 |
| |
| Szerző(k): |
|
Jobbágyi Gábor |
| Főcím: |
|
Néma talp |
| Alcím: |
|
Tóth Ilona, az orvosi kar mártírja |
| Kiadó: |
|
Kairosz |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
120 oldal |
| Ár: |
|
2000 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Az emlékévre kiadott kötet változatlan kiadása a négy évvel korábbinak (Püski, 2002) és a Magyar Szemle 2002. februári, áprilisi és júniusi számaiban közölteknek. Ez nem csupán azért meglepő, mert az előző kiadás óta új források, szempontok is napvilágra kerültek, hanem főleg azért, mert a szerző az általa is tudott hibák kijavítását még most sem tartotta fontosnak. Ez így volt már 2002-ben is. Erre még később visszatérünk.
Jobbágyi a peranyag tanulmányozása során arra a meggyőződésre jutott – a rendszerváltás óta egyre szélesebb körökben uralkodó nézettel egyetértésben –, hogy a „Tóth Ilona és társai” per a kádári megtorlások egyik legrettenetesebb koncepciós-konstrukciós pere volt, mert „az ártatlanul halálba küldött szigorló orvosnő az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik legtisztább, legnemesebb egyénisége, akinek emlékét is évtizedeken át meggyalázta a kommunista diktatúra egy hamis váddal”. Emiatt: „az általam feldolgozott hat per közül számomra ez volt a legaljasabb, legmegrázóbb”. )
Ez a megfogalmazás talán kissé keménynek tűnik, ha összevetjük egy másikkal: „nem vonom kétségbe, hogy a Legfőbb Ügyészségen és a Legfelsőbb Bíróságon a legkiválóbb jogászok foglalkoztak lelkiismeretesen az üggyel” )
A szakirodalomban jártasabb olvasónak rögvest feltűnhet, hogy a szerző (aki polgári jogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem intézetvezető tanára) – ahogy ez is már sokszorosan megmutatkozott – teljesen mellőzi más szerzők feldolgozásait, és ezzel azt a benyomást kelti, mintha csak ő foglalkozott volna komolyan e témakörrel. A levéltári forrásokon kívül csupán Kahler Frigyes munkásságára és néhány, az Igazságügy-minisztériumban található orvosi szakvéleményre hivatkozik. (Ezekhez egyébként nem mindenki férhet hozzá. A minisztérium vezető főtanácsosa engem 2002 áprilisában hivatalos formában tájékoztatott, hogy kutatási kérelmemnek jogszabályi korlátok miatt nem tehetnek eleget. )
Egyelőre foglaljuk össze az általánosan elfogadott tényeket. A forradalom kirobbanásakor éppen 24 éves, kivételes tehetségű és egyéniségű szigorló orvosnő október 25-től a Péterfy Sándor Utcai Kórház Önkéntes Mentőszolgálatának munkájába kapcsolódott be, majd letartóztatásáig a Domokos utcai részleg megbízott vezetője volt. A forradalom fegyveres leverése után röpiratokat sokszorosított, terjesztett. A periratok szerint 1956. november 18-án részt vett az ÁVH-gyanús Kollár István likvidálásában, emiatt halálra ítélték, és 1957. június 27-én kivégezték.
A mű szerkezete meglehetősen sajátos. Első fejezete a Tóth Ilona-ügy történetét mutatja be, 1990-től. Aki nem ismeri az 1956-os alapszituációt, nehezen fogja kitalálni, miért volt annyira fontos egyeseknek az 1957-es ítélet törvényi semmissége. Az aktualizálás a tanulmány végére kívánkozott volna; erre még visszatérek.
A szerző az események rekonstrukciójával, a történelmi háttér bemutatásával a továbbiakban is adós marad. A második fejezettől már csak a per előkészítéséről és a tárgyalás lefolyásáról van szó. Érthető, hogy egy jogász jobban vonzódik a jogi megközelítéshez, csak hát a tájékozatlan érdeklődő, aki e kötetet a kezébe veszi, aligha ért majd belőle bármit is. Ráadásul a rázúduló névhalmazban még a kötet végén sem fog kiigazodni.
Térjünk vissza a kötet fő mondandójára, miszerint „Tóth Ilona nem ölt embert, Tóth Ilonát ártatlanul ítélték halálra”. Nézzük végig azokat az érveket, amelyeket a szerző kiemelt fontosságúnak tart.
