 |
| Kenedi János: A "magyar kérdés" az ENSZ süllyesztőjében - Nagy András tényfeltárása |
NYOMTATÓBARÁT VERZIÓ  |
|
| |
Az auftakt – a krimi első hangfelütése – kissé rendhagyó. Mintha a szerző poéngyilkosként kívánna bemutatkozni olvasójának. Bűnügyi regény írójától szokatlan, hogy előrebocsássa: a gyilkos személye mindvégig rejtve marad a négyszáz oldalas irodalmi nyomozás során.
Az áldozatról, Povl Bang-Jensenről azonban ennél jelentékenyebb történeti munkát – tudtommal – nem írtak az elmúlt ötven év alatt. Ráadásul egy krimi hangszerelésében. A műfaj paradoxonjának feloldása nélkül félő, nem érthető a szerzői szándék. Értelmezés hiányában pedig fennáll a veszélye annak, hogy tagolatlan tények legújabb kori történelmi chrestomatiájának, holmi strukturálatlan ismerettömbnek tekinti a művet legtöbb olvasója. Holott a könyv egyáltalán nem idomtalan.
Száznál is több krimit dobtak már a ponyvára arról az ENSZ-fődiplomatáról, akit 1959. november 25-én holtan találtak egy New York-i parkban. Az elmúlt fél évszázadban Bang-Jensen halálának értelmezési lehetőségeit – az összeesküvés-elméleti indítéktól az öngyilkossági szándék -magyarázatig – többé-kevésbé már kimerítették a nyugati újságírók és historikusok. A dán diplomata „gyilkosának” mozgatékára Nagy András hihető magyarázatot ad, még ha nem is sikerült néven neveznie az ENSZ napirendjéről erőszakkal eltávolított „magyar ügy” életének kioltóját. A könyv logikája és kifejtésmódja szerint ugyanis a főszereplő a világszervezet napirendjére tűzött „magyar ügy” likvidálása, nem pedig az ENSZ tényfeltáró bizottsága magyar forradalomhoz lojális elnökének személyes sorstragédiája. Mintha műfaji paradoxonjával a poéngyilkos szerző is épp a személytelen tettesre – még pontosabban: a tettes személytelenségére – kívánt volna rámutatni. Így aztán nemcsak a főszereplő státusa formabontó, hanem a könyv tárgya is: az ’56-os forradalom nemzetközi utóélete, azaz a magyarországi represszió nemzetközi elfogadtatása. Ha a tanúkihallgatási eljárás eredményét, a tényfeltáró jelentést sikerül tető alá hozni, azután pedig az ENSZ teljesíti nemzetközi kötelezettségvállalásait, a magyar forradalom közel 280 kivégzettje közül vajon hányan köszönhették volna az életüket Bang-Jensennek, vajon hányan menekültek volna meg a fegyház- vagy börtönbüntetés, az internálás, a kitelepítés, a rendőri felügyelet alól, vajon hány embernek nem lett volna osztályrésze a represszió mindmegannyi válfaja, a foglalkoztatási tilalomtól a külföldre utazás tilalmáig? És mi lett volna, ha a nemzetközi kamarillapolitikával nem lehetetlenítik el Bang-Jensen munkáját? Vajon nem éppen az ENSZ Közgyűlésének napirendjén – egy nappal Bang-Jensen halála után – ármányosan bagatellizált „magyar kérdés” – ténybizonyítékok nélküli – tárgyalása bátorította az MSZMP-t arra, hogy immár akadálytalanul végrehajtsa Kádár János és legszűkebb környezete tervét: a megtorlás úgy legyen magyar „belügy”, mintha az ország nem is lenne teljes jogú tagja a világszervezetnek.
A történelem als ob kérdéseivel a szerző azonban még véletlenül sem penget érzelmi húrokat.
