 |
| |
| Közreműködő(k): |
|
Bottoni, Stefano (Szerk., ford., jegyz.), Bottoni, Stefano (Főszerk., bev.), László Márton (Szerk., ford., jegyz.), László Réka (Szerk., ford., jegyz.), Lázok Klára (Szerk., ford., jegyz.), Lázok Klára (bibliográfia), Novák Zoltán (Szerk., ford., jegyz.), Vincze Gábor (kronológia) |
| Főcím: |
|
Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956-1959) |
| Kiadási hely: |
|
Csíkszereda |
| Kiadó: |
|
PRO PRINT |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
432 oldal |
| Ár: |
|
3200 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
A 2006-os emlékév során több, a határon túli (magyar) eseményekkel kapcsolatos mű is napvilágot látott. A Romániáról szóló kötetek közül elsőként a Stefano Bottoni szerkesztésében megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959) című forráskiadványról szeretnék szólni. A határon túli közegben megjelent, nem kifejezetten szépirodalmi könyvek esetében nem mindig könnyű eldönteni, hogy a kiadványok elsősorban a helyi magyar közösségnek szólnak-e, vagy az anyaországban is érdeklődésre tarthatnak számot, hiszen egy-egy téma bevezetésénél mindig mérlegelni kell, milyen ismeretekkel és háttértudással rendelkezhetnek a potenciális olvasók. Magyarországi szemszögből bizonyára nem vált volna a kötet hátrányára, ha egy – a Magyar Autonóm Tartományt és a Brassó[Sztálin] tartományt is feltüntető – korabeli romániai közigazgatási térképmellékletet csatolnak a függelékhez.
A forráskiadványok általános problémája a „mintaválasztás felelőssége”. Egyszerűbb feladat egy esemény – például a kerekasztal-tárgyalások vagy a monori tanácskozás – dokumentumait vagy egy testület üléseinek jegyzőkönyveit rendszerezni és kiadni, mint egy egész korszakot jellemző dokumentumkötetet szerkeszteni. Kicsit sok ugyanis a megmaradt irat. Így aztán válogatni kell, az olvasó/kutató meg reménykedhet, hogy a szerkesztőnek kellő arányérzéke volt. Alapvető dilemma továbbá, hogy a szerkesztő inkább az időszak sokszínűségét kívánja-e reprezentálni (ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit), vagy egy (döntési) folyamat bemutatását részesíti előnyben. A kötet szerkesztői – Stefano Bottoni vezetésével – érzésem szerint mindkét kívánalomnak eleget akartak tenni.
A harmincéves Bottoni és fiatal kutatótársai – László Márton, László Réka, Lázok Klára, Novák Zoltán – nagy fába vágták a fejszét, amikor a dokumentumkötet összeállításába fogtak. Egy új generáció jelentkezése minden tudományterületet érzékenyen érint, semmi különös nincs abban, hogy a korábbitól eltérő szemléletmódot és módszereket az idősebbek kétkedve fogadják, és sokszor erőltetettnek tartják. Az erdélyi magyar kisebbség és a szocialista Románia története önmagában is érzékeny terep. A romániai magyar történész középgeneráció hiánya miatt – a magyarok történészképzése évtizedekig szünetelt, mondanunk sem kell: politikai okokból – nincs meg a folyamatosság az idősebb, hetven év feletti és az elmúlt években jelentkező fiatal generáció között. A kortárs szemtanúk kompetenciáját kikezdő új látásmód eleve kódolt konfliktusforrás, de az olasz származású Bottoni esetében különösen nehéz lehet(ett) megemészteni, hogy egy Budapesten is túlról jövő, abszolút „outsider” miért törekszik a kisebbségi magyarságról kialakított kép lerombolására, miért nem osztozik eléggé az erdélyi magyarság szenvedéstörténetének taglalásában, miért támad meg irányt mutató tekintélyeket? Az összeesküvéselmélet-alkotásban élen járó hazai közegben szemet szúrtak feltáró, esetenként leleplező szándékú írásai, és rögtön találgatások kezdődtek, vajon kinek érdeke az élethalálharcot folytató erdélyi magyarság hitelét rontani.
