|
|
Nádor Ilona, Nagyon szép évek voltak
|
DO: Az előző alkalommal az ötvenes évekről beszéltünk, a Nők Lapjáról, és most hoztam másolatokat a hatvanas évek Nők Lapjaiból, és ezek részben a te képeid.
NÁDOR ILONA: Igen? Már én nem is tudom! Ezek a havas tájak...
DO: Ez a te riportod, ide van írva.
NÁDOR ILONA: Látom a nevem. Aha. Látod, hogy elfelejti az ember! Ki írta ezt?
DO: Lehet, hogy te írtad?
NÁDOR ILONA: Lehet, hát ennyit valószínű, ez csak egy kis valami.
DO: Aztán találtam még címlapokat, amiket te fényképeztél.
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: Ezek a címlapok, ezek hogyan készültek? Címlapnak készültek?
NÁDOR ILONA: Is-is. Ha egy ilyet találtam, akkor ezt biztos megcsináltam. Már azért egy kicsit talán rábeszéltük hogy varrjon, erre már úgy nem emlékszem, de lehet, hogy varrt éppen. Hát mikor volt ez? Ez '62? Jaj!
DO: Azt, hogy mi kerül a címlapra, azt ki döntötte el?
NÁDOR ILONA: Hát sok esetben én, mert ha én találtam meg ezt a lányt vidéken, ezt a szerkesztőség nem találta volna meg. És én megcsináltam. Elég szabad kezem volt. Szóval, mondjuk státuszban rovatvezető voltam, mert én csináltam a divatot.
DO: Ez később volt ugye, amikor a divatot te csináltad, ez már a hetvenes években...
NÁDOR ILONA: Igen, az Osváthtól vettem át, mert az Osváth lett olvasószerkesztő, és akkor tőle vettem át.
DO: Most én ezek a hatvanas évekbeli Nők Lapjában néztem, mert ott is volt divat rovat, és akkor ezt egy Farkas Tamás nevezetű fotográfus csinálta.
NÁDOR ILONA: Az egy külső volt. Az azt hiszem, hogy az MTI-nél volt, azt hiszem, ha volt valahol, de lehet, hogy önálló, tudom, a Farkas olyan kis helyes pofa volt.
DO: És akkor utána, miután...
NÁDOR ILONA: Hát az leadta az anyagát. Talán látni se... találkoztam, ilyen értekezlet, meg olyan, de nem, nem sokat dolgozott ő nekünk, azt hiszem.
DO: A Nők Lapjáról úgy általáan még egy picit beszéljünk, mielőtt a képekre térnénk. Ugye, a Németi Irén '57 elejétől került oda főszerkesztő-helyettesnek akkor még?
NÁDOR ILONA: Igen. Nem tudom.
DO: Hát ezt az ő könyvéből vettem, hogy '57-ben gyakorlatilag tették őt oda, merthogy a Kovács Judit egy kicsit kormányellenes lapot szeretett volna csinálni, és gyakorlatilag ellenőrnek vagy felügyelőnek helyezték oda.
NÁDOR ILONA: Tényleg? Ezt nem is tudtam. Én azt hittem, hogy ő sokkal hűsebb kommunista vagy micsoda.
DO: A Kovács Judit?
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: És akkor '59-től lett ő a főszerkesztő, Németi Irén. Az, hogy miért lett ő vagy miért ment el a Kovács Judit, erről tudtatok valamit?
NÁDOR ILONA: Hát különösebben nem tudom, ha a saját gondolataimra emlékszem, ő nem nagyon értett ehhez. Vagy nem feküdt neki ez, hogy ő lapot szerkesszen. Mert az egy külön, nem azt mondom, hogy tudomány, de tudni kell. Őneki ez nem teljesen feküdt. Aztán, hogy azért aztán nem tudnám neked megmondani, hogy milyen indokkal vagy hogy ment el, hát azt egy főszerkesztő nem közli a munkatársakkal, azt a belső megbeszéléseket.
DO: Ilyen személyi döntéseknek a hátteréről nem tudtatok?
NÁDOR ILONA: Hát velem szemben nagyon korrekt, rendes volt, mint egy főszerkesztő, úgyhogy énnekem se volt vele semmi, nem egy bratyizós, nem egy izé, úgy megtartotta ő a tisztségét. De nem olyan rettenetes sokáig volt ő főszerkesztő.
DO: Hát tíz évig, körübelül.
NÁDOR ILONA: Nem létezik!
DO: Hát ő '49-től volt, onnan indult.
