 |
| |
| Cím: |
|
Képzelt forradalom - avagy Osztrák-Magyar Románia |
| Rendező: |
|
Zágoni Balázs |
| Filmkategória: |
|
Dokumentumfilm |
| Gyártó ország: |
|
Magyarország |
| Ismertető: |
|
1958 áprilisában Temesváron ítéletet hirdettek 57 vádlott ügyében. Az elsőrendű vádlott Szoboszlay Aladár aradi minorita plébános volt, a vád: a Keresztény Munkáspárt nevű ellenforradalmi szervezet létrehozása, és 1956 augusztusában államcsíny szervezése azzal a céllal, hogy megszüntessék a Román Népköztársaság határait, s új, balkáni államszövetségbe illesszék az országot. Szoboszlay életútját, a szervezkedés részleteit tárja föl a film. A vezetőket halálra, a többieket életfogytiglanra, illetve nehézbörtönre ítélték. A kivégzettek sírhelye ismeretlen, az elítélteket nem rehabilitálták. |
| Fesztiválok: |
|
|
| Díjak: |
|
|
|
|
| |
Az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlás történetének még mindig kissé elhanyagolt területe mindaz, ami az országon kívül, a többi szatelit államban és a Szovjetunióban történt a magyar forradalom kapcsán, illetve azzal szoros összefüggésben. Ez alól talán csak Románia (és más összefüggésben természetesen Lengyelország) a kivétel. Nemcsak azért, mert Románia a Nagy Imre-csoport elrablása és snagovi fogsága okán is kulcsszerepet játszott a forradalom történetében, hanem mert a romániai magyarság volt a politikailag legtudatosabb és társadalmi értelemben is talán a legrétegzettebb magyar kisebbség a környező országokban. Így nem csoda, hogy a Sztálin halála után kezdődő erjedés és a magyarországi fejlemények itt gyakorolták a legnagyobb hatást.
Ennek megfelelően az 1956-os forradalomhoz kapcsolható megtorlás is itt volt a legnagyobb arányú, természetesen Magyarországon kívül. Az utóbbi évtized kutatásai több tucat per anyagát tárták föl, főleg Erdélyben, és főleg (de nem kizárólag) erdélyi magyarok ellen. A megtorlás legfontosabb célja természetesen az volt, hogy megakadályozzák az "ellenforradalmi métely" átterjedését Romániára, a magyar kisebbség pedig több szempontból is kiemelt célcsoport volt. Ők tölthették volna be a "hídszerepet" a veszedelmes magyarországi reformeszmék és folyamatok közvetítésében, illetve őket lehetett a legkézenfekvőbb módon megvádolni azzal, hogy a magyar revizionista-nacionalista célok ötödik hadoszlopának szerepét játsszák. Az 1956 utáni romániai megtorlásban a szokásos ellenforradalmi konstrukció (a feudális-tőkés rend restaurációja) és a szintén szokványos államellenes szervezkedés vádjával összefüggésben rendre fölbukkan az ország területi integritása elleni szervezkedés. Magyarra fordítva: az "ellenforradalom" leple alatt valójában magyar revíziós törekvések rejtőztek. Ez nem csoda, hiszen ezzel lehetett a legkönnyebben elijeszteni a többségi román lakosságot a "magyar ellenforradalmárok" ügyétől. Zágoni Balázs dokumentumfilmjének témája a több tucatnyi per közül talán a legnagyobb szabású és a legtöbb halálos ítélettel záruló 1958. áprilisi temesvári kirakatper, Szoboszlay Aladár és társai pere. A film a per egyik túlélője, az életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin szerzetes visszaemlékezésein, Szoboszlay hátramaradt, majd kétezer oldalnyi kéziratán, a Securitate vizsgálati anyagán, és Stefano Bottoni történész szakkommentárján alapszik.
1958 áprilisában a temesvári nagyszínházban rendezték azt a nagyszabású pert, amelyben a Szoboszlay Aladár aradi minorita plébános által szervezett összesküvésben való részvételért 57 embert helyeztek vád alá. A vád szerint ellenforradalmi szervezkedést hoztak létre, és fegyverest lázadást készítettek elő a Román Népköztársaság belső rendjének és biztonságának megingatására, valamint az elnyomó tőkés-feudális rend visszaállítása érdekében. A pernek román vádlottjai is voltak, köztük egy ügyvéd és egy magas rangú katonatiszt. Ebben a temesvári perben (hiszen több is volt) a Macskási Pál vezette katonai törvényszék tíz
halálos ítéletet hozott, amelyek többségét az aradi börtönben hajtották végre 1958 májusában. A többi vádlott kivétel nélkül súlyos börtönbüntetést kapott. Az elítélteket azóta sem rehabilitálták.
