 |
| |
Fél évvel 2006. október 23-a után talán már arról is lehet mérleget készíteni, ami nem azon a napon történt hanem ami ahhoz a naphoz tartozott volna. Az emlékezésről, jelesül a magyar tudomány és a hazai szellemi élet hozzájárulásáról ehhez az emlékezeti munkához – a forradalom fél évszázados évfordulójának tudományos, gondolati hozadékáról Amikor ezt a következőkben megkísérlem, néhány megszorítással kell kezdenem. Először is, az évfordulóhoz kapcsolódó professzionális (történészi) emlékezeti munka korántsem zárult le. Csökkenő számban ugyan, de még mindig jelennek meg önálló kiadványok, tanulmányok, és ez előreláthatóan így is marad, talán egészen 2008 júniusáig. Másodszor, az évfordulóhoz kapcsolódó különféle kiadványok száma és terjedelme egészen rendkívüli. A BUKSZ 2006. évi 4. száma Pajkossy Gábor összeállításában múlt év november közepéig 110 önálló kiadvány megjelenését regisztrálta, tizenegy folyóirat különszámáról tett említést, és 57 tudományos konferencia adatait közölte – megjegyezve, hogy a nem konferencia-formában megtartott emlékülések számbavételére nem is tett kísérletet. Ha az ilyen rendezvények múlt év decemberében valószínűleg le is zárultak, az bizonyos, hogy az önálló kötetek száma mára 300 fölé emelkedett. Biztosan nem marad el ettől a folyóiratok külön- és rendes számaiban közölt tanulmányoké sem, a különféle cikkekét pedig megbecsülni is nehéz. A Politikatörténeti Intézet könyvtárában ez év januárjában készített bibliográfia csak folyóiratokban 300 közleményt regisztrált. A konferenciákról készült írásos változatok (kötetek) jó része még meg sem jelent. Nem készült egyelőre összeállítás a történeti dokumentumfilmekről, a különféle internetes honlapokon tavaly elérhetővé vált tartalomszolgáltatásokról, írásokról, dokumentum-összeállításokról és egyéb adatokról. A „termés” mennyiségi szempontból tehát rendkívüli méretű.
Teljes körű áttekintésére nem is vállalkozom. Lényegében saját benyomásaimra hagyatkozom (bár kockázatos és jelentősen korlátozza a továbbiak érvényességét). A következőkben megpróbálom műfajonként kiemelni a megítélésem szerint legfontosabb megjelent önálló kiadványokat. Ezt követően – e fontos művek, valamint a nem önálló kiadványokban napvilágot látott tanulmányok alapján – az 1956-tal kapcsolatos legfontosabb megközelítési módokat, eredményeket, tendenciákat próbálom jellemezni. Végül néhány konkrét művet szeretnék említeni, amelyek véleményem szerint – immár sajátos műfajuk fölé emelve – az ötvenedik évfordulón született legfontosabb és legérdekesebb munkák.
1. a)A megjelent könyvek legnagyobb része – ez nem meglepő – a visszaemlékezés műfajába sorolható. Hogy az egyéni emlékezet ötven év után vajon mennyire képes visszanyúlni a valaha történtekre, s mennyire építi magába az elmúlt idő, meg a jelen történetmondó paneljeit, nehéz kérdés. Annyi bizonyosnak látszik: alighanem ez volt az utolsó időpont, amikor – legalábbis 2006 őszét közvetlenül megelőzően – az emlékek rögzítésére és befogadására komoly érdeklődés irányult, és ezt megfelelően ki is lehetett elégíteni. Igazán jelentős ötvenhatos szereplő emlékirata 2006-ban nem jelent meg. Sőt, a megjelent kiadványok többsége valójában már jóval korábban felvett visszaemlékező interjúkat, vagy azok részleteit közli. A legjellemzőbbek különféle helyi jelentőségű helyszínek és események hétköznapi tanúinak emlékeit tartalmazzák. E műfajban talán a legátfogóbb az 1956-os Intézet Oral History Archívumának anyagából készült emlékezésfolyam, az ötvenhatos év személyes, résztvevői és szemtanúi krónikája – amely az Archívum negyedszázadnál hosszabb gyűjtőmunkáját reprezentálja.
