 |
| |
| Szerző(k): |
|
Mécs Imre |
| Közreműködő(k): |
|
Esterházy Péter (Előszó) |
| Főcím: |
|
Napirend után |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
334 oldal |
| Ár: |
|
3900 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Mit keres egy villamosmérnök a történészek között? Mit kotyog bele egy átélő/túlélő a múlt hivatásos értelmezőinek munkájába? Mit akadékoskodik egy képviselő a Parlamentben éveken keresztül azzal, hogy mini esszéket ad elő, mártír-életrajzokat ismertet? Egyáltalán: mit akar ez az ember?
Amikor Mécs Imrét megismertem, még nem volt ősz. Kis fekete kecskeszakállat viselt, s amikor megkérdeztem, miből él, azt válaszolta: „a szabadalmaimból”. A szabadalom ugyanis nem politikafüggő. A szabadalom vagy kell egy cégnek, vagy nem. Ha kell, fizet érte, mert a kifizetett jogdíj sokszorosát keresi meg. S Mécs Imre olyan dolgokat talált fel, amelyek kellettek, s ezért fizettek neki. Állásából kirúghatták, bejegyzett szabadalmai azonban biztosították a megélhetését.
A nyolcvanas években – amikor már nagyon izgága volt a demokratikus ellenzék, amikor már sűrűn történtek a „dolgok” – Mécs Imre a nyugalmával tűnt ki. Talán még valami papos is volt a megszólalásaiban. Soha nem gyűlölködött, soha nem káromkodott, s ha jelenlétében durva, trágár szavak hangzottak el, csak szomorkásan pillantott a megszólalóra. A tekintete nem is feddő, inkább nevelő volt: mondhattad volna szebben is!
1983-ban, ötvenedik születésnapjára hatalmas partit rendezett Zugligeti úti lakásán. Történelmi jelentőségű összejövetel volt ez. Itt találkozott először szervezetten a fiatal ellenzéki generáció az ötvenhatosokkal. A furfangos Mécs Imre jól kifundálta, hogy születésnapját majdani Lakitelekké vagy Monorrá stilizálja. Azt persze nem gondolhatta, hogy legközelebbi barátai, egykori börtöntársai között is akad egy-kettő, aki szorgalmasan jelent a titkosszolgálatnak. Ezt csak sokára tudta meg, már a rendszerváltás után, és nagyon szomorú lett.
Mécs Imre nagyon korán, még a nyolcvanas évek elején megértette, hogy az 1956-os forradalom történetének kádárista torzításait korrigálni kell. Ült a nappalijában, amely egyben könyvtárszobája is volt – miket beszélek! a nyolcvanöt négyzetméteres társasházi lakásban könyvtárszoba? –, kezében valamelyik hivatalos történész, mondjuk, Hollós Ervin könyvével, s nagy nyugalommal, mondatról mondatra haladva cáfolta az udvari történetíró állításait. Az sem így volt, amaz sem. És mondta az igazat.
Saját bulitársaival és börtönben megismert barátaival büszkén vállalta a közösséget. Remek anekdotákat mesélt a börtönbéli műszaki iroda életéről. A siralomházban töltött hónapokról is úgy beszélt, mintha nem is vele történt volna a borzalom. Mélyen megrázta mindegyik hajnal, amikor harcostársait vitték a bitó alá, s hallotta utolsó szavaikat: Éljen a haza! Éljen a szabadság! Megszokta a megszokhatatlant, a minden hajnalban reá is leskelődő hóhért.
Ha valami fontos és beépített fülekre nem tartozó megbeszélnivalónk akadt, lementünk az utcára, vagy erkélyén kihajolva suttogtunk. Mécs Imrét soha nem láttam sem ingerültnek, sem idegesnek. Annál többször empatikusnak vagy aggódónak. De soha nem magáért aggódott. Mindig valaki másért, de leginkább valami ügyért.
