|
|
Gadányi György, Gadányi3
|
GADÁNYI: Fenyő János első nagy vásárlása az a Nők Lapja volt. Mindenki bizakodott, vagy a jó isten tudja... Volt azért nem kevés olyan hang a szerkesztőségben, hogy ez túl szép lenne, az a szabadság a munkában, az a technikai felszereltség. Végre, végre világszínvonalon megfizetve az újságíró meg a fotóriporter. Tehát ezt azért eléggé kétkedve hallgattuk, mert ez nem... Annyira hülye azért nem volt senki, hogy elhiggye, hogy ez csak így működik. Hát pillanatokon belül ki kellett annak derülni... [Például egy] gépíró, negyven éve, Nők Lapja alapító tag, szinte alapító tag. Gépíró, akit ínhüvely-gyulladással kiírják, betegállományba került, hogy nincs biztosítása. Egy kolléganőnk, aki rákos volt, tudta mindenki, hogy orvoshoz nem megy, addig dolgozik, amíg bír, valószínűleg neki volt igaza. De amikor leesett a lábáról, akkor kiderült, hogy nincs biztosítása. Ja igen, amikor átkerültünk a Fenyő János birtokába, akkor fél évvel visszadatálva mindenkinek a munkakönyvébe az került, hogy kilépett. És attól a perctől kezdve nem fizettek utánunk semmit. De kaptunk húszezer forinttal több havi fizetést. Azt is ezek szerint zsebből. No, hát amikor ez kiderült, akkor teljesedett be a Nők Lapja sorsa. Gyakorlatilag negyven ember rövid időn belül az utcára került. Semmit tenni nem lehetett, mert aki a határon tíz dollárt fölmutatott, annak kinyalták a seggét, és mindent csinálhatott ebben az országban. Na, bocsánat. Na most, hát ez nagyon sok embert komolyan és egzisztenciálisan érintett a szakmában, mert nem a Nők Lapja volt az egyetlen a későbbiek során... Én azt mondhatom, hogy egzisztenciálisan nem is, de hát ez egy életforma volt. Ez egy... A riportra járás és annak az izgalma, hogy várom a megjelenését. Másképp nem tudom mondani: ez egy életforma volt. És ez az életforma gyökeresen megváltozott. Én ugyanúgy a Kispolszkimmal csikorogva fékeztem a körúton, beálltam két kocsi közé keresztbe, és kiugrottam a fényképezőgéppel, mert láttam valamit, amit le kell fényképezni. És aztán egy fejgörccsel: úristen, de hova? Hova fényképezed? A fotóriporter megjelenési lehetőség nélkül nem fotóriporter, és ez a szakma... Én nem a fotográfiához sorolom a fotóriporterséget, hanem az újságíráshoz. Tehát látsz valamit vagy véleményed van valamiről - nem egy glosszában, hanem egy képben mondod el. De ez nem az íróasztalnak gyártott műfaj, és majd az életmű-kiállításon falra rakod. Ez egy napi... Annak a pillanatnak a felháborodása, ökölbe szorított keze, hogy "de a rohadt életbe!", és lefényképezel egy jelenséget, és annak meg kell jelenni. Szóval ez rémes volt. Borzalmasan, pokolian hiányzott az utazás, a riportra menés, az emberekkel a kapcsolat. Mint mondtam az előbb, ez lap nélkül nem működik. Na most ugyanakkor mondhatom, hogy egzisztenciálisan nem érintett a dolog, csak lelkileg borzasztó nehéz volt feldolgozni. És a jó isten tudja... Ez a mai napig, évtizedekkel később is, de visszajön, és úristen, de jó lenne csinálni! De ha most valaki megkérdezné, hogy melyik lapnál szeretnél dolgozni, akkor jó érzéssel nem tudok mondani Magyarországon újságot, ahol azokat a humoros, emberi hátsó dolgokat, tehát azokat, amit csináltam egész életemben, és hál' istennek mondhatom, hogy egy nagyon jó és nagyon nagy szabadsággal a Nők Lapjánál, erre ma nem tudok újságot mondani. Na most. Ja, nem tudom, hát kérdezzen, mert...
BM: Ehhez a gondolathoz tartozik, hogy ezt mondja most. És kilencvenben nem gondolt arra, hogy esetleg másik lapot keresne?