NÁDOR ILONA: Nem létezik!
DO: De. Pedig '49-ben, ugye, amikor indult az újság, akkor volt ő...
NÁDOR ILONA: Hát most nem tudom, mit számítottak neki bele.
DO:...és akkor,és hát '59-től lett a Németi Irén. Az azt jelenti, hogy akkor...
NÁDOR ILONA: Na várjál! Hát azt hiszem, közben voltak, de lehet, hogy nem.
DO: Hogyan emlékszel vissza Németi Irénnek az érkezésére? Hogyan fogadtátok őt?
NÁDOR ILONA: Én elsősorban nem ismertem, másodsorban volt olyan, nem kívánom megnevezni, ott tőlünk nagyon értelmes ember: "mindenféle ilyet-olyat idehoznak!" Mondom: "honnan tudod, hogy kicsoda?" "De ez sose nem volt lapnál!", így, meg úgy. A Németi Irén nagyon jól vezette a Nők Lapját, mint ami kiderült. Előre nem lehet lenullázni valakit. Hát nem? Hát jó, ő párttag volt, meg minden volt, de nem lehet mondani, hogy egy ilyen őrült baloldali vagy valami. Ő nem, teljesen politikailag egy normális nő volt. Ó, hát aztán őneki... Valahol itt, nem tudom már, melyik hely az, ahol volt neki háza, meg minden, és akkor a Szebelkó Erzsiéknek meg lejjebb volt egy házuk, és az Erzsinél voltam - az is egy pár napig, mindig együtt kimentünk, ő egyedül volt, akkor már a férje meghalt -, és akkor elmentünk az Irénékhez látogatni. Hát mondjuk mi volt az? Másfél kilométer. Nem volt olyan messzire. Nekik olyan nagyon szép, rendesen házuk volt ott, van is. Férje is van. Én Irént szerettem.
DO: Tehát volt a szerkesztőségi munkatársak között egy ellenállás a Németi Irénnel szemben?
NÁDOR ILONA: Hát talán, mikor érkezett, volt. Mert ugye mondom neked, hogy mondták, hogy így, meg úgy, meg hogy ő milyen kommunista. De nem, ő egy nagyon értelmes, kulturált ember volt. Nem, szerették aztán.
DO: Gy
orsan megváltozott a véleményük?
NÁDOR ILONA: Elég gyorsan, igen.
DO: Mi volt a legjellemzőbb Németi Irénre? Mitől volt ő jó főszerkesztő?
NÁDOR ILONA: Hát ezt nem tudom, hogy mérjem le, milyen volt. Na most, ha nagyon primitíven akarom fogalmazni, akkor azt mondom, hogy igazságos főszerkesztő volt, tudod? Mert tényleg, mindenkit a helyére tudott tenni. Az egy nagyon jó emberismerő lehet, mert mindenkit a helyére tudott tenni. Azt meséltem talán neked, hogy valamelyik ilyen nagy káderasszony az állítólag nem nagyon tehetséges fiát akarta mindenáron besuszterolni, és... Nem meséltem?
DO: De, igen.
NÁDOR ILONA: Na ugye? Hát szóval azért ő ki tudta védeni, amit akart. Múltkor, nem is olyan régen, az Irén hívott fel, hogy "mi van veled?" "Hát - mondom - megvagyok". Ő kedvelt engem, nem volt egymással semmi bajunk. De azt hiszem, a munkatársak többsége elfogadta őt, nagyon rendesen tudott bánni is az emberekkel, és ő is egy rendes ember volt, nem játszotta meg, mit tudom én. Hát én elég sokat, sok évig voltam ott. Szerettem. Jó volt, szép volt, vége volt.
DO: Németi Irén érkeztével cserélődött a szerkesztőség összetétele?
NÁDOR ILONA: Nem. Alapjaiban nem. Hát aztán, mikor már az Osváth olvasószerkesztő volt, ő leadta, akkor már megnyugodott, úgyhogy, mert ő is egy, az Osváth Ernőnek, ugye? Annak a családja volt.
DO: Mondanék egy pár nevet, akiket találtam a hatvanas években. A fotósok közül nagyon sok képe szerepelt Rédner Mártának a neve. Ő ott is dolgozott?
