 |
| |
| Közreműködő(k): |
|
Némethné Dikán Nóra (Szerk., vál., jegyzetek ), Réfi Attila (N/A), Réfi Attila (Szerk., vál., jegyzetek ), Szabó Róbert (Szerk., vál., jegyzetek ), Vida István (Felelős szerk.), Vida István (Bevezetést írta) |
| Főcím: |
|
Diák- és ifjúsági mozgalmak 1956-1958 |
| Alcím: |
|
Forradalom - ellenállás- megtorlás |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Gondolat, Nagy Imre Alapítvány |
| Év: |
|
2007 |
| Terjedelem: |
|
662 oldal |
| Ár: |
|
5480 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
Reflexiók egy forrásgyűjteményre
Akadnak, akik ellenzik a források közzétételét. Ugyan miféle segítséget adhat a múlt megismeréséhez a múltnyomokat mozaikszerűen tartalmazó, a válogatók ízlésétől, tudásától is függő könyv, amely a puszta szövegek (megjegyzetelt) közzétételével kelti az objektivitás látszatát? Különösen egy olyan kötet, amelynek témája – az ifjúság ötvenhatos tevékenysége – lerágott csontnak is tűnhet. Csaknem mindenki tud a fiatal értelmiségiek Petőfi Körének 1956. nyári viharos előadásairól, az egyetemista ifjúság 1956. őszi szervezkedéseiről, az október 23-i budapesti tüntetésről. Kötetek sora jelent meg a budapesti egyetemeken és a vidéki egyetemi városokban 1956-ban történtekről. Mi újat adhat ehhez az ötvenhatos források erősen megszűrt gyűjteménye, a Diák- és ifjúsági mozgalmak című dokumentumválogatás?
A kötet ötvenhat társadalomtörténeti szempontú megközelítésébe illeszkedik, amelynek az utóbbi időkben egyre több híve van. Ők – árnyalatnyi eltérésekkel – egyetértenek abban, hogy a forradalomban két kiemelt társadalmi réteg játszott meghatározó szerepet: a fiatalok – mindenekelőtt az egyetemi ifjúság, de közéjük sorolhatók a kommunista reformértelmiségiek fiatalabbjai, valamint az utcai fegyveres csoportok tagjainak zöme is – és a nagyüzemi munkások.
A (történet)tudomány felől nézve tehát a forrásgyűjtemény a fősodort követi. Maga az ötvenhatos forradalom azonban – előzményeivel: a diktatórikus szocializmussal, a meglóduló és megtorpanó párton belüli reformokkal együtt – egyre kevesebbeket érdekel. Néhányan talán a számukra vonzó „balhét”, a kalandot látják benne. Érdekli-e egyáltalán a mai fiatalokat nagy- és dédszüleik fiatalsága? Az emlékező beszámoló, a vélemény az átélt ötvenhatról?
Kiknek készült a kötet? A történésztársaknak, a tanároknak, a szélesebb olvasóközönségnek? A mai fiataloknak is?
Az ifjúságot a szembeszegülésre leginkább életkora és helyzete predesztinálja. A fiatalok több ok miatt lázadhatnak. Megcsömörlenek szüleik világától: ilyen generációs lázadások voltak világszerte az 1960-as években. Ez a ritkább. Gyakoribb, hogy az éppen felnőtté váló nemzedékek szeizmográfként jelzik az erősödő társadalmi feszültségeket, s maguk is hozzájárulhatnak a robbanáshoz.
Nem mindenki lázad: többnyire inkább csak azok, akik eleve valamelyik egyetemi, főiskolai közösségben élnek, vagy maguk hoznak létre érdeklődésüknek megfelelő kisebb-nagyobb csoportot. A fiataloknak még kevés a vesztenivalójuk: nincs saját családjuk, állásuk sem igen. Van viszont szabadidejük, frissen szerzett és egyre bővülő tudásuk, és mozgékonyságuk révén viszonylag sok tapasztalatuk. Elégedetlenségük véletlenszerűen csaphat át önszerveződésbe, tüntetésbe, ha a hatalom elbizonytalanodik.