b) 2006-ban még mindig jelentős számban jelentek meg egykorú írott források. Többségük helyi történések dokumentációját tartalmazza, illetve alkalmi összeállítás. A később tárgyalandó különféle krónika jellegű összeállítások nagy számban közölték újra az elmúlt másfél–két évtized forráskiadványainak darabjait vagy azok részleteit. Terjedelmi szempontból a legtekintélyesebb kétségkívül a váci városi levéltárban őrzött, a helyi eseményeket dokumentáló, monstruózus kétkötetes gyűjtemény[8]. Köztörténeti jelentőségét tekintve viszont az 1956-os diák- és ifjúsági mozgalmak csaknem három és fél száz dokumentumát közreadó kötet kívánkozik az élre. Vele párhuzamosan pedig Stefano Bottoni és munkatársai úttörő jellegű válogatása a magyar forradalom romániai recepciójáról – a román kommunista pártvezetés reagálásától az erdélyi és regáti diákmozgalmakon át az értelmiségi véleményekig és a következő évek véres megtorló kampányáig. Ugyancsak az évfordulóra állította össze Dávid Gyula és csapata az erdélyi, 1956–65 közötti politikai elítéltek életrajzi adattárát, amely szintén első a maga nemében. A hasonló hazai gyűjtemények közül pedig Horváth Miklós és Tulipán Éva munkáját kell megemlíteni, amely a forradalom alatt elesettek, meghaltak, illetve a forradalmi tevékenység miatt kivégzettek személyes adatait, közel háromezer fő halálának körülményeit tartalmazza. Ugyanakkor meglepő sikert könyvelhetett el két sajátos forráskiadvány – talán nem véletlenül, hiszen a forradalmi napok korábban nem sok figyelemre méltatott alulnézeti, hétköznapi szemszögét örökítették meg, ráadásul akkor 12–14 éves iskolás gyermekekét (Kovács János és Csics Gyula naplói). Számomra hasonlóan izgalmas volt a forradalomról fél-hétköznapi mérleget készítő 1957-es földalatti levél-újság, a Nemzeti Híradó fakszimile közlése és a szerző utáni nyomozás históriája, amelyet Révész Béla készített Szerkesztőség a Gát utcában címmel.
Külön említést érdemelnek a képi forrásokat közlő kötetek, amelyekből korábban viszonylag kevés látott önállóan napvilágot. Ezúttal tucatnyi, többnyire szép kiállítású album jelent meg, amelyek a forradalom idején készült fotókat teszik közzé – amatőr képeket éppúgy, mint az 1956-ban tudósítókként a helyszínre siető hivatásos fotóriporterek munkáit. Az albumokból jól kirajzolódik a forradalmi képi hagyatékának sajátos egyoldalúsága. A magyar forradalom kezdő mozzanata (az október 23-i budapesti tüntetés) és konszolidációja (ama néhány nap, amikor a forradalom a mindennapi szemlélő számára győztesnek tűnhetett) viszonylag jól dokumentált. Hiányzik viszont az október 23-a és 28-a közötti fegyveres harc, a fegyveres harcos alakja in action – a helyszín életveszélyes volt, a hivatásosok pedig még nem voltak itt. Az ellentmondás feloldására kínált lehetőséget az október 30-i Köztársaság téri összecsapás. Ekkor már a helyszínen voltak a hivatásos dokumentátorok, akik – ha némi késéssel is – úgy hitték, a forradalmi harcot eredetiben örökíthetik meg. Innen adódik, hogy a forradalom képi és filmi ábrázolásában a Köztársaság tér – az esemény politikai vagy történeti jelentőségéhez képest – erősen felülreprezentált.
