|
|
Almási (Almásy) László, "A retus az életben történt meg"
|
KG: Kezdjük az elején! Mikor születtél?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Kérlek szépen, 1926. március 23-án Budapesten születtem. Anyám nagyon korán meghalt, ketten éltünk az apámmal.
KG: Hány éves voltál akkor?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amikor az anyám meghalt, körülbelül 12-13 voltam.
KG: Mi történt édesanyáddal? Miben halt meg?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az egy tragikus dolog volt. A Rákóczi úton laktunk, amikor az apám fölébresztett egy reggel, hogy menjek át az orvosért, mert a mamám meghalt. Ez történt, így, ilyen tragikusan.
KG: Semmilyen előzménye nem volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Semmilyen előzménye nem volt!
KG: Makkegészséges volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy látszik, vagy én nem emlékszem, hogy volt-e valami betegsége, vagy pedig semmi baja sem volt.
KG: Mit állapítottak meg? Mi volt a halál oka?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Már azt nem tudnám megmondani. Meghalt és akkor ketten maradtunk az apámmal, aki azt mondta - a középiskolát épp el is végeztem, már - menjek el tanulónak. S akkor elmentem fényképész tanulónak, a Halmi Béla fényképész műtermébe.
KG: Maradjunk még a családnál! Testvéred?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Testvérem nincs. Egyedül vagyok.
KG: Mi volt a szüleid foglalkozása?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az apám a Fenyves Áruházban volt üzletvezető.
KG: Melyik volt a Fenyves Áruház?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Kálvin téren volt, olyan, mint a Divatcsarnok, csak valamivel kisebb.
KG: A Lónyai utca sarkán ma is van egy áruház, ez az?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, igen. Nem tudom, hogy most meg van-e, vagy nincsen. Tulajdonképpen azért is választotta az apám a fényképész szakmát, mert a Halmi Béla műterme a Kecskeméti utca 19-ben a Kálvin tér sarkán volt, úgyhogy minden reggel együtt mentünk, ő dolgozni a Fenyves Áruházba, én meg a Halmi fényképészhez.
KG: Esetleg ismerte is apád a Halmit?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem ismerte.
KG: Csak ott volt a közelben?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Nagyon érdekes az is, hogy volt egy takarítónőnk, akit a halálesetet borzasztó tragikusan vette, és ő ajánlott be, mert a Halminál is takarított, a műteremben. Ő szólt a mesternek, hogy itt van egy gyerek, akinek meghalt az anyja. És akkor a Halmi azt mondta, hogy küldje be azt a gyereket.
KG: Maradjunk még családi körülményeknél! A Rákóczi úton laktatok. Milyen lakásban?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Egy elég nagy lakásban laktunk, a III. emeleten, de anyám halála után elköltöztünk a Szigetvári utca 10-be.
KG: Merre van a Szigetvári utca?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az a VIII. kerületben van, a Baross utcánál, egy kicsit közelebb esett a Kálvin térhez.
KG: Beszélj még a családról! Kik voltak a nagyszüleid?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az édesanyám is egy tragikus sorsú család tagja. Bürger Paulina volt a nagymama, akinek a férje meghalt. Nagyon gazdag emberek voltak Kalocsán. Ma is van ott egy Bürger-kert nevű valami. És a nagymama a haláleset után kivándorolt a négy lányával Amerikába, New Yorkba.
KG: Beleértve az édesanyádat?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Beleértve az édesanyámat.
KG: Ez hányban történt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát..., a kommün után szerintem. Amikor ugye el kellett...
KG: Esetleg volt is valami kellemetlenségük Zaklatták őket?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én nem tudok arról, kellemetlenségük lett volna. Azt tudom csak, hogy New Yorkban éltek két évig. Az is egy tragikus eset volt, mert a nagymama új férje beleszeretett a legfiatalabb lányba, a Bürger Jolánba, és megszöktek a nagymamától. A család pedig visszajött Magyarországra.
KG: Ez a nevelőapa vagy második férj, amerikai ismeretség volt, vagy magyar?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, magyar, együtt ment ki a családdal és ott beleszeretett ebbe a fiatal lányba, fantasztikus ez a családi dolog.
KG: Mi volt a foglalkozása?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom a foglalkozását.
KG: Miből éltek kint Amerikában?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom, csak azt, hogy a nagymamának volt négy lánya.
KG: Kérlek, sorold fel őket! Tehát volt a Jolán, akivel megszökött a férj...
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, az volt a legfiatalabb. Az anyám volt a Sárika, aki a legidősebb volt, és férjhez ment az apámhoz. A Bella, elment Franciaországba, és ott férjhez ment. Az is nagyon érdekes, Kállai Bella néven férjhez ment egy olyan emberhez, aki a Rajk Lászlónak volt a személyi titkára, és a Bella is, mint ilyen nagy meggyőződéses valami, ő is ott dolgozott a titkárságon. A negyedik lánynak, most nem jut eszembe a neve, ő férjhez ment Kolozsvárra egy Révész Endre nevű emberhez.
Nagyon érdekes, hogy amikor én hastífuszban feküdtem, akkor a Bella hazajött Franciaországból Pestre, bejött hozzám...
KG: Ez a II. világháború vége?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, amikor hazajött, és akkor bejött a kórházba, és azt mondta, találd ki, ki vagyok én. Volt rajta egy piros kalap, látszott, hogy külföldi és én azt mondtam: te vagy a Bella.
KG: Soha az életben nem találkoztatok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Soha az életben nem láttuk egymást. Nagyon érdekes.
KG: A beszélgetésünket ne is a te életed történetével folytassuk! Ezek a családi vonatkozások hallatlanul izgalmasak! Menjünk szépen végig a rokonaidon! Kezdjük Bellánál!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Tudod, a Kállai Belláról csak akkor tudtam meg, hogy
létezik, amikor visszajött Párizsból, utána meg a Rajk-minisztériumból kiküldték Washingtonba, a Kállai Bellát, mint nem tudom milyen funkcionáriust.
KG: A Kállai a férjezett neve?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, a lány, bár lehet, hogy a férjének a neve volt Kállai, nem tudom. Sajnos nekünk sok nézeteltérésünk volt. Nem is nézeteltérés, inkább az, hogy a meggyőződésünk nem volt egyforma. Ő nagyon haragudott rám, hogy én nem vagyok egy vonalas komcsi, ő pedig, egy fanatikus volt. Állandóan a moszkvai fákról beszélt, egy fantasztikus asszony volt.
KG: Meggyőződéses volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Meggyőződéses valaki volt!
KG: A Rajk-titkárságra hogy kerülhetett? Várj! Kezdjük még korábbról! A nagymamával visszajöttek a '20-as évek elején Magyarországra?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Visszajöttek Amerikából a három lány és az édesanyjuk. A nagymama meghalt, az anyám férjhez ment az Almásihoz, a Bella elment Párizsba, és ott férjhez ment. A férje részt vett a spanyol szabadságharcban, a polgárháborúban, onnan van a kapcsolat a Rajkkal. A negyedik lányt elvette ez a Révész nevű pasas, ők Kolozsvárra költöztek. A Révész utazó volt, nem tudom pontosan mi volt a szakmája. Sokszor följött Pestre, többször aludt is nálunk a Rákóczi úton, és aztán visszament, és soha többet nem tudtunk róla.
Az én kapcsolatom minimális volt velük, akkor még gyerek voltam, később nem találkoztam az anyai ági családdal, mert ugye szétszaladtak. Az anyám meg nagyon korán meghalt. Na most, mit szeretnél még tudni?
KG: Mi történt Bellával, amikor letartóztatták Rajkot?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Fogalmam sincs mi lett a Bellával, mert amikor letartóztatták, szerintem én már akkor elmentem.
KG: Dehogy mentél, '49-ben volt a Rajk-per, te meg '57-ben mentél el. Tehát amikor a Rajk-per zajlott, te éppen a segédidődet töltötted a Halminál!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. A Bella kapott egy lakást a Bajcsy-Zsilinszky úton, és később, amikor kiküldték Amerikába, akkor hozott is nekem egy vaku flash-t ajándékba. De - ahogy mondtam - differencia volt közöttünk. Én egy maszek fényképész akartam akkor már lenni, ő meg kommunista volt. Így mindig összevesztünk, pedig nagyon szerettem a Bellát, mert egy rettenetesen értelmes nő volt. Beszélt három nyelven, franciául, németül, angolul. De hát sajnos, nem értettük meg egymást, én miért vagyok egy ilyen maszek fényképésznél-ilyeneket mondott. Szóval ez volt.
KG: El tudom képzelni a helyzetet. Később mi történt vele?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom.
KG: Az is, megtörténhetett, hogy őt is letartóztatták!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom. Ő lett a Washington-i magyar követségnek a fő muftija, amikor a Rajk volt az izé, de hogy utána mi történt, azt már nem tudnám megmondani.
KG: A haláláról, sem tudsz semmit?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom, hogy hol halt meg, nem tudom, hogy hol a sírja. Nem tudom, mert amikor először Amerikából visszajöttem, akkor nem is mertem volna megkeresni.
KG: Értem. Még a nagyapádról, szeretném tudni, hogy mi volt az ő munkája. Mondtad, hogy gazdagok voltak, mitől voltak gazdagok??
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az apai?
KG: Az anyai.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az anyai, azt nem tudom, hogy mit csinált, csak azt tudom, hogy volt egy Bürger család Kalocsán, akik rettenetesen gazdagok voltak. Ma is van egy Bürger-kert állítólag, nem tudom, hogy hol, és hogy mit csinált a nagypapa. Az apám családja is nagyon gazdag volt.
KG: Akkor kérlek, hogy most ez az ágat mondjad el!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Azok ceglédiek voltak.
KG: Mióta Almási a nevetek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az Almási, kérlek szépen, az egy magyarosított név - azt is elhozom majd neked - megvan a cédulája, hogy miről magyarosított, valami 1890 táján, a nagypapa.
KG: Az Almási nagyapád mit csinált?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ő szappangyáros volt Cegléden és nagyon sok gyereke volt. Almási Sándor, ügyvéd lett Cegléden, Aranka néni férjhez ment egy Szénási nevű emberhez, nagyon gazdagok voltak. A Sándor fia pedig Almási Lajos, a MIKÉFÉ-nél volt tanár. És az Almási Gyuri pedig...
KG: Mi az a MIKÉFÉ?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A MIKÉFÉ egy kerti, kertészeti főiskola, vagy mi a fene, ott volt tanár. És az Almási Gyuri meg a Hauer cukrászdában tanult cukrásznak, és lakott is nálunk a Rákóczi úton, miután a lakásunk nagyon közel volt a Hauer cukrászdához. Azt is tudom, hogy ez az Almási Gyuri szintén disszidált, és Torontóban él, ha még él.
KG: Édesapád hogy került Pestre? Az ő keresztnevét még nem is mondtad!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Almási Izsónak hívják az apukám, és Pestre jött. Hogy hogyan és mikor, azt nem tudom, de hát Pestre jött és a Fenyves Áruházban dolgozott. Aki nagyon érdekes volt, az a Fenyves Dezső, a tulajdonos. Ő, úgy látszik személyes ismerőse, vagy barátja lehetett az apámnak, mert állandóan együtt sakkoztak. Az apám üzletvezető volt, szóval nem egy segéd.
KG: Mennyire volt kávéházba járó ember az apád?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem nagyon. A Fenyves Dezsőnek állandóan beteg volt a lába, és az apám odajárt hozzá sakkozni, és én nagyon haragudtam is ezért. Mindig azt kérdeztem: "És hogy van a Fenyves Dezső kedves lába?", azt gondoltam, hogy az
apám olyan alárendelt. De hát mindegy, most ez nem egy szempont.
KG: Te mérges voltál az apádra?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem voltam mérges, csak tudod, minek megy ő sakkozni a Fenyves Dezsőhöz? Hát úgy látszik, hogy ez összefüggésben volt az ő üzletvezetői kinevezésével, vagy nem is tudom. Furcsa világ volt akkor.
KG: Te megszülettél 1926-ban. Gondolom óvodába nem jártál, az akkor nem nagyon volt még divat.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem.
KG: Hova jártál elemi iskolába?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Elemi iskolába? Hát, ha azt tudnám!
KG: Akkor nagyon mély nyomokat nem hagyott benned?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem, mély nyomokat nem hagyott.
KG: És utána? Hol tanultál tovább?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Német utcai középiskolába mentem - azt már tudom - ott a Baross utcánál, közel a Szigetvári utcához.
KG: Milyen típusú iskola volt? Reál, humán, polgári?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Polgári. Akkor, amikor bevégeztem a középiskolát, akkor gondoltam, hogy a Ponty utcai kereskedelmibe fogok járni, az apám beíratott, de nem jártam oda, mert rögtön utána, mielőtt még az iskola elkezdődött, elmentem a Halmihoz fényképésznek.
KG: Na és, hogy jött ez az ötlet? Mondtad, hogy meghalt az édesanyád, ez volt az ok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Mert meghalt az édesanyám, és akkor abbahagytam a tanulást.
KG: Na de ha jól értem, akkor pont a kettő között, tehát amint a polgárit befejezted, úgy döntöttél, hogy elmész a kereskedelmibe?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy ahogy mondod, igen.
KG: De mitől jött a változás, hogy mégsem a kereskedelmibe menjél, hanem, a Halmihoz?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Mert a mama halála az egy olyan tragikus dolog volt, ez a hirtelen halál, és akkor a Brenyó néni a takarítónőnk azt mondta, hogy majd ő szól a Halminak. Mert az apám azt mondta, hogy nem megyünk akkor tanulni, hanem keressünk valami szakmát.
KG: Értem, tehát mielőbb pénzt lehessen látni. Ez volt a szempont?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: A polgáriról van-e valami emléked? Tehát a középiskoláról?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nincs.
KG: Hasonló nyomokat hagyhatott, mint az elemi!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: Milyen gyerek voltál? Csibész, vagány? Vagy inkább csendes?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem lehet azt mondani, hogy rossz tanuló voltam, vagy jó tanuló voltam. Olyan közepes tanuló voltam, akit mondjuk a futball sokkal jobban érdekelt, mint a tanulás.
KG: Éppen ezt akartam kérdezni, sportoltál-e?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, sportoltam.
KG: Milyen szinten?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem jártam edzésre, mert azt is abbahagytam. Úgy nézett ki, hogy az MTK kölyökbe fogok futballozni, de abbahagytam, amikor a Halmihoz kerültem.
KG: Nem fért bele az idődbe a sport és a fényképezés?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én, amikor a Halmi Bélához bekerültem, akkor egy olyan lelkes fotográfus lettem, hogy én soha nem vettem ki a tanulóidőm alatt a szabadságomat. Engem az öreg borzasztóan szeretett. Huszonegy alkalmazott volt a Halminál, ő szerintem a legnagyobb cég volt fotográfus viszonylatban. A Halmi pedig egy fantasztikus fotográfus volt, főleg portréban. Ezt látni az én képeimen is. Én is tőle tanultam mindent és portréban, főleg a férfi portréban vagyok nagyon jó. Soha nem mentem szabadságra, mindig dupla fizetést kaptam a Halminál, soha nem voltam link. Egész vasárnap bent voltam a cégnél, mert az öreg fotografált akkor is, és én asszisztáltam neki, én segítettem. Én állítottam élesre a kamerát, borzasztóan szerettem ott lenni, és nagyon jó kapcsolatom lett az öreggel, mert ő nagyon szeretett engem, és én is rettenetesen szerettem őt. Volt egy ugyanolyan korú fia, mint én, Halmi Róbert, a sárospataki angol internátusban tanult és nevelkedett, Amikor hazajött, mi, mint éjszakai emberek jártunk Budapesten föl és alá, akkor ugye egy nagy barátságot kötöttünk.
KG: Ez a tinédzserkorod vége? Tehát ez olyan 17-18 éves éjszakai lovagok voltatok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Főleg előbb, 16 év, igen.