Ha egy új stencilgép kellett, és nem volt rá elég pénz, Mécs Imre szerzett. Tartok tőle, a háztartási kiadásaiból csípte le. Hogy mikor olvasott, mikor találkozott barátaival, ma is rejtély, hiszen piciny műhelyszobájában (a laborjában) következő szabadalmán kellett dolgoznia, ügyeket kellett intéznie, s ott voltak a gyerekei is, akiket egyedül nevelt, akikről egyedül gondoskodott. De hogy olvasott, az biztos, mert mindig „képben volt”, könyvtára szinte kiszorította a lakásából.
Mécs Imre világosan felosztotta magának a világot. Az egyik oldalon voltak a rendes emberek, a másikon azok, akikkel nem kell kapcsolatba kerülni. Úgy lett a demokratikus ellenzék meghatározó személyisége, történelmet alakító tényezője, hogy szinte szavát is alig hallhattuk. Ha problémám akadt Commodor 64-es számítógépemmel, hozzá fordultam. S tudtam, ha azt mondja, ezt telefonon nem tudom megoldani, látnom kell a gépet és a programot, az azt jelentette, személyesen kell beszélnünk. Persze nem a gépről! Ilyenkor valahol találkoztunk, lehetőleg az utcán. De ha azt üzente, vigyem át hozzá a gépet, tudtam, nem a gép kell neki, hanem valami fontosat és bizalmasat akar közölni.
Természetes, hogy előbb a Hálózat, majd az abból átalakuló SZDSZ alapítója lett, s az is természetes, hogy amikor a Jurta Színházban az elődök fölsorolása körül a színfalak mögött vita támadt, ő volt a legtoleránsabb: Mónus Illés mellett tette le a voksát. Meg az imádott Bibó mellett. Az is természetes, hogy a Történelmi Igazságtétel Bizottságban olyan nézeteket képviselt, amelyek a helyes végeredményhez vezettek. A hívő katolikus úrifiú tökéletesen megértette a reformkommunistákat, világosan látta Nagy Imre történelmi szerepét, s visszamenőleg sem próbált hamis üdvtörténetet kreálni. Történészebb volt a történészeknél, politikusabb a politikusoknál. Személyes sérelmeit soha nem keverte össze „magának a dolognak a megértésével”.
Mécs Imrét négy parlamenti ciklus után kiköpte az SZDSZ. Már nem kellett
annak a pártnak, amelyet alapított, s amelynek emblematikus figurája volt. De ennyi idő után, s a haza sorsának elkötelezve nem engedhette meg magának, hogy kiessen a politikából. S nekünk, állampolgároknak is fontos, hogy ott legyen a parlamentben. A szocialisták befogadták, ezért a szabad demokraták közül sokan árulónak bélyegezték. Mécs Imre természetesen úgy cselekedett, ahogy az korábbi életútjából következett. Komolyan vette, hogy másfél évtized után már nem utódpártról kell beszélni, nem a korábbi stallumok alapján kell ítélkezni, hanem a napi cselekedeteket kell megítélni. Bennünket, akik az SZDSZ kezdeteitől, vagy még régebben ott voltunk, ahol történtek a dolgok, mély szomorúsággal töltött el, hogy a napi politikai csatározások és a személyes indulatok arra késztették Mécs Imrét, hogy frakciót váltson.
Azt elfelejtettem: már jó régen levágatta kecskeszakállát, a honvédelemnek és a nemzetbiztonságnak lett a szakértője, kipróbálta a MIG–29-es vadászgépet, és az országgyűlés egyik legaktívabb tagja lett és maradt. Ennek az aktivitásnak a különleges lenyomata a Napirend után című kötet.
1997-ben az országgyűlés rendjéről szóló szabályzatnak megfelelően Mécs Imre úgy döntött, hogy az 1956-os forradalomnak rövid beszédeivel állít emléket. A napirend utáni fölszólalásokat mindig nagyon kevesen hallgatják. A képviselők ekkorra már fáradtak, hazamentek, az elnökön és a jegyzőkön kívül alig van valaki a teremben. Ám ez csak fokozza az értékét annak az elszánt igyekezetnek, amely Mécs Imrét jellemezte e mini esszék elmondásakor, hiszen a majdnem üres Ház előtt, szinte csak a jegyzőkönyv számára hangzottak el szavai.