Bottoni azonban csak a dolgát teszi: az otthonról hozott olasz és magyar mellett nem restellt románul is megtanulni, és vette a fáradságot, hogy ne csak az erdélyi levéltárakban kutasson, hanem a bukaresti archívumokat is felkeresse, hátha talál valami érdekeset. Nos, a kötet azt bizonyítja, hogy számos újdonság nyomára bukkant. Társaival tizenhat, eddig csak román nyelvű forráskötetben megjelent dokumentumot fordítottak le magyarra, és nyolcvanhat még nem publikált romániai dokumentumot közölnek.
Bottoni kronológiai végpontokként a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XX. kongresszusát, illetve az 1959-es iskolaegyesítési kampányt, valamint az önálló Bolyai Tudományegyetem megszüntetését jelölte ki. A kötet négy egységre tagolva mutatja be a szovjet politikai változások hatásait, a magyar forradalomra adott első reakciókat, a román vezetés stratégiai politikai döntéseit, legvégül a magyarságpolitikát hosszú távon meghatározó döntéseket és megtorlásokat. Az időrendben egymást követő egységek közül a leghosszabb negyedikre jóval kevesebb dokumentum jutott, mint a megelőző háromra, pedig ebben a másfél évnyi periódusban olyan horderejű esemény történt, mint a szovjet csapatok kivonása Romániából, ami a magyar forradalom követelé
seivel és lefolyásával összefüggésben különösképp elgondolkodtató. Elmorfondírozhatunk azon, vajon nem lett volna-e célravezetőbb korábbi időpontnál, akár épp a szovjet csapatkivonásnál (1958. július 26.) meghúzni a forráskiadvány időhatárát, mivel azonban a záró fejezetben érdekes, magyarországi összehasonlításban is egyedülálló összesítések olvashatók, talán érdemes azt „kitekintő" részként felfognunk. Bottoni sokrétű forrásanyag segítségével – a legfelsőbb szintű és tartományi pártvezetés, belügyminisztériumi gyűlések, vizsgálati és periratok, a magyar értelmiségiek ülései, ügynökjelentések, diplomáciai jelentések, naplófeljegyzések – igyekezett bemutatni a tárgyalt korszakot, illetve hátteret adni az elemző írásához.
A kötetet bevezető tanulmány (1956 Romániában – eseménytörténet és értelmezési keretek) nem pusztán általános felvezetés, amelyben a szerző elmeséli, miért tartja fontosnak a beválogatott források megjelentetését, majd tartalmas időtöltést kíván az olvasónak. Bottoni írása részben a közölt dokumentumokon alapuló, komoly jegyzetapparátust felvonultató összegzés. Végtére is abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a tanulmány állításainak tekintélyes részét a források alapján azon mód ellenőrizni tudjuk. Egyetlen szépséghibája, hogy a szövegrészek nincsenek kellő gonddal összecsiszolva. A szerző a témában már korábban közölt írásait feltehetően nem akarta szó szerint átvenni, ugyanakkor a rendelkezésre álló rövid idő alatt lehetetlenség lett volna a korábbiaktól markánsan eltérő tanulmányt írni. A szöveg egyenetlensége azonban abból is adódhat, hogy Stefano Bottoni a legújabb kori román történelem sorsdöntő időszakát jelentő ötvenes évek második felét minél teljesebben, összetettebben kívánta ábrázolni. A tanulmány és a kötet címe különböznek, ám mindkettőben érezhető, hogy Bottoni a romániai történelem e korszakának két vonulatát kívánja bemutatni: egyrészt a magyar forradalom hatását az erdélyi magyarságra, másrészt a korabeli román államépítés alapelveit, a hatalom szervezetét és technikáit. Bár a szerző mind tanulmányában, mind a forrásokban tisztességgel bemutatja az erdélyi magyarok „ötvenhatját” – amely jelentőségében messze elmaradt a magyarországi események mögött, a megtorlások mértékét és kiterjedtségét tekintve viszont vetekedett az anyaországi represszióval –, mégis sokkal nagyobb hangsúly esik – vagy talán csak az olvasónak sokkal érdekesebb – a Román Munkáspárt (RMP) politikai vezető testületei és a tartományi/városi szintű irányítás működésére.