A gyilkos személyét máig homállyal övező talány megfejtése helyett Nagy András más historiográfiai megközelítést választott. Éppoly érdekeset, mint bármely fontos történelmi „életrajz”. A munka címe sem „Bang-Jensen”, hanem „A Bang-Jensen ügy – ’56 nyugati ellENSZélben”. De vajon végigvihető-e ellentmondásmentesen az „ügyet” feltáró szemlélet olyan következetességgel, mint ami egy hagyományos történeti munkától elvárható? A kérdés természete persze inkább műfajelméleti. A kutatás és a publikálás jelenlegi munkamegosztása szerint vajon összesimul-e az esszéregény a tudományos tanulmánnyal a magyar nyilvánosságban?
Ahogy a magyar forradalom felszámolásának az okkupáció a kulcsszava, úgy a megtorlás nemzetközi utóéletéé az infiltráció. Ez a Szovjetunió nyílt és hallgatólagos szövetségeseinek beszivárgását jelenti a nemzetközi diplomácia centrumába.
Nagy András egy mindmáig uralkodó tévképzet eloszlatásával kezdi okfejtését. Míg az ’56-os forradalommal egyidejű szóbeli és írásbeli adatközlők, köztük a kor vezető politikusai, a napisajtó és a későbbi történetírók a „figyelemelterelő” amerikai elnökválasztási kampány mellett a szuezi konfliktust nyilvánították a szovjet intervenciót kiváltó, a magyar forradalom bukásához vezető legfőbb oknak, addig Nagy András az ENSZ napirendjén összezsugorított „magyar kérdés” esetében szélesebbre tárja az ügydöntő nemzetközi politikai színteret. Véletlenül sem szűkíti értelmezését oda, ahová az angol, az Eden-kormány viselkedését bíráló ’56. november 4-i brit sajtó, mint például az aznapi liberális News Chronicle vezércikke: „A gengszteruralom úgy harapódzik el a világon, ahogy a gyújtózsinór terjed. Az amerikai választások és Oroszországnak a kelet-európai lázadásokba való beleavatkozása gyújtotta meg a gyutacsot. Izrael – Nasszer kihívásának hatására – megtámadta Egyiptomot, és ezzel lángra lobbantotta a helyzetet. Az első komoly robbanást Anglia és Franciaország okozták, amikor rendfenntartási műv
elet ürügyén megtámadták az izraeli benyomulással fenyegetett Egyiptomot. Most érkezett el az oroszok ideje! Mivel két nagyhatalom magánveszekedéssel volt elfoglalva, Amerika pedig az elnökválasztás küszöbén állott, a Vörös Hadsereg sebesen és vitálisan megindult, hogy elfoglalja a magyar szabadságot[lj. In Szabó Zoltán 1956/Korszakváltás (Osiris, 2006, 48–51. pp.)].”
De Nagy András munkája az ellenkező világnézeti irányból érkező illúziók felé sem sodródik. Tudományos kutatásai kételkedésre indítják. Kritikusan hallgatja a BBC 1956. november 4-i hírét, s főként annak kommentárját. „Felelős angol politikai és parlamenti körökben rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak Nehru új-delhi nyilatkozatának, [aki] az UNESCO-konferencia megnyitásán azt mondotta: »Egyiptomban és Magyarországon azt látjuk, mind a szabadság, mind az emberi méltóság lábbal tiportatik. Mindkét országban bevetették a modern fegyverek erejét azért, hogy a nép elnyomassék és a politikai célok eléressenek...«[lj. Uo.]”
Jóllehet az indiai kormány felé nyomban, még ’56 novemberében óvatos, külpolitikai szándékú politikai közvetítési kísérletek indultak. Londonból november 5-én küldött táviratot az indiai kormányfőhöz Szabó Zoltán író, Révai András publicista, Iványi Grünwald Béla történész és Kentner Lajos zongoraművész, Nehru személyes barátja[lj. Uo. 55. p.]. K.P.S. Menon indiai követtel és Rahman követségi ügyvivővel ’56. december közepe és ’57. január eleje között többször is találkozott Göncz Árpád és Bibó István Budapesten, az indiai diplomácia közbenjárását kezdeményezték. Sőt, a vert forradalom utáni kibontakozási tervezetét Bibó István úgy kívánta az ENSZ tudomására hozni, hogy azt előbb egy új-delhi lapban publikálja. Április 21-én tárgyalt is erről Bannerjee indiai újságíróval[lj. Kenedi János: A fogoly Bibó István vallomásai az ’56-os forradalomról (1956-os Intézet, 1996, 165–195. pp.)].
