 |
| |
| Közreműködő(k): |
|
Barth, Bernd-Rainer (N/A), Schweizer, Werner (N/A) |
| Főcím: |
|
Der Fall Noel Field |
| Alcím: |
|
Schlüsselfigur der Schauprozesse in Osteuropa |
| Kiadási hely: |
|
Berlin |
| Kiadó: |
|
Arte-Edition |
| Év: |
|
2007 |
| Nyelv: |
|
Német |
|
|
| |
Bár Noel Field kálváriája elsősorban magyar ügy, egy német kiadó és egy német szerző vállalkozott rá, hogy kiadja Noel Field kirakatperének dokumentumait. Bernd-Rainer Barth és Werner Schweizer Field ügyéből dokumentumfilmet is készített. A brandenburgi Landeszentrale für politische Bildung a kétkötetes dokumentumgyűjteményhez egy 151 oldalas kísérő kötetet is mellékelt, amelyben Hodos György előszava, Field testvérének visszaemlékezése és Barth nyolc fejezetbe rendezett Field-tanulmánya olvasható.
Recenzensként a kötet címétől – A Noel Field-eset. A kelet-európai kirakatperek kucsfigurája – kissé zavarba jöttem. Bár az átlagolvasónál jobban ismerem a XX. század történetét, számomra új információ, hogy Field olyan fontos szerepet játszott volna, ami indokolja pere dokumentumainak kétkötetes német nyelvű kiadását. A vállalkozás nagy feladatot tűzött ki maga elé, hiszen Field neve a mai magyar olvasók többségének semmit sem mond, a német olvasók kilencvenkilenc százaléka pedig bizonyára még csak nem is hallott róla.
Field kulcsszerepéről a dokumentumokat kísérő kötetnek kellene meggyőznie az olvasót. Előre kell bocsátanom, ami engem illet, ez nem sikerült. Ahhoz, hogy egyáltalán miről van szó, tudni kellene, ki is az a Noel Field. A kötetből azonban az sem derül ki, hogy mikor született és mikor halt meg.
Hodos György, aki vádlottként maga is Field perében szerepelt, Field hite, Field kora című előszavában felteszi a kérdést: nem fogja az olvasó Field személyét kuriózumnak tartani? Ezek után röviden ismerteti a kort és azt, miért válhatott valaki kommunistává. Fieldről azonban ő sem ír részletesen. Gyermekkorára és politikai nézeteinek kialakulására egyetlen mondatot szán, egy hosszabb bekezdésben ismerteti a kommunizmussal való kapcsolatát. Azt ugyan megtudjuk, hogy Field lett volna a kirakatper-forgatókönyvírók között az „amerikai kapcsolat”, amelyre a többi vádlott beszervezését rá kívánták fűzni, de arra nem kapunk választ, hogy ebben a szerepben Field mennyiben volt pótolhatatlan, és mennyiben volt neki bármilyen aktív szerepe a többi vádlott sorsának alakításában.
Hodos esetében nehéz elválasztani a történészt és baloldali illúziókat kergető kortársat. A rövid előszóban a Szovjetunió úgy szerepel, mint az egyetlen ország, amely igyekezett a „náci Németország ellen kollektív biztonsági szerződéseket kötni”. Nem rajta múlt, hogy a Nyugat – Csehszlovákia és Lengyelország esetében – nem vette figyelembe katonai segítségnyújtási ajánlatait. Ez a beállítás teljes mértékben ellentmond a sztálini külpolitika lényegének, amelynek célja nem a „kollektív biztonság” megteremtése, hanem a második világháború kirobbanásának elősegítése és a kapitalizmus válságának növelése volt, olyannyira, hogy ennek érdekében még a náci Németországot is támogatta másokkal szemben, sőt a Hodos által példaképp felhozott spanyol polgárháborúban is fontosabbnak tartotta a trockisták elleni harcot, mint az antifasiszta összefogást.