NÁDOR ILONA: Szerződéses volt, nem dolgozott ott. Ő egy idősebb, messzemenően, az egész társaságtól egy idősebb, de régebben lehetett, mert az én időmben nagyon keveset, nyilván. Hát egy idős nő volt, tudod? Szóval ez megint egy olyan foglalkozás, hogyha odamegy egy, már mondjuk ötven, ugye? Mikor én kezdtem, voltam még húsz. Akkor azt olyan hülyén fogadják, nem? De ő, én azt nem tudom, hogy ő régebben mit csinált, mert olyan rettenetesen sokat a Nők Lapjánál nem dolgozott, emlékeim szerint.
DO: De a hatvanas évek elején elég sok képe szerepel a Nők Lapjában
NÁDOR ILONA: Sok?
DO: Gyakorlatilag minden számban jó sok, jó pár képe megjelent.
NÁDOR ILONA: Hát akkor még bírta szusszal.
DO: Együtt nem dolgoztatok ti?
NÁDOR ILONA: Mi? Hát együtt két fotós nem dolgozik. Jóban voltunk, de hát ő mást csinált, én mást csináltam.
DO: Szakmai kérdéseket megbeszéltetek egymással?
NÁDOR ILONA: Nem nagyon. Nem. Ő talán, neki nem is ez a fotós múltja, mint ami az enyém, tudod? Mert én tényleg a semmiről, a tanoncságtól mentem fölfelé. Ő nem, ő nem tudom, hogy mit csinált vagy hogyan. Hát ő azért lényegesebben, akkor még idősebb volt. Úgyhogy én nem tudom az ő teljes múltját.
DO: Ebben az időben jelentek meg, kezdtek el megjelenni a Nádas Péternek a képei.
NÁDOR ILONA: Fotói, igen. Egy darabig ott volt a Nádas, és aztán valahogy, nem tudom, hogy ki miatt, ki nem miatt, de elment. Hát ő jobb írónak. Nem azért, hogy nem tudott, na de hát az csak egy jobb, nem? Ő a Salamon Magdáékkal volt nagyon jó barátságban.
DO: Aztán, valószínűleg ők külsősök lehettek, mert elvétve találtam képeiket: Nagy Ibolya.
NÁDOR ILONA: Fotósként?
DO: Igen.
NÁDOR ILONA: Hát az tényleg, még azt se tudom, kicsoda.
DO: Járai Rudolf?
NÁDOR ILONA: Hát az egy neves. De nem a Nők Lapjától neves, mert ő már előtte egy jó nevű fotós volt.
DO: Ez hogy volt? Hogy mondjuk a Járai, ő egy jó nevű fotós volt. Fontos volt ez a Nők Lapjának, hogy jó nevű fotósoknak a képeit is hozza? Vagy ez kölcsönös dolog volt, hogy a Járainak is jó volt, hogy a Nők Lapjában megjelentek képei?
NÁDOR ILONA: Persze. És amit hozott, az jó. Hát ez nem volt probléma azt hiszem, senkinek.
DO: Lelkes István.
NÁDOR ILONA: Azt tudom, hogy egy fotós volt, de az nem volt nálunk. Arról nem tudok, azt se tudom, hol volt, de a neve, az úgy tudom, hogy volt. Lehet, hogyha látnám, eszembe jutna, hogy ő az, de nem ismertem.
DO: És a hatvanas évek elején jelentek meg a Kornissnak az első képei.
NÁDOR ILONA: Igen. Hát a Korniss, az egy nagyon nagy tétel ma már.
DO: Ő nagyon fiatalon került oda?
NÁDOR ILONA: Nem olyan, normális. Ő csak aztán kinőtte ezeket, tulajdonképpen könyveket csinált. Rengeteg, neki sok könyve van. És ő egy nagyon jó fotós volt. Most csak azt nem tudom, a könyveket ő irkálta? Vagy más irkálta? Ezt nem tudom. De azért ő egy jó fotós volt, egy kiemelkedő, úgyhogy nem, igaza volt, amit csinált, hogy könyveket.
DO: Újságírók: Galsai Pongrác.
NÁDOR ILONA: Jaj, nagyon jó figura volt! Az egy tehetséges, egy nagyon érdekes pasas is volt. Ő egy tehetséges újságíró volt.
DO: Hogyan került, miért került a Nők Lapjához?
NÁDOR ILONA: Azt nem tudom. Azt se tudom, hogy belső munkatárs volt-e vagy külső munkatárs, a Galsai. Nem tudom, lehet, hogy nem, mert volt ilyen, aki külső volt, de úgy nézett ki, hogy állandóan ott van, tudod? Adta le az anyagát. Egy kedves, kellemes pofa volt a Galsai! Avval nem jártam riportra, az egy más műfaj volt.