Párizsban Guy Mollet francia miniszterelnököt szólította fel tiltakozásra egy, még az antifasiszta ellenállás idejéből származó ismerőse, Károlyi Judith, az első magyar köztársasági elnök emigrációban élő leánya[lj. Lásd OSZK Szabó Zoltán-fond.]. A szocialista párti kormányfő indíttatva érezte magát, hogy ’56. november 7-én részt vegyen a párizsi Diadalív körül rendezett, az ENSZ közbelépése céljából mintegy harmincezer embert mozgósító, az ’56-os forradalommal szolidarizáló tüntetésen[lj. Lásd Kecskés D. Gusztáv: Franciaország (in Evolúció és revulóció – Magyarország és a nemzetközi politika 1956-ban; szerk.: Békés Csaba; ’56-os Intézet – Gondolat, 2007)]. „Burgiba elnök azt reméli, hogy az ENSZ-erőket Magyarországon és Algériában is bevetik” – jelentette november 4-én a Dépeche. A sajtójelentés úgy hangzik, mint a Maghreb-államok hattyúdala. Az algériai és tunéziai függetlenségi harc szabadságáriája ’56. október 25-én még emelkedetten szólt a La Dépeche Tunisienne-ben: „Heves szovjetellenes tüntetések Budapesten. Az egyetemi hallgatók a Marseillaise-t énekelve meneteltek [...], győzött a desztalinizáció. Nagy Imre visszatérése a hatalomba a Szovjetuniótól való nagyobb függetlenség híveinek győzelmét jelzi.” A távlatok nélküli jövő körvonalait Christian Pineau francia külügyminiszter vázolta fel: „ha az ENSZ meghajol egy diktatúra előtt, mindannyian félhetünk a jövőtől. [...] Tunéziát, akárcsak más kis országokat, a szimpátián kívül nem utolsósorban ez a szempont vezette a magyar üggyel való szolidarizálásra[lj. Lásd Litván György: Tunézia kiállása a magyar forradalom mellett (Világosság, 1993. október)].”
A szuezi „gengsztercsíny” ugyanis elindította a Nyugat-ellenesség mindmáig tartó, sőt az ezredforduló után egyenesen antiamerikanizmust felkorbácsoló előítélet-hullámát. Azt talán sejteni lehetett, hogy a remény az indiai közvetítés sikerében a saját szabadságukért küzdő egykori gyarmatállamok, az ázsiai és afrikai országok 1955. április 18-i bandungi egyezményére vezethető vissza. Az azonban az ötvenes években nem volt előre látható, hogy a gazdasági, szociális és politikai fejlődésből kirekesztett harmadik világbeli államok három évtized múlva a világpolitika fundamentalista főszereplői lesznek, a hetvenes évektől épp a Szovjetunió és szövetségei segítségével. Miközben ugyanis az ’56-os „magyar kérdés” vitája a második világháborút lezáró egyezmények körül egy helyben forgott, az ENSZ nyilvánossága mögött egy esetleges harmadik világháború felé vezető gazdasági-politikai folyamat is megindult. El is jutott addig a kezdetleges állapotig, hogy a leendő szövetségesek megkezdték a puhatolózást a harmadik világ néhány államának szovjetizálására. Az ENSZ felhőkarcolója a történelem katakombájára épült, ahol a harmadik világ afrikai, latin-amerikai, ázsiai kliensei a Szovjetunióban patrónusukra akadhattak, miután az első ügyben a „magyar kérdés” elsüllyesztéséért a markukba kapták az obulust. Elegendő itt felidézni Faludy György két sorát, amelyet a Palesztin Felszabadítási Front későbbi támogatójának, Kádár Jánosnak címzett
, az Egy helytartóhoz 25 év után című versében (Toronto, 1981):
„Egy országot
toltál át Ázsiába.”