KG: Térjünk még kamaszkorodhoz vissza! Mi érdekelt akkor téged? Mennyire szerettél te például olvasni? Mennyire érdekelt a mozi?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Borzasztóan szerettem olvasni, borzasztóan szerettem a zenét, máig is nagyon-nagyon bolondja vagyok, nemcsak a komolyzenének, de a jazznek is. De az én időmben a jazz nem ilyen volt, hanem teljesen más, Sinatra, Sammy Davis, ezek voltak az én kedvenceim. Ugyanakkor, amikor elkezdtem a fotográfiát, akkor megismertem a magyar zenei élet nagyjait és nagyon közel kerültem hozzájuk. Pedig még csak fényképész tanuló voltam! Horváth Jenő, Szabó Gábor, ezek tényleg nagy zenészek.
KG: Gondolom kerested is, hogy ők hol játszanak? Egyoldalú volt az ismeretség, vagy esetleg ők fotóztatták is magukat?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, amikor ez a barátság kezdődött, akkor a Halmi Róberttal jártunk az éjszakába, és ő egy nagyon bohém, és nagyon költekező életet élt, úgyhogy mi ismert éjszakai lumpok voltunk. Akkor még nem fejlődött ki ez az én fotográfus rátermettségem.
KG: Értem, de az is belefért volna a képbe, hogy Horváth Jenő és társai elvben megfordulhattak volna valami műteremben fotóztatni magukat?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, ezek nem, akkor még nem volt ilyen. Most azért egy
kicsit rossz időzítésben is vagyok, mert mi annak idején még cigányzenés helyekre jártunk a Halmi Bobival, meg lokálokba inkább. Ezek a zenészismerőseim, a későbbi időben jöttek be.
KG: Inkább már a háború után?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem is a háború után, hanem úgy március 19-e után, amikor egy nagyon nagy, huszonöttagú zenekar lépett fel a Vigadóban. Sosem felejtem el, a szünetben Kálmán Gyurikámmal álltunk az oszlopnál, mert nem bírtuk ülve, csodálatos volt az első félidő. A második részben a Gregus Zoltán Villon-verseket szavalt volna. A Gregus kijött és azt mondta: "Hölgyeim és uraim, tessenek hazamenni, mert a németek elfoglalták Magyarországot!"
KG: Tehát ez effektíve 19-én volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ez március 19-én volt, vasárnap volt, amikor mi a Vigadóba mentünk, és akkor váltunk el Kálmán Gyurikámmal, ő ment erre, én mentem arra. A mi barátságunk ott kezdődött, hogy az apáink barátok voltak, a Kálmán Mór és az Almási.
KG: Mi volt a foglalkozása a Kálmán édesapjának? Ez egy szakmai barátság volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem szakmai barátság volt, hanem egy nagyon régi barátság volt. Úgy tudom, hogy kesztyű-szabász üzlete volt a Kálmán Mórnak, amit a Kálmán Gyurikám is tanult, mint kesztyű szabász. A háború előtt ő is elment ugye tanulónak, mint én.
KG: Adódik egy mindenképpen megkerülhetetlen kérdés, a Te családod mindkét ágról zsidószármazású, a Halmi család szintén?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Halmi család is, a Halmi család kitért, de, hogy mikor tértek ki, azt nem tudom.
KG: De mire te odakerültél, már valószínűleg igen? És ezért küldték Sárospatakra a Robit?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, ők már reformátusok voltak.
KG: Tehát maga a Robi lehetséges, hogy már reformátusnak született?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Valószínűleg igen, de sosem volt az.
KG: A te szüleidnél föl sem merült, hogy kitérjenek? Mit tudsz te erről?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudok semmit erről, erről nem tudok semmit, mert tulajdonképpen nem volt kérdés, hogy én milyen vallású vagyok, mert én nem vagyok vallásos.
KG: Soha nem is voltál?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Soha nem is voltam, és nem is szeretem.
KG: És a szüleid?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A szüleim sem voltak, lehet, hogy a nagyszülők igen, de az apám sem volt soha vallásos.
KG: Az ünnepeket sem tartotta?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem.
KG: A gyerekkorodban hogy volt? Karácsonyfád volt, vagy a Hanukát tartottátok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem volt karácsonyfám, nem volt semmi.
KG: És Hanuka sem?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem emlékszem, hogy amikor anyám élt, akkor hogyan volt. Nem tudom ezt megmagyarázni. Az anyámnak hirtelen halála egy nagy törés az életemben. Sokszor - még ma is - ha kimegyek a temetőbe, ahol egy sírba fekszenek az apámmal, de hosszú ideig mindig azt mondtam, hogy kimegyek az apámhoz. Egyszer, amikor haza jöttem Amerikából, mondtam a barátaimnak, kimegyek az apámhoz a temetőbe. S aztán egy nap valaki azt kérdezte, hogy miért nem azt mondod, hogy a szüleidhez? Kérdezték, hogy az anyám hol fekszik? Mondtam, hogy egy sírban az apámmal, és attól kezdve mondjuk, hogyha odafigyelek, akkor azt mondom, hogy a szüleimhez megyek.
KG: Semmiképpen sem akarok se a lelkedben vájkálni, se pszichologizálni, de nekem laikusként úgy tűnik, akkora trauma volt az édesanyád halála, hogy minden gyerekkorodhoz kötődő emlék a homályba vész. Mert hiába kérdezem, hogy mit csináltál, mint gyerek, milyenek az emlékeid az iskoláról, nem emlékszel semmire!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy hiszem, hogy az édesapám természetét, örököltem. Ő annyira, hogy mondjam, egy befelé élő ember volt. Engem mindenáron mindentől meg akart védeni, úgyhogy ő nagyon boldog volt, hogy én a Halmihoz kerültem, és én ezer százalékig a Halmi életét, ritmusát vettem át, és ezáltal, lényegtelenné vált a múlt, és csak a jelen lett a fontos. Talán azért vagyok ilyen lelkes a fotográfiában.
KG: Igen de, azért mégis furcsa, hogy egy gyerek életében, se karácsony, se Hanuka nincsen. És van még millió fontos dolog a gyerekkorban, és a többség erre vissza is emlékszik!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Egy valami van, amire emlékszem! Ugye a második emeleten laktunk a Rákóczi út 8-ban, és én, mint gyerek, mindig azt mondtam, hogy megyek világgá. És az apám mindig a hátamra adott egy ilyen kis hátizsákszerűséget, és kikísért a folyosóra - ezt soha nem felejtem el - és azt mondta: "Na akkor Lacikám este se gyere haza!" S akkor én sírva fakadtam, és azt mondtam: "Hát akkor én hol aludjak?" Ez egy emlék, ami megtörtént, ez az egyetlen, ami nyomot hagyott az én fiatal életemben, gyerekéletemben.
KG: Ez még anyád életében volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Ez még anyám életében volt.
KG: Mit mondott a mama, amikor készültél a világkörüli útra?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Erre nem emlékszem.
Jó, nem akarom én ezt bolygatni, de közben mégis nagyon izgalmas és érdekes, hogy ezek a dolgok hogyan mentek ki a fejedből! Esetleg később majd még térjünk vissza erre! Az világos nekem, hogy az igazi élményed az lehet, hogy az apád a gondviselőd, ő tart el addig, amíg te a saját kenyeredet meg tudod keresni. Furcsa helyzet. Apád megnősült még egyszer?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, megnősült.
KG: Mennyi idős voltál akkor?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amikor az apám megnősült, hát akkor én már nagy gyerek voltam.
KG: De még a Halmihoz jártál?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Tulajdonképpen nem nősült meg, hanem együtt élt egy nagyon kedves Ilonka nénivel, aki el is temette az apámat. Az Ilonka néni nem volt zsidó, és ő temette el az apámat abba a sírba, ahol az édesanyám volt. Úgyhogy a sírkövön az van, hogy: "Örökké sirat bánatos Ilonkád". Ez az Ilonka néni táblája, de egy másik tábla van, is van: "Drága szüleim emléke örökké él - fiatok: Laci". Én mondtam neked, hogy én rettenetes dolgokat éltem át, mert ez akkor volt, amikor én már Amerikából küldtem a pénzt ennek az Ilonka néninek...
KG: Hogy ezt a feliratot csináltassa meg a nevedben?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, azt nem mondtam, hogy ő csinálja meg, de ő úgy döntött, hogy odatemeti az apámat. Talán biztos azért, mert én küldtem a pénzt ehhez a temetéshez.
KG: Akkor tisztázzuk, ezt is! Mikor halt meg az édesapád?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Meg fogom nézni, úgyis ki kell mennem a sírhoz, és akkor neked megmondom.
KG: De körülbelül mikor? A '60-as években?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Meg is mondom neked, 91 éves korában, ami azt jelenti...
KG: Ez nagyon szép kor!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Nos, meg is mondom, kiszámítjuk, mert 1879+91, akkor 1970.
KG: Az Ilonka néni mikor jelent meg az életetekben?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Legalább tíz évvel a mamám halála után.
KG: Te akkor már kvázi felnőtt voltál, de még együtt laktál apáddal?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem laktam együtt az apámmal.
KG: Addigra te már külön életet éltél?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Várjál, de együtt laktam az apámmal, amíg a Halmi műteremben voltam a Kecskeméti utcában, és utána egy nővel éltem a Dorozsmai úton.
KG: Hát majd oda is eljutunk! Tehát lényeg, ami lényeg, amikor a második feleséggel -gondolom tökéletesen mindegy, hogy erről volt-e pecsétes papírjuk, vagy sem - összejött, akkor te már nem éltél együtt a papáddal. Tehát akkor te a papádat látogatva csak messzebbről ismerted Ilonka nénit?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, igen.
KG: Még a háború előtt történt, hogy ők összekerültek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, a háború után.
KG: A háború után?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, mert az apám a gettóban volt, az apám a gettóban volt.
KG: Milyen anyagi viszonyok között telt el a fiatalkorod, gyerekkorod? Apád hogy keresett?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az apám, az elején, a Rákóczi úton lévő életünkben jól keresett. A zsidótörvény után nem bocsátották el, hanem lefokozták, és akkor már nagyon gyenge anyagi körülménybe kerültünk. Azért is kerültünk a Szigetvári utcába. Úgyhogy tulajdonképpen ezért is kellett elmennem tanulónak. Sose felejtem el, hogy az apám azt kérdezte a Halmitól: "És mi lesz a fizetése a fiamnak?" És azt mondta a Halmi, hogy fix fizetése nem lesz, az lesz a fizetése, amit megérdemel. A Halminál mint tanuló, nagyon jól kezdtem keresni, mert én mindig hosszú ideig túlóráztam, voltak a vasárnapi fényképezések, és ezáltal dupla fizetésem lett. Szóval nagyon jó keresetem volt, mint tanulónak.
KG: Közös kasszán voltatok az apáddal? Tehát te hazaadtad a fizetésed?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én hazaadtam azt a pénzt, amit akkor én kerestem.
KG: És ha valamire szükséged volt, egy cipő, egy kabát, vagy bármi, akkor szóltál és megbeszéltétek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az apám megvette nekem, vagy én megvettem magamnak, igen.
KG: Mennyire voltál önálló? Mennyire szólt bele az életedbe az édesapád azután, hogy a Halmihoz beléptél?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az apám nemigen szólt bele az életembe, mert ő hagyta, hogy én csináljam az én életemet úgy, ahogy én tudom. Egyszer fölvittem az apámat a háború után a Kálmán Mórhoz, aki kb. ugyanazon évjárat, mint apám és, bár barátok voltak évek óta nem találkoztak. Kálmán bácsi teljesen le volt bénulva, és a Kálmán Gyurikám azért lépett föl állandóan a rádióban, hogy az apja hallja, mert az nem tudott fölkelni és megnézni őt a színházban. Úgyhogy fölvittem az apámat, aki örült, hogy látta a Kálmán Mórt, de mikor lefelé jöttünk a lépcsőn, azt mondta, hogy fiam, soha többet ne hozzál ide föl, mert én ezt nem tudom nézni. Azt hittem, hogy ezt, a bizonyos természetet, én talán örököltem is az apámtól. Ő borzasztóan sajnálhatta a barátját, és azt az utat választotta, hogy ő inkább nem akarja látni a Kálmánt Mórt, ahogy ül egy székben és nem tud beszélni. Apám igyekezett a rosszat eltolni magától, nem venni róla tudomást. Bizonyos fokig én is ilyen vagyok. A Mór bácsi csak azt tudta mondani, hogy "Na, na, na.", és halálra röhögtük magunkat a Gyurival, mikor fölmentünk hozzá, és így beszélgettünk vele, hogy "na, na, na". Látta a rádiót és mutatott a Gyurira, "na, na, na". Szóval fantasztikus volt.
KG: Feltételezem, hogy a nevetésetek nem kigúnyolása volt az öregnek, hanem egy furcsa kommunikáció?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, persze, hogy nem! Ez volt a kommunikáció. Borzasztóan örülök, hogy a Gyurit is szóba hoztam, mert a legjobb barátom volt, és nagyon nagy művész lett belőle. A Halmi Róbertről is beszélhetek.
KG: Hát hogyne! Csak előbb mondd még el,
hogy hogyan ismerkedtél meg Kálmán Györggyel?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Kálmán Gyurikámmal? Nem tudom elmondani, hogy pontosan hogyan és hol, de úgy hiszem, hogy a futball hozott össze bennünket.
KG: Ti teljesen egyidősek vagytok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ez is egy nagyon érdekes sztori. A Gyurikám a művésztemetőben fekszik. Mi csináltattuk meg, barátok a sírnak az izéjét, és oda az van írva, hogy Kálmán György színész, 1926 -, de ez nem igaz, mert ő 1925-ben született. Tehát egy évvel idősebb volt, mint én.
KG: De hát akkor hogyan történt az elírás?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom, hogy miért van ráírva, az 1926. Én lepődtem meg a legjobban, mert amikor a barátok összejöttek, ott volt egy Váradi Julika nevű lány, aki Bécsben élt, egy Rolf Kurtl nevű fiú, aki a férje, egy Sanyika nevű ember, aki szintén barát volt, nem tudom mi a foglalkozása, és Földes Imre, akinek Bécsben volt az étterme, de Pesten is volt egy nagyon jó eszpresszója a Lánchíd sarkánál. Majd eszembe jut a neve, és az ő felesége Klári, aki olimpiai bajnok.
KG: Evezős?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Evezős, igen. Kajakban volt olimpiai bajnok. Mi adtuk össze a pénz erre a síremlékre, ami egy színházi függöny, és azt mutatja, hogy lement a függöny.
KG: Ez tehát a vége, de kezdjük az elején! Úgy sejted, hogy az MTK-pályán jöhettetek össze?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, együtt futballoztunk, az MTK-kölyökben kezdtünk játszani, amikor összeismerkedtünk, és szóba került az apánk. Én mondtam az apámnak, hogy Kálmán Gyuri, és ő a Kálmán Mór fia. Legközelebb, amikor kimentünk az MTK-pályára futballozni a kölyök-tréningre, én mondtam a Gyurinak, hogy: "Te az apáink jó barátok voltak!" Akkor még a Kálmán Mór nem volt beteg, a Ráday utcában volt egy üzlete, ahova elmentünk az apámmal, és meglátogattuk őket. Szóval így történt.
KG: Az öregek között is föléledt a régi kapcsolat?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát örültek egymásnak.
KG: De nem kezdtek különösebben összejárni?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem. Mert közben jött a háború, amikor mindenki eltávolodott mindenkitől.
KG: Szóval összehaverkodtatok a Gyurival. Miből állt a kamasz életetek? Mit csináltatok együtt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Gyurikával jártunk erre, arra. Ő nagyon elfoglalt ember volt, mert a Makai Margit Színiiskolába járt, én meg a Halmihoz. A Zeneakadémiára jártunk, négyzongorás csodálatos estek voltak, sokszor játszott Rosdy Tamás. Akkor jártunk a Cafe de Paris-ba, mi gyerekek a Cziffra Gyurit meghallgatni.
KG: Hol volt a Cafe de Paris?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Bécsi utcában volt. De azt hiszem, hogy összekeverem egy kicsikét, mert a Gyurival inkább a Zeneakadémiára és a Vigadóba jártunk emlékszem Orlay Jenőre és a huszonöttagú nagy zenekarára. Onnan ismertük az összes nagy zenészeket. A Zeneakadémián hallgattuk ezeket a négyzongorásokat. Ez volt a Gyurikám.