c) Sajátos képet mutat a történeti feldolgozásokat tartalmazó kötetek gyors leltára. Számuk először is elmarad a visszaemlékező jellegű, illetve a forrásokat prezentáló kiadványokétól. E kötetek egy része korábban már megjelent, s újbóli közreadásukra az évforduló kínált lehetőséget. Vagy azért, mert még nem jelentek meg magyarul (mint Fejtő Ferenc két könyve), vagy mert az 1956-ot interpretáló immár klasszikus szövegek (ilyen például Szabó Zoltán életműsorozatának Kenedi János által szerkesztett negyedik kötete, Szabó 1956 és 1977 között keletkezett írásaiból, benne a híres genfi előadással, vagy Méray Tibor Nagy Imre-könyve, illetve Aczél Tamással közös Tisztító vihara). Más részük különféle résztémák, leggyakrabban helyi eseménysorok feldolgozása. Ebben a műfajban a profi történészi munkától a „népszerűsítőn” át a műkedvelő és amatőr kiadványokig minden árnyalatra akad példa
, utóbbiak persze nagyobb számban. A feldolgozások harmadik csoportja a forradalomról való tudás faktografikus foglalata, a krónika műfajába sorolható mű. Ezek többnyire vegyes műfajúak: tartalmaznak történészi narratívát, de egyszerű eseményleírásokat is, többnyire kifejezetten zsurnalisztikus jelleggel, közölnek mindenféle dokumentumot, de inkább azok részleteit, olykor emlékezéseket, s természetesen fotókat is. Mint jellemző példát említem az Izsák Lajos főszerkesztésében megjelent Krónika 1956 című albumszerű kötetet, amely egyértelműen az országos nagypolitika eseményeire, jelenségeire és szereplőire összpontosít, kiemelkedő, magas színvonalon válogatott képanyaggal.
Megjelent ugyanakkor néhány új, tudományos igényű, láthatólag hosszú évek munkáját összegző monografikus mű vagy gyűjtemény. Ezek többnyire részletekből próbálják az egészet érzékeltetni. A dunántúli megyék 1956-os történetét megyénként tárgyaló A vidék forradalma második kötete (a három évvel ezelőtt megjelent, Dunán inneni térséget feldolgozó első kötettel együtt, Szakolczai Attila szerkesztésében) elsőként ad jól áttekinthető összefoglalót a Budapesten kívüli forradalomról. Alapos és hiánypótló feldolgozás készült a Budapesti Műszaki Egyetem, az október 23-i tüntetés bölcsője történetéről (Horváth Zsolt kismonográfiája), a győri eseményekről (ugyancsak Szakolczai Attila tollából), a budapesti Köztársaság téri október 30-ról (Eörsi László), a magyar ügy ENSZ-béli tárgyalásának és kezelésének „titkos történetéről” (Nagy András Bang-Jensen-könyve
d) Az évfordulón tartott konferenciák egy része eleve elsősorban protokolláris-megemlékező funkciót töltött be, s nem szolgált érdemi tudományos eszmecserére. A rendezvények többsége iránt szerény érdeklődés nyilvánult meg, ez nyilván összefüggött nagy számukkal. Többnyire az akadémiai közösség szűk köre volt jelen. Személyes benyomásaim szerint – ami persze igen korlátozott, de azért vagy két tucat hazai vagy nemzetközi rendezvényen való részvételen alapul – a tudományos konferenciákon háttérbe szorult (bár nem tűnt el) a hagyományos politikatörténeti megközelítés és a pozitivista metodika. Az emlékező alkalmakat viszont az egyszerű lineáris narratíva felidézése uralta. Az átlagból azon konferenciák tűntek ki, amelyek nem általában 1956 történetéről szóltak, hanem valamilyen specifikus tárgyat, megközelítési módot, sajátos forráscsoportot választottak. Így Miskolcon két tanácskozást is szerveztek a forradalom ikonográfiai ábrázolásáról, a képi forrásokról. . Egy tavaly szeptemberi londoni konferencia Péter László professzor jóvoltából az ellenállás és a lázadás fogalmát az Aranybulla ellenállási záradékától 1989-ig, az angol–ír ellentéttől a Szovjetunió felbomlásáig vizsgálta. Az októberi berlini konferencia elsősorban az emlékezet és a historiográfia problémáival foglalkozott (bár teret adott hagyományos megközelítéseknek is). Az ottawai tanácskozás jobbára kanadai résztvevői 1956 jelentőségét a magyar menekültek megjelenésében, s ennek nyomán a kanadai nemzeti identitás megváltozásában láttatták A hazai konferenciák közül szakmai szempontból valószínűleg a decemberi salgótarjáni konferencia volt a legjelentősebb, amely a forradalom utáni megtorlást a hazai politikai megtorlások hosszú történetében értelmezte.