DO: Egyike volt a kevés férfimunkatársaknak.
NÁDOR ILONA: Ő?
DO:
Ugye, gyakorlatilag szinte csak nők dolgoztak ebben a szerkesztőségben?
NÁDOR ILONA: Hát 80 százaléka, igen.
DO: Hogy tudtatok együtt dolgozni?
NÁDOR ILONA: Jól. Volt egy levelezési rovatvezető, ő a Ranner Gizella volt a vezetője, az egy külön társaság volt. És aztán volt ez a többi része, ami szerkesztőség, mert a levelezési, az egy más, hát egy más káposzta. A Tolnai Böske, az nem szerepel sehol?
DO: Vele nem találkoztam.
NÁDOR ILONA: Pedig az egy nagyon intelligens, értelmes nő volt, és akármilyen komolyabb ügy volt, ilyen levelezési probléma - beírtak, és az Irén cikisnek találta az ügyet -, akkor csak őt hívta, és küldte el kibogozni. Hát egy értelmes, nem volt olyan kimondottan fiatal, de az egy kulturált nő volt.
DO: Barabás Tamás.
NÁDOR ILONA: Az nem volt a Nők Lapjánál. Azt se tudom, kicsoda, azt tudom, hogy fotós volt, de...
DO: Salamon Magda.
NÁDOR ILONA: Újságíró volt, igen. A Salamon Pál, író, az a férj. Én a Magdát szerettem. Egy nagyon visszavonult, de egy nagyon rendes ember volt. És jártam vele riportra, úgyhogy szerettem. Nekem egyikkel se volt soha semmi konfliktusom. Nem tudom, hogy ki van olyan, akivel sose mentem vagy az se jött velem, nem tudom.
DO: A Salamon Magda milyen típusú riportokat csinált? Volt valami speciális területe?
NÁDOR ILONA: Nem. Főleg olyan emberközpontú riportokat csinált. De az jól tudott írni.
DO: Földes Anna.
NÁDOR ILONA: Hát ő az irodalom nagy tudora. Ő egy nagyon jól képzett valaki volt, úgyhogy ővele is nagyon jó, még a mai napig is hol fölhív, beszéltünk.
DO: Kertész Magda.
NÁDOR ILONA: Hát ő, aztán nem olyan sokáig volt ő ott, én azt hiszem, hogy csak úgy elment a dolgok között, de sokat nem tudok róla.
DO: Gyenes István.
NÁDOR ILONA: Ő aztán olvasószerkesztő volt hosszú ideig, ameddig volt. Hát az egy régi, még ő a Kis Újságnál volt, tudod? Szóval ő nem volt pártvonalbeli, de egy nagyon nagy tudású pasas volt, az biztos. És egy nagyon kellemes ember, különben.
DO: És a Bars Sárit találtam még. Ő régi...
NÁDOR ILONA: Igen, ő egy régi volt. Aztán egy darabig próbálták, még a kezdetben, mikor ez Nők Lapja lett, akkor ezt egy darabig odarakták főszerkesztőnek. Hogy ki? Ezt biztos az MNDSZ csinálta, de hát nagyon rövid ideig volt ő főszerkesztő, mert ez igazából azt hiszem, nem volt a legtökéletesebb dolog. Mert az is egy tudomány. Az a Németi Irén nagy tudománya volt. Hogy volt neki egy huszon-nem-tudom-hány tagú szerkesztősége, és akkor mindegyikhez megvolt a receptje. Én jóban voltam vele és elég bizalmas is volt hozzám, emberileg is szerettem.
[...]
DO: A hatvanas évek elején már a Blaha Lujza téren, a Hírlapkiadó Vállalatnak a házában volt a szerkesztőség, és az ötvenes években meg még a Belgrád rakparton volt egy darabig.
NÁDOR ILONA: Igen, de nem olyan sokáig voltunk ott. Igen, a hátsó lépcső, képzeld el, hogy csak a hátsó lépcsőn mehettünk fel.
DO: Ez a Belgrád rakparton...
NÁDOR ILONA: Igen. Nem is tudom, ki volt ottan, de emlékszel? Vagy van neked valami, hogy ki volt ottan a főlakó? De az nem engedte, de a hátsó lépcső is egy elegáns hely volt viszonylag. Hát mondd már, hátsó lépcső! Én ilyenből nem tudtam így ügyet csinálni. Csak úgy, röhögségből mondom: mi ott jártunk föl.
DO: Mennyiben volt más ez az új szerkesztőség a Blaha Lujza téren?
