|
|
Tarczai Béla, Ami az én viselt dolgaimat illeti...
|
Ami az én viselt dolgaimat illeti...
Az édesapám tanító volt, előbb Vizsolyban, - tehát az a szülőfalum tulajdonképpen - aztán Miskolcon, a Szent Anna egyházközség tanítója, és hát ott kántorkodott. Ezzel összefüggésben állandóan szervezett mindenféle ünnepségeket, megemlékezéseket meg egyebeket. Az első fényképen, ami rólam van, kis Jézuska formájában vagyok rajta. Ez egy elég rosszul sikerült nyomat az egyházközség jubileumi évkönyvéből, 1928-ból. Aztán '30-ban voltak Szent Imre-ünnepségek, és akkor volt egy felvonulás. Kaptam egy díszruhát, és ebben vonultam fel.
Italic próba...
Apai nagyapám meg nagyanyám Szlovákiában, helyesebben akkor még nem Szlovákiában, a Felvidéken éltek, Kisszeben környékén, és a nagyanyám, szegény, úgy halt meg, hogy amikor kukoricát tört az ebédhez a nagymama, a plébános vaddisznónak nézte, és lelőtte.
Engem a természetben rejlő nyughatatlanság és a művészet tisztelete vonzott a fényképezéshez. A szakmai önéletrajzban nem említettem a szakmai pályafutásom, mert érdekes módon én már tizenegynéhány éves koromban, 1935-ben, dolgoztam a Feledy-fiúk (Kazinczy utcai) műtermében. Ez nagyon érdekes jelenség, mert tulajdonképpen a bátyám volt műszaki érdeklődésű, ő elkezdett fényképezni tanulni és engem is becsalogatott, és először a felvételeinket ott dolgoztattuk ki. Aztán feltűnt a Feledy mesternek, hogy milyen jó képeink vannak, és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvünk besegíteni a műhelyben amatőr munkákat kidolgozgatni. Először csak a vágógéppel szórakoztam, utána 6x9-es kontakt másolatokat készítettem. Úgyhogy ott tanultam meg a szakmát, a szakma technikai részét. A másik része megint egy különleges élmény volt. A komolyabb fényképezés iránti ösztönzést tanáraimtól, a Kir. Kat. Fráter György Gimnáziumban kaptam. Volt egy Hirschberg Jenő nevű latin-magyar szakos tanárunk, aki azt hiszem, második gimnáziumban tanított. Szerintem egy kicsit furcsa volt a bácsi, mert amikor latin órán a legizzóbb volt a hangulat a legnagyobb feleltetésben, azt mondta, hogy "vigyázz!", elővette a fényképeit, sétált a padok között és mutogatta a képeit. Hihetetlen, nem? Utána azt mondta: "ne értsétek félre, nem időhúzás, hanem pedagógiai nyugvópont". Ezt meg is jegyeztem magamnak, hogy pedagógiai nyugvópont. Hogy ő a feszültséget feloldja azzal, hogy körbesétál és megmutatja a képeit. Aztán valahogy beszélgetésbe keveredtünk, és kiböktem egy jó tízperces beszélgetés után, hogy hát ilyen képet én is tudnék csinálni. Ez elég szemtelenül hangzott akkor. Igen? "Érdekel?", kérdezte. "Igen, érdekel", mondtam. Azt mondta, hogy vannak ilyen magafajta öregurak a múzeumban, a Papszeren, akik mutogatnak fényképeket néha, ha tetszik, gyere el. El is mentem és összebarátkoztam az ottani öregurakkal. Itt Málnásy Béla, Kletz Károly, Illyés Bertalan és Harsányi István, akkori neves amatőrök vettek pártfogásba. Különösen sokat köszönhetek Kletz Károly erdőmérnöknek, aki esztétikai ismeretekre oktatott. Egy bökkenő volt, hogy az iskolai rendtartás szerint diáknak nem volt szabad semmilyen egyesületbe járni, csak igazgatói engedéllyel. Mit tesz Isten, elmentem az igazgató úrhoz, hogy engedélyt kérjek, hát azt mondja: "ennek a csoportnak én vagyok az elnöke". Meg is kaptam az engedélyt és el is jártam hozzájuk, ott fertőződtem meg. A háború után, akik megmaradtak ebből a társaságból, összejövögettünk, de azután a művelődési osztály vezetője egy Tóth Mária nevű tanítónő, azt mondta, hogy a fényképezés az úri passzió, olyan mint a tenisz, úgyhogy nem nagyon támogatta...
Második próba alcím
A Kletz Károly nevével többször fogsz még találkozni. Nekem mesterem volt, atyai jó barátom is. Sokat foglalkoztam az ő dolgaival és szerencsém volt, hogy Göteborgban megrendezhettem a kiállítását A 30-as évek magyar fotográfiája címen, illetve ízelítő a '30-as évek magyar fotográfiájából.
Első tudatos művészi élményemet is ebben az iskolában Homérosznak és felejthetetlen emlékű görög tanáromnak köszönhetem, akik közös akarattal és olyan meggyőző erővel mutatták be Achilles pajzsának képében az alkotás örömét, hogy ettől a hatástól ma sem tudok szabadulni. Achilles pajzsa és a megspórolt uzsonnapénzeken meg antikváriumi ügyleteken szerzett boxgép óta nagy utat tettem meg térben és időben. Élményeimet, emlékeimet, tapasztalataimat és töprengéseimet úgy rakosgattam össze, mint az isteni kovács a pajzs motívumait. Számomra a fényképezés a gyorsan változó világ megismerésének eszköze, a teljességre való szüntelen törekvés kifejezője, életszükséglet, sokkal több mint egyszerű hobbi. Amatőr vagyok s ezt a státuszt társadalmi elkötelezettségem és felelősségem kifejezőjének is tekintem.
Meglehetősen komplikált a helyzet, mert valahogy úgy alakult az én életsorsom, hogy az érdeklődésem többirányú. A történeti, történelmi kérdések gyerekkorom óta izgattak, izgatnak, történész is akartam lenni, de megvan az oka, hogy ez miért nem sikerült, közgazdász lettem. Egyszerű a dolog, mert '41-ben, am
ikor érettségiztem, akkor indult, illetve már életben volt Teleki Pál kezdeményezésére egy olyan akció, hogy a fiatalságot irányítsuk a közgazdasági vagy gazdasági pályára, mert a jövő számunkra a gazdaságban rejlik. Ez gyakorlatilag úgy valósult meg, hogy az egyetemen, az egyetemi felvételiknél előnyt élvezett az, aki ilyen pályára ment. Úgyhogy én átváltottam a humán szakról a közgazdaságra. Mert ott tandíjkedvezményt, ösztöndíjat, kollégiumot tudtam kapni, amit egyébként bölcsészként nem tudtam volna megkapni. A szüleim képtelenek lettek volna másként taníttatni. A katonaidőm francia hadifogságban fejeződött be. Ez egy egyesztendős, nagyon kemény megpróbáltatás volt, rengeteg ember, rengeteg élmény stb., stb. Elhatároztam, hogy ha időszerűvé válik, a magam számára mindenképpen megírom a hadifogságom történetét. Ebből aztán kikerekedett egy olyan munka, ami az egész nyugati hadifogságot összefoglalja. Ezzel átváltottam a hadtörténetnek a második világháborút befejező szakaszára, és kezdtem hadtörténeti kérdésekkel foglalkozni. Jó néhány munkám meg is jelent ebben a témában.