KG: Amikor elkezdődött a színészi pályája, akkor mennyire voltál a közelében? Annyiszor emlegeted, hogy úgy képzelem, ez egy intenzív, napi kapcsolatot jelentő barátság volt. Így volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, de ez meg is szűnt abban a pillanatban, amikor a Gregus bejelentette a Vigadóban a német megszállást, és azt mondta, hogy menjenek haza. Ez egy nagyon sűrű idő volt, nem évtizedek, hanem egy-két év, amiről szó van. Kijöttünk a Vigadóból és akkor elváltunk egymástól. Utána nekem hamarosan be kellett vonulnom, mint munkaszolgálatosnak, a Gyurinak még előbb be kellett vonulni, azért tudom, hogy 25-ös. Ő Borba ment, én meg Felsőhangonyba. Nekem szerencsém volt, ő is nagyon szerencsés ember volt, mert Cservenkánál volt egy nagy lövöldözés, ahol majdnem mindenki meghalt de ő életben maradt. Úgyhogy, amikor felszabadultunk, akkor rögtön az első napokban, véletlenül találkoztunk a körúton. Ő jött haza Borból. Igen. Akkor a Gyurit utána rögtön leszerződtette a Pécsi Nemzeti Színház, ahol rövid időn belül főszerepet kapott. Sosem felejtem el, le is mentem repülővel, az igazgató volt a Szendrő Jóska, a kövér Szendrő Józsi volt, és a Liliomfit játszották, annak volt a premierje. Ugyanazon a repülőn egy csomó színész utazott, nagyok. Várkonyi Zoltán, Ladányi, lementek megnézni ezt a premiert, ahol már a Gyuri, mint főszereplő játszotta a Szendrő Jóskával a Liliomfit. Igen, csodálatos volt.
KG: Ő volt maga a Liliomfi?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ő volt a Liliomfi, vagy pedig a Szendrő Jóska volt a Liliomfi, nem emlékszem a darabra.
KG: A Szendrő biztos a részeges színész volt!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, arra emlékszem, hogy a hátára ugrott a Gyuri. Nagyon nagy előadás volt, és már akkor mondták, hogy ez a Kálmán nagyon nagy dolgokat fog még eljátszani.
KG: Végzett ő főiskolát, vagy csak a Makai-féle színitanodát?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Erre nem tudok mit mondani, hogy főiskolát végzett vagy a Makai Margit iskolája számított főiskolának.
KG: '45-ben volt 20 éves, és akkor volt a híres színészkollégium, még érettségi nélkül is be lehetett kerülni a főiskolára.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Lehetséges, hogy járt főiskolára, már emlékszem, a Gyuri azt mesélte nekem, hogy ez a Soós Imre, ez egy parasztzseni, egy hét után zongorázott. A Gyuri mi
ndenkibe szerelmes volt, a Törőcsik Mariba, a Ferrari Violettába. Mindenki, aki az élvonal nagy színésze volt, a Kálmán Gyurit nagyon szerette.
KG: Térjünk vissza 1944-be! Kálmán Gyurival március 19-én, amikor bejönnek a németek, elbúcsúztok egymástól, egyikőtök megy jobbra, a másik megy balra.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy van.
KG: Ez után mi történt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát kérlek szépen, ez után azt történt, hogy megjelent egy plakát, hogy aki ekkor és ekkor született, annak be kell vonulni, nekem Felsőhangonyba.
KG: Hol van ez a Felsőhangony?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Felsőhangony egészen fent volt a cseh-határon.
KG: Nem a mai szlovák oldalon?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudnám megmondani. Azt tudom, hogy Felsőhangonyba vonultunk be.
KG: Hogy mentetek oda, ki-ki egyenként?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én vonattal mentem. Ki-ki megérkezett oda, és mondták, hogy álljon ide, meg oda. Mit tudom én!
KG: A laktanyába kellett bemenni?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, Felsőhangonyba kellett megérkezni és ott elosztottak minket.
KG: Egy kis falu volt ez a Felsőhangony?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Ez nem egy város.
KG: Gondolom.
ALMÁSI LÁSZLÓ: És ott elosztották, hogy ez ide megy, az oda. Nekem szerencsém volt, mert azok, akik Burcsaházára mentek, rögtön ki lettek végezve az oroszok által. Megjelent egy repülő, és majdnem mind meghaltak.
KG: Egy bombázástól?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Egy bombázás volt. Minekünk szerencsénk volt, mert tulajdonképpen a mi századunknak a századparancsnoka, Jankó-Brezovai Miklós földesúr volt, a földjei Kecskeméten voltak, és ezért minket a kecskeméti repülőtérre vittek, ott csináltuk a repülőteret.
KG: De onnan Felsőhangonyból már együtt vonult be az egység?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Nem tudom, hogy gyalog mentünk-e, vagy vonattal, de lehet, hogy gyalog mentünk oda, és akkor ott elhelyeztek bennünket és talicskáztunk.
KG: Ebben a században volt ismerősöd?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hogyne lett volna ismerősöm! Volt egy Virág Ernő nevű fiú, aki ma is él, Balassa Tamás, a harmonikás, nagyon jó nevű ember. A nevekre már nem emlékszem úgy, de voltak sokan.
KG: Az ismerőst abban az értelemben kérdeztem, hogy amikor bevonultál, már akkor is ismerted-e őket, vagy ott ismerkedtetek meg?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, ott keletkeztek az ismeretségeim.
KG: Tehát csupa idegen emberrel találkoztál?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Csupa idegen emberrel találkoztam, akikkel ott barátkoztunk össze a században. Sok barátkozásra persze nem volt idő, mert ott reggel korán föl kellett kelni, és kimentünk a repülőtérre homokot talicskázni. És, amikor a nagy bombázás volt Szolnokon, akkor Kecskemétről bevittek bennünket a romot eltakarítani.
KG: Szolnokra?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Szolnokra, nem a házakat, hanem a vasútvonalat, mert az, teljesen le volt bombázva. Amikor ott dolgoztunk, június 2-án - ezt azért mondom, mert ez a halálfélelem napja volt - megjelentek a bombázók és dobálták a bombát. Akkor fogtam magam és elindultam valamerre Pest irányába, gyalog. Akkor találkoztam azzal a "csodálatosan szép atlétatrikós katonával", és megint szerencsém volt. Kaptam tőle egy pofont, és kérdezte, hogy hova megyek. Ez egy magyar katona volt, mondta, hogy örüljek neki, hogy ilyen fiatal vagyok, és azonnal menjek vissza a munkámhoz. Akkor láttam, hogy az árokban ott fekszenek a hullák, akik katonák, vagy szökött katonák voltak!
KG: Ezt azért próbáld egy kicsit részletesebben elmesélni! Tehát a bombázástól zavart helyzet keletkezett, és te ezt használtad ki arra, hogy lelépjél?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát mindenki ment jobbra-balra, és a vagonok repkedtek a levegőben, olyan bombázás volt! Hát persze, mindenki szaladgált össze-vissza, én meg elindultam gyalog.
KG: És meddig jutottál? Az atlétatrikóssal hol találkoztál?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát, kb. olyan 10 kilométerre Szolnoktól, az országúton mentem, amikor szembe értem vele. Intett nekem, hogy menjek oda, és kérdezte, hogy ki vagyok. Mondtam, hogy Szolnokról a bombázás elől jöttem el, és akkor kaptam a nagy pofont. Tudod nagyon nagy önuralom kellett, hátra nem nézni, és elindulni! Nem tudhattam, hogy mikor lövik az embert hátba! Amikor egy kukoricáshoz elértem, akkor beszaladtam a kukoricásba és tovább próbáltam Pest felé menni. Nem akarom ezt a viszontagságot nagyon elmesélni.
KG: Azért engedjél meg még egy kérdést! A katona milyen egység tagjaként állt ott?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Szerintem ez egy magyar főhadnagy lehetett, vagy valami magas rangú katona, mert mögötte magyar katonák álltak uniformisban.
KG: Az országúton álltak?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az országúton álltak és fogták el azokat az embereket, akik menekültek Szolnokról. Én amikor, leléptem előlük, beálltam egy fehér századhoz, ami Pestre jött.
KG: Várjál, ott tartottunk, hogy a kukoricásnál megint elfordultál Pest irányába!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, és Kecskemétre mentem, ahol összegyűlt megint a század, a mi századunk.
KG: Akik Szolnokról valamilyen módon odakerültek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Már nem emlékszem pontosan, hogy Szolnokra mentem vissza és vonattal vittek Kecskemétre, vagy nem. De tudom, hogy Kecskeméten b
evagoníroztak bennünket, mint hogyha ott laknánk a vonaton. Nagyon jó fekvőhelye volt mindenkinek, és elindult velünk a vonat Pestre. Sose felejtem el, Rákosrendezőn állt egy jó pár napig ez a vonat, és mindig haza is mentem az apámhoz Pestre, akinek akkor az Ó utca 42-ben, volt a lakása. Még nem kellett bemennie a gettóba. Hazaszöktem, és otthonról mentem vissza megint a pályaudvarra. Lefeküdtem aludni, és arra ébredtem, hogy a vonat elindult, és megérkezett Székesfehérvárra. Ott megállították, mellékvágányra tolták, október 15-e volt, a Horthy-proklamáció napja, amikor hallom hangos bemondón ott a vasútállomáson: "Magyarok tegyétek le a fegyvert!" Majd úgy emlékszem, még azt is mondták, hogy részünkre vége a háborúnak. Valami ilyesmit mondott a Horthy, és én rögtön összepakoltam a csomagomat és fölültem az első Pestre induló vonatra. Én a 17-18 éves fejemmel azt gondoltam, hogy itt vége van mindennek, letettük a fegyvert, kész, vége, megyek haza! Megérkeztem Pestre, Kelenföldön kinézek, és mindenütt azt látom, hogy mindenki ilyen nyilaskeresztes karszalaggal flangál. Nem mentem be a Délibe, hanem ott leszálltam, és kisomfordáltam az állomás elé, ahol jött egy magyar század, ilyen fehérszalagos. Tudod ezek a kitért zsidók, vagy nem tudom micsodák voltak. Beálltam abba a csapatba, és mentünk Pest felé. Mentem velük együtt át a Ferenc József-hídon, és a Kálvin térnél fogtam magam, kiálltam a sorból és fölmentem a Halmi műterembe. A Halmi műterembe, ahol már nem volt ott a Halmi Béla, tehát ő is elment bujkálni, a reformátusokhoz a múzeum mögött, vagy a Ráday utcában. A kisasszony fölhívta az öreget, hogy a Laci itt van, és Halmi azt mondta, hogy maradjon a kisöltözőben, ott tud aludni. Ott volt egy nagyon édes vizsla kutya is, Szöszinek hívták, avval együtt aludtam ott. Aztán megint támadt egy nagy differencia. A Panni kisasszony - az egyik retusőr - férje egy tanító volt, és nyilaskeresztes pártszolgálatos. Közölte, hogyha a Laci továbbra is itt bujkál, akkor föl fogja jelenteni a műtermet. Varrogattam az elszakadt dolgaimat is, és a varródobozban a spulnikra száz forintosok voltak feltekerve! Összepakoltam a dolgaimat, meg a pénzt, lementem a Bileck Marcellhoz, és vettem egy vadonatúj szarvasbőr kesztyűt, ami gyönyörű volt.
KG: Hát tényleg ez lehetett a legfontosabb!
ALMÁSI LÁSZLÓ: (Nevet) Tél kezdett lenni ugye! Na és akkor, elmentem a Vadász utcába, ott volt a svájci követség.
KG: Nem inkább egy védett ház volt ott?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Egy üvegház volt, úgy hiszem a követség által védve. Weisz Artúr volt a tulajdonos, és rengeteg üveg volt ott lent. Bementem, és láttam, hogy a másik oldalon az üveg mögött, adják ki a védleveleket, shutzpass, az volt a nevük. Láttam, hogy itt valami nem stimmel, mert az is egy zsidó gyerek volt, aki nekem a shutzpass-t adta. Ott találkoztam egy barátommal, akivel együtt mentem le a pincébe, ahol már ezer és ezer ember feküdt az üvegtáblákon. Én ott futárnak jelentkeztem, és ez egy eléggé veszélyes vállalkozás volt. Vittem a menleveleket, meg pénzt is a Teleki térre vagy a Lujza utcába. Utána pedig kitört a hastífusz és elmentünk egy másik védett házba. Innen a barátaimmal egy Pozsonyi utcai házba mentünk tovább. Őket már régről ismertem: Müller Imre meg Weisz Miki, éjszakai barátaim. 18-19 évesek voltunk, együtt laktunk fönt a Pozsonyi út 54-ben a legfölső emeleten, mert már ki volt ürítve a ház. Ez egy olyan ház volt, ahol kívülről a házból csak hat emeletet látsz, de van egy pót, a hetedik emelet, és ott voltunk egy nagyon szép lakásban. Onnan aztán elvittek bennünket megint, bevagoníroztak, és elvittek Ausztriába.
KG: Várjál, várjál! Ne haladjunk ilyen gyorsan! Miért pont a Vadász utcába mentél? Mehettél volna már akár a Pozsonyi útra is! Hogy jutott eszedbe, amikor el kellett hagyni a műtermet, hogy te most pont a Vadász utcába menjél?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Mert mondták, hogy a Vadász utcai svájci követségen osztanak védlevelet, shutzpass-t. Akkor sorba álltak az emberek, akik még akartak valami védlevelet kapni, és bejutottunk az irodába, ami egy elég nagy helyiség, fogadóhelyiség volt, és ott volt több ablak, ahova odaálltunk, és kérdezték a nevet, és minden további nélkül adtak egy shutzpass-t, egy védlevelet, amivel kitörölhetted a fenekedet tulajdonképpen. Én akkor rögtön rájöttem, hogy ennek semmi értelme nincs. Csak azért maradtam ott, mert volt két borzasztó erőszakos és okoskodó felvidéki gyerek, az egyik a Pikkel, a másiknak meg Elefánt volt neve és ezek mondták, hogy segíteni kell. A barátaim is azt mondták, és ott maradtunk. Ezeknek volt svájci shutzpass-uk, és akkor például elmentünk a Győri Konzervgyárba kocsival, ahol kaptunk lecsó konzervet. Annyit adtak nekünk, hogy tele lett a kis furgonunk, és vittük vissza. Úgy hiszem, hogy sok pénz vittünk ennek a Konzervgyárnak ezért. A Vadász utcában, szétosztották ezt a zabálnivalót az emberek között. Borzasztó ez, Gábor! Hadd ne meséljem ezt tovább részletesen, mert ez olyan izgalom volt.
KG: Igen, de tudni kell
ezekről a dolgokról! Ha ti nem mondjátok el, akkor senki nem fogja elmondani, és iszonyú lyukak maradnak! Minden pici elem nagyon fontos. A Pozsonyi utcában hogy kaptak el?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Borzasztó gyorsan mentek akkor a dolgok, tudod? Akkor már nem volt idejük nekik, összeszedték az embereket. Minket is hozzáraktak egy másik századhoz és kivittek bennünket Ausztriába.
KG: Hogyan buktatok meg, arról tudsz valamit? Miért pont ebben a lakásban kerestek benneteket?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem a lakásban! A lakásba nem jöttek föl, mi mentünk le az utcára, mert muszáj volt ennivalót szerezni.
KG: És az utcán kaptak el benneteket?
ALMÁSI LÁSZLÓ: És az utcán kaptak el bennünket. Nem is kérdeztek akkor semmit, hanem összegyűjtöttek bennünket és elvittek Ausztriába, ahol ugyanaz kezdődött előröl. Ismeretlen emberekkel együtt, elkezdtünk valamit dolgozni. Én már nem is emlékszem, hogy mit. Azt tudom, hogy onnan is megszöktem, és jöttem vissza Magyarországra. Nem tudtam németül, egy szót sem tudtam, és nem is emlékszem a helységre, ahol voltunk.
