|
|
Gadányi György, Gadányi5
|
BM: Tehát a laborgondolat szakadt félbe.
GADÁNYI: Akkor a Székely Éva azt mondta, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy betéti társaságot. Csináljunk. Akkor kitaláltam a logóját és minden hirdetés nélkül, gyakorlatilag minden reklám nélkül kézről kézre adódott ez a labor. Akkor már bőven... Még élt a Távirati Iroda, MTI fotólaboratóriuma, de emberek jöttek el, és kezdett minden szétesni. Arra az odafigyelő, nagyon precíz munkára, úgy néz ki, hogy jócskán szükség volt. Ez a Profó Stúdió tizenöt évet élt meg, és ebben a társamnak az időközben felnőtt fia és családi meg egyéb dolgok miatt ezt megszüntettük. De miután én laboratórium nélkül... A laboratórium az én tulajdonom volt, tehát gépeivel, eszközeivel és mindennel, hát én ezt a laboratóriumot hazahoztam, és egyéni vállalkozóként, Gadányi Professzionális Stúdió néven... Az ördögnek kellett az egyéni vállalkozóság és ennek minden... Olyan távol áll tőlem az, hogy én adminisztráljak és folyamatosan a könyvelővel kapcsolatot tartsak, és összeránduljon a gyomrom a nagyszámú hatóság mindenféle levelére. Szóval ez valami pokoli dolog nekem, de laboratórium nélkül nem maradhattam, mert az egyetemi oktatást fel kellene adni, ha tisztességes vagyok, fel kellene adnom. A folyamatban lévő munkáimat nem tudom megcsinálni, a restaurátorképzőben csinált munkáimat, ez is az egyetemhez kapcsolódik, ez többedik életem... Tehát ma nincs olyan laboratórium az országban, ahova én ezeket a sokszor teljesen egyedi technológiákat és dolgokat vihetném. Lepedő nagyságú síkfilmet, ha kell, hívok, színesben és fekete-fehérben, és egy munkához lepedő nagyságú negatívra van szükség, akkor arra fogom csinálni a felvételt. És másfél évtizede, vagy több, a Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének és még egyéb kutatóintézeteknek, akiknek színes infrafelvétel igényük van, azoknak én dolgozom ki az anyagát, tehát ennek a speciális kidolgozási technológiáját ismerem és csinálom. Sőt nem egy intézménynek évtizeden keresztül az anyagot is én hozom be a Kodakon keresztül. Persze picike anyagmennyiségekről van szó, mert öt-tíz tekercs egy régészeti intézetnek, az egy hatalmas anyagi érvágás is, és körülbelül lefedi a kutatási területüket. Tehát egy csomó olyan dolgot csinálok, amit én nem vihetek [máshova]. Nincs laboratórium, aki megcsinálhatja, tehát én nem maradhattam labor nélkül, ezért belekényszerültem most egy ilyen időt, energiát, idegeket felőrlő dologba. Nem a manuális része, amit csinálok, mert azt boldogan, az nekem a pihenés és a szórakozás. No, hát ennyit a laboratóriumról.
BM: Említette a restaurátorképzést az előbb, és emiatt én egy picikét visszakanyarodnék az oktatás területére, mert az Iparművészeti Főiskola után a Képzőművészeti Egyetem kezdődött el, ugye?
GADÁNYI: Igen. Viszonylag könnyű vagy nem könnyű szívvel, de a csábításnak engedve Peternák Miklós [1956-, a Képzőművészeti Egyetem intermédia tanszékének vezetője] áthívott a Képzőművészeti Egyetemre, az intermédia tanszéken a régi technológiák és amit én képviselek, a saját gyűjteményemre épülő fotótörténetemmel. Azt mondta, erre nagyon nagy szükség van, és ezt így, ebben a formában nem tanítják. Én átjöttem, nem túl könnyen, de most azt mondom, hogy sokkal korábban meg kellett volna tenni. Az Iparművészeti Főiskola egyre inkább a számomra megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan kreativitás felé ment el, amit én nem... A fotó nekem sokkal konkrétabb annál, és egy szakma, egy mesterség, és a világnak egy olyan rögzítését jelenti, amibe nekem nem fér bele... Mindent el kell fogadni és minden hozzátartozik egy szakmához, tehát azt az általános kiközösítést, hogy mindenki mindenkit kiközösít, és mindenki hülye, aki nem az én területemet csinálja, ez tőlem teljesen távol van. De mégis azt kell mondanom, hogy nehezen tudtam azt elfogadni, hogy nagyon nagy százalékban afelé a bizonyos kreativitás felé tolódik el a fényképezés. Egy tálban hívódik egy papír, hogy erre most konkrét példát mondjak, és éppen megjelennek a képek felismerhető vagy még felismerhetetlen részei, és most én pohárból elkezdek fixírt csurgatni a tál közepére, és az ott szépen szétterjed, mint egy polip, és leállítja a hívást. Aztán a többi helyeken úgy előjön, de arról se lehet tudni, hogy igazán micsoda. És