 |
| |
| Főím: |
|
Az '56-os megtorlás adatbázisa. Személyek és fotók. Az 1956-os forradalmat követő megtorlás a budapesti jogszolgáltatási iratok tükrében |
| Adathordozó: |
|
CD-ROM |
Felelős kiadó Á. Varga László. Bevezető tanulmány Mikó Zsuzsanna. Az ítéletekről a rekordokat Sarusi Kiss Béla és Tasnádi Ákos, a képeket Csiffáry Gabriella szerkesztette. Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2006. |
|
|
| |
Az Alkotmánybíróság 34/1994. (VI. 24.) számú határozatával megsemmisítette a LÜSZ-t. Hivatalos nevén a Levéltári Ügykezelési Szabályzatot, amely egy 1969-es törvényerejű rendelet végrehajtásának minisztériumi utasításaként levéltári referenseket ruházott fel azzal a „főkegyúri” joggal, hogy mely dokumentumot tárják fel egy-egy kutató előtt, s melyről hallgassanak, mint a sír. Az 1956-os iratok a pártállam generális titokkörébe tartoztak.
A tabut elsőként „Fényes Elek” álnéven Rainer M. János döntötte meg az illegális Beszélőben közölt, Adatok az 1956-os megtorláshoz című tanulmányával, majd Varga László folytatta, aki A harmadik napon címmel – szintén halotti anyakönyvek és kórházi statisztikák alapján – készített tudományos becslést a Parlament előtti vérengzés, az 56. október 25-i sortűz áldozatainak számáról és nevéről.
Az alkotmánybírósági folyamodványt 1992. január 21-én benyújtó Nyilvánosság Klub abban reménykedett, hogy kedvező döntés esetén az Alkotmánybíróság precedensértékű döntést hoz. Elsősorban a levéltári iratállomány kutathatóságáról, amit persze más közgyűjtemények is a jogállam üzeneteként érthetnek. A reményt félsiker kísérte. Amint az alábbiakból kiderül, Budapest Főváros Levéltára (BFL) messzemenően élt a kutatás alkotmányos szabadságával. 2006-ban, az évfordulón úgy hozta nyilvánosságra a BFL-ben őrzött, az 56-os megtorlás jogszolgáltatási iratainak megismeréséhez nélkülözhetetlen lajstromokat, hogy segédletként alkotott egy CD-t. Ennek segítségével ki-ki összeállíthatja saját kutatási tervét az otthoni számítógépén is. Innen már csak egy lépés, hogy – akár a különböző levéltárak adatbázisait összekapcsolva – a kutató úgy tanulmányozhassa a magyarországi kemény és puha diktatúra történelmét az interneten, ahogy a hidegháború amerikai historikuma is megismerhető 1997 óta a világhálón.
A CD megjelenésével egy időben volt olvasható a 168 órában két kutató elbeszélése a Magyar Nemzeti Filmarchívumban uralkodó Kádár-kori állapotokról. Kóthy Judit rendező szerint: „A Magyar Nemzeti Filmarchívum nyilvántartása és szolgáltatása nem tart lépést a korral. Anyagai nehezen hozzáférhetőek, és csak idejétmúlt katalógusban lehet keresgélni. Nem veszik jó néven, ha valaki – az intézet munkatársait megkerülve – maga akar kutatni.” Topits Judit, az 1956-os Intézet munkatársa ezt azzal egészítette ki, hogy „a kutató nem is tehet mást: beéri azzal, amit az archívum munkatársai átadnak. Általában mindenki ugyanazt kapja. Pedig bőven akadnak különleges felvételek a gyűjteményben. Mi [...] nem értük be azzal, amit az ’56-os forradalomról mindenkinek felkínálnak. Tudtuk, más is van. [...] az E betűnél, az »ellenforradalom eseményei« címszó alatt találtuk meg a többit.”
Semmi kétség: a BFL adatbázisa segíti a kutatók alkotmányos jogának érvényesítését. Ettől a teljesítménye azonban még vitatható. Kritikámat ezért a CD immanens, eleve benne rejlő, típusos hibáinak felsorolásával kezdem, majd Bővítési lehetőségek alcím alatt körvonalazom az 1956-os megtorlás tudományos feltárásáról kialakított, a szerzőkétől némileg eltérő értelmezésemet. Jó lenne, ha a nézetkülönbség hozzájárulna az adatbázis minőségének javításáról és módszeres kiterjesztéséről szóló vitához. A kutatónak kára nem származna belőle.
A CD főcíme – Az ’56-os megtorlás adatbázisa – átívelhetné a represszió adatainak legszélesebb körét. Akár magában is foglalhatná az áldozatok és a tettesek osztatlan tömegét. A CD agytrösztje azonban az áldozatok iránti együttérzésből szűkítette az adatkört. Politikai és erkölcsi értékválasztásával „együtt érző módon” kizárta a tetteseket. Egyszersmind ezzel a gesztussal állította fel az alapdilemmát: vajon egy történelmi adatbázisban előnyben részesíthetőek-e a rokon- és ellenszenvek? Egy, a forradalom ügye iránt elkötelezett embernek – mint e sorok írója – ez vitán felül elfogadható. De elfogadható-e egy távolságtartó kutatónak is – mint ugyane sorok írója –, aki azért folyamodna értéksemleges levéltári segédlethez, hogy a megtorlás adatai alapján saját történészi értékelésén változtasson, ha új tények régebbi felfogásával szembesítik?
A kritikai jó modor úgy kívánja, ezt a kérdést illendő nyitva hagyni a bírálatot befejező sorokig. A válasz azon (is) múlik, legalább az áldoz
atok szempontjából koherens-e az adatbázis. Hiszen – elvben – még a tettesek kiiktatásával is átfoghatná a represszió áldozatainak aránylag széles körét. Jóllehet ez a döntés kockára teszi az adatbázis hitelességét, mégis, ez elsősorban módszertani kérdés, aminek az indoklásához legalább két megközelítési útvonal kínálkozik.
Az adatbázis első útvonala több más levéltár segédletei felől vezetnek el a BFL-hez. Nevezzük ezt centrális útvonalnak. Ez esetben a központ a BFL, ahol a Fővárosi Bíróság végzéseit, valamint az országos főhatalommal rendelkező legfőbb ügyész és helyettesének aktáit amúgy is őrzik, de periferiálisan őrzik a vidéki bíróságok határozatait másodfokon elbíráló Legfelsőbb Bíróság iratainak egy részét is. A másik utat nevezzük decentrálisnak. Ez a BFL kezelésében lévő jogszolgáltatási iratoktól kifelé táguló, afféle „küllős szerkezetet” jelenthetne. Olyasmit, amelynek struktúráját a Pontos történetek útközben című regény írója, Mészöly Miklós jellemezte egyik tanulmányában, a megismeréstudomány szerkezeti modelljeként. A „küllős szerkezetből” kialakuló adatbázis strukturális elemei valamelyest már ismerhetőek A vidék forradalma című, megyei levéltári kutatásokon alapuló kötetből.
