 |
| |
| Cím: |
|
Kádár János utolsó beszéde |
| Rendező: |
|
Sólyom András |
| Filmkategória: |
|
Dokumentumfilm |
| Gyártó ország: |
|
Magyarország |
| Időtartam: |
|
50 perc |
| Készült: |
|
2005 |
| Ismertető: |
|
Kádár János 1989-ben hatalmától megfosztott MSZMP-díszelnök volt, akit semmibe nem avattak be, de eltávolítani sem merték. Lebénult, fizikailag és pszichikailag egyaránt leépült. 1989. április 12-én ülést tartott a MSZMP KB. Orvosa tanácsa ellenére Kádár is odasietett, és zavaros beszédet mondott, amelyben különböző szintű elemek keveredtek: a betegsége, a feleségéhez való viszonya és politikusi lelkiismeretének háborgása. 1989. július 6-án, Nagy Imre felmentő ítéletének napján hunyt el. A film felidézi Kádár János utolsó beszédét, amelyet Kornis Mihály író kommentál. Az elhangzottakat archív filmek és fotók illusztrálják. |
| Fesztiválok: |
|
|
| Díjak: |
|
|
|
|
| |
Kornis Mihály, a rendszerváltás előtt a demokratikus ellenzék holdudvarába tartozó író, a Napló című kéziratos szamizdat-gyűjtemény egyik kezdeményezője és szerzője már jó ideje nem tud szabadulni Kádártól. 1996 májusában jelent meg a Beszélő című folyóiratban szenzációszámba menő írása Kádár utolsó beszédéről, amelyet az agg és hatalmától már megfosztott volt pártfőtitkár 1989. április 12-én tartott kéretlenül az MSZMP Központi Bizottságának plénuma előtt. Bár a folyóiratnak egyik szerkesztője voltam, érdemem a megjelenésben a jelentéktelennél is kevesebbnek mondható. Nem úgy, mint kedves kollégámé, Bán Zoltán Andrásé, aki fontos szerepet vitt Kornis inspirálásában és a tucatszor visszavett/átírt kézirat nyomdába szöktetésében. A folyóirat számait akkor elkapkodták (boldog idők!), és nem pusztán azért, mert a beszéd teljes szövege ekkor vált először hozzáférhetővé. A sikerben oroszlánrészük volt az író olykor szaktörténészeket is megszégyenítő alaposságú, egyben mély lélektani belátásról tanúskodó kommentárjainak, amelyek révén pontról pontra, helyesebben szinte hangról hangra rekonstruálta egy bomlófélben lévő elme utolsó, kétségbeesett erőfeszítését önmaga igazolására és mentésére. Számomra, bizonyára elfogult vagyok, azóta is ez a legjobb Kornis-szöveg Kádárról.
Kádár figurája és bukása azóta sem hagyta nyugodni az írót. Ahogy másokat sem. Az 1956 utáni korszak névadója a magyar közelmúlt és a kollektív történelmi emlékezet egyik legnyugtalanítóbb problémája. Egykori népszerűsége és rendszerének elfogadottsága sokaknak mindmáig önfelmentést, önigazolást kínál. Másoknak ugyanez megemésztehetetlen szégyen, és Kádár a megalkuvás jelképe, a “kisebbik rossz" erkölcsi perspektívátlanságának megtestesítője. Kádárról halála, és rendszerének bukása óta vita dúl a nemzet kollektív tudattalanjában, amely olykor látványos, de jobbára terméketlen kitörésekben bukik a felszínre. Gyáva áruló volt? Avagy: árulása nem volt-e szükségszerű, és a véreskezű és cinikus hóhér alakja mögött, akinek 1956 novemberében látszott, nem tragikus hős rejtezik-e, aki megkímélte népét a még szörnyűbb sorstól, és akinek rendszere lopakodva bár, de mégiscsak a forradalom elérhető céljainak megvalósításán munkálkodott? A többség inkább az utóbbi legendáját dédelgette évtizedekig, és dédelgeti bizonyos értelemben mindmáig. Kádár mítoszának lerombolása így a rendszerváltás egyik lélektani kulcskérdése volt, és nem kétséges, hogy kezdetben Kornist is részben ez vezérelte. Manapság viszont, amidőn az új magyar demokrácia elitje gyors ütemben törpül hozzá a modern magyar történelem alacsony átlagához, Kádár kísértete újra egyre határozottabb kontúrokat ölt.
