|
|
Nádor Ilona, Én kereskedő nem akartam lenni
|
DO: Először a családról, meg a gyerekkorodról kérdeznélek megint, a szüleiden túl, a nagyszülőkről, meg egyáltalán a családból a felmenők közül kiket ismertél? Vagy kiket ismersz?
NÁDOR ILONA: Hát most már nem ismerek, mert már nem él abból jóformán senki! De ismertem mindenkit! Hát gyerek voltam, ismertem nagyanyámat anyai részről. Apai részről nem ismertem, mert azok már nem éltek.
Hát azoknak a nagyszülőknek, két gyereke élt, hát ők már jóformán bőven középkoron túl voltak, de azokat ismertem.
DO: Azok az édesapád testvérei voltak?
NÁDOR ILONA: Apámnak a testvérei voltak, igen.
DO: És ők mivel foglalkoztak? Vagy mit tudtál róluk?
NÁDOR ILONA: Az egyik az a Közvágóhídon volt főkönyvelő, a másik pedig otthon tevékenykedett. Egy Katica, meg egy Bözsi volt.
DO: Igen... és édesanyád családja?
NÁDOR ILONA: Hát ő drogista volt, volt egy üzletünk, és oda besegített anyám. De úgy különben nem volt neki egyéb foglalkozása. Hát ő a háztartást vezette.
DO: Édesanyád szüleit, őket ismerted?
NÁDOR ILONA: Édesanyám szüleit ismertem. De hát azok... ott anyámnak volt vagy négy testvére, de hát azok mindig másfele járkáltak. Nagyapám, nagyanyám, azok otthon voltak. Szóval akkor még azt nem mértem föl, de gondolom, hogy a gyerekek tartották el őket. Mert én nem tudom, hogy akkor volt-e nyugdíj, létezett-e egyáltalán... Ezt nem tudom.
DO: Pestiek voltak a szüleid?
NÁDOR ILONA: Az anyám, apám, azok pestiek voltak. Hogy aztán a nagyanyámék - nem esküszöm meg, de nem tudom, hogy hol voltak. Se a nagyapám... lehet, hogy születésüktől, nem tudom, hogy már hány éves koruktól élhettek itt, Pesten. És hát nekik volt... várjál... a Margit, az Olga, az anyám, és egy fiútestvérük volt. Szóval négyen voltak.
DO: És ők mivel foglalkoztak? Legalábbis a fiútestvér?
NÁDOR ILONA: Hát a fiuk, az igen, bankigazgató volt.
DO: Az elég magas pozíció!
NÁDOR ILONA: A többi nem nagyon... meg valami félnapos munkájuk volt, volt, amelyik, ez a Margit, ez volt a legfiatalabb, ő a nagyszülőkre vigyázott. Főzés, meg mit tudom én... szóval ők együtt éltek. De hát mindegyik együtt élt! Ott, egy nagy lakás volt.
DO: Az összes testvér, meg a szülők?
NÁDOR ILONA: Hát ezek a testvérek. Nem mindegyik, mert volt a Giza, az nem, mert annak volt egy férje.
DO: És velük tartod a kapcsolatot? Ugye, ők az unokatestvéreid.
NÁDOR ILONA: Hát már sajnos nem élnek, úgyhogy...
DO: Mint gyerekek, tartottátok a kapcsolatot?
NÁDOR ILONA: Igen, hát úgy nagyjából, nagyjából. Nem olyan nagyon. Néha elmentünk vagy hívtak, de nem volt, de a nagyszülőkhöz odajártunk.
DO: Közel laktatok egymáshoz?
NÁDOR ILONA: Hát ők laktak a Klauzál téren, mi meg a Ráday utcában. Hát nem olyan közel, de nem olyan messze se.
DO: A rokonokról meg a családról őrzöl fényképeket?
NÁDOR ILONA: Sajnos nem.
DO: Nem készültek? Vagy eltűntek?
NÁDOR ILONA: Hát valószínű, eltűntek, az én időmben nem készültek, nekem akkor eszembe nem jutott, hogy őket én fényképezzem.
DO: És olyan emléked van, hogy fényképészhez mentetek, kisgyerekként?
NÁDOR ILONA: Nem, nem. Elég, ha én voltam! Na de én úgy, hogy fölfedeztem egy újsághirdetést és úgy! De nem is, azok még csak laboránst kerestek akkor, nem is fotóst...
DO: Említetted, hogy az édesapádnak drogériája volt. Ő ezt vette, bérelte ezt az üzletet?
NÁDOR ILONA: Nem, ez az övé volt. Hát én már amikor az eszemet tudtam, az a drogéria már úgy-ahogy megvolt. Aztán persze kirabolták ugye, és akkor voltak a zűrök. Úgyhogy bementem, teljesen üres volt, ami áru ott volt, azt úgy elvitték!
DO: Ez egy nagy üzlet volt?
NÁDOR ILONA: Nem volt olyan nagyon nagy, a Ráday utcában volt. Aztán később abban a házban laktunk is.
DO: És mit lehetett kapni a drogériában?
NÁDOR ILONA: Hát mindent, amit egy drogériában árultak!
DO: És az édesapád készítette ezeket a készítményket?
NÁDOR ILONA: Volt olyan, ami krémeket ő készített, igen, azok nagyon kapósak voltak. Volt, aki csak olyat akart, amit ő csinált.
DO: Az édesapád szerette ezt a munkát?
NÁDOR ILONA: Szerette, nyilván. Hát sokáig csinálta. Hát aztán később már megszűnt. Apám idős volt, beteg lett, és akkor nem ment.
DO: Említetted, hogy édesanyád ott dolgozott vagy ott segített, a drogériában.
NÁDOR ILONA: Ott segített, igen!
DO: Nem tudod, hogy mi volt a munkája? Vagy mi volt a feladata?
NÁDOR ILONA: Hát legfeljebb olyan, hogy elment áruért, tudod? Hogyha nagykereskedőktől vette az apám, akkor elment érte, ilyesmik voltak. Mert hát ő otthon főzött, takarított... De hát azért lejött, és ha kell valami, segített.
DO: Tehát ő elsősorban otthon volt és akkor emellett segített az édesapádnak.
NÁDOR ILONA: Igen, segített.
DO: Édesapádnak volt alkalmazottja?
NÁDOR ILONA: Nem!
DO: Ketten dolgoztak ott.
NÁDOR ILONA: Hát anyám kevésbé. Szóval apám. Nem volt alkalmazottunk.
DO: Testvéreid voltak?
NÁDOR ILONA: Nekem nem. Nem is volt. Csak egymagam.
DO: Hol laktatok?
NÁDOR ILONA: A Ráday utcában. A Kinizsi utcában is laktunk, mikor még kisebb voltam, aztán átmentünk a Ráday utcába, ah
ol az üzlet volt, ott aztán akadt lakás, és akkor oda átmentünk.
DO: Milyen volt a Kinizsi utcai lakás?
NÁDOR ILONA: Az egy kis kétszobás, olyan két kicsi szoba volt. Nem volt egy pompa. Hát egy kis... hát elfértünk. Én még akkor eléggé, nagyon gyerek voltam.