Szoboszlay fordulatos szellemi utat és életpályát járt be a szomorú végig, ez a fordulatosság azonban egyáltalán nem volt szokatlan ebben a hányatott, politikai és intellektuális értelemben egyaránt hihetetlenül zavarba ejtő korban, a második világháború utáni Közép-Kelet-Európában. Édesanyja egyik levelének tanúsága szerint már élete első miséjén, gyermekkorában elkötelezte magát a papi pálya mellett. 1948-ban Temesváron titokban eskették pappá. A filmből nem derül ki, hogy a titkosságra a család vagy a kibontakozó diktatúra miatt volt-e szükség. 1950-ben, baloldali szegénypárti és antikapitalista vonzalmait követve, csatlakozik a békepap-mozgalomhoz, amivel rövid időre diszkvalifikálja magát a a saját egyházán belül. Egy ideig például nem is misézhet. Politikai és szellemi útkeresésében a magyarpécskei plébániára történő áthelyezése hoz fordulatot. Itt ismerkedik meg Huszár József báróval, a deklasszált és birtokaitól megfosztott arisztokratával, aki legközelebbi összeesküvő társa és politikai követője lesz az elkövetkező években, és akit szintén az 1958-as perben ítélnek halálra és végeznek ki. Ekkor kezd kikristályosodni kissé eklektikus, keresztényszocialista meggyőződése, amely a marxista alapú balodaliság, valamint az ennek a nevében dúló sztálinista diktatúra egyik jellemző és rokonszenvesnek tetsző korabeli alternatívája volt. Szoboszlayt 1952-ben helyezik az aradi minorita rend plébániájára. A magyar templomot rendszeresen látogatták a rendszer által még az ortodox egyháznál is sokkal kevésbé favorizált görög katolikus egyház román anyanyelvű hívei is: kis, bánáti vallási és etnikai multikulturalizmus
a kommunista diktatúra árnyékában.
Akárcsak szerte a régióban, errefelé is Sztálin halála hoz némi reményt és pezsgést a politikai életben a felszín fölött és alatt egyaránt. A Sztálin halála utáni bekövetkező átmeneti enyhülés, az 1955-ös genfi találkozó – Potsdam óta az első magas szintű négyhatalmi konferencia –, majd az osztrák államszerződés híre a rendszer romániai ellenzékét is kissé fölpezsdítette. Szoboszlayék arra számítottak, hogy az egypárti diktatúra már nem lesz sokáig fenntartható, közeledik a szabad választások időpontja. Szoboszlay, Huszár és még néhány társuk, köztük dr. Alexandru Fântânaru ügyvéd, a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt egyik volt Arad megyei vezetője elhatározták, hogy létrehozzák a Keresztény Munkáspárt nevű formációt. A párt programja a tulajdonjog visszaállítását irányozta elő, ugyanakkor kifejezetten plebejus és egyenlőségpárti irányultságú volt. A munkások az üzemekben résztulajdont kaptak volna. Szokatlanul modern módon, bizonyára Szoboszlay spirituális barátnője, Reusz Klára hatására a párt programjának hangsúlyos része lett a nők egyenjogúságának előmozdítása.
A párt programja egyszerre tükrözött tehát valamiféle antikommunizmust, a marxista alapú diktatúra elvetését, ugyanakkor baloldali-antikapitalista vonásokat is hordozott a keresztény-szociális gondolatkör jegyében. Inkább tipikusnak mondható, mint egyedinek: aki nem volt a liberális kapitalizmus (burzsoá parlamentarizmus) híve, de elvetette a marxista–leninista ideológiát és a proletárdiktatúrát, az nagyjából efféléket gondolt az ötvenes években Nyugaton és Közép-Kelet-Európában egyaránt. Úgyszintén jellegzetesnek tekinthető, hogy a politikai rendszer kereteiről és szabályairól mennyire nem voltak értékelhető elképzeléseik. Ez a fajta politikai idealizmus, amely a politikai közösség erkölcsi és spirituális fundamentumának, jelen esetben a keresztény alapú szolidaritásnak és erkölcsi rendnek a megteremtésével egyben a politikai-hatalmi struktúra kérdését is megoldani vélte, igencsak jellemző volt a korabeli demokratikus, harmadik utas, keresztény és/vagy népi ihletésű elgondolásokra. A párt programját Reusz Klára németre, Fântânaru pedig románra is lefordította.