Bár a CD alcíme – Megtorlás a budapesti jogszolgáltatási iratok tükrében – az első útra irányít, az Útmutatóból mégis az tűnik valószínűnek, hogy a levéltár inkább a második utat választotta. Érdemes felfigyelni a „nemcsak/hanem/is” grammatikai szerkezetre: „Az adatbázis nemcsak a BFL, hanem a Magyar Országos Levéltár, a Hadtörténeti Levéltár és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 1956-hoz – és budapesti jogszolgáltatási iratképzőhöz – kapcsolódó anyagait is tartalmazza.” Ugyanakkor az első út választását sem zárja ki: „Az adatbázis segítségével egyrészt a forradalom szereplőire, másrészt a forradalmi események helyszínére vonatkozóan lehet kutatásokat végezni.” Ha ugyanis az 56-os cselekmény helyszíne eredendően Budapesten kívüli és az illetékes eljáró tanács ugyancsak vidéki, a másodfokú ítéletet akkor is a fővárosban hozzák meg. Első fokon a Legfelsőbb Bíróság előtt is indultak perek, ezeknek az iratait is a BFL, a Magyar Országos Levéltár (MOL) és a Hadtörténeti Levéltár (HL) őrzi. Úgy tűnik, a vidéki peres iratok zömét a HL szolgáltatta be az adatbázisba. Mi célt szolgálna az Útmutatóban a Magyarország helységnévtára című könyv, ha az adatbázisban való eligazodáshoz elegendőek lennének a Hely adatmezőben ajánlott, a fővárosra vonatkozó segédkönyvek?
A CD közlekedésrendészeti szabályai
Amennyire körülményes az ajánlott útvonalak között a kutatónak eligazodnia, annyira nehéz eldönteni, hogy az adattartalomnak vajon a CD főcíme, vagy az alcíme felel-e meg pontosabban.
Az Útmutató szerint: „Először a BFL kezelésében lévő iratanyag (az alább felsorolt iratképzők 1957–1961 között keletkezett valamennyi büntetőperes és vizsgálati ügye) került rögzítésre.”
Amennyiben a megtorlás egyet jelent a peres irat keletkeztetésével, nincs hely az adatbázisban azok számára, akiket a meghurcoltatásból ugyan nem hagytak ki, de a peres eljárásból igen. Pártay Tivadart, a Magyar Nemzet újságíróját 1957. május 23-án tartóztatták le, ugyanazon a napon, amelyen Bibó Istvánt és pertársait. Pártayt, az FKgP vezetőségi tagját azonban – aki pártolta az 1945-ös, „megszorított többpártrendszer” demokratikus résztvevőinek 1956. december 8-i, Bibó és Göncz által kezdeményezett, a ’45-ös koalíciót felelevenítő szándéknyilatkozatát – „csupán” 1 év 2 hónapi előzetes letartóztatásban tartották a Politikai Nyomozó Főosztály Gyorskocsi utcai vizsgálati fogdájában. 1958 júliusában engedték szabadon, politikai döntés, és nem jogi eljárás következtében.
A definícióból az következne, hogy a CD névmutatójában – Az eljárás alá vont személyek listájában – kizárólag a peres eljárást elszenvedett személyek szerepelnek. Csakhogy ugyanazért a cselekedetért – Bibó és Göncz 1956 december 8-i szándéknyilatkozatának támogatásáért –, amiért Pártay Tivadar a peres eljárást megúszta, Matheovics Ferencet – a Demokrata Néppárt 56-os újjászervezőjét, a Hazánk című, a forradalom napjaiban megjelent újság szerkesztőjét – 1964-ben 10 évre ítélték, s csak 1974. január 6-án szabadulhatott a börtönből. A CD névmutatójában azonban Matheovics sem szerepel.
A (bűn)cselekmény alapja, helye, időhatára
Mondhatnánk, hogy Matheovics perének 1964-es megindítása már túl van az adatbázis
időhatárán. Az Útmutató szerint ugyanis 1957 és 1961 között húzódik a büntetőeljárások időhatára. Dudás József pere viszont az időhatár előtt kezdődött. (Bár ügyében nem a Budapesti Helyőrség Rögtönítélő Bírósága járt el, miként a szabályt erősítő kivételt az Útmutató korrekten megadja.) Dudás Józsefet a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának rendes eljárásával ítélték el. A peres eljárás 1956. november 21-én, parlamenti letartóztatásával egyidejűleg kezdődött. A vádiratot 1956. december 29-én keletkeztették, halálos ítéletét 1957. január 19-én hajtották végre pertársáéval, Szabó Jánoséval egyetemben. A koncepció 1956. november 3-án, a még törvényes Nagy Imre-kormány utolsó óráiban öltött formát, amikor Ivan Szerov tábornok berontott Tökölre, a szovjet csapatkivonásról szóló kormányközi tárgyalásra, s a KGB elnöke menten megnevezte, szerinte kiket kéne nyomban bitófára küldeni. Szerov rendelkezett a likvidálást kezdeményező valós ismerettel: Dudás 1944–45-ben csakugyan tagja volt az antifasiszta ellenállás fegyveres mozgalmának, ám vonakodott engedelmeskedni a moszkvai direktíváknak. Ugyanakkor Szerov a szovjet és magyar hírszerzők téves ismeretével is rendelkezett. A Külügyminisztérium november 2-i megtámadását, a Széna téri felkelők portyáját ugyanis nem Dudás vezette, ahogy az az adatbázis Az ítéletben/vádiratban szereplő cselekmények adatmezőjében is szerepel. (Sőt, nemcsak nála, hanem Király Bélánál, a nemzetőrség főparancsnokánál is.) A Külügyminisztériumot Szeifert Tibor és csoportja rohamozta meg, akit 1958. augusztus 29-én életfogytiglanra ítélt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa.
Még ha eltekintenénk is az ügyészi és bírói szaknál korábban keletkeztetett operatív és vizsgálati dossziék létezésétől, akkor is bajosan valósulhatott volna meg a CD felelős kiadójának, a BFL főigazgatójának a Bevezetőben tett ígérete „több mint háromezer eljárás” megismerésére. Ehhez arra lett volna szükség, hogy a társlevéltárak ne kelletlen beszállítók legyenek, hanem szintén odaadó, de főként egyenragú félként vegyenek részt a BFL tudományos vállalkozásában. Úgy talán nem hiányozna a segédlet névmutatójából Bibó István, Haraszti Sándor, Mérei Ferenc, Zsámboki Zoltán – hogy a tovább sorolható példák közül most csak az elsőrendű vádlottakról elnevezett többvádlottas pereket említsük. A vízválasztó kategória eszerint vagy nem kategória, vagy nem vízválasztó. A harmadik lehetőség az, hogy csakis ítélettel lezárt ügy kerülhetett a megtorlás adatbázisába. Megfelel ez az értelmezés a történeti valóságnak? Lehetséges volna ennek a meghatározásnak az alapján a történeti feltárást előmozdító segédlettel kutatómunkát folytatni? A választ halasszuk néhány bekezdéssel későbbre.