Egykori “bennfentesként" tudom, hogy Kornis nem volt teljesen elégedett első szövegével. Később többször is nekifutott. Drámát írt róla és a feleségéről, tavaly pedig újra kiadta, ezúttal könyv formában Kádárral kapcsolatos írásait, köztük az utolsó beszédéről szóló, időközben alaposan átdolgozott elmélkedéseit és gondolatait (I>Kádár János utolsó beszéde – Szabad előadás. Kalligram, 2006). A film, amelyet a Poggyászunk, Kádár János című 2007-ben elkészült dokumentumfilm előtanulmányának is szántak, ennek a könyvnek a lenyomata.
Kádár végjátéka, bukása, utolsó beszéde, betegsége és halála szinte kötelezően hívja elő a szemlélőben a shakespeare-i allúziókat. Az azon a napon halt meg, amikor Nagy Imrét a Legfelső Bíróság rehabilitálta (III. Richárd, Macbeth). Utolsó beszéde, amint ezt Kornis is bizonyította, őrült beszéd volt, de volt benne rendszer. De vajon Kádár alakja és sorsa fölér-e a tragikus nagyságig? "Magyarok! Claudius koporsója mellett állunk" – kezdi az író egy másik hamleti párhuzammal filmbéli monológját, miközben Kádár ravatalának és temetésének egykorú híradós képeit látjuk. Ezzel Kornis finoman, de egyértelműen állást foglal a kérdésben: a Hamlet hőse nem Claudius, a gyilkos és áruló, hanem maga Hamlet. A narrátor, e kényszeredett Fortinbras szavai figyelmeztetnek: ahol most állunk, az nem Hamlet koporsója! Még mindig képtelenek vagyunk kilépni az áruló árnyékából.
Mindezzel együtt Kornis egyáltalában nem zárja ki a drámaiságot. "Szeretném megérteni az indítékait, és megértetni Önökkel is, hogy mit érzek a sorsában drámainak, mit tekintek népünkhöz intézett, már-már istenítéletszerű figyelmeztetésnek az ő történetében. Példázat az ő élete arról, hogy mit jelent magyar politikusnak lenni, vagyis milyen lelkiismereti feltételeknek kötelező eleget tenni ahhoz, hogy az ember e minőségében ne csak érkezzék, de ugyanúgy, emberként távozhassék is az élet színpadáról” – írja említett könyvének elején, majd néhány bekezdéssel odább így folytatja: "Az agg Kádár kudarcba fulladó kísérlete önmaga mentésére, a maga hasztalanságában és haszontalanságában is tiszteletre méltó. Itt valaki szenved. És akar. Irtóztató erőket idéz meg e görcsös makogás..."
Ha jól értem, Kornis úgy érti, hogy a drámai keretet nem pusztán és nem is elsősorban az emberi
lét belső morális feszültsége adja, a tehetség, a személyes ambíciók, a csábítás, a bűn és a meghasonlás dimenziói, hanem ennél tágabb közeg: az erkölcsi integritás fenntartásának lehetetlensége a kor fojtó szorításában. A XX. század, és benne a magyar történelem kivételesen mostoha kor volt. Az egyén előtt nemigen állt más választás, mint az erkölcsi integritás megőrzése a fizikai értelemben vett önfeladás, adott esetben a halál, a mártíromság árán, vagy az erkölcsi önfeladás, a megalkuvás, az árulás árán vett haladék a fizikai túlélésre. Kádár életének példázata ezért istenítéletszerű figyelmeztetés.
Jómagam úgy látom, hogy Kornis Kádár-képe az idők során finoman a növekvő empátia felé tolódott el. A korábbi interpretációhoz képest a nyers hatalomvágy, a menekülés és a felelősség alóli kibújás, a gyávaság motívuma mellett – Kádárról egyébként Szabó Miklós írta egyszer keresetlen szavakkal, hogy két fő tulajdonsága a gyávaság és a lustaság volt – vagy egyre inkább ezeket háttérbe szorítva több szerep jut a nyomasztó bűntudatnak. Az előttünk álló személy, bár bűnös, nem cinikus és nem kisszerű alak. Az kép III. Richárd archetípusától lassan Machbeth felé araszolva keresi önmaga referenciáját. A film utolsó harmadában az író már nem Claudiusra, hanem Machbethre utal. A vétkek súlyától gyötört lélek küzd a múlt árnyaival, a Rajk Lászlóval, Nagy Imrével. Tragikailag indokolt – mondja Kornis –, hogy meglepődött Moszkvában, amikor nem egyből Szibériába vagy a kivégzőosztag elé vitték, hanem megkínálták a hatalommal. Mindaz, amit tett, "halhatatlan vétek". Ha ember szeretett volna maradni, vissza kellett volna utasítania az ajánlatot. De nem volt elég ereje, tartása és bátorsága hozzá. És amikor végre eljut odáig, hogy elszámolna, már zsigerileg képtelen rá. Mintha maga is sejtené, hogy fizikai, lélektani és erkölcsi értelemben is elkésett, tétova, dadogó, elharapott bocsánatkérése hiteltelen. Nincs menekvés. "Ezt szörnyűnek tartom... Kivé lett ez az ember, [...] ez a megejtően szimpatikus nincstelen, ez a zseniális, beretvaeszű proligyerek? – kérdezi a narrátor a film végén. "Pedig hogy vigyázott! Szégyenletes titka kisiklott a szabadba."