Evvel párhuzamosan Szoboszlay egy konföderáció gondolatával is előállt. Ezen alapult az 1958-as vád, Románia területi integritásának fenyegetése, amelyet burkolt magyar revíziós törekvésnek állítottak be. Ezzel szemben Szoboszlay transznacionalista konföderációs elképzelése az egykori Monarchia felújítása volt. Magyarország, Románia és Ausztria alkotnának egy konföderációt a teljes egyenjogúság elve alapján. Közös lenne a gazdaság, a hadügyek, a külügyek és a pénzügyek intézése, minden más, mindenekelőtt a nemzeti kultúra és nemzettudat ápolása, a kölcsönös szeretet és megértés jegyében természetesen, az egyes tagállamokra tartozik. A főváros a többkultúrájú és többnemzetiségű Arad lett volna. A koncepciót igen felületesen dolgozták ki, de úttőrőnek látszik az a felismerés, hogy a szövetkező államoknak önként le kell mondaniuk szuverenitásuk egy részéről. Mégis, talán túlzás ezt a képzeletbeli poszt-Monarchiát az Európai Unió előképének tekinteni, ahogy teszi ezt Stefano Bottoni. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a gondolat Európa egyik igazi multikulturális szegletében fogalmazódott meg, ahol az agresszív nacionalizmus, se a román, se a magyar, se másféle soha nem tudott igazán gyökeret verni. Az irredenta vád viszont képtelenség, hiszen az elképzelésben leginkább az egyetemes kereszténység gondolatán alapuló (munkás)internacionalizmus ábrándja érhető tetten. A terv totális valószerűtlenségét ugyanakkor talán nem kell hosszabban ecsetelni.
Technikailag valahogy úgy képzelték a terv megvalósítását, hogy miután Ausztriából távoznak az orosz csapatok, Magyarországon és Romániában is egy keresztényszocialista párt jut kormányra, amelyek közösen szólítják fel a szovjeteket távozásra, és egyúttal kimondják a konföderáció létrejöttét, amelyhez azután utólag csatlakozhat a semleges Ausztria. Szoboszlay így írt a sovinizmusról és a két nép egymásrautaltságáról: "Állandó vita tárgyát képezi a két nép között: ki a nagyobb soviniszta, a magyar-e vagy a román? Mindkettő. Maga az a tény, hogy két ilyen kis nép ezer éven át a szláv tengerben meg tudta őrizni nemzetiségét, annyi viszontagság között ki tudta harcolni függetlenségét, fejleszteni tudta nemzeti kultúráját, nagy nácionalizmusra vall. Amit elfelejtenek: a román és a magyar nemzeti fejlődésnek nem a magyar és a román voltak első gáncsvetői, hanem a török, a szláv, a német, meg a zsidó."
A szabad választásokban azonban hiába reménykedtek. 1956 nyarára elfogyott a türelmük, és államcsínyt, amolyan felülről kezdeményezett, a hagyományos társadalmi elit és az ipari munkásság összefogására építő forradalmat terveztek. Megpróbálták fölvenni a kapcsolatot az erdélyi ipari övezetek munkásaival, az
erdélyi magyar arisztokráciával, román értelmiségi és egyházi személyiségekkel, és az egykori vasgárdista-antikommunista partizánok akkor még mindig a Fogarasi-havasokban bujkáló maradékaival is (utóbbiakkal sikertelenül). Magyar felesége révén még egy román katonatiszt is a szervezkedés látókörébe került: neki az lett volna a feladata, hogy páncélos egységével az államcsíny napján elfoglalja Bukarestben a kormányépületeket és a stratégiai pontokat. (A temesvári perben tíz évre ítélték.) A szervezkedés leírása, amely nagyrészt a Securitate aktáiban maradt fönn, igazi politikai amatőrökre utal, akiknek halvány fogalmuk sem volt arról, hogy valójában mit is jelent egy államcsíny megszervezése. A megadott napon, augusztus 28-án mindössze a felkelők két vezetője, Szoboszlay és Huszár jelent meg késő este azon a bukaresti pályaudvaron, ahonnan a terv szerint a végső rohamnak indulnia kellett volna. A jelenet akár bohózatba illő is lehetne, ha nem tudnánk halálos következményeiről.
A történet vége nem lehetett más, mint a vérszegény hálózat felgöngyölítése és a résztvevők letartóztatása. Az elképesztő naivitás és dilettantizmus azt a gyanút is fölvetheti a nézőben, illetve a történészben, hogy nem az ötvenes évekre oly jellemző állambiztonsági koholmánnyal állunk-e ez esetben is szemben. A filmben is fölmerül a kérdés, vajon milyen értelemben tekinthető koncepciósnak a temesvári kirakatper. Nos, ha úgy vesszük, hogy az "összeesküvés" valószínűleg semmilyen komoly veszélyt nem jelentett a hatalomra és az államra, akkor elmondható, hogy a szervezkedés jelentőségét a per alaposan fölnagyította. Nem kétséges, hogy kirakatpert rendeztek, elrettentő célzattal. Ennyiben koncepciós volt az eljárás, hiszen a cél nem az igazság kiderítése volt, hanem a társadalom megfélemlítése. A vizsgálati anyagok értékelése alapján Bottoni mégis amellett érvelt, hogy a szó klasszikus értelmében mégsem beszélhetünk koncepciós perről: maga az összeesküvés, illetve az államcsínykísérlet nem az állambiztonság fabrikációja volt. Más kérdés, hogy a mai jogállami perspektívából visszatekintve értelmezhetetlen, hogy a mozgalom résztvevőit nem rehabilitálták, hiszen a politikai jogokat törvénytelenül korlátozó diktatúrában minden politikai szervezkedés ab ovo csak illegális lehetett.
