 |
| |
| Cím: |
|
A forradalom arca - egy pesti lány nyomában |
| Rendező: |
|
Kékesi Attila |
| Filmkategória: |
|
Dokumentumfilm |
| Gyártó ország: |
|
Magyarország |
| Időtartam: |
|
78 perc |
| Készült: |
|
2006 |
| Ismertető: |
|
A Paris Match 1956. november 10-i számában a magyar forradalomról szóló tudósítás nyitóképeként megjelent fotó október 30-án készült a Múzeum körúton. 45 évvel a fotó elkészülte után Balázs Eszter magyar történész és Phil Casoar francia újságíró elhatározták, hogy kiderítik, vajon mi történhetett a képen látható fiatal párral, kik ők, túlélték-e a forradalmat, s ha igen, akkor meg lehet-e találni őket ennyi év után. A film ezt a kutatást követi nyomon. |
| Fesztiválok: |
|
2006 -Verzió Filmfesztivál, Budapest (versenyben)
2007 -38. Magyar Filmszemle, Budapest (versenyben)
2007 - Film.dok4 Román-Magyar Filmfesztivál Csíkszereda (versenyben)
2007 - Mar del Plata Független Filmek Fesztiválja |
| Díjak: |
|
2007 -38. Magyar Filmszemle, Budapest: elismerő oklevél
2007 - Film.dok4 Román-Magyar Filmfesztivál Csíkszereda: a legjobb rendezés
|
|
|
| |
A film kiindulópontja az a híres fénykép, amely a Paris Match címlapján jelent meg 1956. november 10-én. A képen, mint utóbb kiderült, a Múzeum körúton áll egy fiú, kezében davajgitár (dobtáras szovjet géppisztoly), mellette egy fiatal lány, arcán kötés, karján vöröskeresztes karszalag, kezében táska. Mögöttük két platánfa törzse, és egy harmadik, fehér ballonkabátos, kemény tekintetű férfiú, aki a továbbiakban semmilyen szerepet nem játszik történetünkben. A kép jól láthatóan beállított, az alakok a kamerának pózolnak, de a fiatalok tekintetéből mégis hiányzik a mesterkélt póz. Derű, elszántság és némi tétovaság tükröződik az arcukon, naivitás és ártatlan tisztaság, ahogyan a fotó készítője, Russ Melcher, a Paris Matchnak dolgozó szabadúszó fotóriporter is említi 48 évvel később a filmben készült interjúban. Nem tudott nekik ellenállni, hisz számára ez a két fiatal jelenítette meg a forradalom ifjonti tisztaságát – emlékszik vissza a kép elkészültének körülményeire. Nem kétséges, hogy 1956-ban nemcsak a magyarok, hanem a nyugati tudósítók sem tudtak ellenállni a XIX. századias hevületnek, amely 1956. október végén magával ragadta az embereket Budapesten. A szüzsé szerint a film két szakértőjét, Balázs Esztert és Phil Casoart is annyira megfogta a az ifjak tekintete, hogy elhatározták, megpróbálják kideríteni, ki ez a lány, és mi történt vele a forradalom alatt és után.
A fénykép, különösen, ha egymagában áll, nagyon bizonytalan státusú történeti forrás. A hamisítás, a kép manipulálásának lehetősége szinte korlátlan, a kép elkészülése, beállítása során éppúgy, mint az utólagos értékelésekor, kontextusba helyezésekor. Miközben minden másnál erősebb objektivitást sugall – ebben áll a kép hatalma, hiszen fizikai értelemben más nem lehet ott a valóságban, mint amit a kép rögzít –, valójában a legkevésbé sem ez a helyzet. Ha a képkészítés és a beállítás jól ismert, és önkéntelenül vagy netán szándékosan alkalmazott trükkjeitől el is tekintünk, igazából nincs olyan kép, amelyet a szemlélő előzetes képzeteitől függetlenül értelmezni lenne képes. A látvány eleve telített mindazzal, amit egyébként az adott eseményről, amelyhez az adott képet kötjük, már tudunk, gondolunk, amilyen élményeink, emlékeink fűződnek hozzá. Nagyon is ki vagyunk szolgáltatva az elénk tálalt körítésnek, vagy éppenséggel önmagunk képzeteinek. A kérdéses fotó az 1956-os forradalom egyik legtöbbet forgalmazott vizuális toposza volt, számos újságban és több kiállításon is megjelent a forradalmat követő évtizedekben. Mondhatnánk, 1956 egyik vizuális közhelye lett. Szimbolikus jelentése, emblémává válása már kezdettől eltakarta a képen látható valóságos alakokat. Talán ezért sem volt olyan hosszú ideig kíváncsi senki arra, kiket is ábrázol valójában.