2. Az 1956-tal kapcsolatos legfontosabb történeti megközelítési módokat, eredményeket, tendenciákat az ötvenedik évfordulón szemügyre véve először is leszögeznénk: ez a kérdés az egész mai magyar jelenkor-történetírás helyzetére utal. Megértéséhez röviden vissza kell kanyarodni egészen 1989-ig, mert az akkori változások ma is meghatározóak. 1989-ben a korábbi, addigra erősen elgyengült marxista–leninista interpretáció azonnal kimúlt, befolyása eltűnt. Erőteljes igény fogalmazódott meg „az objektivitásra”, ami abból a tévhitből táplálkozott, hogy mindenfajta interpretáció úgy működik, mint a kommunista tette. Az árnyaltabb megközelítés megengedőbbnek mutatkozott a történészi narratíva iránt, de igazán „hitelesnek” az interpretációban szegény, krónika jellegű munkákat tartotta. Az „igaz történet” elmondását, illetve a „hősök cselekedeteinek” megörökítését viszont – mint kötelességet – a történészekre rótta. Ugyanezt a szerepet látszották el a múltról szóló személyes beszámolók. 1956 és a közelmúlt a közbeszéd részévé vált. A történészek pedig azt hitték – azt hittük –, hogy 1989 után a jelenkortörténet politikai konnotációi és felhasználása megszűnik. Ez illúziónak bizonyult.
1989 után a forradalomra vonatkozó ismeretek mennyisége robbanásszerűen kibővült. Tizenöt év alatt 1956 a XX. századi magyar történelem talán legjobban feldolgozott mozzanata lett. A következőkben röviden sorra veszem azon legfontosabb kutatási területeket, ahol 1989 óta a legtöbb eredmény született, majd röviden összegzem a 2006-os fejleményeket.
a) Első helyen említendő 1956 nemzetközi kontextusa. Az ún. levéltári forradalom következtében részben hozzáférhetővé váltak a szovjet és az amerikai percepció és döntéshozatal dokumentumai. 1956, mint hidegháborús válság, az új hidegháború-történetírás figyelmének középpontjába került. Ennek csúcspontját az 1996-os budapesti nemzetközi történészkonferencia és az ún. Malin-jegyzetek publikálása és interpretációja jelentette. Ezen a téren 2006 kevés új eredményt mutatott fel. Borhi László és Békés Csaba nagy összefoglalóit követően a „magyar forradalom a világpolitikában” kutatási iránya mintha kissé kifulladt volna.
b) Elkészült egy sor főszereplő egyéni és kollektív biográfiája (Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, a fegyveres felkelők stb.). 2006-ban a korábbinál nagyobb figyelmet kaptak 1956 köznapi résztvevői, átélői, „hétköznapi” szemtanúi.
c) 1989 után széles körű forráskiadási tevékenység kezdődött, amely kiterjedt a központi hatalom (párt, kormány, fegyveres erők parancsnokságai) dokumentumaira, a sajtóra és a rádióadásokra, naplókra, a központi és helyi forradalmi szervek dokumentációjára és a megtorlás során keletkezett iratokra. A forráskiadás lendülete az ötvenedik évfordulón sem hagyott alább. Értelemszerű és várható volt, hogy ez a tevékenység most inkább helyi szintre helyeződött át, tematikája ugyanakkor hagyományos: többnyire hatalmi-politikai szervezetek termelte dokumentumokat adnak közre.
d) 1989 nagyszabású, nyilvános emlékezéshullámot indított el 1956-tal és a második világháború utáni magyar történelemmel kapcsolatban. Az oral history 1956 emlékezetének legintenzívebben művelt területévé vált, majd a kétezres évek elejétől új funkciót kapott: az eseménytörténeti rekonstrukcióra való használatot felváltotta az emlékezettörténeti interpretáció, összefüggésben a történettudományban érvényesülő új tendenciákkal és módszertani váltással. 2006-ban ezen a téren elsősorban a magyar jelenkortörténet-írás kultúrtörténészi és antropológiai irányultságú új hulláma több figyelemre méltó tanulmánnyal jelentkezett. Az új törekvések önálló összefoglalására azonban egyelőre nem került sor.
e) 1989 után 1956-ról több és többfajta összefoglaló született, a forradalom elfoglalta helyét a XX. századi magyar történelemről szóló új összefoglalókban és tankönyvekben. 2006-ban nem született az évfordulóra új, 1956-ról szóló összefoglaló nagymonográfia.
f)1989 után a sajtó és a média hatalmas keresletet támasztott a jelenkortörténeti kutatás eredményei, s kiemelten az „ötvenhatos tematika” iránt. A jelenkorral foglalkozó történészek egy része kiterjedt szolgáltatói tevékenységet végzett és végez. Valóságos emlékezet-ipar, múlt-ipar alakult ki, professzionalistákkal. 2006-ban e tendencia kiteljesedésének voltunk tanúi. Ezt elősegítette a viszonylag bőséges állami különtámogatás kiadványokra és rendezvényekre. A megjelent könyvek száma és tematikája inkább tükrözte a könyvkiadás piaci és támogatásszerző stratégiáit, mint a történetírás érdeklődési irányait. A „történész szakértő” a legkülönfélébb diskurzusok szereplője volt, a legkülönbözőbb emlékezeti művek megszületéséhez asszisztált.
