 |
| |
| Közreműködő(k): |
|
Sümegi György (Szerkesztő) |
| Főcím: |
|
Naplók, interjúk '56-ról |
| Kiadási hely: |
|
Budapest |
| Kiadó: |
|
Enciklopédia |
| Év: |
|
2006 |
| Terjedelem: |
|
300 oldal |
| Ár: |
|
2500 Ft |
| Nyelv: |
|
Magyar |
|
|
| |
„Október 28. A forradalom győzött! Mintegy álomban élünk. Ma nem tudok többet írni. Sok még a bizonytalanság – de mégis: megindult a kibontakozás. November 6. Egy hétig tartott a szabadság.” (Nádasy László filmrendező, dramaturg naplójából)
Sümegi György, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának művészettörténésze ezúttal igazi naplócsemegéket, illetve – a KÉP-SZÓ. Képzőművészek ’56-ról című kötet folytatásaként – újabb tizenhárom képzőművésszel és fotográfussal készített interjút adott közre. Érdemes mindkét részből szemezgetnünk.
Kós Károly, a Kolozsvárott élő építész, grafikus és író levelezéséből régebb óta tudható, milyen mély hatással volt rá a magyar forradalom. Feljegyzései azonban csak 2005-ben bukkantak fel, amikor írásos hagyatéka a Magyar Építészeti Múzeumba került. Kós 1956. szeptember 10-től tartózkodott Budapesten, benyomásait október 20-tól rögzítette, kis írólapokon. (Valószínűleg ő is az augusztus 15-től érvényes új magyar–román határforgalmi egyezménynek köszönhetően látogathatott Magyarországra, amikor hirtelen vízum, sőt útlevél nélkül átjárhatóvá vált az 1945 óta szinte hermetikusan lezárt határ.) Kós kezdetben csupán a Műegyetem vezetőivel folytatott tárgyalásairól számolt be, október 22-től azonban a rendkívüli események vették át a főszerepet feljegyzéseiben. Krónikaszerű tömörséggel jegyezte a Belváros mindennapjait, a bizakodás óráit, majd a reménytelen fordulatokat: „Csütörtök, november 8. Csendes nap. Az emberek az utcán, jármű csak tankok. Felköltözünk a pincéből. Mosdunk, borotválkozom. Fűtés is. [...] Gyenge reggeli, de levegő és tevékenység.” Hazatérve ugyancsak címszavakban rögzítette az ottani forradalmi események híreit és a megtorló intézkedéseket.
A műkritikus és kisgazdapárti politikus Oltványi Imre már 64. életévéhez közeledett a forradalom kitörésekor, s a két háborúval megterhelt század szinte minden megpróbáltatásának s újító lendületének részese volt. 1945-től a Magyar Nemzeti Bank, 1948-tól a Nemzeti Múzeum elnöke, 1950–52 között a Szépművészeti Múzeum főigazgatója, 1945–47-ben pártja színeiben nemzetgyűlési képviselő. 1956–57-es naplója gyorsírással rögzített jegyzeteinek letisztázott, gépelt változata, gondos megfogalmazásban, tág érdeklődéssel, mély élettapasztalatokkal. Írásában közel azonos súllyal szerepel a család, az olvasmányélmények és a politika, számos művészről és közéleti emberről fest életteli portrét. Közeli tanúja volt a kisgazdapárt először csak latens, majd nyílt újjáéledésének, de cseppet sem osztotta hajdani párttársai lelkesedését, mint ahogy – 1945–47-es tapasztalatai alapján – meglehetős szkepszissel figyelte a közhangulatot is. Október 16.: „Elképesztő derűlátással a rendszer teljes bukását várják. Ez különben városszerte általános hangulat, amit én nem tudok osztani.” A 23-i tüntetést sztoikusan fogadta: „Este fél kilenckor érkezett haza Noémi lányom, s a maga kedvesen naiv, politikailag teljesen tájékozatlan módján számolt be élményeiről.” Nyugalmából csak az éjszakai harcok zaja zökkentette ki, egyben „sötét sejtelmeit” is megerősítve: az oroszok radikális gyorsasággal vérbe fogják fojtani a forradalmat. Derűlátása a győzelem napjaiban is mérsékelt maradt. Október 30-áról, amikor már gőzerővel folytak a tárgyalások és egyezkedések a kisgazdapárt újjáalakításáról, Oltványi ezt írta: „Zavarosnak, kialakulatlannak láttuk a politikai helyzetet [Gáspár Ervinnel], s nemigen hittünk a kommunista egyeduralom végleges megszűnésében. Nagy Imrét jóindulatú, jó szándékú, becsületes embernek tartom, de aligha tud úrrá lenni a zűrzavaron.” 