Nagy András könyvének rendkívüli érdeme, hogy a jobb és rosszabb szándékú előítéletekkel szemben nem publicisztikai és moralizáló érvekkel argumentál, hanem a politikatörténet eleddig elhanyagolt tényeivel. 1957-ben „Tunéziában [...] a növekvő belpolitikai felkészültségnek lesznek jelentős belpolitikai következményei – háttérben növekvő gazdasági gondokkal, hiszen 1956 májusában függeszti fel Franciaország volt gyarmata támogatását. A tuniszi politikusoknak más segélyforrás után kell nézniük – Kelet felé. Amikor a nyár végén a washingtoni magyar ügyvivő találkozik Mongli Slim tunéziai ENSZ-delegátussal (későbbi miniszterelnökkel), ő »igen szívélyesen fogadja«, és biztosítja, hogy Ceylonnal együtt Tunézia sem kíván a továbbiakban részt venni az ENSZ [magyar kérdést tárgyaló – K. J.] különbizottságának munkájában[lj. Op. cit. 211. p.].” „Ha csak lehet, meg kell bontani a különbizottság »véleményegységét«, ebben a Szovjetunió és Kína segítségére számítani lehet – idézi a szerző egy szovjet hátszéllel mozgatott magyar diplomata, Száll József javaslatát a magyar Külügyminisztériumnak[lj. Op. cit. 369. p.] –, továbbá fel kell hívni az ENSZ testületeiben helyet foglaló két érintett kormány, Ceylon és Tunézia figyelmét »arra a kellemetlen helyzetre – mint a július végi [MSZMP] KB ülésen döntenek róla –, amelyben az amerikai álláspont támogatása esetén találják magukat«. Ennek részletezésére a fontosabb fejlődő országokba küldöttséget indítanak, mert ez nemcsak a Jelentés sorsát, de a közgyűlés vitáját is befolyásolhatja[lj. Op. cit. 209. p.].” A tunéziai diplomácia az országára nehezedő gazdasági nyomásgyakorlás kényszerpályáján jutott el a szovjet támogatás megszerzésével járó kiszolgáltatottságig. Hiszen 1956 októberében szinte ugyanazon napokban kezdődött Tunézia elszakadása Franciaországtól, mint amelyekben Nagy Imre kormánya – kiváltképp a külügyi teendőkkel megbízott helyettese, Heltai György révén – elindította a Szovjetunióról és a Varsói Szerződésről való leválási kísérletét. A tuniszi követ táviratai a status quo fenyegető változásáról 1956. október 27-én érkeznek az amerikai külügyminisztériumba[lj. Op. cit. 344. p.]. Nagy András figyelme még arra is kiterjed, hogy „ugyanezekben a napokban csalják csapdába az Algériai Felszabadítási Front vezetőit: a függetlenségükért küzdő fegyveresek tárgyalásra igyekeznek, ám némi ravaszság és körültekintés nyomán a franciák karjaiba futnak. A megbeszélés Tunéziában lett volna, a letartóztatás azonban Algériában történik, így ez is »belügy«, bűnözökkel pedig a kormány képviselői nem tárgyalnak, ahogy a parlamentarizmus nemzetközi normái sem érvényesek rájuk[lj. Op. cit. 69. p.].”