NÁDOR ILONA: Hát mindenkinek volt külön szobája, a folyosón, a félemeleten, és ketten voltunk egy szobában. Aztán volt, mikor egyedül voltunk, mert amikor Szebelkó Erzsi, aki, most volt olyan, az Erzsi is, aki például nem mindennap jött be. Én mindennap bementem. De volt, akinek nem volt dolga, és az nem jött be mindennap, csak leadta az anyagát.
Na, kik vannak még?
DO: Több újságírót nem találtam, akikről már korábban is beszéltünk, tehát akik ugye, az ötvenes években is voltak. Ez a Hírlapkiadó Vállalat izgat engem egy kicsit, hogy itt nagyon sok szerkesztőség volt egy épületben.
NÁDOR ILONA: Igen. Nem olyan nagyon sok azért, de volt.
DO: Tartottátok a többi szerkesztőséggel a kapcsolatot? Vagy volt bármilyen kapcsolatotok, közös ebédek?
NÁDOR ILONA: Hát egy ebédlőnk volt, egy hatalmas ebédlőnk. Hát persze, hogy a Népszabadság, vagy Szabad Nép volt még akkor? Ezt már nem tudom. De hát természetes, hogy azokkal mondjuk egy asztalnál, úgy kialakult, hogy "ide leülsz", és akkor mindennap oda leült mindenki. Olyan hosszú asztal volt, négyen vagy hatan ültünk egy asztalnál. De mindig ugyanazok, úgyhogy bérelt helyünk volt. Meg már tudták. Odajött, ki diétásat eszik, meg sokszor kértem: "ne nagyon zsírosakat, meg ilyeneket nem", és akkor kaptam mást.
DO: Ez gyakorlatilag egy vállalat volt.
NÁDOR ILONA: Egy vállalat.
DO: Tehát amikor riportra mentetek, akkor a kocsi, az...
NÁDOR ILONA: Akkor a központi pártgarázsból kaptuk a kocsit. A titkárság megrendelte, jött a kocsi és avval mentünk, igen.
DO: Tehát a szerkesztőségnek nem voltak kocsijai?
NÁDOR ILONA: Nem. Személyesen nem. Azt a pártgarázsból kaptuk, a kocsit. De mindegyik lap, ami odatartozott. Azt nem tudom, hogy a Szabad Né
p vagy Népszabadságnak hogy, lehet, hogy annak volt saját kocsija. Egyetlen embernek, az Irénnek volt egy kocsi, ami mindig rendelkezésére állt. De az Irén, ha nem tudott adni a garázs kocsit, akkor azt mondta az Irén, akkor ő odaadja a kocsiját, és csak egy olyat kér, ami csak hazahozza, meg odaviszi, ő egy tényleg rendes, rugalmas ember volt, nem játszotta meg, hogy mit tudom én, ő csak a saját mit tudom, mije. Nem. Ő ember volt, tudod? Nem minden főszerkesztő ember. Nem ám! Vannak olyan beképzelt, nem tudom, micsoda. Szerencsére ezekből nem jutott nekem.
DO: Itt, ezeket a képeket végignézve, a hatvanas években, azért ezek érezhetően...
NÁDOR ILONA: Tematikus?
DO: Nem, tehát hogy sokkal kevesebb a gyárriport, meg kicsit életközelibbek a riportok is.
NÁDOR ILONA: Igen. Meg el is felejti az ember, hogy miket csinált. Én elég sok címlapot csináltam.
DO: Igen, ez egy szentendrei riport. Amikor kaptatok egy témát, hogy Szentendrére...
NÁDOR ILONA: Igen. És amikor az újságíró hozta a témát, mert nagyon sok esetben az újságíró hozta.
DO: Tehát amikor kaptatok egy ilyen témát, hogy mondjuk Szentendre... vagy az újságíró azt mondta, hogy neki...
NÁDOR ILONA: Főleg az újságírók hozták a témát.
DO: Akkor neked mennyiben volt meghatározó az, hogy milyen képanyagot kell ehhez...
NÁDOR ILONA: Hát kimentünk, és megnéztük, hogy mi van.
DO: Ez egy közös döntés volt?
NÁDOR ILONA: Az egy közös döntés volt, hogy mi mit csinálunk.
DO: Ez egy nagyon jó címlap.
NÁDOR ILONA: Igen. És tudod, mi az érdekes? Hogy az ember elfelejti azért. Hát most ezt nem is lehet... Na, itt a Zsigmondi! Az is egy nagyon jó újságíró volt, a Zsigmondi. Kicsit habókos volt, de nagyon jó újságíró volt. Azt hiszed, emlékszem én ezekre? Hogy én csináltam?