DO: És konyha, fürdőszoba?
NÁDOR ILONA: Fürdőszoba nem volt. Konyha volt, és valamilyen udvarra nézett. Az egy telek volt, ami egy házhely, de nem volt beépítve. És emlékszem, hogy abban az időben volt valami Zeppelin vagy nem tudom, és azt onnan lehetett figyelni. És addig figyeltem, míg tényleg megláttam! Ez az egyetlen emlékem erre a lakásra! Hát azért szerényen éltünk, nem lehet mondani, hogy...
DO: Ez egy nagy bérház volt?
NÁDOR ILONA: Ez egy nagy ház volt, igen! De hát ott úgy volt, három szoba volt...
DO: Ez már a Ráday utca.
NÁDOR ILONA: A Ráday utca. De hát aztán azt úgy fizetni nem bírtuk, azt nem tudom, honnan szedték, volt egy vidéki egy ilyen nagyon gazdag, nem tudom, micsoda nő, aki, hát nem tudom, hogy nevezik, aki ott volt mellette, és akkor azoknak kiadtuk. Szóval, lényegében egy szobánk volt.
DO: És akkor a másik szoba? Mert azt mondtad, hogy három szoba volt.
NÁDOR ILONA: Na de az egymásba nyíló volt, és azoknak volt két szobájuk. Ez, a mi szobánk, ez is a fürdőszobáról tudtunk bemenni.
DO: És akkor közösen használtátok a fürdőszobát meg a konyhát a bérlőkkel...
NÁDOR ILONA: Hát a konyhát nem nagyon. A fürdőt igen.
DO: És mindig volt bérlőtök?
NÁDOR ILONA: Én erre az egyre emlékszem.
DO: Milyenek voltak a szomszédok itt, a Ráday utcában?
NÁDOR ILONA: Rendesek. Akik ottan, körülöttünk laktak.
DO: Mivel foglalkoztak?
NÁDOR ILONA: Mellettünk egy orvos lakott. Ja! Még az a történetem, hogy jöttem haza valahonnan, ahol fotóztam, és nagyon-nagyon rosszul voltam. Hát anyám mit csinál? Szólt a szomszédnak, hogy jöjjön át, hogy megnézzen. Egy nagyon rendes ember volt tényleg, átjött, megnézett, ide-oda nyomkodott, azt mondja: "lehet, hogy maga terhes." És tényleg terhes voltam! Úgyhogy a Kati így jött a világra. Hát aztán én már dolgoztam. Fotóztam.
DO: És akkor még a szüleiddel laktál?
NÁDOR ILONA: Igen, akkor még ott kezdtem, igen.
DO: Emlékszel a lakásnak a berendezésére, hogy milyen bútorok voltak? Vagy egyáltalán van olyan bútorod, amit megőriztél?
NÁDOR ILONA: Nincsen! Nincsen olyan bútorom! Két szép kredenc volt, egy nagyobb, meg egy kisebb - erre emlékszem -, meg egy ilyen nagy, négyszögletes asztal. De meg ne kérdezd, milyen székek voltak! Arra már nem emlékszem!
DO: Képekre emlékszel? A falon?
NÁDOR ILONA: Nem nagyon voltak képeink.
DO: És mi lett a bútorokkal, illetve a lakással? Azt eladtátok? A szüleid amikor meghaltak?
NÁDOR ILONA: Esküszöm, nem tudom. Hát akkor még nem lehetett eladni lakást, csak bérlakás volt, nem lehetett eladni. Hát aztán már én elkeveredtem otthonról. De ők hosszú ideig ott laktak szerintem, mert hát akkor ott laktak, valahogy több, anyám, hát ott lakott a nagyanyám, nagyapám, és akkor a végén, talán ők már nem is éltek, mikor odamentek a gyerekei lakni. Abba, az Akácfa utcai - nem egy csoda hely, a BESZKÁRT-tal szemben lévő ház volt. Úgyhogy akkor már azok is ott laktak.
DO: Ez az Akácfa utcai lakás, ez a nagymamádé volt...
NÁDOR ILONA: Az volt a nagyszülőké. És akkor volt olyan lánya, aki nem is ment férjhez, aztán szegény, az meghalt, a másik testvérének volt egy lánya, az a Vera, az a mai napig is az az egyetlen unokatestvérem, és még van egy fiú, de az kinn él külföldön. De néha-néha vagy telefonál. De ott, Amerikának valamelyik csücskiben, ide-oda vándorol. Annak is meghalt a felesége, úgyhogy, de hát él ott lánya. De hát nem azzal él, egyedül él. Tavaly volt itt nálam, egy pár hétig.
DO: Mikor ment ki?
NÁDOR ILONA: Hát, a fene tudja.
DO: A háború előtt még?
NÁDOR ILONA: Nem. Lehet, hogy az ötvenes évek valamelyikében ment ki. Először ő máshol élt, Németországban élt. Ő egy nagyon..., ő biológus volt tulajdonképpen, és akkor ő ment olyan vad helyekre.
DO: És a Vera nevű unokatestvéred? Ő mivel foglalkozik?
NÁDOR ILONA: Az pedagógus lett. És aztán a végig az maradt. És ő azt nagyon szerette. Nagyon jól csinálta, és abban elismerése volt, és a gyerekek nagyon kedvelték. Nem tudom, milyen, de tényleg! Ő is mesélte. Hát, a gyerekekkel nehéz bánni, egy osztállyal, és ennek volt, a Verának képessége erre. Ez nem mindenkinek van. Én biztos nem tudtam volna csinálni.
DO: Mikor gyerek voltál, a szabadidődben, mikor nem iskolában voltál, mit csináltatok a szüleiddel? Jártatok-e valahova? Moziba, kirándulni?
NÁDOR ILONA: Hát mentünk a nagyszülőkhöz, oda mindig elmentünk. Hát aztán anyám vitt sétálni. De például ilyenre nem emlékszem, hogy kiállításra vagy... vagy... de lehet, hogy valamik voltak, de teljesen ki van az agyamból törölve! Arra, hogy valami kultúrát. De nem, nem voltam. Vagy nem volt divat, fene tudja!
DO: És ünnepekre emlékszel? Hogy milyen ünnepeket tartottatok?
NÁDOR ILONA: Hát nem nagyon! Karácsonyt tartottuk meg, húsvétot, újévet - ilyen nagyobb ünnepeke
t.
DO: Zsidó ünnepeket?
NÁDOR ILONA: Hát azt úgy nem nagyon.
DO: A nagyszüleid sem tartották?
NÁDOR ILONA: A nagyszüleim, azok tartották!
DO: Ők még gyakorolták a vallásukat?
NÁDOR ILONA: Eléggé, a nagyapám igen! Ekkora bajsza volt!
DO: Akkor a szüleid már nem tartották...
NÁDOR ILONA: Nem, apám egyáltalán, anyám nagyon kicsit!
DO: Az mit jelent, a "nagyon kicsit"?
NÁDOR ILONA: Hát nem járt templomba, meg hát, hogy magában mit imádkozott, azt ő tudja.
DO: De ezeket a zsidó szokásokat, akár a hétköznapiakat, azokat nem tartotta?
