Eörsi László: A pesterzsébeti fegyveres ellenállás, 1956

1956-os Intézet Alapítvány-Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2015

ELŐSZÓ

PESTERZSÉBET TÉRKÉPE

FELKELŐK PESTERZSÉBETEN
Az első összecsapás a szovjetekkel
Harc a kiskunhalasi lövészezreddel
A kerület főbb objektumainak elfoglalása
A XX. kerületi önszerveződés

NEMZETŐRSÉG PESTERZSÉBETEN
A nemzetőrség megalakítása
A rendőrkapitányság nemzetőrsége
A vöröskeresztes szolgálat
A 47-es rendőrőrs nemzetőrsége
A tanácsháza nemzetőrsége
A Török Flóris utcai Kossuth Lajos Gimnázium nemzetőrsége
A „kieg” nemzetőrsége
Az Attila utcai nemzetőrség
A Szabadka utcai nemzetőrség
A téglagyári nemzetőrség
A Magyar Szó

A SZOVJET INTERVENCIÓ
Előkészületek az ellenállásra
Harc a Juta?dombnál november 4-én
További harcok a Juta-dombnál
Harcok a Határ úton
Harcok a Nagykőrösi úton
További harci cselekmények
Akciók az „ancien régime” hívei ellen
A „Róka”-adó
Az ellenállás vége

PESTERZSÉBETI FELKELŐK
Életrajzok
FORRÁSOK
FÜGGELÉK
A pesterzsébeti fegyveres ellenállók névjegyzéke
A juta-dombi harcok miatt elítélt katonák
A pesterzsébeti felkelők peradatai
A harcok áldozatai Pesterzsébeten

Rövidítések
Névmutató
Summary

 

ELŐSZÓ

A forradalom első napjaitól kezdve a főváros számos pontján alakultak felkelőcsoportok, így Pesterzsébeten is. Először az ország függetlenségéért küzdöttek, kockáztatták életüket, később – nemzetőrként – a rend fenntartásában jutottak fontos szerephez, november 4-től ismét szabadságharcosként vettek részt az ellenállásban. A legtovább, november 11-ig Pesterzsébeten tartottak ki, amíg a túlerő meg nem szállta ezt a városrészt is.
A Pesterzsébethez köthető 1956-os események közül talán nem is ez, hanem a november 4-i juta-dombi harc a legismertebb. Ez volt az egyik legsúlyosabb összecsapás: tizenegy szovjet katona és öt ÁVH-s halt meg. A Juta-domb nagyobb része közigazgatásilag Soroksárhoz tartozik, ám a pesterzsébeti csoportok éppúgy részt vettek a harcban, mint a soroksáriak. Évtizedekig (1950–94) e két városrész képezte a XX. kerületet, és 1956-os történetük több ponton összeforr. Október 26-án együtt kerültek szembe a kiskunhalasi lövészezreddel, a tűzszüneti időszakban Oltványi László az akkori XX. kerület közös főparancsnoka volt, és az újonnan alakult forradalmi szervezetek mindkét városrész közigazgatásának irányítását átvették. A pesterzsébeti és a soroksári szabadságharcosok az újabb szovjet intervenció idején is együtt harcoltak a Juta-dombnál.

Az említett közös eseményekről már 2014-ben megjelent Soroksár 1956 című kötetemben írtam, ezeket a részeket – a megfelelő változtatásokkal – ebbe a kötetbe is átemeltem. Megjegyzendő, hogy a kerület két része közül mindig is Pesterzsébet szerepe volt a domináns, 1956-ban is innen irányította a közös forradalmi szervezeteket Várfalvi Lajos és Oltványi László.

A Juta-dombnál lezajló harcokban döntő szerep jutott a város védelmére tüzelőállást foglaló három katonai alegységnek is, ilyen létszámban és tűzerővel sehol másutt nem támogatták a függetlenségi harcot. A velük kapcsolatos források teljes körű felhasználása azonban inkább egy nagyon részletes hadtörténeti, mintsem a városrészről szóló történeti tanulmány elkészítéséhez vezetett volna. Ezért e katonák tevékenységét – mivel nem kapcsolódtak szervesen Pesterzsébethez, a pesterzsébetiekhez – csak nagy vonalakban ismertetem.
A tanulmányban elsősorban a helyiekről, a pesterzsébeti felkelőkről, nemzetőrökről lesz szó, akik a tűzszüneti időszakban közös főparancsnokság alatt, több nemzetőrségi csoportban tevékenykedtek Pesterzsébet különböző pontjain, elsősorban a központi részén. Ezek a kisebb közösségek nem olyan spontán módon jöttek létre, mint a főváros belső kerületeiben, mivel tagjaik közül sokan már régóta ismerték egymást. Sajnos a forrásokból a legtöbb esetben nem derül ki, milyen indítékokból vállalták a harcokkal járó súlyos kockázatot, s milyen ambíciók fűtötték vezetőiket. A Juta-dombon kívül a Határ úton, a Nagykőrösi úton és másutt is részt vettek a harcokban. Ezek az összecsapások mindkét részről áldozatokat követeltek.

A pesterzsébeti forradalom sajátossága a forradalmi szervezetek és a fegyveres csoportok összekapcsolódása, a kerületi újság megjelenése és önálló rádióadó működtetése volt. Akárcsak Soroksáron, itt is magas a roma származású felkelők aránya.

