 |
| |
| Szerző(k): |
|
Pál-Antal Sándor |
| Főcím: |
|
Áldozatok - 1956 |
| Alcím: |
|
A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban |
| Kiadási hely: |
|
Marosvásárhely |
| Kiadó: |
|
Mentor |
| Év: |
|
2007 |
| Terjedelem: |
|
428 oldal |
| Ár: |
|
2520 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Az erdélyi ötvenhattal régóta foglalkozó Pál-Antal Sándor fontos forrásgyűjteménnyel rukkolt elő a forradalom ötvenedik évfordulóján (Áldozatok – 1956. A forradalmat követő megtorlások a Magyar Autonóm Tartományban). A kötetet szerkesztő s a bevezető tanulmányt író történész, a Maros Megyei Állami Levéltár volt munkatársa az 1956-os politikai megtorlások okait a marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratainak közzétételével igyekszik bemutatni. Az egykori Magyar Autonóm Tartomány (MAT) területén 1956–65 között lezajlott perek vádiratait használja forrásul, mivel a pereket lezáró törvényszéki iratok egyelőre korlátozottan hozzáférhetők, és Pál-Antal szerint a vádak „kevés kivétellel, módosítás nélkül váltak az ítéletek megokolásaivá”. A kötet szerkezete összetett: az alapkorpuszt, a mintegy 130 oldal terjedelmű perismertetést egy szakirodalmi áttekintéssel kezdődő bevezető tanulmány, a politikai elítéltek névsora és a mellékletbe szerkesztett sajtónyilatkozatok, tanácskozási jegyzőkönyvek, valamint néhány gyanúsítottá nyilvánító rendelet, letartóztatási parancs és záró vádindítvány egészíti ki. Az erdélyi 56-ot áttekintő szakirodalomra – miként erre a kötetre is – sokkal inkább a rendszerező, lajstromba vevő, mintsem az analizáló megközelítés a jellemző. Az is megállapítható, hogy az 56-os események történészi feldolgozása Romániában egyelőre inkább a kezdeti lépéseknél tart. A szakirodalmat – az 1989-ben magyarországi folyóiratokban megjelent naplók és visszaemlékezések után is – a börtönévekről és egyéb meghurcolásokról szóló egyéni szenvedéstörténetek dominálják. A jelenség, mondhatnánk, nem meglepő. A korábbitól eltérő 56-értelmezés első műfaji kereteit a magyarországi múltfeldolgozás során is a hosszabb-rövidebb visszaemlékezések, a szereplőkkel és tanúkkal készített riportok és interjúk adták. Csakhogy Magyarországon az emlékezés folyamata (az emigráns irodalmat most figyelmen kívül hagyva) az Oral History Archívum felállásával már a nyolcvanas évek elején megkezdődött, és a rendszerváltozás éveiben tetőzött. Az emberek emlékeik elmesélésére szinte hivatalos felkérést kaptak az új politikai rendszertől: a megbélyegzettség letörlése, az erkölcsi és anyagi kárpótlás reményében sokan, sok helyütt mondták el emlékeiket. A levéltári anyagokon alapuló kutatások csak később kezdődtek meg, igaz, hamar önálló intézményi keretet is kaptak.
A magyarországihoz hasonló, a politikai hatalomgyakorlók által is támogatott össztársadalmi „kibeszélési igény” Romániában nem jelentkezett, annak ellenére, hogy a magyar 56 következményei korántsem csupán csak a magyar kisebbséget érintették. Úgy tűnik, mintha a román többséget kevésbé foglalkoztatnák a súlyos ítéletekkel és meghurcolásokkal járó ötvenes évek végi politikai perek. Az idősödő és fogyatkozó magyar emlékezők részben az elhivatott újságírók unszolására már elmesélték saját történeteiket, de a romániai történetírásból hiányoznak a nagyobb ívű összefoglalások és a forráskiadványok. Pál-Antal ezt a hiányt igyekszik csökkenteni forrásgyűjteményével, mert véleménye szerint „az eredményes kutatások folytatásának biztosítása érdekében teendő elsőrendű feladat a minél több levéltári adat szakszerű közzététele”. A megállapítás némi árnyalásra szorul. Valóban fontos, hogy a történészek levéltári anyagokat is kutassanak, de ehhez nem feltétlenül szükséges külön kötetbe rendezni őket. A fennmaradt iratokat a maguk „valóságában” sohasem helyettesíthetik tökéletesen a megszerkesztett dokumentumkötetek, hiszen eltűnik, elvész az eredeti papír állaga, tapintása, szaga, és az iratok mintegy homogenizálva, egységesítve jelennek meg a kiadványok lapjain. Aki csupán forráskiadványok alapján dolgozik, az e fontos kiegészítő információkból semmit nem tapasztal meg, és logikus módon az elemzésében sem vesz figyelembe, másrészt tartalmi vonatkozásban is a kiadványszerkesztő munkájára van utalva. A forráskiadványok tehát csak részben könnyítik meg a történészek dolgát, az alapos munkához nem árt az eredeti iratokat őrző levéltárakba is ellátogatni. Más kérdés, hogy Pál-Antal Sándor kötete az eredeti iratok szövegének közlésével is nagyobbrészt adós marad.
