 |
| |
| Cím: |
|
Forró ősz a hidegháborúban. Magyarország 1956-ban |
| Rendező: |
|
Kóthy Judit, Topits Judit |
| Munkacím: |
|
Az 1956-os forradalom - Európa történetében |
| Filmkategória: |
|
Dokumentumfilm |
| Színesség: |
|
színes |
| Gyártó ország: |
|
Magyarország |
| Időtartam: |
|
56 perc |
| Készült: |
|
2006 |
| URL: |
|
http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/filmek/forroosz |
| Ismertető: |
|
Ezerkilencszázötvenhat. Csak tizenegy éve, hogy véget ért az emberiség történetének legpusztítóbb háborúja. Már tizenegy éve, hogy az emberiség története legpusztítóbb fegyvereinek árnyékában él. Mostanában mintha enyhülne a dermesztően hideg politikai klíma. Az egymásnak feszülő ellenfelek a szónoki emelvényeken és a tárgyalóasztaloknál békés egymás mellett élésről beszélnek. Ősszel azonban kizökkenni látszik a világ az új rendből. Súlyos válság üti fel fejét a megosztott Európa közepén és a Közel-Keleten.
Hiánypótló összefoglalás, amely az 1956-os magyar forradalom történetét nemcsak a magyarországi eseményekből kiindulva, hanem világpolitikai összefüggésekben mutatja be: az 1956-os forró ősz előzménye a II. világháború után kialakult európai status quo kialakulásával indul, és megvilágítja, a hidegháborús korszak sajátosságait. A film a magyar forradalom története és bukása mellett áttekinti az események külföldi visszhangját, számbaveszi a megtorlás áldozatait és a menekülteket.
Az ismeretterjesztő dokumentumfilm az ismert magyar mozgóképeken túl, jelentős mértékben amerikai, francia, német, angol és orosz archívumokban újonnan felkutatott, egykorú archív filmeket használ.
|
| Fesztiválok: |
|
2006 - Noir in Festival Courmayeur
2007 - Budapest 38. Magyar Filmszemle (versenyben)
2007 - FIPA, Biarritz
2007 - Film.dok4 Román-Magyar Filmfesztivál Csíkszereda (versenyben)
2007 - Lubuskie Film Summer, Lagow
|
| Díjak: |
|
2007 - Budapest 38. Magyar Filmszemle: az év legjobb tudományos-ismeretterjesztő filmje
2007 - Film.dok4 Román-Magyar Filmfesztivál Csíkszereda: a legjobb szerkesztés
2007 - Erasmus EuroMedia Medal
|
|
|
| |
Azt hihetnénk, hogy nekik könnyű. Mögöttük áll a forradalmat kutató intézet teljes stábja, és a kezük ügyében mindaz a tudásanyag, amit az utóbbi két évtized munkájával felhalmoztak. De nem. Nem könnyű. Ez a film alapvetően különbözik mindazoktól, amelyeket e sorozat keretében tárgyalunk. Nem egy eseményre, személyiségre, kevésbé ismert momentumra fókuszál, hanem reprezentatív összegzése kíván lenni mindannak, ami az 1956-os forradalomról ma értelmesen, kompakt, leszűrt tudásanyagként és a szélesebb közönség számára közérthetően elmondható a kemény korlátként önként megszabott 56 percben. Mindezt úgy, hogy érintetlen maradjon a bemutatott események komplexitása, világossá váljon az a belpolitikai és világpolitikai összefüggésrendszer, amelybe 1956 ágyazódott. Ráadásul úgy, hogy a film ne fulladjon unalomba, a régóta bevett fordulatok, frázisok és vágóképek ismétlésébe, és a sok száz megjelent könyv, tanulmány és dokumentumfilm megjelenése után is friss, újszerű benyomást tegyen a nézőre. Nem fokoznám tovább az izgalmat: ez a munka első osztályú, remek darab.
