|
|
Gadányi György, Gadányi2
|
GADÁNYI: Ha a hivatalos, illetve a sajtórészét tekintjük végig, akkor az első megjelenő képem második gimnazista koromban, a Pedagógusok Lapjában jelent meg. Az volt az első, újságban megjelent képem. Egy rajztanáromnak, Hamza Tibornak a kiállításán készített képek voltak, és gyakorlatilag ezzel egy időben a Család és Iskola, úttörőlapok, Neue Zeitung, de a múltkor idáig eljutottunk.
MGY: Mondjad nyugodtan.
GADÁNYI: No, azt hiszem, hogy az érettségit is mondtam, hogy a zsebemben volt egy újságíró-igazolvány is.
MGY: Igen.
GADÁNYI: Úgy húztak meg majdnem. A szórakozásból fényképezés - most ezzel te provokáltad ki vagy ültettél bogarat a fülembe -, hogyha visszamegyek, az iskola mellé járások és a Zolnay ásatásai... Ezek se a hagyományos amatőr témák voltak.
BM: Mik a hagyományos amatőr témák?
GADÁNYI: Ezt soha az életben nem mondtam ki, most mintha nem is én lettem volna. Hát nyilván elkezd fényképezni valaki, és fényképezi a családot, a kertjüket, az iskolai kirándulásra is oda merik adni a fényképezőgépet a gyereknek, akkor ott fényképez.
BM: És ilyen képek nem születtek?
GADÁNYI: De. Mert egy kiránduláson kőkeményen végigfényképeztem a kirándulást, és a nagy látószögű objektívvel torzképet az osztályfőnökömről. Az volt annak az időszaknak a legsikeresebb képe, az egész osztály, mindenki vett belőle.
MGY: Árultad ezeket a képeket, ezek szerint értéke is volt.
GADÁNYI: Igen, hát fel kellett ismerni az értékét. Istenem, Lakatos Béla. Hát rendes orra volt, Heftinek becézték, és az Exaktámhoz a 35 milliméteres Flektogon nagy látószögű objektív kitűnően alkalmas volt egy ilyen mélylélektani kép készítéséhez.
MGY: Tehát akkor Exaktád volt, amikor ez készült.
GADÁNYI: Igen.
MGY: Ez hányban volt körülbelül?
GADÁNYI: Hát ez a gimnázium nagyon első-második évében, lehet, hogy az első. Tehát nagyon korai időben.
MGY: És ez volt az első fényképezőgéped?
GADÁNYI: Nem, az a bizonyos Altix 5-ös volt. Tessar objektívvel, 2.8-as, ötcentis objektívvel, Tempor zárral.
MGY: Megvan ez a gép még?
GADÁNYI: Ez a gép időközben beépült az Exaktába, de a gyűjteményemben sok-sok évvel vagy évtizeddel később egy nagyon szép, ugyanilyen Exát találtam. Mondjuk mint gyűjteményi darab vagy a fényképezőgépek fejlődéstörténetében nem lenne annyira izgalmas, de ezt el kellett tenni, hogy ilyen volt az első gépem.
BM: És az osztálytársak hogyan viszonyultak ehhez, hogy fényképezett? Használták ezt? Kértek fényképeket?
GADÁNYI: Igen. Én azt hiszem, hogy nem is igazán lehetett elképzelni engem másképp, vagy valami baj van, vagy nem én vagyok, ha nincs nálam fényképezőgép. Tehát ennyire, tehát az, hogy kihasználták, ennek rossz értelme van, tehát nem is így kérdezted.
BM: Nem.
GADÁNYI: De ez az egész hozzátartozott az osztálynak is, az iskolának is az életéhez. Nyilván a saját osztályomnak is jó volt az, hogy sokkal többet szerepelnek az Eötvös Diák című lapban is. Hát az volt a legeslegelső. Zolnay ásatásain készült képek megjelenhettek volna újságban vagy akár az egyik tudományos publikációban ugyanúgy, mert érdekelt az a kirajzolódó csontváz a kutatóárokban. Érdekelt az az előbukkanó téglatöredék vagy a már kiolvasható...
Semmit nem fog csinálni vele, legföljebb fényképez. Gyere. Gyere. Gyere, hapsi. [Egy17 éves macska]
MGY: Ott a legjobb hely, a gazdánál.
GADÁNYI: Gyere. És érdekes volt számomra az a mozdulat, ahogy a pemzlivel vagy a spaklival hogy bontottak ki valamit. Ez elhangzott később kiállításom megnyitóján is, meg hát ezt magamról is tudom, meg mondom, hogy egy nagyon kíváncsi ember vagyok. Tehát én ott, amikor Zolnay mellett guggoltam vagy bóklásztam, akkor nekem mindig tanítottak vagy mesére késztettem a környezetemet. Nyilván az én érdeklődésem, tehát nyilván kérdeztem és nyilván Zolnay, aki hihetetlenül olvasmányos és csodálatosak az írásai, hát elemében volt és tanított és mesélt arról a korról és még nagyon-nagyon sok mindenről. Tehát... De ugyanezt mondhatom a filmhíradósokkal való kódorgásaimra is, ami nem csak az az esemény, ahol voltunk, hanem éppen a filmezésnek a - hülye, nagyképű dolog - rejtelmei, frászkarika, mindennapi dolgai. Úgyhogy, igen, most még az amatőrkérdés körül vagy elszólásom körül kóválygunk.
MGY: Tehát amatőr avagy privát, ugye, tehát privát képeket...
GADÁNYI: Igen.
MGY: És ezt életed folyamán később is, azért privát képeket készítettél, vagy nem? Abszolút nem? Tehát mennyire volt jellemző az, hogy privát képeket csináltál?
GADÁNYI: Hát ahhoz egy... Jó, hát ez nyilván nem fordult elő, csak mondom. Kényszerűségből egy családi összejövetelt végigülő fotográfus úgy utálja az egészet és púp a hátára, az nem fog jópofa családi dolgokat fényképezni.
MGY: Igen, persze.
GADÁNYI: Tehát ez nyilvánvaló. Most én ezt úgy fordítom, hogy ilyennek, hála a jó istennek, ilyennek nem igazán voltam kitéve. Tehát azok a kapcsolatok vagy együttlétek, az nagyon sokszor azt jelentette, hogy én szórakoztam vagy nem tudok mit csinálni a kezemmel. Halálosan rosszul érzem magam, ha udvariasságbó
l végig kell vagy kellett ülni valamit, tehát én inkább szórakozom közben. Nem is feltétlen családi vagy emlékkép vagy privát kép készítése céljából, hanem ott ugyanúgy egy bútoron, egy öreg íróasztalon [megakad a tekintetem], oroszlánfejes kis faragványán, aminek a szájában van a kulcs, és benne van a kulcs!, akkor én ott elröhögöm magam, látszólag indokolatlanul, és megcsinálom a Szájzár című képemet. Szóval röhögök a világon, és elvagyok.
MGY: Ez a kép konkrétan így készült?
GADÁNYI: Ez a kép történetesen a Gyógyszertári Központ igazgatójával [Rázsó István (1926-1977) gyógyszerész, 1967-től a Gyógyszertári Központ igazgatója] történt interjú kapcsán készült. Én nagyon jól elvoltam az íróasztal zárjával, és megcsináltam, túl voltam a portrén, túl voltam valamilyen statisztikai kimutatás lereprózásán, és voltak öreg patikaedények egy polcon, azokban csak gyönyörködtem, tényleg szép darabok voltak, és hát ez meg bearanyozta a napomat.
MGY: És szájzárad lett.
