 |
| |
| Cím: |
|
Hazatérés: Egy szabadságharcos története |
| Rendező: |
|
Pigniczky Réka |
| Filmkategória: |
|
Dokumentumfilm |
| Gyártó ország: |
|
Magyarország |
| Időtartam: |
|
88 perc |
| Készült: |
|
2006 |
| URL: |
|
http://www.56films.com/ |
| Ismertető: |
|
Hazatérés című dokumentumesszé egy múltbeli történet szálait bogozza ki. Bemutatja azt az utat, amelyet egy amerikai-magyar testvérpár tesz meg, hogy fényt derítsen az eseményekre, amelyek az '56-os forradalom alatt és után megváltoztatták édesapjuk életét. A történet úgy indul, hogy a két testvér Magyarországra szállítja édesapja hamvait, akinek utolsó kérése volt, hogy szülőföldjén temessék el, ahova 1956-os menekülése után sosem tért vissza. Ez az utazás azonban váratlan irányt vesz, amikor a lányok rájönnek, hogy nincsenek tisztában azzal, pontosan mit tett édesapjuk a forradalom alatt. Az ő, 56-os története valahol a legenda és az anekdota között lebeg - nincs leírva sehol. Talán nem is történt meg. |
| Fesztiválok: |
|
2007 -Budapest 38. Magyar Filmszemle (versenyben)
2007 - Film.dok4 Román-Magyar Filmfesztivál Csíkszereda (versenyben) (http://www.dok.ro/
http://www.llf.pl/)
2008 - Dialektus Fesztivál (versenyben)
(http://www.filmunio.hu/object.a10b0c6c-a7c1-4efd-975a-d2ad4a2f6ffb.ivy) |
| Díjak: |
|
2007 -Budapest 38. Magyar Filmszemle: Schiffer Pál-díj
2007 -Budapest 38. Magyar Filmszemle: a diákzsűri díja
2007 - Film.dok4 Román-Magyar Filmfesztivál Csíkszereda: oknyomozó dokumentumfilm díja
(http://www.dok.ro/)
2008 - Dialektus Fesztivál: Legjobb magyar dokumentumfilm - Aranyszarvas díj |
|
|
| |
Pigniczky Réka filmje (valójában inkább húgával közös alkotás) édesapjuk, az Amerikában letelepült 1956-os menekült, Pigniczky László történetének nyomába ered. A két lány már az óperencián túl született, mégis szinte hibátlanul, alig hallható akcentussal beszélik a magyart. Ez nem csoda, hiszen zárt magyar közösségben nőttek föl. A film egyik legérdekesebb része éppen ebbe a zárt magyar közösségbe, ahogy a film készítői jellemezték, “inkubátorba" enged röpke bepillantást. A magyar ötvenhatosok, mint sok más helyütt, itt is voltaképpen egy kis Magyarországot teremtettek maguk körül, ahol sem a munkához, sem a társasági kapcsolatok fenntartásához nem volt szükség más nyelvre. A szülők több mint négy évized alatt sem tanultak meg rendesen angolul, ami azért igen sokatmondó. A kinti magyarok saját kezűleg építettek egy Magyar Tanyát, hogy ott múlassák az időt. Az épület és a környezet leginkább a hetvenes évek Balaton menti vendéglátóipari egységeire emlékeztet, lángossal, kolbásszal, pörkölttel, halászlével, magyar nótával. A kispolgárosodó Kádár-korszak tárgyi, gasztronómiai és kulturális kliséi nem sokban különböztek attól, amit a magyarok odakint teremtettek maguknak, leszámítva természetesen az alapvető különbséget, a szabadság hiányát. Akinek még van személyes emléke a Kádár-korszak érett-romlott hetvenes éveiből, az meglepően ismerősnek találhatja ezt az amerikás magyar belvilágot, amivel igazán nem akarom megbántani távolba szakadt hazánkfiait és leányait. De mindez filmünk tárgyának szempontjából mellékszál, noha bőven megérne egy önálló kutatást és feldolgozást.