Az efféle vállalkozásokra más természetű veszélyek is leselkednek. Közismert, hogy amennyire áldásosan egyneműnek látszott 1956 értelmezése a magyar társadalomban 1956-ban és utána, lényegében egészen a rendszerváltásig, ez a konszenzus azóta látványosan szétesett. Azóta 1956 emlékezete magával hurcolja a rendszerváltás utáni korszak minden frusztrációját, csalódottságát, visszamenőleg is telítődött gyanakvással és indulattal, amint ez éppen tavaly, az ötvenedik évfordulón, amikorra a film is készült, oly látványosan megmutatkozott. Erről ugyan nem a forradalom tehet, még kevésbé a forradalommal foglalkozó komoly történészek, de ettől még tény. A filmnek nem volt esélye arra, hogy higgadt és nyugodt kontextusba kerüljön, amivel az alkotók nyilván tisztában is voltak.
Ilyen esetekben több rossz, és egy jó út kínálkozik a készítők számára. Az egyik lehetséges rossz választás, ha látványosan állást foglalnak, nem a forradalom, hanem a forradalom kapcsán a jelenkori viták által földobott és gerjesztett, általában a legkevésbé sem szakmai természetű álkérdésekben.
A másik rossz lehetőség, ha az összegzés készítői megpróbálnak egyensúlyozni a rivális interpretációk között. Vagy úgy, hogy azt a benyomást keltik, mintha ezek megítélése nézőpont kérdése lenne, és párhuzamosan, mint egyenrangú, egyaránt lehetséges rekonstrukciókat mutatják be őket. Vagy megpróbálják az ellentmondó állításokat összesimítani, ami csak úgy lehetséges, ha kilúgozzák a tartalmukat. Az egyensúlyozás bármely kísérletével nemcsak az a baj, hogy kongana az unalomtól és csöpögne a hamisságtól, hanem ennél is több: így a legkevésbé sem lehetséges a történteket a maguk bonyolultságában és korabeli (nem negyven-ötven évvel később beleképzelt) összefüggéseiben ábrázolni. A történeti igazság (gondolom, van ilyen, vagy legalábbis van olyasmi, ami közelebb áll hozzá, mint más) nem egyik vagy másik interpretáció, de nem is az az összemaszatolt kép, amely mechanikusan két (vagy több) értelmezés közé pozícionálja önmagát. Az igazság ennél több: olyan összkép, amely az egyes elemeket a maguk helyén, de az egész kontextusában képes elhelyezni. Egy 56 perces film magától értetődően nem térhet ki minden részletre, de ebben a filmben minden elbeszélt részlet, és minden el nem beszélt, de háttérként, avagy háttértudásként fölismerhetően jelen levő részlet pontosan illeszkedik egy következetesen végiggondolt történeti narratívába, amelynél ma nehéz lenne közelebb férkőzni ahhoz a bizonyos igazsághoz. A filmben, anélkül hogy bármi fontosat elhallgattak vagy fölöslegesen hozzátettek volna, felismerhetjük 1956 igazi arcát, felismerhetjük az akkori országot, és benne még saját magunkat is.