1956 rendszerváltozás utáni tudományos interpretációjában 2006 – néhány később említendő kivételtől eltekintve – nem
eredményezett markáns fordulatot. A tudományos irodalom – más körülmények között – egy már lényegében negyven–negyvenöt éve folyamatos diskurzus vonalát követi. Fő törésvonala már az ötvenes–hatvanas évek fordulóján kialakult. A baloldali, posztmarxista történetírás nem látta lezárt történetnek a szovjet típusú szocializmus történetét, és a magyar forradalmat az egyik legreményteljesebb kísérletnek tartotta a sztálinizmustól való elmozdulás útján. Akik viszont a szovjet szocializmust lezárt történetnek látták, 1956-ot antitotalitárius és/vagy nemzeti felkelésnek, forradalomnak, szabadságküzdelemnek tartották. 1989 után a történetírás többnyire ezt a mintát követte. 1956 történeti narratíváinak nagy része azóta is, most is a különféle krónikák sorába illeszkedik. A szovjet rendszer története, reformjaival együtt lezárult, a marxista jelenkortörténet defenzívába szorult, úgyhogy 1956 domináns interpretációs kerete ma is a totalitarizmuselméletből származik.
Az ötvenedik évforduló történeti irodalma nem változtatott azon a jelenségen, hogy 1956-ról és második világháború utáni történetünkről nem folyik tudományos vagy történészvita. A forradalom hatásáról és következményeiről, vagyis a Kádár-korszakról, illetve az emlékőrzés, emlékezet problémájáról 2006 első felében is az úgynevezett ügynökügyek nyomán tört ki szélesebb körű, közélet-politikai sajtópolémia. Új jelenségként néhány 1956-ról szóló műalkotás váltott ki vitát, elsősorban Térey János és Papp András Kazamaták című drámája (és annak előadása a Katona József Színházban) , illetve a múlt év október 23-án avatott központi emlékmű. Végül érdekes módon maguk a 2006 őszén, az évforduló körül történtek is rávetültek az ötven évvel korábbi eseményekre. A zavargások okozta sokk nyomán megjelentek olyan vélemények, amelyek szerint a most történtek – így vagy úgy – a forradalom „igazi arculatára” reflektálnak: akár úgy, hogy a mai Kossuth téri tüntetők ötvenhat igazi örökösei és folytatói, akár úgy, hogy – mivel a zavargások a hasonló tömegmozgalmak transzhistorikus mintáit követik – az ötvenhatos „Kossuth tériek” is kicsit olyanok voltak, mint a maiak. Megjelent 1956 és a forradalom valaminő történeti revíziójának gondolata, és – némi meglepetésre – ennek első kísérletei meglepően hasonlítottak 1956 és következményei kádárista recepciójára. Egymástól látszatra igen távol álló régi és új úgynevezett „fenegyerekek” és „megmondóemberek” véleménye ért itt össze, például a plebejus-kádárista Kádár-életrajzot fabrikáló Moldova Györgyé és az Index portál bloggeréé, Tóta W. Árpádé. A zaklatott légkörben a magyar történetírás és könyvkiadás mennyiségi szempontból imponáló, bár zömében nem túl jelentős teljesítménnyel ünnepelt. A legzaklatottabb vitatkozások közepette többnyire a nyugalmat képviselte. Született néhány kiemelkedő, fontos mű. Hogy mindez kevés, avagy ellenkezőleg, nem lebecsülhető eredmény – mindent figyelembe véve nehezen eldönthető.