aztán állunk egy félévi vagy év végi vizsgán a falra kirakott képek előtt, kifordított kézfejjel, nem szólal meg senki, mert hát ugye a hallgatót se bántsuk, azt a tanárt vagy kollégát se bántsuk, akinek ez az élete vagy ezt jelenti a fotó és a kreativitás, tehát akkor ott senki nem mondja azt, hogy kislány, mit akart ezzel mondani vagy mi ez? És a hallgatók nem hülyék. A kellő időben megszólal, és azt mondja, hogy ő ezen a kísérleti úton akar továbbmenni, de hát ez olyan laborigényes dolog, hogy csak a három képet tudta megcsinálni, és akkor nyert ügye van. Ebből a szarozásból fog diplomázni. És ha az a hallgató fizető, akkor azért nem mondhatjuk azt, hogy nem fogadunk el egy félévet, mert ha az annyira úgy került be az egyetemre, hogy úristen, jó lenne, ha
már túl lennénk rajta, akkor magunkkal izélünk ki, hogyha még egy évre bekényszerítjük, tehát jó, menjen isten hírével. Szóval egy ilyen légkörtől - hát ez hozzásegített ahhoz, hogy ami tényleg az életem volt és borzalmasan szerettem -, hát megváltam. A Képzőművészetin nagyon-nagyon jól érzem magam. Ez az intermédia tanszék, ahol rajz van, hagyományos fotó van, celluloidmozi van, videó van, számítástechnika van, filmvágás... Tehát mindenkinek ezeken a kurzusokon végig kell menni. Aztán hogy a végtermékben majd melyik fog fölerősödni, azt előre nem lehet tudni. De egy mindenre nyílt, aranyosan bohém társaság, egy nagyon jó légkör a tanszéken, és most ott tartunk, hogy a saját tanszékem hallgatói számának a kétszerese-két és félszerese, harminc fölötti hallgatóm van a két félévemen, ami egy fotótörténet és mesterség, két tantárgynak a két kétórás blokkját jelenti. És egyre többen jönnek az egyetemről. Képgrafikáról, szobrászok, festők. És én meg nagyon sok időt eltöltök a restaurátor tanszéken, ami... Úgy kezdődött a kapcsolat, hogy éppen az én színes infra és különleges eljárásokat biztosítani tudó fölszereltségem, speciális objektívjeim, laboratóriumom, ez gyakorlatilag megkerülhetetlen volt. De ez nem csak laborszinten [működik], hanem részt veszek hallgatóknak a diplomára vitelében. Most idén két olyan hallgató van, akit végigkísértem az egész diplomamunkán. Egyik nagyon izgalmas volt, egy fotóalapú festmény, ahol egy halvány sópapír volt az alárajz, és erre egy olajfestmény került. De olyan jegyeket viselt ez a nagyon elpusztult, tönkrement festmény, tehát olyan jegyeket, amiből azt mondta az ember, hogy ennek nagyon is köze van a fotóhoz. Tehát olyan nagyon precíz és olyan elnagyolt részek voltak a képen, ami... Éppen az elnagyolt részek voltak erősen árulkodók, és bebizonyosodott, egy hallgató ezt diplomamunkának fölvállalta, és végigkísértük a festménynek a feltárását, az infravörös és röntgen és elektronmikroszkópi vizsgálatát, és megtaláltuk a hordozópapírnak azt az ezüsttartalmát, ami a sópapírnak az ezüsttartalma kellett hogy legyen. És a festményrestaurátor vonal meg szembekerült egy eddig nem ismert alapozási..., és annak minden buktatójával, tehát egy nagyon összetett, nagyon izgalmas munka volt. Egy másik hallgatóm Munkácsy aláírásainak infravörös vizsgálatában vettem részt. Azt megelőzően meg egy nagyon bonyolult és több hónapig tartó munka volt, az egyetem folyosóján lévő, nagyon sok sérüléssel és időközben nagyon sok átfestést, beázást és háborúkat megért Lotz-freskóknak az UV, infra és színes infra feltárásának, és annak a diplomára vitelének voltam részese. Ez megint olyan, hogy minden egyes ilyen munkán biztos, hogy az a restaurátorhallgató is olyan területtel ismerkedik meg, ami sokszor perifériája a saját szakmájának is, és lehet, hogy egész életében ennek a speciális területnek lesz vagy lehet szakembere. De azt mondom, hogy tanulni a legtöbbet én tanulok. Hallatlanul izgalmas a dolog. Szóval ez a Képzőművészeti Egyetem. Elért az, ami számomra teljesen elképzelhetetlen, mert azt mondják, hogy nyugdíj, meg nyugdíjkorhatár, túl voltam a nyugdíjaskorhatáromon, amikor megegyeztünk az egyetemmel, hogy miután szabályok kötelezik az egyetemet, és gyakorlatilag az egyetlen ember voltam, aki nyugdíjkorhatáron már bőven túl voltam, tehát én is elmegyek. De ezt nagyon tapintatosan, viccbeli tapintat, szóval tapintatosan közölték velem. Hogy semmi nem változik, de ezt muszáj meglépni az egyetemnek. Úgyhogy most már nyugdíjasként, de pontosan ugyanúgy csinálok mindent tovább.