A bevezető tanulmány (A Magyar Autonóm Tartomány 1956-ban) felütése – a Magyar Autonóm Tartomány közigazgatási egységeinek részletező bemutatása – felesleges koncentrációt igényel az olvasótól. Egy térkép, néhány ábrával és diagrammal kiegészítve, valószínűleg jobban érzékeltette volna a MAT alapkoordinátáit, mint a hosszadalmas leírás. A tartományon belüli etnikai arányokat, ami a vádlottak és elítéltek nemzetiségi összetételével kapcsolatban vet fel kérdéseket, érdemes lett volna a többi erdélyi közigazgatási egység etnikai arányaival összehasonlítani. A népességi viszonyok jellemzésekor a szerző a korabeli statisztika alapján a klasszikus szocialista – inkább ideológiai alapon előírt, mint empirikusan bizony
ított –társadalmi tagozódást (munkásság, parasztság, értelmiség) veszi alapul, és nem reflektál annak magyarországi szociológiai kritikájára. Sajnálatos továbbá, hogy a MAT központja, Marosvásárhely kulturális és oktatási viszonyainak leírásakor a kolozsvári tanügy 1945 utáni tudatos leépítését a helyi viszonyoktól független tényként kezeli, pedig a két város értelmiségének rivalizálása és az ebből fakadó megosztottság – amit a központi hatalom nyilvánvalóan nem habozott kihasználni – érdekesebb témának tetszik, mint hogy Maroshévíz rajonban mekkora volt a románok aránya 1956-ban. Ugyanígy az utalás szintjén, kontextus nélkül maradt Pándi Pál 1956 augusztusában a marosvásárhelyi Vörös Zászlóban megjelent, majd a Népszabadságban október 9-én újra közölt cikke, amely köztudottan diplomáciai bonyodalmakhoz vezetett. Talán néhány további kérdés részletezése is hasznos lett volna a magyarországi olvasó számára, de a tanulmány két szálon vezetett okfejtése – a román politika és a megtorlások folyamata – tartalmaz minden fontosabb eseményt: a határnyitást, a felélénkülő magyar–román kapcsolatokat, az 1957. január 1–3. között Budapestre látogató hivatalos küldöttség beszámolóját és a magyar forradalom hivatalos elítélését, majd az 1958. február végén Romániába érkezett magyar kormány- és pártdelegáció nem túl sikeres szereplését. Az összefoglaló fontos támpontokat ad a MAT társadalmi viszonyaival és az 1956 után politikai perbe fogott emberek társadalmi státusával kapcsolatban. A szöveg elsősorban korabeli statisztikákra és sajtótermékekre, időnként a szerző személyes emlékeire épül, aránylag kevés benne a szakirodalmi utalás – nyilván a téma feltáratlansága miatt. Azt például, hogy a marosvásárhelyi párttitkárság Illyés Gyula színműve, a Fáklyaláng bemutatásának „betiltását fontolgatta”, a szerző egy kiadatlan konferencia-előadásra hivatkozva közli, s ugyanígy ezt az előadást jelöli meg forrásul, amikor szó szerint idézi a pártszervnek a marosvásárhelyi Vörös Zászló propagandamunkáját elmarasztaló határozatát. Több táblázat segíti az olvasót az egyénileg és csoportosan a bíróság elé állítottak száma és nemzetiségi hovatartozása, valamint a vád tárgya szerinti eligazodásban. A tanulmány nem vállalkozik mély elemzésre, elsősorban ténymegállapításokra szorítkozik. A vádlottak foglalkozási csoportbontásánál az értelmiségi hivatások esetében feleslegesnek tűnik a név szerinti említés, ugyanígy a munkásszakmák egy bekezdésnyi felsorolása sem igazán indokolt, hiszen a peranyagokból mindez úgyis kiderül. Említésre méltó viszont a középiskolások magas, illetve az egyetemisták relatíve alacsony aránya a vádlottak között. A MAT területén kevés felsőoktatási intézmény volt, így a fiatalok „ellenállási gócpontjait” a nagy múltú gimnáziumokban kellett megkeresni, a tizennyolc év alattiak elítélése pedig nem okozott lelkiismereti problémát a hatóságoknak. Érdekes, hogy rengeteg falusit is perbe fogtak, elsősorban a magyar forradalommal szimpatizáló kocsmai kijelentésekért vagy az 1958-tól új lendületet kapott téeszesítéssel szembeni megnyilvánulásaikért. Végül elgondolkodtató, hogy az autonóm tartomány vezető értelmisége, az írók, szerkesztők és színészek – magyarországi társaikkal ellentétben – nemigen segítették a szellemi erjedést, viszont meglehetősen könnyen magukévá tették a párt hivatalos álláspontját. A gyors megalkuvásnak meg is lett az eredménye, őket sújtotta legkevésbé a megtorló gépezet.