NÁDOR ILONA: Nem, nem. Meg nem is volt, hogy kósert ettünk. Mindent megettünk. Szóval nem tartottuk. Anyám volt még a legvallásosabb, de hát ő is egy olyan... már nem volt nagyon vallásos.
DO: Könyvekre, újságokra emlékszel, amiket gyerekként olvastál vagy szüleid olvastak?
NÁDOR ILONA: Nem nagyon. Újságra nem nagyon emlékszem, könyveket olvastam, de nem tudnám, ifjúsági könyveket.
DO: De voltak otthon könyvek?
NÁDOR ILONA: Egy pár volt, meg ahol a két fiú volt - ugye ez a bizonyos Imre, aki kinn él, a másik meghalt szegény -, azoktól is lecseppent könyv vagy valami. Hát ilyen szerényen éltünk, nem mondhatom, hogy...
DO: A drogéria nem ment jól?
NÁDOR ILONA: Nagyon szolidan ment, éppen hogy. Hát ment, mert abból éltünk, ahogy éltünk, de nem volt valami nagy üzlet. De papám pedig az annyi mindent csinált, és a vevők azt szerették. Ilyen krémet, meg mit tudom én, miket, és azt kérték.
DO: Ő ilyen kísérletező típusú ember volt?
NÁDOR ILONA: Hát nem, de sikerült neki! Hát tudta, hát nyilván azt megnézi, hogy miből van, és megcsinálja, de azok mentek a legjobban. De mondom, csak épp annyi volt gondolom, hogy megéltünk belőle.
Én nem is emlékszem, hogy gyerekkoromban voltam színházban talán egyszer-kétszer ilyen gyerekszínházban. És már a barátnőimre se emlékszem, hogy ki volt. Meg elvitt anyám a Múzeumkertbe, meg a Gellérthegyre. Hát akkor még ő is fiatal volt, tudod.
Hát aztán valamikor elvégeztem az iskolát, akkor mentem, hogy fotóra, tanulónak persze, az gyakorlatilag öt év, mert három a tanulóév, és kettő a segédév. De az már nem volt érdekes, mert jól járt velem a főnök, mert az megmutatta, és akkor már ott tudott nyugodtan hagyni - mit tudom én száz nagyítást nyomjak már le addigra. De én azt szerettem, szóval én örültem ennek a foglalkozásnak.
DO: Még egy picit menjünk vissza, elemi iskolába...
NÁDOR ILONA: A Bakáts téren volt egy elemi iskola, odajártam, és a Mester utcába jártam, ami kiemelt polgári - ami több volt mint a polgári, de kevesebb mint a gimnázium. Igen, mert itt nyelveket nem nagyon, németet tanítottak egyedül! Nem tanítottak se franciát, se angolt, se semmit, mint mondjuk másokban. Ott jártam ki. Hát ebbe az izébe is kellett járni, ebbe a fotóiskolába. Hát az volt egyszer egy héten. Hát az nem volt valami elegáns dolog, de hát...
DO: Ez a Nyár utcai iskola?
NÁDOR ILONA: Ez a Nyár utcai.
DO: Tanonciskola, ugye?
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: És így még a polgári iskolába visszatérve, a tanárok milyenek voltak?
NÁDOR ILONA: Hát volt rettenetes tanár, aki azt mondta, "hogyha nem tudjátok..." - az egy életveszélyes volt, mert legyünk őszinték, ő egy antiszemita volt, hiszen mikor volt a zsidóünnep, akkor a zsidógyerekeket el kellett engednie, nagy ünnepre, az egy évben két-három nap, akkor nem - "...mert ha nem, akkor vérfürdő lesz!" - mondta. De az egy förtelmes, tényleg az, szóval az, ha úgy visszagondolok rá, az egy nagyon... És volt, aki aranyos volt, a Payer, az a rajztanár. És volt egy, velem együtt, hát ott volt az osztályban, az egy nagyon szegény családból származó, három fiútestvére volt, ő volt az egyetlen lány, de körülbelül két kilométert jött, míg beért gyalog. Meg gyalog vissza, mert arra nem volt pénz a szülőknek. És ez a rajztanár, ez a bizonyos Payer, a folyosón az a tízóraiját is a felére eltörte, és odaadta, és ő nem fogadta el. Azért a hiúsága megvolt. És akkor legközelebb hozott neki egy külön csomagolásban, és mondta ez a tanárnő, hogy "ezt az édesanyám küldi neked". Na, akkor elfogadta. De azért öntudatos. Akkor az kikerült, akkor az kijárt, a Szovjetunóban élt egy darabig, akkor visszajött - ott jól megtanult oroszul. Hát nagyon rég találkoztam vele, nem tudom, mi van vele. De teljesen szétszéledtek. Nem is tudok jóformán egyikről se.
DO: Nem is találkoztatok az osztálytársaiddal az iskola után?
NÁDOR ILONA: Hát még régebben találkoztunk, de aztán úgy szétszéledt mindenki. Nem tudom, hova lettek... olyan, akivel tudtam volna tartani a kapcsolatot.
DO: És ez a nem nagyon szimpatikus tanár, ő mit tanított?
NÁDOR ILONA: Az a magyar irodalmat tanította.
DO: Voltak kedvenc tantárgyaid?
NÁDOR ILONA: Hát én nem mondhatom, hogy bármelyiket is utáltam volna. Számolni nem nagyon szerettem, de hát amit kellett, azt megcsináltam. De ez egy gyakorlógimnázium volt, mondom neked, polgári, de hát fene tudja, itt volt - például varrni tanultunk. Volt egy ruha, ami ki volt hímezve, egy olyan kék, fene tudja, milyen felsőrészt, és ilye
n fehérrel kihímezve az egész, aminek ugyan anyám segített a hímzésében, azt csináltuk, meg még miket készítettünk még. Ott volt annyi varrógép. Megtanultunk varrógépen, ahány huszon... nem tudom, ...kettő volt az osztályban, és annyi gép volt.
Mondom, ez egy kiemelt iskola volt, ez a Mester utcai. Hátul ültek a leendő pedagógusok, és ott figyelték a tanár tanítását és a gyerekek reagálását a dolgokra.
DO: Jó tanuló voltál?
NÁDOR ILONA: Olyan közepes. Volt kettes, de volt sok egyes, meg kettes, nem voltam rossz tanuló.
DO: És sokat tanultál?
NÁDOR ILONA: Eleget, eleget tanultam. Mert azért addig böngésztem azt az olvasmányt, míg azért a legközelebbi alkalommal el tudtam mondani, vagy ha bármit kérdeztek belőle mondjuk, azt tudtam.
DO: A szüleid szigorúak voltak ezzel kapcsolatban, a tanulással?
NÁDOR ILONA: Nem. Apám egyáltalán nem törődött a tanulmányaimmal, és talán bele se szóltak nagyon.
DO: Az édesapád végzett valamilyen iskolát ehhez a drogista foglalkozáshoz?