BM: Saját gyűjteményre épülő fotótörténetet tanít. Beszéljen egy kicsit a saját gyűjteményéről.
GADÁNYI: A kezdetekhez ha visszamegyünk, akkor ugye elkezdtem, általános iskola nyolcadikos voltam, amikor elkezdtem fényképezni. A gimnáziumba úgy kerültem, hogy már leginkább csak a budapesti Eötvös József Gimnázium mellé jártam. Akkor azt hiszem, elmondtam, hogy mellé jártam, Zolnay László ásatásain lógtam a Várban. Filmhíradósokkal jártam riportokra. És nagyjából talán Zolnay... Na. Édesanyám néprajzos volt. Fölnőttem, gyerekkori emlékeimet, amik szét lettek később aktívan verve, mert az Akadémia épületében lévő lakásunk, és a népi bútorok és hímzések és cserepek, és apámnak a fényképei, amit a Szőnyi-Pátzay-Aba-Novák-apám baráti körének téli-nyári üdülése és síelése jelentette. Egymás műtermében közös bohém életüket apám fényképezgette, ezeknek a képeknek az emléke, ezek erősen gyerekkori emlékek, mert első általánosba jártam a Szemerébe, amikor az év végi vizsga előtt jött meg a néhány órás kitelepítési végzés.
BM: Igen, ezt elmesélte.
GADÁNYI: De édesanyám oda egy ládányi hímzéssel és jegyzetekkel és egyebekkel jött, pedig meghatározott kilogrammszámú elvihető holmik voltak. Tehát hogy a család mindent eltesz és érdekességek és régiségek... Nyilván ide kell visszavezetni azt a mintegy fogékonyságomat, hogy kézbe veszek minden öreg vackot és rácsodálkozok. Nyilván ezt nem lehet kikerülni.
BM: És [mikor kezdődött] a tuda
tos gyűjtés, amikor már ennyire karakteresen kialakult a gyűjteménynek a profilja? Bár épp múltkor mutatta, hogy ez egyre inkább szélesedik, tehát most már inkább azt mondhatjuk, hogy a fotográfia tárgyi emlékeit gyűjti, amibe a könyvektől elkezdve az eszközökön keresztül maguk a fotográfiák, és minden, ami egyáltalán asszociatívan kapcsolatba hozható a dologgal, a gyűjteménybe kerülhet.
GADÁNYI: Nyilván... Illetve ha most ezt megpróbálom fölpiszkálni, akkor én azt hiszem, hogy a Zolnay László segített hozzá. A Budapesti Történeti Múzeum leselejtezett egy öreg fa fényképezőgépet, és éppen a Zolnay mondta azt, hogy te, itt van ez a gép, nem kell neked? És az nekem akkor egy csoda volt. Ő Ferdinánd egyébként, a Ferdinánd nevet kapta a szent keresztségben. Egy tizennyolcszor huszonnégy centis, tulajdonképpen ma a gyűjtemény szempontjából teljesen értéktelen, mondhatnám azt is, hogy egy kommersz gép, egy kommersz objektívvel. Tehát nincs gyűjteményi értéke. De hát Ferdinánd, az természetesen nagy becsben van valahol a dolgok mélyén elcsomagolva. Ennyit a nagy becsről. Tehát most nem tudnám előbányászni. De nagy valószínűséggel ha nem a Zolnay ad a kezembe egy ilyen gépet, akkor már... A Zolnay szobájában ugyanúgy böngésztem az ő családi fényképeit. Tehát Zolnay fiatalkorából ferrotípiák az ő családtagjairól. És ez aztán később nálad meg fog maradni, tehát a tied. És benn lógtam a Ferenciek teri Ofotértben. Közel volt az Eötvös-gimnáziumhoz. Ott használt dolgokkal is kezdett el foglalkozni elsőnek az egyes számú Ofotért és Kun Miklós, ennek a legendás boltvezetője.
BM: Róla már megemlékeztünk.