Jól ismert, hogy november 4-e után közel kétszázezer ember hagyta el az országot, és nagyjából az egynegyedük, azaz körülbelül ötvenezer magyar végül az Egyesült Államokban lelt új otthonra. A menekültek többsége a kilátástalanságból és a reménytelenségből vándorolt ki a forradalom leverése, a második szovjet beavatkozás után, de nem kevesen voltak közülük olyan szabadságharcosok, akiknek volt okuk félni az esetleges megtorlástól. Saját szűkszavú elbeszélései és a családi hagyomány alapján filmünk hőse, Pigniczky László, becenevén "Pige" is közéjük tartozott.
Szemben a negyvenes évek közepének-végének magyar emigránsaival – hiszen ők mégiscsak egy olyan országból érkeztek, amely a második világháborúban az Egyesült Államok ellensége volt, és amely német csatlós országként súlyosan odakozmálta saját nyugati reputációját is –, ötvenhatos menekültnek lenni egyáltalán nem volt "ciki", sőt az érkezőket jószerivel hősökként fogadták. Talán ezért is lehetett furcsa, hogy az édesapa csak igen szűkszavúan, nevek és tettek említése nélkül beszélt olykor-olykor 1956-os cselekedeteiről. A lányok, mielőtt apjuk halála után, 2003-ban magánnyomozásba kezdtek volna, csak annyit tudtak, hogy a börtönből szabadult ki, részt vett a harcokban, majd egy ideig a forradalomban és utóéletében oly nevezetes szerepet játszó Péterfy Utcai Kórházban bujkált, eleinte maga is sebesültként, majd segített a sebesültek ellátásában, végül 1956 decemberében, amikor kezdett forró lenni a lába alatt a talaj, Jugoszlávián keresztül emigrált. Soha nem tért vissza Magyarországra, még a hetvenes-nyolcvanas években sem, amikor már szinte mindenki rendszeresen hazajárt az ötvenhatosok közül, nem levelezett az itthoniakkal, nem tartotta senkivel, még szüleivel sem a kapcsolatot. Megannyi gyanút ébresztő körülmény. Vajon csak a megtorlástól való félelem késztette ilyen túlzott mértékű óvatosságra még évtizedek múltán is, vagy más oka is volt a hallgatásának és rejtőzködésének? Esetleg valami kellemetlen titok lappang a háttérben?
A lányok 2003 nyarán érkeztek Magyarországra, felkeresték a Péterfy Utcai Kórházat, a korabeli dokumentációból azonban semmi nem derült ki. Az egykori szemtanú, a kórház már nyugdíjas orvosa sem emlékezett a lányok édesapjára. Ellátogattak Szőregre, apjuk szülőfalujába is, de a rokonok és ismerősök sem tudtak semmilyen érdemleges részlettel szolgálni, kivéve azt az unokatestvért, aki a lányokat a Budapesten lakó Jolán nénihez irányította. Jolán néni azonban, az egyetlen, aki "Pige" 1956-os ténykedésének közeli szemtanúja lehetett, többszöri unszolás, már-már zaklatás ellenére sem volt hajlandó velük szóba állni. Vajon még most is fél, esetleg a másik oldalon áll (állt) – a kaputelefonba a kádárista rágalmakat szajkóz 1956-ról ("részeges söpredék", "utcai randalírozók", e minősítéseknek a 2006-os események után újra bizarr kicsengése lett) – vagy ő is titkol valamit?
Rejtély rejtély hátán. Érezhetően nő a várakozás feszültsége. Aztán beüt a mennykő. Akkurátusan fölépített balsejtelmeink beigazolódnak. A Hadtörténeti Levéltár dokumentumai szerint Pigniczky Lászlót 1956 előtt nem politikai okokból börtönözték be, hanem viszonylag nagy értékre elkövetett lopásért és sikkasztásért: a hadsereg hadtápos törzsőrmestereként dézsmálta a raktári készleteket. A lányok megrendülve és szomorúan mennek vissza a történész szakértőhöz, aki nem más, mint Rainer M.