31-én néhány egykori kollégája arra próbálta rábírni, hogy a foglalják vissza a Magyar Nemzeti Bankot, amely a háború utáni koalíció idején mindig kisgazda-stallum volt: „Én óva intettem őket az ilyen gyerekes kalandtól. Egyáltalán nem hiszek a koalíciós kormány hosszú életében, még akkor sem, ha az oroszok tényleg kivonulnának, ami szintén meglehetősen bizonytalan.” Szinte a sors beteljesedéseként fogadta a november 4-i hajnali támadást, amelynek „pokoli ágyúzása” Petőfi Sándor költeményeinek olvasásából riasztotta fel. Higgadsága talán egyetlenegyszer hagyta cserben, amikor a Vigadó téri lakásukat 6-án éjjel aknavető-belövés érte. A lövedék ugyanis fia szobájában robbant: „Behunytam a szemem, és mintha láttam volna Ambrus szétszaggatott testét a törmelék alatt. Talán egypár pillanatig állhattam így dermedt fájdalmamban, s valami állati ordítás akart belőlem kitörni, amikor kinyílott mellettem a fürdőszoba ajtaja, s Ambrus lépett ki belőle pizsamában: – Nem kell úgy megijedni – mondta szenvtelen, álmos hangon –, úgy látszik, belőttek...” A napló első fele 1956. november 7-ével zárul. Fia megmenekült a találattól, de utóbb a Krassó-ügyben való részvétele miatt letartóztatták, a tél folyamán pedig meghalt a felesége. Az 1957. április 25-ével újrakezdődő bejegyzések így érthetően borúsabbak a korábbiaknál is. Nyugtalanság, szív- és súlyosbodó szemproblémák, és mind aggaszt
óbb hírek. S az utolsó mondatok sem igazán biztatóak: „Este egy kis ideig angol folyóiratokat olvastam. Mintha egy más bolygóra kerülne az ember. A mi lapjainknak, folyóiratainknak tamtamszerű, idegesítő egyhangúságát, fojtott levegőjét ilyenkor lehet legjobban érezni. Politikáról, irodalomról, művészetről, sőt az élet leghétköznapibb apró jelenségeiről is csak gondolatsorvasztó, alantas dogmatizmussal ír mindenki. S ez a gondolati sivárság megüli a stílust is, amely nem mer egyéni színt megcsillantani, nehogy kiváljék a kötelező szürkeségből. Leginkább a fiatalokat sajnálom.”
Egészen más habitus a bevezetőben már idézett filmrendező, Nádasy László, aki a győzelem és a bizonyossá váló vereség (október 28. és november 6.) napjai között egyetlen sort sem vetett papírra. Így még drámaibb az ellentét a kiteljesedő eufória és a mélységes csalódottság között. „Gyűlölöm a gyilkosságot, az erőszakot. De érzem a forradalmat. [...] Régen volt ilyen szép az ősz. Szól a zene [a rádióban], dörög az ágyú, reszketnek az ablakok, sötét szobákban, lehúzott redőnyök mögött virrasztanak az emberek” – rótta sorait október 23-án éjfélkor. Majd október 27-én: „Álomszerűen peregnek az események. [...] A Budapesti Felkelés a hírek szerint országos méretű forradalmi mozgalommá és szabadságharccá dagadt.” A naplóból hiányzó napokban – felesége emlékei és munkahelye feljegyzései szerint is – a filmgyárban volt, illetve városbeli helyszíneken forgatott. A második intervenció újpesti lakásukban, családja körében érte. Szinte letaglózta a napokig tartó harc: „Hazám sorsa kétségbeejtő. A gyűlölet éltet. A szovjet megszállók s a csatlósaik iránti gyűlölet. Halál a szovjet megszállókra! Repülőgépzúgás. Lehet, hogy egy perc múlva bomba hull ránk s elpusztulunk. Két és fél éves kisfiam itt alszik mellettem. Mi lesz velünk....” A sorok akár filmforgatókönyvbe kívánkozhatnának, ám ő keserű és dühödt versekben önti ki magából a megrendülést. Csupa szerencse, hogy nem jutottak idegen kézbe versei, mint például amelyet 1957. január 16-án vetett papírra: „EGY MINISZTERELNÖKRE II. Semmit sem adnak ingyen, kérem – / ön is vett országot – véren.” Bár 1945-től kommunista párttag volt, 1957 telén hasonló keménységgel utasította el az új pártba való belépést a filmgyárban: „...ahol kommunista miniszterek egymást akasztják fel, ott én nem leszek párttag”.
A kötet második felétől, az Interjúk fejezetébe továbblépve más ritmusú a szöveg. Sümegi György szegről-végről számtalan képző- és fotóművészt ismer: kit a Katona József Múzeum egykori muzeológusaként, kit a Forrás című művészeti folyóirat vagy a Múzsák kiadói szerkesztőjeként, kit pedig egykori minisztériumi vezetőként vagy kurátorként. Az 1956-os forradalommal talán Szalay Lajos grafikusművész révén került igazán közeli kapcsolatba (lásd A művész kötelessége az erkölcsi bátorság. Beszélgetések Szalay Lajossal. Miskolci Galéria, 1991.; A magyar dráma. Szalay Lajos rajzaival. Rajzolt 1956, Vác, 1996.). Azóta kutatja, gyűjti, tartja számon és publikálja 1956 képzőművészeti és fotóemlékeit, s tárja fel az alkotások keletkezéstörténetét. (Fotográfiai kutatásainak legújabb eredményeit lásd Fényképek, 1956 [Müller Rolffal], ÁBTL, 2006.; 1956 képtára. Gyorsjelentés. L'Harmattan, 2006.) A tizenhárom művésszel, hivatásos és amatőr fotóssal készült hosszabb-rövidebb beszélgetések a „leletmentés” részét képezik. A fényképek és az alkotások a készítő, az emlékező adalékai nélkül is önálló életet tudnak élni, a hozzájuk fűződő történetek és emberi sorsok mégis többletjelentést és mélységet adnak nekik.