Gimes Miklós sorsa másfél évvel a peres eljárása előtt,1956. november 22-én megpecsételődött, amikor a szovjet Prezídium Budapestre küldött rendcsinálói – Malenkov, Szuszlov és Arisztov – K vonalon jelentették a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) Központi Bizottságának, hogy a Szerov tábornok – már említett – „halállistáján” szereplő Gimes Miklós újságíró felkutatását „a mieink és a magyar elvtársak folytatják”. Szerov listájához a fegyveres erők minisztere, Münnich Ferenc és Marosán György államminiszter szolgáltatta az adatokat. Vajon mennyire befolyásolja egy koncepciós per alapját vagy cselekményét A cselekmény leírása rovatban található, „október 27-i telefonbeszélgetés”, amelyben Gimes Nagy Imre vejénél „kezdeményezte az ÁVH feloszlatását”? Vajon számít-e, hogy Gimes jelen volt néhány beszélgetésen „Losonczy Géza II. kerület, Hermann Ottó út 7. szám alatti lakásán”? Ahhoz képest, hogy a neve már fel volt róva Szerov listájára, legfeljebb annyira, hogy a bűncselekemény alapja – például az Október huszonharmadika című szamizdat lap olvasása – úgy minősült izgatási tényállásnak, mint a Szabad Európa Rádió (SZER) hallgatása a többi koncepciós per indoklásai között.
Vass Imre vasúti fékezőt és kalauzt – az első fokon vidéken elítéltek százainak egyikét – hiába keressük az adatbázisban, jóllehet öt év nyolc hónapi ítéletét a Legfelsőbb Bíróság 1957. július 9-én hagyta helyben, Bf.IV.1317/1957/ 9. számon. Ő a segédlet kritériumai szerint – a Bibó-pörben aktív elítéltekkel szemben – csupán passzív cselekvő lehetne, hiszen a definícióban rögzített időhatáron belül a debreceni va
súti pályaudvar – a cselekmény idejében törvényes – nemzeti bizottmányában tevékenykedett, később pedig csak SZER-hallgató volt. A SZER hallgatásának bűncselekménye ugyanakkor megtalálható a CD-n Matlekovics Ferencnél. Mi a különbség kettejük ítéletének őrzési helye között? Egyikük ítéletét a Legfelsőbb Bíróság, másikukét a Fővárosi Bíróság hozta, tehát a budapesti jogszolgáltatási szerv irata – vagy annak másodpéldánya – a budapesti levéltárban található. Vass Imre ítélete viszont Debrecenben van, mert az LB iktatójából – szabályszerűen – visszapostázták az első fokon eljáró bíróságnak. Jóllehet Kincses József munkástanács-tag cselekményének elkövetési helye Miskolc, első fokon a Fővárosi Bíróság ítélte halálra, jogerősen pedig a Legfelsőbb Bíróság enyhítette életfogytiglani büntetésre az ítéletét 1957. július 17-én, Nbf. 5074/1957. számon – az irat a BFL-ben tanulmányozható. A különbség tehát nem a fővárosi jogszolgáltatás iratőrzőiben taláható, hanem a segédlet koncepciójában. Az országos nyilvánosságra hozott segédlet éppen oly módon segíthetné leginkább a kutatót, ha elvezetné a helyszín–cselekmény–iratkeletkeztető–iratőrző útvesztőiben csellengő peres iratokhoz.
A koncepcióban rejlő ellentmondásokat a cselekmény-leírások nyelvezete is kifejezi. Hogy kerülje a hírhedt Fehér Könyv propagandanyelvét, a BFL segédlete a bagatellizálás és felnagyítás nyelvi eszközeihez egyaránt folyamodik, olykor egyazon cselekmény-leíráson belül is. Kincses József vádiratát a CD-ről olvasva úgy tűnik, mintha csak a „munkahelyén eldicsekedett [volna] tettével, részben emiatt 1956. október 29-én beválasztották a munkástanácsba”. Holott, olvasható szintén a leírásban: „1956. október 26-án munkatársaival részt vett a miskolci rendőrség előtti tüntetésen, kalapácsával megütötte a menekülő Gáti Gyula alezredest.” A kalapácsütésnek vagy a dicsekvésnek van nagyobb súlya? Akár részt vett Kincses József XIX. r. vádlott Gáti Gyula alezredes lincselésében, akár csak híresztelte azt, a ténymegállapítás a történeti kutatásra tartozik, nem a tényekhez vezető segédlet értékeléséhez. Akár Tutsek Gusztáv vérbírósága hozta az elsőfokú ítéletet, akár Vida Ferenc tanácsa fejezte be a nyolc halálos ítélettel végződő pert, Gáti Gyulát Miskolcon meggyilkolták. Egyik tényen se lehet a szavak keményítésével vagy puhításával változtatni.
„A vádlott Losonczy Géza utasítására cikket írt Udvarias válasz felháborító sértésekre címmel, amelyben a csehszlovák és a román rádiót támadta, amiért azok az itteni eseményeket ellenforradalomnak nevezték” – közli a segédlet a Szabad Kossuth Rádió szerkesztőjéről, Földes L. Péterről, akit 1961. augusztus 1-jén 13 évi börtönre ítélt a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma. De nem azért, mert Losonczyval akármilyen minősítésű munkakapcsolatban volt, hanem amiatt, hogy az AFP hírügynökség útján memorandumot juttatott el a francia kormányhoz a magyar újságírósztrájkról, a Magyar Újságírók Szövetsége felfüggesztéséről és a sajtószabadság alkotmányos jogának fumigálásáról.
A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Sánta László és társai ügyében hozott ítéletének értelmezője alighanem egyedül Örkény István lehetne. 1956. október 29-én, Bányai alezredes parancsnok a forradalmárok elleni támadással, Jekkelfalussi Tibor pedig egyenesen a forradalmi csoporthoz való csatlakozással szerzett érdemeket. „A forradalom ideje alatt lakásán két ÁVH-st rejtegetett”, miközben „november 3-án részt vett a Révai [József]-villa kifosztásában” – ahogy az a cselekmények adatmezőben olvasható. Ha ezt nem Örkény, akkor csak az ítélet leírására szerződetett levéltáros írhatta. Aki – úgy tűnik – mintha fellázadt volna holmi levéltárosi diktatúra ellen. A vádiratban és az ítéletben használt ellenforradalmárok, ellenforradalmi stb. kifejezéseket hozzáigazította a forradalom 1956. október 23. és november 4. közti, avagy a mai nyelvhasználathoz, hiszen a B. III. 711/1957. lajstromszámú irat keletkeztetése idején a forradalom szó használata hozzá volt bilincselve a proletárdiktatúra fogalomköréhez.
