|
|
Gadányi György, Gadányi4
|
GADÁNYI: Szóval ezt a szobát én a saját... Tehát nem egy előadóterembe... Senkivel ezen én nem osztoztam, ez az én külön bejáratú műtermem volt. A formatanszék hallgatói jártak ide, a belsőépítészek jártak ide fotót tanulni, és amit soha a vizkom nem tudott helyszínben és lehetőségekben biztosítani, az az én saját szobámban biztosítva volt, mert ott volt az én műszaki gépem, egy olyan műtermi gép, amivel - nem egy öreg fa műtermi gépre, hanem történetesen a keletnémet Globicára gondolok, ami a mai napig... Tehát egy csodás varázsa van, hogy egy tizennyolc-huszonnégyes mattüvegen egy ... élességkorrekciót és perspektívakorrekciót és látod, hogy ha rekeszeled azt az objektívet, akkor hogy változik a mélységélesség, és beteszünk egy kazettát, és abból kijön tizennyolcszor huszonnégyes negatív, és... Szóval ennek valami olyan varázsa volt... Ezt én soha, a vizkom, hiába volt aztán saját műtermünk ott, az a műterem az eltartott kisujjal, a stúdióvaku, a hazy light és egy jó-rossz műszaki fényképezőgéppel, az nekem maga a szellemtelenség és - ezt most hülyén hangzik vagy rosszízűen hangzik - az uniformizálása a világításnak, a... Tehát egy ötlettelen dolog, és én nem arról az oldalról közelítettem meg, hogy most tervezze meg a képet, hogy mit fog csinálni, és akkor most bevonulunk, és adva van fél órája vagy egy órája, egy műteremidő... Ez nálam egészen másképp ment. Vegyünk kézbe egy tárgyat és sétáljunk körbe, és nézd meg ezt az eres, öreg kezet, nézd meg a világításban, most ezt így csináljuk meg. De ez legyen egy tárgy, legyen egy üvegedény, mindegy. És lehet, hogy... Tehát én meg tudom azt csinálni, hogy egy szpottal a teljesen sötét, elsötétített műteremben egy méteres fénypamatot fölvetítek a falra, és annak a visszavert fényében nézzük meg ennek a hangulatát. Tehát ez a játéklehetőségem soha a kvázi saját tanszékemen nem volt meg. Tehát teljesen nyilvánvaló volt, és ezt a hallgatók is borzalmasan szerették, és ez egy óriási játszóház volt nálam mindig. Tehát az én formatanszéki műtermembe jött le mindenki, aki velem kapcsolatba került. De hát ez olyan időszak volt, ahol kopognak, és a rektor beül, hogy most bocsáss meg, leülök egy kicsit... És volt olyan, hogy az óráimon székekkel, mert már több szék nem volt, székekkel együtt megjelentek a belsőépítészek, akiknek semmi közük nem volt a... Tehát nem voltak kötelezve semmiféle [részvételre]. De folyamatosan jöttek, és...
BM: Ki volt akkor a rektor?
GADÁNYI: Hát első időkben a Gergely [István, belsőépítész, rektor: 1982-1991] volt az első nagy átalakulásnál, a másodiknál a keramikus... [Schrammel Imre, 1933-, Kossuth-díjas keramikusművész, rektor: 1993-1999]. Mindegy, majd magamnak felírom, hogy rektor. Szóval majdnem hogy azt mondom, és nem én mondtam ki azt, hogy én az iskolán belül egy intézmény vagyok. Volt egy nem kis periódus, amikor... Mindegy, majd ez is eszembe jut. Szóval én a formatanszék státusába kerültem, a formatanszéken lettem adjunktus, és így, innen láttam el az egész...
BM: Maradt-e kapcsolat tanítvánnyal meg?