GADÁNYI: Hát az egész sajtó kőkeményen tolódott el a számomra gusztustalan vájkálásába egy életnek. És csak egyre inkább a kiszolgáltatottságot látta az ember. Tehát nem, nem igazán tudtam volna akkor se. Nem mondtam én ezt el senkinek, nem tudom, hogy... Egyetlenegy embert hívtam föl. Egyetlenegy embert hívtam föl, és megkérdezem azt, hogy te, nem lenne lehetőség arra, hogy dolgozzak akármilyen formában nektek? És erre a válasz az volt, hogy nem, nem, nem. Én neked nem mondhatom azt, hogy menj el egy riportra. Szóval én veled szemben ezt nem. Ahhoz túl jó vagy. Nem, szó se lehet róla. Hát tulajdonképpen mondhatom is, hogy ki ez. A Népszabadság volt és a Rédei Ferenc [a fotórovat vezetője] volt. Ez lehet, hogy nagyobb, tehát rohadtabb volt nekem, mint a Nők Lapja kiszűnése alólunk. Na mindegy, ezt hagyjuk. Szóval mégis, azt mondtam, hogy egzisztenciálisan engem ez nem érintett. Hát az a figura voltam a szakmában, akit sok mindenért lehetett irigyelni. Lehet egy embert irigyelni, hogy kocsija van, fú, olyan fölszerelése van vagy lakása van. De ez nekem mind megvolt. Soha az életben a lapnál, soha az életben a lapnak, tehát a Nők Lapja által biztosított fölszerelést nem vettem fel. Amikor a lap egy Prakticát adott volna, akkor nekem természetes, hogy egy Nikonom volt. Amikor egy Pentakon Sixet, mert színes lett a lap és hatszor hatos dia kellett, és Pentakon Sixet kaptunk, akkor nekem Zenza Bronicám volt és Linhofom volt. Szóba nem került az, hogy én... Tehát annyival jobb volt és sokoldalúbb volt, és
nagyobb fényerejű volt, és nagyobb gyújtótávolság-választékú volt a fölszerelésem, hogy egész egyszerűen ezt nem vettem föl. Arra viszont én soha nem voltam képes, hogy na, csinálom a riportot a szerkesztőség anyagára és fényképezőgépével, aztán ott van nálam a sajátom is, amit én... meglátok valamit, azt majd a saját anyagomra csinálom. Ez így nem működik, hisz a riport közben egy portré... A beszélgetés közben kinézel a párás ablakon, és - meséltem a varjúról korábban - látsz egy faágon egy varjút. És az lesz később egy riportnak, egy színházi díszletnek, egy nem tudom, minek...
MGY: Azt hadd kérdezzem meg, hogy kilencvenben akkor ennek vége. Akkor hogyan tovább? Milyen lépéseket tettél? Hogy alakult akkor az életed?
GADÁNYI: Na most addig, miután a nyolcvanas évek közepétől én az Iparművészeti Főiskolán tanítottam a fotótörténetet, a mesterséget, a mesterképzőben tanítottam, tehát mesterdiplomára vittem embereket. Tehát akkor ezt én folytattam. Amit akkor munka mellett csináltam, ezt...
MGY: Tehát főállásban, szinte mondhatni ezt fő tevékenységednek.
GADÁNYI: Ez fő tevékenységgé lépett elő. És hát... Én soha nem voltam a ... Tehát mindig a Nők Lapja mellett a MOM, a Gamma, a saját szórakozásom, a színházi díszlet, tehát millió egyéb dolgot, amit csináltam. Plakát a Laknerral, az egész plakátvonulat: ez mind a laptól függetlenül ment. Hát ezek ideig-óráig mentek tovább. Sajnos a MOM, a Gamma, a Medicor - és ahogy a magyar ipar - ugyanúgy arra a sorsra jutott, mint a Nők Lapja a Fenyő-vásárlással.
MGY: Hogy kerültél az oktatáshoz? Tehát hogy indult ez az oktatás? Ki hívott? Vagy hogy kerültél bele?
GADÁNYI: Ebbe én úgy kerültem bele, hogy amikor szóba került, hogy az Iparművészeti Főiskola legyen a helye egy létrejövő felsőbb szintű fotósképzésnek, akkor részben az Iparművészeti Főiskola részéről Zsótér László, az akkori mesterképző intézetnek az igazgatója, grafikus, akivel én kapcsolatban voltam, részben Katona István, a Fotóművészek Szövetségének az elnöke szinte együtt kerestek meg, és az egésznek attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtek befutni önjelöltek programjai, amiből ki lehetett selejtezni pillanatokon belül, hogy hat vagy nyolc példányban egy az egyben a Práter utcai iskolának a forgatókönyvét adták le, de volt olyan, ahol csak át lett húzva a cím, tehát ilyen szinten...