NÁDOR ILONA: Hát hogy mit végzett, azt nem tudom pontosan, de őneki ott az ipartestületben nagyon nagy funkciói voltak, ott ő valami vezető volt. És minden héten tudom, vagy nem tudom, melyik este vagy délután odajárt, és hát ott intézte a dolgokat.
Hát aztán, már mikor nagyobb lettem ugye, elkerültem onnan. Akkor már ez itt volt, ez a lakás, csak ez nem így nézett ki. Mert ez már le van választva, ez már szét van adagolva, mert ugye, ez a Doroné. Itt lakott egy, jaj, egy öreg néni. De az csak feküdt az ágyban. Nem tudom, kinek a kije volt, de mikor mi idejöttünk - mert ez a férjemnek az ismeretsége volt, vagyishogy nem, tulajdonképpen valami rokonai itt laktak. De mikor egyszer, hát zsidók voltak azok, és mikor kimentek a házból, elkapták őket, és agyonlőtték. Itt, a házból lőtt valaki. Ez csak hallomás. Örülök, hogy többet nem tudok az ügyről. És akkor maradt ez az öreg néni, hát az akkor volt már valami kilencven körüli, és aztán egy rövid idő után meghalt. Akkor nekünk maradt itten. És neki volt egy ilyen sokszoknyás, fejkendős, az ápolta a nénit, minden, az amit lehetett, összelopott. Tényleg! Az egész mindenbe - és akkor ő elment. Hát a néni meghalt, nekünk ő nem kellett. Amit tudott, összelopta a lakásból. Most nem az enyémet lopta személy szerint, hanem hát akkor is. Nem? Nem tudom. Ez volt.
DO: A szüleid nem tervezték azt, hogy te folytatod a drogériát?
NÁDOR ILONA: Nem. Én nem is akartam volna. Én kereskedő nem akartam lenni, ezt én kijelentettem.
DO: Miért?
NÁDOR ILONA: Nem tudom. Az nekem nem feküdt, hogy ottan jöjjenek, meg, nem. Nekem egy olyan kell, ahol... És ezt az újságban kiolvastam, ezt mondtam neked.
DO: Mondd el még egyszer! Hogy hogyan is lett ez a fényképész-iskola? Bocsánat! Ez még csak a segéd...
NÁDOR ILONA: Nem. Még az se. Nem. Fényképész-tanulókat felveszünk. - ez volt a hirdetésben. És ott mondtam neked, hogy az, a Dohány utca elején, az a Tolnay-ház volt, most az az üvegpalota vagy mi a fene... És hát akkor ott voltam, ott laboráns voltam.
DO: De akkor már tudtad valamennyire a szakmát.
NÁDOR ILONA: Hát akkor én már elvégeztem, előtte én elvégeztem.
DO: Te voltál a segéd, ugye, a műszaki fotós mellett?
NÁDOR ILONA: Igen, tanuló voltam, és...
DO: És ez hogy volt? Ez a műszaki fotós? Ő hogy került a képbe?
NÁDOR ILONA: Hát az, ahova mentem jelentkezni, az egy műszaki fotós volt. És mielőtt el, nagyon szerettem azt csinálni, és ő, a főnök is egy nagyon rendes ember volt, és mielőtt lefolyt a szakmai vizsga, akkor megmutatta, hogy hogy kell egy portrét csinálni. Hát az se egy kunszt. De az nem, nem jött az életembe, portré.
DO: És akkor neked ott a feladatod az volt, hogy ennek a fényképésznek segítettél, és közben megtanultad a szakmát?
NÁDOR ILONA: Igen. Elsősorban ez egy műszaki volt, csupa ilyen műszaki gyárakat, üzemeket, mindent fényképeztünk, és akkor mindig mentem vele. Részben cipeltük a cuccokat. És akkor ő tanított is. Hát laborálni megtanított, sőt! Mikor már hol dolgoztam? Nem is tudom, de nem is az a lényeg, várjál, akkor már az izében dolgoztam. Itt megint ebben a házban, a Dohány utcaiban, és akkor ott megkértem, hogy... Ja! Nem. Még mikor hát a fotóiskolába jártunk, a tanonciskolába - hogy finom legyek -, ott volt egy nagyon szép szőke lány, akinek az apja egy műszaki fotós volt. Akinél tanultam, az is műszaki fotós volt, szóval én szerencsére oda nem portrék jártak. Ott vagy mi mentünk ki, vagy ha behoztak kisebb tárgyakat, akkor azt mi ott lefotóztuk. Várjál! Mit akartam evvel mondani?
DO: Annak a másik műszaki fényképésznek a lányát, a nevére emlékszel?
NÁDOR ILONA: Az a Bánónak nevezték! Az is egy, három volt összesen, a harmadik meg, nem tudom a nevét, mert egyik volt a Szántó, akinél én voltam, volt a Bánó és volt egy harmadik.
És ezzel a lánnyal találkoztam, és mondta, hogy "nem tudsz valakit, aki segít az apámnak?" Mert ő nem, képzeld el, hogy őneki is ez volt a szakmája, és nem tudott annyit laborálni, hogy az apja mellett dolgozzon. Ugyanúgy elvégezte a micsodát, h
át nem! És akkor én mondtam, hogy "majd utánanézek". És akkor megkértem, ahol dolgoztam, hogyha délután korábban elmegyek, akkor az lehetséges-e. Hát mondták, hogy lehetséges. Ha megcsinálok mindent, amit arra a napra kell, akkor lehetséges. És akkor elmentem - ez a Podmaniczky utcában volt, ez a másik meg a Dohány utcában -, és akkor odaadta a nagyítanivalót, és akkor odaértem kettőre, háromra, és akkor este ameddig, addig.
És inflációs idő volt, úgyhogy akkor rohantam haza - hát már akkor nem volt nyitva üzlet -, hogy anyámnak, mert mindennap kifizette, mert infláció van, hát mégsem lehet, hát kifizette, amennyit, és akkor rohantam vele haza, de hát akkor már minden zárva volt, és másnap ment anyám vásárolni - hát már mennyivel kevesebbet ért az ügy!
Mit mondjak még?
DO: A továbbtanulásról. Hogy ez nem is volt, tehát a szüleid nem is gondolták azt, hogy neked még tovább kellene tanulni?
NÁDOR ILONA: Hát nézd, ebben a szakmában megtanultam.
DO: Nem, a polgári iskola után, tehát hogy nem szakmát tanulni, hanem...
NÁDOR ILONA: Nem. Apámnak is ez volt az elképzelése. hogy szakmát kell tanulni.
DO: És ezzel a fényképész szakmával, ezzel ki voltak békülve? Nem volt valami ellenvetésük? Hogy lány létedre...
NÁDOR ILONA: Nem, nem. Meg apám is fotózott.
DO: Igen?
NÁDOR ILONA: Igen. Nekem van olyan katonaképem, mert a honvédségnél, ő ott fotós volt. De ő nem, semmilyen iskolát azt hiszem, nem végzett, mert akkor még nem volt. De olyan szinten, hogy ottan elfogadták. Apám egy nagyon precíz ember volt.
DO: Erről a tanulóidőszakról még szeretném, hogyha mesélnél. Hogy egész pontosan mit tanultál? Ahogy elkészült a kép, annak a folyamatát? Ahogy...