1. „Tóth Ilonával együtt veszik őrizetbe az ügy későbbi vádlottját, fk. [fiatalkorú] Molnár Józsefet. Az ő iratait áttekintve robban fel az ÜGY EGYIK BOMBÁJA. [Kiemelés J. G.] Molnár Józsefet Tóth Ilonával egy napon, 1956. november 21-én veszik őrizetbe. A nyomozást elrendelő határozat szerint azért, mert
»Tóth Ilona és társaival együtt 1956. november 18-án egy ember meggyilkolásában vett részt, továbbá illegális röplapok terjesztését követte el.«
Hogyan??!!
Még senki nem tett vallomást, még semmi bizonyíték nincs, de 1956. november 21-én már tudják, hogy Tóth Ilona embert ölt? A hibát felfedezték a nyomozók, ezért Molnár József ellen az előzetes letartóztatást elrendelő határozat ugyanezen a napon már izgatást jelöl meg az eljárás tárgyaként.
Alapdokumentum az ügy konstruált volta mellett!!”
Ez a „bomba” valójában mindössze annyi, hogy a nyomozók elírták a dátumot. Se szeri,
se száma az ilyen tévedéseknek, különösen a keltezések és a nevek esetében. Jobbágyi a továbbiakban helyesen írja, hogy „a [...] baki már az eljárás során is szemet szúrt dr. Kardos Jánosnak, Tóth Ilona védőjének, mivel nyilván ugyanazt a hibát elkövették a Tóth Ilona-iratok között is”. Szóvá is tette ezt az 1957. március 26-i tárgyaláson, és a szövegbeli dátum-módosítással az ügyész és a bíróság egyaránt egyetértett. Ennyi! Illetőleg van itt még egy fontos idézet Kardos János ügyvédtől: „Tóth Ilona önként fedte fel a gyilkosságot.” Ehhez ugyanis Jobbágyi semmilyen kommentárt nem fűz!
2. „Tóth Ilona nyomozati anyagából az általam megtekintett részből hiányzik a [gyilkosságra utaló] a két 1956. november 21-ei határozat! [...] A »Hatóság« rádöbbent végzetes bakijára, arra, hogy még nem tudhat a gyilkosságról, mert ez csak a »koncepcióban« van meg, de bizonyíték nincs. Ezért ezt a határozatot kivették [kiemelések J. G.] Tóth Ilona anyagából.”
Nos, nem vették ki, csak annyi a rejtély, hogy Jobbágyi kizárólag az Igazságügy- minisztériumban lévő fénymásolatokból dolgozott, és nyilván azokból hiányzik ez az irat. Arra a körülményre, hogy ez az irat létezik, már jóval a kötete megjelenése előtt többször utaltam, de úgy látszik, Jobbágyi mégsem tartotta fontosnak, hogy a Történeti Irattárban vagy a Budapest Főváros Levéltárában ellenőrizze állításomat. Ide kívánkozik az is, hogy a másodfokú tárgyalás ugyanígy hiányzó iratként megjelölt 47 oldalas! jegyzőkönyvét kérésére elküldtem neki, s ezt a számomra dedikált példányban meg is köszönte, ám – óriási meglepetésemre – ezúttal (immár harmadszor) sem érzett késztetést arra, hogy a már bizonyítottan hibás szöveget a kötetében kijavítsa. Ez pedig annál is komikusabb, mert még egy koncepciót is kitalált hozzá, ami szintén változatlanul ugyanott ékeskedik: „A tárgyalási jegyzőkönyv hiányát nem tekinthetjük véletlennek…”
Ezek alapján már nem várható el, hogy Jobbágyi más kritikai észrevételekről tudomást vegyen. Talán még korábbi tanulmányaiban sem ragaszkodott ennyire görcsösen az előfeltételezéseihez.
3. A nyomozat idején „az eljárás iratai között nincs tanúvallomás”. Lehetséges, hogy az Igazságügy-minisztériumban található másolatok közül ezek az iratok is hiányoznak, de az eredeti lelőhelyeken bizony megvannak. A Kollár-ügy további vádlottai, „Gyöngyösi Miklós, Gönczi Ferenc és Molnár József vallomásai lényegi pontokon ellentmondanak egymásnak, saját maguknak és Tóth Ilona vallomásainak”. [Kiemelés J. G.] A vallomások nem lényegi kérdésekben, csak jelentéktelen részletekben térnek el egymástól. De egyébként is: mit bizonyítana, ha valóban lényegbevágó ellentmondások lennének a vallomások között? Semmiképpen sem azt, hogy koncepciós eljárásról beszélhetünk. Hiszen ilyesmi még jogállami keretek között is gyakran előfordul.