KG: Mennyire volt bent az országban?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem volt messzire, úgyhogy gyalog eljöttem a magyar részre, ahol már menekülő emberek voltak mindenhonnan. Tudod? Mert akkor már az oroszok elfoglalták Budapestet. Én jöttem vissza, és akkor találkoztam Kálmán Gyurikával Pesten a körúton. Szóval ez volt az a rész, ami tulajdonképpen olyan furcsa, olyan zavaros. Nem is zavaros, hanem inkább arról van szó, hogy próbáltam egész életemben ezt a részt elfelejteni. Kecskemétig még nem éreztem halálfélelmet, de Szolnok után ott volt az a pofon, a hátátfordítás! Már amikor a Halmi műteremből lejöttem és éreztem azt a rosszaságot, ami abból az emberből, a nyilas tanítónak az életéből áradt! Hogy egy fiatalember azt mondja: följelent azért, mert ott bujkálok! Persze ott is hatalmas szerencsém volt, mert rá egy hétre, hogy eljöttem, kapott a Kecskeméti utca 19. egy bombát, ami lement a földig, és mindenki meghalt. Mindenki meghalt! Ott állt ez a Kecskeméti utca 19. évekig romosan, olyan bombát kapott! És az igazság az, hogy attól a perctől kezdve, amikor a svájci követségen, vagy a svájci védett Vadász utcai házban ment ez a bizonyos futárszolgálat, furcsa volt látni, hogy ez a két ember, a Pikkel, és az Elefánt, meg a régi barátom a Müller Ica, akinek persze Imre volt a neve, milyen félelem nélkül csinálták a kimeneteleket. Fegyvert is kaptunk a Weisz Artúrtól, aki tulajdonképpen a svájci követnek felelt meg. Később tudtam meg, hogy elfoglalták ezt a házat a nyilasok, és kivégezték a Weisz Artúrt, aki ott lamentált, hogy az egy védett ház. Akkor jött be a félelem tulajdonképpen az életembe. Talán az alatt a fél- vagy egy év alatt, jött meg az eszem, hogy itt meg lehet halni. Pedig, hát egész életemben, hogy mondjam neked, egy borzasztó szorgalmas ember voltam. A Halmi műteremben olyan csodálatos életem volt avval a munkával, hogy azt hittem, hogy énnekem meg van oldva az életem. Láttam az apámnak a dolgait az állásával, meg ugye, az anyám halála, szóval szegények voltunk nagyon. Nagyon szegények voltunk és én azért lettem ilyen nagy, mert én kaptam pénzt, mint tanuló, azért, mert szombat-vasárnap segédkeztem, mint asszisztens a Halminál, és soha nem mentem szabadságra. Tehát volt már pénzem, ami azt jelenti, hogy én már flambojárdul kezdtem élni Magyarországon. Szóval ezért nem szívesen beszélek erről a munkaszolgálatos dologról. Olyanokról, hogy tudtam, hogy a Jankó-Brezovay Miklós földesúr, aki a századparancsnokunk volt, ez egy mulatós, nagyszerű ember volt. A Balassa Tomit, aki harmonikázott, azt vitte a kuplerájba, hogy harmonikázzon neki, és a zsidók vettek neki egy hintót. A Lusztig, úgy hiszem Lusztignak hívták, egy fuvarosnak volt a fia, hozta ajándékba a lovakat meg a hintót ennek a századparancsnoknak. És ott Kecskeméten toljuk ezt a talicskát oda, és aztán visszatalicskázzuk ide, ez olyan humoros volt, hogy én röhögtem már ezen az egészen. Mert tudtam, hogy ezek a zsidók, nemhogy fölépíteni nem tudják a kecskeméti repteret, de hát ezek a talicskát sem tudják tolni! Hát hülye kölkök! És amikor ennek vége volt, és elindultam Pestre, jött ez a borzasztó nagy dolog: a Horthy-proklamáció! Tulajdonképpen az olyan hangulatot csinált nekünk, hogy én fogtam magam, összepakoltam és fölültem a pesti vonatra. És amikor megérkeztem Kelenföldre, akkor megint láttam, hogy cseberből-vederbe. Hát az egy borzasztó dolog, kezdték az ember idegei fölmondani a szolgálatot. Fölmentem Halmihoz, ott aludtam, de el kellett hagyni azt a védett helyet, és megint az utcára kerültem. Kihangsúlyozom, hogy emlékezzél vissza, mondtam a kesztyűt, erre olyan szükségem volt! Ugye találtam ezt a pénzt! Megint az én szerencsém, hogy találtam ezt a varródobozt, és abban volt hat- vagy nyolcszáz spulni, amely mindegyik egy piros százforintosra volt föltekerve. És vettem, mit tudom én, akkori pénzért, de egy komoly összegért a Bileck Marcellnál egy szarvasbőr kesztyűt. Szóval ilyen dolgaim voltak, dacára annak, hog
y az én apám mindig azt mondta, hogy becsületesnek kell lenni, szorgalmasnak kell lenni, rendesnek kell lenni! És énnekem ez volt, be volt itatódva, és én próbáltam is egy egész életen keresztül tulajdonképpen így élni! Most már felejtsük el ezt a munkaszolgálatot!
És amikor vége volt, azt is már meséltem neked, találkoztam a Kálmán Gyurikámmal, aki elment színésznek, és én vissza a Halmi műterembe. Az öreg Halmit megkerestük, és ő kapott egy műtermet a Kálvin tér 3-ban. Szóval mindig a szerencse fia voltam, most is, lekopogom, mert még élek.
KG: Térjünk vissza az életed történetére! Az életben Almásinak, "i"-vel használod a nevedet, művészként "y"-nal írod. Eredetileg a család neve nem ez volt. Mondd el, légy szíves, hogy hívták eredetileg a felmenőidet, mikor magyarosítottak Almásira, és hogy van az, hogy hol "i"-vel, hol "y"-nal írod a nevedet!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát, mint ahogy látod, ezt a papírost, a nagyapám és az apám az Ádlerről Almásira magyarosított 1898-ban.
KG: Ez inkább a nagyapád kell, legyen, hiszen az édesapád akkor még kis gyerek lehetett.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát nem volt olyan kisgyerek.
KG: Mikor született?
ALMÁSI LÁSZLÓ: '79-ben született, az 1800-as években.
KG: Szóval majdnem 20 éves volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: Tehát Ádlerről, ők együtt magyarosítottak Almásira?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. És amikor Amerikába mentem, ott írtam "y"-nal, mert amikor amerikai állampolgár lettem, és Leslie-ből lett a László, az Almási az "y"-nal sokkal könnyebb angolul.
KG: Tehát ez eredetileg egy a praktikus elem volt, és azóta, ha képeidet jegyezni kell, akkor azt mindig "y"-nal teszed?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, igen.
KG: Akkor térjünk is rá a fotós életedre. Tehát beiratkoztál, vagy elszegődtél a Halmi műterembe?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, tanulónak, ami három évig tartott.
KG: Mesélj erről kérlek!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az életemnek ez egy nagyon kellemes része volt, mert én soha nem mentem szabadságra, én mindig dupla fizetést kaptam a Halmitól, amikor járt a szabadság, és minden szombat-vasárnap neki asszisztáltam, a Halmi Bélának. Ezek voltak a legkellemesebb dolgaim az életben. Tulajdonképpen tőle tanultam meg a világítást, és tényleg jól, mert ő egy remek portré-fényképész, és én is a világításommal, a portrét nagyon jól csináltam.
KG: A szakmák többségénél, egy tanuló gyerekre az első évben szakmai munkát nem nagyon bíznak, söpröget, reszel, ilyesmi. Hogy volt ez nálatok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Minálunk nagyon könnyen ment ez a dolog, mert elsősorban az asszisztencia azt jelentette, hogy a világítást vigye jobbra vagy balra. A sötétkamrában néztem, amikor a segéd nagyított és előhívta a filmeket. Szóval az ember, automatikusan nagyon könnyen megtanult mindent, és a Halminál a szakma minden részét nagyon jól meg lehetett tanulni, mert az öregnek huszonegy alkalmazottja volt. Én szerintem ez a legnagyobb cég volt Budapesten, a Kecskeméti utcában.
KG: Kikből állt össze ez a huszonegy ember, ki mit csinált ?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát, kérlek szépen, nagyon sok retusőr volt, sok laboráns, és főleg volt egy kifutó, aki vitte a dolgokat. Mert mi csináltuk az amatőr munkák kidolgozását is cégeknek, az összes fotó-üzleteknek. Ő szállította ki a kész képeket. Szóval megtanultuk a szakma minden egyes részét, és ez szenzációs volt. Pontosan addig voltam a Halminál, amíg fölszabadultam, de maradtam nála automatikusan, mint segéd, ugyanazt csináltam amit addig, csak kaptam a segédi fizetést.
KG: A munkád nagy részét mi tette ki? Mert mondod, hogy specializáció volt a cégnél, tehát volt, aki retusált, volt, aki előhívott, volt, aki nagyított, volt aki a műteremben segített, hogyan volt ez a te esetedben?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az én esetemben ez forgott. Mindent csináltam, a retuson kívül, mert ahhoz nem volt türelmem: ülni, és piszmogni a negatívokkal. Azt utáltam. És egyébként is, én akkor már az öregtől, az öreg Halmitól, aki engem borzasztóan szeretett, én megtanultam tulajdonképpen, hogy mi a nagy üzlet a fotográfiában, és azt, hogy, hogyan lehet jól fotografálni. Nekünk már akkor elindult a vidéki fényképezés, a gyerekfényképezés, aminek én borzasztóan örültem, mert akkor el lehetett utazni vidékre és készíteni a fényképeket. Tulajdonképpen akkor jöttem bele a gyerekfotográfiába.
KG: A vidéki gyerekfényképezés mikor kezdődött el a cégnél?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ez már egy nagyon régen bevezetett dolog volt, mert vidéken kevés volt a jó fotográfus és mi meg nagyon jó képeket szállítottunk. Csak azután közbejött a világégés.
KG: Maradjunk még ennél a témánál! Hogy működött egy vidéki út? Honnan tudtad, hogy hova kell menni? Reklámanyagokat szórtatok ki? Hívtak benneteket?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ezt mind ügynökök csinálták, akik elmentek vidékre, és felvettek megrendelő lapokat.
KG: Ők vittek le fotókat, mutatóba, hogy ilyeneket készítünk?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, igen. Bementek a házakba, és megbeszélték a szülőkkel, hogy vállalunk ilyet, megmutatták a mintákat, hogy ilyenek a képek, és akkor megrendelő lapot írtak a vidéki szülők, amit elhozta
k az ügynökök, és természetesen előleget is vettek fel. Sőt, azt is megbeszélték, hogy hol lesz felállítva a műterem. Mert a mi specialitásunk még az is volt, hogy inkább összegyűjtöttük az embereket egy helyre, ahol fölállítottunk egy három lámpás műtermet, ami tényleg nagyon szép volt, és azután csak fotografáltunk.
KG: Hogy tudtátok ezt megoldani? Egy városban még csak el tudom képzelni, de faluban? Hogy sikerült olyan helységet találni, amit műteremnek használhattatok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ó, hát az nagyon könnyű volt, mert főleg szombat-vasárnap csináltuk ezeket a felvételeket és az iskola vagy az óvoda a rendelkezésünkre állt, igen.
KG: Hogyan mentetek le? Mivel közlekedtetek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Vonattal közlekedtünk akkor, és gyalog. Vittük a cuccot, a világítást, és a statívot - mert mindent statívval csináltunk, hogy a gyerekkel tudjunk kontaktust teremteni, beszélgetni, kivárni, hogy szépen mosolyogjon. Könnyű és nagyon jó volt a világítás. Tulajdonképpen ez volt a legnagyobb kereseti forrásom, amíg Magyarországon éltem. Egy "vidéki akció" - mert volt olyan vasárnap, hogy minden további nélkül lefotografáltunk negyven-ötven megrendelést - azt jelentette, hogy a fotográfus fölvett ezért húsz vagy harminc forintot személyenként.
KG: Pengőt, hiszen még a háború előtt vagyunk!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Pengőt, igen, ami hatalmas pénz volt. Keverem már a pengőt meg a forintot. Nem emlékszem pontosan, hogy mi volt, a pengő forint arány, de tudom, hogy fantasztikus izé volt. Forintban el tudom neked mondani, hogy a negyven-ötven megrendelés az azt jelentette, hogy minimum ezer forintot vettünk fel egy nap.
KG: Már a háború után?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, '45 után, a háború után.
KG: Jó, hát ehhez lehet viszonyítani.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ez egy nagy, bevett szakma volt, a vidéki fényképezés. A Halmi nagyon elismert, és bevezetett volt, főleg azért, mert remek ügynökökkel körülvett társaság volt.
KG: Egy vidéki fotózásra hányan mentetek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ketten mentünk le mindig. Az egyik játszott a gyerekkel, a másik csak ült vagy állt a gép mögött, és exponált, amikor a gyereknek jó volt az arckifejezése. Hát egy ilyen felvétel, egy ilyen sorozatfelvétel tartott tíz-tizenöt percig, gyorsan ment. A gyereket fölültettük az asztalra, mert főleg fejképeket csináltunk, szép "pofaképeket". Beszélgettünk vele, megfordítottuk, idenézz, odanézz, nézz föl, nézz le, fantasztikus könnyen ment.
KG: A társad is fotós volt, és néha váltottátok a szerepet?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem, főleg az ügynök maga jött velem, ő beszélt a gyerekkel és kész.
KG: Filmre fotóztátok, vagy üvegre?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, filmre, minden be volt állítva, fantasztikus production volt.
KG: Térjünk még vissza Halmihoz, tehát a tanoncidődre! Mondtad, hogy megtanultad tőle, hogyan kell üzletet csinálni, mi az, amiben pénz van. De, megtanultad tőle a szakmát is, és ez legalább olyan fontos! Jó lenne, ha el tudnád mondani, és fel tudnád sorolni mindazt, amit akár ma is hasznosíthat valaki. Arra kérlek, egészen konkrétan és tárgyszerűen beszélj arról, hogy mi az a szakmai tapasztalat, tanítás, amit Halmitól kaptál!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Halmi Bélától csak azt lehetett megtanulni, amit te meg akartál tanulni. Tehát tőle az alapokat, például, hogy, hogyan kell előhívni egy filmet, azt nem lehetett megtanulni, mert azt ő sosem csinálta, arra ott voltak a segédek. A Halmitól azt lehetett a legjobban megtanulni, hogy tulajdonképpen mi a világítás. Ez pedig a legfontosabb, mert az egész fotográfia - én most főleg a portréról beszélek - a világításon áll vagy bukik, ezen múlik. Akkor még nem volt színes fényképezés, a gyerekképek is kézzel színezett képek voltak. Nem volt itt színes kidolgozás, mindent fekete-fehéren készítettünk, és a világítás volt a legdöntőbb. Ahogy láthatod az én képeim - amiket ugyan már mind Amerikában készítettem - a régi Halmi-stílusúak. Neki volt egy stílusa, az ő fotográfiáira ránéztél és tudtad, hogy az Halmi Béla fotográfiája.
KG: Mi volt a technikai háttér?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Tulajdonképpen a régi műtermi időkben a világításon kívül, más nemigen volt. Miután 4x5-ös nagylemezre csináltuk a fölvételeket, mód volt a korrekcióra, a retusálásra. Minden negatívot retusáltak akkor, ami persze komoly nagy munka volt. Ez az egyetlen fázis amihez nem értek, mert retusálni nem tudok, ahhoz nekem nincs türelmem.
KG: Milyen lámpa-parkotok volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Minekünk tulajdonképpen akkor a műteremben nem volt több lámpánk. Egy lámpa volt, amit úgy hívtak: Jupiter. Ez egy nagy lámpa volt, ami úgy hiszem, hogy szénégőkkel működött. Előtte volt valami matt üveg, és ez egy borzasztó lágy világítást csinált. Itt tulajdonképpen az okozta a fény-árnyékot, hogy ezt a nagy lámpát idetoltad, vagy odatoltad. Ha laposra akartad világítani, akkor szembe világítottál, ha akartál fény-árnyékot, akkor elvitted kicsit messzebbre, hogy jöjjön egy háromszög a másik oldalról.