GADÁNYI: Igen. És nagyon sok ember járt be, az öreg pedagógustól a mechanikai mérőműszerek gyárának a Sinkó Rezső mérnökéig. És megjelent a Németh József [1911-2006, grafikus, fotóművész, a Duflex kamera formatervezője], és szombatonként a fotóbuzik baráti köre. Az egy spontán összejött egy társaság, volt, amikor egyik nem, volt, amikor mindenki ott volt. Öt, hat, hét ember. Híre ment annak, hogy használtan bekerült egy Canon objektív, egy nagy fényerejű objektív, és akkor azt a Németh József kipróbálta. Szombat-vasárnapra hazavitte, aztán következő héten képet láttunk vele, és a Molnár utcából a Lerner János [?-2005, fotóriporter], a híres esküvő- és egyházi eseményeknek a fotósa, a Lerner jött át. Tudom egészen a korai időkből. Te, gyere, kísérj el, és akkor megmutatom az én laboratóriumomat. Szóval ezek valahogy... Így kialakult ez a dolog. Így alakult ki. És amit akkor nyilván az anyagi lehetőségek szerint is, amire ráfutott a szemem, vagy borzalmasan bereszerettem valami tárgyba, vagy akkor nagyon érdekesnek tartottam, azt igyekeztem magamévá tenni. Nagyon érdekes, hogy nem... Tehát nemhogy messze, hanem semmilyen fotótörténeti, fotótechnika-történeti ismereteim és rálátásom a dologra nem volt, amikor elkezdtem egy számomra érdekes ferrotípiát [gyűjteni], de akkor arra én kíváncsi voltam, hogy az mi, és tudtam, hogy az egy gyorsfénykép. Tehát annak a végére jártam. Vagy az akkori lehetőségek szerint, gyerekkoromban elmondott róla valaki valamit, ami nem biztos, hogy teljesen autentikus volt és hiteles volt. De a nagyon korai időkben eltett eszközök és képek nem ilyen... Hát igen, ezek az első dolgok voltak, gyerekes próbálkozások. Ezek értékes darabjai a gyűjteménynek. Valószínűleg ráéreztem úgy egy eszköznek a fontosságára vagy egy képnek a... Úgyhogy ez így kezdődött. Gyakorlatilag az érettségi után, és ez 1961, ez már elindult úgy a maga útján, hogy gépek, képek, egy objektív, egy érdekes régi blende, ami úgy szólóban van, egy ilyen betolható, nyeles kis rézdolog. Nincs meg az objektív, de hát így nézett ki egy régi blende. Természetesen a dolgoknak kőkemény törvényei vannak. Megjön az az objektív is, amibe az a blende való. Vagy éppen az hiányzott annak a komplett blendesorából. Tehát ebben csudabogár-történetek vannak. Záhony és Őrség között kerülnek elő ugyanannak az eszköznek esetleg dolgai. Gyűjtemény, gyűjtemény, gyűjtemény, gyűjtemény. Több ezer tárgyat jelent, ami fényképezőgépeket jelent, objektíveket jelent, a fényképezés hasznos és haszontalan apróságait, ami sokszor nekem fontosabb, vagy lehet, hogy jobban örülök egy érdekes végződésű fémkioldónak, mert ugye hetvenvalahány különböző végződésű kioldózsinór volt. Ma csak ezt a kónuszos becsavarhatót ismerjük, ami a húszas évektől egy nemzetközi egyezséggel... A gyárak megegyeztek, hogy egységesítik az addigi számtalan kioldózsinór-végződést. És énnálam boldogabb embert nem lehet látni, hogy a negyvenkilenc különböző után az ötvenedik, sérvet kapott, megrozsdásodott kioldóban fölismerem a nem tudom, melyik gépnek a kioldóalkalmatosságát. Ami butaságnak hangzik, mert a nagy fotótörténetben ez egy hülyeség, de egyszer egy kiállításon ha csak azt a gondolatot viszi végig az ember, hogy egységesültek ezek a dologok, és egyszerűsödtek, és a nagyon sok különböző méretű tekercsfilmméretből megmaradt a húszas évek tájától a hathúszas, megmaradt a százhúszas meg