NÁDOR ILONA: Hát részben, azt én csináltam, ugye...
DO: ...ott voltál mellette...
NÁDOR ILONA: Hát külön kell ugye, más, amikor a negatívot hívott. A negatív hívó. Más a pozitív hívás. A negatív, az bonyolultabb, mert azt egy sötétkamrában végzed, ott egy sötét lámpánál megnézed, vagy ha tudod, hogy már mennyi időre kell, de tökéletesen soha nem lehet tudni, mert ha nem az én felvételem volt, akkor nem tudom, hogy mennyire volt exponálva. Szóval azt meg kellett nézni, és ha jó, akkor át kellett tenni a fixírozóba. És akkor az semmi. Az nem olyan nagy munka.
DO: Ezeket a vegyszereket ti kevertétek?
NÁDOR ILONA: Én kevertem, énnekem kellett kimérni, egy nagy zacskószámra vette, és megvolt a papírom, és ki kellett mérni, és abból megfőztem, mert azt olyan forró vízben vagy hogy kellett összekevergetni, akkor megcsináltam a hívót.
DO: És akkor ezt mindennap...
NÁDOR ILONA: Nem, nem mindennap, az egy üvegben volt, mondd, hogy egy hétig eltartott egy olyan. De mindennap frisset öntöttünk a tálba.
DO: És akkor mentetek...
NÁDOR ILONA: Mentünk!
DO: Mert mondtad, hogy mentetek a gyárakba, meg...
NÁDOR ILONA: Hát nekem nagyon feküdt ez az ügy.
DO: Mozgós...
NÁDOR ILONA: Ez a mozgós. Minthogy ottan erre fordítsa a fejét, meg arra fordítsa, ez valahogy. Hát ebben volt valami élet. Tudod? És akkor mindig másokkal lehetett találkozni. Akkor amit nem felejtek el, hát az akkor az én számomra egy nagy szám volt. Mentünk, már nem tudom, hol volt, de nem a világ végén, egy gyönyörű szép házba. Minden csodálatos volt, szobák, minden, és akkor hát az úgy vendégül láttak. Nem ebédre, valamilyen uzsonnaszerűre, de nem tudom, hogy ez délelőtt volt már vagy azt hiszem, délelőtt volt, és akkor pincér tálalt föl. Hát csak néztem rá, mint a hülyére! Hát az nekem valami nagyon extra volt. Mert azt tudtam, hogy a vendéglőbe - oda nem jártam ugye -, de hát ott hozza a pincér, leteszi, kész. És akkor, szegény, az fömérte biztos, hogy ez aztán! És az úgy, hát ilyen életemben nem volt még addig, hogy nekem hoznak egy süteményt! Nem volt.
DO: És akkor ezt a házat mentetek fotózni?
NÁDOR ILONA: És a háznak minden szobáját, meg mindent, igen, igen. Voltak azért nagyon gazdag emberek. Mert az nem egy Olcsó János volt, mert a műszaki fotózás, az nem 30 forint a portré, úgyhogy, az egy eléggé...
DO: Nyilván, ha már érdemes lefényképezni a házat.
NÁDOR ILONA: Érdemes! Valami, nem is tudom, hogy volt, de egy gyönyörű nagy kert volt - ez a kajálás, szóval ilyen burkolat volt, szóval ilyen tető volt, nem a szabad ég alatt, de hát mégis a szabadban volt. Elegánsan! És folyton néztem, hogy most melyiket vegyem elő, de aztán rájöttem, hogy kívülről kell befelé menni.
DO: Mennyi idős voltál, amikor elkerültél a Szántóhoz?
NÁDOR ILONA: A tizennegyediket már betöltöttem. Hát nem egy nagy kor, de hát így jött ki. Mivel én nem érettségiztem, mert mondom, ez egy ilyen gyakorlóiskola volt, és ez magasabb szintű volt, hát ide írattak be. A Bakáts téren jártam, ott a templommal szemben ott volt egy iskola - talán a mai napig megvan -, ott jártam elemibe. Mert az közel volt a Ráday utcához, ahol laktunk, és akkor nem kellett átmenni sehova.
DO: Ez fontos szempont volt.
NÁDOR ILONA: És akkor szépen hazakocogtam.
DO: És milyen munkákat bízott rád a Szántó?
NÁDOR ILONA: Először egy szobrot fénykép
eztem le. Pontosan, ahol a Népszabadság-ház volt. Ott, előtte állt valakinek a szobra.
DO: Ez a Blaha Lujza téren volt.
NÁDOR ILONA: A Blaha Lujzán.
DO: Ez a Tinódy Lantos Sebestyén-szobor volt. Ez már nincs ott, ez a szobor.
NÁDOR ILONA: Igen? Nincs ott a szobor. De azt a szobrot kellett lefényképezni - az volt az első feladatom. Akkor cipeltem egymagam a nagy ló gépet!
DO: Milyen gép volt? Erre emlékszel?
NÁDOR ILONA: Az volt egy Netl volt, olyan gép már nem nagyon van, mert az egy 9x12-es lemez volt benne. Lehetett egy betétet belerakni - akkor egy 6x9-es lemezt, de mi 9-esre. Nem is lemezre, hanem filmre dolgoztunk. És akkor oda kiálltam, akkor vittem a gépet. És nagyon jó lett! Hát nézd, ott csak megtanulja az ember. Úgyhogy, aztán szerettem én azt csinálni.
DO: És egyébként pedig mentél vele...
NÁDOR ILONA: Mindig.
DO: És akkor figyelted, hogy mit csinál? Meg a világításnál is segítettél.
NÁDOR ILONA: Igen, persze.
DO: És egyébként pedig a laborálásban segítettél? Vagy rád bízta a...
NÁDOR ILONA: Akkor, amikor már tudtam, akkor rám bízta, persze.
DO: Ez mit jelentett körülbelül, naponta hány képnek a...
NÁDOR ILONA: De ez nem volt mindennap. Ez nem úgy volt, hogy mindennap. Mert nem is mindennap mentünk ki fotózni, ahogy be volt osztva. Hát volt egy olyan, jaj! Hát az egy nagyon ciki munka volt, ettől először nagyon féltem, de jó lett! Fehér-fekete, azt hiszem, szöveg vagy mi a fene volt rajta, és nagyon sok nagyítást kellett abból csinálni. Na de most nem lehetett, hogy az egyik szürkébb, a másik világosabb, úgyhogy a fene evett meg. Le volt... már egyik délután lenagyítottam, de nem hívtam elő, és akkor a másik nap hívtam elő. Hú! De hát azért az sikerült. Hát, mert azért annyi hiúság volt bennem.
DO: A Nyár utcai tanonciskola, az párhuzamosan folyt, ugye? Párhuzamosan jártál oda, amíg tanultad a mesterséget.
NÁDOR ILONA: Igen, igen.
DO: Kötelező volt ebbe a tanonciskolába járni?
NÁDOR ILONA: Kötelező volt, igen. Azt el kellett végezni.
DO: Mennyi ideig tartott ez az iskola?