Nem ismerősek ezek a szófordulatok? Már hogyne volnának azok! Kádár János, az MSZMP IKV vezetői és a magyar ENSZ-delegáció szónokai hangoztatták őket 1957-ben avégett, hogy ország-világ tudomására jusson: az 1956-os „ellenforradalom” magyar „belügy”, közbűntényes, garázda elemek rebelliója, külügyi vonatkozása nincs, az ENSZ-nek semmi keresnivalója az „ügy”-ben. A civilizált világ értékrendjének kiiktatása „a magyar kérdés” tárgyalásából, az egyetemes emberi jogok felfüggesztése s a Nagy Imre-kormány hivatalos képviselőinek lejáratása ugyan a politika három szintjén zajlott, de a KGB és a szovjet Politbüro végezte az összehangolást, bár a budapesti Politikai Nyomozó Főosztály, valamint a Külügyminisztérium is hozzájárult az összhanghoz. „Mi voltunk a jobb pszichológusok – fogalmazott Oleg Kalugin tábornok, a KGB New York-i rezidense[lj. Op. cit. 234. p.].” „Mi”, azaz a világszövetség ülésén résztvevő mintegy háromszáz KGB- és GRU-ügynök, köztük három tucat [SZT] tiszt[lj. Op. cit. 104. p.]. Ez így lehetett – állapítja meg Nagy András azokból a névsorokból, amelyek az idő tájt „Moszkvában és Budapesten emigránsokról, vezetőkről, ENSZ-tisztviselőkről és »azokról a személyekről« [készültek], akik a Közgyűlés vitájában »elsősorban hangadók voltak és sértő kijelentéseket tettek a magyar delegációval kapcsolatban«. A lista Törökország, Peru, az Egyesült Államok és Kuba képviselőit is tartalmazza, s ezt továbbítják azután a testvéri titkosszolgálatokhoz: »távirat ment Prágába információkéréssel« – vezetik rá az ügyiratra [...], s feltehetően nem az üléstermi vita érveit várták a csehszlovák elvtársaktól[lj. Op. cit. 234. p.].” A KGB New York-i rezidenciája hasonló tartalmú – magyar kezdeményezés látszatát keltő – üzenetet küldött Budapestre egy lengyel ENSZ-diplomata megkörnyékezésére. Se szeri, se száma a KGB által instruált ügynököknek, a magyar diplomáciai kar mozgatóinak, akik ellenállásba talán csak egy ízben ütköztek. Sikertelenül próbálták beszervezni Hédervári Klárát, Bang-Jensen munkatársát, és így nem kerülhettek se a KGB, se a magyar hírszerzés birtokába az
ok a magnóra mondott tanúvallomások, amelyeken az ENSZ tényfeltáró bizottságának dokumentatív értékű iratai alapulnak. A nemzetközi politikai rendészet kísérleteire az asszisztens mindössze egy három betűből álló magyar szóval válaszolt: NEM.
A szócska orosz nyelvű változatát – NYET – a magyar delegáció nem ismerte. Nagy András írja: „A résztvevők mindkét oldalon felkészültek – a Mód [Péter, ENSZ-nagykövet] segítségére kirendelt budapesti szakértőket ekkor Fábián Béla, az emigráció egyik meghatározó politikusa jellemzi az amerikaiak számára. Eszerint az ülésteremben helyet foglaló Péter János államvédelmi kapcsolatai még lelkészsége idejéből erednek, egyszerre szolgálta Istent és a dolgozó népet, különös tekintettel annak öklére. Száll Józsefről úgy tudja, hogy különféle dokumentumok birtokában elsősorban emigránsok zsarolásával foglalkozott, Hollai Imre pedig tiszti rangot visel a küldöttségben. Keszthelyi Tibor és Uranovicz Imre – ismeretei szerint – a hadnagyi rendfokozatig jutott el, Simó Kitty pedig nem olyan régen még saját kezével vallatott. A küldöttséget kísérő sajtótudósító, Randé Jenő karrierje a nyilas időkben vette kezdetét – a hangnem alig változott, ideológiai pálfordulása dacára vagy éppen amiatt. Sík Endre, a magyar küldöttség vezetőjének helyettese szovjet állampolgár, 1919-ben hagyta el hazáját egy másikért – hazaszeretete így kap többletjelentést[lj. Op. cit. 225. p.].”
