 |
| |
| Cím: |
|
Ecseri tekercsek - Filmfelvételek az 1956-os forradalom napjaiból |
| Rendező: |
|
Czigány Zoltán |
| Filmkategória: |
|
Kísérleti film |
| Gyártó ország: |
|
Magyarország |
| Időtartam: |
|
50 perc |
| Készült: |
|
2005 |
| Ismertető: |
|
Nemrég előkerült amatőr felvételeken elevenedik meg a forradalom tizenhárom napja egy fiatal házaspár és barátaik szemszögéből. A film készítője megszállott amatőrfilmes volt: a tragédiákról, a veszekedésekről, sőt a fegyveres harcról is készültek felvételek. Az ecseri piacon fölbukkant filmtekercseket megtalálójuk, Kassai Zoltán filmtechnikus, valamint az egyetlen még élő szereplő, Vincze András kommentálja Baló György mikrofonja előtt. |
| Fesztiválok: |
|
2006 - Budapest 37. Magyar Filmszemle (versenyben)
2006 - Kamera Hungária (versenyben)
2006 - Film.dok3 Román-Magyar Filmfesztivál Csíkszereda (versenyben)
|
| Díjak: |
|
|
|
|
| |
Két évvel a film bemutatója után talán már fölösleges úgy tennünk, mintha nem tudnánk, hogy az Ecseri tekercsek áldokumentum-film, méghozzá dupla fenekű, hiszen hamisított film-dokumentumokra, illetve az utánuk folyó álnyomozás történetére épül. A szüzsé szerint egy szerencsés és leleményes gyűjtő, bizonyos “Kassai Zoltán" bukkan rá az 1956-os forradalom idején készült amatőr filmfelvételek tekercseire az Ecseri piacon, amelyek egy fiatalokból álló baráti társaság történetét örökíti meg a forradalom napjaiból. A gyűjtő ezután amolyan magánnyomozásba kezd, hogy fölkutassa az egykori film szereplőit, és megpróbálja rekonstruálni, mi is történt velük. A nyomozó riporter szerepére Baló Györgyöt kérte föl, aki a tőle telhető legnagyobb odaadással igyekezett a filmben "Baló Györgyöt", az oknyomozó riportert alakítani. A "kutatás" sikerrel járt, hiszen rábukkantak egy túlélőre, "Vincze Andrásra", aki mintegy narrátorként meséli el a film szereplőinek tragédiába torkolló történetét. Tragédiájuk egyben a magyar forradalom, de jelképesen az akkori fiatalság tragédiája is.
Az ötlethez valószínűleg több kiindulópont is kínálkozott. Az áldokumentumfilm nem az ördögtől való. Ki ne emlékeznék a műfaj egyik klasszikusára, Jan Sverák 1988-ban készült Olajfalók című filmjére, amelyben a vidraszerű lények az ipari ülepítő tavakba ömlesztett fáradt olajjal táplálkoztak, vagy Siklósi Szilveszter 1994-es nagyszabású átverésére, Az igazi Mao című filmre? Előbbi a maga sokkoló eszközeivel egyszerre hívta föl a figyelmet az emberi környezetszennyezés megdöbbentő mértékére, és arra, miként áltatjuk magunkat a veszély és a károk bagatellizálásával. Utóbbi, mint történetinek álcázott dokumentumfilm, részben ezt az utóbbi évtizedekben rendkívüli népszerűségre szert tett, egész napos műholdas tévécsatornákat eltartó a műfajt parodizálta, ugyanakkor arra is figyelmeztetett, mennyire veszedelmes hatalom a film és a tévé, milyen könnyű a dokumentumfilm eszközeivel történelmet hamisítani, becsapni és manipulálni a nézőket, amint teszi ezt megannyi magát komolynak és megalapozottnak álcázó termék a KGB és a CIA ufókról szóló titkos aktáiról (narrátor Roger "Mindenlébenkanál" Moore), vagy Hitler parafenomén házvezetőnőjéről.
Az Ecseri tekercsek azonban mégsem ehhez a vonulathoz tartozik. A fönt említett művek profi munkák, amelyek éppen a professzionalizmusukkal igyekeznek valamire figyelmeztetni a nézőt, míg Czigány Zoltán alkotása éppen az amatőrizmust imitálja. Így inkább a nagy hírnévre vergődött kultfilm, az 1999-ben készült Blair Witch Project (a magyar mozikban Ideglelés címen futott) tekinthető a közvetlen előzményének. Ám ennél sokkal fontosabb különbség, hogy míg az említett áldokumentumfilmek a hazugsággal, az imitációval a valóság egy fontos, de a tömegkultúrában és a tömegmédiában rejtve maradó vagy szándékosan háttérbe tolt jelenségéről, azaz egy mélyebb igazságról akarnak szólni, addig az Ecseri tekercsek esetében az imitáció magát a valóság föltárását, a forradalom bemutatását helyettesíti, azaz önmaga helyett mutat szándékosan valami mást. És ez bizony igen kockázatos és problematikus, amit nem könnyű igazolni.