A dokumentumfilmről mint filmes teljesítményről keveset mondhatunk. A film készítői a lehető leghagyományosabb módon igyekeztek feldolgozni a történeti anyagot, a túlélő résztvevő tanúságtételével, meglehetősen kevés archív fotó, filmfelvétel és dokumentum bemutatásával, illetve a történész magyarázó-értékelő kommentárjával. A film legnagyobb erénye, hogy egy viszonylag kevéssé ismert esetet tár a közönség elé, de nem tetteti, hogy újszerű vizuális vagy szerkesztési megoldásokkal éljen.
Tartalmi-szerkesztési kifogásokat azonban emelhetünk. Ha valóban nem a Securitate agyréméről volt szó, mi több, amint a történész a filmben állítja, a hatalomnak igenis jó oka volt félni tőlük, akkor úgy gondolom, a film készítői nagy lehetőséget szalasztottak el. Ugyanis éppen arra nem keresték a választ, miként is szerveződött egy politikai mozgalom a totális diktatúra körülményei közepette, hol húzódtak abban a rendszerben a határok az állambiztonsági paranoia és a valódi politikai aktivitás között, mennyiben használhatók a politikai rendőrség által kreált vizsgálati dokumentumok a valóság föltárására. Szinte semmit sem tudunk meg a többi vádlottról: kik voltak, mi sarkallta őket, és hogyan kerestek és találtak éppen ők egymással kapcsolatot, milyen mélységig jutott el a szervezkedés. Vagyis arról sem tudtunk meg semmit, hogy az idealizmusukon kívül voltaképpen mire is építették a reményeiket. A film készítői nem keresték föl a szervezkedés (állítólagos) helyszíneit, nem rekonstruálták a kapcsolati hálót, nem kutattak más, élő tanúk után, és nem szembesítették az így szerzett információkat az egykorú dokumentumokkal. Végül, szinte szó sem esik a per lefolyásáról, kit pontosan mivel és miért vádoltak, hogyan védekeztek a vádlottak. Mindezek engem még érdekeltek volna.
A film legfőbb hiányosságának így azt látom, hogy túlságosan is a főszereplőre és irodalmi munkásságára összpontosít, miközben magát a történetet, a képzelt forradalom, az összeesküvés történetét és résztvevőit elhanyagolja. A hiba gyökere valószínűleg abban rejlik, hogy Szoboszlay Aladárt nemcsak meghurcolt áldozatként akarták láttatni, hanem nagy jelentőségű, kivételes és ekképpen méltánylandó politikai gondolkodóként is: 1956 őszén Aradon nagy szellem és nagy terv bukott el. A film elején Ferencz Ervin idézi utolsó üzenetét, amelyben arra kéri, hogy mentse meg a becsületét. Ferencz válasza erre az volt, hogy majd az írásai fogják megvédeni őt. Így a film érezhetően elsősorban neki akart emlékművet állítani.
Az igazság azonban az, hogy bár Szoboszlay kézirataiból igen kevés hozzáférhető, a szövegek nem utalnak jelentős politikai gondolkodóra. Szoboszlay és társai sorsa tragikus, emlékük az utókor s
zámára megőrzendő, de őt magát valószínűleg soha nem fogják a magyar politikai eszmetörténet első vonalában számon tartani. Nem elsősorban ezért érdemel figyelmet, hanem mert az ő és társai sorsa egy korszak és elnyomott milliók tragédiáját és kiúttalanságát jelképezi. Ők azon kevesek közé tartoztak, akik a maguk módján, a maguk kényszerűen behatárolt szellemi, és még ennél is szűkösebb politikai lehetőségei közepette megpróbáltak tenni valamit a önmaguk és mások felszabadításáért, bármilyen reménytelennek és kilátástalannak tűnik is a próbálkozásuk a mából visszatekintve. Olyan emberek voltak, akik egy feje tetejére állított, értelmetlen világban megkíséreltek értelmet és jelentést adni a saját életüknek. Ha nem lettek volna köztünk ilyenek, ma is szolgasorban élnénk. Jó lett volna a nevükön kívül azt is megtudni, valójában kik voltak ők.
|
|
|
|