4. A kötet harmadik fejezete túlnyomórészt az orvosszakértőké. Az ő véleményüket Jobbágyi igen fontosnak tartja, a kötet címének megválasztása is ezt bizonyítja. Orvosi kérdésekben a szerző és a recenzens valószínűleg egyaránt teljesen inkompetens. Csak arra tudok utalni, hogy a Tóth Ilona-ügyben rendkívül megoszlanak a különböző orvosszakértői vélemények. Az 1957. március 26-i tárgyalási napon négy orvos hosszú vitába bonyolódott egymással. A más forrásokban gyakran előforduló dr. Tamáska Lóránd véleményét Jobbágyi teljesen mellőzi, talán nem véletlenül. Bár Tamáska is koncepciósnak tartja az ügyet, az áldozat személyét, halála körülményeit merőben másképp ítéli meg, mint Jobbágyi szakértői. A „néma talp” jelenségről – miszerint ez a súlyos bántalmazás biztos jele volna – egészen más neurológusi tájékoztatást kaptam, mint a szerző, aki szerint Tóth Ilonának ezen kívül gyógyszeres kezelést, pszichikai befolyásolást, agymosást kellett elszenvednie. Minderre semmiféle bizonyíték nem került elő sem itt, sem más 1956-os perekben. Mind a négy, Kollár-ügyben érintett vádlott hangsúlyozta ügyészségi kihallgatásán, hogy vallomását önként, kényszerítés nélkül tette, és ezt nem másították meg a bíróság előtt sem. Védőügyvédeik sem a per idején, sem a rendszerváltás óta nem említették, hogy ilyesmiről tudomásuk lett volna. Ugyanakkor a vádlott számos más 1956-os perben bejelentette a bíróságon, hogy fizikai kényszert alkalmaztak vele szemben, például Bognár Ottó, akit ebben a perben tanúként hallgattak ki. Ráadásul Tóth Ilonáék tárgyalása nyilvános volt, nyugati újságírók voltak jelen, így még sokkal
nehezebb lett volna az erőszakos bánásmódot titokban tartani. Tóth Ilonáékkal szemben tehát nem alkalmaztak kényszert az eljárás idején.
Jobbágyi többször visszatér Gönczi bántalmazására, amit a szovjetek fogságában szenvedett el, amikor elfogták, nyilván valamiféle alantas bosszútól vezérelve. Ezt az ellenőrizhetetlen orvosi vélemények nélkül is tudjuk, hiszen maga a sértett beszélt róla a tárgyaláson. Jobbágyi pontosan idézi is. Ha Gönczi erről beszélt, akkor miért állította ugyanebben a vallomásában, hogy a rendőrségen nem érte bántódás? És a többiek miért mondták ugyanezt? Ezt a kínálkozó kérdést Jobbágyi megkerüli.
5. „Egy normális büntetőügyben a szakértők a bizonyítás eszközei, akikhez kérdéseket tehetnek fel az eljárás részvevői. Itt a szakértők véleményt nem mondanak, kérdést senki nem intéz hozzájuk.” [Kiemelések J. G.] Valóban nem jogállami keretek között ment végbe az eljárás, miként a többi 1956 utáni per sem. De ez nem bizonyítja azt, hogy műperrel állunk szemben. A szerző másutt is felhívja a figyelmet az eljárás alatt elkövetett hatósági hibákra, gondatlanságokra, a nyomozati szakasz rövidségére. Mindez legalább ugyanennyire jellemző a megtorlás első időszakának eljárásaira. (Gondoljunk csak a Dudás–Szabó-perre, amelynek két vádlottját már 1957. január 19-én kivégezték.)
6. „A jegyzőkönyvből ezután 8 oldal hiányzik! [...]Biztosan állítható, hogy a szakértők ezeken a lapokon nyilatkoztak a holttestről, s ez megerősíthette a holttesttel kapcsolatos alapvető kételyeket, s ezért tűntek el az iratok. [...] A visszaélést – amely lényegét tekintve közokirat-hamisítás – bizonyítja az is, hogy a bírósági jegyzőkönyv máshol folyamatosan géppel van sorszámozva, a 80–100. oldal között kézzel, úgy, hogy hiányzik 8 oldal!” [Kiemelések J. G.] Irigylésre méltó fantáziára vall, ahogy Jobbágyi kitalálja a hiányzó nyolc oldal tartalmát. Vagy inkább spekulációs jellegű koncepcióról van szó? Azt azonban nem tudja bizonyítani, hogy szándékosan tüntették el ezeket az oldalakat. Megsemmisíthettek volna minden olyan szövegrészt, amely akár csak a legcsekélyebb mértékig is gyanút kelthetne. Más peranyagokból is fontos iratok, fotók kerültek ki, gondatlanságból, s nem eltüntetési szándékkal. Ezt igazolja a szerző által oly gyakran hivatkozási alapként szolgáló boncjegyzőkönyv is, amely 1992-ben került elő az Igazságügy-minisztériumból. Nyilvánvaló, hogy megsemmisítették volna, ha az lett volna a szándékuk.