3. a) A kiemelkedő, legérdekesebb és ezért legfontosabb munkák egy tekintélyes része nem önálló kiadvány. Folyóiratok és olykor hetilapok hasábjain számos olyan tanulmány és esszé jelent meg, amelyeket – szemben a könyvek nagy részével – a nemzet- és államtörténeti fősodortól radikálisan eltérő megközelítés, tematika, szokatlan kérdésfeltevés jellemez. Standeisky Éva több tanulmánya kifejezetten előlegez egy olyan monográfiát, amely a forradalom „bázisszintjén” végbement történéseket eseménytörténeti leírások helyett problémák (részvételi típusok, helyi hatalmi intézmények, forradalmi mozgósítás, szimbolikus cselekvéstípusok, erőszak, múlt-ismétlés stb.) mentén elemzi. Gyáni Gábor korábban több tanulmányában foglalkozott 1956 emlékezetének kérdéseivel, vagy a forradalomról szóló, elsősorban 1989 utáni diskurzusok természetrajzával és elméleti problémáival. 2006-ban megjelent két jelentős írása közül az egyik 1956 társadalomtörténetének lehetséges fogalmi és értelmezési kereteit vázolja fel, a másik pedig az eleddig jobbára a politikai publicisztika és politikai identitásképzés területén érintett kérdést, 1956 egész jelenségének meghatározásáét – a forradalom történelemfilozófiai perspektívafogalmát ily módon kiemelve az elnevezés jelenérd
ekű kontextusából.
b) Amíg a tanulmányok java a legújabb utak keresését reprezentálja, a Nemzet és emlékezet sorozat évfordulóra megjelent 1956 című kötete Szakolczai Attila összeállításában hihetetlenül bőséges keresztmetszetet ad a forradalomról öt évtized alatt felhalmozott tudásból. A kiadó, Gyurgyák János a bemutatón találóan nevezte a könyvet 1956 könyvészeti emlékművének. Az egykorú események írásos dokumentációja teszi ki a nyolcszáz hatalmas oldal egyik felét, a különféle típusú emlékezeti munkák (résztvevői vagy szemtanúi személyes, történészi, írói, politikusi) pedig a másikat. A monumentum megformálását persze erősen behatárolta a sorozat szigorú koncepciója. Előírta, hogy az alapszerkezetet a nagy történet lehetőleg nagy szereplőitől (vagy közelükből, róluk stb.) papírra vetett egykorú belső dokumentumok, vagy a történtekről szóló híradások határozzák meg. Természetes, hogy a közeli esemény személyes emlékezete bőségesebb és sokrétűbb, mint azoké, amelyek távolabb vannak már az időben. Az emlékezeti keresztmetszet azonban mintha tudatosan is törekedett volna arra, hogy a forradalom történetének klasszikus kánonba rendeződését ábrázolja. Még a politikai típusú emlékezet is visszafogottan érzékelteti az eltéréseket. Ezzel együtt a könyv minden eddiginél bőségesebb, a krónikáknál sokkal átgondoltabb válogatás, amiben valóban együtt van minden, amit 1956-ról tudni kell.
c) Nagy Imre snagovi jegyzeteinek kiadása régi, de jogi problémák (a család ellenkezése) miatt sokáig leróhatatlan adóssága volt a magyar történetírásnak. A 2005-ös román kiadás azután végre kimozdította az ügyet a holtpontról – az azonban nem világos, hogy miért készült mindjárt két (egyébként szakmai szempontból igen magas színvonalú) válogatás a snagovi csoporttal összefüggő dokumentumokból, illetve Nagy feljegyzéseit miért terhelték túl más, jóval kevésbé jelentős irományokkal. A Feljegyzések a saját védelmére készülő miniszterelnök gondolati portréját állítja az olvasó elé. Perspektívájában ott van a halál, de még nem feltétlenül. Tartalmazza a forradalomról Nagy személyes emlékeit is – sajnos, elég keveset, bár mivel amúgy ilyen reflexiókat nemigen hagyott, s mert a per nem törekedett semmiféle igazság felderítéséré, ezek különösen becsesek. 1956 továbbá kihívást jelentett a marxista–leninista elemző számára, amit ráadásul be kellett illesztenie politikai életrajzának konstrukciójába. Mindez töredékekben maradt, mert a miniszterelnököt nem szigetelték el a külvilágtól annyira, hogy a Magyarországról érkező hírekben ne érzékelje az ellene formálódó vádiratot. Így az emlékiratot, az elemzést és a politikai apológiát valóban mindinkább befedi a védőbeszéd argumentációja – kivált a szöveg végső változatában, amely a kiadás alapja. De mivel ez a szituáció Nagyra egész politikai pályafutása során felettébb jellemző volt – sőt sajátos nézeteit mindig efféle helyzetekben fejtette ki –, a snagovi feljegyzések bízvást rá jellemző politikai testamentumnak foghatók fel.