Mécs Imre ezekben a megszólalásaiban a szabadságharc, az utóvédharcok kronológiáját mondja el, mert, mint a bevezetésben írja: „1999 októberében a forradalomra emlékező, egyre sivárabb megemlékezések irritáltak. Különösen az, hogy november 4-én ünnepélyesen »lecsavarták« takarékállásba a Forradalom Lángját […], és elkönyvelte a közvélemény, hogy a forradalom legfeljebb 14 napig tartott.” Természetesen e rövid beszédek még így kötetben összegyűjtve sem pótolják a hivatásos szaktörténészi munkát, de valahányszor elhangzott egy napirend utáni beszéd, annak aktualitást adott az időpont, az elmondottak figyelmeztettek rá, hogy november 4-e után is egymást követték a jeles napok. A szovjet invázióval nem fejeződött be a forradalom, a mélyben hatalmas indulatok munkáltak.
S persze megszólalt 1992 októberében, amikor először jelent meg a szervezett szélsőjobboldali csőcselék, és kifütyülte az ország legnépszerűbb emberét, Göncz Árpád köztársasági elnököt, Mécs Imre börtönben szerzett barátját.
E rövid beszédek azt igényelték a képviselőtől, hogy alaposan fölkészüljön. Eltért a parlamentben szokásos üres szólamok hangoztatásától, tényeket közölt, adatokat, történészi következtetéseket vont le, elemzett. Az a narratíva, amelyet az ülésteremben meghonosított, teljesen újszerű volt, amit az is bizonyít, hogy a Magyar Rádió rendre közvetítette megszólalásait, s így a szélesebb közvéleményhez is eljuthattak Mécs Imre indulatosan érzelmes szavai.
Aztán ott vannak a forradalom hősei, akikről Mécs Imre saját értékrendje szerint emlékezett meg: Krassó Györgytől Bárány Jánosig, Brusznyai Árpádtól Bibó Istvánig. Képzeljük el, hogy a törvényhozás házában valaki Krassó Györgyről beszél! Arról a Krassó Györgyről, aki a nonkonformizmus megtestesítője volt. Szegény Gyuri, ha megszólalhatna, vajon mit mondana? Ha abban a parlamentben kapna szót, ahol Mécs Imre emlékezett rá…? Természetesen rettentő okosan bebizonyítaná, hogy az országgyűlés tevékenysége úgy, ahogy van, rossz, értelmetlen, fölösleges, minden hatalmat a munkástanácsok kezébe kell adni, minden képviselőt el kell csapni.
De elgondolkodhatunk azon is, hogy mit mondana Bibó István, Kósa Pál vagy Földes Gábor? Mindnek lenne szava, s mind másképpen értelmeznék ezt a mi mostani világunkat. Biztos vagyok benne, hogy a 386 képviselő nagyobbik része még a nevüket sem hallotta azoknak, akikről Mécs Imre fájdalmas szeretettel megemlékezett. Miként abban is biztos vagyok, hogy nem tudnak semmit a november negyedike utáni ellenállásról sem. Nagy kár, hogy a napirend utáni megszólalások idején oly kevesen voltak a Házban. Nagy kár, hogy Mécs Imre heroikus ismeretterjesztését, hommage-ait, különleges történelemóráit oly kevesen hallgatták meg, s a legtöbben nyilván egy kicsit flúgosnak is vélték képviselőtársukat, hogy hónapokon keresztül az üres Háznak prédikált.
A mérnök Mécs Imrében mindig ott rejtőzött a történész Mécs Imre! És a prédikátor is. Emlékszem, amikor a háromkötetes Erdély-történet megjelent, megkérdeztem tőle: mikor fogod ezt elolvasni? S meglepetésemre azt a választ kaptam: már elolvastam! Az 1981-es kerekasztal-beszélgetéshez készített kronológiának ő volt a legaktívabb szakmai lektora. Egy-egy kétséges adatnál képes volt évtizede nem látott börtöntársakat fölkeresni, hogy állítását hitelesítsék. S képes volt szavakon „l
ovagolni” – nem stilisztikai megfontolásokból, hanem mert tudta, hogy minden szónak sajátos konnotációi vannak, s léteznek olyan szavak, amelyeket Bereczék, Hollósék lejárattak, Mécs Imre pedig különös figyelemmel óvott e szavak használatától, még eltérő kontextusban is.