7. Jobbágyi a divatossá vált érvet is előhozza: nem lehet tudni, hogy ki volt az áldozat. Dehogynem: Kollár István 26 éves rakodómunkás, a Magasépítési Vállalat dolgozója, a XIV. kerületi munkásszálló lakója, akit Tóth Ilona két társával, szörnyen labilis idegállapotban, kimerülten, téves gyanú alapján megölt. Ennek bizonyítására épp elegendő adat van a periratokban. Több hasonlóan lejátszódó tragédiáról is tudunk 1956. november 4-ét követően. A különbség csak annyi, hogy más áldozatokkal szemben lőfegyvert használtak, Kollár esetében ez nem volt lehetséges.
8. A Kollár-ügy a tényeken alapult, de abban egyetérthetünk a szerzővel, hogy a per tartalmazott koncepciós elemeket: a legfontosabb ilyen elem az volt, hogy több, egymással alig összefüggő ügyet kapcsoltak össze egyetlen perben. A vádlottak csoportjának összetételével akarták bizonyítani az „ellenforradalmi szervezkedés” társadalmi veszélyességét.
Jobbágyi több lényeges kérdést megkerült. Hogyan, ki konstruálhatta 1956 novemberében a pert? Volt-e még más koncepciós per is 1956 után? Ha volt, melyik? Ha nem, miért éppen ez az egy volt az? Milyen előnyöket remélt a hatalom egy politikailag súlytalan medikával szembeni koncepciós pertől? Miért ártatlan embereket akartak mindenáron elítélni, amikor az ország tele volt veszélyesnél veszélyesebb „ellenforradalmárokkal”? A tanúkkal, a hatósági személyekkel együtt hány embert kellett a koncepciós perbe bevonni, és hogyan biztosították sírig tartó titoktartásukat? A perirat életszerűsége, jellege, stílusa, hangvétele miért különbözik teljes mértékben a klasszikus műperekétől? Miért nem aknázta ki a bíróság a perben elhangzó lehetőségeket további koncepciós vádakra? Miért ajánlották többen is kegyelemre Tóth Ilonát? „Műhiba” volt-e, hogy Gönczi Ferenc harmadrendű vádlott támadta a vádhatóságot?
Végül térjünk vissza az első fejezethez, amelyben a Tóth Ilona-ügyben a rendszerváltás óta lezajlott fordulatokról van szó. Jobbágyi kissé nehezen követhetően, de pontosan leírja a történetet. 1990-ben a Legfelsőbb Bíróság elutasította Tóth Ilona féltestvére, Tóth Ferenc semmisségi kérelmét: „az előre kitervelten végrehajtott ölési cselekmény Tóth Ilona I. r. terhelt részéről a népfelkeléssel összefüggésben történt ugyan, de az méltányolható okból elkövetettnek az orvosi foglalkozást gyakorló vádlott esetében semmiképpen nem tekinthető”. 1992-től Tóth Ilona évfolyam
társai, a Pofosz, az Igazságügy-minisztérium a medika mártíromságát hangoztatják. 1998-tól a politikai vezetés az ügyet mindinkább felkarolta, végül az országgyűlés megalkotta a 2000. évi CXXX. törvényt, amelynek alapján a forradalom utáni köztörvényes bűncselekményekben elítéltek mentesítését készítették elő. A Fővárosi Bíróság így 2001-ben semmissé nyilváníthatta az 1957-es ítéletet.
Jobbágyi a történetet ezzel fejezi be: „Így Tóth Ilona és társai törvényi mentesítése megtörtént.” [Kiemelés J. G.] Az állítás súlyos valótlanságot tartalmaz, hiszen Gyöngyösi és Gönczi törvényi mentesítése még csak szóba sem került. A 2001-es ítélet azonban semmilyen konstrukciós eljárást nem említ. A mentesítés indoklása: „Tóth Ilona elítélésére – a forradalom és szabadságharcos céljával, eszmeiségével való azonosulásra tekintettel – a forradalommal, illetve harci cselekménnyel összefüggésbe hozott cselekmény miatt került sor.” A jogász szerző erre egyetlen szóval sem tér ki, jóllehet szöges ellentétben áll alapkoncepciójával.
|
|
|
|