A nevezetes egybeesések racionális nézőpontból mérlegelve merő véletlennek tekinthetőek, ám érthető, hogy Kornis, az író nem tud ellenállni a szimbolikus, metaforikus, már-már misztikába hajló asszociációk csábításának. Kádár kézbetegsége is jelképes erejű: már sem a jogart, sem a tollat nem tudja szilárdan kézben tartani. A magyar kommunista rendszer leépülése egybeesett az ő szellemi és fizikai leépülésével. Mint az ősi keleti király-mítoszokban, amelyekben az uralkodó életereje egyben az ország virágzásának biztosítéka is volt, fizikai leépülése pedig a terméketlenség rémét idézte föl, így rituális királygyilkossággal kellett a fenyegető veszedelmet elhárítani. Bár kétségtelen, hogy az irodalmi és kulturális allúziók, a filmben legalábbis, némileg háttérbe szorítják az elemzést, nekem voltaképpen nem volna kifogásom ez ellen. A Kádár Jánosról alkotott kép, a szűk mezsgyén egyensúlyozó, kompromisszumkereső, relatív biztonságot nyújtó apafigura képe, amely a köztudatban kialakult róla, kollektív produktum volt, még akkor is, ha a rendszer propagandája, kultúrpolitikai és szórakoztató gépezete a tévéhíradótól a Rádiókabaréig tudatosan élesztgette, táplálgatta ezt a képet. Ez a kollektív produktum, a Kádár-mítosz pedig maga is tele volt zsúfolva irodalmi és történelmi utalásokkal és hivatkozásokkal, István királytól, Bethlen Gáboron át II. Józsefig, Széchenyiig, Ferenc Józsefig, hogy csak a legdivatosabb korabeli analógiákat soroljam. A mítosz lebontására törekvő kísérlet így maga sem nélkülözheti a szimbolikus és irodalmi utalásokat. Kornis eljárása, bár talán a szokottnál is távolabb áll tudományos távolságtartás teljesen soha nem teljesülő követelményétől, több mint érthető, és komoly érvek szólnak mellette. A kollektív történelmi emlékezet már csak így működik.
Az már viszont sokkal kérdésesebb, hogy az író által javasolt dekonstrukció valóban képes-e arra, hogy kivezessen bennünket a sok évtizedes, tépelődős kádári paradigmából, amely latens módon mégis a rendszer (és azon belül legfőképp Kádár döntésének) igazolását szolgálta, és kínált egyben ravaszul alantas módon önigazolást az eltiport forradalom kollektív frusztrációját feldolgozni kénytelen társadalom számára. Kornis a személyes drámára helyezi a hangsúlyt, és igazából nem teszi föl azt a kérdést, hogy Kádár valóban ezt, vagyis az árulást érezte akkor tehernek, és valóban oly módon, ahogyan ép erkölcs érzékű ember annak érezné. A megközelítése, talán akaratlanul, de mégis azt a látszatot kelti, mintha azt kellene önkínzó módon feszegetnünk, hogy mi mit tettünk volna hasonló helyzetben, ahelyett, hogy azt elemeznénk, pontosan miért is döntött Moszkvában az árulás mellett Kádár, Rákosi belügyminisztere, a párt főtitkárhelyettese, a Rajk letartóztatását elrendelő legszűkebb döntéshozó grémium, a Katonai Bizot
tság tagja, a per egyik, ha nem is a legfontosabb konstruktőre; az az ember, aki soha semmilyen látható jelét nem adta személyes erkölcsi meghasonlásának a magyarországi sztálinizmus bűneiért, ellentétben azokkal reformkommunistákkal, akik közül 1956 után oly sokat küldött a bitóra és a börtönbe; aki a legkevésbé sem volt vétlenül és véletlenül Moszkvába odacsöppent kívülálló. Ha a Kornis sugallta nézőpontot fogadjuk el, fölmerül a veszély, hogy visszasüppedünk ugyanabba az álságosan moralizáló, emlékezet-manipuláló diskurzusba, amelynek a segítségével évtizedeken át cinkossá akartak tenni az ország népét egy ősbűnben, amibe soha nem egyezett