NÁDOR ILONA: Az tulajdonképpen két évig vagy három évig oda... na de ott egy héten egyszer vagy kétszer kellett járni. Hát ottan nagyon okosodni nem nagyon tudtál.
DO: És milyen tantárgyakat tanítottak?
NÁDOR ILONA: Hát, a fotó a legkevesebb volt És a többi. Hogy irodalom, meg természettudomány, meg minden. Szóval az összes olyan szaktárgyat, na most, ezt nyilván azért csinálták - most már öreg fejemmel tudom -, mert ott egy csomó volt, annak még általánosa sem lehetett. Gondolom. Tudod? Szóval még ezek az alapműveltségei - hogy így mondjam - nem voltak meg.
DO: És akkor a végén vizsgázni kellett ezekből a tantárgyakból?
NÁDOR ILONA: Igen. Igen.
DO: És akkor voltak a szakmai tárgyak, a fotózáshoz kapcsolódó szakmai tárgyak?
NÁDOR ILONA: Hát az olyan volt, hogy akkor kellett ott nagyítást csinálni, és...
DO: Azok gyakorlati...
NÁDOR ILONA: Persze. És akkor ráírni a nevet, még mielőtt előhívják. Tudod?
Kerestek laboránst. Hát akkor én, újságban hirdettek, na, ha laboráns, akkor itt jelentkezem. Na, és akkor ott álltunk egy akkora lyukban, mint ennek a fele, egy sereg. És akkor hívták be, mit tudom én, bemehetett egyszerre, sokat nem lehetett abban a laborba lehívni. Ha ketten ha benn tudtak dolgozni, akkor sok. És akkor ott álldogáltam, álldogáltam, és amikor bement az ember, akkor a kép hátára, erre, ahogy ugye, amire lehetett, akkor ráírták a nevét.
DO: És kaptál egy feladatot, amit előhívtál.
NÁDOR ILONA: És akkor kaptam egy negatívot, meg a papírt, és akkor azt előhívtam. Bent kellett hagyni a vízbe, de még meg se kellett szárítani. Lehet, hogy eldobták, vagy nem tudom, mit csináltak vele. Bent kellett hagyni a vízbe, és akkor körülbelül egy héten belül kaptam egy nyílt levelezőlapot, hogy "a munkakönyvével jelentkezzen!"
DO: Ez hol volt? Ez a Tolnay...
NÁDOR ILONA: Ez a Tolnay-ház volt, igen. Hát akkor jelentkeztem a munkakönyvemmel.
DO: És akkor ott laboránsként dolgoztál...
NÁDOR ILONA: Előtte laboránsként, és aztán felfejlesztettem magam. Hát közben én jártam a tanonciskolába. Szóval énnekem fotózni is kellett tudni. Úgyhogy, hát az elemeket megtanulni. És jártam is. Hát mondom neked, a szobrot lefényképeztem, ami, és aztán lassanként.
DO: És ott milyen feladataid voltak a laboráláson kívül?
NÁDOR ILONA: Nem olyan sok...
DO: Vagy milyen típusú képeket...?
NÁDOR ILONA: Hát amit ők ott csináltak! Műszaki dolgokat, embereket azért, hát mondjuk, ha egy olyat csináltál, hogy egy gyárban, ahol így mentek a gépek, és ugye előtte volt, mit tudom én, egy milyen szakmában, mindegyikben, akkor abból lefényképeztem a gépsort, akkor lefényképeztem közelről, aki csinálta, szóval amit lehetett, azt az ember kihúzta belőle. De azt valahogy tudtam.
DO: Ez még a háború előtt volt?
NÁDOR ILONA: Várjál! Ez nem.
DO: Ez már a háború után. Az iskolát azt mikor fejezted be?
NÁDOR ILONA: Hát azt is akkor kellett kezdenem! Ez már '45-ben. Ugye?
DO: Hát számoljunk! Hogyha te '24-ben születtél,ugye?
NÁDOR ILONA: '24.
DO: És azt mondtad, hogy tizennégy évesen...
NÁDOR ILONA: Hát tizenötödik volt.
DO: '39-ben kezdted el a Szántónál a tanulást, az volt három év.
NÁDOR ILONA: Hát még több is, mert segédként is, tulajdonképpen öt évnek is számíthatom.
DO: Hát akkor az igen, akkor az '44 volt, mire ott végeztél, pont.
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: Ez a háború alatt, illetve hát, ugye '44-ben, ez zökkenőmentesen ment? Ez a tanulás?
NÁDOR ILONA: Hát amikor, erre nem emlékszem pontosan, de nem volt kiesés, nem emlékszem.
DO: Azt említetted korábban, hogy be kellett költöznötök a nagymamád lakásába.
NÁDOR ILONA: Igen, igen.
DO: A gettóba.
NÁDOR ILONA: Igen, az Akácfa utcába. Hát ottan nem a legpompásabb dolog volt. Mit mondjak neked, az nagyon kegyetlen dolog volt. Én a földön, nemcsak én aludtam a földön, de hát a fiatal aludt a földön, meg ez a Vera, a húgom, már az unokahúgom, az is aludt a földön aludt, talán még anyám is. Úgyhogy az nagyon kegyetlen dolog volt.
DO: Arra emlékszel, amikor föl kellett venni a sárga csillagot?
NÁDOR ILONA: Hát én csináltam, meg apám is kiszabott, - az apám nagyon ügyes volt, mindent meg tudott csinálni - kiszabott csillagot, és akkor fölvarrtuk. De az utcán nem mertem nagyon dicsekedni. És pofáról nem tudtak kiszúrni, mert hát nem tudom, már hogy nézek ki, de akkor nem néztem ki mondjuk, hogy ez egy zsidó!
DO: De akkor még otthon laktatok.
NÁDOR ILONA: Na várjál! Akkor onnan, ott meg, a másik házban, itt laktunk, itt volt a mi házunk, a 34, a Kinizsi utcában, és egy másik házban, ott lakott egy ismerős, egy mama a lányával. És akkor nem tudom, hogy mi volt, de innen el kellett mennem, ahol voltam, és akkor átmentem hozzá, és megkérdeztem, hogy beengednek-e. Persze, hogy beengednek. Volt egy szoba, és mondták, hogy ott egyek a szobában, behozták mindig a kaját. És ott volt egy velem majdnem egykorú lányuk. És szerencsére az volt a - minek hívták azt - ilyen tűzoltó, nem tűzoltó, de azt kellett nézni, mikor légiriadó volt, mindent nyitva kellett hagyni, és minden lakásban, akit ők kiszemeltek, annak be kellett menni. Na most szerencsére ez a lány jött be, és, na képzeld el, egy idegen bejön és ott talál! Akkor ott lő agyon. Vagy, az is kitelhet belőle. Úgyhogy, na, azt is túléltem!
Aztán voltam, de az még talán előtte volt vagy utána volt - most már úgy keverednek a dolgok - ebben a védett házban. Mert ez, ahol végül laktunk, hát mondom neked, ott a földön aludni...
DO: Ez az Akácfa utca?