A tettek és szándékok megítélésének politikailag nincs általános, objektív mércéje, vagyis kizárólag a „hatalom” dönti el, kit, miért, mikor és mennyire büntet. A romániai megmozdulások és szervezkedések jelentősége a hatalom szempontjából óriási volt, és elhúzódó, a politikai és társadalmi viszonyokat alaposan átrendező megtorlásokat eredményezett. Számos magyarországi esetről tudunk, amikor a forradalom napjaiban kicsit is aktív emberek a családtagok és ismerősök unszolása ellenére azzal a biztos tudattal maradtak Magyarországon, hogy mivel nem követtek el törvényellenes tetteket, őket nem fogják felelősségre vonni, vagy ha mégis, akkor ártatlanságukat és jó szándékukat a bíróság előtt is könnyűszerrel bizonyítani tudják. Ez a naivan optimista emberi attitűd a sztálinista diktatúra terrorban telt évei után különösen meglepő. Romániában sokkal kisebb horderejű tettekért, elképzelésekért hosszú börtönéveket lehetett kapni, és onnan a magyar határ lezárása után egyáltalán nem volt hova menekülni. A lassan ocsúdó román hatalmi gépezetet megdöbbentette, hogy a kommunista nemzetállam építésének mennyi (potenciális) ellensége maradt, ezért fokozott ellenőrzések után sorra rendezte meg a különböző társadalmi csoportoknak „címzett” politikai pereket, és még inkább kiterjesztette hatalmát.
De ugorjunk még vissza 1956 elejére, hiszen Bottoni is az SZKP XX. kongresszusáról hazatért román küldöttség beszámolóját választotta az egyik kiindulási pontnak. Közismert, hogy a szocialista országok pártvezetőit elbizonytalanította, és az addig követett politika újragondolására késztette Hruscsov antisztálinista, a személyi kultuszt bíráló beszéde. Magyarországon a beszéd tartalmának kiszivárgása felerősítette a pártellenzékben és az értelmiségi körökben meglévő kritikai hangulatot, és – post festa – a forradalom fegyveres felkelésbe fordulásához vezető út alapját képezte. Magyarországon is csupán hosszú politikai csatározásokat követően és erős szovjet befolyás hatására történtek személycserék a legfelső vezetésben. Mint az RMP PB 1956. április 3–4-én tartott ülésén készült jegyzőkönyv (4. sz. dokumentum) tanúsítja, a román pártvezetés sem járt élen az önkritika gyakorlásában. A bevezető tanulmány olvasás
ától eltekintő érdeklődőnek a dokumentumokat kísérő lábjegyzetekből rögtön világossá válik, hogy aki itt kritizál (Miron Constantinescu és Iosif Chişinevschi), az rossz lóra tesz, és garantáltan elvágja a karrierjét. A háború után legmagasabb pozíciókba emelkedett politikusokat az első számú vezető, Gheorge Gheorghiu-Dej taktikusan – némi késleltetéssel – eltávolítja a hatalomból, és nálunk sem ismeretlen módon kulturális és oktatási területen talál számukra „megfelelő” beosztást. Az ülés a személyi kultuszt és a belügyminisztérium, illetve a Securitate túlkapásait és visszaéléseit szóvá tevő kritikusok támadásával kezdődik, majd a megbíráltak, Alexandru Drăghici állambiztonsági miniszter és Gheorghiu-Dej elsöprő erejű ellentámadásával folytatódik, illetve fejeződik be. A keményvonalasok a bírálóknak feltett szúrós kérdésekkel próbálják a témáról elterelni a szót, ezért a „kritikusak” az első nap tanulságaként még Gheorghiu-Dej felvetéseire sem akarnak válaszolni. Idézet az ülés második napjáról:
Iosif Chişinevschi elvt.: Visszautasítom, hogy bármilyen kérdésre válaszoljak. Úgy vélem, hogy a Politikai Bizottságban nem üdvös nyomozásokat folytatni. Elegendő, ha mindenki elmondja a véleményét.