A frissességről az imponáló mennyiségű és rendkívül változatos archív audiovizuális anyag gondoskodik. A dokumentumfilmben lényegében egyetlen képkocka sincs, amely ne korabeli film- vagy hangfelvétel lenne. Egyúttal sikerült az a mutatvány is, hogy a jól ismert, ezerszer látott felvételek helyett olyanokat válogassanak össze a szerkesztők, amelyeket eddig ritkán vagy egyáltalán nem lehetett látni, és anélkül, hogy a dokumentumanyag veszítene a súlyából, relevanciájából és meggyőző erejéből. Kiderült, hogy nemcsak az a néhány tucat felvétel áll a filmkészítők rendelkezésére a forradalom elbeszélésre, amely a legtöbb ötevenhatos tágyú dokumentumfilmben máig szinte kötelezően előfordul, általában csak illusztratív anyagként, és amelyekből annak idején, ötven évvel ezelőtt a hírhedt Kolonits Ilona-féle propagandafilm, az Így történt, vagy az első emigrációban készült film, az Erdélyi István-féle Ungarn in Flammen is építkezett. Mit több, a felvonultatott audiovizuális anyag nem egyszerűen illusztrál, hanem igazi történeti forrásként meg is szólal, maga beszéli el a történet java részét. A gazdag anyag felsorolására nincs mód, néhány kiemelkedő mozzanat mégis említést érdemel: Churchill 1946-os fultoni bes
zédének eredeti fölvétele a “vasfüggöny leereszkedéséről"; az osztrák ORF közvetítése a Sztálin-szobor ledöntéséről és szétveréséről, vagy Nagy Imre október 31-i bejelentéséről, miszerint a kormány tárgyalásokat kezd a szovjet csapatok végleges távozásáról – halljuk, amint a kommentátor fordítja Nagy Imre eredetiben közvetített szavait és a tömeg reakcióját ("Russki [sic!] nach Hause! Russki nach Hause!"); az eredeti amerikai és francia televíziós felvételek a szovjet beavatkozás elleni párizsi, amszterdami vagy New York-i tiltakozásokról; Horváth Imre, a magyar ENSZ-nagykövet bikkfamerev bikkfa-angolsággal előadott tiltakozása a Közgyűlésben az ellen, hogy az ENSZ megtárgyalja a szovjet beavatkozást elítélő indítványt; avagy Eisenhower 1956. decemberi beszéde, amelyben az amerikai elnök világossá tette, hogy az Egyesült Államok, bár minden humanitárius segítséget felkínál Magyarországnak és a magyar menekülteknek, és együttérez a magyar néppel, semmilyen politikai vagy katonai lépést nem fog tenni a kialakult status quo megbontására.
Az alkotók 1956 történetét a hidegháború keretébe ágyazva beszélik el. Ez több mint jogos, annál is inkább, mert éppen az utóbbi másfél évtizedben a hidegháborúról szóló történeti tudásunk jelentősen gyarapodott, hála annak, hogy a titkos archívumok számottevő része hozzáférhetővé vált a nemzetközi tudományos közösség számára. Szakmai körben ez megközelítés ugyan már régóta nem számít újdonságnak, a magyar nagyközönség számára mégis fölöttébb tanulságos, ha az ország történetének eme meghatározó XX. századi eseményét kívülről, szélesebb kontextusba ágyazva láthatja. Ez köldöknézős, sérelmi indíttatású közemlékezetünkre is jótékony gyógyír lehet. Nem mintha a magyar népnek nem lenne mit a nemzetközi közösség szemére vetni a forradalom és annak leverése kapcsán, de azért nem árt, ha látjuk, hol is volt a helyünk, mennyit is nyomtak a latba a mi érdekeink és vágyaink. Az elégnél sajnos kevesebbet, de a semminél azért többet.
A film röviden megismertet bennünket avval, hogyan is alakult ki a második világháború után az a nemzetközi konstelláció, amely azután a következő évtizedekben meghatározta Magyarország és a közép-kelet-európai régió sorsát. A hidegháború eredete kapcsán én talán karcosabban emeltem volna ki a Szovjetunió és Sztálin felelősségét. Bár az amerikai politika is követett el hibákat, de úgy gondolom, George Kennannak, az amerikai hidegháborús stratégia atyjának végső soron igaza volt abban, hogy a szovjet birodalommal hosszú távon nem volt elképzelhető konstruktív együttműködés, éppen a belső politikai berendezkedésük jellege és az azt megalapozó militáns politikai ideológiájuk okán. A kölcsönös paranoia áll, de a Nyugatnak erre a paranoiára több és alaposabb oka volt.