'42-43-ban jó két hónapot töltöttem el Ragályban, Balassa Ferenc kastélyában, ahol az öreg báró unokáját kellett érettségire felkészítenem. Megbukott latinból az érettségin, és a pótérettségire kellett felkészíteni. Ez a fiú pedig Lukács Sándor volt, az akkori földművelésügyi miniszter, Lukács Béla fia. Lukács Béla Ferenc báró lányának volt a férje, de elváltak aztán és a bárónő férjhez ment az unokatestvéréhez. Na, hát lényegében ez egy rendkívül érdekes család volt, mert rokonságban volt Balassi Bálint családjával, és Ferenc Jóska ennek örömére engedélyezte, hogy a Ragályi-Balassa nevet vegye fel a család. A kastélyban jó néhány Balassi-relikvia is volt, többek között az egyetlen festmény, ami Balassi Bálintot ábrázolja. Az most valahol itt kallódik, ahogy az a háború után lenni szokott, szétlopták a kastélyt. Ők elmenekültek, és végül valahol Ausztráliában kötöttek ki. Úgy kerültem oda, hogy híres voltam arról az iskolában, a gimnáziumban, hogy nagyon értettem a latint, jó latinos voltam. És hát dicsekvésnek hangzik, de el kell mondanom, hogy hetedikes, nyolcadikos koromban már folyékonyan fordítottam Tacitust, ami a legnehezebb szövegek egyike latinból. Ez köztudott volt. És a család rokonságából korábban érettségizett két barátom volt, a Holló Elemér és Török Gyuszi, és megkerestek egyszer, akkor én dolgoztam nyári időtöltésként vagy inkább pénzkeresetként a sörlerakatban, aztán ők egyszer bevetődtek oda a sörösökhöz és megkérdezték, hogy nem volna-e kedvem elvállalni ezt a feladatot, hogy a Lukács Sanyit érettségire felkészítsem. Hát miért ne? Utána is a családdal nagyon jó kapcsolatban voltam, jártam is ki hozzájuk rendszeresen. Érdekes és nagyon rendes család volt, azzal együtt, hogy előkelő nemesek voltak.
Azután jött a háború. A hadseregben tábori tüzér voltam. A tábori tüzér fogalma akkor azt jelentette, hogy fogatolt, tehát lovakkal vontatott, ágyúkkal dolgoztam. Aztán már se ló nem volt, se ágyú nem volt a végén. Aztán gépesítettek volna a németek bennünket, és akkor kaptunk úgynevezett "göringeket", de annak már semmi értelme nem volt. A magyar tábori tüzérségnek a Mekkája akkor Hajmáskér volt. Onnan indultunk ki nyugatra '44 decemberében. Kihelyeztek Kelet-Poroszországba, most már Lengyelországhoz tartozik az a rész, ott volt egy nagy német kiképzőtábor. Először oda kerültünk. Ilyen táborrendszer volt gyalogosoknak a szomszédban, Grosskirchbaumban. Az jutasi gyalogoskiképző alakulat került oda, mi Grosbornban voltunk, onnan lekerültünk Égerbe, s aztán onnan sétáltunk be az amerikaiak karjaiba. Éppen a névnapomon, '44. április 23-án. Akkor estünk fogságba. Hát estünk: olyan dolog volt, volt egy Tirchenreuth nevű kis város egy völgynek a mélyén. A környéken, a hegyek között kis falvak voltak, mi azokba a kis falvakba voltunk elszállásolva, pajtákban, meg különböző helyeken. Gyéren lakott terület volt, de onnan leláttunk a völgybe. És onnan láttuk, először a visszavonuló németek akasztgatták a katonaszökevényeket az út menti fákra, ez volt az egyik élményünk, amit távcsővel tudtunk figyelni, a másik, amikor jöttek az amerikai tankok. Tulajdonképpen velünk nem törődtek, nem is igen érdekelte őket, vagyunk, nem vagyunk. És hát akkor a parancsnokaink úgy döntöttek, hogy mégis kellene keresni valami megoldást, ott vannak az amerikaiak, már túlhaladtak rajtunk, és akkor lement a parancsnokság a városba. Az amerikaiak megkértek bennünket, hogy akkor fáradjunk le a városba. A fegyvereket leraktuk egy szekérre, úgynevezett országos járműre, és úgy fegyvertelenül levonultunk, és tudomásul vettük, hogy most már fogságban vagyunk. A városháza előtti téren álltunk fel, és aztán jöttek az amerikaiak. És mindjárt kellemetlen meglepetések is értek bennünket, mert ugye hármas sorba, hagyományos rendbe felsorakoztunk, és az amerikaiak, akkor már nemcsak a katonák, hanem a katonai rendőrség is megjelent. Mert az volt a rendszer, hogy
a harcoló alakulatok ugyan foglyokat ejtettek, de nem törődtek velük, hanem utánuk jött a katonai rendőrség, és az vette át a foglyokat. Megjelentek a katonai rendőrök, végigsétáltak a sorok között, és ami emlék volt, kitüntetések, jelvények, azokat mindet leszedegették, hogy "szuvenír, szuvenír". Ez volt az első menet. A következő menetben pedig jött a motozás, mindent le kellett rakni, mindenki maga elé rakta a holmiját, zsebeket ki kellett üríteni, és akkor ők válogattak. Kérték az órákat. Akkor nagy sláger volt az a fekete számlapos repülőóra, amit a németek csináltak, egy stopperrendszerű, nagyon komoly óra volt, de az volt a jellegzetessége, hogy fekete volt a számlapja. És ők csak a fekete számlapos órákra utaztak, de hát ez nálunk nem nagyon volt. De a fekete számlap volt első menetben. De elvették a töltőtollat, ékszereket, szóval amihez hozzá tudtak férni. Hogy így mondjam, szó szerint kiraboltak bennünket. Aztán a többi része az már rendkívül kalandos volt, mert rengeteget gyalogoltunk, az még hagyján volt, hogy gyalog kellett menni, de életveszélyes volt, amikor gépkocsival szállítottak bennünket, mert nagy - mi százszemélyesnek hívtuk -, száz embert tuszkoltak bele. Magasított platók voltak, és a sofőrjeik szédületesen vezettek. Abból sok baj is lett, mert nem mindig birodalmi autóúton ment a közlekedés, hanem volt, amikor behajlott például a fa az út fölé, és magas volt a kocsi, s a szerencsétlennek, ha nem hajolt idejében le, akkor bizony elvitte a fejét. Nekem szerencsére csak a sapkámat vitte el egy ilyen ág, de többen bizony ebbe pusztultak bele. Óriási sebességgel haladtunk, pedig az utak nagyon rosszak voltak, rengeteg bombatölcsér volt az utakon, de nem számított. Főleg néger sofőrök voltak, akik ilyen vadul vezettek, ettől féltünk a legjobban, életveszélyes volt.
Tiszta lutri volt, hogy kit, milyen szerencse vagy balszerencse ért a fogságban, mert különféle rendszer szerint szortírozták az embereket: szükség volt mondjuk hatvan emberre valahová, akkor a hatvan ember elment, a többi maradt, és akkor már elszakadtunk egymástól, ki ide, ki oda csapódott ilyen véletlen számolások révén. Úgyhogy voltak, akik maradtak Németországban, minket átadtak a franciáknak. Vittek tulajdonképpen, de ez úgy történt, hogy a német-francia határon megállt a vonat, nyitott kocsikon szállítottak minket, és az amerikai őrök eltűntek, és egy óra múlva megjelentek a franciák. Ők makiknak mondták magukat, civilben voltak, de géppisztollyal volt mindenki felszerelve. Borzasztó vad társaság volt, úgyhogy ők aztán alaposan, még jobban kifosztottak bennünket, még a ruhát is elvették, meg a cigarettát, szóval ami még megmaradt, mert próbáltunk ügyeskedni, eldugdosni valamit, de ezek kegyetlenül elvettek mindent. Mindemellett a lakosságnak a gyűlöletét is volt módunk élvezni, mert akár gyalog, akár vonaton, akár gépkocsival mentünk, és lakott helyen vagy ahol emberek voltak, amit kaptunk a franciáktól: megdobáltak, leköpdöstek. Ezt sosem fogom elfelejteni: Párizson mentünk keresztül a Szajna egyik hídján. Egy öreg úr, szép szakállas bácsi sétabottal és egy - unokája lehetett - kisgyerekkel ment a hídon. A gépkocsink valahogy megtorlódott a hídon, lelassult, és a nagyapa az unokáját rögtön felbiztatta, hogy itt mennek a boche-ok, nem tettek különbséget, hogy németek vagy magyarok, azt sem tudták, kik azok a magyarok, hadifoglyok és ezeket ütni kell. Ez télen volt, és a gyerek a híd korlátjáról összeszedte a havat, hógolyót gyúrt és azzal kezdte dobálni a hadifoglyokat, az öreg úr pedig a botjával fenyegetett, meg átkozódott. Ezt azért jegyeztem meg, mert végül is úgy tűnt, hogy lehetett egy egyetemi tanár, a megjelenése után ítélve a bácsit egy intelligens ember volt, és ő sem tudott uralkodni az érzelmein.