KG: Ernyők és terelők, néger, ilyesmi?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, semmi nem volt.
KG: Tehát gyakorlatilag e
z az egy lámpa volt, és ennek a mozgatása?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, a műteremben annak a mozgatása. Amikor az Erzsébet körútra érkeztünk, akkor már nem volt Jupiter, az tönkrement a Kecskeméti utcában. Akkor már több kis lámpát használtunk, spot-okat tettünk hátra, ami a fejre ment, meg két oldalra, vagy három oldalra egyet-egyet. Akkor megvilágítottuk a hátteret, volt egy fővilágítás, ami a legerősebb lámpa volt. Akkor már túlléptünk az egy szeneslámpán. A gyerekképeket is három lámpával, három kislámpával csináltuk vidéken.
KG: Hátterek, drapériák voltak?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Voltak festett hátterek, amik úgy néztek ki, mintha fény-árnyékot adnának, de azok festve voltak. Volt fehér, volt fekete háttér, akkor már cseréltük a háttereket.
KG: Még egy utolsó, a technikára vonatkozó kérdés. Mekkora volt a Kecskeméti utcai műterem?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Kecskeméti utcai üzletben a műterem egy nagy szoba volt. Most hogy kérdezed, eszembe jut, hogy tetővilágításunk is volt. A tetőablak el volt függönyözve fölül és amikor szükség volt a fényre akkor egy bottal el tudtuk a függönyt húzni. Szóval három fényforrás: a tetőablak, az oldalfal és a Jupiter csinálta világítást. A műterem az egy nagyon nagy helység volt, gyönyörűen berendezve, és csak üvegből volt az egyik oldal, és a tető is.
KG: Végül is három oldalról lehetett világítani?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: És fölsőből meg a másikból is, szórt fényeket lehetett csinálni?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Úgy emlékszem, hogy nálunk ez elég sablonosan ment. Rengeteg esküvőt csináltunk, az is egy ilyen beállított, bejáratott dolog volt az öregnél. Nem kellett olyan sokat tologatni vagy bármit csinálni, főleg egész alakos képek voltak. Hát a fényképezésnek ez a szisztémája, vagy nem tudom minek nevezzem, ez elmúlt, idejét múlta.
KG: Idejét, szerintem nem múlta, de valóban kevesen dolgoznak így.
ALMÁSI LÁSZLÓ: De, idejét múlta, mert már senki nem csinálja a mai világban azokat a borzasztó szép, lágy, tónusos képeket, ami akkor volt. Ma egy olyan képre azt mondják, hogy életlen, tudod?
KG: Igen, a túl lágyított képre tényleg azt mondják.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Minden egy csodálatosan bevezetett sémára történt. Nem lehetett baj, se az expozícióval, se a világítással, se az előhívással, se semmivel. És akkor még ott volt a korrekció, a retus!
KG: Tehát a Halmi-stílus, lényege, ha jól értem, a mívesség, a nagyon szép, lágy képek. Te mennyire tetted magadévá, mennyit változtattál rajta?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amit az öregtől tanultam az, az volt, amit ő szeretett csinálni, főleg a férfi portrékat. Láthatod az én képeim is, főleg férfi portrék. A világítás, tulajdonképpen a pofától, az embernek az arcától függött. Mit kell lelágyítani, mit kell sötéten hagyni, mit akar az ember az adott arcból kihozni. Szóval ezt a stílust tanultam meg a Halmitól, és főleg azt a momentumot, hogy ő jól tudott bánni az emberekkel, kért egy arckifejezést, aztán egy másikat, nemcsak mosolyogtatta a delikvenseket. Ez azt jelentette, hogy látta a modell egyéniségét, és azt ki is akarta domborítani a képeivel, és ez minden esetben sikerült. Ő nagyon értett az emberekhez!
KG: Ezt technikailag, hogy kell elképzelni? Beszéltette, beszéltette, grimaszoltatta az embereket és egyszer csak bebújt a lepel mögé és kattintott?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem bújt, mert én voltam a bebújó alatt, én állítottam az élességet, ő csak beszélt, és beállította a fejet és a világítást. Ő már nem bújt bele a gépbe, hogy ez jó-e, vagy nem, csak nagyon ritkán. Különböző objektívek voltak akkor még. A portréhoz volt az a hatalmas objektív, ami a lágy volt, a közepes kicsit élesebb, és volt a harmadik, amit cserélni lehetett ezen a nagy műtermi gépen, az csinálta egész alakot. Szóval ez a fotográfia akkor nem volt olyan egyszerű, mint a mai nap, hogy saját magad látod a digitel képben, hogy mit akarsz lefényképezni. Én magam nem tudom használni a digitelt és a mai napig, nem is használom. Most határoztam el, hogyha egyszer lesz annyi pénzem, akkor veszek a Leica helyett egy Leica-digitalt. Tudod?
KG: Hát ugyanarra az eredményre nem fogsz jutni vele, az majdnem biztos!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát nem gond, ezt meg kell tanulni.
KG: De a digitális gép nem arra van kitalálva. Azt a finomságot azt nem lehet visszaadni egy digitális kamerával. Különösen nem portrét!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem?
KG: Nem. Ez a technika a dokumentálásra való. Sportfotó, tüntetés stb., családi események nyaralás. Hiába digitális, és korrigálhatsz a számítógépben, nem tud adni olyan árnyalatokat és tónusokat, mélységélességet, mint a film. Legalábbis szerintem.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amikor tavaly a Halmi csinált egy filmet itt Fóton, a Christmas Carol-t, és ukrán táncosokat hozott ehhez, akkor az én Leicámmal, a Sumaron, a Vaidan-lencsével fotóztam ezeket a táncosokat. Szóval, tényleg azért hívtak el, hogy ez nem egy digital.
KG: Szerintem ez még egy jó darabig így is fog maradni. Játékfilmet sem forgatnak - eltekintve ritka kivételektől - digitális kamerával, és ugyanez van a fotónál.
A
LMÁSI LÁSZLÓ: Nagyon érdekes, mert a Szipál Marci, aki a partnerem volt Amerikában, és itt él most már ő is, digital fényképezőgéppel dolgozik, és azt mondja, hogy borzasztóan könnyű ezt csinálni.
KG: Hát ez igaz, de a végtermék összehasonlíthatatlan!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én egyet tudok, az ő amerikai képei, amiket még nem digitallel csinált, nekem sokkal jobban tetszenek, mint a mostaniak.
KG: Arra kérlek, hogy a technikai eszközökről beszéljél még! Induljunk ki abból, hogy ezeket meg lehet nézni a múzeumban, de te használtad is őket!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Gábor, rettenetesen egyszerű volt, mert ez egy limitált dolog volt! Akkor egy műterem olyan volt, mint ahogy elmondtam. Nemcsak a Halminál! Csak mondjuk az Erzsébet körúton kellett változtattunk, mert akkor már nem volt meg a Jupiter, de lehetett venni spot-lámpát, amin állítani lehetett, hogy kisebb, vagy nagyobb fényt adjon a hajra, vagy ahová kell. Szóval a világítást, azt teneked látnod kell a pofán, hogy jó-e vagy rossz. Ha például túl sok fény esik pont az orra, azáltal a pasinak akkorra orra lesz, mint egy elefántnak. Szóval a technika nem volt, olyan rettenetesen nehéz, mert fel volt szerelve egy műterem, tényleg ahogy kellett. Ez egy olyan korszak volt, amikor nagy fotográfusok voltak Budapesten és kész. Az Angelo, aki ugyanezt csinálta, a Várkonyi, aki ugyanezt csinálta, stb.
KG: Hol volt az Angelo műterme?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az Angelonak a műterme a Nagymező utcában volt először, hogy a második hol volt azt nem tudom, az Arizona házban dolgozott az Angelo. A Várkonyinak, úgy hiszem a valahol az Anker-közben volt az üzlete, nem tudnám megmondani pontosan hol.
KG: Várkonyi nevét nem ismerem, mi a keresztneve?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom. Volt még a híresebbek közül a Fodor Tibor, kint volt a fotográfus üzlete az Erzsébet királyné úton, ott csinált szép portrékat. És akkor kit mondjak még neked? Szóval nem volt olyan nagyon sok jó fotográfus Magyarországon, mert kötve volt egy helyiséghez, egy nagy rezsihez, világításhoz, és meg kellett tanulni ezt a szakmát.
KG: Mennyire tartották a kapcsolatot a nagyok? Mondjuk Halmi és az Angelo?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem hiszem, hogy tartották a kapcsolatot, mert például ezek, akiket most az előbb mondtam, kimondott portré-fényképészek voltak. A Halminak azért volt huszonegy alkalmazottja, mert ő kitalálta, hogy kidolgozza az összes amatőr képet is a városban. Kifutója volt, aki körbe ment, összeszedte a filmeket, és az üzletben megcsináltuk. És volt a vidék is! Szóval a Halmi üzletember is volt, nemcsak egy nagyon jó fotográfus. Hát ez az, amit tanultam tőle, az a nagy dolog, hogy ő mindig nagy pénzt keresett.
KG: Mennyire kötődött, Halmi az ipartestülethez? Mennyire volt fontos a fényképészek ipartestülete?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudnék erről beszélni neked, hogy mi volt az ipartestületben, volt a fényképészek ipartestülete, de nem hiszem, hogy akkor az egy fontos dolog volt.
KG: Például a vizsgáztatás az ő kezükben volt, ezen kívül te nem érzékeltél semmi lényegeset?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, semmi lényegeset, nem is tudok hozzászólni, hogy az ipartestület egyáltalán mivel segített, vagy mit dolgozott.
KG: Halminak nem volt funkciója az ipartestületben?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem. Hát a Halmi elismert fotográfus volt, nagyon tisztelték az öreget, nagyon-nagyon tisztelték. Nemcsak a fotográfiái miatt, hanem azért, mert egy nagyszerű ember volt.
KG: Térjünk vissza Halmi műtermeihez! Eljött a felszabadulás, de nincs Kecskeméti utcai üzlet!
ALMÁSI LÁSZLÓ: S akkor ugye rögtön keresem a Halmi Bélát, akiről tudtam ugye, hogy hol lakik, találkoztunk és kapott egy másik helységet, a Kálvin tér 3-ban, ahol nagyon rövid ideig voltunk, mert a Szovjet-Magyar Baráti Társaság kiigényelte. Ez egy emeleti helyiség volt, és tulajdonképpen onnan kitették őt, adtak helyette egy üzlethelyiséget a körúton, az Erzsébet körúton, a mozi mellett. A Dohány utca sarkán volt a Híradó Mozi mellett ez az üzlet.
KG: New York Palota, Híradó Mozi és rögtön utána az üzlet?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Ott mi teljesen, összementünk mint olyan, nem kellett már az a sok felszerelés, mert csak az öreg fotografált az üzletben, lent egyedül. Volt egy galéria, ahova én mentem föl és onnan kezdtem el irányítani a vidéki akciót. Szóval én voltam tulajdonképpen a főnöke a gyerekfotózásnak, dolgozott velünk még négy-öt ügynök, én voltam a fotográfus, és a drága apám szállította le a képeket, szóval nem postán, utánvétellel mentek, hanem le lettek szállítva és a megrendelők megnézhették a képeket, úgyhogy ez - ahogy már mondtam - egy borzasztó nagy üzlet volt.
KG: És mit csinált Halmi?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát továbbra is imádott átmenni az Emkébe sakkozni, és tovább is a portrékat fényképezett - ebben ő nagyon nagy volt - gyönyörű portré-kirakatunk volt az Erzsébet körúton. A régi vevői, azok a nagy emberek, akiket ő valaha fotografált, már nem voltak. Ő udvari és kamarai fotográfus volt, az volt a címe: "József főherceg ő királyi fensége - vagy nem tudom micsoda - udvari és
kamarai fényképésze", ez volt az ő rangja és címe. Dehát ez a közönség már nem volt ugye, a körúti jövő-menő embereket kellett fotografálni, nagyon szépen és remekül csinálta az öreg, és imádta továbbra is a fotográfiát. Hétköznap, amikor én ott voltam, továbbra is asszisztáltam neki, de nekem akkor már nem volt fix fizetésem, hanem én, a vidéki akcióból kaptam, egy bizonyos összeget, jutalékot, ami sokkal nagyobb volt, mint egy átlagos fizetés. Az Öreg nem törődött soha azzal, hogy mennyi pénz jött be, csak megkérdezte, hogy Lacikám, mennyi pénz van, és akkor megmondtam, hogy ennyi és ennyi, ő meg azt mondta, hogy tartsál meg magadnak ennyit, és ennyit. Szóval ez majdnem családi dolog volt Halmi Bélával. Ez addig tartott, amíg egy nap közölte velem, hogy Lacikám, belépek egy szövetkezetbe, és elintéztem, hogy te is bejöhess velem, mert a szövetkezetbe csak önállókat vettek fel, olyanokat, akiknek ipara volt. S akkor közöltem az öreggel, hogy mester, én nem akarok a szövetkezetbe belépni, nem akarok szövetkezeti tag lenni, továbbra is a vidéket akarom csinálni, kiváltom az iparengedélyt, megtartok két vagy három ügynököt magamnak. És tényleg akkor meg is nyitottam a Király utcai üzletemet, ahol tulajdonképpen ugyanazt csináltam, mint Halmival. Volt egy Koppány Karcsi nevű fényképész, akivel együtt jártam tanonciskolába, és őt fölvettem, mint partnert az üzletbe. Én voltam a tulajdonos, ő maradt a műteremben, és ő csinálta azt, amit a Halmi Béla csinált: fotografált két tanulóval. Én elkezdtem gondolkodni, hogy a vidéki akciók mellett, amelyek csak szombat-vasárnap foglaltak el bennünket, mihez lehet még kezdeni. Akkor kezdtem a vendéglátó-ipari fotósorozataimat az Onódy Lajossal, akihez bementem, és úgy látszik, hogy borzasztó szimpatikus lehettem neki, mert abban a pillanatban...
KG: Várjál egy pillanatra! Egy apróságot hadd kérdezzek! Honnan tudtad, hogy Onódyhoz kell menni?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát, ő volt a vezérigazgató.
KG: Ez világos, de volt másik cég is, nemcsak az, az egy vállalat, mehettél volna máshova is!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Akkor ez volt az egyetlen olyan cég, az övé az egész vendéglátóiparban - abban az időben -, ahol fölvehettek. Mert akkor volt egy reprezentatív igazgatóság, volt a minisztérium, ahol a Lázár volt, és az egész vendéglátóipar csúcsa volt az Étterem és Büfé Vállalat, ahova bementem és jelentkeztem. Az egész ötlet onnan indult el, hogy a Moulen Rouge-ban, ahova majdnem minden este jártam - mert csodálatos élet volt akkor - műsor volt, de a kirakatba semmi sem volt kirakva.
KG: Egyet pontosítsunk, 1954-ben vagyunk ugye, akkor nyitottad meg az üzletedet?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: Akkor a Moulen Rouge-t már nem Moulen Rouge-nak hívták!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Dehogynem.
KG: Nem Budapest Táncpalota volt a neve?
ALMÁSI LÁSZLÓ: De, úgy, ahogy mondod.
KG: Kapott egy szocialista nevet.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, de mi úgy hívtuk és hívjuk életünk végéig, hogy Moulen Rouge. Azok az emberek, akik ott felléptek, majdnem mind személyes barátaim voltak, a képeik már kint voltak az én Király utcai, Majakovszkij utcai üzletem kirakatában.
KG: Mondjál egy pár nevet, kik voltak ők?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Alfonzó, Galambos Erzsi, Csonka Bandi, szóval a nevettetői az országnak és a szép nők, Mednyánszky Ági és a többiek, én meg fotografáltam őket az üzletemben, nagyon szép képek voltak a kirakatomban.