GADÁNYI: És lett szájzáram. Közeledünk, illetve hát jó, minden rólam szól. Tehát kíváncsi vagyok, mindenre kíváncsi vagyok. Egyébként a riportok alatt is nagyon sokszor az újságíró-fotós kettősből az újságíró beszél vagy beszélteti a riportalanyát, a fotós, az csinálja a dolgát, de nagyon sokszor ez egy hármas beszélgetés volt. Tehát ami nekem eszembe jutott, azt megkérdeztem, azt egy összedolgozott újságíró-fotós párosnál a kollégám azt ugyanúgy írta, és beépült, vagy ne adj isten, vett olyan fordulatot egy riport, hogy az egy nagyon érdekes vonulat volt, és amiért jöttünk, arról a továbbiakban sok szó nem esett. Tehát ezt én a fotóriporterségemnek általában nem látványosnak tűnő rutinportré készítése, az nekem borzasztóan izgalmas volt, azok a témák, bármi legyen. Lehet, hogy nem örült egyik kollégám sem, [hogy] a szövödében fényképezzen, a hihetetlen zaj, amibe belesüketül a nyomorult ott dolgozó, vagy a fonoda hihetetlen zajában. De nekem ez mindig valami izgalmas volt. Az egymást fedő és más szögben álló szálaknak a játéka. És érdekes volt... Szóval mindig játszottam. Most hogy mi volt az első lap... Hát ez itt most már ismételve volt. Az érettségi után azokkal a lapokkal, ahova addig fényképeztem, azokhoz a lapokhoz, nem is egyhez, már szerződéssel és munkaviszonyként folytattam ezeket a...
MGY: Soroljuk fel ezeket a lapokat!
GADÁNYI: Család és Iskolába nagyon sokat fényképeztem. Pajtás, Tábortűz, Ifjúsági Magazin, a Neue Zeitung, ahol az iskolából, tehát megszűnt ennek a bizonyos német osztálynak a híradása, de megmaradt a Neue Zeitunggal egy olyan laza kapcsolat, hogy megkérdezték, hogy a pilisvörösvári vagy valamelyik pilisi faluban a sváb bálról lenne-e kedvem nekik egy képriportot hozni. Szóval foglalkoztattak így.
MGY: Tehát kaptál témát, helyszínt, ugye? Tehát klasszikus fotóriporteri munkálkodás volt?
GADÁNYI: Igen.
MGY: És akkor ezenközben te játszottál is, ha jól értettem?
GADÁNYI: Igen. Hát, ha most így kérdezed, hogy klasszikus fotóriporteri felállás - persze, hát kap egy témát, és... De megint egy érdekes dologra kérdeztél rá. Tehát kaptam témát, és megcsináltam. De ez... Nem fogom én ezt elfelejteni. Nők Lapjánál, most előrefutunk egy kicsit, aztán majd vissza lehet menni. A Nők Lapjánál borzasztó hamar nem voltam kitéve vagy nagyon-nagyon ritkán és egyre kevésbé voltam kitéve annak, hogy hát meg kellene csinálni valamit. Tehát az a bizonyos "muss" anyag [szerkesztőségi kifejezés: jelentése, kötelező megcsinálni]. Meg kellene csinálni az Országos Nőtanács évi ülését vagy félévenként aktuális ülését a Parlament vadásztermében. Ettől mindenki, gondolom, hogy húzta be a nyakát, hogy amikor erről volt szó, hogy kinek kell elszúrnia azt a mit tudom én, egy napját. A francot érdekel. Ez nálam úgy működött, hogy megint csak hogy röhögök a világon, meg nézgelődöm, meg elvagyok, ide vezethető vissza. Ezen mindenki csodálkozott, hogy a stréber jelentkezik, hogy szeretném csinálni a Parlamentet. Aztán törtem a fejemet, hogy előző alkalommal én a panoráma-fényképezőgéppel a vadászteremben most fél évvel ezelőtt fekvő panorámaképet csináltam vagy álló panorámaképet? Fekvő panorámakép? Az is ugye gyönyörű a vadászteremben, a fekvő. Az álló? Ott elöl egy - bocsánat - kurva nagy segg ül egy széken, fut össze az asztal, és fönn a csillárokban folytatódik. Megvághatatlan a kép, így kell leadni a főszerkesztőmnek, mert ha levágja az illető a dolgozó nők széles tömegeit... (nevet)
MGY: Akkor nincs téma.
GADÁNYI: Akkor belóg egy pár fej így és egy csillársor. Valószínűleg nem is elemezték ki ezt a képet. A baráti köröm inkább röhögött rajta.
MGY: Tehát lehozták ezt a futószőnyeget.
GADÁNYI: Lehozták, igen. Úgyhogy... Na most megcsináltam én a rutindolgomat. Erdélyi Lászlóné a pulpituson elöl értékeli a helyzetet, és senki nem köt engem oda, hogy ott üljek vagy ott ácsorogjak. Hát a mellette lévő folyosó a Duna-parti szárny, és ott végigbóklásztam. Szobrokat... Tehát én gyakorlatilag az összes, amit később egy albumba meg tudtam csinálni, a
Parlament 88 darab régi magyar mesterség szobrát, én akkor valamikor a hatvanas évek elején-közepén már lefényképeztem magamnak. A fotográfusnak a szobrát. Tehát az nekem örök vagy ősi időktől megvan és ismerem a szobrot, és tudtam a pénzváltó zsidót és a csizmadiát és mindegyiket. Ismerőseim voltak. [Buza Péter: A mesterség dicsérete. Parlamenti szoborkorrajz. Fényképezte Gadányi György, Budapest, 2003, Száz Magyar Falu Könyvesház]
MGY: Ezekből a...
GADÁNYI: És a következő alkalommal azért gebeszkedtem a nőtanács parlamenti üléséért, mert ugyanezt a szobrot színesben meg akartam csinálni.
MGY: Ezekből a játékképekből, ugye, ha így fogalmazhatom...
GADÁNYI: Igen.
MGY: ...a lapokba akkor be tudtál csempészni, bekerültek közlésre képek, vagy ezt inkább te elraktad?
GADÁNYI: Bekerültek sokszor képek. Mindjárt mondom. Bekerülhettek képek, mert ezekből a fonákságokból... Tehát van egy nem túl vidám, tehát nem egy ilyen hasát csapkodó, hahotázó humorom, hanem inkább a fonákságokat látom meg vagy gondolom tovább, vagy csinálok egy olyan képet, hogy továbbgondolható. Ezek nagyon sokszor, egy kép elindított egy folyamatot, és lett fél év múlva vagy két év múlva egy komplett, leadható, teljesen önálló képriport, ami most nagyon primitívnek tűnik, hogy lefényképezel egyszer egy táblát, hogy "tilos", gondolsz arra, hogy "tilos az á", valamire majd jó lesz. Szép fehér zománctábla. És utána már, de valami olyan tömegben fog rövid időn belül alád jönni a "tilos", és kiderül, hogy semmit se nem szabad, tehát mindent tilos... Most nem olyan rég elém került ez a Nők Lapja "tilos", és tulajdonképpen most is röhögni kell rajta. Nem volt megfogalmazva akkor ez politikailag, hogy most hú, de rohadtul harcos voltam és tiltakoztam a... De az olvasói reakciók nagyon sokszor éppen így, hogy is hívják, ezt a kis orrhúzást igazolták. Ez egy érdekes dolog volt, a Nők Lapjának hatalmas levelezőtábora volt. Hát iszonyatos példányszámban jelent meg a lap. Ez tízmilliós országban hogyha a néhány ezer Felvidékre vagy Szlovákiába vagy Erdélybe kerülő lapot vagy egy egykötegnyi, Amerikába kimenő lapot számolunk, az minimális, nagyon kevés pluszt jelent. De egy tízmilliós országban az ötszázezer példányban megjelenő Nők Lapja hihetetlen mennyiség volt, tehát soha lap sehol a világon egy nyelvterülethez képest vagy egy országhoz képest ilyen példányszámot nem ért meg. És ez a lap elérte az egymillió-ötvenötezer példányszámot, ami tényleg elképesztő. Még az alacsonyabb példányszámoknál volt olyan szorzó, hogy ezt néggyel be kell szorozni, és annyi emberhez kerül el. Hát az ország felnőtt lakossága. És egyébként ez így igaz. Tehát a levelezésből kanyarodtunk ide. Hallatlanul sok levél jött a laphoz, és reagáltak az olvasók a dolgokra. Tehát nagyon sok olvasói levél visszaigazolta ezeket az orrhúzásokat, és hogy az olvasó nem hülye. Tehát nagyon is érti a dolgot vagy veszi a "lapot". Egyébként ez egy borzasztó jó dolog volt.