Ebben a furcsa, eklektikus kötetben külön érdemes figyelni a szóhasználatra. Mécs Imre ugyanis tudatosan kerüli a történészek szakmai zsargonját, úgy beszél, mintha a legközelebbi barátaihoz szólna, mintha a gyerekeinek mesélne. Ilyeneket mond: „Kádár és Biszku titokban kiszaladtak Moszkvába…” És képes látszólag nem összetartozó eseményeket egy akkor élő nézőpontjából együtt felidézni. Vállalja, hogy csupán fragmentumokat közöl, s ezzel az olvasót (hallgatót) készteti arra, hogy rakja össze, egészítse ki őket.
Külön kell említeni azokat a megszólalásokat, amelyekben Mécs Imre aktuális eseményekhez kapcsolódik. Legszebb, legmegrázóbb napirend előtti felszólalása 1992. november 26-án, hétfőn hangzott el, azután, hogy Göncz Árpád köztársasági elnököt nem hagyták megszólalni a Kossuth téren. Szomorúan, letargikusan marasztalja el mindazokat, akiknek kötelessége lett volna az államelnök mellett. Álljon itt egy hosszabb idézet, hadd ismerjük meg Mécs Imre sajátos problémalátását.
„Azt kell mondanom, és azt mondanám a miniszterelnök úrnak, ha megtisztelt volna azzal – miután hallotta, hogy én is fel fogok szólalni –, hogy megvárja, hogy 23-án este [mi történt]: itt a Kossuth téren mindannyiunkat megsértettek. Megsértették Antall József miniszterelnököt is, az anyámat is, Mari nénit Kiskundorozsmáról, minden magyar állampolgárt megsértettek akkor, amikor az államot jelképező köztársasági elnököt, aki mellesleg 56 egyik hőse, 56 egyik csinálója, ezt az embert nem engedték megszólalni. […] itt már sokan elmondták, kissé kárörömmel szemlélték a hivatalosak közül sokan Göncz Árpád megszégyenítését, nem történt meg az elhatárolódás.”
Mécs Imre pontosan megérezte, hogy akkor kellett volna csírájában elfojtani az ordas nézeteket vallók szereplési lehetőségét. Már akkor látta, nem lenne szabad megengedni, hogy a magyar történelem legpiszkosabb és legszégyenteljesebb epizódja – a szólásszabadság álcája mögött –fölelevenedjen.
A kötet végén száz oldalt tesznek ki az életrajzi vázlatok (a Napirend után könyvrészletben szereplő személyek bemutatása). Nyilvánvaló, hogy a gondos szerkesztő, Magyar Fruzsina is segített e hatalmas anyag összeállításában, s külön öröm az 1956-os Intézet számára, hogy adatbázisunk is segítségükre volt. Ezt a „kislexikont” – terjedelmi egyenetlenségei ellenére –sokszor lesz még segítségére történészeknek és a forradalom iránt érdeklődőknek.
Elfogult vagyok Mécs Imrével, vállalom. De ezt a könyvet akkor is szeretném, ha nem tudnám, ki a szerzője. S akinek akár csak véletlenül a kezébe kerül, azt tanácsolom: ne folyamatosan, egyvégtében olvassa ki, hanem lapozgasson benne, s ha valamin megakad a szeme, ha valami fölkelti az érdeklődését, akkor ott horgonyozzon le! Aztán ugorjon, lapozzon előre, vagy hátra – mindig olyan „történetre” fog bukkanni, amelyben új gondolatokra lel, ami az átélő, a majdnem mártír Mécs Imre szemüvegén át láttatva egészen más fénytörésben villan föl, mint a történelemkönyvekben.
|
|
|
|