GADÁNYI: Ja, még amit akartam mondani, hogy kaptam, volt több éven keresztül félévenként egy órám én az ergonómiáról beszéltem, mert állítólag az ember és a gép kapcsolata a fényképezőgépen és ezeken az eszközökön, amit nálam láttak, ezt így elmondani, ilyen [szemszögből]. Szóval hivatalosan megkaptam egy-egy ilyen foglalkozást félévenként, és ezek az emberek aztán maradtak is kuncsaftok. Hogy maradt-e kapcsolat? Igen. Különösen a korábbi időszaknak a nálam diplomázott embereiből. A mai napig nagyon sokszor külföldről jönnek vissza és ez egy borzasztó szép dolog, hogy elmondja nemcsak örömeit, hanem kudarcait is.
MGY: Hadd kérdezzem meg, hogy ugyanakkor ha fölveszed a telefont manapság, amikor hívnak, akkor te... vagy a kolléganő itt fölveszi, akkor azt mondja, Gadányi Labor.
GADÁNYI: Igen.
MGY: Mióta van ez a Gadányi Labor?
GADÁNYI: Amikor megszűnt a Nők Lapja... Illetve nem. Nem a Nők Lapja, hanem korábban. Én miután meglehetősen a munkám... A fekete-fehér egész életemben, a fekete-fehér... Tehát minden hivatalos... Tehát lapnak készített dolgokat is saját magam hívtam elő és saját magam nagyítottam le a saját [laboromba]. Tehát a rám eső laboránsi munkaerő [is magam voltam]. Tehát mindent az égvilágon [megcsináltam], ezt vállaltam. Ez volt az ára annak, hogy nem követelték a filmeket. Tehát a filmeket mindig a Hírlapkiadónál le kellett adni a laboratóriumba...
MGY: Igen, ezt mesélted.
GADÁNYI: Ezt elmeséltem. És a francba, ez dög sok film, és ezek tényleg kukába kerültek évtizedeken keresztül év végi selejtezéseknél. Tehát ez volt az ára, de én nagy valószínűséggel, ha ilyen vész nem fenyegette volna, akkor is pontosan ugyanezt csinálom, mert amikor Orwóra fényképezett a szakma, akkor én Kodakra meg Ilfordra fényképeztem, és annyira összefolyt a saját szórakozásom, a saját nézgelődésem, hogy ez másképp nem működött.
MGY: Viszont ha itt körülnézünk a Gadányi Laborban, akkor ebben a laborban rengeteg történeti eszközt
is látunk. Ezt mióta csinálod?
GADÁNYI: Ja, még a labort kérdezted az előbb.
MGY: Hát a laborra is, igen.
GADÁNYI: Igen. Mert az egy külön ügy volt. Hát nekem az összes, ezek a reklám, MOM, Gamma és egyéb ügyeim, tehát ezek prospektusok voltak. Mondhatjuk úgy, hogy reklámanyagok, szóval nem a reklámfényképezés értelmében, de hát az. Nekem mindig kellett egy olyan színes laboratórium vagy egy olyan laborháttér, ahol az - és ez nagyképűnek hangzik, de - átlagnál nagyobb filmeket, és nem a kommersz ügyeket dolgozzák ki, hanem esetenként méteres képek kellenek. Tehát nekem a Forte gyárral évtizedeken keresztül nagyon jó kapcsolatom volt. A Forte egy új papíröntését, de még a kísérlet szintjén, egy kísérleti öntés technológiai próbái után, azt hiszem, az első ember voltam, aki megkapta a papírt, és én megszorongattam. Úgy értem, hogy megszorongattam úgy istenigazában azt a papírt, és nem azt várta a Forte, hogy hú, de klassz, gyerekek, fasza ez a papír, hanem azt hiszem, hogy tényleg van egy nagyon jó tulajdonsága, de ugyanakkor amit a Forténál megszoktam, annak a nyúzhatóságát, az viszont sokkal rosszabb. Tehát egy ponton elkezd sárgulni a papír, nagyon pontos expozíciót kíván, és a Forte mindig erre abszolút nem volt kényes, a nyúzásokra, tehát végletekig lehetett gyötörni papírt, tehát hiába volt egy jobb tulajdonsága, ha ebben visszalépett. Hát igen, a műszeres dolgok is ezt mondják, de ha ezt így