Ám mindez részletkérdés annak fényében, hogy 1945 után gyorsan világossá vált: a Nyugat nem rendelkezik semmilyen eszközzel a háború után kialakult európai erőviszonyok és területi megosztás alapvető megváltoztatására. Ha más nem, a szovjet atombomba megszületése ezt végképp eldöntötte. Más kérdés, hogy az amerikai politikában ezt a konzekvenciát sokáig nem voltak képesek a maga teljes következetességében levonni. Belpolitikai és stratégiai okokból, valamint a nyugati világ identitásának fenntartása miatt sem lehetett nyíltan bevallani, hogy Amerika és szövetségesei lemondtak Európa keleti feléről, és tegyük hozzá, ez erkölcsi értelemben legalább olyan problematikus lett volna, mint a felszabadítás retorikájának és propagandájának felszínen tartása, amiért úgyszintén komoly erkölcsi felelősség terheli őket. Hiszen ők tudták a legjobban, hogy alig egy évtizeddel az emberiség történetének legrettenetesebb háborúja után, a kölcsönös atomfenyegetés árnyékában lehetetlen lett volna vállalni egy új háború kirobbantásának kockázatát. Ebből a kommunikációs és politikai csapdából viszont sajátos módon éppen az 1956-os forradalom leverésének sokkja és traumája segítette ki a Nyugatot – Eisenhower fönt említett beszédéből nehéz nem kiolvasni bizonyos megkönnyebbülést –, sajnos, főleg a mi kontónkra. E ponton említendő, hogy a forradalomnak és erőszakos leverésének két voltaképpen ellentétes, de egyszerre jelen lévő hatása volt. Egyfelől megerősítette és tudatosította, hogy a szovjet uralom tartósan jelen lesz Európa keleti felén, a kontinens megosztottsága nem átmeneti állapot. Ugyanakkor az is igaz, hogy végzetes csapást mért nemcsak a létező szovjet rendszer, hanem a kommunizmus mint társadalmi utópia imázsára is, mindenekelőtt a nyugati baloldali közvélemény szemében. Az is vitathatatlan, mint a film epilógusa utal rá, hogy Kádár rendszere a forradalom miatt lett kicsit más, talán élhetőbb, mint a pártállami rezsimek átlaga a régióban. Ámbár, mint ezt a Kádár-rendszerről folyó jelenkori viták és mai közállapotaink is jelzik, korántsem vehető biztosra, hogy ennek járulékos hatása – a kényszer elfogadása, a politikai közösség belső bomlása, az erkölcsi és kulturális korrumpálódás – hosszabb, azaz
rendszereken átívelő távlatban is egyértelműen pozitívnak nevezhető. De ez a probléma értelemszerűen nem tárgya filmünknek.
A status quo tehát régóta adott volt, megbomlását kizárólag belülről, a birodalom belső változásaitól lehetett remélni. Ez pedig 1953-ban, Sztálin halálával bekövetkezett. A vezér halála után a szovjet impérium eresztékei halkan, de határozottan ropogni kezdtek, amely egyfelől új utak keresésére ösztönözte az utódokat, másfelől új reményeket és illúziókat keltett Nyugaton, és a közép-kelet-európai közvéleményben is. Ellentmondásos folyamat indult be. A szovjet rendszeren belül és a nemzetközi politikában is az enyhülés jelei mutatkoztak. Langyosabb és szabadabb szellők kezdtek fújdogálni. A hidegháborús kardcsörtetés halkult, 1955-ben sor került a genfi négyhatalmi találkozóra, megkötötték az osztrák államszerződést, Hruscsov békülni látszott Titóval, és útjára indult az el nem kötelezett országok mozgalma, amely fölcsillantotta a lehetőségét annak, hogy az egyes államok viszonya a nemzetközi politikában és jogban is érvényesülő módon új alapokra helyeződjön. A Szovjetunió, hogy növelje presztízsét a harmadik világban, látszólag elfogadta a nemzeti függetlenség, a szuverenitás és az egyenjogúság alapelveit. Sztálin halála után enyhült a rendszer szorítása. A politikai változások reménye szinte mindenhol politikai erjedéshez vezetett, az egyes pártokon belül éppúgy, mint a szélesebb közvéleményben. Az erjedés közepette nehéz volt fölmérni, hogy hol vannak a változások lehetőségének határai. Az sem csoda, hogy az olvadásnak örvendező nyugati és keleti közvélemény kevésbé figyelt azokra a fejleményekre, melyek arra mutattak, hogy a hatalmi tömbök az egymásnak adott szusszanásnyi szünetet lényegében arra használták ki, hogy bebetonozzák európai pozícióikat. Nyugat-Németországot beléptették a NATO-ba, a Szovjetunió pedig létrehozta a Varsói Szerződést. 1956 tragédiájának kulcsa, hogy a nagyhatalmak az európai ügyeket lezártnak tekintették már a forradalom kirobbanása előtt is, míg a harmadik világban megnyíló színtereken még óriási tétek voltak talonban. A szuezi válság a nemzetközi politikában ezért boríthatott árnyékot Budapest ostromára.