d) Charles Gati Vesztett illúziók című könyvével alig titkoltan vitát akart provokálni, s ez sikerült is. A könyv a revízió szándékával íródott, továbbgondolja a (már létező és lezártnak hitt, 1989 óta széles körben elfogadott) nagy történetet. Még a feltételes módot is felerészt állítássá alakítja, s azt mondja: lehetett volna másképpen, ha... A könyv 1956 négy fő aktoráról szól. Az egyik az Amerikai Egyesült Államok kormánya, döntéshozói, őket Gati főként cselekvésképtelennek láttatja. A másik a moszkvai pártvezetés, akik mintha azt fontolgatnák, hogy a negyvenes évek vége óta zárt szovjet szatellitrendszer néhány pontján lazítanak az uralom szigorán. A harmadik a magyar forradalmárok köre, akik forrófejű, tapasztalatlan ifjak voltak, s egyszerre akartak mindent: függetlenséget, szabadságot, demokráciát, munkát, kenyeret, (nagy) szocializmust és (kis) kapitalizmust. Végül a szinte egyetlen lehetséges mediátor, a botcsinálta forradalmár, Nagy Imre. Gati szerint ha a négy szereplőből három másként viselkedik, kihasználhatták volna a negyedik, Moszkva relatív nyitottságát. Legfőképpen akkor, ha Nagy szelíd rábeszéléssel vagy más eszközökkel beláttatja velük e korlátokat, megállítja a forradalmat a Moszkva által akceptálható ponton. Ezt a pontot Gati az 1956-os Gomułka/Tito kombinác
ióban látja. A könyv bírálói elismerték: a forradalmi helyzetben folytatandó/folytatható reálpolitika, illetve az ebben a szituációban ténylegesen nyújtott politikusi teljesítmény alapvető kérdés. Ugyanakkor Gati következtetéseit és hipotéziseit néhány esetben megkérdőjelezték.
e) Kende Péter Eltékozolt forradalom? című nagyesszéjeazért emelkedik ki az önálló évfordulós kiadványok sorából, mert talán egyedül próbálta (újra)értelmezni, újragondolni a magyar forradalmat mint jelenséget, úgy, ahogyan 2006-ban láthatjuk. Kendét nem 1956 története izgatta, mint Gatit, hanem a jelentése. Kende korábbi munkái ezt a jelentést az új magyar demokrácia legfontosabb történeti hagyományában jelölték meg. A könyv egyrészt azt járja körül, hogy vajon így történt-e (megvalósult-e, konszenzuális-e ez a jelentés), s ha nem, az mennyire vezethető vissza magára a forradalomra, s mennyire ama emlékezeti pályára, amelyet 1956 ötven év alatt bejárt. A válaszhoz Kendének is azt kell vizsgálnia, amire a forradalom új történetírása figyel. Ezért szentel nagy figyelmet a részvétel szociológiai és pszichológiai kérdéseinek, dinamikájának. A jelentés mint hagyományképző elem megköveteli, hogy behatóan foglalkozzon 1956 helyével az egyetemes történetben. Ennek végeredményeképp többek között Raymond Aron nyomán az antitotalitárius forradalom meghatározás mellett teszi le a voksot. A magyar társadalom 1956 utáni kórképét mesterien megrajzoló fejezetben Kende szenvedélyesen érvel a kiegyezés, paktum és hasonló szavak használata ellen. Úgy látja, hogy a kialakuló egyéni és kollektív túl-, majd együttélési stratégiák eredménye a hallgatás és az öncsalás különös egyvelege lett, amelyre három évtizeden át a magyar társadalom lelki egyensúlya épült. A hagyományképzés zavaraiért vagy kudarcáért elsősorban a Kádár-korszak és viszonyai tehetők felelőssé. A közelmúlt gátlástalan politikai kihasználása, az átörökítők hitelességi problémái és hasonló jelenségek csupán hozzájárulnak a jóvátehetetlenhez: a kimaradt, deformált, lefojtott emlékezethez, vagy éppen a nem-emlékezethez.
Kende traktátusát eredetileg „néhány szerény javaslattal” zárta, meggyőzendő 1956 történelmi jelentőségéről „ama népes halmaz tagjait, akiket az akkori eseményeknek még az említése is irritál vagy közömbösen hagy” |
|
|
|