A megtorló kádárista hatóságok állásfoglalását legtömörebben talán Rácz Sándor főhadnagy ügyész foglalta össze a pesterzsébetiek egyik perének vádbeszédében: „A vádlottak nem megtévedt emberek. [...] Olyan büntetés kiszabása indokolt, amely megtorló jellegű. [...] Olyan személyek ezek, akik az életüket is kockáztatták az ellenforradalomért, és harcban is részt vettek.”

Az 1956 utáni megtorlás egyik tragikus rekordja a térségben lezajlott, már említett eseményhez kötődik: a legtöbb – 52 fő – vádlottat felvonultató perben az esztergomi légvédelmi tüzéreket állították bíróság elé. A pestszentlőrinci légvédelmi tüzérek és a kiskunmajsai lövészek egyesített, 25 főt felvonultató perén kívül 53 civil ellen emeltek vádat. Az esztergomi 51. légvédelmi tüzérezred állományából öt tisztet és két sorkatonát akasztottak fel: Mecséri János ezredest, Szendi Dezső alezredest, Szabó Pál őrnagyot, Kicska János főhadnagyot, Rémiás Pál hadnagyot, Kálmán Dezső őrvezetőt és Magyar János honvédet. A halálra ítélt két civil közül Bartók János traktorvezetőt statáriális eljárást követően végezték ki, Micsinai István lakatost pedig bűnbakként adták a hóhér kezére, társa helyett. A katonák és a civilek között aránylag sokan kerültek végveszélybe – a bíróság a legsúlyosabb büntetést rótta ki rájuk –, ám az Elnöki Tanács elnökének kegyelme vagy a mérséklő jogerős ítélet végül is „csak” életfogytig tartó szabadságvesztéssel sújtotta őket.

A pesterzsébeti események vizsgálatát egyébként már 1956 novemberében megkezdték, mégpedig szovjet kihallgató tisztek (Molavin főhadnagy, Kosztirko alezredes, Vornicseszku alhadnagy) vezetésével.
A kötet első része Pesterzsébet fegyveres ellenállásának történetét dolgozza fel, majd a résztvevők életrajza következik. A forrásjegyzék, a bibliográfia után a Függelékben ismertetjük a levéltári forrásokban szereplő forradalmárok legfőbb személyes adatait, a kádári megtorlást elszenvedők pertáblázatait, valamint a harcok áldozatainak névsorát.

Korábbi munkáimhoz hasonlóan (Ferencváros 1956, Corvinisták 1956, Széna tériek 1956, „Baross Köztársaság” 1956, Soroksár 1956) az eseménytörténet és az életrajzok feldolgozásához elsősorban a kádárista büntetőeljárások periratait használtam fel, mindenekelőtt a kihallgatási, a tanúkihallgatási jegyzőkönyveket és az önvallomásokat. A rendőrségi jelentéseknek, összefoglalóknak, a vádiratoknak és a bírósági ítéleteknek jóval csekélyebb a forrásértéke, mivel nagymértékben eltorzítják az eredeti közléseket. Természetesen a periratok is kellő forráskritikát igényelnek.
A témakörben megjelent kötetek közül elsősorban a rendkívül széles körű kutatást végző Marossy Endre hadtörténész műveit használtam fel. A többi kutató és memoáríró inkább csak a juta-dombi eseményekre tér ki, ezek közül a Kő András–Nagy J. Lambert szerzőpáros kutatásából merítettem legtöbbet. Sajnálatos, hogy Pesterzsébet és Soroksár legfőbb forradalmi vezetője, Oltványi László memoárja történetileg kevésbe hiteles, pedig nagyon jelentős mű lehetett volna.

A résztvevők életútjáról igyekeztem a fontosabb adatokat összegyűjteni. Csak azok életrajzai szerepelnek a kötetben, akikről levéltári forrás áll rendelkezésünkre. Több fontos szereplőről kevés, vagy egymásnak ellentmondó adatokkal rendelkezünk. Az életrajzok sora további szociológiai feldolgozás nyersanyagaként is felfogható. A megtorlás történetére csak az életrajzok keretében térek ki, a retorzió részletes ismertetése újabb kötet témaköre lehetne. Sok esetben rejtély maradt, hogy a hatóságok kik ellen miért, vagy épp miért nem indítottak eljárást.
Különös szerencse, hogy sok kiváló kép, rajz, kordokumentum lelhető fel – elsősorban a levéltárakban (Hadtörténeti Levéltár, Budapest Főváros Levéltára, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) –, amelyeket illusztrációként használhattam fel.

Sok helyütt nemcsak az utcanevek, de maguk az utcák is megváltoztak 1956 óta, eltűntek, újak keletkeztek. A tanulmányban a korabeli elnevezéseket, akkori helyesírásukat használom.

Hálával tartozom a levéltárak és más iratőrző helyek munkatársainak, különösen Laczovics Erikának, Máté Katalinnak, Sárgainé Szabó Hajnalkának, Édler Eszternek pedig a Summaryért. A tanulmány megírásában Marossy Endre kutatásai, Puchert János emlékei, Somogyváry Géza XX. kerületi ismeretei, a velük folytatott konzultációk voltak nagy segítségemre.
Köszönöm a Pesterzsébeti Önkormányzatnak, az 1956-os Intézet Alapítványnak, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának, hogy lehetővé tették e kötet megjelenését. Köszönöm Török Gyöngyvérnek, Nácsa Klárának és Molnár Iscsu Istvánnak, hogy a kéziratból könyvet csináltak.

Budapest, 2015. augusztus Eörsi László