Sok veszélynek ki voltunk téve. Előfordult, hogy megállt a vonat, és véletlenségből úgy állt meg egy vagon, hogy a mozdonyok feltöltésére szolgáló forróvíz-csap volt fölötte, és a masiniszta ráhajtotta a vagonra a csapot és ráeresztette a népre a forró vizet. Például. Vagy egy másik alkalommal, amikor ment a vonat a híd alatt, a hídról egy vasrudat, nem is rúd volt, hanem gerendát dobtak le, egy emberre ráesett, az meg is halt. Óriási rizikó volt ez a menet. A fogolytáborban pedig megint ki voltunk téve a franciáknak, szinte állandóan részegek voltak, akkor lövöldöztek, s hogy aztán a foglyokat lőtték le vagy mást, az senkit nem érdekelt. Panaszt is tettünk egy alkalommal, kijött kivizsgálni egy őrnagy a panaszainkat, hogy hogy bánnak velünk az őrök, és már csak utólag, amikor kutattam, és hozzájutottam iratokhoz a vöröskereszt, meg a nagykövetség irataihoz, akkor olvasom nagy meglepetéssel - az őrnagy jelentését megkapta a magyar nagykövetség, mert a diplomáciai kapcsolat érdekes módon működött, mi nem voltunk már a franciákkal hadiállapotban, de a foglyok azért ott voltak -, és azt írta az őrnagy, hogy sok baj van a magyarokkal, mert nem tudják az illemet. Ennek a hátterében aztán az volt, hogy az egyik fogo
lytáborban még meglehetősen jól fel voltunk öltözve, mert mielőtt fogságba estünk volna, a raktárakat kifosztottuk, ezt mi önhatalmúlag csináltuk, felöltöztünk rendesen. A táborban kiadták a parancsot, hogy fürdés. Ez úgy zajlott, hogy felsorakoztunk, le kellett vetkőzni, átmenni a fürdőbarakkon és a másik oldalon felöltözni. Igen ám, de mibe? A vadonatúj, khaki színű ruháinkat a franciák szépen elvették, és mindenféle rissz-rossz rongyokat, amiket a meghalt foglyokról levettek, azt oda összehányták, és adták nekünk, kinek mi jutott belőle. Úgy néztünk ki, mint a madárijesztők. Volt, akinek nem is jutott például nadrág. A táborban az volt a szokás, hogy reggel volt zászlófelvonás, akkor fel kellett sorakozni, tisztelegni a zászlónak, akkor trombitáltak, és akinek nem volt nadrágja, az gatyában jelent meg a tiszteletadáson. Ezt külön kiemelte az őrnagy a jelentésében, hogy annyira illetlenek a magyarok, hogy gatyában jelennek meg a zászlófelvonáson.
Még amit én fontosnak tartok, az már a bolbec-i táborban történt, tudniillik amikor Poitiers-ban lerongyolódtunk, és jött egy nemzetközi vöröskereszt delegáció október közepe körül, és végigvizsgálták a hadifogoly-állományt. Épp akkor csak a magyarokról volt szó, mert nemzetközi mozgás indult meg a magyarok érdekében, mert nem voltunk a franciákkal hadiállapotban, tehát jogtalanul tartanak minket fogva és így tovább. És akkor a Nemzetközi Vöröskereszt kiküldött egy bizottságot, és megvizsgálták a foglyokat, és két csoportra osztották. Voltak "du" és "df", tehát szolgálatra alkalmatlan, gyenge, és további szolgálatra alkalmas. Akik "du" minősítést kaptak, többek között én is, azokat az amerikaiak visszavették, kórháztáborba vittek el bennünket Normandiába, ez volt a bolbec-i tábor. Ott már emberséges viszonyok voltak, sok hülyeség volt, de jó körülmények voltak. Ott működött egy tábori varieté is. A tábor német rendőrségének a parancsnoka összeszedegette a művészembereket, akiket ismert. Jó nevű művészek, operaénekesek, kabarészínészek, mindenféle, mindenfajta színész előkerült. Egyszer jön hozzám Gert Rothe és mondja, hogy csináljunk egy magyar együttest. Érdekes, jól tájékozott volt, ismerte a magyar népzenét, népdalokat, szóval valami ilyent hozzunk össze. Ez meg is történt, összehoztunk egy hat vagy nyolctagú társaságot. Volt közöttünk egy székesfehérvári fiú, aki tangóharmonikázott valamikor, képzett muzsikus volt, hát persze tangóharmonika nem volt, de.... Aztán előkerült Gyallai Jóska, aki a kispesti Gödörnek volt a prímása. Ő cigány muzsikus volt, neki még megvolt a hegedűje, de nem volt vonója. Aztán néhány jó hangú fiúval összeálltunk, s csináltunk egy kis műsort, tábortűz, vörös lámpa égett a hasábok fölött, körülültük, és hát akkor a Gyallai pengette a hegedűjét, és mi pedig néhány nótát elénekeltünk. Na most ennek a társaságnak az emlékére csináltam egy ilyen kis füzetet. Akik ott szerepeltek, itt vannak az emléksoraik. Ez volt a művészeti vezetője ennek az egésznek, rendező, a hadifogolyszínház rendezője, tehát ez volt a Markóni mester. Beírta ide, hogy "Emlékül az együtt töltött időkre". Ez pedig Kurt Köhler, ez egy drezdai operaénekes volt, baritonista, nagyon szépen énekelt, ő is néhány emléksort írt be. Na, ez a Pádár Károly, ő volt a tangóharmonikás. Ez pedig Gert Rothe, a rendőrparancsnok, ő volt a mozgatója a programoknak. Azt mondja, hogy "A jó időben barátokra találni nem nehéz, a rossz időkben azonban maga jó barát volt" és ki vagyok itt emelve "neked mindig csak jó napokat kívánva, a jövőre minden jót kíván Gert". Ez egy értelmes fickó, aacheni gyerek volt, de nem szerettük, repülőőrnagy volt egyébként, és mindig olyan nagy kéjjel mesélte, hogy ő Budapestet bombázta, amikor az oroszokkal folyt a háború. Azt nem szerettük. Ez pedig volt a Miki Weiss, ő zongorahumoristának nevezte magát, zenebohócféle volt, nagyon szellemes dolgokat csinált. Na, hát ezektől van ilyen emlékem.
A fogságból való hazatérés után,'47-ben nősültem. Azután egy időre Kecskemétre költöztünk, a feleségem rokonaihoz.
Kecskemétről visszaköltöztünk Miskolcra, mert ott nem sikerült lakást szerezni, és a kaland, hogy úgy mondjam, befejeződött.
A háború okozta kényszerű szünet után ismét bekapcsolódtam ez amatőr mozgalomba. Egyik alapítója, majd vezetője voltam az 1951-ben alakult KPDSz megyei fotókörnek, amelyből később a nemzetközi hírű Miskolci Fotóklub fejlődött ki.
Akkor átmenetileg a Miskolci Vendéglátóipari Vállalatnál kaptam munkahelyet. Ellenőrzési feladatokkal foglalkozttam, hálózati ellenőrzéssel, tehát nem belső vagy revizori dolgokkal. Az üzletek ellenőrzésével. És hát nem is igen tudtam róla előzetesen, de '56-ban akarva, akaratlanul beválasztottak a vállalati munkástanácsba, akkor alakultak mindenütt ezek a munkástanácsok.