MGY: A képszerkesztők, szerkesztők is vették a "lapot" ezek szerint? Tehát bekerült szerinted ilyen szándékkal, ilyen jellegű kép mondjuk, mint ez a "tilos" a lapba?
GADÁNYI: Hogy a képszerkesztő vagy a szerkesztő... Irén, azt hiszem, hogy egyszerűen ennek a, Németi Irén [1919-, a Nők Lapja főszerkesztője; vö. Németi Irén: Egy milliomos emlékiratai: a Nők Lapja főszerkesztője voltam. Budapest, 1996, Gasteria], ennek a humorát vagy a nem kis esetben az én erőszakosságomat [elfogadta]. Mert ha valamiben úgy hiszem, hogy igazam van, rohadtul erőszakos tudok lenni, tehát azt hiszem, hogy idegeire tudok menni embereknek. Tehát lehet, hogy a könnyebbik utat választotta és leadta. De alapvetően egy jó hangulat volt, nagyon jó hangulat volt a szerkesztőségben, és... Inkább azt hiszem, hogy tovább nem gondolta sokszor a lap, hogy le fogják szúrni a főszerkesztői értekezleten a következő héten.
BM: Mielőtt jobban belemélyednénk ebbe a Nők Lapjá-s huszonnyolc évbe, azt szeretném megkérdezni, hogy 1964-ben, amikor odakerült, akkor hogyan került a Nők Lapjához?
GADÁNYI: Mondom, akkor még vissza kell menni. Szóval amit én a gimnázium alatt azoknak a lapoknak, akiknek fényképeztem, azokkal a kapcsolat megmaradt, és lett szerződéses kapcsolat is. És még a gimnázium alatt én elkezdtem standfotózni a filmgyárban, a HDF-ben, a Híradó- és Dokumentumfilmgyár a Könyves Kálmán körúton volt sajnos. Ott nyári időszakban, hisz a filmforgatások, azok, meg a tanítás, az nem volt tökéletesen összeegyeztethető, tehát nyáron rövidfilmek, tudományos-ismeretterjesztő kisfilmek, ami belefért ebbe a nyári időszakba. Én lógtam kinn a filmgyárban, és megbízással standfotóztam kisfilmeket, kisfilmeknek. Ez nem csak a, tehát ez nem a játékfilm, és most a későbbi reklám meg sajtó számára megcsinálni a főbb jeleneteit a filmnek. Itt nem erről volt szó. Itt inkább olyan tudományos meg ismeretterjesztő filmek, ahol ahhoz a filmhez reprókat kell csinálni, abban szereplő, tehát felhasználásra képeket kell csinálni. Természetesen a forgatáson is készülnek képek
. Tehát ez megint egy picit több volt, mint a szűken vett standfotó. No, az érettségi után az úttörőlapok, a pedagógiai lapok mellett én elkezdtem standfotózni a filmgyárban, most már a tanév kötöttségeitől megszabadulva tudtam játékfilmet is standfotózni. Ez is elég... Akkor nem éreztem, teljesen természetes volt, de éreztem akkor is... Nem igaz. Szóval egy sovány kölyök évtizedek óta ebben a szakmában dolgozó standfotósok közé bekerül, most mit akar ott egy kézi, kézben tartott fényképezőgéppel, amikor állványon, egy Linhoffal csináljuk a standfotókat. Inkey Tibor [1908-1998, fényképész] és Szomszéd András és Rajnógel Imre. Ez volt a dolognak a menete. Leállítani a... Tehát azt a jelenetet felvették, kétszer, ötször, tizenkétszer, amikor, és most jön a fotó. És akkor most beáll a főszereplő, és úgy csinál, hogy most adja a pofont. "Nem, egy kicsit följebb a karját, nem, most a fényre, gyerekek, egy kicsit vigyázzatok", és egy műszaki fényképezőgéppel, ami állványon van, aminek ki kell húzni a deklijét, síkfilmre, és egy kioldózsinórral elexponálja. Tehát nincs a korabeli standfotóknak, nincs lendületük, nincs szinte atmoszférájuk, nincs... Egy pofon nem durranhat el vagy nem sülhet el úgy, hogy "na, egy kicsit följebb a kezed, na, egy picit lejjebb, hogy a szeme is látsszon, picit hőköljön vissza"... Így nem. Ez nem működik. Na most én itt riporter voltam, és egy hatszor kilences Makina rollfilmkazettával... Kézbe lenne érdemes venni a gépet. Tehát én az állványt nem ismertem, és kézből - ez egy eléggé csendes fényképezőgép -, én kézből általában megcsináltam a képet úgy, hogy amikor "fotó!", akkor nem, köszönöm, megvan. Na most elég hamar leszokott a stáb arról, hogy megszabadult a fotónak ettől a kötöttségétől. Ez a forgatás szempontjából egy kényszerű rossz, el kell viselni a dolgot, megy az idő, borul be az ég, még meg lehetne egy hogyishívjákot, egy snittet csinálni, de még a fotó, a francba, még a fotó ott van. Tehát olyan pillanat alatt a stáb leszokott a fotóról, illetve abban maradtunk: ha nekem mégis kell, akkor majd szólok. És én tudom azt, hogy évtizeddel később, tehát évtizedes távlatban előszedték Az arany ember című filmemnek meg a Házasságból elégségesnek az albumát, hogy hogy lehet, hogy tudta ez a kölyök ezt így csinálni, és... Szóval egy ilyen... És tudom, hogy nem is egy a standfotósok közül, hát, úgy neheztelt is, vagy ez egy ilyen rossz dolog volt. Egyébként aztán a teljes barátság, tehát senkinek nem tört, és én meg nem törtem végképp senkinek a pozíciójára. Ez egy pici epizód volt az életemben. Nagyon jó iskola volt a filmforgatásnak a fegyelme, a mai napig tartó kapcsolatok. Ez egy nagyon jó dolog volt, egy jó, vagy inkább azt mondom, hogy új gyakorlat. Nem viseltem volna el, én alkalmatlan lettem volna arra, hogy egész életemben ezt csináljam. Biztos, hogy nagyon jól tudtam volna csinálni. Most már ugye a filmfotó nagy öregje lennék. De ez mégiscsak egy idegen produkció, ami semmiféle, illetve hát ennyi játéklehetőséget, egy jó pillanat, közben az ember eljátszhat a stábtagok pofájával és az elalvó világosítóval és a... Mindent lehet, tehát nagyon jó képriportokat, werkfotókat lehet csinálni, aminek a stáb rettenetes örül, és később nagyon izgalmasak lesznek a filmtörténet szempontjából is. De ez nem elégített ki a kíváncsiságom miatt. Szóval itt megint a kíváncsisághoz jutunk. Tehát filmgyár, a filmgyárban standfotóztam, hát ebből a legnagyobb volt Az arany ember, az első magyar Cinemascope film. Színes Cinemascope film [1962, rendezte Gertler Viktor]. Ez egy nagyon szép két és fél hónap volt dunai szigeteken és sokfelé. Ez az időszak alatt végeztem el a MÚOSZ-újságíró-iskolát, kétéves újságíró-iskoláját. Esett erről szó, vagy csak az előzetes beszélgetésnél? Csak az előzetesnél.