Az elképzelt alaphelyzet a következő: adott egy fiatalokból álló baráti társaság, Bálint, Anna, az ő szerelmes párosuk a társaság középpontja, továbbá Colos, Margit, András és a többiek, akik rendszeresen összejárnak, piknikeznek, Bálinték lakásán buliznak, és Bálint, a szenvedélyes amatőrfilmes, kézi kamerájával rendszeresen készít a társaságról házi mozgóképes (és természetesen néma) felvételeket. A háztartásban akad azonban egy régi szalagos magnetofon is, így a kép mellé olykor hang is kerül.
Az első kérdés, amit egy bevallottan fiktív dokumentumfilm esetében is föl kell tennünk, vajon mennyire hiteles egyáltalán az alapszituáció, az ötvenes évek második felében, az ávéhá terrorja és a diktatúra paranoiája közepette. Nem kétséges, hogy Magyarországon a háború előtt volt amatőrfilmes kultúra, és bizonyosan számos kamera, filmfelvevő lehetett magánkézben az ötvenes években is. Azonban a rendszer és a hiánygazdaság nyilvánvalóan szigorúan behatárolta, helyesebben valószínűleg gyakorlatilag lehetetlenné tette a filmes nyersanyaghoz való hozzájutást, különösen miután az amatőrfilmes szövetséget, a filmes nyersanyag egyetlen legális forrását 1948-ban feloszlatták. Azonban a pongyola Közép-Kelet-Európában, ahol még a sztálinista diktatúra is csak a maga pongyolaságában létezhetett, elképzelhető, illetve elvileg nem zárható ki, hogy az amatőrfilmesek olykor hozzájutottak nyersanyaghoz. Az Ecseri tekercsek ben is utalnak rá, hogy takarékoskodni kell, de a forradalom olyan esemény, amikor nem szabad spórolni nyersanyaggal. Az viszont már kevésbé elképzelhető, hogy a fiatalok szabadon mászkálhatnak a budai hegyekben kamerával a kezükben, ahogyan teszik ezt a filmben a forradalom előtt, anélkül, hogy magukra ne vonnák a belső elhárítás figyelmét. Szerény ismeretei
m alapján ugyanis úgy képzelem, hogy az ilyesmi abban az időben lényegileg életveszélyes lehetett. Mindenesetre a korból ránk maradt amatőr felvételek között keresve csak nyomelemekben találunk olyant, amely a szabadban készült volna. Ennek fényében talán az sem véletlen, hogy miközben amatőr fotók szép számmal kerültek elő a forradalom napjaiból, amatőr filmekről, amelyeket nem filmes stábok, főiskolások, külföldi tudósítók, avagy a szovjet hadsereg készített volna, én nemigen tudok. De ne kukacoskodjunk!
Az ecseri tekercsek nap mint nap követik a forradalom eseményeit, illetve ahogyan azt a fiatalok átélték és elmesélték egymásnak, valamint a kamerának. Egyikük a Bem-szobornál történtekről számol be, másikuk a Sztálin-szobor ledöntéséről, harmadikuk a Rádió ostromáról. Harmadnap ketten is ott voltak a Parlament előtt, amikor eldördült a sortűz, Margit holtan maradt a téren. A kezdeti lelkesedést beárnyékolja a tragédia, és az egyre komorabb bizonytalanság. A filmben időnként felbukkan a háttérben egy rejtélyes ballonkabátos férfi, akit a narrátor minden erőfeszítése ellenére utólag sem tud azonosítani: a közeli bukás és halál néma hírnöke. Az asztalon álló befőttesüvegbe egyre több fekete (vörös? – hiszen a film értelemszerűen fekete-fehér) tinta csöpög. Menetrendszerűen tör ki a vita a szerelmesek között, hogy menjenek vagy maradjanak, Anna menni akar, a fiú nem, ám hiába pofozkodnak, mintha leckét mondanának föl, a feszültség minden nyoma nélkül. A fiúk, Bálint is, a maradás és a harc mellett döntenek. A végső, apokaliptikus jelenetben a kis társaság felkelőcsoporttá alakul, és a lakás ablakából támadják a bevonuló orosz tankokat, míg mindannyian életüket nem vesztik. Anna, aki tanúja hősi haláluknak, búcsút vesz halott kedvesétől – "ami közöttünk volt, szerelem volt, véres szerelem..." –, majd, amint a narrátor szavaiból megtudjuk, Amerikába távozik, ahol céltalan és értelmetlen élete végén alkoholizmusba és depresszióba süllyed, majd öngyilkos lesz.