Egyszer csak hoztak egy papírt, amin rajta volt, hogy a munkástanács tagja vagyok, és kérik az illetékes hatóságokat satöbbi, satöbbi, támogassanak a munkában. Beosztásom miatt keveset voltam bent a központban. Távollé
temben választottak meg, szakszervezeti javaslatra. Aztán konkrét feladatom volt, mert egy az, hogy mi nem sztrájkoltunk, pontosan azért nem, mert mint vendéglátó vállalat, élelmezéssel foglalkozott a cég, tehát az egyes vendéglők, amelyek főtt ételt is szolgáltattak, azoknak üzemelni kellett, az embereknek enni kellett. Másrészt pedig a mi speciális feladatunk az volt, hogy a szesztilalom betartását ellenőrizzük, tehát ez már azokra a helyekre is vonatkozott, ahol nem volt melegétel-kiszolgálás. Ennek a gyakorlata az volt, hogy járnunk kellett egy nagy hálózatban és meggyőződni arról, hogy betartják az előírásokat. Ez úgy nézett ki, hogy azok az üzletek, amelyek csak italt szolgáltattak, zárva voltak, de a vezetőnek és valakinek bent kellett lenni, hogy vigyázzon a vagyonra, mert ki tudja, hogy mi történhet. De ugyanakkor szeszesitalt nem volt szabad kiszolgálni. Mi ennek a betartását ellenőriztük. Ezen a címen tulajdonképpen - talán inkább véletlenül - én ott voltam mindenütt, ahol valami történt. Az egyetemi felvonulás az természetesen szervezett dolog volt, az egész vállalati társaság azon volt, hogy akkor legyünk ott, kisétáltunk az egyetemre, ez volt 25-én, viszont 26-án már zengett az ég, mert akkor már kezdődött a lövöldözés. És véletlenül ott voltam a Búza térnek, helyesebben a Zsolcai kapunak a sorompó felé eső részén volt három vagy négy ilyen üzem, vendéglátóhely, ahol meg kellett jelenni, ahol körül kellett nézni, úgyhogy éppen úton voltam, amikor a rendőrkapitányság előtt kezdődött a lövöldözés. Ezt különböző emberek különbözőképpen magyarázzák, persze konkrét dolgot akkor tudni nem lehetett, csak azt, amit ott suttogtak, mondogattak az emberek egymás közt, hogy hogy, mi történt. Mert tulajdonképpen a lövöldözést Antal Gyula kezdte, aki a kapuban őrt állt. Nagydarab törzsőrmester vagy főtörzsőrmester volt, géppisztollyal a kezében állt a kapuban, és akkor a tömeg követelte, hogy azokat a fiatalokat, akiket állítólag befogtak, és ott tartanak, engedjék szabadon. Ennek is megvolt a története, hogy először a városi rendőrkapitányságon, aztán a Korvin Ottó utcában keresték őket, de ott nem voltak. Aztán a megyei rendőr-főkapitányságra küldték a népet, akkor ott jelentek meg, és ott kezdődött a lövöldözés, hogy be akartak menni a fiatalok és a tömegből egyes emberek az épületbe, és mint őr, nem engedte őket, és egyszer aztán szándékosan vagy véletlenül, de a géppisztoly biztos, hogy elsült. És erre felbolydult a tömeg, nagy zúgás, minden keletkezett, kiabálás satöbbi, satöbbi, és akkor az emeleti ablakból is elkezdtek lövöldözni. Teljesen érthetetlen emóció volt, de valakinek parancsot kellett adnia arra, hogy kezdjenek lőni. Akkor történt az a szerencsétlen eset, hogy jó néhány halott volt ott. Az egyik egy nagydarab, ismert zöldségkereskedő volt a városban, a halottak között, azt egy nyitott teherautóra felpakolták, és végigvitték a városon - ez kvázi egy ilyen felhívás volt, hogy "íme, ezt csinálják a rendőrök". Erre megbolydult a tömeg és óriási nagy zűrzavar volt, és tulajdonképpen az ormosi, meg a rudabányai bányászok tettek pontot a végére, mert azok nagy hirtelen megjelentek és megostromolták, vagyis behatoltak az épületbe, fel voltak szerelve mindenféle bányászatban használt eszközökkel, és elfoglalták az épületet. Emlékszem, ennek a vége az volt, hogy az első emeleti egyik ablakban megjelent, akkor már puskával a kezében, Hornyák Bandi nevű barátom, aki egyébként költőféle volt itt, és bejelentette, hogy elfoglalták az épületet, és hát most már rend és biztonság van. Hát, ez volt mondjuk az első indulás.
Aztán ugyancsak véletlenül kerültem bele a második lépésbe, amikor az Antal törzsőrmestert vagy főtörzsőrmestert áthozták a börtönből a megyeházára, és a megyeháza erkélyéről ledobták az utcára, és a tömeg nekiesett és halálra rugdosták. Ez egy, hogy is mondjam, kifejezett lincselés volt, de őt tették felelőssé a lövöldözésért, hogy előző nap a tűzharc megkezdődött és olyan következménnyel járt, amivel járt, amit tudunk, hogy mi történt.
Tehát ezen a módon, ahogy a vendéglátóüzemeket látogattam, érdekes módon mindig ott voltam, ahol valami történt. Ott voltam a Szemere utca sarkán, amikor egy orosz tank, ez már november 4. után volt, kilőtte a Szemere utca és a Széchenyi utca sarokháznak a falát, akkor ott voltam. Hegedűs Géza volt akkor a sarkon, az úgynevezett 5-ös, jó hírű vendéglátóhely vezetője volt, és Géza annyira megijedt a lövéstől, hogy beugrott a Szinvába. Jött a tank, meg jött a tömeg, mindig kijöttünk a boltból megnézni, hogy mi van. Ott a Szinva-parton álldogáltunk, ahogy a lövés elhangzott, Géza fejest ugrott, jó pár méteres ugrás volt, annyira megijedt szegény, hogy hát eltűnt, hogy biztonságban érezze magát. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért ugrott be, csak egy ilyen reflex volt.
Végeredményben nekem más gondom nem volt, mert végül is az étkezés az megvolt az üzemekben, az járt a szakma dolgozójának, csak hát az a bizonytalanság aggasztó volt. És még van egy él
mény, amit azóta sem tudok megmagyarázni: egy olyan furcsa érzés vagy furcsa hangulat vett erőt az emberen, szinte megmagyarázhatatlan, mert én, aki nem bírtam elviselni életemben sohasem, ha egy csirkét levágtak, elvágták a nyakát, én saját kezemmel disznót öltem. Édesapámék hizlaltak egy disznót, és hát kész is volt már a disznó, és úgy volt, hogy ki tudja, mi lesz, jobb ezen túlesni és elhatározták, hogy meg kellene szúrni, de nem volt böllér, nem vállalkozott senki. Aki korábban ismerős volt és jött volna, nem akart jönni, szóval most mit csináljunk, itt áll a disznó, hát én vállalkoztam. Soha életemben nem csináltam ilyet, és érdekes módon minden viszolygás nélkül, mondom, korábban nem bírtam elviselni, ha egy csirkét levágtak, nyugodtan megszúrtam. Nem túl szakszerűen, de megszúrtam. Na hát, szóval ennyire volt rám hatással az egész szituáció, ami adódott.
És még egy emlékem van, ami tárgyilag is érdekes. Negyedikén reggel volt, elég korán reggel felkeltem, és kijöttem a lakásból. A lakásunk bejárata előtt volt egy nyitott verandarész. Ott körülnézek, hogy mi van, és akkor egy fáradt géppuska golyó esett le mellettem. Ez a golyó most is megvan, őrzöm, rajta van a dátum. Egy ilyen meglehetősen nagy lövedék magja, még szerencse, hogy nem talált el, mellettem esett le. Akkor az Avason, az Avas körül volt lövöldözés, onnan lőttek, az oroszok lőtték a várost, de könnyű fegyverekkel. Hát ez volt lényegében.