MGY: Említetted, igen.
BM: Erről egy pár mondat már volt. Arról, hogy igazából sokat képkészítés kapcsán nem adott, a tanulmányokat tekintve.
GADÁNYI: Nem, nem. Ja igen, mondtam, hogy...
BM: És hogy a gyors- és gépírás hasznosabb lett volna...
GADÁNYI: Azt viszont borzasztóan sajnálom. Azt a mai napig sajnálom, de hát aztán már erre és millió mindenre nem volt energia és idő, amikor az ember elkezdte a dolgát csinálni. Hát, na. Azután volt egy számomra elég rossz kitérő. A filmgyári standfotózás, az ment volna tovább is, tehát annak folyamata lett volna. A Tájékoztatási Hivatal, a Tájhivatal - hogy ez hogy jött össze, nem tudom, mert emlékem szerint én nem kerestem ilyen értelemben állást, csináltam ezeket -, szóval a Tájhivatalnál volt egy beszélgetés, és egy állást, egy státust kaptam a Polgári Védelem című lapnál. Ahol emlékszem, hogy nekem gyakorlatilag az egyetlen célratörő kérdésem az volt... Hazainénak hívták a Tájhivatalban? Azt hiszem, igen. Az a kérdésem volt, hogy miután én fényképezek úttörőlapoknál, filmgyárban, és ez egy havonta megjelenő lap, ezeket ugye megtarthatom? Természetesen a Polgári Védelemmel, azzal egyeztetve. Hát ez természetesen, miután egészen más terület, tehát nincs s
emmiféle érdekátfedés... És hát ez egy kötetlen munkaidőt jelent. Na most hát ebből pillanatokon belül kiderült, hogy a HM területén van ugye a Polgári Védelem, a szerkesztősége. Belépő, időt írnak, a főszerkesztő első napiparancsa az volt, hogy jövő héten Eger-nemtudom, Jézusmária, hogy kinyögöm, mert ott a szép emlékű Eger melletti... Pétervására! Szép emlékű Pétervására. Jövő héten Pétervásáron lesz egy hogy is hívják, valamilyen légoltalmi gyakorlat, üljön le, és tervezze meg, mit fog csinálni. Én ma, illetve a teljes tanításban eltöltött időm, ami a nyolcvanas évek közepétől tart mostanáig, mindig frászt kaptam attól, hogy hát igen, tervezze meg, hogy mit fog csinálni. Persze, én se vagyok hülye, meg kell tervezni egy prospektust, egy reklámot. Nagyon sok mindent meg kell tervezni. De az már régen rossz számomra, hogy ha valaki meg akarja kötni a kezemet, akár csak én gondolok ki valamit, és azt elfogadják. Hát ott a helyszínen lesznek fényviszonyok, lesznek pillanatok, lesznek hangulatok. Szóval nekem ez nem igazán stimmelt. Aztán elég rövid idő múlva a főszerkesztő, akit Fóti Pálnak hívtak [Fóti Pál alezredes], leküldött a büfébe tízóraiért. Nem nekem, magának. Na most egy ilyen alkalommal én összepakoltam a cuccaimat, és kijöttem az épületből, és a Tájhivatalhoz bejelentkeztem. Aztán tőlük kaptam vissza a munkakönyvet is később. Szóval ez megint csak nem működött nálam, ez a... Jókedvemből mindent az égvilágon megcsinálok, és ami teljesen természetes, de ilyenformán ez nem ment. Azt hiszem, hogy nagyon is jól csináltam, mert az idegeimet zabáltam föl. Iszonyat volt, hogy ott megtudja az ember, hogy fél ötkor nem mehet ki a kapun haza, akármilyen kötelezettsége van, mindegy, hogy most randevút beszélt meg vagy a macskájának kell enni adni. Négy órakor közlik, hogy egy kétnapos hogy is hívják, légoltalmi gyakorlatra az egész HM vagy a nem tudom, mi elutazik, és se telefon, semmi. Hát hol volt még akkor telefon otthon? Szóval egy olyan fokú kiszolgáltatottság volt, ami megint nem az én műfajom volt. Hát ezzel már elég sokat sejtetek magamról.
MGY: Igen. Azért fotóid jelentek meg ebben a Polgári Védelem lapban?
GADÁNYI: Persze, persze.
MGY: Ez mennyi idő volt körülbelül, a Polgári Védelemnél eltöltött időszak?
GADÁNYI: Ez talán egy pár hónap volt.
MGY: Pár hónap.
GADÁNYI: Nem tudom, nem tudom megmondani, hogy pontosan mennyi. Képek jelentek meg, semmi baj nem volt vele.
MGY: És a Tájékoztatási Hivatalnál akkor mi volt?
GADÁNYI: Ezt tudomásul vették, és... Mondom, azt tudom, hogy a munkakönyvet nem a HM-ben kaptam kézbe, hanem tőlük. Tehát ők ezt bekérték onnan valahogy. Na most előtte volt Az arany ember standfotózása, ami egy látványos, pompás, színes, hatalmas produkció volt. Tényleg, akkor ez egy nagy, ritka nagy produkció volt.
MGY: De a képeid fekete-fehérek voltak.
GADÁNYI: Színesek.
MGY: Színesek voltak.
GADÁNYI: Színesek. És... Ezt megint nem tudom megmondani, hogy hogy a csudába, de.... A filmgyárban és a standfotózás az magával hozta, hogy a Film, Színház, Muzsika című lap meg a Színházi Élet vonatkozó képekkel él, és kér képeket. Tehát ez is egy kapcsolat volt. Na most, én nem tudom, hogy az ötlet honnan származott, de én a Nők Lapja akkor és haláláig olvasószerkesztője, Marti Barnához valahogy bejutottam egy olyan ötlettel, hogy Az arany emberből képregényt csinálok. Megvan a filmnek az összes fotója, és állítsunk össze egy képregényt. Na most, elkészült a sok kis képecske és a történet, és ez megjelent, azt hiszem, két egymás követő héten. Rettentően jól nézett ki, tehát ez egy izgalmas...
MGY: Tehát valaki megírta a szöveget a képekhez.
GADÁNYI: Igen, igen. Na most, és azt hiszem, hogy akkor fotósprobléma volt a Nők Lapjánál, talán a Nádas Péter [1942-, Kossuth-díjas író, drámaíró, fényképész] kilépett a laptól. Ő fotóriporter volt. Kilépett a laptól, és akkor kezdett el talán írni. Szóval együtt mi a lapnál nem dolgoztunk, ő előttem ment el. Ez '64 legeslegeleje volt. És lényeg az, hogy szerződést kötött a Nők Lapja velem, és elkezdtem az életemnek a legsűrűbb passzív dohányos időszakát. (nevet) Elkezdtem, mert mindenki bagózott és sűrű füst volt. Én soha. De van annyi nikotin a szervezetemben...
BM: Kik voltak akkor még fotósok a Nők Lapjánál?