Fölmentem a Puskin utcába, ott volt az Étterem és Büfének az igazgatósága, ahol kérdeztem, hogy kivel lehet beszélni, mert nekem volna egy elképzelésem, hogy ingyen fotografálnám a műsorát a Moulen-nak, és ez az én hirdetésem lenne tulajdonképpen, hogyha kinn lennének a Galambos Erzsi és a többi szép nők és emberek képei, mint Almási fotók a Moulen kirakatában. Így kerültem az Onódyhoz, aki azt mondta nekem, hogy nagyon jó, nagyon jó az ötlet. Nem kell ingyen csinálni, mondta, mi meg fogjuk fizetni magának, vagy neked, már nem emlékszem, hogy tegeződtünk-e. Így kerültem szerződéses viszonyba az Étterem és Büfé Vállalattal, és ez megint egy csodálatos korszaka volt az életemnek. Ebédjegyet kaptam az Étterem és Büfé Vállalattól, ahol akartam, ott ebédeltem fillérekért, és a legszebb embereket ismertem meg, mert tulajdonképpen az Onódy vállalatnál pontosan azok az emberek voltak üzletvezetők, akiket az én régi életemből, mármint a Halmi Robival való szórakozásomból kifolyólag ismertem meg. Hát csodálatos dolog volt. Ugye, a Tabányi játszott - amint tudod - tíz évig az Emkében, és ott volt a régi tulajdonos, aki egy kis ember volt, és korábban tulajdonképpen a Moulen Rouge-nak is tulajdonosa volt. Szóval olyan kicsi körben ment az egész, hogy ez csodálatos élet volt és csodálatos szórakozás.
KG: Az Onódynak az volt az egyik trükkje, hogy a régi szakembereket és tulajdonosokat megtartotta!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy hiszem a legnagyobb húzása az Onódynak az volt, hogy ezek a régi emberek, akik a legjobb szakemberek voltak ebben a szakmában, tehát mondok két-három nevet: Gosztonyi János, aki az Évának - az egy vendéglő volt a Mad
ách téren - volt a tulajdonosa, azután volt a Jávor, aki már nem tudom, hogy minek volt a tulajdonosa. Akkor, a Magyar utcában volt egy hely, amit nem tudom, hogy hívtak, Drukker Józsi volt a tulajdonosa. Szóval ezek a nagy vendéglátó-iparosok mind össze voltak gyűjtve ott az Étterem és Büfé Vállalatnál. Tulajdonképpen ez volt a sikere ennek a vállalatnak, hogy hozzáértő emberek dolgoztak, és intézték saját maguk a dolgokat. Én úgy hiszem elmeséltem neked a Timár bácsi történetét?
KG: Igen, de az egy másik eset, ő a cukorka-gyáros volt. A hidegkonyhást Tárgyiknak hívják!.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én úgy emlékszem a Mézes Mackóban, a Timár bácsi csinálta a csodálatos dolgokat, ezeket a hidegtálakat. Szóval az Étterem és Büfé Vállalat fölölelte tulajdonképpen lassan az összes nívós budapesti szórakozóhelyet. Utána a Balatont. A Balatont, ami le volt rombolva. Például: Siófok, azt teljesen fölépítette, és hogy csinálta meg! Pontosan ez a Drukker Józsi volt ott lent az üzletvezetője, az Európában vagy már nem tudom, hogy melyikben. Ami azt jelentette, hogy énnekem a szórakozási lehetőségem egy picikét kimozdult, mehettem a Balatonra is. Nagyon jó élet volt, nagyszerű élet volt.
KG: De ezt időben nem értem.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Miért?
KG: Hogy a Balaton, az hogy kerül ide? Mert én úgy tudom, hogy Onódy a balatoni fejlesztést és programot, az '58-as Brüsszeli Világkiállítás után indította el?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Valószínűleg.
KG: De akkor, te már nem voltál itthon!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Jó, de, ő nem '56 után indította el a Balatont.
KG: Én úgy tudtam - és senki nem mondott ennek ellent idáig -, hogy a Brüsszeli Világkiállításon Onódy fölfigyelt arra, hogy vannak a motelek, amelyeket ott Brüsszelben részben a kispénzű turistáknak, részben pedig a világkiállításon dolgozó embereknek állítottak föl szálláshelyként. Megtudta, hogy a belgáknak semmi szüksége sincs ezekre az épületekre. Kitalálta, hogy, abból a haszonból, amit Brüsszelben a magyar étterem termelt, nagyon olcsón meg lehet vásárolni ezeket, és ezt valahogy el is intézte. Vettek 10 db motelépületet, amelyeket Brüsszelben szétszereltek, vonatban hazahoztak, és itt, Siófokon, Fonyódon, Zamárdiban, Tihanyban és Keszthelyen föl állítottak. Úgy tudom, ezzel indult el a balatoni projekt. A szállodákat, az Aranyparton, valamikor a '60-as évek elején kezdte építeni. Mi volt még korábban a Balatonnál?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A moteloknál én már nem voltam itt.
KG: Ezért kérdezem!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amikor ő elkezdte a Balatont, az a forradalom előtt egy-két évvel történt. Ez azt jelenti, hogy az ő tulajdona lett a siófoki Nagyszálloda, aztán lejjebb volt, tisztán emlékszem rá, Balatonlellén egy szálloda, ahol Picsor Kálmán volt az igazgató. Ez azért jut így eszembe, mert egy nagyon szép nővel voltam ott! Ez mind az Onódy- vállalathoz tartozott! Azért is emlékszem erre - Vörös Csillag volt a neve a szállodának -, mert nagyon olcsó volt.
KG: A siófoki?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, a lellei! Nagyon olcsón, vagy ingyen mehettem oda, nyaralni, már nem emlékszem. De ez már majdnem a vége felé, a forradalom előtt volt.
KG: Hát ez érdekes!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Megmondom neked őszintén, nem emlékszem pontosan az évekre, mert összekeveredtek nekem. De, az biztos, hogy a maszekoskodást a Király utcában, és az Onódy-féle vállalati fényképezést, borzasztóan szerettem. Az üzletben alig voltam bent, mert vagy a Puskin utcába mentem, vagy a gyerekfotózásban intézkedtem. Persze nem csak a Moulen műsorát fényképeztem. Ha az Onódy azt mondta, hogy fénykép kell valakiről, akkor az adott művész bejött, üzletbe és csináltam róla egy gyönyörű képet. Mert aki fellépett mondjuk valahol, annak kötelessége volt bejönni. Vissza kell térnem a Tabányira, aki tíz évig játszott az Emkében, ő is eljött hozzám, mert ki kellett tenni róla egy képet, és a mai napig is áld engem ezért a képért.
KG: Tehát akkor nemcsak a Moulen-ban raktatok ki képeket, hanem az Emkében is, és mindenhol, ahol csak lehetett?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, amit lehetett. És a helyiségekről (Gellért, Szigeti Nagyszálló stb.) az Andrássy úton, az átvilágított a hirdető oszlopokra is kiraktunk a képeket.
KG: Melyik részén? Egész végig az Andrássy úton vagy az Oktogon és Liget között?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom, hát egy-két ilyen világító oszlop, nem volt sok.
KG: Cserélgették a képeket, vagy amit egyszer betettek az ott is maradt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Egyszer betették, de ez már szintén a vége fele volt az én ügyködésemnek.
KG: Mármint Magyarországon?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, a magyarországi ügyködésemnek.
KG: Már mondtad, hogy sok embert ismertél a szakmából a Halmi Robival való éjszakai kalandozásaid eredményeként. Erről a barátságról, tehát a tanoncfiú és a mester fia közötti kapcsolatról, meg a kalandjaitokról, meséljél kérlek!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Halmi Robi két évvel idősebb nálam, ő '24-es. Tulajdonképpen, amikor még iskolában volt, akkor még csak a szünetekben szórakoztunk együtt. De azután is, hogy ő leérettségizett sokat jártuk a várost, az éjszakát. Sosem fel
ejtem el, volt egy Bugatti versenykocsija. Mentünk a Múzeum körúton a műterem felé, akkor még nem voltak lámpák az utcán, és a rendőr már ismert bennünket, tudta, hogy a Bobi kanyarodni fog, és akkor leállította a forgalmat a Kossuth Lajos utca és a Múzeum sarkán, hogy nehogy valami izé legyen, mert ugrált egy kicsit a kocsi. Akkor még furcsán vezetett a Bobi! Iszonyú gyorsan hajtott, de nem tudott rendesen sebességet váltani! Szóval nagyon jó volt ez, nagyon szép idők voltak. Utána már, amikor ő leérettségizett, akkor többet volt a műteremben, bejárt. Akkor már összeköttetésben volt az amerikai misszióval. A VI. emeleten volt egy Fodor nevű ember, aki kidolgozta a katonák képeit, és a Bobi mutatott be ennek a Fodornak, hogy én is dolgozzak neki. Végül le is lett tartóztatva. Soha nem felejtem el, az öreggel mentünk a Markó utcába, a tárgyalásra, ahol kihozták bilincsben a Robit. Ő röhögött, mi meg majd összekakáltuk magukat az ijedelemtől. Biztos, hogy az öreg intézte el, hogy őneki végül semmi baja nem lett. A tárgyalás után azt mondta az öreg: "Laci és Bobi, veszek a Jeneitől két biciklit és biciklizzetek át a határon!"
KG: Mi volt az ok? Mi miatt kapcsolták őt le?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én azt nem tudnám megmondani, biztos összefüggésben volt a dollárral és az amerikai misszióval. Nem tudom a részleteket.
KG: Mikor történt ez?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom megmondani, hogy mikortól volt, a Kossuth tér 4-ben volt az Amerikai Katonai Misszió. Hogy ez hányban volt? Jóságos Isten!
KG: Nekem az a gyanúm, hogy rögtön a felszabadulás után. Nem lehet?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Lehet. Hát '45 után, az, halál biztos, hogy '45 után. Hát hogyne! A Halmi Bobi is '45 után ment el, amikor itt a hatalomátvétel volt, akkor ő még itt volt, az öreggel együtt volt.
KG: '44. március?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
És, hogy jutott eszébe a barátodnak kapcsolatba lépni az amerikai misszióval?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát, hogy, hogy jutott eszébe kapcsolatba lépni, azt nem tudom.
KG: Erről nem beszéltetek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Erről nem beszéltünk, de hát miután ő az angol internátusba járt iskolába Sárospatakon, tökéletesen beszélte az angol nyelvet, nagyon jó autóvezető lett, szóval nem tudnám megmondani, hogy mi volt, de azt tudom, hogy személyes, nagyon jó barátságban volt egy pár fontos emberrel.
KG: Nem értem ezt a történetet kristálytisztán! Volt a Fodor nevű pacák a misszióban, aki fotózott.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Akinek semmi köze nem volt a Halmi Róberthoz! Volt fönt egy laboratóriuma a VI. vagy VII. emeleten, ahol a katonai misszió is működött, és én kidolgoztam neki a képeket.
KG: Hétköznapi képek voltak? Volt valami közük a politikához?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem! Ezek amatőr felvételek voltak, a Fodoré nem volt egy titkos laboratórium! Úgy volt, úgy hiszem, hogy bérelt ott fönt egy pici helyiséget, és amit a katonák, fotografáltak a városban, azt ő kidolgozta egy nap alatt.
KG: És ezekből a megrendeléseiből időnként átadott neked, amikor nem bírta a tempót?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy van.
KG: És akkor ezért gondolom valamit fizetett?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Persze fizetett, Fodor Endre, ez volt a neve.
KG: Ezt most már értem, még azt kellene elmesélned, hogy mi miatt kapták el, a Bobit?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Mint mondtam neked, ennek semmi más oka nem lehetett, mint a dollár, és a személyes kapcsolatai.
KG: Milyen dollár?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát akkor is feketén váltották a dollárt, és biztos, hogy ő közvetített, vagy adott el dollárt!
KG: Világos. Ennek megint semmi köze sincs politikai dologhoz?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Semmi köze nincs a politikai dologhoz, legalább is én azt hiszem, hogy semmi köze nincsen.
KG: Mennyi ideig volt bent a Markóban?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nagyon rövid ideig volt letartóztatva, egy gyors tárgyalásra kihozták, és szabadlábra helyezték őt.
KG: Fel is mentették, vagy valami pénzbírságot, vagy felfüggesztettet azért kapott?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudnám megmondani, de a lényeg az volt, hogy mi majdnem elájultunk az öreggel, ahogy ő bejött bilincsben és röhögött. Ez volt a lényege ennek a kis epizódnak.
KG: Megkaptátok a bringát és mi történt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem kaptuk meg a bringát, hanem azt mondta az öreg, hogy "vettem a Jeneinél - az egy híres bicikliüzlet volt a Ráday vagy Lónyay utca sarkán - két biciklit és menjetek, disszidáljatok". Akkor én éppen szerelmes voltam egy lányba, és mondtam, hogy "én nem megyek mester sehova se". Hogy a Bobi biciklivel, vagy nem biciklivel ment-e, azt sem tudnám megmondani.
KG: De mindenesetre akkor ment el?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Akkor ment el, igen, és úgy hiszem, hogy ez '48-ban volt. Azt hiszem, de biztosra nem merném mondani.
KG: Egyenesen Amerikába ment?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Azt nem tudnám megmondani, hogy egyenesen Amerikába ment-e vagy sem, de hogy Amerikába ért, az, biztos. Hogy előtte mit csinált, vagy hogy hova került, azt nem tudom, mert sosem beszéltünk erről.
KG: Mikor jelent meg újra az életedben? Mikor hallottál róla egyáltalán?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudtam semmit róla. Az öreg nem is beszélt a fiáról akkor az üzletben
, csak azt mondta, amikor kérdeztem, hogy mi van a Bobival: jól van, és azzal kész. Hogy én mikor hallottam róla először? Az kérlek szépen, pontosan megmondom neked, 1957. január vagy februárban. Az öreg Halmi már Bécsben volt, és küldött nekem egy levelezőlapot, amiben az állt, és most felolvasom ezt a levelezőlapot, mert itt van az én falamon a fényképek között. Fodor Julika, akinek címezte az öreg a levelezőlapot, a tanulólányom volt. Bécsben az öreg, nem akart nekem írni, biztos gondolta, hogy ez itt hiba lenne, és a Julikának írta a levelet: "Kedves Julika! Kérem, legyen szíves megmondani Lacinak, hogy nagyon várom. Bobi mindent megtesz az érdekében, beutazást és állást. Együtt vagyunk Révészékkel..." stb. De csak akkor kerestem meg az öreget, amikor ki lettem utasítva Németországból és vártam, hogy rám kerüljön a sor, hogy kivigyenek Amerikába. Akkor már a Halmi család ott volt, akkor írtam és kértem, hogy szponzoráljon engem, mert akinek fizették az útiköltségét, azt gyorsabban vitték ki. Akkor küldött egy levelet, szponzorált, és amikor megérkeztem New Yorkba, akkor azt mondta, hogy elintézi, hogy belépjek a Halmi-Groupba. Nem léptem be!
KG: Szerintem menjünk még vissza az időben! Nagyon érdekelne, hogy merre jártatok Halmi Bobival milyen figurákkal ismerkedtetek meg!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az egyik kedvenc helyünk volt az Apacs Tanya. Olajos padlója volt, úgy hiszem, hogy cigányzene volt benne. Nagyon jó kis hely volt. A Bobi mindig borzasztó elegáns volt, nyáron fehér - mint a szmoking, olyan - ruhákban járt, és sosem felejtem el, ezen az Apacs Tanyán ő leült az olajos padlóra, ebben a fehér nadrágban, mert az volt a kedvenc nótája, hogy Tizenhárom végből van az én gatyám. Igen, ez egy magyar nóta volt és így dáridóztunk!
KG: Hol volt az Apacs Tanya?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy hiszem a Lónyai utcában, vagy a Ráday utcában, de az is lehet, hogy a Szép utcában. A Szép utcában volt még egy jó hely: a Boleró, de ezek már régi dolgok. Olyan fiatal voltam, tudod, és hát sok mindent elfelejt az ember!
KG: Persze.
ALMÁSI LÁSZLÓ: De hát ez egy élő kép ma is előttem, ahogy a Tizenhárom végből van az én gatyám című dalt üvöltöttük ott a cigányzenével.