Az 1956-os forradalom fiataljai is ilyenek voltak. S mi történik velük október 23-a után? Eltűnnek-e a lázadók, amikor megdől a régi rend? Feltűnnek-e újak? Mi lesz a reformálókkal és a rendszerváltókkal a vereség után?
Egy valamennyire ismert eseménysort bemutató dokumentumválogatás megjelentetését alapvetően az indokolhatja, ha az összeállítók képesek új szempontok alapján rendszerezni a már meglévő és a frissen feltárt tudást. Ebből a kötetből azonban mintha nem derülne ki igazán, mi volt ez az új szempont. Milyen megfontolások alapján válogattak a szerkesztők a már megjelent dokumentumok közül? S vajon minden újat felvettek a kötetbe, vagy csupán a „fontosabbakat”? Minek alapján döntötték el, hogy mi a fontos?
A legkézenfekvőbb kiindulási pont maga a cím lehet. A Diák- és ifjúsági mozgalmak, 1956–1958 címből nemcsak az időhatárokra, a kronologikus rendre lehet következtetni, hanem arra is, hogy csupán a mozgalommá szerveződött ifjúság tevékenysége a kötet tárgya, különös tekintettel az egyetemistákra, főiskolásokra, valamint a középiskolásokra. De kik sorolhatók a diákokon kívül az ifjúsághoz? A fiatalabb tanárok. A gyárban, hivatalban, a téeszekben és állami gazdaságokban dolgozó fiatal szakszervezeti tagok, a szövetségekbe tömörített fiatal értelmiségiek és még sokan mások. Az ő mozgalmaikról nemigen szól a kötet.
A diák címbeli kiemelése azt sejteti, hogy az összeállítók a középiskolások, illetve a főiskolai és egyetemi hallgatók esetében törekedtek a viszonylagos teljességre, a többieknél esetenként megelégedtek a jelzéssel.
A cím további kérdéseket is felvet. Mi értendő mozgalmon? Csupán azoknak a DISZ-tagoknak a tevékenysége, akik csoportosan próbálták reformálni, illetve átalakítani a kommunista pártot kiszolgáló szerveze
tüket? Az 1945–48 között tevékenykedő pártok ifjúsági szervezetei nem tartoznak a mozgalom fogalmába? A diktatúra éveiben felszámolt, ellehetetlenített egyházi ifjúsági egyesületek tagjai talán nem mozgalmat csináltak, amikor ötvenhatban aktivizálódtak? Hova sorolandók azok az új képződmények, amelyek spontán szerveződtek a forradalom alatt: az ifjúsági pártok, a fiatalokat tömörítő forradalmi (réteg)szervezetek, a fegyveres felkelőcsoportok, a „pesti srácok”, a „szent csőcselék” (Kozák Gyula) csoportjai? Viszonylag kevés nyom maradt utánuk, talán ezért nem említi őket a kötetet indító tanulmány. A dokumentumok között pedig csak elvétve, utalásszerűen találkozunk velük.
Zavaró a kötet alcíme – Forradalom – ellenállás – megtorlás –, a bevezető tanulmány alcímeinek, valamint a dokumentumok tartalmi tagolásának különbözősége. A három egységre tagolt dokumentum-együttes első része – csaknem száz oldal – a forradalom kitörése előtti időszak forrásaiból ad válogatást. Címe: A forradalom előkészítése. 42 iratot tartalmaz. Arról, hogy a forradalmat előkészítették, sem a kötet, sem a bevezető alcímeiből – A forradalom napjai, Ellenállás és megtorlás – nem értesülhetünk. Ugyanakkor a bevezető ötöde – tíz oldal – a forradalmat megelőző, az 1956 kora őszétől, szeptemberétől az 1956. október 23-ig terjedő időszakról szól. A furcsa hiány úgy is értelmezhető, hogy az előkészítés – szerintem előtörténet – már maga a forradalom (pontosabban annak előkészítő szakasza).