GADÁNYI: Nádor Ilona [1924-, fényképész], Rédner Márta, Korniss Péter [1937-, fényképész] akit '56 után a Nők Lapja főszerkesztője... felelősséget vállalt érte és visszavette. És azt hiszem, hogy más nem igazán. Jóval később, évtizeddel később került Szebeni...
BM: Szebeni András [1946-, fényképész], ugye?
GADÁNYI: Igen. De hát az már, ez a pont és jó pár új munkatárs odakerülése, ez a lapnak egy ilyen nagyon felfokozott és áskálódós és elég ronda periódusát indította el. De ez nem az én életem, hát én életem része volt, de kívül voltam belőle.
MGY: Ki volt a képszerkesztő, volt képszerkesztő?
GADÁNYI: Így képszerkesztő nem volt, de a lapnak a rajzolója, tördelője, hihetetlen mennyiségű meseillusztráció rajzolója, Szávay Edit
[1920-, grafikus].
MGY: És akkor ő fogta össze ezt az egészet, ezt a területet?
GADÁNYI: A Szávai Edit volt a lapnak a tördelője.
MGY: Értem.
GADÁNYI: Nyilván az ő ízlése és keze a képeken is, tehát a képfelhasználáson is érződött. A képek válogatásában nem igazán hagyott beleszólni a Németi Irén soha.
MGY: Archívum volt-e? Tehát képződött-e képarchívum?
GADÁNYI: A Hírlapkiadó Vállalaton belül volt a Nők Lapja. A Hírlapkiadó Vállalat adta a felszerelést. A Hírlapkiadó Vállalat adta a nyersanyagot. Egy bizonyos ellátmányt. Tehát egy fotósnál lehetett tíz tekercs film, húsz tekercs film, valamennyi film. És volt a vállalatnak laboratóriuma. Ha te elfényképeztél, ellőttél két tekercs filmet, leadtad a laborba, akkor két tekercs filmet kaptál a laborból a tapidba [kezedbe].
MGY: Vételeztél be.
GADÁNYI: Ennek két, hogy is hívják, nagyon figyelemreméltó vonatkozása van. Egyik az, hogy nyomon lehetett követni nagyon jól a filmfelhasználást. Kettő: tudjuk, hogy a legkiválóbb márkák egyes öntései vagy egyes lejáratai között lehetnek ingadozások. Ez lényegesen, hogy is mondjam, kínosabb és látványosabb volt a hatvanas-hetvenes évek keletnémet filmanyagánál. Amikor én gyerekkoromban a közeli fotóüzletben, az 1-es Ofotért, és Kun Miklós volt a boltvezető - azt hiszem, ezen [már túl vagyunk].
MGY: Igen.
GADÁNYI: Ott meg tudtam azt csinálni, hogy egy huszonötös doboz filmből egy tekercset kifizettem, lefényképeztem, előhívtam, és azt mondtam, hogy "hm, ez nekem jó", érts alatta egy ilyen sovány kis gyereket, akkor én azt, amíg az a doboz tartott, abból senki el nem vett. Ha én egyet fizettem ki, egyet, ha három kellett, hármat fizettem ki, megvolt a helye a raktárban a polcon, és ezt mindenki tiszteletben tartotta. No, a Hírlapkiadó Vállalat az előbb említett előnyök, hogy ugye nyomon lehet követni a felhasználást vagy kordában lehet tartani, így nem lehet maszekolni, mert ugye...
MGY: Igen.
GADÁNYI: De itt főleg azt hiszem, ez volt a mozgatója... Ezzel elérték százszázalékosan azt, hogy soha a büdös életbe a fotósnak egyforma filmje ne lehessen. Mert amikor az az alapellátmány lefogyott, akkor már hogy is hívják, csak a teljesen heterogén anyagot kapta, még ha ugyanaz a típus és ugyanaz az érzékenység volt.
MGY: Értem.
GADÁNYI: Na most. Hát ha én gimnazista koromban, hogy is hívják, ehhez szoktam és ehhez ragaszkodtam, és gimnazista koromban Exakta Varexem volt és Braun hobbivakum volt, akkor a Nők Lapja fotóriportereként ezt én nem viseltem el. A Nők Lapja akkor egy Prakticát adott volna kisfilmes gépben, akkor nekem a Nők Lapjához kerülésemkor Nikonom volt. Mert '64 januártól nikonosodtam. Tehát nyilván amit a lap adott volna, kisfilmes fényképezőgép, az nekem alkalmatlan volt. Nekem Zenza Bronicám volt, teljes, szinte teljes objektívsorral, amikor ki lehetett papuskázni a vállalatból egy Pentakon Sixet és hát hozzá még egy vagy két objektívet. Tehát a dolog nem működött. Én a saját magam szórakozására, itt akkor most ellentmondásba keverednék magammal, de a saját magamnak, vagy mindegy, bárhova készített képeknél, ha én Kodak filmet használok? Akkor nem működik nálam az Orwo, a rendkívül ingadozó Orwo film. Ha nekem otthon egy olyan laboratóriumom van, amibe akkor, attól a pillanattól, tehát '64 elejétől egy Durst nagyító, a négyes társbérleti szobában egy Durst nagyítógép van, és emeletes hívótankokban...
Behúzom a függönyt... (A háttérben beszéd.) Ez lehet, hogy nem is hallatszik bele.
MGY: Akkor tartsunk szünetet.
GADÁNYI: Szusszanást.
MGY: Mehetünk. Mondhatod.
GADÁNYI: Nyomhatom én is. (nevet)
MGY: Mondhatod. Nem nyomhatod.
GADÁNYI: No. Tehát ezzel sikerült, ja, mondtam a fényképező... tehát az én gépemet. Tehát amit a vállalat adott anyagot, fényképezőgépet, annál nekem sokkal több objektívem volt, sokkal nagyobb látószögű, sokkal nagyobb telém, teléim voltak. És... tehát...
MGY: És használtad őket.
GADÁNYI: És használtam.
MGY: Persze.
GADÁNYI: Na most ebből kifolyólag, kifolyólagosan én nem vettem igénybe a vállalat eszközeit. Föl se vettem a vállalati gépet. Fényképeztem a sajátommal. És arra is nagyon hamar rá kellett jönni, hogy ha... Na most, annyira összefolyt a lapnak csinált munka a közben folyamatos szórakozással... Lehet, hogy azt már mondtam, hogy Tihany, egy őszi szoba, egy íróval többórás beszélgetés, a bepárásodott ablakon keresztül a faágon varjak ülnek, egyiknek a kitátott csőrében egy dió, ezen a ködös látványon keresztül telével csinálok egy képet, aztán átteszem a másik objektívet a gépbe, megint mit tudom én, tizenkét kép a riportalanyról, aztán jön egy... Valami mozgolódás támad kinn az ágon, nem tudom még, hogy mi, de berakom a nagytelét, és akkor leül egy másik tyúk nagyságú jószág a csőrében diót tartó darab mellé, és sandít rá, nyilván elirigyelné. Aztán - ez egy varjúkép - vége van a beszélgetésnek, és rettentő sok varjú a tájban. A Belső-tónál, egy halászstégen fényképezek varjúkat. A kultúrház, amelyiknek a tetején egy ilyen vízszintes vasképződmény, nyilv
án villámhárító vagy valami hogyishívják lehet, azon tökéletes rendben ülnek varjúk. Következő kép.