a százhuszonhetes kis négyszer hat és feles rollfilm, és a borzalmasan nagy számú kilenc és tizenhárom centi széles óriás tekercsfilmek szépen kimúltak a világból. És a blendeszámok, tehát a blendeszámozások hogy lettek egységesek, és hogy az annak a Dagor-objektív 4.6-os fényereje... Eléggé alulexponálja az a fotográfus, aki azt 4.6-os blendének számolja, mert az valóban egy 6.8-as blende, csak egy más számolási szisztéma szerint. Tehát lehet, hogy egy érdekes áttekintés, hogy ezek hogy egyszerűsödtek a világban, Amerikától Franciaországig és Japánig. A blende, a formátumok, az eltűnő millió negatívformátum, ami ma nincsen. Tehát ma egy kilencszer tizennégy centiméteres Linhof fényképezőgépen csodálkozik az ember. Milyen anyagot használt bele, mert ilyen nem volt. Nem kilencszer tizenkettő, hanem kilencszer tizennégy centi. Az a kis... Még a század első évtizedeiben elmúltak mind mint szabvány. Tehát én ilyen kis butaságoknak nagyon tudok örülni. Tehát a fényképezés hasznos és haszontalan apróságai, a fénymérésnek, a távolságmérésnek, később a színhőmérséklet-mérésnek az eszközei számomra hallatlanul izgalmasak. Izgalmas történet, és lehet, hogy valaki a fénymérőket gyűjti és semmi mást, és egy életmű, és egy kis múzeumot vagy gyűjteményt össze lehet állítani. Nekem az egy kis blokk, és az a kétszázötven fénymérő, fényméréssel kapcsolatos eszköz, az egyszer majd egy kiállítás lesz, egy érdekes cikk. Volt is már fénymérős történet, vagyis a Fotóművészetben volt több, mint három év (1979-82), amikor minden számában egy-egy epizódot, egy érdekes eljárást végignéztem. Egy érdekes gyárat. Ebben a gyűjteményben vannak azok az eszközök, ami nekem munkaeszközöm volt. Egy Nikon, óhatatlanul hűséges voltam egész életemben és vagyok ma is ehhez a márkához. Ez itt a reklám helye. Nyilván nem véletlenül megtalálják az embert, vagy a gyűjteményemet megtalálják azok a korai Nikon eszközök... De ma már az én első Nikon fényképezőgépem is a gyűjteménynek féltve őrzött darabja. Mondhatnám, féltve őrzött darabja, munkaeszköze, mert majd mindennaposan előkerül, amikor kell egy fényképezőgép, ahol nem kell fénymérő, nem kell motor, nem kell az égvilágon semmi, hanem egy borzasztó megbízható gép, amibe most beteszem a halszem vagy valamilyen speciális objektívemet, abba a fénymérő nélküli Nikon F vázba, és a világon a legjobban érezhetem magam, mert nem azon kell gondolkodni, hogy mit hogy kapcsoljak ki, milyen szolgáltatást, és nem vagyok áramfüggő, tehát lemerült egy telep, és akkor vége a munkának. Hanem ez a gép az Északi-sarktól az Egyenlítőig mindenütt dolgozni fog. Azt meg bízzák rám, hogy én tudjam, hogy mit exponálok és milyen blendét akarok használni.
BM: Nagyon nehéz egy gyűjtemény karakteréről beszélni és nem megmutatni, de mégis megkérdezem, hogy vannak-e emblematikus tárgyai a Gadányi-gyűjteménynek. Tehát amit esetleg a közönség több kiállításon is láthatott. Amiről mindenki, illetve a gyűjtők tudják, hogy az a Gadányi-gyűjtemény legfontosabb darabja. Van-e ilyen, vagy vannak-e ilyenek?
GADÁNYI: Vannak ilyenek.
BM: És mik ezek?
GADÁNYI: Most így tartom az ujjam, hogy ne felejtsem el, hogy a gyűjteményről még mondhatom azt, hogy hallatlanul izgalmas nekem a tudományos fényképezésnek a területe. És keresem ezeknek az eszközöknek, tehát a mikroszkópi, légi, infra, és ebben a csápjaim elnyúlnak, mondtam az előbb, a mikroszkópia, a katonai földerítés és a titkosszolgálatok eszközei. De mondhatom, hogy a gyűjteménynek mindennél fontosabb része a fényképezéshez vezető út. Mert nem úgy működik a dolog, hogy [Louis Jacques Mandé] Daguerre [1787-1851] feltalálta a fényképezést, és akkor 1839-től van fényképezés, hanem ehhez elvezetett, ha Leonardóig megyünk vissza, akkor félezer évet nyertem a történetemben, de mehetünk Arisztotelészig, két és fél ezer évvel a fény hullámtermészetéről beszélhetünk, és Alhazen [Alhazen Ibn al-Haytham, ??? ?????? , 965-1039, matematikus, fizikus] optikai megfigyelésein keresztül a Leonardo kora utáni rajzolókat, festőket segítő eszközök, és már ott vagyok a fény és az optika által létrehozott kép rögzítésének a vágyán. Számomra teljesen mindegy, hogy most a rajzoló a camera obscura képét lerajzolja a művész, vagy oda beteszünk egy fényre érzékennyé tett anyagot, akkor ez már a fényképezést [jelenti], vagy beteszünk egy szkennert, és elvezeti a számítógépbe a képet.
BM: Az a szerencsénk, hogy nagyon sok mindent nevezhetünk prefotografikus eszköznek.