A probléma éppen ez. Tegyük fel, hogy elmarad az október 23-i esti fegyveres összecsapás a Rádió védői és a felkelők között (a debreceni délutáni két áldozatot eltussolja a hatalom), beolvassák az egyetemisták követeléseit, majd a békés tüntetőknek a Parlament előtt bejelentik Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. Vagyis Magyarországnak is a lengyelekéhez hasonló sors jut. Ebben az esetben is a forradalom előkészítő szakaszának neveznénk az ifjúság szeptembertől október végéig tartó mozgolódását, a gyűléseiken elhangzott javaslatokat, követeléseket? Legfeljebb az adott kereteket feszegető reformpróbálkozásnak, amelynek kielégítése többé-kevésbé egybeesett a hatalmat megtartani igyekvők jelentős részének érdekével, és nem utolsósorban vágyaival is. Ahogy Vida István írja a bevezetőben: „[...] az egyetemista és főiskolás fiatalságot 1956 októberében egy szocialista alapon álló, független, demokratikus Magyarország megvalósítása foglalkoztatta. Nem rendszerváltást akart, hanem rezsimváltást […]; nem forradalomra, fegyveres harcra készült, hanem gazdasági, politikai reformok életbe lépését szorgalmazta. A maga számára nagyobb szabadságot, jobb tanulási feltételeket és lehetőségeket és jobb ellátást szeretett volna elérni.” (16. p.)
A bevezető és az első rész dokumentumai egyaránt azt bizonyítják, hogy 1956 őszén a pártvezetés vagy maga kezdeményezte a reformokat, vagy tehetetlenségében szabad folyást engedett az eseményeknek. 1956 júliusától (Rákosi menesztését követően) a pártközpontban is megpróbáltak visszatérni az 1955-ben megszakított irányvonalhoz, csak éppen Nagy Imre nélkül, akit október elején kénytelen-kelletlen visszavettek a pártba. Hatott az egyetemista és főiskolás diákokra „az SZKP XX. kongresszusa nyomán Magyarországon is kialakuló oldottabb, szabadabb szellemi és politikai légkör, a »tiszta közélet« megteremtésének jelszava, a vitaszellem és kritika terjedése a sajtóban és a rádióban. Példát adott, hogy a párt- és népfrontbizottságok s más szervezetek kezdeményezésére országszerte különböző elnevezésű körök, vitafórumok alakultak, amelyek rendezvényein nyíltan felszínre kerültek az értelmiség különböző rétegeit foglalkoztató problémák, s ahol néha óvatosan, néha kevésbé óvatosan, a szakmai kérdéseken túl politikai jellegű követelések is megfogalmazódtak. Nagy benyomást gyakorolt a fiatalokra a DISZ Petőfi Köre, amely 1956. szeptember közepén felújította tevékenységét” – írja Vida István. (7. p.)
A kötet sokoldalú, árnyalt képet ad az október 23-a előtti fővárosi és vidéki reformkezdeményezésekről, diákgyűlésekről. Az is kiviláglik – mind a bevezetőből, mind a dokumentumokból –, hogy az egyetemek vezetésében, valamint a helyi állami és pártvezetésben is akadtak, akik támogatták a diákokat.
Nem közismert – s a kötetből ez ki is derül –, hogy voltak egyetemek, illetve karok (ELTE BTK, Miskolci Nehézipari Egyetem), amelyek hallgatói nem akartak kiválni a DISZ-ből, az egységes ifjúsági szervezeten belül kívántak reformköveteléseiknek érvényt szerezni.
Először jelenik meg a Moszkvában tanuló diákok reformszellemiségét bizonyító irat (66–71. p.), s az az előterjesztés, amely a hatalom reformszándékát támasztja alá. Ez utóbbi éppen a kötet első dokumentuma, amely arról szól, hogy az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem DISZ-titkára 1956. október 8-án az orosz nyelv fakultatívv
á tételét kéri az oktatásügyi minisztertől.