Helyesebben: ez így nem teljesen igaz. A forradalom leverése után a politikai rendőrséget igencsak érdekelték azok az arcok, amelyek a különböző külföldi lapokban a forradalom résztvevőiről megjelentek. Sokukat sikerrel azonosították, nem egy a felkelők közül éppen ezeknek a képeknek köszönhette a súlyos, nemritkán halálos ítéletét. Ezzel a képpel azonban nem boldogultak a nyomozók. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található "ellenforradalmi fotóalbumban" a fotó alatt ez a bejegyzés olvasható: "Ellenforradalmár házaspár a VIII. kerületből." A képen szereplő lány ráadásul többször is szerepel a gyűjteményben, de még ezeket sem kapcsolták össze. Mindenesetre a bejegyzés ugyancsak jól illusztrálja, hogy egy kép mennyire ki van szolgáltatva szemlélőjének. Hollós Ervin hírhedt ellenforradalmi propagandakönyvében (Kik voltak, mit akartak?) ugyanez a kép már a következő aláírással szerepel: "Fegyverben az alvilág!" Ezt értelmezhetjük úgy is, mint annak dühödt beismerését, hogy Hollós a budapesti rendőrség politikai nyomozó osztálya egykori vezetőjeként kudarcot vallott a képen látható "ellenforradalmárok" konkrét személyének azonosításában. Ugyanakkor elég érzékletesen jelzi, milyen feneketlen gyűlölettel és értetlenséggel viseltettek a rendszer janicsárjai, a gyakorta maguk is parvenünek számító kommunista apparatcsikok az egyszerű pórnép, mindenekelőtt ezek iránt a fiatal proligyerekek iránt, akik közül a felkelők zöme kikerült, és akiknek a felszabadítása nevében élvezték szemérmetlenül az általuk szolgált rezsim kiváltságait. Merthogy, amint ez lassacskán kiderül, a lány is ebből az egyszerű sorból jött. A föladott újsághirdetés alapján végül Sponga Juliannaként azonosította őt egy férfi, Mlinárcsik Mihály, akivel ugyanabba az ausztriai menekülttáborba vezette a sors 1956 novemberében.
Sponga Julianna, vagy ahogy egy olasz hetilapban nevezték, "Yutka", mindaddig arctalan, de nem ismeretlen szereplője volt a forradalomnak. A fölkutatására indult filmes expedíció indulásával nagyjából egy időben publikálta Eörsi László a tanulmányát a Vajdahunyad utcai felkelőkről, akik között az ő nevét is említi.
Ám ekkor még senki nem tudta, Eörsi sem, a lány nyomába eredők sem, hogy a nevezetes képen látható lány azonos a forrásokban szereplő Sponga Juliannával. A források a szerepét és tényleges tevékenységét illetően igen hézagosak, de tény, hogy ott volt. Havrilláné Stickler Katalin (őt halálra ítélték és kivégezték) későbbi rendőrségi vallomása szerint csak november 4-én került a csoporthoz. Wittner Mária viszont, aki szintén ehhez a csoporthoz csatlakozott, azt vallotta, hogy áruló volt, aki odavezette az oroszokat.
Nyilvánvalóan nem emlékezett rá, és összekeverte valakivel. Az eisenstadti menekülttáborban készült felvételek egyértelműen megerősítik, hogy a csoporthoz tartozott, hiszen a csoport több tagjával, a Jánoki fivérekkel, a "Lisztes" becenevű Horváth Józseffel, "Szöszi"-vel és "Pék"-kel együtt érkezett Ausztriába, akiket Mlinárcsik úr sorban azonosít is az Epoca című milánói lapban olvasható riport képén. Nehezen hihető, hogy egy sebesült árulót a csoport tagjai kimentettek volna Budapestről.