GADÁNYI: Úgyhogy számomra ennek az irodalma és ezek az eszközök hallatlanul fontosak, tehát a rajzoló camera obscura, a camera lucida. Az egész témának az irodalma, ami nem csak a fotó irodalmát jelenti, hanem a fizikai, kémiai irodalom az 1600-as, 1700-as évekig visszamenőleg, ami a gyűjteményemben van. Ez több ezer kötet könyvet jelent. Kérdezte az emblematikus tágyakat. Fordult már elő kiállításon is, Műcsarnokban is, meg hát erről szó is esik, hogy nálam van Munkácsy Mihálynak az a fényképezőgépe, amit a párizsi évtizede után Magyarorszá
gra haza, visszaköltözve hozott magával. Egy hatalmas jószág, a maga idejében, 1890-ben már gyakorlatilag egy lefutott, hatalmas méretű gép. Hetvencentis gyújtótávolságú Hermagis objektívjével egy óriási műterem kellett neki. És talán a fényképezőgépnek ez volt az óriási szerencséje, hogy nem fényképezték el, nem használták el a gépet, mert egy ekkora monstrumot ilyen gyújtótávolságú objektívvel, ehhez egy hatalmas fotóműterem kellett volna, ami nem igazán volt, és nem volt praktikus egy öles, ekkora negatívméretre fényképezni. Tehát Munkácsy tehette, megvette akkor valószínűleg egy ottani műterem, lehetett akár Nadar [Nadar Gaspard-Félix Tournachon, 1820-1910] is, vagy Dagron [Dagron Prudent René-Patrice, 1819-1900] korábbi felszámolt fényképezőgépét, amit soha az életben ennélfogva ő se állított üzembe, de a műtermének tartozékaként és a tulajdonosváltozásokat is megúszva ez a gép megmaradt. És pár évtizeddel ezelőtt most már a gyűjteményembe került, végleges helyére. Érdekes, emblematikus gép. A gyűjteményemnek hallatlanul izgalmas része azoknak... A nagy magyar tudósgenerációnak megvoltak az optika, kémia területén dolgozó emberei. Tehát ennek a nagy generációnak a fotó és a fotokémia területén dolgozott embereinek a hagyatékait, legfontosabb konstrukcióit én már a hetvenes évek végére haza tudtam hozni Magyarországra. És még a hetvenes évek végén, először Magyarországon, publikáltam is Mihályi József [1889-1978, precíziós műszerész] életét, aki az amerikai Kodaknak 31 éven át a főkonstruktőre volt, és kettőszáz megvalósult szabadalomnak a birtokosa csak a fényképezőgép-építés területén. A világ első automata fényképezőgépe, amiből Európában néhány darab ismert, Londonban, Párizsban és nálam, ez hihetetlen kuriózum. Ha nem lenne magyar vonatkozása, akkor is. De Mihályi József legjelentősebb konstrukciói itt vannak, és például egy olyan, hogy a Dulovits Jenő [1903-1972, filmoperatőr, fotóművész, feltaláló] fényképezőgépe, a Duflexnek kartonmakettje, amin az egész tükör- és keresőrendszert kipróbálták még 1939-ben, a kartonmakettje, és a gépnek olyan kísérleti darabjai vannak nálam... Ezek teljesen egyedi darabok, tehát ez nem olyan, hogy pénzkérdés, és valahol megveszem. Ilyen egy van. Borzasztóan fontos számomra az eszközökben is, hogy Escher Károly [1890-1966, fotóművész] dolgozott vele. Az a Contax, aki a gyerek volt, akire Escher felesége, Nelli, a vasárnapi ebéd után elmennek sétálni, és kérdezte, hogy a gyerek jön? És ne, hagyjuk itthon a gyereket, csúnya idő van, rémséges. És ez a gyerek az öreg Contax, az egyötös, rézig lekopott elejű Sonnar objektívvel, a gyerek itt van. És hogy Eschernél maradjuk, Escher fiatalkori brómolaj nyomatai a családjáról, apjáról, húgáról, ami egyedi. Egy festmény, ami Escher egész életében a falán lógott. Egy gyönyörű fehér perzsa macsekkal. Egész életében ilyen fehér perzsa macskája volt Eschernek. És az a kép, amin a festmény előtt Escher a macskájával, és a festményen egy ugyanolyan macsek. Ezek azt hiszem, hogy teljesen egyedi dolgok. És nincs jelentősége, tehát a munkásságáról nem tudok semmit: egy öreg mérnök, akinek a Leicája átvészelte a háborút és megvárta a munkaszolgálatból hazajövő gazdáját, tehát megmaradt a gép valahogy, és ez a gép soha, senkinek a kezében nem volt, csak egy embernek. És ez az egy kéz, ahogy jellegzetesen megkoptat egy fényképezőgépet, amiről az ipari forma vagy a design beszél mint jelenségről. Tehát ez nekem szívszorongatóan izgalmas, és hogyha tudom, hogy Balogh Rudolfnak [1879-1944, fotóművész] a fényképezőgépe, vagy annak a fényképezőgépnek a kazettáján a