DO: Ez például hogy készült, ez a kép? Emlékszel-e rá, hogy ez egy beállított kép volt?
NÁDOR ILONA: Biztos, hogy nem beállított kép volt, ez biztos, hogy egymagában üldögélt, napközis lehetett, biztos. Nem csináltam lehetőleg beállított képet. Lehetőleg. Még ezeket a nagyságokat is, mikor fotóztam, akkor először olyan izé, mert azt hitte, hogy most, rögtön jön a fotó, már úgy éreztem, és akkor én nem. Én ott ültem az újságíró mellett vagy egy kicsit arrébb, ahol láttam, hogy nekem jó, és akkor elkezdett beszélni, és amikor már jó sokat beszélt, én ott tartottam a gépet mondjuk ugyanabban a pozícióban, és amikor kellett, csináltam. Szóval hogy ne legyen merev, meg ne érezze, meg egy ilyen emberszerű legyen. Még legkönnyebb volt talán tulajdonképpen így vidéken dolgozni. Mert azok nem, valahogy másképp fogták ezt fel.
DO: Könnyű volt velük kapcsolatot teremteni?
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: Nem volt bennük ellenállás?
NÁDOR ILONA: Nem. Attól függött, hogy az ember hogy közeledett. Biztos talán előtte volt, de aztán nem. Nem nagyon emlékszem ezekre Például ezekkel, az a készségem valahogy megvolt, hogy ezekkel a nőkkel is rögtön kontaktust tudtam teremteni. Mert különben ő is tartott tőlem, hogy "jaj, ez egy pesti". Ezek olyan zárkózott emberek voltak.
DO: A vidéki utak adminisztrációja, ez hogy zajlott?
NÁDOR ILONA: A pártközpontból kértek egy kocsit.
DO: A szállás?
NÁDOR ILONA: A szállást, azt a szerkesztőség intézte el, tehát valahol a szállodát, hogy abban a városban vagy hol, ha volt szálloda vagy valami, de a legtöbb helyen volt. Azt akkor a titkárság megrendelte ott a helyet nekünk. Az nem a mi feladatunk volt. Úgyhogy jött a kocsi, attól függ, hogy ki milyen irányban lakott. Ha a kocsi előbb tudott hozzám jönni, akkor hozzám jött, ha előbb az újságíróhoz ment, összeszedett, és akkor mentünk. De az is, például volt olyan gépkocsivezető, aki külön törtetett azért, hogy a Nők Lapjával jöjjön. Mert nálam, engem különben elfogadtak. Mert én nem, mit tudom én, ha valahova bementünk, és valami olyan hely volt, és gondoltam, hogy őt is lehet vinni, és akkor nem hagytam, hogy egy fél napig a napon rohadjon szerencsétlen fiú a kocsiban. Hanem mondtam, hogy "jöjjön, majd eligazítjuk". És akkor mondtam, hogy a gépkocsivezetőnk, és volt, ahol ebédet is kínáltak. És akkor mondtam, hogy "na jó, de akkor hárman vagyunk". "Persze." És akkor, ezt mindent én intéztem. Az újságírónak esze ágába nem jutott, hogy az is egy ember. Szóval azért cikis ez, nem?
DO: Nagyon különböző helyeken, meg nagyon különböző embereket fényképeztél.
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: Mennyire tudtál vagy akartál része lenni azoknak a világoknak vagy embereknek az életének, akiket ott fényképeztél? Vagy mennyire érintettek meg ezek a nagy különbségek?
NÁDOR ILONA: Valahogy nem olyan rettenetesen. Hát ott teljesen más, most azt mondom, hogy primitívebb viselkedés vagy kapcsolatteremtés kellett egy íróhoz vagy egy, mit tudom én, miniszterhelyetteshez és más egy paraszt nénihez. Ez valahogy belülről kellett, hogy jöjjön. Vagy megvan ez a készsége az embernek vagy nincs meg. Akinek nincs meg, nem tudom, hogy csinálja. Mert csak így tud boldogulni az ember. Ez nem érdem. Ez szakmai tudomány.
DO: Ez legalább olyan fontos egy fo
tóriporternek, hogy legyen ilyen a készsége, mint a technikai tudás?