A mi irodánk akkor a Városház tér 9. alatt volt, a cukrászda fölött az első emeleten, és az ablaka a főutcára nyílt. Amikor a felvonulás, tehát ez a lincselés történt, akkor bementem az irodába, és az ablakból néztük, hogy mi történik. Arra senki nem számított, hogy ennek a folytatása az lesz, hogy ezeket a szerencsétlen embereket, hát agyon fogják verni. Úgyhogy végeredményben azt a menetet, amely Gáti őrnagyot hurcolta végig az utcán, azt tudtam lefényképezni, és még a város néhány pontját. Tulajdonképpen csak három vagy négy képem van, mert aztán már óvatosságból nem mertem vinni a fényképezőgépet, még kevésbé elővenni, mert sose lehetett tudni, hogy mi történik. Úgyhogy még fényképeztem, amikor felakasztották ezeket az embereket a Bartók téren, a szovjet emlékműre. Arról készült még egy fénykép, aztán - az már békés természetű kép volt -, a Kossuth-szobornak a zászlókkal, meg nemzeti színű szalagokkal való feldíszítése - ez egészen sajátos eset volt. Tehát ezek készültek még, a Gátinak a hurcolásáról, a tömeg, ami vonult ott a Vasgyár, helyesebben a Bartók tér felé. Aztán egy felvételt csináltam a megyeházáról a lincselés után. Ott már, amikor ez a rugdosódás folyt, ott már borzasztó veszélyes volt a helyzet, mindenki meg volt bolondulva szinte. Úgyhogy ott már csak utána, amikor a tömeg eloszlott, akkor fényképeztem. Hát, ezek a felvételek vannak meg. A negatívot előhívtam, de csak most csináltam kópiát róla, valahogy nehezen szántam rá magam, hogy csináljak vele valamit. Hát, végül is ez történt. Most ezek itt vannak a múzeumban.
Igen. Sokan fotóztak, de valahogy én óvatos ember voltam mindig. Amikor például a rendőrkapitányságon a parancsnokot, meg nem tudom még kiket, fölraktak egy teherautóra és átszállították a börtönbe, akkor én ott voltam szintén, és elővettem a fényképezőgépet, és egy mellettem álló úr, ma sem tudom, hogy ki volt az, azt mondta, "tegye el, uram, higgye el, hogy nem szabad kockáztatni". És igaza is volt. Azután én már nem vittem a fényképezőgépet. Voltak, akik kockáztattak, meg meg tudták oldani valahogy lesből, az ablakból, de már lent a tömegben, az már rizikó volt. Inkább nem csináltam. Meg különben is, valahogy én úgy vagyok vele, hogy a nyomorúságot, meg a bajt fényképezni - nem tudom. Nem tudom, hogy az mindig jó-e. Van úgy, hogy célszerű, meg jó, de nem mindig. Ettől óvakodtam mindig, inkább elkerültem a konfliktusokat, nem akartam, hogy akár elvegyék a fényképezőgépet.
Normális körülmények között is, Magyarországon fényképezni elég hosszú ideig önmagában is rizikó volt, mert volt a hisztéria, hogy kémek lepték el az országot, és voltak nekem is kellemetlenségeim ilyen módon, amiről nem is tudtam. Már akkor a Füszértnél dolgoztam, és Encsen voltam hivatalos úton és onnan át kellett mennem Boldogkőváraljára. Nem volt semmilyen jármű, gyalog indultam el, nálam volt a fényképezőgép, volt egy szép, kellemes hely, én ott fényképeztem. Aztán mentem tovább. Én akkor úgynevezett általános revíziót csináltam Encsen, tehát napokig jártam ki, ez egy pénteki nap volt. Hétfőn megint megjelentem, és akkor már az állmáson egy rendőr várt, hogy menjek csak vele. Bevitt a kapitányságra, hogy "Maga mit fényképezget?!". Szerencse, hogy nem volt nálam a fényképezőgép, meg akarták volna nézni, de alig bírtam kimászni belőle, hogy én nem kémkedni akarok. Még az ügyészhez is átvittek, hogy ő mondja ki, hogy akkor elmehetek vagy nem. Sokan a kollégák közül jártak így. Lépten-nyomon adódtak ilyen helyzetek, borzasztóan nagy volt az éberség. Ezen a jogcímen a fényképező emberek gyan
ússá váltak. Mi azt csináltuk, hogy működött a fotóklub, annak volt egy tagsági könyve, fényképes igazolvány. Kiprovokáltunk a megyei főkapitánytól egy levelet arról, hogy hol lehet fényképezni. Én ezt a levelet megírtam, a kapitány válaszolt, és azt a passzus, amiben az van leírva, hogy Magyarországon szabadon lehet fényképezni, kivéve ezt, meg ezt, meg ezt - ezt a passzust kinyomtattuk az igazolványba.
A pártba történő beszervezésem története tulajdonképpen tipikus volt abban az időben, mert én úgynevezett középvezetői szintet értem el '56 után, amikor átkerültem a vendéglátótól a Füszérthez. Ott először beosztott ellenőr voltam, aztán osztályvezetői beosztásba kerültem. De ahhoz, hogy megmaradjon ez a helyzet vagy esetleg tovább lehessen lépni, ahhoz kimondva, kimondatlanul, a párttagságra szükség volt. Ezt velem éreztették vagy érzékeltették, hogy jó lesz ebbe az irányba gondolkodni. Az első menetben, mint párton kívüli szimpatizáns, szeminárium-vezetői megbízást kaptam, nem voltam párttag, mint szeminárium-vezető szerepeltem. Meglehetősen meg voltak elégedve az illetékesek a munkámmal. Véletlenségből olyan is előfordult, hogy egy szemináriumi foglalkozáson, amit a vállalat szervezett - mert több szemináriumi csoport volt -, és egy összevont foglalkozást szerveztek az egész társaság részére, és engem bízott meg az akkori párttitkár, hogy én vezessem le egy megadott témakörben ezt a foglalkozást. Ez meg is történt, és akkor utána két-három nap múlva szólt a párttitkár, hogy kaptak egy jelzést a városi pártbizottságtól, hogy nagyon meg voltak elégedve a foglalkozással, tehát foglalkozzanak velem egyéb irányban is. Akkor derült ki, hogy titokban egy megbízott valaki ott volt a városi pártbizottságtól a hátsó sorokban, meglehetősen népes volt a társaság. És ő referált a pártbizottságon. Akkor a városi pártbizottság titkára, a Moldován Gyula volt, aki előzőleg a vasgyárban, a kohászati műveknél volt kultúrfelelős a pártbizottságban. Jó ismeretségben voltunk több oldalról a Moldován Gyuszival, mert a feleségem a Bartók Bélának [művelődési ház] volt a főkönyvelője, és így kapcsolatban voltam a Moldovánnal, nap mint nap voltak közös dolgaink. Másrészt pedig én mellékesen a szakszervezeti megyei bizottság kultúrosztálya mellett dolgoztam, fotókört vezettem, mindenféle kultúrmunkát végeztem, ott meg a Moldován Gyuszinak a felesége volt a partnerem, úgyhogy többrétű volt végeredményben az ismeretség. És a Gyula szólt egy alkalommal, hogy jó lenne, ha próbálnám a pozíciómat stabilizálni, és ennek mondjuk az a módja, hogy végezzem el a marxista-leninista főiskolát. Akkor beszerveztek, elvégeztem a három évet, jól is jött, mert Gyula is azzal kecsegtetett, hogy mennyi tanulmányi szabadság jár, és ezt én ki tudtam használni, nem is vettem mind igénybe. A lényeg az, hogy elvégeztem, aztán jött a következő lépés, hogy a marxista egyetemet is végezzem el, mert jól sikerültek az alapok, és akkor azzal együtt már illik belépni a pártba, az egyetemen már másak a kritériumok.