KG: Merre jártatok még?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát, sok helyen jártunk.
KG: Várjál csak, egyszerűbbet kérdezek, és ez még vissza is vihet az emlékekhez! Mondtad, hogy a felszabadulás utáni időben viszonylag hamar konszolidálódtak a vendéglátóhelyek.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: Tehát a vendéglőkben-kávéházakban megint lehetett enni-inni kapni, és szépek is voltak. Az államosításig minden működött rendesen, többnyire a régi tulajdonosokkal, bérlőkkel. De mik voltak azok a kedvenc helyeitek, amiket még a háború előtt, a munkaszolgálatba vonulásod előtt látogattatok, és megmaradtak a felszabadulás után is?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát volt a Bisztró Bár, ahol Solymosi Lulu egy nagynevű nagyon jó zongorista játszott. Akkor volt a Bécsi utcában a Léderernek a helysége, ahol a Cziffra Gyuri játszott. Akkor a Savoyban, fönn a Savoyban a Hámori Frédi. Az Emkének volt egy Grillje, ahol folyt az éjszakai élet, ahol a Szabó Testvérek játszottak. Szabó Ernővel, mind a ketten szerelmesek voltunk a Galambos Erzsibe abban az időben. És a Miami Kávéház, ami egy borzasztó érdekes hely volt, egy Svidek Marci nevű tulajdonossal, aki fehérbetétes cipőben járt télen-nyáron.
KG: Mi volt a külön érdekessége a tulajon kívül a Miaminak?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Miami az főleg éjszakai hely volt, ahova reggelre mentek az éjszakai emberek, az volt a Miami Kávéház.
KG: Hol volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A körúton.
KG: Melyik részen? Mi lett a neve később?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom megmondani, csak arról tudok, hogy a tulajdonost Svidek Marcinak hívták. Marci bácsi.
KG: És ez megvolt a háború után is egy darabig?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Azt sem tudom. Mi az, hogy a háború után? A forradalom után!
KG: Nem, '45 után?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát hogyne! Akkor volt a Miami Kávéház.
KG: '42-'43-ban a barátoddal, Bobival beléptetek az éjszakába milyen volt a hangulata akkor és milyen volt a '45 után? Van-e különbség a kettő között, ha igen, mi?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ezek a helyek megvoltak a háború után, sőt nagyon jólmenő helyek voltak akkor a háború után, amint kinyitottak, emlékszem, hogy játszott a Cziffra Gyuri, meg a többiek.
KG: Tabányi is, a háború után?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Tabányi az Emkében, igen! Kicsit összekeverem a dolgokat, az éveket, az biztos. Olyan nagyszerű életem volt, minden korszakában az itt létemnek, hogy teljesen egybe folyik az egész, tudod? Összeköttetésben van az én életem, nagyon szép nőkkel is, tudod? Nagyon sok szép nő volt akkor itt Pesten is és fantasztikus jól éltünk! Akinek volt pénze, az nagyon-nagyon jól élt az éjszakában is. Akkor nagyon-nagy éjszakai élet volt. Az emberek mintha örültek volna, hogy életben maradhattak és gyerünk.
KG: Azután a kommunisták végül is átvették a hatalmat és diktatúra lett, jöttek a borzasztó '50-es évek. Ennek ellenére azt mondod, hogy még '50-ben, '51-ben is le lehetett ülni,
és normálisan létezni. Erről meséljél, mert ez nekem hallatlanul izgalmas dolog, és újdonság is. Az én képem az '50-es évekről az, hogy szinte mindenki be van ijedve, egy szót sem mer szólni, nem jár el sehova. Örül, hogy otthon van, és nem jött érte az ÁVO. Tehát az, amit te mondasz, nekem érthetetlen! Ezért kérlek, hogy az államosítások utáni korszakról mesélj! Amikor már nincs Japán, Baross kávéház Moulen Rouge, stb., de van helyette Büfé Vállalat meg Budapest Táncpalota. Azt próbáld meg nekem elmesélni, hogy ez hogyan volt!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Gábor, nem tudok ehhez hozzászólni azért, mert tulajdonképpen a saját életemen kívül soha nem érdekelt engemet, hogy mi van itten.
KG: Éppen a saját életedre vagyok kíváncsi, mert abból biztosan a többit is meg lehet érteni!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Soha nem érdekelt engemet, hogy mi van itten! Azt én nem éreztem, hogy kommunizmus van.
KG: Az hogy lehet?
ALMÁSI LÁSZLÓ: El voltam foglalva a fotográfiával, a vidéki fényképezéssel, a pénzköltéssel, mert nagyon jól kerestem! Ebből állt az életem. Nem tudtam egyáltalán, hogy mi történik Magyarországon. Elhiszem, hogy ez egy furcsa dolog! De nagyon jó színházi élet volt, olyan jók voltak a szórakozóhelyek, olyan szenzációs volt a zene, olyan kiváló emberek zenéltek, hogy nem is foglalkozott az ember - legalább is én - avval, hogy egyáltalán mi van körülötte.
KG: És hogy-hogy nem foglalkoztak ők veled? Mármint a hatalom, hiszen maszek voltál, nem sztahanovista, az éjszaka lovagja és nem a puritán erkölcsök bajnoka!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Mint ahogy neked mondtam, talán emiatt haragudott rám az én nagynéném, a Kállai Bella, aki akkor már itt élt Pesten, és rossz néven vette tőlem, hogy én alig látom őt, hanem élem az életem. Szóval...
KG: Azt értem, hogy ő ezt rossznéven vette. De az ÁVO, a rendőrség, a gazdasági rendőrség, sose piszkált? Nem kerestek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Hát én, azután lettem önálló, és akkor kaptam meg az iparomat, az üzlethelyiségemet, amikor itt már egy bizonyos fokú enyhülés történt. Én a Király utcai üzletemet úgy kaptam meg a VI. kerületi tanácstól, hogy egy barátom volt ott, Mészáros László, és ő segített engem hozzá ehhez az üzlethez. Ez az üzlet a Villért vállalatnak volt a raktára. Amikor elkezdődött ez a maszek dolog, és a helységet, kiutalták nekem, akkor még villanymotorokkal volt tele az üzlethelyiségem. Nekem kellett felvennem egy Stiglitz Gyuri nevű szállítót, lovaskocsival, hogy vigye át a nagy villanymotorokat a helyiségből a szemben lévő telepre. Jött is a Villért igazgatóság, vagy az igazgató, hogy én ezért börtönbe fogok kerülni, mert megáznak a villanymotorok. Én meg mondtam neki, hogy nekem hónapok óta ki van utalva ez a helyiség, és hogyha nem veszek föl embereket, akik elszállítják a holmit, akkor maga még most sem csinálja! Ez a maga a bűne, és ezért maga a felelős! Én nem vagyok felelős semmiért, mert ez, a saját üzletem! Takarja le a villanymotorjait! Akkor kinyitottam az üzletet, és jött a Koppány Karcsi, akiről beszéltem, és lett a partnerem a Király utcai üzletben.
KG: Kicsit csapongva haladunk, de nem baj, majd rendet vágunk a végén!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem baj, hogy csapongunk!
KG: Persze, majd szépen összerakjuk a végén. Mekkora volt a Király utcai üzlet?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Király utcai üzletnek a műtermi része akkora volt, mint az én szobám most.
KG: Mondjuk 6x4?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom pontosan, ez volt a műtermi rész, ahol főleg portrékat csináltunk. Volt egy laboratórium hátul, és egy sötétkamra hátrább, ahol állandóan sötét volt. Szépen be volt rendezve: nagyító gépek és kopírozó gépek, bár kopírozó gépet akkor már nem nagyon használtunk.
KG: Mi az a kopírozó gép?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A kopírozó gép azért volt jó akkor, mert a filmet egymás mellé letettük, és egy kontakt papírra megcsináltuk. Ez volt a ...
KG: Csíkmásolat?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen az volt. Főleg nagyítógépeink voltak, 35 mm és 6x6-os. Akkor már nem nagyon volt 9x2-es, csak nagyon kevés lemezfelvételt készítettünk. Főleg 6x6-osra, és 35 mm-re dolgoztunk 9-es Elmarral, vagy 13,5 Elmarral.
KG: Mi az oka annak, hogy a lemez kiszorult és a film került előtérbe?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én azt hiszem elsősorban az, hogy a közönség igénye megváltozott. Már nem szerették, vagy nem nagyon voltak divatban az agyonretusált képek. Inkább festéssel segítettük elő a hatást, kiemelni a szemet, ezt-azt, amazt. Szóval a fotográfiának a stílusa változott. Lealapoztuk az arcot, hogy a pattanások ne legyenek láthatóak, szóval a retus az életben történt meg!
KG: Értem, de szerintem a lemezre készült portré gazdagabb! Te ezzel nem értesz egyet?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem.
KG: Szerinted, hogy van?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Neked megmutattam az én képeimet, mind filmre készült. A titka ezeknek a film előhívása volt! Finomszemcsésen kellett úgy előhívni, hogy a filmek nem voltak erőteljesen előhívva, így az ilyen filmről készített nagyítás hatása egy soft, egy lágy tónus volt. Mutattam neked a vendéglátó képeimet, az mind 35 mm-re van fényképezve, és az nem úgy néz ki
, hogy azokkal valamit is kellett volna csinálni. Mert például látható a differencia, ha a másik sorozatot nézed. A forradalmi képeim nem lettek finomszemcsésen előhívva, azokat gyorsan előhívtam, és rájuk tettem egy screen-t, mint látod is, hogy lássák, szemcsés a kép. Tehát hogy az, hogy olyan a hatása legyen a képnek, hogy az külső, nem pedig, egy belső fotó. Ez a differencia. Nagyom finomszemcsésen kellett előhívni a filmet, nagyon óvatosan, hogy a hatás, amit el akartunk érni, meglegyen.
KG: Mi a trükkje, a forsza ennek, hogy a kép szemcsés és a lágy hatású legyen?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Gábor, nem tudom már elmondani a receptet. Mi állítottuk össze az előhívót, mert a pozitív filmeket is olyan hívóval csináltuk, amit mi főztünk meg, és persze a negatívot is. Hogy megértsed: amikor nagyon finomszemcsésen előhívtam a 35 mm-es filmet, akkor lekentem, vagyis beáztattam alkoholba azért, hogy ez nagyon gyorsan megszáradjon. Felakasztottam, és elmentem, hogy ne is legyek otthon, nehogy rámenjen akár egy porszem. Ez volt az alap: a tisztaság, és a finomszemcse. Igen, már nem tudnám megmondani, hogy mik voltak ezek, az előhívók. Nagyon fontos volt az alkohol, a tiszta szesz! Ez volt a kikötésem, az Onódy-féle állásomnál, hogy kapjak két liter tiszta alkoholt, amiből ők szeszt csináltak. Ezt utalták ki nekem az Onódyék, hogy én a filmeket megkezelhessem.
KG: Térjünk még vissza egy percre a nyersanyagokhoz! Az előhívással a filmnél is a lemezhez hasonló hatást lehet elérni?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem ugyanazt a hatást! Az emberek ízlése, a lényege ennek a dolognak, a fotográfiai ízlés megváltozása, vagyis a közönség ízlésének a változékonysága. Nem tudom. Ezek a régi gyönyörű képek, amik nagy emberekről készültek, mert ugye főleg nagy emberek képeit látjuk, ezek gyönyörűek voltak. Igaz, hogy arra is rájöttem, hogy a képek mondanivalója a legfontosabb vagyis, hogy ki van a képen. Mert végeredményben, ha lefényképezek egy Onódy Lajost, egy Tabányit, arra senki sem tudja rámondani azt, hogy szar a kép, mert az Onódy van rajta, vagy a Tabányi. Szóval az a feltétele a dolognak, hogy ki van a képen. A technikai rész más. De magáról a fényképről, meggyőződésem, - megmutatom neked: ott van például egy nagyon jó kép, a Jaksiról, aki egy csúnya ember, vagy a Kádár Laci, a másik, a zongorista, vagy ez a csoportkép amin rajta van a Szabó Sándor, meg a Zsazsa Gábor - senki nem nézi a kép minőségét, csak megkérdezi ki van a képen. Közben ez egy szar csoportkép. Hát ez a magyarázata az egésznek.
KG: De bocsáss meg, én továbbra is a technikát firtatom. Megjelenik a film, a kisebb gépek, és a fotográfusok elkezdik ezt is használni. De közben, úgy tudom, a portrékra nagyon sokáig, mégis a régi gépeket használták a lemezekkel.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem nagyon.
KG: Nem igaz az, hogy a lemezes régi gépek, a hosszú expozícióval és a régi optikákkal minőségileg jobb képeket csinálnak?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem igaz. Én szerintem a nagy gépeknél is a retus tette a képet széppé, itt meg a film finomszemcsés előhívása, és persze mindkét esetben a világítás. Mert a régi képeken, a nagy gépekhez volt egy Jupiter, a fő fény, és még valami, ami kintről jön, felülről-oldalról, ugye az a lényeg. Ma meg a spotok, igen. Mit akarsz tudni még?
KG: Hát csapongjunk tovább! Miért nem akartál belépni Halmi Bélával, a szövetkezetbe? Azt látom, hogy neked ez zsigerileg nem tetszett, de miért?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Mert láttam egy lehetőséget magamnak! Amikor ő belépett be a szövetkezetbe, akkor egy bizonyos fokig megszűnt a vidéki fényképezés, mert kezdték üldözni. Budapesti fényképész nem mehet vidékre. Akkor hoztak ilyen törvényeket! Halmi belépett a szövetkezetbe. Engem ez mind nem érdekelt, mert énnekem nem volt olyan nagy vesztenivalóm, sem névileg, se semmi, ha nem szabad vidékre menni, hát legfeljebb meg fognak büntetni - gondoltam magamban -, megölni nem fognak! Ennyi az egész. Nem lettem volna a szövetkezetben egyenrangú, mert a szövetkezet tagjai csupa önálló fotográfusok voltak, nagy nevek. Mit akart volna a kis Almási Laci a szövetkezetben? Amikor a szövetkezet kezdett nagyobb lenni és sok helyen nyíltak üzletei, akkor már fölvettek olyan embereket is, akik nem voltak önállóak. De hát ez engem mind nem érdekelt
KG: Akkor politika e mögött a döntésed mögött se nagyon volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nincs, nincs politika benne.
KG: Inkább a szuverenitásod védelme.
ALMÁSI LÁSZLÓ: A barátom elintézte ezt az üzlethelyiséget, és attól kezdve, hogy a Koppány Karcsi belépett az üzletbe, én kimaradhattam éjszaka is, később mehettem be, csinálhattam mindenféle mást, például a vendéglátóipari fotózást is. De a nagy pénz még akkor is, a vidékiben volt, még akkor is! Nem az üzletben, nem a vendéglátóban! Ez csak a negyede volt annak, amit a vidékkel kerestünk. Mert a Koppány Karcsi főleg azért lett a partnerem az üzletben, mert neki Beleden, Vas megyében volt az iparengedélye. A rendelet, pedig úgy szólt, hogy budapesti fényképész nem mehet vidékre. Vidéki fényképész tehát mehet
! A vidéket, az ő neve alatt csináltuk!
KG: De jó!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, most jutott eszembe, hogy a Koppány Karcsi azért volt az üzletben társ, mert az iparengedély úgy szólt: Koppány Károly, Beled, lakcím: Budapest, Szalay u. 2., ahol lakott. Mikor a parasztok azt kérdezték, hogy mit jelent az, hogy Beled, azt mondtuk: a Beled, az annyit jelent, mint Angelo, az egy művésznév.
Ha meg valaki mondjuk odajött, és kérdezte: hogy mernek maguk fényképezni, megmutattuk az iparengedélyt, mi beledi fotográfusok vagyunk!
KG: Nagyon jó!
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Beled, igen, óriási dolog volt. Koppány Károly Beled!
KG: Szuper! Így nem is volt semmi bajotok?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Semmi bajunk nem volt. Nem budapesti fényképészek, hanem beledi fényképészek vagyunk! Mert a rendelet úgy szólt, hogy budapesti fényképész nem mehet vidékre.