bele, és amelynek elkövetését vagy el nem követését semmilyen módon nem tudta befolyásolni. Kádár nem apahiánnyal küszködő, megszeppent árva kisfiú volt, hanem olyan politikus, aki tudta, hol van, és nagyon is jól kiismerte magát ebben a közegben. Döntéséért az általa is képviselt és gyakorolt külső és belső hatalomnak kiszolgáltatott magyar nép sem akkor nem tartozott, sem utólag nem tartozik sem felelőséggel, sem együttérzéssel. Talán mégsem nélkülözhetjük a száraz analízis hathatósabb ellenmérgét. Roger Gough Kádár-könyvében olvasható egy javaslat Kádár döntésének kevésbé drámai, de talán pontosabb értelmezésére: "Kádártól idegen volt az a fajta erkölcsi szemlélet, amely az átállást Moszkva oldalára árulásként fogta volna föl. Teljesen valószínűtlen, hogy azért vállalt volna mártíromságot, hogy szakítson a Szovjetunióval. Lehet, hogy az adott helyzetben kételkedett a katonai akció célszerűségében [...], de semmi olyasmi nem volt a fejében, amelynek alapján a szovjet intervenciót önmagában rossznak tartotta volna." (Lásd Roger Gough: A Good Comrade: János Kádár, Communism and Hungary. London, I. B. Tauris & Co. Ltd, 97. p.) Aligha kétséges, hogy a sztálinizmus, a hatalom, a félelem és a hazugság valóban különös anyaggá gyúrta a kommunisták egy részét.
A film rövid áttekintést ad Kádár pályafutásáról. Ezt talán fölösleges e helyütt taglalni, hiszen ezekben a részekben eredeti fölvetéssel nem találkozunk. Ez nem baj, hiszen nem Kádár politikai életrajza a film témája. Úgyhogy maradjunk továbbra is a végjátéknál, annál is inkább, mert a filmben kirajzolódik egy másik, nem kevésbé jelentős, és számomra plauzibilisabb történet is az utolsó beszédről. Még akkor is, ha ennek filmbéli kiindulópontja legalábbis elnagyolt, és szenzációhajhász szagú. Kornis ezt azzal kezdi, hogy a rendszerváltás a KGB aprólékosan kidolgozott, "precíz és intelligens" forgatókönyve szerint zajlott szerte Kelet-Európába, így Magyarországon is. Nos, afelől semmi kétségem, hogy a KGB-nek voltak elképzelései és forgatókönyvei (az oroszoknak a jelek szerint mind a mai napig vannak forgatókönyveik és elképzeléseik hajdani befolyásuk egy részének visszaszerzésére a régióban), az azonban erős túlzásnak nevezhető, hogy ez a közelebbről nem részletezett, és senki által még nem látott forgatókönyv meg is valósult. A régió országai ma parlamentáris demokráciák, a NATO és az Európai Unió tagállamai, és aligha hihető, hogy a precíz KGB-s szcenáriók valami ilyesmit irányoztak volna elő. De valóban jó okkal feltételezhetjük, hogy 1988/89-ben létezett egy vagy több forgatókönyv, és lehetséges, hogy ezek egyike valóban arra épült, hogy az utódai Kádárt teszik bűnbakká, és emígyen lerázva a múlt terhét igyekeznek megőrizni a hatalmuk és befolyásuk lehető legnagyobb részét. Megjegyzem, ahhoz nem kellettek a szovjetek, hogy ez a kézenfekvőnek látszó megoldás a magyar elvtársaiknak is eszébe jusson, legfeljebb szükségük volt Moszkva jóváhagyására. Mert az nem lehetett kétséges, hogy Kádár, a rendszer jelképének porba rántása politikai értelemben igencsak kockázatos húzásnak ígérkezett, amelyhez szükség lehetett a delikvens aktív és önkéntes közreműködésére is. Mindenesetre valóban úgy látszik, hogy a fizikai és szellemi értelemben egyre esendőbb tiszteletbeli pártelnököt komoly nyomás alá helyezték. A lapokban sorra jelentek meg a cikkek, amelyek egyre csigázták a közvélemény érdeklődését azzal kapcsolatban, vajon "mit mond Kádár János". Az egykori