használójának a keze írásával ott van a dátum és hogy mit fényképezett vele. Szóval ezek számomra is fantasztikus csodák és nagyon-nagyon izgalmasak. Angelo [Funk Pál, 1894-1974] térhatású műtermi felvétele, amit egy mérnök barátjával... Ez egy ilyen hosszanti csíkokra fölszeletelt kép, amit a műcsarnoki kiállításán volt kiállítva, és nem tudok nyomára bukkanni a mérnök barátjának, aki manuálisan segített a kép létrehozásában, de itt van nálam, és a térlátásnak egy érdekes vonulata, ahogy a térhatású képet létrehozták. Itt is két szem kell hozzá, és ha megmozdul az ember, akkor tényleg a térben érzi magát, mert áthullámzik az egész kép érdekes módon. Biztos borzasztóan sok mindent tudnék mondani. Itt áll előttünk a húszkilós súlyával egy astrofernbildlinse, egy német expedíciónak a rendelésére gyártotta le a cég 1956-ban, és az Afrika-expedíció nem jött létre, nem ment el az expedíció. Aztán egy kereskedőhöz került évtizedekkel később, és egy kölni Photokinán a nyolcvanas években valaki mesélt róla, fel tudtam venni a kapcsolatot, a következő két év múlva Kölnbe elhozta a kereskedő ezt az objektívet. Ott, végigtarhálva mindenkit, kölcsön tudtam annyi pénzt kérni fortésoktól és az isten tudja, mindenkitől, hogy ki tudtam fizetni. És aztán még kellett két év, hogy belopták nekem a koporsó nagyságú ládájával az objektívet. Ami technikatörténet, ha nem is mindennapos, de egy nagyon s
okszor használt objektív, mert éppen a Mátyás-templom-albumnak [Gadányi György-Mátéffy Balázs-Vertel Beatrix: Élő kövek - az ismeretlen Mátyás-templom, 2003] olyan beltéri oszlopfőindái, levelei közt megbúvó kis szörnyfejecskéket ezzel vadásztam le. És vízköpők és infratávfelvétel... Tehát amire én ezt... A gyakorlati munkámat színesítem. És ez is érdekes, hogy a gyűjteményben nagyon-nagyon sok olyan... Nyilván eszközmániás is vagyok, ahogy írószermániás is vagyok, tehát egy szép öreg ceruzát, egy vonalzót... És hát ezeket használom, élek is ezeknek az öreg írószereknek a szolgálatával. De nagyon sok olyan gyűjteményben lévő eszköz van, fényképezőgép van, objektív van, amelyiknek nagyon érdekes hatása van. Nem föltétlenül lágy rajzú objektívre kell gondolni, mondjuk az a legkézenfekvőbb, de 1900-ban született egy olyan objektív, a berlini Goerz cég csinálta, amelyiknek 140 fokos látószöge van. 140 fok! És a mai napig ilyen látószögű, teljesen korrekt műszaki felvételre alkalmas objektívet nem gyártanak. Ez egy meglehetősen bonyolult használatú, korlátozott használatú, nagyon kis fényerejű objektív, amelyiknek az exponálása közben két részből kell leexponálni a negatív felületét, és közben egy pumpás labdával egy kis turbinalapátot pörgetni az objektív előtt, ami kiegyenlíti a sarkok fényszegénységét, és számolni közben... Tehát egyáltalán nem kézenfekvő a használata. Én ezt bizonyos esetekben, ahol úgy érzem, hogy ezzel tudok valami olyan látványt teremteni, akkor valami különleges boldogsággal állítom üzembe. És tudom is, hogy mit kell csinálni vele. Ez most nagyképűnek hangzik, de másképp a dolog nem működik. Biztos, hogy az eszközökön még bőséggel lehet... Nagyon sok olyan eszköz van, ami hallatlanul izgalmas. 1906-ból olyan Linhof Stereo Panorama Apparat, ami tényleg az egyik legkorábbi gépe a Linhofnak, és kifogástalan, működő, gyönyörű darab. Egy olyan negatívmérettel, ami már a húszas évektől nem létezett, kivonódott a szabványok közül és a forgalomból. Olyan korai objektív, a negyvenhatos sorszámú, Zeiss által gyártott triplet apochromat objektív. A Carl Zeiss Jena megalakulása után a negyvenhatodik objektív, folyamatosan minden gyártmány össze van számozva, hát ez igencsak elsőnek számítható.
BM: Igen. Hogyha a keresztmetszetét próbáltuk nézni ennek a gyűjteménynek, hogyha gyártók szerint soroltuk a tárgyakat, ha technikatörténeti szempontok jöttek elő, hogyha az ereklyékről beszéltünk, hogyha a prefotografikus eszközökről beszéltünk, akkor is mindig-mindig kerek történet lett a vége. De mégis, talán mostanában melyik az a metszete a gyűjteménynek, ami a legjobban leköti ezek közül, vagy ami most legjobban foglalkoztatja? Vagy ami egy újabb kiállításnak a tematikáját fogja majd megadni.