A marxista egyetemen filozófiát is hallgattam. Ez nagyon érdekes dolog, mert tulajdonképpen minden filozófiai irányzatnak vagy általában a filozófiának megvan a maga haszna, mert olyan gondolkodásmódot alakít ki az emberben, ami korábban talán nem volt. Mióta intenzívebben kezdtem foglalkozni filozófiai kérdésekkel, sok minden dolog érdekessé vált számomra, függetlenül annak a marxista vagy nem marxista irányzatától, mert én azért úgy okoskodtam, hogy vissza kell emlékeznem a közgazdasági egyetemre, mert itt volt szintén filozófiai oktatás, Kibédi Varga Sándor nevű akadémiai tag volt a filozófiai professzor, aki, mint általában a filozófusok, egy sajátos filozófiát adott elő. És arra kényszerített minket, hogy mindegyik témakörben a szakirodalmat tanulmányozzuk, mert azt mondta, hogy ő nem akarja előadni a teljes anyagot, ő bizonyos irányokat megmutat, hogy merre, és bizonyos érdekes problémákat felvet, és ha akarunk, győződjünk meg róla, de akkor vegyük elő a szakirodalmat. Aztán nagyon sokat ültem bent az egyetemi könyvtárban, és előkerestem ezeket a dolgokat. Kialakult bennem egy filozófiai érdeklődés, és amikor jött ez a második lehetőség, akkor valahogy a kettőt megpróbáltam összehasonlítani. Nagyon sok érdekes dolgot találtam így általában a filozófiai gondolkodásban, a marxista filozófiában is. Ami engem különösebben érdekelt, ennek az esztétikai vonatkozásai, bár volt külön speciálkollégium, ami esztétikával foglalkozott, főként a tanárok részére tartották, én ebben nem vettem részt, de attól függetlenül ugyanazokat a jegyzeteket ismertem, amiket a speckolon használtak a hallgatók. Egy általános tájékozódást tudtam magamban kiépíteni, és ebből szűrtem le magamnak azt az ars poeticát vagy felfogást, gondolkodásmódot, amit konkretizáltam a fotográfiára vagy sajátosan az én fotográfiámra. Említettem, hogy a szövetség szervezett egy egyéves tanfolyamot, ami kifejezetten esztétikai kérdésekkel foglalkozott, az ELTÉ-nek egy előadója, Fövényiné,
egy nagyon szimpatikus, nagyon értelmes asszony tartotta ezeket az előadásokat. A bökkenője az volt, hogy ő elsősorban irodalmár volt, irodalomesztétikai kérdésekkel foglalkozott, de nem ártott, mert nagyon sok olyan dologra hívta fel a figyelmemet, ami irodalmi vonatkozásban érdekelhet. Kívül esett a fotóesztétika körén, de mint általános probléma érdekelt. Mint említettem is, sok vagy több olyan íróra felhívta a figyelmet, amelyek akkor nálunk vitatottak voltak. A Révai-doktrína szempontjából voltak, akiket el lehetett fogadni, voltak, akiket nem. Inkább csak azokkal foglalkoztak, akik elfogadottak voltak. Fövényiné ezen túltette magát, és Hemingway-jel éppúgy foglalkozott, mint James Joyce-szal vagy Virginia Woolffal. Így meglehetősen nagy áttekintésem alakult ki a dolgokról, és ugye ezt próbáltam leszűrni.
Úgyhogy tulajdonképpen így kerültem be, a Moldován Gyuszinak az ajánlásával a pártba, és továbbra is szemináriumvezetőként működtem, amíg nyugdíjba nem mentem. Nyugdíjas koromban a diósgyőri pártszervezetben dolgoztam, ott különösebben nem akartam villogni, hanem beteglátogató megbízást kaptam, tehát azokat az öreg vagy beteg embereket kellett meglátogatni, akik nem tudtak bejárni a taggyűlésekre, hogy mégis tudjuk, hogy mi van velük, meg ők is tudják, hogy mi van velünk. Hát ezzel foglalkoztam.
1958-ban a fotóművész szövetség kiírt egy pályázatot, és a pályázatnak a díja az volt, hogy aki megfelelő szinten tudott labdába rúgni, az részt vehetett egy kéthetes bentlakásos tanfolyamon Pesten, amit az akkor még élő, legnevesebb művészek tartottak. Kálmán Kata volt a tanfolyamvezető szervező, és nyilván a köréhez tartozó neves művészek voltak az előadók: Vadas Ernő természetfotós, aki fotótúrát is vezetett, Budaörsre mentek, ezzel a '30-as évek fotókirándulásait rekonstruálták; Reismann Marian - gyermekfotós, és a férje Vajda Ernő; Járai Rudolf fotóriporter; Dobrányi Géza a Forte gyár kísérleti laborjának vezetője; Vámos László a szövetség főtitkára, fotóriporteri alkat, részt vett a kecskeméti kiránduláson is; Hevesy Iván aki fotótörténeti előadásokat tartott; Zajky Zoltán csendéletfotós; Tomori Ede a szövetség titkára, laboratóriumi gyakorlatot vezetett; dr. Király Zoltán művészettörténész és Rötzer Henrik aki mindenevő volt a szakmában. Ez tehát egy jelentős esemény volt, és az volt tulajdonképpen a rendeltetése, hogy az itt végzett fotósok tagjaivá válhatnak a szövetségnek. Ez be is következett nagy részében, aki megmaradt a pályán, az nagyobb részt be is került. De erről az életrajzomban is szóltam. Ezt azért gyűjtöttem össze, mert szerettem volna a 30. évfordulóra összehívni ezt a társaságot, de valahogy nem ment, a szövetség nemigen támogatta, nem tudni, hogy miért.
1960-ban vettek fel a Szövetségbe. Itt először a klubbizottságban működtem, majd az elnökség tagjává választottak. Tagja voltam a Fényképművészeti Tájékoztató, majd a Fotóművészet szerkesztőbizottságának. Mindkét minőségemben több ízben képviseltem a Szövetséget nemzetközi rendezvényeken.
1964-ben A-FIAP, 1967-ben E-FIAP elismerést kaptam. Működik ma is a Fotóművészek Nemzetközi Szövetsége, tulajdonképpen azoknak az egyesületeknek - tehát nem személy szerinti tagjai vannak a FIAP-nak -, hanem a művészeket összefogó nemzeti egyesületeknek, szövetségeknek a gyűjtőszervezete. Mi is, mint Magyar Fotóművészek Szövetsége, tagok vagyunk, voltak kongresszusok. És a szövetség azzal foglalkozott, hogy csinálta elsősorban a világméretű propagandát, fotókiállításokat szervezett, kiállításokat patronált. Az például rangot jelentett, ha egy nemzetközi kiállítást úgy hirdettek meg, hogy a "FIAP védnöksége alatt". Annak nagy tekintélye volt, mert a FIAP megnézte, hogy hova ad ilyen természetű támogatást. Amellett a Camera című, Svájcban megjelenő művészeti folyóiratnak is a gazdája, és hivatalos lapja, a FIAP közleményei itt jelentek meg, Minden két évben kongresszus volt, és a fotóművészetnek a propagálása és a támogatása volt a fő cél, ez volt magának a szövetségnek a munkája nagy vonalakban. A kitüntetési rendszer pedig úgy alakult, hogy három fokozatú rendszert alakítottak ki, mégpedig a nemzeti szövetségeknek a javaslata alapján megkaphatta a kiválasztott fotóművész az "Artiste FIAP"-ot, az azt jelentette, hogy a nemzetközi szövetségnek elismert művésze, ez volt a harmadik fokozat, aztán a második az "E-FIAP", az Excellence, tehát kiváló művésze a szövetségnek, és a harmadik pedig a Honorable, tehát a tiszteletbeli tag. Nem is lehet ezt magyarra úgy lefordítani. Tiszteletbeli tagja, művésze, ez volt a legmagasabb fokozat. Ez aztán azzal járt, hogy minden kandidátusnak egy ötdarabos kollekciót kellett a FIAP-részére előállítani, beküldeni, és ezt a FIAP-archívumában elhelyezték. Ez egy óriási nagy gyűjtemény. Hogy azok a képek mik voltak, és hogy meg vannak-e még, nem tudnám megmondani, hogy..., annyifelé mentek, jöttek a képek, hogy külön nemigen tartottam számon, nem tudnám megmondani.
