 |
| |
| Közreműködő(k): |
|
Estók János (Szerkesztő) |
| Főcím: |
|
1956 és a magyar agrártársadalom |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Magyar Mezőgazdasági Múzeum |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
167 oldal |
| Ár: |
|
á.n. |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Az 1989 óta eltelt közel két évtized kutatásai során igen széleskörűen elemezték az 1956-os forradalom történetének kérdéseit, a kutatók többségének érdeklődését azonban inkább a (nagy)politika eseményei keltették fel, s a kutatások jelentős része továbbra is politikatörténeti indíttatású. Az agrártársadalom 1956-os szerepe kevesebb figyelmet kapott, pedig nem kevésbé fontos kérdéseket vet fel. Például: hogyan befolyásolták a falusi társadalmak viszonyait a politikai változások? Melyek voltak a falvak népe által 1956-ban orvosolni kívánt sérelmek? Milyen politikai és gazdasági eszközök járultak hozzá a falusi társadalmak 1956-ot követő, viszonylag gyors pacifikációjához? A Magyar Mezőgazdasági Múzeum gondozásában megjelent, 1956 és a magyar agrártársadalom című tanulmánykötet írásai – amelyek 2006 októberében a hasonló című konferencián előadásként elhangzottak - elsősorban ezeket a kérdéseket elemzik és értelmezik.
A rendszerváltás előtti történetírás 1956 falusi eseményeiről meglehetősen egyoldalú és statikus képet rajzolt, mondván, hogy „a falvakban lényegében nem történt semmi”. „A magyar paraszt óvatos természeténél fogva nem vett részt a[z ellen]forradalmi eseményekben.” A rendszerváltás éveiben megjelent új elemzések már cáfolták ezt az értelmezést, de a szerzők többsége az 1956-os falusi magatartásformákat elemezve a „rendpárti forradalmár” típusát állította előtérbe. Egyfajta fáziskésés és megfontoltság természetesen jelen volt az időszak falusi hétköznapjaiban és helyi politika formálásában, de ez nem volt kizárólagos.
A rendszerváltozás után a fokozatosan hozzáférhető váló levéltári források már árnyaltabb képet adtak-adnak a falusi forradalmi eseményekről, az örvendetesen gyarapodó helyi forrásközlések pedig lehetővé teszik az – összehasonlításra is törekvő – országos elemzéseket. Az újabban megjelent vidéki elemzések arra is felhívják a figyelmet, hogy a falvak lakossága milyen tömegesen fejezte ki politikai véleményét és akaratát, élve a rendkívüli körülmények adta lehetőségekkel. A dokumentumok és az elemzések alapján jól látható, hogy a falvakban élők 1956-os politikai aktivitási szintje nem maradt el lényegesen a városiakétól. Hajdú-Biharban például a községi forradalmi bizottmányok elnökeinek több mint a fele önálló gazdálkodó volt.
Másfelől közelítve utalni kell arra is, hogy az ötvenes években még a magyar társadalom nagyobb része – az 1949-es népszámlálás adatai szerint 63,2 százaléka – falvakban élt, és a foglalkozási szerkezetben is meghatározó volt – 1949-ben 53,8 százalék – a mezőgazdaságban dolgozók aránya. 1956 és a magyar agrártársadalom kérdéseinek vizsgálatát – más szempontok mellett – már önmagában ezek a tények is indokolttá teszik. A kötet szerzői és szerkesztői megérezték a téma fontosságát, és tiszteletre méltó tudományos igyekezettel próbálták meg tisztázni a problémakör egyes kérdéseit.