Balázs Eszter és Phil Casoar szép sorjában göngyölítik fel a szálakat: elmennek a Paris Match archívumába, itt lelnek rá a kép készítőjére, Russ Melcherre, kikérdezik Mlinárcsik urat, eljutnak egy másik magyar szemtanúhoz, aki tizenkét évesen együtt utazott a Vajdahunyad utcaiakkal a svájci Neuchâtelbe, ahol egy időre Julianna is menedéket és munkát talál. A helyi újság segítségével rábukkannak egykori udvarlójára, majd volt munkatársnőjére, akivel a helyi szövőgyárban együtt dolgozott, végül egy fatális véletlen nyomán Ausztrália felé indulnak, ahová hősnőnk is vette az irányt 1961-ben, ismerősei szerint búcsú nélkül. A viharos előéletű, vagány lány valószínűleg képtelen volt beilleszkedni a zárt, szigorú és fegyelmezett svájci miliőbe. 1961-ben már Melbourne-ben száll partra, rövidesen férjhez egy magyar bevándorlóhoz, állampolgárságot kap – közben az iratok tanúsága szerint volt egy apró bolti lopási ügye is –, két fiút szül, felszolgálóként dolgozik, és 1990-ben, alig 53 évesen torokrákban meghal. Sajnos már nem találkozhattunk vele személyesen.
A film legnagyobb erénye kétségtelenül az, hogy a néző lépésről lépésre átélheti a keresés izgalmát és szükségszerű esetlegességét. Valóban bámulatos véletlenek sorának lehetünk tanúi. Vajon mennyi az esélye annak, hogy a fiatal forradalmár párt ugyanazon a napon, október 30-án, alig egyórás időintervallumon belül, egymástól teljesen függetlenül, két különböző helyszínen, a Múzeum körúton és a Ferenciek terén egy amerikai fotós és egy olasz riporter is lencsevégre kapja? Nem gondolhatunk másra, mint hogy valóban lehetett valami a fiatalok figurájában, tekintetében, ami mindkettejüket megragadta. Vajon mennyi a valószínűsége annak, hogy ugyanez az olasz fotóriporter, Mario De Biasi egy ausztriai menekülttáborban éppen az ismeretlen lányba ütközik, alig tíz nappal első képsorozata elkészülte után? A képen látható fiú, "Gyuri" ekkor már nem volt vele, a harcokban halálos lövést kapott. Vajon nincs-e valami misztikus abban, hogy a lány később Neuchâtelbe kerül, ahol a Paris Match másik fotósa, a Köztársaság téren halálos sebet kapó Jean-Pierre Pedrazzini töltötte diákkorát? Mennyi a valószínűsége annak, hogy egy telefonban félrehallott információ alapján a nyomait Ausztráliában keresni kezdő kutató valóban rábukkan a nevére az ausztrál bevándorlási hivatal iratai között? Mit szólunk ahhoz, hogy másfél évtizeddel később ő maga és a családja ismét szerepel az ausztrál lapokban, ezúttal a lottófőnyeremény nyerteseiként?