Az 1956-os forradalom eseményeit e helyütt fölösleges elismételni. Aki kíváncsi rá, az minimum nézze meg például ezt a dokumentumfilmet. Három olyan kérdéskörről mégis érdemes külön szólni, amelyek éppen az elmúlt egy évben kerültek az érdeklődés és viták kereszttüzébe, nem függetlenül a 2006. októberi sajnálatos eseményektől.
Az első a forradalom radikalizálódásának problémája. A politikai erjedés 1956 nyarán és őszén ott jutott el a forráspontig, Lengyelországban és Magyarországon, ahol a párton belül volt egy jelentős és politikailag cselekvőképes antisztálinista reformellenzék. A lengyel párt határozott intervencióellenes fellépésével és ugyancsak határozott antisztálinista fordulatával, Gomułka hatalomba emelésével elejét vette nemcsak a szovjet beavatkozásnak, hanem a politikai rendszer összeomlásának is. A magyar pártvezetés erre a fordulatra képtelen volt. 1956 októberében a keményvonalasok ellenállása és szükségtelen fegyveres provokációi vezettek a felkelés kirobbanásához és a forradalom eszkalálódásához. Az első szakaszában sikeres fegyveres ellenállás, az új forradalmi szervek megszületése visszavonhatatlanul új politikai helyzetet teremtett. Kétségtelen, hogy a magyar forradalom a politikai szabadságjogok, a többpártrendszer követelésével túlment azon a határon, amelyet Nagy Imre és a reformkommunisták eleinte kívánatosnak vagy megvalósíthatónak gondoltak, és ha ehhez hozzávesszük a teljes nemzeti függetlenség, a szovjet csapatok távozásának követelését – amellyel Nagy Imre a lelke mélyén azonosult –, akkor bizonyosan messze túlment azon a határon, amelyet a szovjet vezetés tolerálni lett volna képes. De ezek teljesítése nélkül nem volt lehetséges a politikai kibontakozás és a konszolidáció. A filmből kimerítő és pontost választ kapunk arra, milyen egymással összefüggő, egymást erősítő bel- és külpolitikai megfontolások, hatalmi- és presztízsszempontok vezették arra moszkvai pártvezetőket, hogy elrendeljék a hadsereg bevetését. Azt gondolom, nem sok értelme van annak a tautologikus fölvetésnek, hogy ha 1956 nem lett volna forradalom, akkor megúszhattuk volna a szovjet intervenciót. Október végén Nagy Imre két lehetőség közül választhatott: vagy maga veri le a forradalom szerveit, – ehhez nem lett volna sem fegyveres ereje, sem hazai politikai bázisa, így neki kellett volna Moszkvához fordulnia –, vagy megpróbálja kihasználni a hajszálnyi lehetőséget az ország megmentésére. Tudjuk, mit választott, és talán ő nálunk is jobban tudta, milyen kevés az esélye. A lengyel bezzeg-példa fals is: Gomułka rendszere nem futott be dicsteljesebb és népe számára gyümölcsözőbb pályát, mint Kádáré, legföljebb hamarabb vége lett.