Imádom, a Schaár Erzsébetről [Budafok, 1908 - Budapest, 1975, Munkácsy-díjas szobrász] könyvet csináltam, imádom a... Ha Tihany táján járok, akkor lemegyek a biológia parkjába, és a professzoroknak köszönök. Most is, és természetesen - mindez egy órán belül zajlik - , természetesen a professzorok fölső vízszintes képződményein ül egy tyúk nagyságú varjú. Nekem. Lefényképezem a szobrot egy varjúval a tetején. Aztán még ott valamit bóklászunk, és mire hazajövök, az íróportrék között varjak... És megszületik a varjak hava, és egy ilyen Hermann Ottó-i hangvételű [képesszé] a madarak hasznáról, káráról, kis írással megjelenik. Imádom a jószágot, a dögöket. Tényleg egy fantasztikus jószág. Ezt te nem csinálhatod úgy, hogy hazamész, beadod egy gyűjtődobozba a filmet, előhívják, aztán egy kontakton ki kell jelölni a szerkesztőségnek a képet...
MGY: És lenyelik.
GADÁNYI: ...És utána a filmhez semmi köze, nehogy valami hogy is hívják, maszek borzalom történjen. Tehát saját filmre fényképezek.
MGY: Hozott anyaggal dolgoztál, igen.
GADÁNYI: És saját magam dolgozom ki. Tehát én a Nők Lapjánál töltött közel három évtized alatt ajándékoztam a cégemnek eszközt, anyagot, és egy nagyon sokat dolgozó emberre eső laboránsi munkát is. Na ennél fogva megmaradt az én munkám. Tehát az idehaza van. A Hírlapkiadó viszont évenként, miután ennek nem volt értéke, nyilván senki ennek nem látta távlatokban az értékét, hanem egyáltalán, minimális hasznát se, nyilván nem fordult elő az, hogy évekkel később elő kell keresni egy képet, és...
MGY: Újrahasznosítani, igen.
GADÁNYI: De a kutya istenit, hol van az a kép, hát 1967-ben készült, márciusban, akkor most tessék előadni. Tehát senki soha ezt nem kényszerítette rá a fotóosztályt. Tehát évenként egyszer...
MGY: Selejteznek.
GADÁNYI: A francba ezzel a sok szemét filmmel, ezt beillesztették egy kukába. Tehát ezek szépen elvesztek. Elveszett nyilván egy fantasztikusan nagy anyag. Na most beszélhetünk arról, hogy... Na. A süketnéma, vak, de egy lapnál dolgozó vagy fotóriporteri státusban lévő ember, ha abszolút nincs érzéke hozzá, de a helyzeténél fogva kerül olyan szituációkba vagy olyan helyzetekbe, hogy ha életlen képet csinál, akkor is olyan dokumentumokat, amihez senki más nem jut. Tehát ez most nem rossz, hogy is hívják, itt nem a kontraszelekcióról akarok beszélni, meg egyebek, hanem ezt ténymegállapítom. Tehát valami hihetetlen értéket pusztítottak el, és... Nem, hagytak elpusztítani, nem pusztítottak el, hát ez... No. Úgyhogy ennyit az archívumról, nem tudom, kielégítő volt-e a...
MGY: Tökéletesen, köszönöm.
GADÁNYI: Még hozzá, hogy rengeteg, nagyon-nagyon sok olyan anyagom volt, ami... Egy kép megindította a képriportnak a létrejöttét vagy úgy, hogy hopp, ez volt a megfejelése egy anyagnak, és most akkor visszamenőleg kigyűjtöm a [többit]. Teljesen mindegy, a macska farka, a tilos tábla vagy valamilyen fonák helyzeteket. És ez másképp nem megy, csak hogy ezt... Ezt most már persze nehezen [lehet visszafejteni], hogy egy kis "biztatót" is mondjak... Ha az emlékemben él is ilyen kép, most lényegesen nehezebb lenne kikotorni, mert hát ez többszörösen... Én mindig leraktam időrendbe. Egy egység vagy egy gombóc, nem ilyen kis picibe összetekert, műanyag dobozba összetekert filmről van szó, hanem ahogy saját maga engedi. Ami egy riport volt vagy egy történet, az egyben, lehet, hogy fél tekercs film, lehet, hogy huszonkét tekercs film. Az egy becsomagolt egység, ráírva, hogy mi van benne. Na most hát ez minden egyes valamilyen lázas keresésnél, amikor úristen, most elő kell szedni, és az ember csak évente öt-tíz tekercset, jó, majd helyre teszem, most beteszem egy...
MGY: Megbolygatsz.
GADÁNYI: ...Akkor az egész meghal. Tehát gyakorlatilag ha nem is teljes káosz formájában, de ... Na gyere, jól van [mondja a macskának].
MGY: Értem. Volt-e olyan, hogy témakezdeményezés indult tőled? Ez mennyire volt általános, vagy kaptad a témákat?
GADÁNYI: Na most, igen, ebbe is belekezdtünk. Igen, tudom, ott kellett volna folytatni... Majd tudjátok, hogy nem én csámcsogok, "nem az öreg Gadányi csámcsog a felvételen"... (nevet)
MGY: Hanem a macskája. Még [így?] nem tudom megcsinálni, csak árnyképnek. [MGY fotózza Gadányit]
GADÁNYI: Az is jó. Szóval...
MGY: Most leveszem a vakut.
GADÁNYI: Cirmos, légy szíves, vágjál szép arcot.
MGY: Ez a legjobb.
GADÁNYI: Ühüm.
MGY: Melyik kép lett a legjobb?
GADÁNYI: Ez jópofa lesz.
MGY: A vakus, ugye az nem árnykép?
GADÁNYI: Jól van, haver.
MGY: Ez meg árnykép rólad.
GADÁNYI: Jó, kösz.
GADÁNYI: Hát ez semmi különös, csak játék. A távcsővel... Na most, Jézus, hol kacskaringóztam el?
MGY: Hát most nem tudom. Ugye én a témakezdeményezésre kérdeztem rá.
GADÁNYI: Ja igen, igen, ott siklottunk ki. A témakezdeményezés. Ugye mondtam, hogy sokszor biztos hülyének néztek, de ezzel csak jót tettem a kollégáimnak, hogy én szeretném a Parlamentben a
nőtanács értekezletét csinálni. No.
MGY: Igen, mesélted ezt a dolgot.
GADÁNYI: No, a jellemző, és elég hamar beállt ez a helyzet. Tehát én elkezdtem vagy kialakult, hogy nagyon jól együtt tudunk dolgozni, és erre értem ezeket a szinte közös beszélgetéseket, hogy én abban a beszélgetésben pontosan ugyanúgy részt vettem, vagy lehet, hogy úgy fordult egy riport, hogy amit én közben kérdeztem, az érdekesebb volt, mint ami miatt egyáltalán kezdtük. Tehát kialakult egy nagyon jó együttműködés, tehát egy olyan újságírói együttműködés Zsigmondi Máriával [1924-2003, újságíró], akivel hát gyakorlatilag a Nők Lapjában megjelent dolgaim, kis százaléktól eltekintve, kettőnk munkája. Na most miután egy nagyon sokat dolgozó és dolgozni akaró ember volt a Zsigmondi Mária is, én is, nem került arra sor, hogy valakinek el kellene menni valahova, mert már megvolt a munka, amit csinálunk. Ez nagyon sokszor szerkesztőségi értekezleteken kívül beszélődött meg. Én fölhívtam a főszerkesztőmet késő este, le van mindenki ejtve, a lap érdeke, mert most hallottam valamit vagy hallottunk valamit, és "jól van, Gyurika, hát akkor csinálják meg", és nem látott a szerkesztőség egy hétig minket, csak hoztuk a kész anyagot. Tehát én most mondhatom azt, hogy így egy... Tehát nekem a muss anyag, az nem igazán volt ismert. És sokkal-sokkal többet szerettem volna mindig életemben csinálni, mint amire egyáltalán lehetőség volt. Tehát ez megóvott attól a...