Az Estók János által szerkesztett kötetben tíz hosszabb-rövidebb tanulmányt olvashatunk. Ezek segítségével áttekintést kapunk a magyar mezőgazdaság történetének 1956-ot megelőző évtizedeiről, a XX. század első felének agrárpolitikai elképzeléseiről, Nagy Imre agrártudományos munkásságról és agrárpolitikai tevékenységéről, a forradalmat megelőző évek agrárpolitikájának gyakorlatáról és ennek társadalmi következményeiről, az 1956-os forradalom idején megfogalmazott paraszti követelésekről, Fehér Lajos 1956–58 közötti agrárpolitikai kezdeményezéseiről és ezen időszak „visszaparasztosodási” törekvéseiről, valamint a magyar mezőgazdaság nemzetgazdasági szerepváltozásairól az 1956-ot megelőző és az azt követő évtizedekben. A tanulmányok egyik része – többek között Varga Zsuzsanna, Szakács Sándor, Fehér György Varga Gyula munkája – a tárgyalt kérdéskör szintézisszerű összefoglalására, másik része pedig – például Baráth Magdolna, Sipos József, Sipos Levente, Romány Pál írása – részkérdések alapos és gyakran újszerű vizsgálatára törekedett.
A kötet írásai felhívják a figyelmet arra is, hogy a magyar agrártársadalom a második világháborút követő években válaszúthoz érkezett. Az 1945-ös földreform után reális lehetőségnek látszott, hogy az ország mezőgazdasága a kisüzemi gazdasági szervezetet megerősítve (a gazdasági szervezetrendszer hatékonyabb működése érdekében elkerülhetetlen mérsékelt birtokkoncentrálódási folyamatot követően), a családi gazdaságok rendszerére alapozva – kvázi farmergazdaságokat létrehozva –, kisparaszti úton fejlődik tovább. A másik „választási” lehetőség a nagyüzemi termelési rendszer valamilyen formában történő kialakítása, a kollektív út lett volna, ezt azonban a magyar parasztság többsége a szovjet mintájú kolhozosítással azonosította. Az 1947–48-as a kommunista hatalomátvétel – ahogy ezt Fehér György tanulmánya is bemutatja – eldöntötte a kérdést. A magyar mezőgazdaság számára rövid időn belül egyetlen lehetséges úttá a szovjet mintát követő termelőszövetkezeti rendszer vált.
A második világháborút követő években a magyar társadalom különböző
csoportjai közül a paraszti rétegek élték meg a legtöbb változást. A negyvenes-ötvenes évek fordulójától kibontakoztatott első kollektivizálási hullám, majd az egy évtizeddel később bekövetkező második a magyar parasztság jelentős tömegei számára a hagyományos mobilitási utak lezárulását jelentette. Emellett az ötvenes évek változásai széles paraszti rétegeket kényszerítettek életformaváltásra, amellyel szervesen együtt járt a hagyományos értékrend jelentős mértékű átalakulása is. A kollektivizálás és az ötvenes évek első felének nyíltan parasztellenes agrárpolitikája – ezt Szakács Sándor elemezte igen részletesen és alaposan – nyilvánvalóvá tette, hogy a földnek a paraszti gondolkodásban és értékvilágban betöltött szerepe, jelentősége csökken. Ha a föld magántulajdona megszűnik, már nem járható az a tradicionális elemekre épülő életpálya, amelynek egyik legfontosabb célja a földszerzés, illetve a meglévő földtulajdon gyarapítása volt.
A magántulajdon felszámolására irányuló kampányok jelentősen változtattak a munkához való viszonyon is. A kora hajnaltól késő estig tartó munkanapokat a közös gazdaságokban fokozatosan a bérmunkásokra jellemző szabott és kötött munkaidő váltotta fel. A földjüktől megfosztott parasztok elvesztették a munkaidejükkel való szabad rendelkezés jogát és lehetőségét is. A kis- és középbirtokos parasztok tömegei előtt megnyílt a betanított és segédmunkássá válás „lehetősége”. A többnyire a családfő által irányított munkaszervezet kereteiből egy nehezen átlátható, anarchikusan irányított és működtetett munkaszervezetbe kellett átlépniük, ahol az anarchiához sajátos módon épp a centralizált irányítás, a tervutasításos gazdálkodás vezetett el.