Hodos szövege után Field bátyjának Testvérem tanúságtétele című szövege következik, majd ezt követi Barth nyolc fejezetbe csoportosított tanulmánya, amely az eseményeket 1947. szeptember 30-tól tárgyalja. Hogy ki is volt Field, hová járt iskolába, miért lett kommunista, a szerző nem tartja szükségesnek kifejteni, nyilván azért, mert ő ezt pontosan tudja. Az olvasó azonban nem, mint ahogyan a szövegben különösebb magyarázat nélkül szereplő rövidítések feloldására, illetve az intézmények szerepének értékelésére sem lesz képes. Az Unitarian Service Committee (USC) feladatköre, funkciója például a Field-ügy specialistáin kívül csak kevesek számára értelmezhető. Az pedig kifejezetten zavaró, hogy a történet rögtön a GRU hírszerző tisztjei átállásának tárgyalásával folytatódik, miközben azt csak később tudjuk meg, hogy Field mit is csinált az USC-ben – a fejezet első mondata viszont arról szól, hogy Fieldet onnan elbocsátják. Az sem derül ki, miért voltak fontosak Field számára az említett kémügyek, mi az a HUAC. A zavaros szövegkezelésre példa, hogy Barth először említést tesz a Massing házaspár árulásáról, amelyben Field elbocsátásának okát látta, de azt nem tudjuk meg, mit is értsünk „árulás” alatt. Az 1948-as történet után kiderül, hogy Fieldet már 1946-ban is meggyanúsították a szovjetek javára végzett kémkedéssel, majd visszautalások történnek az 1941 óta folytatott munkájára. A szövegben az időkezelés annyira ugrál, hogy a történet a nem bennfentes olvasónak nehezen követhető. Azt például, hogy feleségét, Herta Fieldet 1949 augusztusában a kommunista titkosszolgálat elrabolta, a 130. oldal egyik lábjegyzetéből tudjuk meg, pedig ennek az információnak a mű legelején kellene állnia. Nemcsak az időhasználat, hanem egyes események magyarázata is elmarad. A 132. oldalon Herta a kínzási eszközök egyik legszörnyűbbjeként megemlíti egy „Hörspiel” (hangjáték) alkalmazását, amennyiben férje hangját játszották le neki, de ennek részletes kifejtése elmarad. Az olvasó azonban ennek hiá
nyában nem tudja értékelni, miért is volt a „Hörspiel” annyira szörnyű, kiknek a hangját hallotta Herta a férjéén kívül, kik, hol és hogyan vették fel a szöveget, ki is beszélt valójában.
A kötetre jellemző belterjes szemléletre számos példa hozható fel. A 18. oldalon kerül először szóba Field titkos párttagsága, amelyről a szerzők bizonyára mindent tudnak, de az olvasót mégiscsak fel kellene (kronológiai sorrendben) világosítani, hogy Field mikor, hová és miért lépett be, ki volt felső kapcsolata. Egy oldallal később egy állítás igazolására Franz Dahlemre történik hivatkozás, akiről azonban nem tudhatjuk, kicsoda is valójában.
A 45. oldalon érkezünk el a kötet kulcskérdéséhez, azaz ahhoz, hogy mi Field szerepe a kirakatperekben. Kár, hogy ezt a szerzők nem bontják ki részletesebben, bár ebben az esetben kiderülne, hogy a „kulcsfigura” valójában nem Field – ő csupán a koncepciós perek passzív szenvedő alanya –, hanem Rákosi Mátyás; Rákosi kapcsán azonban nincs egyértelműen tisztázva, hogy ő találja ki az egész kirakatpert, vagy csak moszkvai utasításokat követ, vagy esetleg előre ráérez az onnan jövő instrukciókra és csupán elébe megy az elvárásoknak?
Ezekhez a hibákhoz képest kicsinyes volna a néhány elírás felhánytorgatása. A 28. oldalon Janikovsky Béla és Károly Márton szerepel, a 42. oldalon viszont már helyesen Janikovszky és Károlyi az írásmód. Gát Zoltán 1949-ben már vezérőrnagy (68. p.).