A jegyzőkönyv forrásértékét javítja, hogy az elmozdíthatatlan pártvezér saját kezű széljegyzetei is megmaradtak. A jegyzetek – például „Helyes-e ez a hozzáállás?” „Hibásan teszed fel a kérdést.” „Tárgyszerűség. Persze, nem a tiéd… hanem kié?” stb. – jól mutatják Gheorghiu-Dej PB-társai iránti gyanakvását és az ellentámadás lehetséges pontjait. Akadt azonban egy hozzászóló, akinek mondandója többé-kevésbé elnyerte az első titkár tetszését. A felszólást ilyesfajta széljegyzetek kísérik: „Igen!” „Így! Objektív, igazságos, ez a valóság!” „Nagyon jó!” „Nagyon jó értékelés, igazságos, de nem példázza olyan tényekkel, amelyeket kifejtve például tanulságokat lehetne levonni.” Az „objektív” értékelő nem más, mint Gheorghiu-Dej utódja, az egyre nagyobb politikai tekintélyt szerző Nicolae Ceauşescu. Hát, úgy tűnik, körülbelül ez volt XX. kongresszus direkt hatása az RMP Politikai Bizottságára. A pártvezetést 1956 első felében nem érték kataklizmák, de azért az év derekán óvatos életszínvonal-emelő, a magyarok kulturális autonómiáját erősítő intézkedéseket hoztak, és megnyitották a magyar–román határt.
1956 nyarán a Románia és Magyarország között meginduló turistaforgalomnak köszönhetően az emberek személyes benyomásokat szerezhettek a magyarországi szellemi és politikai folyamatokról. A részleges autonómiát kapó erdélyi magyarság tíz év elteltével szemét ismét Budapestre vetette, ami a forradalom kitörése után különösen nyugtalanította a román vezetést, hiszen náluk kicsit más volt az „időszámítás”. A második világháború végén Magyarország államhatárai lényegében változatlanul maradtak, ám Észak-Erdély ideiglenes, 1940 és 1944 közötti magyar fennhatósága újraélesztette az erdélyi magyarok „uniós” reményeit. A szovjet befolyás alatt álló Románia a kisebbségi magyarságot kulturális jogokkal igyekezett integrálni, de ez a folyamat 1956-ban egyszeriben kudarcot vallott: a magyar értelmiségiek egységesen Budapestet, különösképpen a Petőfi Kör tevékenységét tekintették politikailag és kulturálisan irányadónak. Ez a nem kívánatos orientáció viszont sehogyan sem illett az egységesítő román államvezetés elképzeléseibe, jóllehet Románia esetében valós liberalizációról nemigen lehetett beszélni, legfeljebb – átvéve a korabeli hivatalos politikai fogalomhasználatot – értelmiségi idealizmusról, idillizmusról, szentimentalizmusról, pesszimizmusról és (vallási) miszticizmusról mint hibás, elhajló nézetekről. Mielőtt a párt- és államszervezés további lépéseit érintenénk, érdemes szólni a magyar forradalom hírére reagáló marosvásárhelyi értelmiségiek gyűléséről (31. sz. dokumentum). Meg kell vallanom, a korabeli erdélyi viszonyok előzetes ismerete nélkül hamar abbahagytam volna a szöveg olvasását, mert úgy tűnt, a szerkesztőknek egy esztetizáló, belterjes, a külső szemlélő számára teljesen érdektelen szöveget sikerült beválogatniuk a kötetbe. Az nyilvánvaló, hogy a résztvevők „kódolt”, csak egymás számára érthető vitát folytatnak, amikor hirtelen elhangzik az első kulcsmondat: Nem igaz, hogy nem égető problémák a Szovjetunióval kapcsolatos dolgok. Szomorú, hogy a mi írói közvéleményünkben csak akkor kerül szó róla, amikor Budapesten szólnak a fegyverek.