Társadalmi szempontból ugyancsak lényeges volt, hogy a kollektivizálás a parasztság egészét kényszerítette új mobilitási pályákra, többnyire olyanokra, ahol korábbi társadalmi pozíciójához képest gyakran rosszabb helyzetbe került – legalábbis átmenetileg. A folyamat tömegessé válása közvetett módon utal arra, hogy a mobilitás nem a természetesnek tekinthető társadalmi mozgások következménye volt, valójában nem is mobilitásról, sokkal inkább menekülésről beszélhetünk. A kérdés másik oldala nyilvánvalóan az, hogy az extenzív iparosítás az ötvenes-hatvanas években nagyfokú munkaerőigénnyel járt, s a szocialista tervgazdaság ezt jelentős részben a kényszerű paraszti „mobilitás” révén elégítette ki.
A kuláküldözés révén – noha Magyarországon a fizikai megsemmisítés szovjet mintáját nem követték – tartósan marginalizálták azt a tehetősebb gazdaréteget, amely többnyire egybeesett a hagyományos gazda-elitekkel. A kuláküldözés pedig – a társadalom peremére szorítás mellett – mesterségesen gerjesztette e gazdag paraszti réteg mobilitását. Az ötvenes-hatvanas évek magyarországi politikája – eszközökben nem válogatva – a paraszti társadalom egységesítésére törekedett. 1956 előtt elsősorban a politikai kényszer – illetve annak büntetőjogi eljárásokban, repressziós eszközökben, a magyar parasztságot hátrányosan megkülönböztető jogszabályokban, a mindennapi életet, a termelés feltételeit szétziláló beszolgáltatási és adóterhekben megtestesülő – formáira kell utalnunk. A forradalom bukása után a korlátozás jogi formái kerültek előtérbe. Az erőszakos beavatkozások strukturálisan és mentálisan is torzulásokhoz vezettek. A társadalmi mozgások kényszerelemeinek széles körű alkalmazását mutatja, hogy 1948 és 1955 között több mint 400 ezer gazdálkodó került bíróság elé a közellátás veszélyeztetésének vádjával, ami a legtöbb esetben azt jelentette, hogy az illető nem volt képes eleget tenni a kirótt beszolgáltatási és adókötelezettségnek. Nem véletlen, hogy a magyar paraszti társadalom – ahogyan azt Varga Zsuzsanna alapos és értő elemzésében olvashatjuk – az 1956-os forradalom idején az 1949–56 közötti időszak sérelmeinek orvoslására (a földtulajdon biztonságának helyreállítása, a gazdálkodási forma szabad megválasztása, a parasztsággal szembeni diszkriminációs intézkedések felszámolása) törekedett. A legtöbb településen mindezt tiszteletre méltó józansággal és megfontoltsággal tették.
Az adott terjedelmi korlátok között nincs lehetőség rá, hogy a tanulmánygyűjtemény által felvett valamennyi kérdésre részletesen kitérjünk. Az azonban megállapítható, hogy a könyv szerzői – Baráth Magdolna, Fehér György, Orosz István, Pölöskei Ferenc, Romány Pál, Sipos József, Sipos Levente, Szakács Sándor, Varga Gyula, Varga Zsuzsanna – komplex megközelítésben vizsgálták az agrárpolitika és az agrártársadalom 1956-os viszonyainak és e viszonyok változásainak fontosabb kérdéseit. Erénye a kötetnek, hogy mindezt nem szűk értelemben véve, a forradalom időszakára koncentrálva tették: nagy figyelmet fordítottak a történeti összefüggések vizsgálatára, a politikai és társadalmi folyamatok figyelembevételére.
Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulójának alkalmából 2006-ban számtalan konferenciát rendeztek. Ezek egyik része pusztán protokolláris jellegű volt, vagyis a megemlékezé
st tudományos köntösbe öltöztetették, másik része – többek között az is, ahol a jelen kötetben közölt előadások elhangzottak – az elvégzett tudományos kutatások összegzésére és az új tudományos eredménye összefoglalására is kísérletet tett.
|
|
|
|