A „magyar kérdés” elmismásolását a nemzetközi politika első szintjén felettébb meggyőzően mutatja be Nagy András. A KGB és a Politbüro játszmájának prezentálásánál is jól simul össze az esszéregény és a történelmi tanulmány, ahogy a kutatás és a publikáció paradoxonját könyvismertetésünk elején felállítottuk. Ahogy New Yorktól Budapesthez közeledünk a fizikai térben, úgy fogyatkozik a közlésre szánt, bizonyító erejű tények hitelessége az intellektuális térben, súrlódnak az illeszkedési felületek a tények és műfajok között is. Olvassunk feljebb e recenzióban nem többet, mint tíz sort! Azt találjuk a szövegben, hogy ’57 előtt nem sokkal „Simó Kitty [...] még saját kezével vallatott”. A kínzás súlyos vád, félreérthetetlenül a politikai rendőrség saját nevén nevezett vallatótisztjére utal. Kit, kiket vallatott, milyen vizsgálati ügyben Simó Kitty? Miért épp itt fukarkodott az információval a szerző, aki amúgy bőkezűen (1675 esetben) osztja meg forrásait az olvasóval lábjegyzeteiben. Pontosan? Ha az említett jegyzethiány okáról nem kezd el tűnődni a recenzens, talán egy másik hiány sem szúr szemet. A „Borisz” fedőnevű ügynök kilétét sem azonosítja Nagy András, holott cselekedeteiről bőségesen beszámol. 1960-ban „Borisz” [akkortájt az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa – K.J.] legalább négyszer találkozik Brüsszelben Heltai Györggyel[lj. Op. cit. 346. p. 370. lj. (TH K-1701)], aki akkoriban az ötvenhatos emigráció tudományos műhelye, a forradalom történetét archiváló és értékelő Nagy Imre Intézet igazgatója, és aki „csevegve idézi fel a Móddal töltött börtönéveket[lj. Op. cit. 82. p.]”.
Hogy az idézett négy ügynökjelentés szerint a koncepciós perek következtében börtönben töltött ötvenes évek emlékei szóba kerültek, az eléggé életszerű. Az viszont már indoklásra szorul, hogy Nagy András miért nem „Borisz” bűneit sorolja ahelyett, hogy Mód Péter vétkeit ecseteli az idézett szöveghelyen? Igaz, 1949-ben „Mód [...] a párizsi magyar nagykövet, [sic!] Károlyi Mihály mellett »dolgozik« – munkaköréhez ekkor már hozzátartozik, hogy »az asszony lezárt szobájában« felfedezze például azt a levelet, amelyben Andrássy Katinka a baljós politikai változások miatt férje lemondását sürgeti. [sic!] Az »ellenség« árulkodó kézjegyét lefotózva egyenesen Rajknak [a ’48 decembere és ’49 májusa közti külügyminiszternek – K. J.] küldi, ugyanakkor, amikor a naiv gróf utódjának ajánlja a tehetséges fiatal diplomatát. Az üzenethez Mód rejtjeltáviratot csatol, »szig. biz. a politikai osztály hivatalvezető által személyesen fejtendő meg«. Hazatérése, majd lemondása súlyosan megrendíti a nagykövetet [sic!] – Rajk sorsa mellett az övé is meghatározó jelentőségű lesz drámai lemondásában. A dráma talán akkor lett volna kétségbeejtőbb – írja Nagy András –, ha Károlyi tudja, hogy Mód nem ártatlan – persze nem a vádpontokban.”
Ez igaz – eltekintve néhány dokumentumtól, amelyek mellesleg az ellenkezőjét bizonyítják. Épp Károlyi Katinka volt az, aki a végsőkig igyekezett rábeszélni az urát, hogy ne mondjon le követi kinevezéséről, ne kényszerüljön a család újfent politikai emigrációba[lj. Kenedi János: Nem ugyanakkor, nem ugyanúgy és nem ugyanazért (Beszélő, 1989/26. 52–63. pp.)]. „Borisz” lényegében ugyanazt a titkosszolgálati feladatot teljesítette korábban Kairóban, mint Mód Péter Párizsban. Titokban lefényképezte az FKgP által delegált követ, Csornoky Viktor a washingtoni követhez, Szegedy-Maszák Aladárhoz írt leveleit, az illegitim másolatokat pedig hivatali úton Rákosi Mátyásnak, az MDP főtitkárának továbbította.