Hát ez volt a dolgoknak a menete, a FIAP,
meg az E-FIAP kitüntetést kaptam meg, a személyek kiválogatása, akik a kitüntetést megkapták, ez ilyen közvéleménykutatás-szerűen ment, születtek javaslatok, és az elnökség szavazással döntött, hogy ki legyen az, aki bekerül. A döntést persze meg kellett indokolni, kellett szakmai önéletrajzot írni, meg ahhoz hozzátette a szövetség a maga javaslatát, le volt adminisztrálva rendesen. Nekem az irodalmi, meg a szervezői tevékenységem, az lett kihangsúlyozva, de aztán később meg is változott, mert külön kitüntetési kategóriát hozott létre a FIAP azok részére, akik mint szakírók működnek a szakmában. Ez indokolt is volt, mert akkorra már egy idő múlva szétvált a szakma. Ott van például a Végvári Lajos, ő ugyanúgy fényképezgetett, de csak házi használatra, nem olyan igénnyel. Az utóbbi időben volt ez már, akkor valamilyen betűt tettek hozzá, de ezt már nem ismerem pontosan, akkor már nem foglalkoztam a szövetségi dolgokkal. Én ezt már nem kaptam meg, nekem megvolt már a másik kettő, a harmadikat igen nehezen adták. Ezután, hogy ha az ember tényleg kiállításra küldött képet, akkor nagyon nagyot lódított a betű, a FIAP vagy az E-FIAP, ez már bizonyos tekintélyt jelentett. Hát ennek inkább erkölcsi jelentősége volt. A díjak átadásán személyesen nem voltunk jelen. Valami dollárokat kellett fizetni, és ez abban az időben nehezen ment, volt, hogy nekem részt kellett volna vennem az oslói kongresszuson, de nem jött össze a dolog, mert nem volt a szövetségnek 5 dollárja, hogy a vízumot el tudja intézni. Magyarországnak még nem volt képviselete Oslóban, az osztrák állam képviselte a magyar érdekeket ott. Bécsbe kellett volna menni vízumért, de nem volt dollár, így aztán elmaradt a részvételünk.
1960-tól 1985-ig a megyei Művelődési Osztály kötelékében fotó, film és audiovizuális műfajok szakfelügyelőjeként is tevékenykedtem.
1966-ban volt az első egyéni kiállításom Linzben, és a Willy barátom, aki Linz mellett lakott és Linzben tanított. Rajztanár volt egyébként, eredetileg grafikus. Ő meghívott, Bécsben találkoztunk, aztán ott körülnéztünk, utána mentünk át Linz-be. Egy album is készült erről az útról Ez akkor óriási nagy élmény volt, ez akkor egy ritka lehetőség, bár voltak már akkor szervezett bevásárlóutak annak idején. Aztán a Willyvel jártunk különböző helyeken, Salzburgban, Linzben. Akkor a feleségemmel, meg a legidősebb lányommal voltunk kint, az Ági lányom összebarátkozott a Willynek a hasonló korú lányával, és azóta is tart a barátság. Bár a Vera elköltözött azóta Nürnbergbe.
A fotó nagyon fontos volt a párthatalom számára, tudniillik kiderült, hogy a fotó rendkívül népszerű. Ez ott volt lemérhető, hogy kiállításokon meglehetősen nagy érdeklődés volt. Jó kiállítások is voltak, szóval sikerült a szövetségnek a fotó tekintélyét kifejezni, mert ügyesen is menedzselték, különösen a Vámos jól menedzselte a dolgokat. Tehát tekintélyes volt.
A fotóművészet pártirányításának tulajdonképpen az első időkben, a fotószövetség megalakulása után egy olyan formája volt, hogy a pártközpont kijelölt egy valakit, aki hogy úgy mondjam, instruktora volt a szövetségnek, és aki részt vett a pártközpont megbízásából az elnökségi üléseken, meg minden fontosabb eseményen. Először volt a Zala Tibor az első ilyen instruktor, ő szobrászművész volt; aztán utána a Szentes Imre, ő - nem tudom, mi köze volt a művészethez, inkább ilyen hivatalnokféle volt -; a legutolsó pedig a Bereczky Loránd volt.
Az utóbbi években, a nyolcvanas évek elején emlékezetem szerint - ez nem is lényeges -, alakult egy másik forma, ez pedig volt az úgynevezett pártaktíva. Ez azt jelentette, hogy a pártközpont összegyűjtötte a szövetségnek az MSZMP-hez tartozó tagjait. A szövetségben párttagok tizenegynéhányan voltunk, azokat a pártközpont időnként összehívta, és megbeszélgettük az aktuális dolgokat. Információcsere volt. Ez egy hatékony dolog volt, mert a ebben a fő mozgatóerő a Katona István volt, aki akkor a Kádár Jánosnak a legközvetlenebb munkatársa, személyi titkára volt. Egyébként jól fotografált is, és egy időben elnöke is volt a szövetségnek. Ilyen módon is működött a pártirányítás.
A pártaktíván elvi kérdésekről volt szó, konkrét érdekvédelemről, hogy valaki kapjon-e megbízatást vagy megbízást vagy ne kapjon vagy díjat nyerjen-e a kiállításon, szóval ilyen konkrétumok nem vetődhettek fel. Ott elvi kérdésekről volt szó, az, ami éppen aktuális volt az adott pillanatban, az, amit a pártközpont fontosnak tartott.
A fotográfiának van egy ilyen elvi érdekvédelmi oldala is. Tehát azok a dolgok, amikről a szövetségben szó esett vagy azok a témák, amik a szövetség egyes tagjai és az aktuális kultúrpolitika között esetleg feszültséget okoztak - ezek továbbjutottak az aktíván keresztül a párthoz, illetve a párt által sugalmazott elvi elgondolások.
Az akítva viszonylag rövid ideig működött. Előtte komoly feszültségek, viták voltak a szövetségben, amikor Méth Sándorné odakerült a titkári pozícióba. Ővele kapcsolatosan több probléma volt. És akkor
a pártközpont is foglalkozott vele. Köpeczi Bélához kellett például mennünk egy alkalommal ebben az ügyben Tabák Lajossal, Köpeczi foglalkozott a dolgainkkal. De ez inkább ilyen személyes jellegű dolog volt. Méthnével olyan szembenállás volt a házon belül. De aztán el is került onnan, mert a művészek között is voltak, akik nem nagyon értettek egyet azzal, hogy ő odakerült, pedig hát a pártközpontnak az intézkedése alapján került oda tulajdonképpen. Az egy meglehetősen zűrös ügy. A Fotóművészet régebbi számai, amelyek foglalkoztak a szövetségnek a történetével, nagyon érintőlegesen írnak erről. Megvan a véleményem róla. Az én helyzetem azért nehéz, mert engem úgy könyveltek el, hogy én a Méthné pártján állok, ebből következett az, hogy azok, akik nem értettek egyet, akik a másik oldalon voltak, azokkal én is szembekerültem. Illetve ők kerültek szembe velem. És akkor aztán én vissza is vonultam a szövetségi élettől, mert én nem akartam ilyen vitákba belebonyolódni.
Hogy mikor volt pontosan, az idejét már nem tudom pontosan mondani. A '70-es években nagyjából. Iparkodtam el is felejteni a dolgokat. De hát mondjuk egy olyan mellékes dolog, egy átmeneti időszak volt, a szövetség túlélte, meg is változott a konstrukció, alapszabály-módosítás következett be, és akkor az új felállásban már nem volt függetlenített főtitkára a szövetségnek, hanem társadalmi, tehát valamelyik művészt, elnökségi tagot, aki nem ült ott az íróasztalnál éjjel-nappal, azt bízták meg az irányítással. És akkor jött az apparátus, Fenyő Imre kapott akkor igen nagy feladatot, azt, amit korábban a főtitkár adminisztratíve végzett, azt őneki, Imrének kellett gyakorlatilag végrehajtania. Ezek nehéz idők voltak, de Imre ragyogóan csinálta, mert nagyon jó diplomáciai érzéke is volt.