János, az 1956-os Intézet igazgatója, aki egyfelől nem lát okot arra, hogy a dokumentumok alapján koholt eljárásnak vélje a pert (noha ebben a korszakban számos politikai indítékú eljárást csomagoltak "köztörvényes" burokba), és azzal vigasztalja a csalódott lányokat, hogy a sztálinista parancsuralmi gazdaságban a közös megdézsmálása már-már össznépi sport volt, magyarán, mindenki lopott, amit csak tudott, a hiány és a nyomor miatt erre voltaképpen rá is voltak kényszerítve az emberek. Ebben a történésznek akár még igaza is lehet, de ez sovány vigasz azoknak, akik évtizedeken át ápolták az apjukról a romantikus szabadsághős imázsát. A lopás az bizony lopás.
No, de nem akarom jómagam is tovább fokozni a feszültséget, hiszen, ahogy ez várható, a történet újabb fordulatot vesz. A Történeti Hivatalból (ma már Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára) származó dokumentumok fényt derítenek arra, hogy Pigniczky László az Almássy téri felkelőcsoport egyik prominense, vezetőségi tagja volt. A felkelőcsoport a november 4-én kezdődő második ostrom idején a Royal Szállóba fészkelte be magát (a nagykörúti épület a Kádár-korban többek között a Vörös Csillag filmszínháznak adott otthont, ma ismét luxushotel), és ott folytatta a harcot, szó szerint az utolsó töltényig, helyesebben, amíg a foglyul ejtett túlélőket a szovjet katonák halomra nem lőtték. Minderről, a levéltári források adatait is megerősítve, már egy másik túlélő beszél a lányoknak, az egyetlen, aki még él az Almássy tériek közül, s aki jól emlékszik Pigére is. A filmben fölbukkan Eörsi László történész is, a budapesti felkelőcsoportok legjobb ismerője, aki a személyes történetet ugyan nem ismeri, de összességében alátámasztja az elhangzottakat. Azt is megerősíti, hogy Pigének valóban nagyon súlyos büntetéssel kellett volna számolnia, ha itthon marad. Az Almássy tériek vezetőit, Dóczi Dénest, Kovács Dezsőt, Modori Sándort kivégezték, Pignizcky harcostársa, Priska Tamás pedig nyolc évet kapott. Volt tehát mi elől szöknie.
A film így jól végződik, a főhős nemcsak fizikai értelemben térhet haza, hiszen több mint négy évtizednyi száműzetés után szülőfalujában kap örök nyughelyet, hanem erkölcsi értelemben is. Az egyetlen halovány árnyékot, amelyet a film még nem hessentett el, mai tudásunk szerint már el lehet hessenteni, már amennyire bármi is bizonyos lehet a múltban. Bár az Almássy tériek között többen ott voltak a Köztársaság téren, "Pige" a fellelhető dokumentumok, egykori tanúvallomások szerint nem volt köztük. Ebben elég biztosak lehetünk, hiszen ha valaminek alaposan utánajárt Kádár politikai rendőrsége, akkor a pártház ostroma és az azt követő vérengzés ilyen esemény volt. A Köztársaság térre vonatkozó dokumentumokban azonban Pigniczky Lászlót nem említették – legalábbis Eörsi László azóta megjelent, a film forgatása idején még csak készülőben lévő monográfiájában nincs rá egyetlen utalás sem.
A film alapvetően két nem túl eredeti kérdést feszeget: az egyik, hogy vajon érdemes-e nyomába eredni a múlt titkainak, vagy inkább ne bolygassuk, nehogy olyasmivel szembesüljünk, ami lerombolja önképünket. A másik, nem kevésbé sztereotip kérdés az, vajon mennyi esélyünk van negyven-ötven év távlatából arra, hogy föltárjuk egy ember történetét. A történészek mindenesetre megnyugodhatnak, nem kell más szakma után nézniük, mivel mindkét kérdésre pozitív a választ ad a mű. Más kérdés, hogy az első kérdésre én akkor is ezt válaszolnám, ha történetesen kiderül, hogy az apa csak tolvaj volt, forradalmár nem. A kétszázezernyi magyar menekült között biztosan akadtak ilyenek is. A második kérdésre pedig a válasz természetesen azzal a megszorítással igenlő, hogy a teljes föltárás lehetetlen: leginkább az maradt titokban, ki is volt Pigniczky László önmaga számára, hogyan élt együtt saját múltjával évtizedeken keresztül, kinek látta önmagát 1956-ban és később, mit gondolt mindennek az értelméről. Ahogy a történész is figyelmezteti a lányokat: "Ez nem az édesapátok története, hanem a ti történetetek, a keresés története."