GADÁNYI: Hát biztos, hogy... Ahogy most a sajtófotó-kiállításon [Sajtófotó 2006, Magyar Nemzeti Múzeum] arról beszéltünk, hogy a riportfényképezés eszközeit megmutatom, és rendelkezésemre áll a nem kis kiállítási terület, és azt gondoltam, hogy nem. Menjünk egy pár száz évvel vissza, és nézzük meg azt a sajtónyomtatás, sajtónyomta kultúrtörténeti összefüggését a dolognak, hogy hogy jelent meg a nyomtatásban a kép egyáltalán. És az események leírói mellett azok képi tudósítói megjelentek, akik lerajzolták az addig ismeretlen állatot, addig ismeretlen földrészen az ősi romokat, és ezek fametszetként kerültek nyomtatásba. Tehát nézzük meg ennek a történetét. A fametszésnek az eszközeit megmutattam, megmutattam azokat az újságokat, képes, illusztrált újságokat... Ennek egyik legkorábbi német Illustrierter Zeitung... Ennek a korai számait... És jussunk el a fényképezés feltalálásáig. És ezeket a képeket nézzük, nagyon sok olyan festményt, nagyon sok olyan grafikát, és a korabeli illusztrált lapoknak a képei közt nagyon-nagyon sok olyan képet találunk, amire azt mondhatjuk, hogy fantasztikus, hogy ez a művész milyen megfigyelő volt. Hogy milyen apró részleteket észrevett, és szinte fotóhűségű a kép. És érdekes a perspektívája. Készülhetett volna egy szupernagy látószögű műszaki kamerával ma. És ezek mögött a képek mögött nagy eséllyel valamilyen optikai rajzeszköz van, ami a rajzoló asztalára odavetíti a világnak a képét. A rajzoló camera obscura vagy a látótengelyébe bevetíti a camera lucida a világnak a képét, amit le akar rajzolni. És én megmutattam ezen a kiállításon ezeknek a legfontosabb... Ezeket az eszközöket, ezeken a korabeli metszeteken a használatát. És az eszközöket eredetiben. És amikor a fényképezés már létrejött, akkor is még nagyon-nagyon hosszú ideig átmetszették, fametszetként tudták publikálni a képeket. És mutattam Orbán Balázs Székelyföld-leírását, természetesen eredetiben. És mutattam azokat a kiadványokat, amiben eredeti fotót ragasztottak be, annyi példányban, ahány példányban az a könyv vagy kiadvány megjelent. Szóval nekem ez a ... És ha megkérdezik, vagy önkéntelenül is mondom a hallgatóimnak is, hogy nekem a fényképezés történetében a legfontosabb és legszebb a hozzá vezető út. Tehát ez úgy
apránként erősödött fel, és nyilván ha egy saját kiállításom vagy egy saját múzeumom lesz, ott szinte odaülhetően meg akarom mutatni ezeket a rajzeszközöket, és kipróbálhatóan. És erről a fél évezredről, amiről a fotótörténet érintőleg beszél, ez nekem nagyon-nagyon fontos. Innen kezdem. Mondtam, hogy nagyon fontos a tudományos területek, és játszok.
BM: És a játéknak, azt hiszem, a legszebb példája az, hogy a gyűjteménynek olyan darabjai is vannak...
GADÁNYI: Te jó isten!
BM: És egyre több, amit most leteszek ide maga elé, ez egy pepsi-colás doboz. Hogyha befejezésül egy kicsit erről a humorosabb, játékosabb részéről a gyűjteménynek beszélne.
GADÁNYI: Ezt tulajdonképpen nem kezdtem gyűjteni. Nyilván a baráti kör hülyéskedésből hozott ilyet. Aztán itt is elkezdtek a gyűjtemény törvényei dolgozni. Hogy megtalálja a tárgy a helyét. Hát itt van egy kis dobozos Pepsi-Cola, ami szakasztott olyan, még a nyitó kis pöckét föl lehet emelni, lehet, hogy még fel is lehetne tépni a tetejét. Szóval ez egy 35 milliméteres filmre dolgozó kis fényképezőgép, amelyikből kihajtom a kereső- és a vakurészét. A pereme a gépnek, az fölhúzza a gépet, továbbítja a filmet. Elem van benne. Film-visszatekerési lehetőség. A vakut nem kell föltétlen folyamatosan használnom, tehát amikor kell, akkor bekapcsolhatom. Nagyon korrekt, nagyon jó kis képet csinál, aranyos darab. Megvan egyébként rádióban ugyanez a testvére, szintén Pepsi, és kitűnő hangja van. Egy kis világvevő rádió van benne. Aztán a legkülönfélébb, a Miki egértől kezdve mindenbe álmodtak fényképezőgépet. Hát ez a fotótörténetnek tényleg perifériája, de kedvesen elbabusgatok egy ilyen tárgyat, és most már lehetne belőle egy kis kamarakiállítást rendezni. Ez is hozzátartozik a történethez. De ezek a gépek rafináltan és nagyon-nagyon átgondoltan... Ez a kóladobozos fényképezőgép, ez a finommechanikának... Jó, hogy fröccsöntött műanyag kerekek tucatjai dolgoznak benne, de egy végtelenül átgondolt, nagyon szimpatikus konstrukció a szerkezetét nézve. Nem egy bóvli kis műanyag fényképezőgép, hanem egy nagyon komoly gép. És nagyon sok jó márkájú és ennél fogva sokba kerülő gép lehet, hogy bóvlibb, és lehet, hogy csapnivalóbb az egész, és rövidebb életű.
|
|
 |
|