Rákosi a levelekkel zsarolva mozdította el hivatalából Csornoky apósát, Tildy Zoltánt, a második Magyar Köztársaság elnökét[lj. Szakács Sándor–Zinner Tibor: A háború „megváltozott természete” (Genius Gold Rt., 1997, 402–403. pp.)]. „Borisz”, azaz Nagy Péter kairói küldetéséről hivatali elöljárója, a Külügyminisztérium politikai osztályának 1945–47 közti vezetője, Heltai György beszélt egy interjúban: „Ő [Nagy Péter] az én osztályomon dolgozott először. Mikor fölállítottuk a kairói követséget, akkor először őt küldtük ki Csornoky mellé. Na most, a Péter összeszedett ott leveleket, meg jóba lett a szakácsnővel, aki Csornoky szeretője volt. [...] A szakácsnő [...] átadta a leveleket Nagy Péternek. Most ezek között sok kompromittáló levél volt. Olyan, hogy Szegedy-Maszáknak írt levelet, hogy mit gondolsz, Aladár, kinek dolgozom én? Ezeknek a kommunistáknak, vagy nektek? – Az Aladár már disszidált. – Egy sereg ilyen levél volt. Meg fölterjesztések, az egyiptomi kormányhoz, hogy az egyiptomi kormány tudná-e érvényesíteni a befolyását, hogy a magyar kormány angolirányzatba menjen, ne szovjetirányzatba. [...] A Csornoky-ítélet túl súlyos volt, de a peranyagot azt Nagy Péter küldte., Nagy Péter volt [segéd] titkár Egyiptomban[lj. 1956-os Intézet, OHA-interjú 184. 62–64. pp. (Készítette: Kenedi János, 1988. szeptember, Charleston, USA SC.)].”
A tettek erkölcsi súlyának és következményeinek megítélésében tehát van különbség. Mód Péter külügyér politikai emigrációba szorította Károlyi Mihályt, „Borisz”, azaz Nagy Péter külügyi segédtitkár azonban akasztófára juttatta Csornoky Viktort 1948. december 7-én[lj. Szűcs András: Az akasztófa két oldalán (Unicus Műhely, 2007, 107–203. pp.)].
Módnak is tulajdonítható, hogy az ötvenhatos forradalom az ENSZ „magyar kérdés” vitájában elbukott, a „Borisz” fedőnevű ügynöknek pedig Kádár János kultúr- és tudománypolitikai „sikereinek” tetemes része. Karrierje az akadémikusságon, az ELTE egyetemi tanárságán, a Corvina kiadó igazgatói állásán túl a Nemzeti Színház igazgatóságáig emelkedett.
A Bang-Jensen-könyv hitelének is árt, hogy Nagy András mindvégig a „Borisz” fedőnév mögé bújtatta nagybátyját, Nagy Pétert. Amúgy Nagy András nem olyan háklis a mások rokoni kapcsolatairól szóló ismeretek megosztásában. Protics jugoszláv diplomatáról gátlástalanul továbbadja az olvasónak az ENSZ folyosói pletykáját: „1945–1956-ig azért nem járt odahaza, suttogják, mert egykor Göringtől kapott jelentős kitüntetést – a náci diktatúra a család számára sem volt ellenszenves: sógornője az egyik legrangosabb usztasa szeretője volt[lj. Op. cit. 108. p.].” A személyes részrehajlás és a pletykák iránti vonzalom bizalmatlanságot kelt olvasójában, különösen a legfontosabb, nehezen is hozzáférhető amerikai archívumokban található források ellenőrzésekor. A szerző szubjektivizmusa bizonyít(ható), ha tanulmányozzuk a magyar publikációkat.