Érdemes-e büntetőjogi alapfogalmat átemelni a levéltári segédlet kategóriái közé?
A kérdésre adandó válaszhoz induljunk ki az igazságszolgáltatási iratok kezeléséből. A CD adatlapjain nem szerepel az ítélet. Így az sem, hogy elsőfokú avagy másodfokú, jogerős-e a határozat. Az ítélet időtartama
sincs feltüntetve, a mellékbüntetések sem, csupán a büntetőjogi minősítés derül ki. De miért hiányzik a kataszterből az ügyész, a bíró, az eljáró bírói tanács neve? Jóformán nincs olyan tudományos publikáció és emlékirat, amelyből hiányoznának ezek a nem személyes adatok. Miért nem kutatható az adatbázisból, hogy kit mire ítélt Vida, Tutsek, Borbély, Ledényi stb. tanácsa? (A Vida-tanács 20, a Tutsek-tanács 46, a Borbély-tanács 62, a Ledényi-tanács 26 főt ítélt halálra első-, illetve másodfokon. És abban a történelmi korszakban, amelyben a szabad védő-választás jogát korlátozták, miért nem ismerhető meg a „00”-s ügyekben „választható” védők neve és a védekezésük szövege? Érdektelen volna a kutató számára, hogy ki az a 133 ügyvéd, aki a „00”-s ügyekben 1957. október 5-től Budapesten a polgári vagy katonai perekben jogi védő lehetett, és hogy vajon a vádlottat vagy a vádat segítette-e?
Folytassuk a válaszhoz vezető utat néhány, az illegációban aktívan cselekvő csoport példáján. Az technikai hiba, hogy a rekordok közé felvett 3607 név között 28 személy kétszer is szerepel. Az meg sajtóhiba is lehet, hogy az Ügyirat megnevezése főkategóriánál az újságíró, Erdős Péter és társai pere szerepel, holott Erdős egymagában állt Vida Ferenc bíró tanácsa előtt.
De semmilyen technikai körülménnyel nem menthető, hogy az alábbi többvádlottas perek Az eljárás alá vont személyek listáján ugyanúgy nem szerepelnek, ahogy a Bibó és tsai per sem:
Haraszti Sándor és tsai (MNK LB NBT Vida Ferenc tanácsa, Nb.43/1958 – 1958. augusztus 19.): Haraszti Sándor I. r. 6 év; Tánczos Gábor II. r. 15 év; Fazekas György III. r. 10 év.
Mérei Ferenc és tsai (LB NBT Vida Ferenc tanácsa, 1959. április 1.): Mérei Ferenc I. r. 10 év; Fekete Sándor II. r. 9 év; Litván György III. r. 6 év; Hegedűs [B.] András VI. r. 4 év; Széll Jenő V. r. 5 év.
Zsámboki Zoltán és tsai (LB NBT Vida Ferenc tanácsa, 1959. június 2.): Zsámboki Zoltán I. r. 1 év 7 hónap; Kántás László II. r. 4 év 6 hónap; Hoffmann Gertrúd III. r. 4 év 6 hónap; Kelemen Imre IV. r. 2 év; Nemes Lívia V. r. 5 év; Kiss Károly VI. r. 3 év 6 hónap; Németh László VII. r. 3 év 6 hónap; Varga János VIII. r. 1 év 6 hónap; Lipták József Tamás IX. r. 2 év 6 hónap.
Bár az életben lévők csoportját már nem képviselhette, kiszorult az adatbázisból Pákh Tibor jogász is, akit 1960-ban a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma 15 év börtönbüntetésre ítélt, mert az ENSZ elé tárta a kivégzett fiatalkorúak névsorát.
Nemcsak haszontalan a büntetőjog és a tudományos megismerés eszköze közti túlontúl szoros fogalmi viszony kialakítása, hanem a segédlet alkalmazása során ez számos fiaskót is eredményez. A forradalom utóvédharcai közül kiemelkedik az ELTE Jogi Karán 1957-ben szerveződött ellenállás. Vezetőjét, Komáromi Kornélia joghallgatót a Fővárosi Bíróság 1958. november 6-án „csak” 2 év 6 hónapra ítélte. Mivel a diáklány az utolsó szó jogán kifejtette, „hogy ha jelenleg szabadlábon lenne, a párt és kormány elleni harcot is tovább folytatná, a már említett követelések eredményesebb kivívása érdekében”, másodfokon, 1959. február 5-én az LB NBT 6 évre súlyosbította az ítéletét. Komáromi Kornélia annak rendje szerint megtalálható a névmutatóban, elítélt „tsai” – Barki Ida és Jekkel Klára – annak módja szerint azonban nem. Egy és ugyanazon per II. r. és III. r. vádlottja miért nem része a levéltári kataszternek? A kapcsolódó állambiztonsági dokumentumok szerint a Komáromi Kornélia peréhez tartozó objektum- és vizsgálati dossziék az ÁSZTL-ben vannak. Ha a BFL egyenragú partneri viszonyt létesít iratőrző társaival, elképzelhető, hogy az ÁSZTL munkatársa a V-143.667 sz. dosszié lezáró oldalaihoz befűzött bírósági végzésről leolvassa a II. r. és III. r. elítéltek nevét.
Hasonlóképpen leolvasta volna hétből öt hiányzó elítélt nevét egy másik peranyagból, az V-144.827/2. sz. dossziéból, mert a BFL ez esetben is csupán az első két személyt vette föl a kataszterébe. A névjegyzékbe felvett I. r. vádlott, Kuklis Iván dramaturg és a II. r., Kuklis Géza grafikus 1959. június 25-i perének slampos regisztrációjával sikerült egy csapásra hét áldozatot inszinuálnia a BFL CD-jének. Az adatbázisból ugyanis nem derül ki, melyikükre vonatkozik pontosan az Útmutató szerinti meghatározás: „Az »56-os« eljárásokban részt vevő személyek adatbázisát egy fotóválogatás egészíti ki, mely megfelelő háttéranyaggal egészíti ki a forradalom sajátos eseménytörténetét feltáró személyi adatbázist.”
Egy, Szálasi Ferenc kivégzéséről készült fénykép látható a CD-n – összesen 11 darabot említ a segédlet – Kuklis Iván és hetedmaga peréhez kapcsolódóan. A Népművelési Intézet munkatársát, Kuklis Ivánt az Emlékezz! című, 1957. október 23-ra készített röplap előállításáért és terjesztéséért ítélte 8 évi börtönre a Fővárosi Bíróság. A 150 példányban készült – 148 darab a levélcenzúrán fönnakadt! – röplapból egy sem szerepel a fotók között, mi több, a narrációban sem. Szálasi, akinek a neve elő sem fordul Kuklis Iván házkutatási jegyzőkönyveiben, vádiratában és ítéletében, teljesen hamis színben tünteti fel a forradalom áldozatát.