Azért szerencsére elég sok mindent megtudtunk az apa történetéről is, és 1956 történetének emberközeli részleteiről. A lányok alapos munkát végeztek, és az édesapjuk személyes története mellett teret hagytak más, nem kevésbé személyes és fontos történetek fölvillantásának, legyen szó akár a Royal Szálló ma egyetlen életben lévő tagjáról, akár a Péterfy Utcai Kórház ma már Svájcban élő idős orvosának elbeszéléséről, akár Jolán néni, vagy a Franciaországban élő másik élő szemtanú, Pongrátz Róbert szívszorongató és megdöbbentő rejtőzködéséről.
A film a keresés és megtalálás kalandos, fordulatos története, amely mindvégig képes fönntartani a feszültséget. A dramaturgiai konstrukció, profizmust takaró álamatőrség, az aprólékosan kimódolt fordulatok, amelyek erősen hollywoodias vonásokat hordoznak, persze gyanút is kelthetnek, ha nem is a történet, de a film történetének hitelessége iránt. Túlságosan is magától értetődő például a sz
ereposztás, a konfliktus a rámenős riporter-filmproducer, és a művészi hajlamú, érzékeny, szende húg között. Amikor például szembesülnek a Hadtörténeti Levéltár sikkasztás-ügyet is feltáró irataival, és a húg heves felindulással leállíttatja a kamerát, óhatatlanul is fölmerül a nézőben, vajon hányszor kellett fölvenni ezt a jelenetet.
De rosszmájúságból talán ennyi elég is. Pige történetének hitelességéhez ugyanis nem férhet kétség, és ez bőven elegendő. Ez a mű nagyon is alkalmas arra, hogy szélesebb nézőközönség számára személyes közelségbe hozza nemcsak 1956 forrongó napjait, de azt a ma is élő, tapintható drámát, amit a forradalom feldolgozása jelent az utókor, az egykori résztvevők és leszármazottaik, vagyis lényegében mindannyiunk számára. 1956 története, mint azt napjainkban is lépten-nyomon tapasztaljuk, sok szempontból még lezáratlan történet, tele elvarratlan szálakkal, és jó, ha ezzel tisztában vagyunk.
A filmnek a tavalyi és idei különös "ötvenhatos" események további, nem szándékolt aktualitást is kölcsönöznek. Ma egyre többen, és ezúttal már önként, minden kényszer nélkül "köztörvényeseznek" a forradalommal összefüggésben. Pigniczky László forradalom előtti előélete, ha nem is tipikus, de elég jellemző. Ezeknek a fiatal embereknek a meghatározó gyermekkori szocializációs élménye a rettenetes, és minden erkölcsi parancsot semmibe vevő világháború, majd a borzalmas és cinikus diktatúra volt. Már nem is a világ szétesése, mint szüleiknek, hanem a szétesett világ mindennapi valósága. A kényszer, a harag, a túlélés parancsa, a szegénység, a megalázottság és a mindenhol ellenség után kutató terror, és igen, talán saját ingatagságuk, hiszen honnan is meríthettek volna tartást és példát, ezer és ezer úton sodorhatta őket a társadalom peremére, a bűnbe, a börtönbe. A forradalom nem pusztán a kiszabadulást jelentette számukra, hanem legtöbbjüknek bizonyosan valami sokkal többet: a lehetőséget, hogy ebben a felemelő, az egész országot magával ragadó vállalkozásban visszanyerhetik helyüket a társadalomban, visszaszerezhetik önnön méltóságukat. A reményt a megváltásra. A hazatérést. Jó, ha ezt sem feledjük.
|
|
|
|