A másik kérdéskör a felkelőkre, ma divatos "újbeszédül" a "pesti srácok" versus "köztörvényesek" dichotómiájára vonat
kozik. A felkelők többsége a legszegényebb ipari negyedek, külvárosok fiatal proligyerekeiből verbuválódott, akiket a romantikus hősiesség ideálja és a szolidaritás élménye fűtött. Túlnyomó többségük az utcai harcokban vitte a vásárra a bőrét. Voltak köztük igazi pesti vagányok, börtönből szabadult köztörvényesek, és voltak köztük olyan köztörvényesek is, akik a zűrzavart kihasználva súlyos bűncselekményeket követtek el. Mérhetetlen aránytévesztés ez utóbbiak alapján általánosítani, és súlyos csúsztatás közvetlen összefüggésbe hozni őket a forradalom idején elkövetett lincselésekkel, amelyeket a forradalom szervei is elítéltek és megakadályozták, ahol csak erre módjuk nyílt. Már csak azért is aránytévesztés, mert mindazért, ami történt, leginkább mégiscsak azok a felelősök, akik az embertelen és kegyetlen diktatúrát üzemeltették, és akik mérhetetlen felelőtlenséggel és arroganciával kiprovokálták az erőszakot.
Végül – kutyafuttában – hadd tegyek említést arról a terminológiai vitáról, amely a forradalom minősítés kapcsán kapott lábra a közelmúltban. A film (ahogy szerény recenzióimban én is) 1956-ot következetesen forradalomnak nevezi. Bár a terminológiai pontosság a történettudományban is joggal elvárható, a fölvetést, miszerint 1956 szigorúan véve mégsem nevezhető forradalomnak, szőrszálhasogatásnak érzem. Az egyik ellenvetés terminológiai értelemben közömbös: le kell számolnunk azzal az (marxizáló?) ideológiai képzettel, hogy a forradalom szükségszerűen valami pozitív fejlemény. Hát, nem tudom. Hol jó, hol nem jó. 1789 jó. 1917 nem jó. Talán mindkettő nevezhető forradalomnak. Az erőszak meg általában és elvileg mindig kerülendő.
A fő terminológiai ellenvetés a következőben foglalható össze: 1956 eszmeköre nem vázolt fel történelmileg új társadalmi és gazdasági rendszert, legföljebb visszatérést (revolutio) irányzott elő egy már létező politikai berendezkedéshez, a polgári demokráciához és a kapitalizmushoz. Először is kétséges, vajon 1956 e röpke idő alatt megnyilvánuló politikai tartalma valóban egy hagyományos liberális demokráciát vetített előre. Lehet, hogy erre futott volna ki. Lehet, hogy más irányba, amely baloldali-antikapitalista nézőpontból sokaknak rokonszenvesebb perspektíva lett volna akkor, és bizonyára lenne még ma is. Ekkor nevezhetnénk joggal forradalomnak? Sőt, még az is lehet, hogy antiliberális és antidemokratikus fordulatot vett volna. Ez meggyőződésem szerint nagyon kevéssé lett volna valószínű, ámbár valóban sokan féltek tőle. Ez esetben viszont joggal nevezhették (volna) ellenforradalomnak? Látható, hogy ez a játék nem vezet túl messzire.
De nem ez a lényegi ellenérvem. Nem látom be, hogy miért kellene a forradalom mibenlétét az alap és felépítmény marxizáló elméleti keretében értelmeznünk. Jómagam maradnék a premarxista liberális-demokratikus keretnél. 1956 jól láthatóan a fennálló önkényuralmi rendszertől alapjaiban eltérő, és jól felismerhetően szabadelvű, demokratikus politikai rendszert kívánt létrehozni. A törekvés mellett perdöntő erkölcsi és politikai érvek szóltak. Sikere esetén, ahogy mondani szokás, nőtt volna a politikai közösség egészének és egyes tagjainak szabadságfoka. Elementáris erejű tömegtámogatás állt mögötte, amely elsöpörte a régi rendet. Megszülettek a demokratikus törekvéseket megjelenítő új politikai intézményrendszer csírái. Ennek alapján úgy gondolom, nem érdemes komolyan vitatni, hogy 1956 forradalom volt-e, mégpedig pozitív értelemben. A film azzal a gondolattal zárul, hogy 1956 hagyomány és tanulság a mai demokrácia számára. Jó lenne, ha így lenne.
|
|
|
|