Pedig a legkülönbözőbb, titkos és nyílt nyomozati anyagokból politikai döntés alapján fabrikált perek tanulmányozása megkívánná a segédlettől, hogy a fotókat pontosan megfeleltesse az operatív iratoknak. Olykor egy évekkel későbbi perben egybenyalábolt vádlottak esetében csakis az operatív fotókból lehet visszakövetkeztetni gyanúsításuk eredeti, de a pártutasítások alapján időről időre változó koncepciójára.
Komáromi Kornélia és évfolyamtársai az indíttatást a berendezkedő Kádár-rendszerrel való szembenállásra a lojalitásból merítették. Hűségesek maradtak tanárukhoz, Révész László professzorhoz, aki a forradalom alatt a Jogi Karon szervezte a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ). Az egyik első, értelmiségiek elleni koncepciós pert épp Révész professzorral szemben szándékozott megindítani a BM Politikai Nyomozó Főosztálya. A professzornak azonban még a letartóztatása előtt sikerült Svájcba disszidálnia. A talonban – jó ideig kijátszatlanul – maradt szoros megfigyelésének operatív dossziéja, amelyben megtalálható MEFESZ-es társai, kivált Kemény István és Zimányi Tibor találkozásainak mintegy félszáz „külső megfigyelésből” származó fotója. A talonból végül kijátszották a fényképeket. És azokat két külön játszmába dobták be. Keményét Kardos László – a negyvenes években a Nékosz vezetője – 1958. július 5-én rendezett, számára életfogytiglani büntetéssel végződő kirakatperének dossziéjába. Ebben a pörben Kemény István V. r. vádlott 5 év börtönt kapott, már nem a MEFESZ szervezéséért, hanem többek között „Nagy Imre iratainak külföldre juttatásáért”. Kemény István V-150.002. sz. dossziéja elválaszthatatlan a V-150.003-astól, amely a Bibó–Göncz–Regéczi-Nagy László elleni vizsgálat része is volt. Hiszen az ellenük felhozott vádpontok között is szerepelt Nagy Imre egyik tanulmányának külföldre juttatása, ami történetesen tényleg megesett Göncz furfangjából, aki Lenin Állam és forradalom című brosúrájának Kreml-vörös színű, kemény fedelébe kötött egy illegálissá minősített Nagy Imre-tanulmányt. Regéczi-Nagy, a brit követség sofőrje pedig leleményesen becsúsztatta a hamis könyvet Cope budapesti angol ügyvivő Londonba küldött hungaricumába, azaz valódi magyar pezsgőszállítmányának egyik rekeszébe. Zimányi Tibor V-145.715-ös vizsgálati dossziéja pedig dr. Kovács Zoltán 1958. augusztus 29-i peréhez vezet, amelyben Zimányit IV. r. vádlottként 5 évre ítélték. Őt sem a MEFESZ szervezéséért, hanem a Széna téri fegyveres felkelők „maradvány” perében. (Ahogy korábban említettük, a Széna tériek főperében Dudás Józsefet és Szabó Jánost már 1957-ben felakasztották.) Ám az ÁSZTL adatszolgáltatásán keresztül Zimányi Tibor sem jutott el Az eljárás alá volt személyek névjegyzékéig. Pedig egy és ugyanazon alapszámtól kiindulva mindkét perhez el lehetett volna jutni az iktatószámok útvonalán.
Az eddig feltárt ellentmondásokból kitűnik: a CD összeállítóinak volt alternatívájuk. A megoldások közül azt választották, amely az Útmutatóban így szól: „A Hadtörténeti Levéltárban az ottani kollégák válogatását alapul véve végeztük el az adatbázis feltöltését. A Magyar Országos Levéltárban az adatfelvitelt ottani levéltárosok végezték. Az adatbázist ezután átadtuk az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában dolgozó kollégáknak, akik azoknak az 56-os szereplőknek a dosszié jelzeteit gyűjtötték össze, akiknek adatai szerepeltek az átadott adatbázisban.”
A segédlet megalkotói tehát a BFL-ben őrzött levéltári forrásokat nyilvánították az 56-os megtorlás jogszolgáltatási iratbázisának, a bővítést pedig kiadták gebinbe három másik levéltárnak, majd utána elmulasztották a zárszámadást. E háztáji forrásgazdaságból kiváltképp a gazda hiányzik. Az Útmutató közli ugyan, hogy milyen szempontok alapján válogattak a Hadtörténeti Levéltárban, mi volt az ÁSZTL adatszolgáltatási eljárása, de azt elhallgatja, hogy
ez vajon többletet vagy hiányt jelent-e, ha a BFL egésznek, és nem résznek tekinti saját iratállományát. A tételes elszámolás hiányát a MOL úgy hidalta át, hogy különgyűjteménye általános fondszámát közölte: MOL XX-5-h 1956 utáni koncepciós perek iratai. Köztük van ugyan az imént hiányolt Zsámboki-, Haraszti- és Mérei-per is, ám ilyenformán nem lelhetők fel az MSZMP KB osztályiratai között lappangó perek iratai. A budapesti pártbizottság adminisztratív osztályának 1958. március 19-i jelentéséből tudható például, hogy a Budapesti Központi Munkástanács póttagját, Csenkó Jenő szakmunkást egy évre elítélték, de ennek se híre, se hamva a BFL adatbázisában.
Az ÁSZTL is beszolgáltatta a BFL-nek a Bibó-pör vizsgálati dossziészámait. De a CD használói közül vajon kinek jutna eszébe a Bibó-pör ítéletét Zsigmond Gyula nevénél, az ÁSZTL-ből származó, Kapcsolódó állambiztonsági iratok között keresni? Az 56-os Petőfi-párt főtikárhelyettesét öt társával együtt 1962-ben, Bibó és társai pere után öt évvel, a Fővárosi Bíróság Bimbó-tanácsa ítélte el 3 évre, majd ezt hagyta helyben az LB Vida Ferenc-tanácsa 1962. július 9-én. A segédlet egy speciális segédletére lenne tehát szükség annak kiderítéséhez, hogy a Zsigmondhoz kapcsolódó vizsgálati dossziék 150.003/6. kötetébe van belefűzve az 58-as Bibó-pör vádirata és ítélete. Márpedig a Bevezető is nyomatékkal felhívja a figyelmet arra, hogy „az elkészült adatbázis [...] kutatási segédlet kíván lenni, nem pótolja az iratanyagokban történő kutatást”.