NÁDOR ILONA: Igen, igen. Mert így tud közel jutni. És egész másképp viselkedik az az ember, még ha nem is beszélget vele, de a légkör. Teljesen, egész más. Egy olyan embert talál, aki hát elfogadja őt vagy mit tudom én. És én nem dirigáltam, hogy "most ide üljön!" vagy "oda üljön!", ahol ő ült, akkor én megkerestem azt a szöget vagy azt a lehetőséget, ahol én azt a legjobbnak találtam. Pedig sok ilyen nagyobb kutyát fényképeztem. De nagyon szép évek voltak.
DO: A mozgalmassága miatt volt szép?
NÁDOR ILONA: A változatosságuk, az emberismeret, a vidékismeretség, akkor városok ismeretsége. Mindenféle szinten. Úgyhogy minden. Szóval úgy nem tudok olyan részt, amit úgy nem ismertem volna. Hát ezáltal ismertem, hogy csináltam. Úgy ezt sose gondoltam, hogy ezt fogom csinálni. Tényleg. Hát eszembe nem jutott. Szóval nem az, hogy "ez akarok lenni". Valahogy így sodródtam. De jól sodródtam.
DO: Volt-e valamilyen technikád arra, hogy hogyan készítsd el ezeket a képeket? Akár hogyha valahol egy riportot készítettél, akár egy beszélgetés során kellett egy képet készíteni?
NÁDOR ILONA: Hát azt én azt előre nem, mindig a helyszínt vettem alapul. Én előre azt nem gondoltam, hogy ezt így vagy úgy fogom csinálni. Azt nem is lehet. Mindig a helyszín adja, meg az alany adja a lehetőséget. Ezt nem lehet előre, hát az rémes lenne. Hogy én előre kifundálnám, hogy Csajágaröcsögén. Nem. És attól függ, hogy kivel találkozik össze az ember. Ki az az ember, akit, nem tudom. És én nem rögtön, az első pillanatban kezdtem el fotózni. Hagytam, beszéljen az újságíróval. És aztán megszokta a légkört.
DO: Más lapnak, a Nők Lapján kívül fényképeztél-e?
NÁDOR ILONA: Nem. Nem is való volt, de ambícióm se volt ahhoz, hogy én más lapnak fényképezzek.
DO: És nem is volt csábítás más lapokhoz, hogy dolgozz, akár főállásban?
NÁDOR ILONA: Nem. Nem, mert azért mondjuk itt egy olyan tétel voltam, hogy azért nem mondták azt, hogy "gyere hozzánk!". Úgyhogy nem.
DO: És művészi ambícióid nem voltak, hogy könyveket csinálj? Kiállításokat rendszeresen...
NÁDOR ILONA: Nem. Kiállításom volt, de nem. Nem, nekem nem volt, tényleg. Más biztos, hogy sokkal többet csinált volna vagy mit tudom én, miket ért volna el. Én beértem ennyivel.
DO: Magadnak fényképeztél?
NÁDOR ILONA: Soha. Hát fényképeztem, ami nem jelent meg vagy szép volt, csak nem is kellett, csak én úgy láttam, hogy. És azokat nagyítottam le. Hát szerencsére, már mikor nem nekünk kellett laborálni - szóval én tudtam laborálni, nagyon sokan nem tudtak -, és akkor a laborban valaki, hát aztán már nagy labor volt, ahol olyan laboráns volt, ahol a vezetőnek megsúgtam, hogy "az izét, add nekem őt, hadd laboráljon!", mert tudtam, hogy ő tökéleteset tud, és ideadta őt.
DO: És akkor te a laborból megkapott kontaktot.
NÁDOR ILONA: Akkor megkaptam a kontaktot, kijelöltem a kontaktot, visszavittem.
DO: És akkor ezek a nagyítások kerültek a képszerkesztőhöz?
NÁDOR ILONA: Nem, az hozzám került vissza. Mert például volt olyan, amit úgy gondoltam negatívban, hogy ebből is, meg abból is. Akkor a képben láttam, hogy ez a jobbik, akkor azt adtam le.
DO: És akkor te leadtál egy anyagot, és akkor az gyakorlatilag mind megjelent? Vagy abból még válogatott a készerkesztő?
NÁDOR ILONA: Hát esetleg, ha sok volt, válogathatott. De annyit én, szóval körülbelül tudtam, hogy mennyi kell ahhoz.
DO: Ez a képszerkesztés nem vonzott soha? Hogy egy egész lapnak a képszerkesztését csináld?
NÁDOR ILONA: Nem. Nem!. Ott rostokoltam volna! Nem. Ahhoz egy másféle ambíció kellett, nyilván.