NÁDOR ILONA: Ez az Akácfa utca. És a másik, ez egy kisebb szoba volt. A másik, egy nagyobb szoba, csak férfi volt. És egyszer jött egy olyan ellenőr vagy mi a frász, és azt mondta, hogy "mindennap reggel nézze végig, hogy mindenki él-e! És, aki meghalt, azt jelentse!"Hát képzeld el! Hogy ebben a koromban! Hogy féltem én! Megnéztem, és nem tudom, hogy volt-e, de mit tudom én! És mondtam, hogy senki nem halt meg. Hát akkor megnyugodott. Na de ilyen izékkel! Szóval ez, elsősorban megalázó is. Nem? Hát mert ugye lehet, hogy ezt más nem csinálta volna. De hát én kimentem. Meg a másik szobában volt ez.
DO: És kijártatok a gettóból?
NÁDOR ILONA: Hát nem nagyon lehetett. Én nem mertem kimenni. Egyszer mentem el, de úgy, hogy akkor elmentem a Ráday utcába, azokhoz, akikről gondoltam, hogy beengednek, és akik be is engedtek.
DO: És akkor nem is mentél vissza?
NÁDOR ILONA: Visszamentem. Várjál! Akkor hova mentem vissza? Akkor a XIII. kerületi lakásba, ahonnan eredetileg eljöttünk, akkor oda mentem vissza. De akkor már olyan nagy harcok voltak, hogy az a Duna-parton van. Hát te! Ottan olyan ágyúdörgés volt! Éjjel-nappal! Mit tudom én! Akkor már úgy nagyon féltem. És onnan mentem el ezekhez a Pöppéékhez - mert úgy nevezték -, és akkor onnan, már hova mentem? Onnan aztán megint visszamászkáltam. De akkor már egyedül mászkáltam vissza, erre az eredeti helyre, ott, a Duna-parti...
DO: Ez mi volt pontosan? Ez a XIII. kerületi...
NÁDOR ILONA: Az egy lakás volt.
DO: De hogy ti kerültetek oda? Vagy...
NÁDOR ILONA: Az egy védett ház volt, és úgy oda shrichtolták az embert ottan.
DO: Voltak rokonaid, akik meghaltak?
NÁDOR ILONA: Hát a nagynéném, az meghalt a vagonban, egy unokatestvérem meghalt a vagonban, hát több közeli nem volt. Hát nekem testvérem nem volt.
DO: És a szüleid?
NÁDOR ILONA: Hát a szüleim, azok átvészelték.
DO: És a nagymamád, nagypapád?
NÁDOR ILONA: Azok is átvészelték. Azok is, de aztán a nagymama nagyon beteg lett, az aztán már meghalt. A veséje nem működött, orvos hát azért nem nagyon jött elő, nem olyan, hogy kórházba beszállítják vagy valami. Nagyon kusza élet volt. Már örülnék, ha az egészet el tudnám felejteni.
DO: Ne haragudj!
NÁDOR ILONA: Nem, csak mondom neked, hogy nem egy csodálatos időpont volt, de hát az a szerencse, hogy fiatalon ezt még talán túl lehetett élni.
Kérdezzél!
DO: És akkor közvetlenül a háború után... akkor említetted, hogy az édesapádnak a boltja, az...
NÁDOR ILONA: Igen. Az aztán...
DO: És akkor azt nem is nyitotta újra?
NÁDOR ILONA:
Nem, nem.
DO: És akkor onnantól kezdve te lettél a családfenntartó?
NÁDOR ILONA: Ezt így nem merném mondani, mert abból nem éltek volna meg. De az üzlethelyiség, az úgy megmaradt, és akkor egy fényképésszel, akivel, mikor így mászkáltam már a körúton, az se egy fényképész volt, de az hozzám képest, az akkor volt, én voltam húszéves mondjuk, de még lehet, hogy annyi sem, de lehet, hogy annyi, az volt ötven. Nem tudom mennyi, de az is egy fotós volt. És akkor valahogy nem tudom, ott úgy a körúton beszélgettünk, és akkor valahogy eljött, és ez a Nagyvásártelepen nem tudom, milyen húsos társaságba belekerült, úgyhogy, és onnan küldtek mindig akiket lefényképeztünk, de nem pénzt kaptunk érte, hanem húst!
DO: Ez nagy kincs volt!
NÁDOR ILONA: És ez nagy kincs volt! És úgy tudom, hogy az üres üzlethelyiségünk előtt kint volt egy kis szék, arra leültettem a delikvenst, és lefényképeztük. És hát akkor jött, akik ott dolgoztak vagy bementünk, de mindig ez a férfi, ez hozta onnan a húst is, meg a delikvenseket. Hát azokat nem hozta, de azoknak mondta, hogy hova kell jönniük. De nem volt mind magyar, oroszok voltak.
DO: Katonák?
NÁDOR ILONA: Katonák! Akivel nem lehetett, nem tudtam azokkal beszélni. De elröhögtem, és azok látták, hogy fiatal, meg hát ők is, úgyhogy...
DO: És hogy készültek el a képek? Mert addig rendben van, hogy lefényképeztétek az utcán őket.
NÁDOR ILONA: Hát ott, az üzlet konyhájában azt úgy berendeztük - apám tálakban megcsinálta a hívót, mert ő azelőtt is fotózott -, és az a hátsó rész, az valaha nyilván egy konyha volt. És ott volt egy pici ablak, pici. Ja! És csináltunk egy olyan keretet, egy fakeretet, hogy csak a film férjen bele, és akkor azt odavittük az ablakhoz, akkor egy kis fényt adtunk neki - le volt fényképezve már - és akkor már azt hívtuk. Most képzeld, milyen körülmények között lehetett dolgozni!
DO: Ez egy érdekes vállalkozás volt.
NÁDOR ILONA: Hát eléggé.
DO: És mennyi ideig volt?
NÁDOR ILONA: Hát, olyan pár, nem is tudom, mennyi ideig, és már azt se, hogy hogy lett vége.
DO: És akkor a háború után kerültél a Tolnay...
NÁDOR ILONA: Igen. Akkor kerültem, igen.
DO: Laboránsként.
NÁDOR ILONA: Igen.
DO: És akkor azzal párhuzamosan, vagy ebben az időben, ezzel a munkával párhuzamosan csináltad ezt a másik laborálási munkát.
NÁDOR ILONA: Igen. Igen. Hát az pénz, pénz kérdése volt. Mondom, mindennap kifizette, mert olyan infláció volt, hogy nem, szóval tisztességes volt. De az valahogy azon úgy teljesen föl voltam csodálkozva - hogy így mondjam - mert volt az a gyönyörű, szép szőke lánya, aki ugyanúgy elvégezte ezt az iskolát, és nem tudott egy képet lenagyítani. Vagy utálta ezt a szakmát. Sokszor volt, hogy olyan jó későn értem haza délután, mert akkor nem egy-két képet, ott ő akkor összegyűjtötte, és ugye az aznapi adagomat le kellett nagyítani. Sőt, meg kellett szárítani.
DO: És ezzel a két munkával kerestél annyit, hogy megéljetek belőle?
NÁDOR ILONA: Hát, nagyon nehezen. Nagyon nehezen.
DO: Édesapád akkor már nem dolgozott, ugye?