BM: És olyanra volt-e példa, amikor esetleg a szöveget is maga írta?
GADÁNYI: Képriportoknál olyan... Tehát volt példa. Nem jellemző, de volt példa. Ez megint belőlem indul. A kép első... A fényképezőgép az exponálás pillanatában... Nem az exponálás pillanatában, hanem amikor meglátom, mert... De mindegy, az exponálás pillanatában én elröhögöm magam egy hülye képaláíráson, vagy azon a fonákságon, amit én látok tovább. És elindít egy... Szóval ezek általában rövidebb dolgok voltak, ami tőlem származik, vagy ha egy rövidebb írás az újságírótól, de a képaláírások tőlem származnak. Szóval ezek ilyen sokszor kibogozhatatlan együttműködések voltak.
MGY: Gyakornok volt-e a Nők Lapjánál, fotógyakornok mellettetek?
GADÁNYI: Én azt hiszem, volt. Jézusom, meg tudnám mondani, egy leányzó...
MGY: Nem fontos a neve most, nem az, csak hogy maga a tény, tehát hogy vettek-e körül diákok?
GADÁNYI: Volt. Engem nem.
MGY: Nem.
GADÁNYI: Szóval ilyen értelemben gyakornok, hogy most az akkor menjen valakivel, ilyen nem volt.
MGY: Ilyen nem volt.
GADÁNYI: Azt hiszem, hogy a Nők Lapja nem is igazán volt alkalmas rá.
MGY: Inkább napilapnál, gondolom.
GADÁNYI: Nem igazán volt alkalmas rá, mert egy eléggé együtt idősödő szerkesztőség. Nem, ilyen értelemben gyakornok nem.
BM: És volt-e valaki a Nők Lapjánál olyan fotográfus, akinek a munkássága, látásmódja hatást gyakorolt?
GADÁNYI: Rám?
BM: Ühüm.
GADÁNYI: Nem.
BM: Soha nem volt akkor azelőtt sem, akit mondjuk mesterének tudna mondani, vagy...?
GADÁNYI: De, de, föltétlenül. Hát képnéző ember volt, és hát egy Escher, akinek az egész munkássága, vagy inkább azt mondom, hogy mindenekelőtt szociális érzékenysége, amire azt mondom, hogy talán mindennél fontosabb lenne ebben a munkában. Most nem a divatfotóst értem, vagy nem az építészeti fotóst, de... Tehát nem valamilyen szakterületet, de a sajtófotónál, hát ez nagyon kifordult magából. Ahogy az egész világ. Tehát egy Eschernek az emberségét... De a filmesek és a korábbi kapcsolataim közül egy Knoll Istvánnak az odafigyelését az emberre, nem csak a nyomorultra és a sántára, hanem egyáltalán a hozzáállását a világhoz. De ebbe pontosan ugyanúgy, hogyha mesterről kellene beszélni, akkor valószínűleg legtöbbet fotósként is, vagy bármit csinálnék a világon, de egy Zolnay Lászlónak a hihetetlen tudását, szerteágazó érdeklődését, emberségét, és az az egy szemétgödörből kiszedett középkori hulladék mögötti ember, amit lát, ez nagyobb iskola volt és többet adott.
BM: A Nők Lapjá-s időszakot, tehát ezt a huszonnyolc évet lehet-e valahogy periódusokra osztani? Tehát...
GADÁNYI: Lehet, talán. Mondja.
BM: Vagy olyan szempontból, amikor a maga látásmódja változott akkorát esetleg, vagy egyszerűen a lapnak a képszerkesztési módja, vagy... Tehát itt több szempontra...
GADÁNYI: Próbálom. Én nem igazán hiszem, hogy nekem látásmódomban vagy a ... Tehát a fotóriporteri változást vagy periódust ki tudnék erőltetni.
BM: Nem kell, ha nincs.
GADÁNYI: Igen. A lapnak, hát voltak, de hát ahogy az idő telt, úgy inkább rosszabb vagy... periódusok, amik nagyon sokszor emberekhez kötődtek. Nem úgy, hogy valaki nyíltan ellenségeskedett volna, vagy nekem valami... valamilyen hátrányom, tehát így nyílt összetűzés vagy valami lett volna. De került újságíróban is, fotósban is, de még hogy is hívják, tördelőben is, került nem egy olyan ember, aki építette a saját karrierjét, és használt föl mindent arra, hogy ő utazzon, ő... Tulajdonképpen nem volt, tehát... Dehogynem volt közöm a laphoz, nagyon is volt közöm, mert hát ha nem szűnik
meg, akkor nyilván onnan visznek a temetőbe, mert egy alapvetően hűséges, nagyon hűséges, sokszor hülyén hűséges típus vagyok. Nem törődtem semmivel, dolgoztam, és egyvalamiben... Tehát olyan az életben nem hangzott el, hogy nekem kevés, ami megjelenik. Szóval a konfliktusokat mindig... Az, hogy több hely kellett volna...
BM: Volt sztárfotósa a Nők Lapjának? Tehát aki a legtöbbet...
GADÁNYI: Mindig, mindig megcsinálta, vagy az Irénnek voltak mindig, hát Korniss nagyon jól adta elő magát, ezek ilyen látványos nagy hátbaveregetések, és ő az az ember, akit nagy örömmel üdvözöl és döngeti a hátát, az tudhatja, hogy valami nagyon alattomos dolog fog rövidesen történni vele. (nevet) Aztán, hát ez nem ide tartozik, tényleg nem ide tartozik, a Németi Irénnek öngyilkos lett a fia. Fiatalon diplomázott tanár, nem derült ki, hogy mi. Illetve azt hiszem, mi tudtuk, hogy mi az oka. Akkor, utána vette föl Szebeni Andrást és... De általában minden fiatal, aki odakerült, azzal... Valaki azt mondta, hogy hát két nap kellene erre a munkára, akkor "Elég lesz az a két nap?" Hogy is hívják, tehát majdnem hogy ráerőszakolták a linkséget a lapnál. Mindegy. Ezek úgy az idő haladtával, ezek zavaró dolgok voltak. Én ugyanúgy jelentem meg és ugyanúgy... Tehát ennek nincs. Szóval ez nem ilyen egzisztenciális... Így nem. Ezt felejtsük is el.
Még ehhez hozzátartozik az, hogy a Nők Lapja huszonnyolc éve alatt azzal, hogy rengeteget dolgoztam a lapnál, én millió mást csináltam. Az a képzőművész vonalhoz és ehhez a hatvanas évek végi avantgárd vonalhoz, Lakner [László, Budapest 1936-, festő, grafikus] és... Tehát ehhez a területhez kapcsolódik egy plakátos évtizedem. Tehát plakátokat csináltunk Lakner Lacival együtt. Az "Európa biztonságáért" [Lakner László-Gadányi György: Brüsszel 1972. június 2-5.] tenyeres plakát az enyém, a "Még kér a nép", a megkötözött női torzó, Jancsó-film, [Lakner László-Gadányi György. Megjegyzés: a "100+1 éves a magyar plakát" c. kiállítás katalógusában (Budapest, 1986, 169-170. l.) mindkét plakát tévesen Gadányi Jenő nevével szerepel.] Krúdy-filmnek a plakátja és még sokan mások. Ezeket majd elő tudom bányászni. Aztán volt színházi díszletes vonulat.
MGY: Az mit jelentett?