Elgondolkodtató, értelmezésre váró a miskolci Diákparlament október 22-i tizenkét pontos követeléslistájának „utószava”: „Határozottan elkülönítjük magunkat a néptől idegen, ellenséges elemektől. Nem fogjuk tűrni, hogy harcos állásfoglalásunkat saját restaurációs, provokációs céljukra használják fel. Szocializmust akarunk, de önálló nemzeti államban.” (123. p.) Már október 23-a előtt felmerült a kommunista hatalomátvétel előtti állapotok visszaállításának igénye? Kik értendők „a néptől idegen, ellenséges elemeken”? A polgári demokrácia hívei vagy a sztálinisták, rákosisták?
Tocqueville-re hivatkozva szokás hangoztatni, hogy forradalmak akkor törnek ki, amikor enyhül a hatalmi nyomás. De mivel magyarázható, hogy ötvenhat túlment a szocializmus demokratizálásának óhaján? Ha túlment egyáltalán… A diáksághoz kapcsolódó dokumentumok kételyeket ébresztenek. Az egyetemisták forradalmi szervezeteinek zöme nemigen volt radikálisabb a kormányfőnél, aki csak napok múltán ismerte el a felkelést nemzeti demokratikus mozgalomnak, s mindvégig abban reménykedett, hogy Magyarország megmarad (nemzeti) kommunista dominanciájú országnak.
Az a lázas tenni akarás, reformdüh, ami október 23-a előtt az egyetemi és főiskolai hallgatókat és a fiatal(abb) oktatók némelyikét magával ragadta, október 23-a után megváltozott: többnyire Nagy Imre támogatására és a rend fenntartására szorítkozott. Helyzetértékelő, a továbblépést segítő új gondolatok körükben nemigen születtek. Sokan kiábrándultak, számosan pedig hazamentek. Az a tömegesség, ami összejöveteleiket október 23-a előtt jellemezte, megszűnt: a nem túl nagy számú csoportok néhány lelkes és kevesek által megválasztott vezetővel tevékenykedtek tovább. (Kivétel talán a nyugati, polgári hatásnak leginkább „kitett” Sopron, ahol az egyetemisták nem sorolhatók egyértelműen a demokratikus szocializmus hívei közé, sem október 23-a előtt, sem azt követően.)
A forradalom idején keletkezett kötetbeli dokumentumok ismertebbek; többségük a már az elmúlt két évtizedben napvilágot látott ötvenhatos újságcikkek és röplapok újraközlése.
Október 23-a után a diákok a helyzet konszolidálásán fáradoztak, közvetítőként léptek fel az eseményeket ellenforradalmi felkelésnek minősítő, mind tehetetlenebb hatalom és az egyre dühödtebb, indulatait fékezni nem tudó tömegek között. Nem egy helyen szerepük volt a helyi forradalmi szervek létrejöttében. Miután a forradalmi szervek helyi szinten átvették a hatalmat, tevékenységük a külső támogatásra vagy a bírálatra szorítkozott. Minderről keveset tudunk meg a kötetből. Leginkább azonban az marad homályban, hogyan zajlott a forradalmi önszerveződés azok között a fiatalok között, akiknek erre korábban nem volt lehetőségük. (Ide sorolhatók a gyárakban, vállalatoknál, intézményekben dolgozó fiatalok, akik a forradalom légkörében éreztek rá a közös cselekvés ízére, de azok a lakóhelyi, baráti, ismerősi társaságok is, amelyek tagjai ifjúsági rétegszervezetet, pártot alapítottak, s elképzeléseiket sokszorosítással vagy élőszóban terjesztették.) A bevezető részletesen kitér a rendfenntartó feladatokat ellátó fiatal nemzetőrök, polgárőrök tevékenységére, de nem említi azokat a konfliktusokat, amelyek a rétegérdekeket képviselő fiatalok és a helyi forradalmi közigazgatás képviselői között felmerül(het)tek.