érzed, és... Tehát én egy nagyon hasznos ember voltam a Forténak. A Forte a hetvenes évek közepétől a kölni Photokinákra szakértőként... a Forte-stáb tagja voltam. Na, kicsit a laborból indultunk. A Forte-laboratóriumnak volt egy kézi laboratóriuma, ahol a Forte saját reklám-, vagy ami fontos volt a Forte igazgatójának, valakinek, valami bizalmas dolgot kidolgozni, tehát úgy bizalmas, hogy nem közre tartozik, vagy egy amatőr laborra. Tehát volt egy kis kézi laboratóriuma. Ennek a laboratóriumnak egy nagyon jó szemű, egy végtelenül jó szemű laboránsa volt, és a Forte igazgatója egyszer mondta, hogy te, próbáld ki az Évát. Nekem akkor egy korábbi laborkapcsolatom megszűnőben volt egészségi gondok meg... Mindegy, ez nem érdekes, tehát megszűnőben volt, és mondta, hogy próbáljam ki az ő laborukat. És találtam egy olyan embert, aki hallatlan lelkiismeretes és jó szemű volt. És elkezdtem az összes, mindegy, most maszek munkának mondom, tehát a Nők Lapján kívüli munkáimat, beleértve kiállítási munkákat is, ők kezdték, ez az egy ember kezdte laborálni. Na most amikor kilencven előtt a nagy megszűnések voltak, akkor a Forte-laboratórium egy rossz döntés, most már nem sok mindent lehet mondani, megszüntették a Thaly Kálmán utcai nagy Forte-laboratóriumot, és így megszűnt ez a kézi laboratórium is. Gyakorlatilag fölajánlottak állást, elmehetett volna - Székely Éváról van szó -, elmehetett volna valamelyik üzletbe, Forte-üzletbe egy printer vagy egy ilyen kis minilabor mellett dolgozni. Ezt nem tudta elképzelni magának, és otthon elkezdett - tudott varrni -, elkezdett a nővérével kis gyerekruhákat varrni. És akkor még messze nem volt kínai invázió, de hát ebbe akkor is bele lehetett dögleni, szóval ez a dolog nem működött. Nekem meg borzalmasan hiányzott a munkája. És közben beszélgettünk. Én csinálok egy laboratóriumot, akkor elkezdene nagyítani? Hát könnyes szemmel rám nézett, hogy úristen. Na most a Székely Éva lakásán én életem legnagyobb hazárdjátékát csináltam. Megvettem három megszűnő, komplett laboratóriumot úgy, hogy majd fizetek. És eladtam három laboratóriumot úgy, hogy ide a pénzt, és majd leszállítom a laboratóriumot. Ebből a három laboratóriumból, ami nem három hívógépet és három nagyítógépet jelentett, hanem az egyik két hívógépet és a másik négy nagyítógépet, szóval komoly laboratóriumokról volt szó. Ezekből én kiválasztottam azokat az eszközöket, amit úgy megálmodnék, vagy egyáltalán el tudnám képzelni, hogy dolgozzak vele. Sakkoztam. Összeállítottam három olyan laboratóriumot, amikor leszállítottam... már fizettek korábban... azok nem hitték el, hogy ezt kapják, olyan szuper volt. Egyik se él már, de a laborok élete végéig, és ezek az emberek ezt többször elmondták, hogy úristen, az akkor valami csoda volt nekik. Én meg, kipótolva természetesen anyagilag ezt a dolgot, egymagamnak a laboratóriumot fölépítettem, ez föl lett fuvarozva Székely Éva lakására. Az én műszerész- és akadémiai és egyéb kapcsolataim, ezek ott fölépítették a laboratóriumot. Az Éva elkezdett nagyítani, és ez futótűzként terjedt. A jó munkára mindig szükség van. Akkor még a Nők Lapja megvolt. Aztán a Nők Lapja elment szépen a negyvenhatunk alól, és engem az Iparművészeti fölvett, és az Éva egyszer kérdezte, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy betéti társaságot. Hát így lett a Profo Stúdió Betéti Társaság.
Itt hagyjuk abba?
|
|
 |
|