Más megoldásmóddal az ilyen típusú hibák kiküszöbölhetőek lettek volna, pláne, ha a társlevéltáraktól a BFL-be visszaérkezett adatokat újrafeldolgozva, keresztreferenciákkal látta volna el valaminő levéltárosokból és történészekből álló szerkesztőbizottság. Talán úgy másképp töltik ki az életrajzokban az Irattári megjegyzés rovatot – ha a levéltári források között irattári megjegyzésnek egyáltalán helye van. Így Losonczy Géza nevénél nem ütköznénk valótlan megfogalmazásba: „1957. december 21-én a bírósági tárgyalás megkezdése előtt, máig nem kellően tisztázott körülmények között halt meg a vizsgálati fogságban.” Amennyire kellően tisztázott, annyira szörnyűséges Losonczy meggyilkoltatása a börtönkórházban. Szabványos iskolai irkába, kézírással, napról napra vezetett kínzási naplója az ÁSZTL-ben föllelhető, 150.15-ös jelzetszámon. Elég különös, hogy a halála után (!) – az eljárás megszüntetése helyett – mégis elítélték, hiszen a segédletben Az ítéletben szereplő cselekedeteit olvashatjuk.
Bővítési lehetőségek
Ha a peres eljárás és a rendőrhatósági intézkedés közé határt vonunk, az iratkeletkeztetés levéltári követelményei szerint szabályosan járunk el. Amennyiben célunk az 56-os megtorlás adatbázisának felépítése, jó betartani ezt a szabályt, de jó túl is lépni rajta. Túllépés esetén ajánlatos a pártállam kifejezést szó szerint venni, s nem hangzatos jelzős szerkezetbe illeszteni.
A Közbiztonsági Őrizetet Végrehajtó Országos Parancsnokság (KŐVOP) napi jelentései és havi statisztikai bontásban közölt összesítései az imént említett szabály okán hiányoznak az adatbázisból. A megtorlás ezen alapdokumentumait 1956 decemberétől a kistarcsai internálótábor parancsnoka, Irházi Imre r. őrnagy, Tökölön pedig dr. Matheidesz István r. őrnagy keletkeztette, elsősorban dr. Sós György ezredes főkapitány számára. Az öt példány közül egy sorozatnak a Főkapitányi Irattáron keresztül az illetékes levéltárba, a BFL-be kellett (volna) kerülnie, két másiknak a BM, illetve az IM elnöki iratai közül a MOL-ba. Kistarcsán havonta három-négy ezer, Tökölön valamivel kevesebb legalább fél évre internáltat őriztek. A fluktuáció napról napra vezetett jelentései elég pontos lenyomatai a megtorlást irányító párt- és állami szervek, valamint a jogszolgáltató intézmények közötti erőviszonyoknak. A koncepciós perek vádiratai és ítéletei kevésbé függtek a forradalmas cselekedetektől, mint az ellenforradalomra berendezkedő Kádár-rendszer hatalmi viszonyainak napi alakulásától.
1957. január 1-jétől 7016 fő állt internálás alatt, s ez a létszám március 15-ig – a MUK tervezett időpontjáig – csak nőtt és nőtt. De már a kezdeti időben is magasabb volt annál az 1027 személynél, akikről a fővárosi székhelyű bíróságok és a vidéket is számon tartó Fővárosi Főügyészség közvetetten adatot szolgáltatott a BFL adatbázisába.
Elképzelhetetlen, hogy a segédlet használója ne tegye fel magának a – korszak kutatói számára megkerülhetetlen – kérdést: mire szolgáltak az internálótáborok 56 után? Látva látván a származási és foglalkozási adatokat, minden út Mikó Zs
uzsanna nagy formátumú, a megtorlás tényeit és működési mechanizmusát összefoglaló, a CD-t bevezető tanulmányához vezet. Mikó arra irányítja a figyelmet, hogy a cinikus, de éles eszű legfőbb ügyész a statáriális eljárások társadalomstatisztikai adataiból rádöbbent a forradalom megtorlásának dilemmájára. Dr. Szénási Gézát vélhetőleg már az is gondolkodóba ejtette, hogy a november 4-i megszállás első óráiban Uzsgorodra deportált 860 forradalmár közül 68 fő 18 év alatti ipari tanuló diák. Ha a november 4. utáni első elítéltek közül 158 munkás- és 148 parasztszármazású, akkor bizony tény és való, hogy az 56-os forradalom virtigli munkás-, paraszt- és diákfelkelés volt. „Ellenforradalmat” 9 értelmiségivel és 54 „egyéb származásúval” nem lehet legitimálni. A bizonyításhoz körülbelül 80 százalék áll szemben 20 százalékkal. Hasonló, ha ugyan a megtorlás szempontjából nem volt kedvezőtlenebb az arány a munkástanács-tagok büntetőügyeiről készült 1958. november 8-i jelentésben. Az 584 vádlott ügyében született 520 ítéletben 90 százalék munkás állt szemben 10 százalék osztályellenséggel. Ez az arány pedig nemcsak az elítéltekre áll, de többé-kevésbé a forradalmi harcok elesettjeire és sérültjeire is. A KSH 1957. május 15-i, pártutasításra torzított, ám szigorúan titkos adatszolgáltatása szerint az országos forradalom október 23–december 31. közti 2502 elesettje közül 1330-an tartoztak a fizikai dolgozók körébe, s mindössze 281 szellemi munkást s 44 főiskolást soroltak az értelmiséghez. Az áldozatok 78 százaléka budapesti, de túlnyomóan ők is a munkáskerületekből kerültek ki. Az országos forradalom halálos áldozatai és a Budapestre vonatkozó adatok fedik egymást. Nos, az internálótáborok egyik rendeltetése a társadalmi tények meghamisítása volt, pontosabban azok utólagos statisztikai manipulációja.
Az MSZMP és a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány lépésről lépésre haladt a valósággal szemben. Az első lépés a propagandáé volt. 1957. augusztus 9-én halálra ítélték, majd nagy sajtónyilvánossággal kísérték Francia Kiss Mihály, az 1919-es fehérterror egyik gyilkosa kivégzését. (A BFL segédlete erről és az alább megemlített jogszolgáltatási iratokról nem tesz említést, bár csak az ítélethozatal és -végrehajtás helye: Budapest, a CD által megadott időhatáron belül.) Annak ellenére, hogy 1956. október 23. és november 4. között ki se húzta a lábát bodakúti csőszkunyhójából, Francia Kiss Mihályt azért végezték ki, amit az ítéletről szóló pontos elemzésében Rév István írt: „1957-ben [...] a bíróság feladatának érezte, hogy megtalálja és bizonyítsa az 1919. évi fehérterror és a fehérterror úgynevezett második kiadása, az ’56-os ellenforradalom összefüggését. Az idős fehérterrorista tömeggyilkos kapocsként szolgált 1919, 1944 és 1956 között, és mint kapocs, egyúttal az 1956. évi ellenforradalomra konstruált magyarázat egyik legfontosabb elemévé is vált.” Ez a propaganda még jó tíz évig uralkodott. A Népszabadság vezető publicistái a „zuglói nyilasok” 1967. január 19. és június 28. között rendezett peréről azt írták: „A vádlottakhoz hasonló gondolkodású és beállítottságú emberek kegyetlenkedtek, raboltak az 1956-os ellenforradalom alatt is, s ezek az emberek mindig csak az alkalmas pillanatra vártak, hogy hasonlóan cselekedjenek.”