Az interjúkban több egykori amatőr fotós megszólal, akik vagy évtizedekig dugdosták képeiket (mint például Kinczler Gyula tervezőmérnök, Gara László elektroműszerész, illetve Pap Zsolt vegyész), vagy külföldre vitték magukkal, és álnéven adtak belőlük közre (mint például Almásy László). Sümegi egy olyan amatőr történetét is feltárta, akit a „népi demokratikus államrend elleni gyűlöletre izgatás bűntettében” mondott ki bűnösnek a Legfelsőbb Bíróság 1957 novemberében. Fettich László, a MÁVAG-fotószakkörének tagja nemcsak képeket készített Budapesten a forradalom idején, hanem előhívta és a gyárban terjesztette is őket. Albumát lefoglalták, és további nyomozati célokra a Fővárosi Főügyészségnek adták át. Nem véletlen tehát a képek készítőinek máig alig lanyhuló félelme a retorzióktól.
Drámai emlékeket idéznek fel a Képzőművészeti Főiskola egykori hallgatói, akik közül néhányan november 4–5-én rövid harcba is bocsátkoztak a szovjetekkel. Az intervenciós erők brutális gyorsasággal számolták fel a szovjet nagykövetség közelében támadt ellenállást: három hallgatót a főiskola pincéjében végeztek ki. A szobrász Veszprémi Imre ugyancsak fegyvert fogott a főiskolán, de november 4-én nem harcolt. Meggyilkolt társainak 1957-ben egy kőből faragott, térdre rogyott figurával állított emléket; a relikviát előbb egy pad alatt rejtették el, majd a művész otthonában vészelte át a
következő évtizedeket. Tóth Sándor szobrász a főiskola DISZ-titkáraként vezette társait október 6-án (a Kolhoz-körösökkel együtt) a Rajk-temetés után a Batthyányi-örökmécseshez, a forradalom alatt pedig a főiskola képviselőjeként tárgyalt számos helyen. A harcokból ő is kimaradt, 1959-ben viszont a Zászlóbontó fiú című egész alakos szobrával állított emléket 1956-nak. A helyzet paradoxonja, hogy a szobor elnyerte a Tanácsköztársaság-pályázat nagydíját, ám ismeretlenek – mint „ellenforradalmi, ellenséges alkotást” – összetörték. Ambrus Győző grafikus mentősként szolgált a forradalom első napjaiban, majd november 4-5-én a főiskolán harcolt. November végén Angliába emigrált. Nyomasztó élményeit rézkarcokon és litográfiákon örökítette meg, már a Royal College of Art hallgatójaként. Ma is szinte zarándoklatszerűen keresi fel a Képzőművészeti Főiskola pincéjét, ahol társai hősi halált haltak.
Remények szárnyalása és bukása, fellobbanás és megaláztatás, képek, villanások, impressziók. A formájukban, stílusukban is sokféle dokumentum között találunk gyors reagálásként, lakonikus tömörséggel odavetett rövid emlékeztetőket csakúgy, mint megfontoltabb, távolságtartóbb mérlegeléssel kerekített bejegyzéseket. A biztos kezű válogatást tömör, de informatív bevezetők egészítik ki. Sümegi aprólékosan adatolt, mégis gördülékeny jellemzéseivel helyezi el az idézett vagy megszólaltatott szereplőket korukban és közegükben. S a kötet summázatát aligha fogalmazhatnánk meg jobban, mint maga a szerző: „A forradalom vizuális összképéhez, vizuális teljességéhez az eseményekről, történésekről és a legfontosabb helyszínekről készült fotográfiák ugyanúgy hozzátartoznak, mint a másodlagosaknak, csupán csak egy-egy téma földolgozásának vélt képzőművészeti alkotások. A forradalom napjaiban vagy nem sokkal utána létrejött rajzok, akvarellek, szobrok, plakátok pedig kivétel nélkül az átélt élmények forróságát, az alkotókban mély nyomot hagyó életet, egzisztenciákat befolyásoló jellegét is kiemelik, aláhúzzák. S ahogy az utcán terjesztett vagy kinyomtatott versek, úgy e munkák is vallomás-értékűek, hiszen magukba sűrítik a alkotóik élmény- és közvetlenül a forradalommal kapcsolatos emlékanyagát. A sikeresebb alkotások ráadásul úgy, hogy a kor, a forradalom és szabadságharc soha mással össze nem téveszthető hangulata átüt a művek szövetén, mint vér egy seb kötésén.”
|
|
|
|