A kötet legfontosabb részét A perek című fejezetben találjuk. Valójában nem a lezárt periratokat olvashatjuk itt, hanem az ügyészségi vádiratokat, amelyek szövegén és vádpontjain a szerző szerint, mint említettük, a bíróságok az esetek túlnyomó többségében nem változattak. A bírósági peranyagok – a kötetben megjelent ügyészségi iratok alapján – minden bizonnyal előkerülnek (és beazonosíthatók lesznek majd) a bukaresti állambiztonsági levéltárból – úgy látszik, ez még egy ideig várat magára. Az ügyészségi iratok időrendben, az ügyészségi iktatószám alapján sorakoznak egymás után. Némi csalódással vehetjük tudomásul, hogy a szövegek tartalmazzák ugyan a vádlottak személyes adatait (születési idő és hely, iskolai végzettség, lakhely), de az eredeti vádirat magyar fordítása helyett a szerkesztő ismerteti röviden az irat tartalmát. Az összefoglalókat ugyan helyenként idézetek tarkítják, de ez – Pál-Antal szándékai ellenére – nem helyettesítheti az eredeti megfogalmazásokat. A választott közlési formának megvan az az előnye, hogy lényegre törően informálja a szöveg tartalmáról
az olvasót, viszont szükségszerűen megfoszt a korabeli hivatalos apparátus által használt kifejezések „élvezetétől”. Elfogadható megoldás, de talán szerencsésebb lett volna a kötet elején jelezni. A vádiratok közzététele mégis úttörő jelentőségű, hiszen elengedhetetlen támpontokat ad a további kutatásokhoz. Néhány következtetés már a rendelkezésre álló összesítésből is levonható: a székelyeknek a magyar forradalmi események, illetve a két évvel később kezdődő második kollektivizálási hullám kapcsán megjött a hangjuk, mondhatni, nem tettek lakatot a szájukra. Mintha nem mérték volna fel, hogy a legkisebb kritika, hivatalostól eltérő vélemény is komoly retorziókat vonhat maga után. A magyar himnusz éneklése vagy olyan kocsmai kijelentések, mint: „Látod, mi történt Magyarországon. Most mi következünk.” „Most jönnek az amerikaiak és a németek, és minden kommunista rendszert megdöntenek", hosszú börtönbüntetést vontak maguk után. A vádiratokból persze lehetetlen megállapítani, mennyire dolgozta át és torzította el az ügyészség később az eredeti tetteket, de mivel akkoriban jelentéktelen ügyek is elegendőnek bizonyultak a súlyos büntetéshez, nagyon nem voltak rászorulva a cselekmények „átírására”.
Tanulságos továbbá, hogy a Securitate a magyar többségű településekről, köztük a legkisebb falvak életéről is gazdag információkkal rendelkezett, azaz rendkívül jól kiépített hálózat segítette az állambiztonság „feltáró” munkáját. A megtorlások áldozatainak listája hosszú, különösen, ha tekintetbe vesszük – miként arra a szerző is felhívja a figyelmet – az elítéltek családjainak évtizedekig ható megbélyegzését. Ugyanígy rengeteg magyar került kapcsolatba a Securitatéval, ráadásul a hatalom a két hálózatot – a büntetettekét és az informátorokét – nyilvánvalóan módszeresen összekötötte. Úgy tűnik, az erdélyi magyar kisebbség számára nem véletlenül okoz rendkívüli nehézséget a közelmúlt feltárása. Talán e kérdésben is segítenek tisztábban látni a kötet második felében közreadott korabeli sajtónyilatkozatok és tanácskozási jegyzőkönyvek.
Az egyik legérdekesebb dokumentum a marosvásárhelyi értelmiségiek második gyűlésének jegyzőkönyve.
