 |
| |
| Szerző(k): |
|
Princz, Andrew |
| Közreműködő(k): |
|
Jánossy Natália (Fordító), Sándor Katalin (Fényképezte) |
| Főcím: |
|
Bridging the Divide / Ötven év távlatából |
| Alcím: |
|
Canadian and Hungarian Stories of the 1956 Revolution / Kanadai és magyar történetek az 1956-os forradalomról |
| Kiadási hely: |
|
Montreal |
| Kiadó: |
|
ontheglobe.com |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
140 oldal |
| Ár: |
|
3900 Ft |
| Nyelv: |
|
Angol,Magyar |
|
|
| |
Kanada nagy és gazdag ország. Területe akkora, mint Európáé, lakossága viszont csupán három Magyarországnyi. Kanada csak az Egyesült Államokkal határos, végtelen északi területeinek mélyén – ma még kitermeletlenül – ott rejtőzik a Mengyelejev-féle priódusos rendszer minden eleme. Kanada mégsem fullad bele a gazdagságába. Bár egy főre jutó nemzeti jövedelme jóval 30 ezer dollár fölött van (hetedik a világon), lakói szorgosak, kiegyensúlyozottak, öntudatosak és figyelnek egymásra. A nagy fölmelegedési paradigma szerint ötven–száz év múlva lakhatóvá válnak a tundrák és sztyeppék, és a klímaváltozás miatt elnéptelenedő országokból százmilliók vándorolnak majd a kellemes éghajlatú kanadai területekre. Mi, akik ma élünk, erről már semmit nem tudhatunk.
Azt azonban tudhatjuk, hogy Kanada népéből a francia–angol ellentétek sem ölték ki toleranciát. Békésen kétnyelvűek, s bár Québecben időnként feltörnek az elszakadási törekvések, a végeredmény ismert: az ország egyben van, és véleményem szerint egyben is marad.
Ennek a toleranciának a jegyében fogadott be Kanada 40 ezer magyar menekültet az 1956-os forradalom után. Ha jól meggondoljuk, ez a „disszidenseknek” majd a negyede! Pontosan nem tudjuk, hány ember menekült el, de 160–180 ezerre tehető azok száma, akik a forradalom leverése után elhagyták az országot. Tudtunk, persze hogy tudtunk a soproni egyetem Erdészeti Karáról, amelynek a hallgatói és a tanárai együtt menekültek Kanadába, s ahol máig egyetemi intézetként működik az itthoni alapítású és itthoni hagyományokat ápoló felsőoktatási intézmény (Sopron Divisio). A vancouveri egyetem dékánja, aki évtizedeken keresztül állt az intézmény élén, e sorok írójának távoli unokatestvére volt, ma már a fia tölti be ezt a posztot. Mert Kanadában sok, elképzelhetetlenül sok az erdő, és a magyar érdőmérnökképzés 1956 előtt is magas színvonalú volt, s Kanadában is az maradt. Évtizedeken keresztül még Brit Columbia főerdésze is magyar volt – azé a szövetségi tartományé, amelynek területe másfélszerese Franciaországénak. És az egészet erdő borítja.
Az 1956-os forradalomról az ötvenedik évforduló alkalmából a kanadai magyarok és leszármazottaik számos helyen és módon emlékeztek meg. A kötet, amelyet a kezemben tartok, a félhivatalos emlékállítás rekvizituma. Ezt abból gondolom, hogy a könyv budapesti bemutatóján jelen volt a kanadai nagykövet is, s fontosnak tartotta néhány szóval méltatni a hazájába került és ott beilleszkedett magyarokat. Mint mondta: negyvenezer magyar gazdagította a kanadai kultúrát és gazdaságot, színesítette az amúgy is tarka világot. Higgyük el neki! És legyünk büszkék.
Az Ötven év távlatából reprezentatív album, amely a forradalom ötvenedik évfordulójának kíván emléket állítani. Amikor kézbe vesszük a kétnyelvű könyvet, azonnal fölmerül a kérdés: miért „csak” kétnyelvű (magyar és angol), miért hiányzik belőle a francia mutáns. Hiszen Kanadában egyenrangú az angol és a francia nyelv. Lehet, hogy kanadai magyarjaink ezzel – szándékuk ellenére – viszályt generálnak majd?
Természetesen a szövegek szerzője, az újságíró Princz is magyar származású, s nyilvánvaló, hogy saját sorsa indította, hogy tizenöt olyan szétszakadt magyar családot mutasson be, amelyek egyik tagja Kanadában él, a többiek itthon maradtak. Újságíróként riportokat, interjúkat készített a kiválasztott emigránsokkal, majd megkereste magyarországi hozzátartozóikat, s az ő sorsukról is beszámolt. Ezek a párhuzamos interjúk azonban nem tudományosan, sokoldalúan próbálják körüljárni az embereket, néhány kérdésre fókuszálnak csupán, olykor melodramatikus hangsúlyokkal. Mondhatnánk, hogy ez nem baj, hiszen riportkötet készült, és nem tudományos mű. Ám sokkal több drámát, intenzívebb személyes információkat kaphattunk volna, ha a szerző újságírói rutinjától megszabadulva jobban elmélyül a láthatóan szeretett témában.