A legtöbb dokumentum a fővárosban az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságról, s vezetőjéről, Pozsár István tanársegédről maradt fenn, akinek ellentmondásoktól nem mentes életéről, különösen pedig 1956–57-es tevékenységéről könyvet lehetne – sőt kellene – írni. A kötet összeállítói e forradalmi egyetemi szervnek tulajdonítják a Magyar Forradalmi Ifjúság (Harci Vezérkara), Budapesti Forradalmi Ifjúság aláírású röplapokat, Radikális tartalmuk, fogalmazásmódjuk azonban felkelti az olvasó gyanúját: kibocsátóik nemigen lehetnek azonosak a Nagy Imre-kormány támogatására felszólító egyetemistákkal. (276. és 277. p.) Hogy kik ők valójában? Nem tudható. A röplapok fakszimiléje szerint kettő írógépi sokszorosítás, egy pedig nyomdai úton készült, és semmi sem utal arra, hogy megszövegezőjük az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság volt. Ez abból a kötetből tudható, ahonnan a dokumentumokat átvették. A kötet összeállítói, amikor a tartalomra utaló címet adtak az újraközlendő dokumentumnak, nem voltak eléggé figyelmesek.
A figyelmetlenség lehet az oka annak a megjegyzésnek is, amely a Bajai Ifjúsági Tanács lapját, az Októberi Ifjúságot röplapnak minősíti. A kötet összeállítói közlik az újság első oldalának felét, majd a következő lábjegyzetet fűzik hozzá: „Nincs információnk arról, hogy a lap végül is m
egjelent-e.” (204. p.) Lehet, hogy az első számot nem követte több, de ez még nem ok a „leminősítésre”, különösen akkor, ha a teljes lap fakszimiléje más kiadványban mindenki számára hozzáférhető. Innen tudható, hogy az Ifjúsági Tanács egyik legfontosabb feladatának a forradalom terjesztését tartotta: „A bajai fiatalok a honvédséggel karöltve fél 6-kor 6 autóbuszon és 2 tehergépkocsin elindultak Kalocsára, hogy értesítsék az ottaniakat a bajai eseményekről” – olvasható a Fiataljaink Kalocsán című cikkének elején.
Az ötvenhatos ifjúság Vida Istvánnál három nagy csoportból részből tevődik össze: az egyetemi és főiskolai diákokból, a középiskolásokból és a munkásfiatalokból. Ez utóbbiak forradalmi aktivitására felhozott első példa szintén félreolvasás következtében kerülhetett a kötet bevezetőjébe. Eszerint a DISZ-től függetlenül szerveződött Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetség nagyatádi járási szervezete már október 26-án felhívásban sürgette helyi szervezetek alakítását. (30. p.) A dokumentum „költött” címe (219. p.) itt nem mond ellent a tartalmának, csupán a bevezetőnek. Nem ifjúmunkás, hanem ifjúsági szervezet alakult: a kettő nem ugyanaz. A keltezetlen nagyatádi röplapot a bevezető, nem tudni miért, október 26-ra datálja, a dokumentum címe alatt pedig „október 26-a körül” szerepel.
Ez a röplap ama feltehetően sok száz röplap egyike, amelyek egymástól függetlenül, néhány – de az is lehet, hogy csupán egyetlen – lelkes forradalomhívő kezdeményezésére születtek, akik túl akartak lépni településük, járásuk határán, s ezért úgy állították be magukat, mintha egy országos forradalmi szerv helyi képviselői lennének. Vágyálmukat foglalták írásba és nem a valóságot, ami a forradalom irracionális világában nem ritka jelenség. Ez a patetikus hangvételű röplap 1946-tól eredezteti az ország romlását, a forradalmat a budapesti „forradalmi ifjúságnak”, az „egyetemistáknak” és a „munkásfiataloknak” tulajdonítja, s azt állítja, hogy létrejött egy új, országos ifjúsági szervezet – vagyis ugyanúgy egységes, teszem már én hozzá, mint az „átkosban” a DISZ, csak a szelleme más. E hiányos információk alapján csupán találgatni lehet. Feltehetően a forradalom mellé állt egykori járási DISZ-funkcionáriusok fogalmazták, nyomtattatták (nekik volt kapcsolatuk korábban a helyi nyomdához), annak érdekében, hogy maguk mellé állítsák az elégedetleneket.