A helyi pártszerv által összehívott értelmiségiek, elsősorban írók és szerkesztők érzik, hogy reagálniuk kell a budapesti eseményekre, de nem nagyon mernek markáns kijelentéseket tenni. Az erdélyi ügyekben kevéssé jártas mai olvasónak is tanulságos, ahogy a „csoporttagok” – az akkori szellemi vezetők – lavíroznak a kényes ügy megítélésénél. Az er
délyi írók munkásságát, illetve az ötvenes évek erdélyi szellemi életét kutatóknak pedig különösképpen fontos adalékot nyújt a forrás. A nagy tekintélyű szerkesztők-írók között van, aki a negatív fejleményeket hangsúlyozza és megmarad keményvonalasnak (például Hajdu Győző, Papp Ferenc), és van, aki a magyar írók és a Petőfi Kör kritikai hangvételét dicséri (például Gálfalvi Zsolt, Nagy Pál), de a többség Sütő András álláspontját osztja:
Nem értünk mindnyájan egyet Hajdu Győző elvtárssal. Teljes tisztelettel hallgattam a magyarországi eseményekkel kapcsolatos fejtegetését, amely a személyes véleménye. Én megvárom a Pártbizottság értékelését az eseményekről. Véleményem, hogy komolyan fogja kianalizálni és ebben marxista értékelés lesz, tekintetbe véve a magyar történelem utóbbi esztendőit és sajátos eseményét, amelyet nem tudtam még értékelni, azért nem csatlakozom Hajdu tanulmányához, amely kifejtette az események indító okait. Ezzel szemben megmondom a véleményemet a PB-értékelés után, és ha szükséges, revidiálni fogom a nézeteimet.
Sütő óvatos. A vitában a kultúrpolitika hibáit sorolta fel, nem állt ki Hajdu dogmatikus értékelése mellett, de önkritikára is hajlandó – a PB-értékelés után. Végül a Magyar Autonóm Tartomány vezető értelmisége Lelkiismeretünk parancsa címmel levelet küldött az RMP Központi Vezetőségének, amelyben elítélték a magyarországi ellenforradalmat, és hűséget fogadtak a pártnak
Az RMP vezetése 1956 végén rendkívül veszélyesnek látta a belföldi politikai helyzetet. Noha csírájában elnyomták az ellenzéki szervezkedéseket és megmozdulásokat, mégis bizonytalannak ítélték hatalmukat, és veszélyben érezték az ideológiailag szocialistának beállított, egységre törekvő nemzetállam-építés folyamatát. Az 1957/70. sz. belügyminisztériumi utasítás olyan átfogó nyomozást indított el, amelynek célja az volt, hogy minden ellenséges múltú személyt ellenőrzés alá vonjanak, s ha szükséges, elítéljenek. Az ötvenes évek végén a volt fasiszta pártok vezetői, a szélsőjobboldali elkötelezettségű román nemzetiségű állampolgárok, az 1956 végén felbukkanó rendszerellenes csoportok (köztük sok diák és pedagógus), az etnikai/társadalmi hovatartozásuk miatt, illetve politikai és vallási elkötelezettségük okán ellenségesnek tekintett csoportok és a földjük védelmében fellépő parasztság ellen tömeges méretű eljárássorozat indult.