Míg első alkalommal, október 24-én néhányan még próbáltak a Kovács György és Papp Ferenc fémjelezte sztálinista vonaltól óvatosan elhatárolódni, itt a legfelsőbb párthatalom jelen lévő képviselője, Fazekas János, a Román Munkáspárt (RMP) egyik KB-titkára egyértelmű és nyilvános kiállást követelt a résztvevőktől. A megelőző éjszakákon – egyéni beszélgetések során – már mindenkit meggyőztek az RMP hivatalos álláspontja melletti feltétlen kiállásról, a gyűlést inkább közös önkritika gyakorlása céljából hívták össze, no meg a technikai teendők tisztázására. Nem volt elég a hallgatólagos egyetértés, Fazekas a tanácskozás végén külön (ön)értékelésre szólította fel a kissé eltévelyedett fiatalokat:
Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották [sic!] a többiek véleményét. Én még nem hallottam őket. Nézzük, hol kell segíteni, nagy ereje van a pártunknak, a munkásosztálynak, a népi demokráciának, aki inog, azt segítjük, hogy helyreálljon. A többi elvtársakkal beszéltem, tudom, mi van a lelkükben. Persze, nem kötelező, hogy beszéljenek.
Az egyetlen szavazásra bocsátott kérdés az volt, hogy az írók a marosvásárhelyi „Simó Géza” bútorgyár nagygyűlésén megfogalmazott, a magyar eseményeket radikálisan elmarasztaló nyilatkozathoz csatlakozzanak-e, vagy önállóan fogalmazzák meg véleményüket. Végül a második verziót fogadták el, aminek nyomán a Vörös Zászló november 4-i számában megjelent a Lelkiismeretünk parancsszava című nyilatkozat, amelyet tizenhat író, három szerkesztő és az Igaz Szó három „dolgozója” írt alá. Miután Fazekas az elhangzott hozzászólásokat feltehetően valóban „a legnagyobb örömmel hozta Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs tudomására”, az íróknak nem esett komoly bántódásuk.
Külön szót érdemel a fiatalon nagy karriert befutó Fazekas János tevékenysége. A székelykeresztúri unitárius gimnázium volt diákja alig 28 évesen, 1954-ben, Nicolae Ceauşescuval egy időben lett az RMP KB egyik titkára. A magyar nemzetiségi ügyek felelőseként 1956-ban neki kellett koordinálnia a Magyar Autonóm Tartományban megnyilvánuló mindenféle elégedetlenkedés és szimpátiaakció azonnali megszüntetésére irányuló intézkedéseket. Fazekas politikusi „érettségi vizsgája” remekül sikerült, a vezető értelmiségieket gyorsan meggyőzte, a gyárakban és az egyetemeken is nagy sikerrel agitált: küldetése a magyarok egységes kiállásának demonstrálása volt a magyar forradalom ellen és az RMP vezetése mellett. A taktikus politikus lecsillapította a tartományt, s még azt is elérte, hogy ne tekintsék renegátnak, a magyar érdekek el
árulójának. A kompromisszumokért elég sok mindent feláldozó politikus szerepe utólagos értékelésekor úgy ítélte meg, hogy a hűség gyors és sokrétű demonstrálásával védőpajzsot vont a magyar kisebbség köré. Hozzá kell tenni, máig tisztázatlan és vitatott kérdés, mennyire volt valóságos és hány embernek adott védettséget ez a pajzs az 1956 utáni megtorlások során.
Gheorghiu-Dej december 16-án a tartományi pártbizottság konferenciáján elhangzott beszéde mutatja, hogy az értelmiségiek hűségnyilatkozata valóban megtette a magáét: „Legnagyobb örömünkre az értelmiség legnagyobb része helyes álláspontra helyezkedett, pártunk és értelmiségünk érdeme, hogy felemelkedett az események szintjére." A beszéd rendkívül éles hangnemére utal, hogy a Vörös Zászló csak egy héttel később és kivonatosan közölte az első titkár összegzését.
A szöveg a magyar Tanácsköztársaságtól tekinti át Magyarország történelmét, egészen az 1956-os „ellenforradalmi" eseményekig. A heves kritika nemcsak Horthy terrorállamának szól, az 1919-es kommün tehetségtelen vezetői és az 1945 után hatalomra jutó kommunisták is megkapják a magukét. „Voltak olyan régi kommunisták, mint Rákosi, sokévi tevékenységgel, akiknek tanulniuk kellett volna valamit! Az események azt bizonyítják, hogy csak felületes, beképzelt emberek voltak, akik önteltté váltak, azt hitték magukról, hogy mindent tudnak, és képesek választ adni összetett kérdésekre." Ezek után a román pártvezér elmarasztalja volt magyarországi kollégáját az életszínvonal csökkentése árán megvalósított, erőltetett gazdaságpolitikáért, a tömegektől való elszigetelődésért. Alapvetően elhibázottnak tartja az MDP tagságának óriási méretű felduzzasztását, mivel így sok nem kommunista elkötelezettségű, kispolgári, sőt egyenesen reakciós elem férkőzött be a párt soraiba, akik aztán előkészítették a talajt az ellenforradalom számára.