Ez az egyetlen példa is mutatja, milyen nehéz a rengeteg homályos mozaikdarabkából forradalomképet rekonstruálni. Ebben az esetben talán az alaposabb helytörténeti vizsgálódás élesíthetné a kontúrokat. Például ha akadna Nagyatádon valaki, akinek köze volt az ötvenhatos járási ifjúsági szervezethez, nem terhelték meg emlékezetét a rendszerváltozás előtti és utáni ötvenhat-klisék, és még beszélni is hajlandó az ötvenhatban történtekről.
Más megoldás is elképzelhető – erre a kötetben is találunk példákat –: alaposan megjegyzetelni, értelmezni a közölt dokumentumot. Ezek közül kettőt emelek ki, s egyben a felmerülő problémákra is utalok.
1. Az „Új Ideiglenes Forradalmi Magyar Kormány, a Honvédelmi Bizottmány” aláírású, október 25-én százezer példányban kinyomtatott röplapot négy fiatal értelmiségi fogalmazta, s a korabeli zűrzavaros iszonyokra jellemző, hogy nyomdát is találtak a kivitelezéshez. A kommunista párt központjában lázas telefonálásba kezdtek: attól féltek, hogy esetleg szervezett csoport, tömegek vannak a háttérben. Miután megtalálták a négy fiatalt, megnyugodtak: letartóztatták őket. Minderről a 146-os lábjegyzetből értesülhetünk, amely az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található források alapján készült. Inkább olyan dokumentumokat lenne érdemes közölni, amelyek keletkezéstörténete egyértelműen felderíthető, tartalmuk értelmezhető.
A magát átmenteni igyekvő DISZ ügyes politizálásáról szintén a bevezetőben olvashatunk. A taktika ugyanaz volt, mint az 1945 utáni években, s különösen a „fordulat éveiben” (1947–49): a kommunista párt látszólag az ifjúság összérdekeit képviselő országos szervet alakított (ez volt a MADISZ), majd egy-két év kényszerszünet után ifjúsági rétegszervezetek létrehozásával verte szét koalíciós pártjai ifjúsági szervezeteit. (Például 1948-ban a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalmat a Magyar Ifjúság Nemzeti/majd Népi Szövetsége kitalálásával.) Az MDP 1956 őszén úgy szerelte le a lázongó diákokat, hogy támogatta a MEFESZ létrehozását, a forradalom alatt pedig a hitelét vesztett DISZ-t átkeresztelte Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetségre. A MAFISZ létrehozói egykori DISZ-funkcionáriusok voltak. A lényeges eltérés: a forradalom napjaiban ennek nem volt, nem lehetett széles körű hatása, bármennyire is az ellenkezőjét sugallja a bevezető. (Kádárék is ifjúsági rétegszervezetek gründo
lásával kezdték meg az „egységesítést”: a diákoknak engedélyezték a MEFESZ-t, a parasztfiataloknak pedig az EPOSZ-t, mielőtt a KISZ-t létrehozták volna.)
A rend(szer)teremtési vágyból születik a konstrukció. A bevezetőben arról olvashatunk, hogy a budapesti Magyar Forradalmi Ifjúsági Szövetség kezdeményezésére országszerte alakultak ifjúsági szervezetek. A hivatkozott dokumentumokban erre semmi sem utal. Sokkal inkább az olvasható ki belőlük, hogy helyi igény hozta létre őket. Ezért elnevezésük különbözősége, a lokalitásra utaló tartalmuk. Helyi rétegszervezetek voltak, a helyi fiatalok érdekeinek képviseletére szerveződtek, s nem igényeltek egységes, központi szervet, amiben a DISZ felügyelte évek után nincs is semmi meglepő.
2. A Magyar Ifjúsági Pártról szóló dokumentumot lekicsinylően értelmező lábjegyzetben az olvasható, hogy a pártnak csupán 66 tagja volt, s nem is fiatalok alapították: „valójában csak nevében volt fiatalokat tömörítő párt”. (309. p.) Kevés vagy sok a 66 fő? Honnan lehet tudni, a taglétszámot, az életkort? A jegyzet továbbutal bennünket egy másik dokumentumkötethez. Ebből megtudható, hogy két vezetőjük 35 éves volt.