GADÁNYI: Ez egy érdekes technikai rész is volt, Knoll Istvánnal közösen csináltunk egy... A Lenin-oratórium a Nemzeti Színházban [Gyurkó László drámája a Lenin-centenáriumra, 1970]. Emlékezetes mint munka. Itt az én természetfotóim kivetítve 12 méteresre, körbe a színház színpadhátterébe. Knollnak szintén fák, természeti dolgok, görcsök mozgófilmen, és ennek a kettőnek az összejátszása. De ugyanakkor a kivetítés feltételeinek a biztosítása is tőlem függött, mert olyan szögből lehetett a háttérre vetíteni, hogy mindenképpen torzulások és életlenségek keletkeztek, és én alakíttattam át egy színházi vetítőgépet úgy, hogy a negatívtartó, mint egy műszaki fényképezőgép, úgy dönthető volt, úgyhogy a teljes síkjában élesen vetítődött ki az a nagy dia, amit én csináltam. Vagy diák. Tehát ez mindig... ebben mindig valami plusz volt technikailag is, a dolgokban. Már Knollról... Jézusmária, ki kéne nyögnöm. Pesti Színházban Laknerral közösen fotós és grafikadíszletek. Knoll Istvánnal egy közös filmünk volt, a Betonkór címen, ahol az egész elembertelenedett lakótelepi borzalmak, az a falanszter embertelensége szembeállítva egy belső gangos, józsefvárosi, szívet-lelket melengető hétköznap délelőttel, ahol ugye egy pókhálótól benőtt lámpa világít a kapualjban, de ragyog. És a postás megy végig a gangon és beköszön mindenhova.
MGY: Mondtad, hogy ez film, de ezek szerint állóképeket készí... tehát fotókat készítettél.
GADÁNYI: Igen.
MGY: Ez is ezeknek valami...
GADÁNYI: Ez most a film része. És a gang rácsai között egy fölemelt, ez is, egy macskafarok, vagyis épp húz végig, és fékez egy ajtónál, ahol kijön egy öregasszony, és egy kis tálkába tejet tölt ki. Szóval az egésznek... És egymásra... Tehát azt sugallja, hogy figyelünk egymásra, és valami... És ezzel szemben a filmnek a másik fele, ami... Ez színes volt, a másik fele fekete-fehér fotók lakótelepekről, annak a sivárságáról, annak a... Egy optikai játékkal, ilyen bezáruló hatalmas betonkolosszus összeroppantja a benne élő embert. Ez egy szupernagy látószögű, egy halszemobjektívvel megmozgattam egy olyan, épületnek egy olyan elemét, ami képzett egy ilyen óriási rágó, rágóját egy hatalmas rovarnak, és ennek a.... Ez emészti fel a... Szóval ez egy, az egész munka izgalmas volt, emlékezetes volt, és jó volt együtt dolgozni. Úgyhogy ilyen kicsapongásaim voltak. A MOM-nak, a Medicornak, és a Teszkó (Tesco) külkereskedelmi vállalatnak, az a szellemi exporttal foglalkozott...
MGY: Igen.
GADÁNYI: ...annak egy közös vállalkozása volt Mekozi néven, ami ajánlotta a fejlődő országoknak, főleg az egészségügyi hálózat megtervezését, felépítését és üzemeltetését, a terhesgondozástól a nem mondom, hogy proszektúráig, ez nem szerepelt a hogy is hívjáknál... (nevet) És ennek, és ez egy komoly exportunk volt. M
ert ez a gyógyszergyártást és az orvosiműszer-gyártást és a szellemi dolgokat... Tehát ez egy csodálatos dolog volt. Ennek az összes kiadványát én csináltam. Tehát a mentéstől, a terhesgondozástól a mentésen keresztül a szilikózis és tbc-n keresztül ennek különböző kiadványai voltak. Nagyon szerettem, és ebben megint az van, hogy soha az életben nem undorodtam, hogy "jaj istenem, mi az?", hanem "jaj, mi az?" És ha a tbc-ről volt szó a Korányiban, bármilyen rémes, de én azt meg akartam nézni, a tbc-bacilust, amikor annyit tudtam, hogy ez egy félreismerhetetlen, valamilyen csikóhal formájú hogyishívják, képződmény. És én meg hadd lássam. És megmutatták. És ötletem volt, hogy amikor erről beszélünk, azokon az oldalakon, akkor jelenjen meg ilyen filmszalag erről a dologról. Mert aki nem tudja, hogy mi, az nem érdekes, de aki kézbe veszi bárhol a világon, az tudja, hogy miről van szó, és semmi rettentő nincs benne. Tehát megkaptam szépen becsomagolva azt a preparátumot, hazahoztam, és természetesen, miután a Korányiban nem lehetett üzembe állítani a nagyon komoly, nagy mikrofotografáló berendezést, mert akkor már hónapok óta küzdöttek a szervizzel meg a nem tudom mivel, tudniillik ott akartam megcsinálni a képet, hazahoztam és itthon megcsináltam a saját berendezéseimen. Szóval ez mindig több volt annál, hogy nem egy feladat, na most akkor azt le kell fényképezni, hanem borzasztóan érdekelt, hogy az a védőoltásnál a nem tudom, micsoda miért csinálja így a... Mindegy. Miért nem így szúrja bele, hanem miért így? (nevet) Úgyhogy ezek, tehát nagyon-nagyon sok, MOM-nak nagyon sok geodéziai, optikai, de voltak ebben hadi, tehát Szovjetuniónak szállított giroteodolitoknak a fényképei. Nem műszaki dokumentáció, az a gyári fotós dolga, hogy alkatrészeket, meg csináljon egy szembeképet a műszerről, hanem ezek az eszközöknek a prospektusai voltak. És az addigi gyakorlat az volt, hogy elvitték a távirati irodába a műszert, és ott valamilyen homogén, de zömmel valamilyen színes, szabvány, kapható, dekorüzletben kapható... Emlékezzetek vissza a korabeli prospektusoknak a zöld, a piros, a kék színű kartonjára! Iszonyatos. Szóval ez valami rémület. És megvette mindenki azt, elétette, és ez volt a jó. Én meg azt mondtam, hogy hát ha ez a műszer gusztusos, szép a formája, szép a színe, akkor hagyni kell érvényesülni, és nem akkor fogják megvenni, hogy ilyen vörös vagy ilyen méregzöld undok háttere van, hanem attól, hogy élvezhető, látható az a darab. És ezt... Valószínűleg volt egy jó pillanata a MOM-nak ezen a propaganda- és isten tudja, milyen osztálya volt ez akkor, akik ezt intézték, hogy ezt... Nem beletörődtek, hanem azt mondták, hogy próbáljuk meg. És biztos belőlem fakad, de mondták, hogy addig soha senki onnan el nem vitt műszert. Ők beszállították az MTI-be, érte mentek, beládázták, hazavitték. Én be tudtam állni hátul a gyár területére, és a kis Steyr-Puchomba besegítettek geodéziai műszereket és mindent, amit fényképezni kellett, és hazahozhattam. Tehát kialakult egy olyan feltétlen bizalom, hogy nemhogy nem piszkálom el, hanem még tisztább lesz és rendesebb lesz, ahogy majd visszahozom. Tehát kialakult a MOM-nak egy olyan prospektuscsaládja, egyébként a grafikusnak, akkor ismertem meg, fiatal Faragó Istvánt, a könyvtervező Faragó Pista csinált nagyon sok ilyen kereskedelmi kiadványt akkoriban. Tehát ez egy nagyon jó együttműködés volt, és sok év legszebb prospektusa ... Tehát ilyenekből mit tudom én, egyszer húszat legalább össze sikerült számolni.
MGY: Leálljunk? Leállunk egy pillanatra.
|
|
 |
|