A film sután és csapongva dobja fel a legkézenfekvőbb kliséket a forradalomról, a romantikus, lázadó ifjúságról, szerelemről és halálról. A csapongás kétségtelenül visszaad valamit abból a zűrzavarból, ahogyan az emberek ezeket a hektikus napokat, a döbbenetes fordulatokat és rémisztő változásokat megélhették. A film alapvetően mégis inkább olyan benyomást kelt, mintha egy amatőr középiskolás színjátszó kör adná elő egy iskolai ünnepélyen, hogyan is képzelik a a diákok a forradalom napjait a rendelkezésükre álló (nem különösen bő) ismeretanyag alapján. A valóságban rendszerint sodró lendületű és célratörő Baló György is bágyadt és tétova önmaga szerepében. A figurák inkább a sztereotip képzeletszegénység dokumentumai, amolyan obligát, ámbár olykor pontatlan típusok: Bálint orvostanhallgató, szüleit 1949-ben államellenes összesküvés miatt letartóztatták (rejtély, hogy akkor hogyan járhatott egyetemre), Anna szülei a holokauszt áldozatai lettek, Panniról pedig azt tudjuk meg, hogy később, 1956 után hol máshol: a filmszakmában helyezkedett el. A harmatgyenge dialógusok, a mesterkélt, olykor kínosan ügyetlen jelenetek, beállítások, a színészi játék (imitációja) szándékolt amatőrizmusról tanúskodnak, azonban sajnos minden, az effajta próbálkozásokra jellemző rafinéria nélkül. A végeredmény nem egy film, ami úgy tesz, mintha vágatlan, eredeti, nyers dokumentum lenne, de persze nagyon is kimódolt, drámai és katartikus erejű – ha máshonnan nem, Forgács Pétertől tudhatjuk, hogy amatőr felvételekből is lehet döbbenetes erejű filmeket csinálni –, hanem egy virtigli amatőr, családi home video: Pistike születésnapja, Juci copfja pont eltakarja a tortát, "Nagyi, vidd ki légy szíves a levesestálat!" Akarom mondani: "Kurva anyját, rohadt ruszkik!"
Vajon mi volt mindezzel az alkotók szándéka? – tenném föl a posztmodern esztétikai kánon szerint már idejétmúlt, ókonzervatív kérdést. A rendező egy röpke interjúban annyit említ, hogy mindig érdekelték az amatőr filmek, és izgatta, vajon 1956-ban az akkori fiatalok hogyan rögzítették volna mindazt, ami velük és körülöttük történt. Ehhez, tenném hozzá morcosan, talán nem ártott volna többet tudni a korabeli fiatalokról és a miliőről.
De más válasz is lehetséges. A film készítői talán a valóság és a fikció elválaszthatatlanságának divatos eszméjét kívánták illusztrálni. Végül is minden történeti rekonstrukciós kísérlet valójában konstrukció, azaz hamisítás, így tök mindegy, hogy eredeti amatőr felvételekkel dolgoznak-e (azok ugyebár már maguk is csak re-prezentációi lennének egy lehetséges valóságnak), vagy maguk állítanak elő ilyeneket. Vagy, amint erre György Péter két évvel ezelőtti, talán túlzottan is szívélyes bírálatában is célzott, azt akarták elmondani, hogy a forradalom megélhetetlen és ábrázolhatatlan, emlékének folyamatos ideológiai és politikai célzatú kizsigerelése következtében az elmúlt másfél évtizedben kiüresedett, a mai fiatal generációk számára végképp értelmezhetetlenné vált. A forradalom minden k
épe kifakult, minden újrajátszott akkordja hamisan cseng. Vagy az is elképzelhető, hogy az alkotók ezzel az ötlettel igyekeztek magukat elhatárolni az 1956-os filmek dömpingjétől, kikerülni a szentimentális pátosz, a nemzeties hőzöngés és a köldöknéző önsajnálat csapdáit, melybe oly sokan belesétálnak. Engem mindenesetre a mű nem győzött meg. Ha sem eredeti történetük, sem eredeti filmes gondolatuk nem volt 1956-ról, amit szerintük érdemes lett volna rögzíteni, akkor megspórolhatták volna maguknak a fáradtságot. Ez így – ahogy mondani szokás – értéktelen hamisítvány.
|
|
|
|