A filmbeli beszámolók, interjúk alapján a szűken vett élettörténeten túl számos kis ablak nyílik a korra és a közegre, ahonnan Sponga Julianna jött, a magyar emigránsok kezdeti lépéseire és megpróbáltatásaira, vagy egy ausztráliai magyar család mindennapjaira. Itt persze sok az elvarratlan szál, de a film láthatóan nem akar mélyfúrásokat végezni, csupán felvillant ezt-azt, ami e nem mindennapian induló, fordulatos, mégis voltaképpen nagyon egyszerű élet kutatása közben előbukkant. "Yutka" indulása és felkelővé válása tipikusnak mondható. Zsellérsorból érkező, Tatárszentgyörgyről 1945-ben Budapestre költöző, sokgyermekes családban nőtt föl. Apja a csepeli gyárban helyezkedik el vasmunkásként. A szomszédok beszámolója szerint alkoholista és erőszakos ember, rendszeresen bántalmazza a családját. Három bátyja közül kettő szintén melós lesz, egyikük, Károly honvédként részt vesz a november eleji csepeli harcokban, de megússza (ha húgát sikerrel azonosítják, valószínűleg kemény börtönbüntetést kapott volna), József nevű fivére viszont a rendőrség avagy az ÁVH embere lesz, és kitart a rendszer mellett. Ez is tipikus kitörési pont egy szegény, tanulatlan parasztfiú számára az ötvenes években. Julianna az általános iskola után azonnal a soroksári textilüzem
ben kezd dolgozni, de nyomorúságos és nyomasztó közegéből rendszeresen ki-kitör, az utcai vagányok között keres menedéket. A rendőrségi iratok szerint (lásd Balázs Eszter hivatkozott tanulmányát) 1951 és 1955 között háromszor is lekapcsolták csavargásért és közveszélyes munkakerülésért, az utolsó alkalommal négy hónapot ült a Markóban. Lám, egy újabb "köztörvényes", akit a magával hozott nyomor és a népi demokrácia által kínált kilátástalanság állított elő. Ösztönös "életforma-lázadása" természetes módon szívott magába politikai töltetet a forradalom kitörésével. A kisöccse halála miatt érzett indulata is a felkelők közé vezethette. A visszaemlékezések szerint október 24-én egy szovjet tank géppuskatüze végzett a köveket hajigáló, kilencéves kisfiúval.
Az ínyencek számos érdekes momentumra figyelhetnek fel a filmben. A legfontosabb vonulat mégis az, hogy az emblematikus kép, a forradalom "arca", és a valóságos személyiség és sors között egyre nő a távolság. Nem mintha Sponga Julianna valamilyen morális okból méltatlannak bizonyult volna arra a szerepre, amit évtizedeken át beleláttak azok, akik újra és újra találkoztak a képével. Egyszerűen arról van szó, hogy erre az alacsony sorból jövő, kitörni vágyó, és bár meglehet, nem is tehetség nélküli, de vágyainak és képességeinek soha igazi keretet adni nem tudó lányra, majd asszonyra sehogy sem illik a forradalmi hősnő mitizált képe. De az is lehet, hogy egyszerűen túl sokat vártunk annak alapján, ami a képzeletünkben élt róla.
Szinte minden visszaemlékező kiemelte az egyszerűségét. A vele egy vonaton utazó tizenkét éves fiú egyenesen közönségesnek és durva beszédűnek találta, anyja figyelmeztette arra, hogyan sokan jönnek nehéz sorból, nem szabad elhamarkodottan ítélkezni. Mlinárcsik Mihály egy elejtett megjegyzéséből az is tudható, hogy a társasága nem éppen jól nevelt úri fiúkból állt. Rendszeresen kijártak a menekülttáborból, sokszor balhéztak a környékbeli kocsmákban, a helyi rendőrség rendszeres vendég volt a táborban. Más jelzésekből sejthetjük, hogy meggyűlt a baja a francia nyelvvel, így a beilleszkedéssel is. Tetoválásait, ezeket az ötvenes években a külvárosi vagányok körében dívó divatnak köszönhető szerzeményeit a svájci közegben szégyellte, és igyekezett tőlük megszabadulni. Ausztráliában egy – nevezzük így – szintén egyszerű, és családjára talán túlságosan is rátelepedő, kissé autokratikus személyiség benyomását keltő férfi lett a férje. A lány tiszta volt, jó alakú és jól főzött, mi kell még? – emlékezett vissza románcukra. (A férj, mint a vele folytatott beszélgetésből nyilvánvaló, nem ötvenhatos emigráns volt, a forradalomról hallomásból beszélt, de nem is "őshonos" ausztráliai magyar. Talán érdemes lett volna megkérdezni, ő honnan jött.) A lottónyereményt nem igazán tudta a család konstruktív és perspektivikus módon hasznosítani. Anyjuk halála után a fiúknak nem volt otthon maradásuk. Az egyik drogos lett, és eltűnt, a másik egy kórházban lett műtősfiú. ("Nekem negyvenéves koromban már két házam volt – így a darócszívű apa – ő már negyvennégy, és nincs háza.") A férjével és az idősebbik fiával folytatott beszélgetésekből – a fiú egyébként meleg szavakkal emlékezik meg anyja kedves és szeretetre méltó természetéről – egyértelműen kiderül, hogy bár a család tudott az 1956-os hőstörténetről, igazából nem érdekelte őket, a legkevésbé sem mozgatta meg a fantáziájukat. Mintha a váratlanul rájuk törő forgatócsoport felbukkanásából tudták volna meg, utólag, hogy ez valami jelentőségteljes dolog lehetett. Suma summárum, ami lassan kirajzolódik előttünk, az egy lassan üressé váló, helyét nem találó, végül tragikus váratlansággal megszakadó élet.