A második lépés jogszolgáltatási precedensként kísérte a propagandát. A forradalom megtorlásától kezdődően a felkelés aktív résztvevőinek állították be 56 olyan passzív szereplőit, akik a Horthy-rendszer tomboló háborús bűnösei közé tartoztak ugyan, de ügyeiket az 1945–48 közötti népbíróságok ad acta tették. Szakolczai Attila lényeglátó tanulmányában a propagandacélú jogszolgáltatás hat ilyen reprezentatív figuráját mutatta be az utókornak.
Bárdos Jánost 1959. október 2-án kivégezték a Budapesti Országos Börtön udvarán, a Budapesti Katonai Bíróság Mátyás-tanác
sának és a Legfelsőbb Bíróság Ledényi-különtanácsának ítéletei alapján, annak ellenére, hogy a BM állambiztonsági szolgálat környezettanulmánya megállapította róla, hogy munkahelye, a Szentendrei Papírgyár munkástanácsa is csupán távollétében választotta tagjai közé 1956 októberének utolsó napjaiban. Ugyanakkor Bárdos csendőrtisztként 1942-ben nemcsak hogy kivette a részét a szerbiai Zsablyán folytatott vérengzésből, de a délvidéki razzia során „legalább egy alkalommal részt vett a foglyok tömeges kivégzésében a Tisza-parton, amikor nemcsak kísérő volt, de maga is lőtt. Ezen cselekményeit Bárdos maga is beismerte, több letartóztatott társa vallomása is megerősítette.”
Ökrös Vincét is ugyanakkor, ugyanott, ugyanazok végezték ki, mint Bárdost, bár ő „a forradalmi eseményekbe még annyira sem kapcsolódott bele”, mint pertársa. „Zárkózott, visszavonult életet élt Orosházán”, ahol 1956-ban földművesként dolgozott. Cseres Tibor nevezetes regényének címével szólva, a „hideg napok” alatt azonban tábori csendőrként garázdálkodott a délvidéki tömeggyilkosok között Zsablyán: 653 ember, 113 nő, 33 gyerek vére tapadt a kezéhez, inkább közvetve, mint közvetlenül, de se így, se úgy nem 1956-ban, amelynek történelmi dátumához szorosan kapcsolódóan ítéletét végrehajtották.
Rasztik Pétert 1960. január 27-én végezték ki Budapesten, szintén Mátyás hadbíró ezredes és Ledényi hadbíró ezredes különtanácsának ítéletei alapján. A zsablyai mészárlás „nemzetőrét” – aki a szerb pópát is főbe lőtte 1942-ben – úgy jellemezte a BM Politikai Nyomozó Főosztályának környezettanulmánya 1959. július 17-én, mint aki „az ellenforradalom alatt ellenforradalmi tevékenységet nem fejtett ki. Ellenforradalomkor az utcán nem mutatkozott, sehová nem járt el, mindvégig a lakásán tartózkodott. Ellenforradalom után sem merült fel ellene sem politikai, sem gazdasági kifogás.” Rablástól, nemi erőszaktól, korrupciótól azonban nem tartóztatta meg magát Újvidék okkupációja, 1941–42-es kifosztása idején, mégsem ítélte el a népbíróság 1945–48 között.
Megyesy Ágoston kivégzését 1959. október 6-án hajtották végre – az imént említett eljáró tanácsok ítéleteit követően –, jóllehet a dömsödi vízügyi igazgatóság segédmunkásaként 1956-ban nem tett mást, mint magánál, illetve lakásában tartotta a földhivatal térképeit és geológiai nyilvántartásait. 1944-ben azonban kíméletlen kegyetlenséggel ő vezette a nagyváradi gettó csendőr nyomozócsoportját, s jószerivel csak az érdekelte, „beszélnek-e az üldözöttek elrejtett vagyontárgyakról”.
Pesti István csendőrnyomozó kivégzését 1959. október 2-án hajtották végre, a Budapesti Katonai Bíróság halálos ítéletét követően. Őt sem 56-os, „ellenforradalmi” tevékenység miatt ölték meg, hanem a represszió statisztikájának „javítása” végett. 1956 után a budapesti katonai bíróság 26, a népbíróság 7 személyt végzett ki a Magyar Királyi Csendőrség állományából.
A propaganda tehát megágyazott a jogszolgáltatási aktushoz. Ahogy Mikó Zsuzsanna idézi: a Fővárosi Bíróság elnöke, dr. Szakács Ödön sikerről számolt be Büntető Kollégiumának 1959. májusi ülésén. Az 1956. október 23. és december 31. közötti „ellenforradalmi” cselekvések indítóokai közül az első helyre emelte az osztálygyűlöletet: „Magasabb képzettségű, legalábbis érettségizett, deklasszált értelmiségiek, volt horthysta katonatisztek és magasabb állami funkcionáriusok, ingatlanvagyonukat, termelőeszközeiket vesztett tőkések, akik képességeikkel arányban nem álló, vagy igényeiknek meg nem felelő alacsonyabb munkakörben dolgoztak, az ellenforradalom idején elérkezettnek látták az időt, hogy elvesztett hatalmi, vagyoni helyzetüket visszaszerezzék.” Míg Szakács Ödön egy oldalról volt nyilasokat vizionált az 56-ról festett képre, más oldalról kivakarta a látomásos képből a munkásokat és parasztokat. Ez az erőltetett képzelőerő szerény gazdasági célt is szolgált. Azokat, akiket a pártállam hatóságilag kivont a propaganda fantáziaképéből, hozzáadta a gazdaság tényleges működtetőihez. Mindazoknak, akik „a folyó évben mezőgazdasági munkák elvégzése miatt a büntetésük kitöltésére halasztást kaptak, ha büntetésük, vagy [annak] hátralévő része az egy esztendőt nem haladja meg, b
üntetésük megkezdésére, illetve folytatására szintén halasztást kell adni. Ezeket az elítélteket 1958. április 4-én [...] szintén kegyelemben kell részesíteni” – hangoztatta, ha nem is üvöltve, de a pártállami füleknek hallhatóan Marosán György állam- és Biszku Béla belügyminiszter a Büntetőpolitikánk alapelveiről szóló MSZMP-vita 1957. december 31-i előterjesztésében. A szilveszteri mámor kitörése előtt csupán egy nappal, december 30-án interveniált Biszku Béla Marosánnál, hogy „a letartóztatottak munkáltatásának növelése érdekében az Építésügyi Minisztérium a zalahalápi, a badacsonytördemici, a badacsonytomaji és a nemesgulácsi kőbányákat a büntetés-végrehajtási szervek kezelésébe adja át”. Ugyanis Biszku minisztertanácsi előterjesztését a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium és az Országos Vízügyi Főigazgatóság már visszautasította – igaz, nem törvényességi okokból, hanem az őrzési lehetőségek hiánya miatt. Az ilyen, „áruért embert” kereskedelem szabályait az MSZMP intézményesítette az 56-os megtorlás emberpiacán: a „büntetőpolitikánknak” korántsem csak „alapelvei” voltak. Kádár felelevenítette a cserekereskedelmet: „Van két munkásőr Somogyban, akik megöltek két kulákot. [...] Van még néhány ilyen eset, azt gondolom, hogy azok is amnesztiát kapjanak. Így ajánlja fel az amnesztiát Zelk Zoltán költőnek és Varga Domokos írónak.”