Romániában az életszínvonal, ha lehet, még alacsonyabb volt a magyarországinál, és talán részben a magyarországi reformfolyamat és a hazai elégedetlenkedés nyomán hoztak előbb 1956 őszén, majd decemberben (akkor már a magyar forradalom emlékének hatástalanítására) hangulat- és életszínvonal-javító intézkedéseket, de az RMP vezetése egységes és változatlan maradt, a szórványos kritikai hangokat elszigetelték és hatástalanították. A magyarországi hibák bőséges taglalása a román vezetés (egyedüli) helyes politikai irányát volt hivatott ellenpontozni. Gheorghiu-Dej beszéde második felében az aktuális teendőkre hívja fel a figyelmet, a pártfegyelem megszigorításától az ifjúság megnyeréséig és a tanári kar ellenőrzéséig:
„Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Vezetőségben: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen. Nem elégséges, hogy egy professzor csak a leckét tartsa meg a diákjainak, állampolgári nevelésben is részesíteni kell őket. Legyen figyelmes, tájékozódjon jól […]. Nagyon sok függ a tanári kartól, amelyet nem irányítunk kellőképpen, nem tudjuk, mi foglalkoztatja őket, milyen gondolataik vannak, milyen irányzatok ütötték fel fejüket közöttük. Ne higgyék azt, hogy ők nem gondolkodnak. Kommunisták vagyunk, beszélgessünk el velük.”
A fenti idézett egy újabb példája annak, hogy a román vezetők hatalmuk legfőbb zálogának az emberek minél teljesebb ellenőrzését tartották, és mindent megtettek, hogy a kontroll alól ne kerüljön ki semmilyen társadalmi csoport, munkahely vagy település.
A kötet utolsó részében közreadott gyanúsítottá nyilvánító rendeletek, letartóztatási parancsok és záró vádindítványok közül A Veress Sándor és társait vád alá helyező indítványra térek ki. A röplapokat postaládákba elhelyező Titkos Forradalmi Szervezet tagjainak tevékenységét részletesen feltárta a nyomozás, elítélésük nem lehetett kétséges. A per talán legérdekesebb figurája a hatodrendű vádlott, Szilveszter Sándor. A Securitate az ő bejelentése nyomán – az első röpcédula kézhez kapását követően, felesége unszolására értesítette a hatóságokat – kezdte meg a nyomozást. Szilveszter azonban a szervezet tagjait is értesítette a közelgő veszélyről. Mindeközben elbocsátották beszerzői állásából, amit természetesen zokon vett, és többek között az állambiztonsági szervek segítségét kérte. Végül sikerült visszakapnia állását, de a Securitate megorrolt rá, mert azt gyanították, hogy „ravaszkodó magatartásával" nem az állambiztonsági szervek munkáját, hanem a szervezkedők illegális tevékenységét akarta segíteni. Miután információszerző munkájával problémák merültek fel, a Securitate, illetve a belügyminisztérium alá tartozó katonai ügyészség jobbnak látta a többiekkel egy kalap alatt őt is el
ítélni.
Pál-Antal kötete, hiányosságai dacára, a további történeti kutatások kiindulópontja lehet. A perek jól beazonosítható áldozatainak – akik, ne feledjük, más esetekben bizony kevésbé üdvös szerep eljátszására kényszerülhettek – sorsát a bukaresti levéltárak egyre jobban hozzáférhető anyagaiban nyomon lehet követni. A sajtócikkek és tanácskozási jegyzőkönyvek megjelentetése (optimista felfogással) az erdélyi magyarságot saját múltjával való szembenézésre késztetheti. Az 1938-as születésű Pál-Antal Sándor sem az a kifejezett objektív elemző, amit időnként feltörő, érzelemmel telített szóhasználata bizonyít – „a Securitate karmai közé kerül", „akkor még tipikus erdélyi város", „a Securitate áldatlan munkája", „hiszen hasonlóan éreztünk" –, de ő, a maga területén, a Maros Megyei Állami Levéltárban folytatott sokéves gyűjtőmunkája megjelentetésével nagymértékben hozzájárult az 1956-os erdélyi események megismeréséhez.
|
|
|
|