Field ügyének megrázó és az olvasó számára teljességgel megmagyarázhatatlan fordulata, hogy szabadon bocsátása után is kommunista maradt, sőt még Magyarországról sem akart elköltözni a szabad világba. Nem ártott volna elmagyarázni, vajon miből fakadt ez a racionálisan felfoghatatlan döntése. Megőrült és megtört a fogságban?
A kötet végül 1956 „körül” zárul. Azért „körül”, mert az utolsó bekezdés úgy kezdődik, hogy „Field kezdeti elszigetelése 1956-tól valamennyire enyhült”, de egy bekezdéssel korábban már 1957–58-as eseményekről van szó. Azt viszont nem tudjuk meg, mit csinált Field az 1956-os forradalom alatt, mi volt a véleménye az eseményekről, sőt azt sem tudjuk meg, hogy mi történt vele mindezek után, és hogy mikor halt meg.
A két dokumentumkötet már súlyával is tekintélyt parancsol. Olvasóként azonban fel kell tennem a kérdést: mennyiben szükséges a több mint ezeroldalas vizsgálati anyag áttanulmányozása az ügy megértéséhez? Nehéz elhessegetni a gyanút, hogy a szerzők a dokumentumok tengere mögé bújnak, ahelyett, hogy azok analízisére vállalkoztak volna. Ez elfogadhatatlan. Egyrészt azért, mert okkal feltételezhető, hogy Barth ért legjobban a kérdéshez, az analízist tehát neki kell megírnia, a történelem iránt érdeklődőkre ezt a feladatot nem háríthatja át. A közlésnek ezen módja azért sem fogadható el, mert a közölt dokumentumok hatalmas mennyisége egyáltalán nem arányos azok fontosságával. Nyilvánvaló, hogy a Rákosi-rendszer valamennyi perének van tudományos relevanciája, kérdéses azonban, hogy elvárható-e és ha igen, akkor egyáltalán kiktől, hogy mindezen átrágják magukat. A kötetek jelen állapotukban olyan mélységig tartalmazzák a dokumentumokat, amennyire legfeljebb a korabeli vizsgálótiszteknek, az MSZMP és testvérpártjai Központi Ellenőrző Bizottságainak és az érintetteknek van szüksége.
Barth mind fordítóként, mind történészként hatalmas teljesítményt tett le az asztalra. A történészi teljesítményt elsősorban a dokumentumokhoz fűzött lábjegyzetek, valamint a tekintélyes életrajzi válogatás jelenti. Az óriási terjedelemre tekintettel megfontolandó lett volna, hogy az életrajzi részt és a névmutatót egységesítsék, mivel jelen formájában egyes személyekről egyszerre létezik rövid és hosszú életrajz is.
Az életrajzi mutató a kor iránt érdeklődőnek valóságos aranybánya. Eddig sehol sem olvasott, hihetetlenül izgalmas adatokkal találkozhat az olvasó. Sajnálatos módon azonban teljes egészében hiányoznak a forrásra vonatkozó adatok, ezek hiányában viszont tudományos szempontból csak nehezen használható az adatgyűjtemény. Barth esetenként sajátos karakterisztikákat alkalmaz: egyes személyek „Folterspezialist”, azaz kínzószakértő jelzővel szerepelnek, ügynökök esetében sokszor fedőneveket, néha hármat-négyet is megad. Ilyen jellegű adatoknál nélkülözhetetlen lett volna pontos források megjelölése.
Összesítve: a munkából nem derül ki, miért kulcsszemély Field. Nem kapunk választ arra a kérdésre, hogy vajon csupán a Lenin által „hasznos idiótáknak” nevezett naiv értelmiségiek egyike-e, vagy csakugyan múlt rajta is valami a kirakatperek során? Számított volna, ha hamarabb megtörik és nagy nyilvánosság előtt elvállalja a bűnbánó amerikai kém szerepét, majd magára szigorú és igazságos ítéletet kér? Ezekre a kérdésekre a kötet a válasszal adós marad.
|
|
|
|