A Minisztertanács Személyügyi Titkárságának vezetőjére, Marosán Györgyre fölülről, alulról, sőt középről is nyomás nehezedett. Kádár János az MSZMP IKV egyik 1957. évi ülésén 500 ezer betöltendő munkahelyen kívánta kötelezővé tenni az erkölcsi bizonyítvány benyújtásának – eufemisztikusan hangzó – igényét. Ez végül technikailag megvalósíthatatlannak bizonyult, így aztán a Személyügyi Titkárság és a BM kidolgozott egy utasítást, miszerint „hivatalsegéd, éjjeliőr, fizikai dolgozó, gátőr” munkakör betöltésénél eltekinthetnek az erkölcsi bizonyítványtól. Ennek ellenére, 1959-re a Személyügyi Titkárság 45 ezer fő felülvizsgálatát indítványozta. „A dolgozók megértették és örömmel vették a párt és a kormány arra irányuló törekvését, hogy meg akarjuk tisztítani az államapparátus vezető pozícióit az ellenséges, nem odavaló emberektől.” 1958. január 1-jétől október 31-ig két kategóriába osztották az államigazgatási vezetőket – jelentették az MSZMP PB-nek 1958. november 25-én. Az első kategóriában 24 254 személyi karton alapján 20 351 főt vizsgáltak át (és csak 602 embert nem mozdítottak el az állásából!). A második kategóriában az erkölcsi bizonyítvánnyal betölthető, az „előadói” besorolásnál alacsonyabb munkahelyeket, 200 ezer ember személyi anyagát vizsgálták át. Bár ez még mindig elmaradt Kádár János félmillió fős előirányzatától, a mechanizmus az ő intenciói szerint működött. Egy-egy ágazati minisztériumnál – például a Kohó- és Gépipari Minisztérium alá tartozó Magyar Optikai Műveknél – a Budapesti Pártbizottság minden egyes brigádot átvilágított: „A most kapott szempontok szerint feladatát képezte a brigádnak, hogy az igazgatótól a művezetőig tanulmányozza az osztályidegen elemek elhelyezkedését a vállalaton belül. [...] 7-ből 5-en tartoztak e származási kategóriába (1 bérelszámolási osztályvezető, 2 főművezető, 2 művezető), ám egyiket se rúgták ki, mert semmilyen ellenforradalmi tevékenységet se tudtak rájuk bizonyítani. Ennek a megállapítása azonban egy kerületi függetlenített pb-titkár, egy ágazati minisztériumi osztályvezető helyettes, egy vállalati szervezőtitkár, egy vállalatigazgató, egy vállalati osztályvezető több havi munkájába/fizetésébe került.”
1957–58 fordulóján 17 901 letartóztatott várta sorsának alakulását, s közülük mindössze 1029 volt „osztályidegen”, 2395 „értelmiségi és kisiparos”, a többi azonban változatlanul munkás és dolgozó paraszt, legalábbis Tömpe István belügyminiszter-helyettes és Szalai József legfőbb ügyész-helyettes Nezvál Ferenc igazságügy-miniszterhez 1957. december 7-én benyújtott előterjesztése szerint. Marosántól jóval többet várt még a represszió lezárásának szánt 1958. június 16-i ítélet, Nagy Imre és mártírtársainak kivégzése után három hónappal is a pártközvélemény. A Személyügyi Titkárság vezetőjének, aki ugyan a végsőkig érvényesíttetni akarta Szénási fővádló felfogását, vissza kellett utasítania a Budapesti Pártbizottság ülésén felvetődött kérdést: „mitévő legyen a párt az osztályidegen származásúak gyerekeivel”. „Ha nem akarunk maximalisták lenni – felelte Marosán –, erről a kategóriáról egyelőre le kell mondani. [...] Ha 100-nak vesszük Magyarország lakosságát, sze
nt meggyőződésem, hogy 5% olyan ember van, aki a sírig gyűlöl bennünket, s adandó alkalommal a torkunkra tenné a kést, mint ahogy október 23-án ezt láttuk. Ezek megsemmisítése [sic!] különböző formában képzelhető el. De van Magyarországon 700 000 család osztályidegen. Mi fog velük történni? [...] Át kell alakítani őket [sic!] a törvényes rend tiszteletben tartására.”
Hogyan fogják az osztályidegeneket megsemmisíteni vagy átalakítani „osztálybírósággal?” – tette fel a kérdést mikrofonállványának, azaz önmagának Nagy Imréék rehabilitálása után, 1989-ben perük bírája „Lehetetlen állam- és osztályérdekektől függetlenül ítélkezni. [...] Ha a bíró politikai véleménye egybeesik a rendszer, az uralkodó osztály, illetve osztályok érdekeivel, könnyebb a dolga. Ha nem, akkor nehezebb...” – felelte az amúgy irodalomrajongó Vida Ferenc, önvallomásához hozzáfűzve, hogy a „megbékélést babitsi értelemben” használja. „Szeressük és értsük meg a világot, a bűnösök keresése helyett ültessünk virágot, s legyen borunk, búzánk a feledésre.”
Az 56-os megtorlással járó erőszakos társadalomátalakítás megírásához Orwellnek túl kevés lett volna a képzelőereje, a BFL pedig túlontúl sok reményt fűzött ahhoz, hogy egyedül a jogszolgáltatási iratok kataszterével kijelölheti a represszió határait. De nem szántott új barázdát az eke.
|
| |
| Cím: |
|
Élet és Irodalom |
| Évfolyam: |
|
50. évf. |
| Szám: |
|
50. sz. |
| Dátum: |
|
2006.12.15 |
|
|
|
|
|