NÁDOR ILONA: Hát nem volt mit dolgoznia. Az üzlet megvolt, és azért, mondjuk ő csinált krémeket meg ilyeneket, és volt egy pár ilyen régi vevője, meg mit tudom én, ilyet lehetett kapni zacskóban, hogy kamillatea, meg hársfatea, hát ilyenek voltak, amit ő beszerzett. De mit tudom én, hogy kölnik, ilyenek, ezek nem voltak. Szóval tényleg, a minimum.
De mondjad csak!
DO: Hogy meddig volt meg ez a drogéria?
NÁDOR ILONA: Hát nem olyan sokáig, nem olyan sokáig volt meg.
DO: Tönkrement.
NÁDOR ILONA: Hát ez, hát már akkor nem drogéria volt ez tulajdonképpen, úgyhogy, hát nem sokáig. Apám aztán már elég beteges volt, akkor már nem dolgozott. Akkor volt, ugye amikor aztán megismerkedtem a férjemmel, akkor ez a lakás volt. De ebben neki, ezt az öreg nénitől szegről-végről, valahonnan ismertem, de mondjuk szegény néni már olyan volt, mint egy tárgy, mert evvel beszélni nem lehetett, én nem tudom. Az, aki itt volt mellette, az ápolta, akkor az is meghalt. Akkor ebben a szobában, amiben most a Kati lakik, hát az el volt, ott volt függöny, meg minden, az ő oldalán. Az már akkor itt lakott, amikor idejöttem.
DO: Hol ismerkedtél meg a férjeddel?
NÁDOR ILONA: Hát ott, a fotóban.
DO: A Tolnayban?
NÁDOR ILONA: A Tolnayban.
DO: Ő mit csinált ott?
NÁDOR ILONA: Hát vezető volt ottan, a fotórészlegen.
DO: Tehát ő is fotós?
NÁDOR ILONA: Igen, úgyhogy, hát aztán ő sokat járt ki Bécsbe, de nem is Bécsbe, inkább Németországba, mert ő ott élt valamikor. Ő idősebb volt mint én, jóval, és ő ott élt, és akkor sokat járt kint, és kint halt meg.
DO: A háború után? A nyugati részben vagy a keleti részben?
NÁDOR ILONA:Hát akkor már azt hiszem...
DO: Városokra nem emlékszel, hogy hol?
NÁDOR ILONA: Hát nem tudom helyileg, hogy hol.
DO: Ő mikor halt meg?
NÁDOR ILONA: Hát azt sem tudom pontosan neked megmondani.
DO: A Kati kicsi volt még?
NÁDOR ILONA: Persze, kicsi volt. Nem tudom. Hogy ő kint halt meg, azt tudom.
Én akkor még, hát az újságíróknak
volt nyaralójuk, és itt a nem is tudom, már melyik részén, itt a Duna végénél, volt itt egy ház, ahova lehetett menni, és akkor... Várjál, szóval így nem emlékszem. Volt egy idő, amikor az anyám nagyon beteg lett - akkor alig élt már, mikor a mentővel bevittük, ott ültem mellette, alig élt - amikor másnap vagy harmadnap mentem, akkor már egy üres ágyat találtam. De a papám még előbb halt meg. Nem, egy ciki élet volt.
Aztán például elhelyezkedni ott nem úgy lehetett, hanem volt egy ilyen, nem tudom, hogy ennek valami párt, így pártilag nem voltam érdekelt, de volt egy ilyen párttag, és oda kellett menni, és ott, hát hogy hova tudok elhelyezkedni. Tudod? És egy nagyon kellemetlen hölgy ült ott, és mondtam, hogy itt van a papírom, ez a végzettségem, így meg úgy, meg amúgy, és akkor ő mondta azt, hogy "van egy hely" - de olyan izével beszélt. Na, az volt ez a volt Tolnay-ház. Hogy "jó-e ez?" Mondtam, hogy nagyon jó, fogalmam se volt, mi az, eszik vagy isszák, de hát azt még szerencsém volt!
Olyan össze-vissza volt, hogy juj! Az egész! Az egész! Úgy csoportosan mentünk, de nem tudom, hogy miért, be akartunk ... Nem! Elcipeltek, azt úgy láttam, hogy minden téren ott állnak egy csomóan, minket is összetettek, de hol voltunk? Akkor ebből a XIII. kerületi házból kiürítettek és elküldtek, és elérkeztünk, persze a Klauzál térre. És ott sorba állítottak, és mindenkit szerintem agyon akartak lőni vagy nem tudom. Na képzeld el! És mindenkinek, hogy "mije van?" Hát nekem aztán, egy zacskóm volt. Meg abban egy nadrág, meg, mert hát ott, nem is volt, ott se volt sok holmim, de hát azt sem tudtam magammal cipelni. És akkor valahogy lett egy légiriadó! És ott a kaput akkor valamelyik kinyitotta. Ja! Ezek a lövő emberek eltűntek! A légiriadó hatása. És akkor felrohantunk ott a gettóba! És akkor megkerestem azt a házat, amit úgy tudtam, hogy gettóház volt, tudtam, hogy itt kell lennie a nagyanyámnak, nagyapámnak, még anyám is ott volt, apám is. Na de hát, ugye a földön kellett aludni. A nagyanyámnak volt az egyetlen, aki rekamién aludt. Hát már az akkor is nagyon idős volt. Nagyon-nagyon kegyetlen dolgok ezek, átélni! Ezt csak fiatalon lehetett!
DO: A szüleid? Ők hogy kerültek ki ebből az egészből? Lelkileg mennyire viselte meg őket? Mert most mondtad, hogy ezt csak fiatalon lehet...
NÁDOR ILONA: Hát igen.
DO: Ők már nem voltak azért olyan fiatalok.
NÁDOR ILONA: Ők már nem voltak olyan fiatalok. Hát ők valahogy elkerültek ebbe az Akácfa utcai védett háznak nevezett valami volt, de különben ez egy olyan terület volt, hogy itt majdnem mindenki zsidó volt ebben a házban, védve - nem védve, úgyhogy... Na de utána - mondom neked - egy szobában nem tudom, hányan aludtunk. És hogy a földön aludtunk, az természetes volt, mert abban a nagyszobában, ahol az a sok férfi volt, akinek meg kellett volna vizsgálnom, hogy mindenki él-e, azok a földön aludtak. Így sorjában! És akkor ilyen kondérban hoztak kaját, és akkor az embernek volt valami edénye vagy valamije, abba lötyköltek egyet, és az volt a leves. Nagyon kegyetlen volt! És voltak, akik kijártak onnét, ilyen bátor, fiatalabb férfiak. És ja, és este, hát hogy levegő legyen ugye, eloltottuk a villanyt, hogy teljesen sötétben lehessen szellőztetni, lehessen legalább levegőt szedni, és akkor valaki megkop... Nem meséltem ezt? Hogy megkopogtatta a hátam! És akkor a kezembe nyomott egy zsemlét. Amiben sonka volt! Hát az gyönyörűség volt!
Szóval, ilyen élmények. Na, nem, élve megúsztam, megöregedtem. De, ez van!
|
|
 |
|