Az RMP Központi Vezetősége és a belügyminisztérium 1957. februári operatív gyűlésén (62. sz. dokumentum) éppen a felderítő munka hiányosságait és az alkalmazandó módszereket vitatták meg. A nagyszabású gyűlésen a Securitate tartományi csoportfőnökei és a pártbizottságok vezetői körében némi bizonytalanság mutatkozott a párt irányvonalával kapcsolatosan. Nem értették például, miért kérik számon rajtuk a delikvensek fizikai bántalmazását, hisz az mindeddig teljesen bevett vizsgálati módszernek számított. A sokszor csupán „protokolláris” beszámolókból annyi azért kiderül, hogy a belügyi szervek és a helyi pártbizottságok kevéssé informálják egymást, és ami még nagyobb probléma: az ügynökhálózat – különösen a magyar többségű tartományokban – korántsem olyan jól szervezett és hatékony, mint korábban gondolták.
Ceauşescu, az ülés levezető elnöke összegzésében kiemeli: nincs szükség brutális fizikai módszerekre, az illetékes szervek tartsák be „a szocialista törvényesség szellemét”, sokkal célravezetőbb a finomabb, manipulatív eszközök, kompromittáló és zsarolási technikák alkalmazása, hisz a feladat a lakosság bizalmának elnyerése:
A Securitate-nak a kémek, az ellenforradalmi elemek, és a szabotőrök elleni harcához szüksége van a széles néptömegek támogatására. Sikeres munka csak a munkások, a dolgozó parasztok és az értelmiségiek támogatásával valósítható meg. […] Aztán a magyarországi eseményekről is le kell vonnunk a tanulságot. Most konkrétan nem az ellenforradalmi cselekedetekre gondolok, hanem arra a tényre, hogyan vált lehetségessé, hogy nem csak az ellenség gyűlölte meg az állambiztonsági szerveket (ez amúgy természetes dolog), hanem a munkások, parasztok nem kis hányada is ellenük fordult.
Az utóbbi évek történeti kutatásai azt bizonyítják, hogy az ország minden társadalmi csoportját behálózó politikai stratégia sikeres volt. Több támadhatatlannak hitt szellemi tekintélyről derül ki, hogy kapcsolatban álltak az állambiztonsági szervekkel. Az egyéni drámákon túlmenően az ember csak elképedni tud: hogyan sikerült Romániában ilyen totálisan ellenőrzött államot létrehozni és működtetni? Az 1956-os magyar forradalom szerencsétlen, de hasznos apropóul szolgált a hatalom birtokosainak. a megállapodottnak tűnő román társadalom állóvizét, de a mindeddig passzív, ám a hatalom szempontjából potenciálisan veszélyes (sőt a legkevésbé sem veszélyes) elemekre is ráirányította a figyelmet. A dokumentumkötet lapjain elképesztően érdekes és hátborzongató vi
lág elevenedik meg az olvasó előtt: az ország „körbefigyelte” önmagát.
A korszak kutatóinak régi problémája, mennyire tekinthető egységesnek a szocialista tábor, illetve hogy az országok működésének hasonlóságai és különbségei alapján milyen tipológiával lehet jellemezni a szovjet érdekszférába tartozó Kelet-Európát. Míg Magyarországot a legvidámabb barakk (ön)képpel szokás definiálni, addig a kötet alapján Romániát talán külön utas nemzeti diktatúraként írhatjuk le. A források egy átszerveződő államhatalom mindennapi működését mutatják be. Természetesen sok még a fehér folt, nem egészen pontos a kép, de a kapcsolódási pontok kezdenek kirajzolódni. A kiterjedt kutatómunkát bizonyító jegyzetapparátus, a névmutató és a kronológiai áttekintés együttesen a romániai jelenkortörténet egyik magyar nyelvű alapművévé avatja a kötetet, amely az idő szavát követve (és a szerzői jogok fontosságát hátrébb sorolva) elektronikus formában teljes egészében olvasható és letölthető a http://adatbank.transindex.ro/html/alcim_pdf1851.pdf
című honlapról.
|
|
|
|