1985. január 1-jétől a Herman Ottó Múzeumban kaptam státuszt, és itt megalapítottam a Miskolci Fotográfiatörténeti Gyűjteményt, amely az országban az első ilyen jellegű szakmúzeumként indult. Később részt vettem a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum megalapításában is. Múzeumi munkáim során kerültem kapcsolatba dr. Kunt Ernővel, aki a vizuális antropológia tudományát népszerűsítette Magyarországon. Így a gyűjtemény a múzeum Vizuális Kultúrakutató osztálya keretében működhetett mindaddig, amíg Kunt Ernő a Miskolci Egyetemre nem távozott. Kapcsolatba kerültem külföldi múzeumi szervezetekkel is. Így részt vehettem és előadásokat is tarthattam fotomuzeológiai tárgyú nemzetközi konferenciákon. A német Arbeitsgemeinschaft für Fotografie réven a Museumsablatt-ban, majd a Rundbrief Fotografie-ban jelenhettek meg cikkeim a fotómuzeológia témakörében.
Önéletrajzi dolog, de nem szerepel az önéletrajzomban, mert ez egy amolyan érdekes mellékága a fotográfusi tevékenységemnek, ez pedig a hadifogoly-kérdéssel, a világháborúval és a katonai hagyományok őrzésével kapcsolatos. Ez nálam azt jelenti, hogy az utóbbi években főként dokumentumjellegű fotográfiákat készítettem, amelyek elsősorban a miskolci tizeshonvéd gyalogezred történetével vannak kapcsolatban. De foglalkozom a II. világháborúban elesett magyar katonák emlékének a megőrzésével is. Ennek megint van egy hazai oldala, tehát a Magyarországon található hősi emlékműveknek, hősi temetőknek és egyéb ilyen intézményeknek a felkeresése, dokumentálása és végső soron az elérése annak, hogy a hősök napja ismét állami ünnep legyen, amit most már törvény is előír. És ennek vannak külföldi vonatkozásai is, ami azt jelenti, hogy a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetsége országos szervezetének megyei szervezetei vannak, és a Borsod megyei szervezetben én vezető szerepet játszom. Külföld felé is megindítottuk a kapcsolatteremtést, mert az a szomorú helyzet, hogy a II. világháborúra, de még az I. világháborúban is érvényes ez, hogy az elesett magyar katonák jelentős része a határainkon kívül van eltemetve. És nagyon sokról nem is tudjuk, hogy hol van eltemetve. Ennek a felderítésében és dokumentálásában dolgozom igen intenzíven. Ezért így kicsit háttérbe is szorult a - mondjuk így - fotóművészeti tevékenységem. A Honvédelmi Minisztériumnak van egy szerve, a Hadisírgondozó Iroda - legújabb néven Hadisírgondozó és Hagyományőrző Iroda -, ezzel együttműködve csináljuk a dolgokat. Ebből született valami, tulajdonképpen hozzátartozik a fotós tevékenységemhez, az, amit én a témakörrel kapcsolatban fotografáltam, fotografálok és dokumentálok.
Pockingban van a legnagyobb nyugati, II. világháborús magyar katonatemető, ahol 747 magyar van eltemetve. '82-ben nekünk először sikerült oda eljutni és ott kegyeleti megemlékezést rendeztünk. Nagyon impozáns ünnepség volt. Négyen vettünk részt rajta, az egyik bajtársunknak a kocsijával mentünk. Ez már az ünnepség katonai parádéval, ez volt a városparancsnok. Ő nagyon kitett magáért és csodálatosan szép ünnepséget rendezett. Volt katonai része a dolognak, meg a koszorúzások. A német védelmi miniszter koszorúját, aztán a város koszorúját, a hadifogoly, illetve hát a Hazatértek Egyesületének koszorúját
katonák vitték. Itt vannak a koszorúk. Ez az emlékmű, illetőleg fekvő emlékkő, ami a temetőnek az elején van, majd látható más összefüggésben is. Az egyházi közreműködők a plébános úr a ministránsaival, ez a városparancsnok. Ő sorba állította a közönséget. Ez a müncheni katonai attasénk volt, aki szintén részt vett a megemlékezésen. Utána szentmise volt, és ezek részletek a temetőből. Koncentrációs tábor is volt Pockingban. Meglehetősen fontos hely volt, mert ott volt egy szilumingyár. Az egy olyan alumíniumötvözet, amit a repülőgépek gyártásához használtak. Volt egy repülőtér is, egy hatalmas nagy tábor, meg volt egy repülőhíradós-iskola a német hadsereg számára. Ennek a részbeni kiszolgálására egy koncentrációs tábor is működött, ahol munkaszolgálatosok voltak. Öt vagy hat magyar is volt, aki ott halt meg, és akit megtaláltunk a névsorban. Ott a hazamenetel, a sajtó, meg a különböző... Ezeket az elismeréseket kaptam, akkor és azóta a németektől. A német-magyar katonai barátság szervezése és elmélyítése címén. Azóta is él a kapcsolat, és két-három évenként ki szoktunk menni és rendezünk egy megemlékezést. Nagy ünnepség volt a háború befejezésének ötvenéves évfordulóján, aztán volt egy másik nagy ünnepség, amit a Magyarok Világszövetségével közösen rendeztünk, akkor volt egy háromnapos, úgynevezett "Magyar Napok Pockingban", az is nagy rendezvény volt. Voltak ilyen jelentősebb események is.
Azt hiszem, talán említettem már, hogy a hadifogság idején meglehetősen sok helyen előfordultunk, de semmit nem láttunk, mert olyan volt a szituáció, hogy nem lehetett nézelődni, nem kirándulás volt. Cipeltek, vittek bennünket - ha gyalog voltunk az utcán, akkor megdobáltak, ezért iparkodtunk minél hamarabb valami védett helyre kerülni. Ha meg autóval mentünk, akkor azért nem láttunk semmit, mert szédületes gyorsasággal hajtottak a néger sofőrök, szóval nem volt lehetőség szemlélődésre. Akkor valahogy megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne ugyanazokat a helyeket még egyszer végiglátogatni, de emberi körülmények között. Aztán '89-ben, a lányom és a vőm társaságában végigjártuk ezt azt utat, amit hadifogolyként végigjártunk, közben kitérések is adódtak. Orleans az egy kitérő volt, tulajdonképpen Rouanba akartunk eljutni, és útba esett Orleans. Azért volt érdekes, mert amikor Bolbec-ből, az amerikai kórháztáborból elvittek bennünket az amerikai elbocsátótáborba, Mailly-le-Camp-ba, akkor Rouanon mentünk keresztül, és olyan megdöbbentő élmény volt, hogy az épületek romjai között buldózerrel csináltak utat, tehát nem volt már utca, meg egyebek, hanem a romok között vágtak utat. Ez azért volt érdekes, hogy ha már ott vagyunk, akkor nézzük meg ezt is. Rouan még az orleans-i szűz börtöne miatt is érdekes volt.
Itt arról volt szó, hogy azokat a helyeket keresem fel, ahol hadifogolyként fordultam meg, és ahol nem láttam semmit tulajdonképpen a világból. Tehát hogy legyen egy emlékem, hogy végül is így nézett ki az a Bolbec, ha más nem, hogy hogy néz ki ma. Gyakorlatilag ragyogóan helyre vannak állítva az elpusztult városok. Például Würtzburg, ami totálisan romokban hevert 1945-ben. Ott egy kísértetváros volt, üresen meredő falak között tudtunk sétálni, mert ott vártuk a vonatot, amelyik átvisz majd bennünket Franciaországba. És akkor ott érdekes módon el lehetett kórincálni, egy lélek nem volt a városban, teljesen kihalt volt, csak a lepusztult, lerombolt falak meredeztek. Ilyen képek forgalomba voltak, hát persze. Amikor már '89-ben odakerültem, akkor már ragyogóan rendbe volt téve. Tehát hogy ez így lehetett volna akkor is, hogyha nincs háború és nem tesznek tönkre nagyon szép városokat.
Itt van a térkép, hogy mekkora utat jártunk be. Ez egy óriási túra, jó kéthetes utazás volt. Végigjártuk azokat a helyeket, ahol táborok voltak.
|
|
 |
|