MGY: Óraadó voltál, vagy pedig...?
GADÁNYI: Én óraadó voltam, hisz a... Ja nem, hát ez még a kezdet.
MGY: A kezdetén.
GADÁNYI: A kezdet. Hát akkor én a Nők Lapja fotóriportere voltam, tehát...
MGY: Na de amikor elindult az oktatás.
GADÁNYI: Akkor óraadóként csináltam, de gyakorlatilag olyan belső emberként, hogy ...
MGY: És most is óraadóként csinálod?
GADÁNYI: Nem.
MGY: Nem?
GADÁNYI: Hát most már a Képzőművészetin vagyok 2000 óta.
MGY: 2000 óta.
GADÁNYI: Na most kilencven után én, amikor a Nők Lapja megszűnt, akkor én rövidesen státusba kerültem az Iparművészeti Főiskolán, az addigi időszakot betudva adjunktusi besorolásba.
BM: És ez melyik tanszék volt akkor?
GADÁNYI: Ez egy fura helyzet volt. Én a vizkomon [vizuális kommunikáció tanszék], vizkom létrejöttével... mondtam azt, hogy egy, a földtől háromnegyed méternyi dossziésort vagy programsort olvastunk el és tettünk helyre. És a végén az én programomat fogadta el az iskola és a minisztérium. Akkor... Na várjál, mire akartam itt válaszolni... Ja, tehát a vizuális kommunikáció tanszék létrejötte, tehát az én tantervem, és azokat az embereket hívták meg tanítani, akiket én kértem vagy fontosnak láttam. Tehát így került a MOM optikusa, Bernolák Kálmán optikát tanítani, a mikrofotós Lovas Béla [szerzője a Mikroszkóp-mikrokozmosz című könyvnek, Budapest, 1996, Gondolat], ő a tudományos fényképezés blokkot, én a fotótörténetet és a riportfényképezést, és a tanítás kezdetének az első hónapjaiban belépett egy mesterség című tárgyam, amit viccesen úgy mondtuk, hogy zseniális mesterfogásaim, tehát így tanmeneten kívül ott maradtak a hallgatók, és csináltuk a zseniális mesterfogásaim címen. És aztán ez bevonult egy... mesterség címen tantárgy lett. De pillanatokon belül. Tehát én ezeket csináltam. És az Iparművészeti Főiskolát többször alakították át és vonult át rajta újabb és újabb reform, egy újjáalakuló ipari forma tanszéknek a fotóoktatását szerveztem meg, és a formatanszék, tehát az ipari formatervező, formatanszék adott nekem úgy egy hatszor tíz méteres műtermet és egy kis önálló laborhelységet saját szobának, ahol én a formatanszéknek a hallgatóit tanítottam vagy beszéltünk a látásról, optikáról, fényképezésről. Fényképeztük közösen a formatanszéknek a hallgatók munkáit. Nem csak kész vizsgamunkákat, hanem a kialakuló, tehát a keletkezésükkor a munkákat. Ez egy hallatlanul izgalmas dolog volt a számomra. Képzeljétek el egy kis autóbusznak a fa-papírmasé makettjét, és ezt próbáljuk meg olyan szemszögből lefényképezni, mintha a busz mellett állnék és szállnék föl a lépcsőjén, ami egy hidraulikusan leeresztett, könnyű felszállást biztosító lépcső lesz majd,
ezt a rajzokból lehet látni, a makettből még nem. És lefényképezzük olyan perspektívából az ajtóban állva a kisbuszt, amilyen az emberi szemnek a perspektívája. Tehát megpróbáljuk ezt. És elkészül, az első nagyításnál ennek a tervezője ezt a kis makettet derékban kettétörte, és ott, az én szobámban bedobta az én szemétkosaramba. Hogy ez egy melléfogás. Hát ha egy ilyen autóbusz begördül elém... Nem, nem, nem, ez egy rossz út volt, az a vonal, az... Tehát ilyen élményeim voltak. Ezek fantasztikus csodák voltak, és én azt hiszem, hogy borzasztó sokat én tanultam. És ezt mondtam formatanszéki vizsgákon, hogy ez olyan élmény, és köszönöm. Na most. Miután ezt a műtermet a saját képemre formáltam és rendeztem be mindig, tehát rajzbakokon két nagy... Ja, állj meg egy pillanatra. Ne haragudj.
|
|
 |
|