Kötelező lenne állításunkat legalább egy, a szerző centrális mondanivalójának cáfolatával bizonyítani. Nagy András jeremiádát mond arról a – szerinte – 216 magyar íróról, aki aláírását adta ahhoz a felhíváshoz, amelyet 1957. szeptember 4-én olvasott fel a Sportcsarnokban Fodor József költő, miszerint a „magyar kérdést” vegyék le az ENSZ Közgyűlés soron következő ülésének napirendjéről[lj. A nyilatkozat szövegét közreadta Gyurkovics Tíbor az Új Idő 1989. május 6-i számában. Az államilag szervezett petíció politikatörténetét feldolgozta Standeisky Éva: A kiegyezés stációi című tanulmányában (in Az írók és a hatalom 1956–1963; 1956-os Intézet, 1996, 275–315. pp.)]. Az elátkozottak között kiemelt helyen szerepel például Ortutay Gyula néprajztudós, aki szerint az ENSZ „névtelen feljelentők, szökevények állításait fogadja el egy egész nemzet ellenében”; dr. Radó Polikárp, a Hittudományi Akadémiai dékánja, aki az izraelita hitfelekezet nevében ad ki nyilatkozatot, miszerint „az ellenforradalom antiszemita atrocitásainak folytatásától a Vörös Hadsereg óvta meg a zsidókat”. Az aláírás sikerét pedig Köpeczi Béla a cenzúra nevében söpri be: „Mióta az írók a nyilatkozatot aláírták, ostromolják a Kiadói Főigazgatóságot.” Nagy András elmulasztja idézni, hogy a jeremiáda vonatkozik-e aláíró nagybátyjára, Nagy Péterre. Szerinte öt szent mondott nemet a kultúrpolitikai nyomásnak: „Mándy, Mészöly, Szentkuthy, Nemes Nagy, Ottlik[lj. Op. cit. 217–218. pp.].” De csakugyan öten voltak-e a szentek? És 211-en az ördögök? Úgy tűnik, Nagy András inkább választott irodalmi védőszentjei, semmint a sajtótörténet és a levéltári kutatás alapján mondott ítéletet. Valószínűleg nem tanulmányozta az Új Idő című lap 1989. május 6-i számát. Ebben a lapszámban számos író kategorikusan tagadja, hogy kézjegyét ’57-ben elhelyezte volna a petíción. Keresztury Dezső például azt írta, hogy „tiltakoztam, hogy aláírják a nevemet”; Major Ottó kijelentette: „soha nem írtam ilyet alá”; Bodnár György azt nyilatkozta: „egyáltalán nem írtam alá”; Nemes László – felesége, Fehér Klára nevében is kijelentette: „nem
írtuk azt alá soha”; Vas István is így nyilatkozott – felesége, Szántó Piroska nevében is: „lehetetlennek tartom, hogy hozzájárultam volna”.
Ha Nagy András olyan pedáns kutató, mint amilyennek amerikai tényfeltárásából, értelmezéseinek és értékeléseinek zöméből sejthető, legalábbis megakad a szeme a petíciót szervező Irodalmi Alap helyettes vezetőjének, Földeák Jánosnak a nyilatkozatán: „Feltételezem, hogy az Irodalmi Tanács szervezte, Köpeczi Béla, Illés Béla,Tolnai Gábor meg én...” Így aztán a hírlaptárakban már könnyen eljut a Magyar Hírlap 1991. október 24-i vitaindítójáig[lj. Kenedi János: Októberi rémálom (Magyar Hírlap, 1991.október 24.)]. Az Októberi rémálom című cikkből és az azt követő vitából[lj. Lásd V. Bálint Éva cikkét a lap 1991. október 25-i, Eörsi Istvánét az október 29-i, Faludy Györgyét a november 23-i számban. A vita folytatódott a Magyar Rádióban és a Népszabadságban 1993. január 23-án.] nemcsak a „magyar kérdés” ENSZ-vitája ellen szervezett állami petíció műhelytitkai, de műhelyhibái is kiderülnek. Az Irodalmi Alap mellett az Irodalmi Tanács – elnöke: Bölöni György – is odakanyarította azon írók és más művészek aláírásait – legalábbis egy jó részükét –, akiknek a neve az egyik vagy a másik szervezet tagnyilvántartásában szerepelt. Mit se számított, hogy például Szabó Lőrinc már szinte a „holt lelkek” közé tartozott, egy kórházi ágyon haldoklott 1957. szeptember 4-én, az aláírást megindító sportcsarnoki szónoklat napján, a következő napi Népszabadságban mégis olvasható a szignója. Ő ugyanis ’57-ben nyilvántartott tagja volt az Írószövetségnek és az Irodalmi Alapnak, a „szentek közül” pedig Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes nem is léptek be...
Könyvismertetésünket műfajelméleti kérdéssel kezdtük: A kutatás és a publikálás jelenlegi munkamegosztása szerint vajon összesimul-e az esszé-regény a tudományos tanulmánnyal a magyar nyilvánosságban? Igen, válaszolhatjuk befejezésül, összesimulhat, ha a szerző nem használja egyes tények fumigálására az esszé végtelen műfaji szabadságát, s indítéka nem személyes kötődés.
|
|
|
|