A dokumentum azért jelentős, mert a forradalommal előállott új helyzet következményeit illusztrálja. Különböző foglalkozású emberek – könyvelő, könyvtáros tanársegéd, sofőr, építőmunkás –, főként fiatal felnőttek, minden korábbi szervezeti előzmény nélkül politikai, érdekvédelmi közösségbe szerveződtek; elfoglalták az ÁVH kiürült helyiségeit, alapszabályt fogalmaztak, politikai állásfoglalást tettek közzé. Nem volt kihez igazodniuk: a régi-új vezetésben nemigen bíztak. Tudták, hogy az adott körülmények között a fiataloknak van a legnagyobb a nimbuszuk, nekik nincs „bűnös” – behódoló, kollaboráló – előtörténetük. Ráéreztek arra, hogy hirtelen, előkészítetlen rendszerváltozáskor leginkább a rétegképviselet iránt nő meg az igény, ugyanakkor távlatosan is gondolkodtak, amikor a politikai képviselet hagyományos, közvetett formáját, a szétaprózódó csoportokat egyesítő, országos hatókörűnek szánt pártot is alapítottak, elhatárolva magukat az 1945 után lejárat(ód)ott pártoktól. Generációs alapon szerveződő politikai párt csak rendkívüli körülmények között elképzelhető: ötvenhat napjai rendkívüliek voltak. „Mi, magyar fiatalok forradalmat csináltunk fegyverrel, és forradalmasítani fogjuk politikai eszközökkel az egész magyar közéletet. Ne felejtsétek el, magyar ifjak, hogy a kivívott eredmények csak úgy maradhatnak meg, ha az újonnan választott képviselőházban az ifjúság is megfelelő erővel rendelkezik.” (310. p.) Az Ifjúsági Párt befolyását mutatja, hogy felhívásukat beolvasta a rádió, november 2-án megjelentette az azokban a napokban a legnépszerűbb és legnagyobb példányszámú napilap, a Magyar Függetlenség, Dudás József lapja, s engedélyük volt Október 23. címmel lapot indítani.
A forradalmi abszurdra számos példát lehetne hozni a korabeli sajtóból, röpiratokból, naplókból és egyebekről. Egyre térnék ki itt, amely nem szerepel a dokumentumgyűjteményben, a bevezető Munkásfiatalok című alfejezete sem említi, pedig beleillene. A gépelt röplapot kibocsátója, a Vasas Szakszervezet Forradalmi Ifjúsági Bizottmánya a szakszervezethez tartozó üzemek fiataljainak szánta. „Határozmányait” tizenhét, egymásnak nemegyszer szögesen ellentmondó pontba foglalta (munkáshatalmat kívánt, s ugyanakkor többpártrendszert, pártbefolyástól független, „önáló” [sic!] szakszervezeteket, „követelte”, hogy „hazánk Svájchoz hasonlóan örökké szabad és semleges legyen” stb.). A pontok zöme az életszínvonal emelését „követelte”, amelyhez külföldi kölcsön felvételét javasolták
A kötet erénye, hogy nagy figyelmet szentel a vidéknek. Több dokumentumban is olvashatunk helyi ifjúsági forradalmi szervekről, amelyek zömmel a település új irányítóinak munkáját segítették. Háttérismeret híján azonban ezek is a kötet mozaikjellegét erősítik. A bevezető tanulmány sem segíti az eligazodást: nem tér ki részletesen azokra a vidéki ifjúsági szervezetekre, amelyek nem a diákokhoz kötődtek.
A megtorlásról szóló harmadik részben számos újdonság, eddig a levéltárak mélyén rejtőző dokumentum olvasható. A rendőrségi iratok, az eseményeket utólag rekonstruáló hivatali jegyzőkönyvek, fegyelmi iratok stb. fontos forrásai ötvenhat történetének. Ezekből is kiviláglik, hogy még a megtorlást sem lehet fehéren-feketén ábrázolni. Számos esetben a tanárok igyekeztek úgy menteni növendékeiket, hogy egyúttal párt- és állami feletteseik repressziós igényeit is kielégítsék.