ávéhás, történetünk idején népszabadságos újságíró, Kanyó András, akinek múltjával és beosztásával Kádár nyilván tisztában lehetett, életútinterjú ürügyén próbálta belőle kihúzni, hogy színt valljon, és magára vegye rendszere és pártja bűneit. Kádár azonban még romjaiban is kemény diónak bizonyult. Nem véletlenül érezhette, mint Kornis elbeszéli, hogy orvosa figyelmeztetése és volt elvtársai ellenkezése dacára mennie kell. Nem a bűntudat és a bűnbocsánatban való remény sarkallta erre az utolsó, kétségbeesett erőfeszítésre, már talán nem is az, hogy megvédje önmagát, hanem hogy figyelmeztesse az MSZMP vezérkarát: nem vállalja a bűnbak szerepét. Vigyázzanak, ha neki buknia kell, ők is bukhatnak! "Még Önök erre szavaztak még titkosan hogy a párt legalitása a fontos mert ha ez nem ellenforradalom akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat. Nem tudom, ki
hivatkozhat... De én arról nem tehetek hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk mindenféle – És azt soha nem bírálta senki hogy `56 ellenforradalom vagy népfelkelés..."
Talán nem túlzás azt vélelmezni, hogy Kádár nemcsak azért hivatkozott a kollektív döntésekre, a megtorlás, a Nagy Imre-per jóváhagyására, hogy fedezze magát, hanem azért is, hogy leleplezze a képmutatást. Mindazok, akik ott ültek a Központi Bizottság ülésén, és akik már a posztkádári korszakra készülődtek, helyezkedtek és sürgölődtek, és akik most koncként készültek őt odadobni, végső soron mind neki és az ő nevével fémjelzett rendszernek köszönhették hatalmi pozíciójukat, kivételezettségüket és kiváltságaikat. Ebbe a körbe csak úgy volt belépés, ha valaki cinkossá vált a forradalom, majd 1956 emlékezetének is az eltiprásában. Ha nem tartják (soha nem is tartották?) ellenforradalomnak 1956-ot, akkor hogyan kerültek ide, mit keresnek itt? – teszi fel a jelenlévőknek a kínos kérdést Kádár. Utolsó levelében is ezt feszegetné, amit a beszéd elhangzása után nagyjából egy hónappal írt a Központi Bizottságnak:
„Alulírott, arra kérem az MSZMP Központi Bizottságát, hogy a Nagy Imre-ügy bírósági kivizsgálatát szorgalmazza. […] Amennyiben a bíróság bűnösnek tart, úgy azt mondja ki. Ha nem vagyok, úgy kérem a Központi Bizottságot, hasson oda, szűnjenek meg a személyemet illető inszinuálások, célozgatások.” (Lásd Huszár Tibor [szerk.]: Kedves, jó Kádár elvtárs. Válogatás Kádár János levelezéséből, 1954–1989. Osiris, 2002, 679–680. p.)
Tulajdonképpen bámulatra méltó, hogy Kádár még ebben az állapotában is képes volt erre a tisztánlátásra. A szcéna nem vet túl hízelgő fényt egykori pártjára, utódai erkölcsi és politikai minőségére sem, akik ezzel az olcsó trükkel próbálták megúszni a történelmi számla rendezését. Egy pillanatra azt is megérezhetjük, miként és mivel magasodhatott ez az ember föléjük három évtizeden keresztül.
Számomra talán érdekesebb lett volna, ha Kornis Mihály és Sólyom András filmje az utolsó beszéd történetének ezen oldalát igyekezett volna jobban föltárni, több elemzéssel, több tanúval, és esetleg kevesebb irodalommal. Ám nem vitatható, hogy kevesen tettek többet a kádárizmus feldolgozásáért, és nemigen jutott ebben senki messzebbre, mint az elmúlt bő évtizedben Kornis. Valószínűleg a jelen írásban megfogalmazott gondolatok és kritikai észrevételek is az általa szabni kezdett köpönyegből bújtak elő. A film csak részeket villant föl Kornis szerteágazó és gazdag, és kendőzetlenül önreflexív Kádár-szövegeiből, de azok bevezetőjéül mindenképp ajánlható.
|
|
|
|