A film egyik érdekes aspektusa annak föltárása lehetett volna, vajon hogyan változik a hős személyes emlékezetében 1956-ról és az akkori önmagáról dédelgetett önképe. Ám erről alig sikerült relevánsan értelmezhető nyersanyagot földeríteni. Személyes beszélgetésre már nem kerülhetett sor, ami pedig erről a kérdésről egyébként kihámozható, az csupa másodkézből származó, és nehezen értelmezhető emléktöredéken alapul. Forgácsokon, amit mások, a legtöbbször nem különösebben érdeklődő és odafigyelő családtagok, barátok, ismerősök emlékezete egyáltalán még megőrzött négy évtized után arról, hogy mit mesélt nekik anno Julianna ezekről a napokról. Ez bizony minden tekintetben igen sovány kiindulópont. Az elég nyilvánvaló, hogy az idő előrehaladtával Yutka egyre jobban kiszínezte forradalmi élményeit. Az elején még csak arról beszélt, hogy részt vett a felkelésben, olykor azt, hogy a harcokban is. Később, a férjének és a fiának már arról, hogy ölt is, oroszokat, nem is keveset, hétszer sebesült, arcon lőtték és a száján jött ki a golyó, amely összeroncsolta a fogait. Ez természetesen mind a fantázia szüleménye: a képen látható seb nem látszik súlyosnak, Mlinárcsik Mihály, aki maga is látta és kötözte a sebet, pedig kisebb vágásra emlékszik, amely decemberre teljesen begyógyult. A fantázia túltengése az emlékezet
ben nemcsak az idő múlásának volt köszönhető, hanem nyilván annak a relatív közönynek is szólt, amellyel a család és talán az ausztráliai környezet a történetéhez viszonyulhatott. Néhány támpontunk mégis van arra, hogy ne tekintsük viszontagságairól szóló beszámolóit teljesen hiteltelennek. Eörsi László tanulmányából tudható, hogy 1956 novemberében, ha ő maga nem is harcolt, mindenképpen veszélyes helyeken, a harcok sűrűjének közelében járhatott, az Ecetgyár környékén, vagy akár Futó utcában. Nem valószínű, hogy sebesülése véletlen baleset lett volna. Svájci udvarlójának – időben még közeli emlék, és az elbeszélés helyszíne, a lány szobája, intimnek nevezhető – azt mesélte, hogy barátját, Gyurit, menekülés közben lőtték le, de neki sikerült elfutnia. Meglehet, éppen akkor, amikor a Futó utcában a visszavonuló felkelők heves tűz alá kerültek, és az Illés utca felé próbáltak menekülni. Biztosan már sosem fogjuk tudni, de ahhoz talán eleget tudunk, hogy ne legyen okunk megvonni tőle 1956-os énje iránti empátiánkat.
Amikor Balázs Eszter megkeresett bennünket az OSA Archívumban, hogy segítsünk neki megtalálni a képen látható lányt – sokat segíteni nem tudtunk, de azért igyekeztünk –, bevallom, személy szerint elég szkeptikus voltam a vállalkozás sikerét és értelmét illetően. Utólag töredelmesen be kell vallanom, hogy tévedtem. Ezt a filmet és ezt a kutatást minden előre látható és nem látható hendikepje ellenére érdemes volt megcsinálni. Valami lírai befejezés illene ide, de helyette azt javaslom, menjenek el a Múzeum körútra. A Nemzeti Múzeum kertjének kerítése előtt, az út mellett még mindig ott áll az a két platánfa.
|
|
|
|