A kötet egyik dokumentuma arról szól, hogy a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola fegyelmi bizotts
ága az intézmény hallgatóit elsősorban a november 1-jei könyvégetésért ítélte el (főként fegyelmiket adott), amit Molnár Antal tanár, a jegyzőkönyv szövegezője „barbár, művelt emberhez méltatlan cselekedetnek” tartott, amelynek „káros és kóros sugallata” magával ragadta a hallgatókat. Magyarázatként hozzáfűzte: „a bizottság méltányolja a csökkent beszámíthatóság afféle okát, aminő a revolúciós lázállapot. Jól ismeri azokat a körülményeket is, amelyek miatt növendékeink a világnézeti tantárgyakkal szemben egészen a határozott ellenszenvig jutottak el.” (550. p.)
E csaknem 300 oldalnyi, időben 1956. november 11-től 1958. december végéig terjedő irategyüttes szervesen összefügg a megelőző időszakok irataival: tartalmuk számos esetben kiegészíti a korábban keletkezett iratokban foglaltakat, megvilágítja a homályos pontokat, igaz, jóval alaposabb forráskritikát – óvatosságot, körültekintő értelmezést – igényel, mint a forradalom előtt és alatt keletkezett dokumentumok. A kötet elején található irat, amely a Moszkvában tanuló magyar diákok október 23-a előtti kritikus véleményét és konstruktív javaslatait tartalmazza (66–71. p.), együtt olvasandó azzal a pártbeszámolóval, amely hónapokkal a forradalom után foglalja össze a Moszkvában történteket (391–392. p.).
*
Már ’56-ban is sokan gondolták úgy, hogy a forradalmat a fiatalok és a munkások csinálták. Akik a társadalomtörténet felől közelítenek ötvenhathoz, szintén e két nagy társadalmi csoportot emelik ki.
Minden tüntetéssel, sztrájkkal járó rendszerváltozás kezdetekor azok a legtevékenyebbek, akik eleve szervezett közösségben élnek: külön szervezkedés nélkül van lehetőségük a véleményütköztetésre, szándékaik kollektív érvényesítésére. Kiemelésük ahhoz a félrevezető következtetéshez vezethet, hogy ötvenhatban az ő kívánságaik voltak az elsődlegesek, s a társadalom többi rétege csak őket követte. Az immár több mint másfél évtizede folyó ötvenhat-kutatások viszont azt bizonyítják, hogy a forradalom a társadalom minden rétegét megmozgatta, sőt a strukturális jellegű változások éppen ott – a több száz vagy épp több ezer lakosú településeken – következtek be, ahol az említett két nagy csoport tagjai a földművesekhez, hivatali alkalmazottakhoz és a helyi értelmiségiekhez képest kisebbségben voltak. Nem véletlen, hogy a reflektált dokumentumkötetnek a forradalomról szóló fejezetében számos olyan irat olvasható, amelyekből az derül ki, hogy a fiatalok részei voltak a helyi irányításnak.
Egyelőre feltárásra vár, milyen szerep jutott 1956-ban a fiataloknak – egyénileg és csoportosan – a forradalom terjesztésében, a közigazgatás átszervezésében és a helyi irányítási gyakorlatban stb. A kutatómunka leginkább akkor lehet eredményes, ha a fiatalokat nem szakítjuk ki természetes közegükből: a forradalom helyi történéseinek összefüggésében – a forradalom intézményeinek elemzésénél, helytörténetekben – térünk ki rájuk. Egy másik jellegű vizsgálódás is elképzelhető: egyéni életutak részeként és esettanulmányokban végigkövetni egy-egy fiatal vagy fiatalokat tömörítő csoport ötvenhatos történetét. Erre már vannak példák fegyveres felkelők, felkelőcsoportok, ifjúsági mozgalmak vezetői esetében.
|
|
|
|