DO: Ez az állás a Nők Lapjánál, ez jó állásnak számított?
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: Tehát erkölcsi, meg anyagi értelemben is?
NÁDOR ILONA: Igen. Abban az időben ez teljesen, hát a prémiumot, én elég sokat dolgoztam, és volt egy alapfizetés. Nem kezdettől, de volt egy alapfizetés és a prémium volt, hogy ki mennyit dolgozott, hogy dolgozott, és ezt nem is tudom, hogy mikor, hogy ezt előre megmondták, hogy mennyi a prémium. Nem hiszem. De úgy megdicsérgették, az Irén, értekezleteken, akinek akár írásában, akár képében jobb, kimagaslóbb teljesítménye volt.
DO: Akkor a hatvanas években nem volt anyagi gondotok? Meg tudtatok élni a fizetésetekből?
NÁDOR ILONA: Hát, nézz oda, nagyon, anyámmal éltem, csak hát...
[...]
DO: Nem beszéltünk még technikai dolgokról. Milyen géppel, emlékszel-e arra a gépre, amivel elkezdtél fotózni? Hogy milyen típusú gép volt? Hogy milyen jellegű?
NÁDOR ILONA: Azt hiszem, egy Rolleiflex volt. Egy Rolleiflex, mert én nem nagyon szerettem kisfilmmel dolgozni. Meg is maradtam. A divatban sokkal könnyebb volt. Mert aztán én áttértem, a Divat rovatot, mikor megkaptam, az három oldal volt a lapban. Akkor az egy oldal, mikor már színesre mentünk, akkor ott egy oldal színes fotó volt, a másik oldal fekete-fehér, és a harmadikat, azt meg kellett szervezni avval a divattervezővel, aki terveket csinált. Úgyhogy avval csak ilyen megbeszélésem volt,
és megkértem, hogy hát mit csináljon, és akkor azt akkor azt ő megcsinálta mindig. Hogy kell a ruhákat, szabásmintát, meg ilyeneket, hát az nem az én asztalom. Az egy külön szakma.
DO: És akkor ezt is, a divatfényképezést is jobb volt nem kisfilmes géppel csinálni?
NÁDOR ILONA: Semmit nem csináltam kisfilmessel, nem.
DO: És hogyan kaptál gépeket?
NÁDOR ILONA: A szerkesztőségből. És még szerencsére aki adta a gépeket, az a vállalatvezető-helyettese volt, az nagyon rendes volt velem szemben. Ha jött egy új gép, akkor hívott, és senkit előtte nem, és kérdezte, hogy "hát van egy új gép, hogy igen?" és akkor mondtam, hogy nagyon köszönöm, és akkor megkaptam. Ezt leadtam, és azt megkaptam.
DO: És mindig egy géppel dolgoztál? Vagy egy gép volt nálad?
NÁDOR ILONA: Az a Rolleiflex volt, igen. Mert az egy, ugye beleláttam, meg még a műteremben is, az mondjuk erre nagyon megfelelő volt. Hát volt nekem saját kisfilmes gépem, de azt munkára nem nagyon használtam.
DO: És mindenkinek, tehát az összes fotósnak a szerkesztőségben saját gépe volt? Tehát nem egy gépet használtatok többen?
NÁDOR ILONA: Nem. Mindenki a saját, már nem úgy, a sajátját, hanem azt a gépet használta. Hát nem is lehetne. Szóval volt műterem, volt, aki javította, az volt a másik házban először, aztán már egy házban voltunk - hogyha valami nem stimmelt a gépen, akkor "jaj, izéke, jaj, nézze meg!", és akkor megnézte, megjavította vagy ott kellett hagyni egy-két napra, ha valami komolyabb baja volt. De aztán elég sűrűn lecserélték. Legalábbis én kijöttem, mikor fölajánlottak egy új gépet, mondom "hát akkor nem mondom, hogy nem kell". És akkor a másikat leadtam. Úgyhogy a munkaeszközöm, az rendben volt. Eleinte még talán nem olyan nagyon, mert akkor csak egy darab gépem volt.
DO: És ezeket hol tartottátok? Ezeket a gépeket?
NÁDOR ILONA: Volt a szerkesztőségben egy hatalmas nagy páncélszekrényem. Abba be volt minden téve, és bezártam, én kezeltem. És akkor abban volt. Az aztán az én felelősségem volt. Elveszik egy gép, akkor huhú! Na de azért én erre vigyáztam.
|
|
 |
|