A rövid narratívák nem egyes szám első személyben hangzanak el – az újságíró Princz mesél az olvasónak. Ez az áttétel folyamatosan azt az érzést kelti, hogy torzított képet kapunk. Nem meghamisítottat, hanem a Princz András által összefésült, általa egységesített szöveg jut csak az olvasónak. Csakhogy! Ha egy interjúalany azt mondja, azért nem kapott munkát, mert az akkori hatalomnak „szúrta a szemét”, elfogadható, hiszen az egyéni, szlenges szóhasználat a megszólalót jellemzi. A harmadik személyben szóló újságírónak azonban kötelessége (lenne) olyan stiláris egységbe foglalni az általa megírt szövegeket, amelyekben nincs helye a megszólaló nyelvi kilengéseinek. Ha Princz írja a könyvet, akkor az írásnak Princz a gazdája. Ő a narrátor, ő interpretálja a magnóra rögzített interjúkat, az ő nyelve a domináns nyelv, legfeljebb alkalmazhat egyenes idézeteket – idézőjelben. Miként ezt meg is teszi, s ezzel csak erősíti a publicisztikai szándékot.
A párhuzamos életrajzok kétezer év óta (Plutarkhosz) azt a célt szolgálnák, hogy az azonosságok és különbözőségek felismerésével az olvasó maga vonja le a tanulságot, az
erkölcsi és történeti következtetést. Princz útjába nem akadt Periklész, Cicero vagy Cato, s hihetjük, hogy célja a kisember sorsának bemutatása volt. Ám nem tudhatjuk, hogy ezek a sok vonatkozásban hasonló elemeket fölvonultató kis életrajzok azt kívánják-e bizonyítani, hogy a forradalom lényegében mindenki számára, vagy legalábbis az emigrációt választók számára ugyanazt nyújtotta, egyazon élményanyag hatására választották a haza elhagyását, vagy ellenkezőleg, az élmények az időbeli távolság és az azóta szerzett másodlagos információk okán homogenizálódtak. Harmadik lehetőségként feltételezhetjük, hogy Princznek van egy határozott képe a magyar forradalomról, s ehhez a képhez igazította interjúalanyai portréját. Az interjúkban sok a közhely, sok a bombasztikus elem, de ezt betudhatjuk annak is, hogy az elsődleges célcsoport nem a magyar olvasóközönség, hanem a kanadai, akkor pedig ez a hiba megbocsátható.
Miként az a visszafogott apológia is, amely – igaz, implicit módon – Kanada befogadói nagyszerűségét bizonyítja.
Sándor Katalin fotói szerves részét képezik az albumnak. Szép papíron, kitűnő nyomdatechnikával készült a könyv (Offset és Játékkártya Nyomda, Budapest), egyetlen, ám meghatározó problémája a tipográfus modorossága. A portrék esetében (amelyek technikailag briliánsak!) nem tudhatjuk, miért ötször tíz centis az egyik kép, a másik pedig miért egész oldalas, vagyis nagyobb, mint egy fekvő A/4-es papírlap. S arra különösen nincs magyarázat, miért vannak oly sokszor elvágva az arcok a homlok felső harmadánál. Az a kevés kép, amely enteriőrrel együtt mutatja „hősét”, sokkal informatívabb, mint a megcsonkított portrék. Úgy tűnik, a kötet tervezője, Nemes András a témát önmegvalósítási ambícióinak rendelte alá, s a fotográfus Sándor Katalin nem tiltakozott, netán egyet is értett (?) a tervező koncepciójával.
A dokumentumok fotói arányosan és informatívan illeszkednek a szövegbe, esetlegességüket magyarázza az eltelt ötven év. Ha én vagyok a kötet szerkesztője, sokkal több korabeli dokumentumot szereztem volna be, s azokat feltétlenül kommentárral közöltem volna. A kanadai olvasó számára ugyanis mi vagyunk a távoli, ismeretlen világ, s a mi életünk apró rekvizitumainak fényképes megjelenítése adhat különleges élményt.
Befejezésül a fordításról. Amikor egy kötet kétnyelvű, különös gonddal kellene figyelni a pontos fordításra, hiszen nagyon sok olyan olvasóhoz kerül majd el a könyv, aki mindkét nyelvet bírja. Az öt fordító alkalmazásának nyilvánvalóan a sietség volt az oka. Ennek azonban az lett az ára, hogy sok a pontatlanság, a hol apró, hol súlyosabb hiba. A rutinos újságíró Andrew Princz angolja hibátlan, a magyar szövegben azonban sok a sutaság, a félrefordítás. Kár.
Érdemes lenne az album kanadai sorsát nyomon követni, hiszen számunkra csak kuriozitása és a gesztus miatt fontos, a kanadaiaknak viszont ez a kézzelfogható történelem. Lenyomata az ötven év előtti ősök gáláns befogadási gesztusának, s lenyomata az egykor volt magyar forradalomnak.
|
|
|
|