KG: Mert rendelethozónak eszébe sem jutott, hogy egy vidéki is mozoghat!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ezzel a fiúval együtt voltam tanuló, a tanonciskolába jártam, evvel a Koppány Karcsival.
KG: De a Halmihoz nem jártatok együtt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem. Nagyon jó barátságban voltunk, és amikor megnyílt az üzlet, akkor, én kerestem meg őt, és nagyon jól kijöttünk, isteni volt. Utánam disszidált. Ugyanazon az úton, mint én. Mind a kettőnknek volt határsáv-engedélye. Koppány utánam jött ki, Amerikába, és ott sajnos meghalt.
KG: Ott már nem dolgoztatok együtt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, ő később jött, két-három évvel, amikor énnekem már megvolt a Sunset-on az üzletem, és a Szipál Marci volt a partner. Úgyhogy nem tudtuk bevenni. Elment vidékre, ahogy megszokta itt Magyarországon. Persze, az nem egy olyan vidék volt, mert Kaliforniába ment, egy Santa Anna nevű helységbe, és ott kezdett dolgozni, és aztán meghalt szegény. Igen. Sajnálom.
KG: Milyen felszerelésed volt a Király utcában?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Király utcában volt egy, Mamiaflex egy teleobjektívvel, és volt egy Forwhite Five Speed Grafite, amibe filmet alig használtuk. Főleg a Mamiaflex-el csináltuk a felvételt. A Király utcai üzletben, tulajdonképpen azon kívül, hogy szép portrékat csináltunk, vagyis csináltam, a forgalom főleg az igazolványképekből állt. Akik jöttek az utcán, ugye a Király utcában, bejöttek és kértek egy igazolványképet. Ebből volt az üzleti forgalom. Minket ez nem is izgatott nagyon, mert mi szombat-vasárnap megkerestük a magunk pénzét.
KG: Hát, ha nem titok mondjad el, hogy egy átlagos hónapban mennyi jött ki a Király utcából, mennyi volt, amit az Onódytól kaptál és mennyit hozott a vidék, a hétvégi melóval?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Gábor, ezt nem tudom megmondani!
KG: Nagyságrendekben.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nagyságrendekben? Milyen nagyságrendekben, havonta?
KG: Igen. Mondjuk, ez három-négy vidéki kiszállást jelent.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Mondjuk a Király utcai üzletben sok haszon nem volt. Volt két tanuló, akik kaptak fizetést, volt a rezsi, a helyiség bére, és az adó. A vidéki haknikban, hogy így mondjam, kerestünk mondjuk kétszáz tétel, azt úgy számolom, hogy húsz-harminc forint a felvételenként, kétszázszor húsz-harminc, az mennyi?
KG: Az hatezer.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az hatezer, szóval mi átlagban kerestük a vidékből olyan 10 ezer forintot fejenként, ami nagyon sok pénz volt.
KG: Hát az iszonyatos sok pénz!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az Onódynál a fizetésem, ami csak az enyém volt, senki másé, úgy hiszem ezerötszáz forint, ha jól emlékszem.
KG: Az is egy jó fizetés volt akkoriban!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, igen. Vagy ezerkétszáz, nem emlékszem.
KG: Jó, ez már mindegy, éppen arra voltam kíváncsi, hogy mi volt az arány! Ordító a különbség! Zsebpénz volt a fizetés a Király utca meg eltartotta magát.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. A Király utca eltartotta magát.
KG: Tartottál már akkor autót?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem.
KG: Kint lett először autód?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amerikában lett először autóm.
KG: Vezetni is kint tanultál meg, vagy még itthon?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, azt itthon megtanultam még, mármint nem hivatalosan, de ott kint vizsgáztam le. Nekem Magyarországon nem volt szükségem autóra, vonattal mentünk vidékre, vagy autóbusszal. Nem kellett autó.
KG: Téged maga a vezetés élménye, meg az autó adta presztízs nem ambicionált?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem nagyon. Miután nem volt szükség rá. Itt, a Párizsi utcában laktam öt perc séta volt, hogy bemenjek a Puskin utcába, onnan, pedig a Király utca a másik tíz perc séta volt, úgyhogy nem kellett autó.
KG: A Párizsi utcai lakásod, milyen lakás volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az egy garzon lakás volt, a Párizsi utca 6/b-ben, az üvegházban. Az egyik legszebb ház volt akkor Budapesten. A mellettem lévő erkélyen lakott a Krencsey Mariann és a Makk Karcsi, úgyhogy szép, főúri dolog volt a Párizsi utca 6/b.
KG: Öröklakás volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ezt épp most akarom kideríteni, mert nem emlékszem rá. Valahova elmegyek, még nem tudom hova. Talán a lakáshivatalban, fel tud valaki világosítani, hogy öröklakás volt-e. Vettem azt a lakást, az biztos! Hogy kitől vettem, és mennyiért, arra nem emlékszem. Sok pénzért vettem! De, hogy öröklakás volt, vagy csak bérl
eti, azt nem tudnám megmondani. Meg fogom tudni.
KG: Azt javaslom, hogy haladjunk tovább! Beszéljél most már '56-ról! Kitört a forradalom, hogy élted meg? Mennyire voltál felkészülve az eseményekre? Hogyan hatott rád?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amikor kitört az '56-os forradalom, akkor már a vendéglátóiparnak is a fényképésze voltam, tehát egy csodálatos életem volt, a Moulen Rouge, az éjszaka, az Onódy Lajos, a saját üzletem, ahol Koppány Karcsival voltam társ, és jártuk vidéket, úgyhogy dőlt a pénz, és akkor jött ez a hidegzuhany, hogy kitört a forradalom. A forradalom az én részemről abból állt, hogy lehúztuk a rolót a Király utcai üzletben, és én elindultam a Párizsi utcai lakásomból, és csináltam ezeket a képeket. A képeimet, amiket szépen meg is csináltam. Én tulajdonképpen azt hittem, hogy evvel Magyarország egy önálló világ lesz, egy önálló, nagyszerű dolog. Énnekem üzletem van, megbízásom a vendéglátóiparban, szóval részemre ez egy öröm volt, és megcsináltam a képeimet. A Vidor Sanyi volt az igazgatóhelyettese a Duna Szállónak és ő adott egy albumot abba tettük a képeket. Ő azután ezt eladta egy amerikainak, és a képek megjelentek -persze aláírás nélkül - a külföldi lapokban. Tehát, megcsináltam a képeket, kinyitottam az üzletemet lenagyítottam a fotókat, nagyon tetszett nekem! Megint ugyanaz történt, hogy a jó után jött a rossz! A szovjet katonák elfoglalták Budapestet, vége volt ennek az egésznek.
Bekker Lajos, aki a Halminak volt az ügynöke, és utána a mi ügynökünk lett, kapott határsáv-engedélyt és a nyugati határsávban kezdtünk fotografálni. Megint nagyszerűen ment az üzlet. Olyan helyeken jártunk, ahol nem volt tíz éve, vagy húsz éve fényképész! Akkor visszaállt a rendes élet, a Moulen Rouge, az Onódy, az egész világ, ugyanúgy működött tovább. Szép képek az Annából, a szép képek az összes vendéglátó helyről. Szóval élveztem az életet. A nőkről nem is akarok beszélni, mert gyönyörű szép nők voltak az életemben, már, mint 20 éves gyereknek is, gyönyörű szép életem volt. És azok a sztárok, akiket lefotóztam! Azért mondom, hogy a sztárok, mert ezekkel majdnem minddel baráti kapcsolataim voltak. Az Alfonzóval, a Józsival, vagy a Halmai Imrével, vagy a kis Galambos Erzsivel, akibe szerelmes is voltam. Szóval ilyen dolgaim voltak, amíg az a bizonyos ember be nem jött januárban az üzletembe. Egy kis alacsony ember volt, bemutatkozott: "Olasznak hívnak!" és mondta, hogy szeretné látni az én forradalmi képeimet. Hát, mondom, nekem nincsenek forradalmi képeim, én nem csináltam semmit se a forradalomkor. Amikor elment, akkor szóltam a két tanulómnak, - fiatal lányok voltak: az egyiket Jerne Pajtinak hívták, ő a Koppánynak volt a kedvence, és a Julika, a Fodor Julika, aki az én kedvencem volt, nagyon aranyos lányok voltak, értelmesek -: "Gyerekek, ezekről a képekről nem szabad beszélni!" Ők ugye látták előhívva a képeket! Nem szabad mondani semmit! Nincs is már film, elégettük. Mindegy, szóltam nekik, és ezzel az ügy be volt fejezve. Ez az Olasz, minden héten, vagy minden két hétben, bejött, barátkozott. Aztán egyszercsak megszólalt egy óra múlva, vagy másfél óra múlva: "Almási! Most már jó, kellemes barátságban vagyunk!"
KG: Hol vannak azok a képek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. És én újra megmondtam neki: "Ne haragudjon, már mondtam huszonötször, nincs képem! Nincs!" És akkor nagyon megijedtem! Közben az történt, hogy a Halmi Béla közölte velem, hogy megkapta az útlevelét, és megy a fiához New Yorkba. Hát én borzasztóan sajnáltam, hogy ő elmegy! Ő meg mondta nekem: "Laci, ha disszidálni akarsz, vagy valami gondod van, boldogan segítünk!" "Mester, én jól érzem itt magamat, semmi kedvem nincs ezt az egészet itt hagyni!" - válaszoltam. Nagyon szép lakásom volt a Párizsi utcai üvegházban, úgyhogy semmi kedvem sem volt elmenni. Utána, úgy február vége felé írt egy lapot a Fodor Julikának, a tanulómnak, ahogyan már elmeséltem neked. Azért írt a Julikának, mert akivel együtt volt Bécsben, egy Révész nevű ember, ügyvéd volt, és jó barátja a Julika szüleinek. A Volán utcában laktak - kerestem sokszor, már huszonötször megkérdeztem különböző embereket -, de senki nem tudja mi lett a Fodor Julikával. Szóval a Halmi írt egy levelet, hogy a Bobi, aki az én kedves barátom és egy nagyszerű ember, mindent megtesz, hogyha én kimegyek. Akkor ő már egy név volt New York-ban. Szóval ígérte, hogy mindent megtesz. Nekem meg eszembe jutott, hogy Istenem, itt van az egész világ az ember lába előtt az egyik oldalon, és a másikon meg itt van ez az ember - az Olasz -, aki előbb-utóbb megunja a kérdezősködést, és akkor engem be fognak vinni, és elkezdenek vallatni, és főleg a tanulókat is elkezdik vallatni, úgyhogy elhatároztam, hogy én ezt nem várom meg, disszidálok!
KG: Volt valami konkrét oka, hogy egyszer csak megijedtél? Támadóbban lépett fel az Olasz? Volt-e egy konkrét a pillanat, amikor te azt érezted, hogy itt mégis lehet valami komoly baj is?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem volt pillanat, hanem kezdett gyanús lenni, hogy ez az ember ez nem mond
le arról, hogy kihúzzon belőlem valamit! Biztos hallotta vagy tudta, hogy énnekem egy nagyon szép lakásom van a Párizsi utcában, tudta, hogy van egy üzletünk a Király utcában! Szóval ez az ember gyanús volt, bár én tulajdonképpen nem hittem a rosszaságban.
Az Onódy Lajossal olyan baráti kapcsolatba kerültem, hogy meg mertem neki mondani, hogy én disszidálni fogok, és megkérdeztem, hogy ki-e visz nekem egy bőrönd ruhát Bécsbe. És az Onódy Lajos igazgatója az Étterem Vállalatnak csak úgy félvállról azt mondta, hogy hozzad be a bőröndöt és add oda a Gizikének - aki a titkárnője volt -, és majd ha visszajöttem Bécsből megmondom, hogy hol van. Tudni kell, hogy Onódy akkor ment külföldre, amikor akart. Szabad jegye volt a Malévnál, az útlevele mindig nála volt, oda ment, ahova akart, és rengeteget utazott. Így is történt, egy bécsi szállodában letette a kofferemet, amit én ott meg is kaptam.
Miután a határsávban fényképeztünk, a határőrparancsnok borzasztó szimpatikus ember volt, fényképeztem a gyerekét, csináltam egy csomó extra képet róla, és amikor levittem neki nem egy színest, hanem többet, akkor odavolt, hogy milyen szép. Azt mondtam: "figyeljen ide, szabad énnekem valamit elmondani magának? Szeretnék elmenni innen. Itt mindenki disszidál, magának én pénzt ajánlok". S akkor ez az ember azt mondta, hogy menjek, ő átvisz. Úgy is történt, egész a határig vitt, és azt mondta, látja, most már ahol állunk, az nem Magyarország. Egy lépés, és maga Ausztriában van. Március 19-e volt! Azért nem tudom ezt elfelejteni, mert a németek március 19-én foglalták el, én meg akkor hagytam el Magyarországot. Azt mondta az ott szemben a Rechnitzi templom toronya, menjenek egyenesen. Feleségemmel el is indultunk és odaértünk!
KG: Mennyibe került ez a mulatság neked?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ez a mulatság 30.000 forintba került, ami sok pénz volt akkor, nagyon sok pénz volt. De hogy megmondjam neked, a Koppány Karcsit, a társamat ugyanezen az úton, május 2-án, ugyanez az ember vitte át a határon. Szegény Koppány Karcsi kb. két évvel később érkezett Amerikába, mint én. Akkor énnekem már üzletem volt, a Szipál Marcival úgyhogy nem tudtunk vele mit kezdeni. Akkor ő elment kisebb helyre: Santa Anába, és ott kezdett el a fotográfiával foglalkozni. Elég sűrűn találkoztunk, meg is nősült ott, azaz először elvált a magyar feleségétől, és ott elvett egy szintén magyar nőt. Aztán meghalt a Koppány Karcsi.
KG: Mikor?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem tudom megmondani, hogy pontosan mikor, de az egy nagyon szomorú hír volt. Tulajdonképpen volt is egy kis lelkiismeret-furdalásom, mert gondoltam - bár ő nem mondta -, hogy utánam jött Amerikába, vagy miattam jött Amerikába. Én meg csak csak egy laboráns voltam tulajdonképpen, ami ugyan pénzt jelentett, sokkal több pénzt, mint amit a Szipál Marci vacakolt össze az ő portré fényképezésével. De nem tudtam a Koppánynak azt mondani, hogy Karcsikám, csináljunk újra valamit! Szóval volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, ezért is maradtunk el tulajdonképpen egymástól egy bizonyos idő után, de ő szerencsére nagyon sikeres volt ott lent Santa Anán, ugyanúgy, mint ahogy Beleden. Nagyon kövér fiú volt, aki rengeteg szalonnát meg ilyesmit evett. Mindig könyörögtem neki, hogy Karcsi, ne, mert magas volt a vérnyomása!
KG: Térjünk még vissza a disszidálásodhoz és az ausztriai évekhez és a müncheni kalandodhoz! Van még egy fontos kérdés, hogyan bíztál te meg a parancsnokban? Hogyan merted megmondani egy határsávban működő ÁVÓ-snak, hogy le akarsz lépni?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ez nem ÁVO-s volt, ez a határőrségnek volt a parancsnoka.
KG: Hát az ugyanaz akkoriban!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Lehet, hogy ÁVÓ-s is volt, én nem tudom. Szimpatizáltunk, éreztem, hogy bízhatok benne.
KG: Megérezted azt, hogy ez egy...
ALMÁSI LÁSZLÓ: Megéreztem.
KG: Hát ehhez merészség kellett!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ehhez egy nagy lépés kellett! De mondom neked, Koppány Karcsi...
KG: Ugyanevvel... !
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen! Sőt, Koppány Karcsi hozta ki a forradalmi felvételeimet, a filmet. Ő hozta ki nekem Ausztriába a filmet. Én mondtam is neki: "Karcsi, hogy csinálhattál ilyet! Mi van, ha elfognak?" Azt mondta nekem: "most már talán több bizalmam volt, mert te átjutottál, gondoltam, akkor én is". Többet is kellett fizetnem, többet kért tőlem a parancsnok, mint tőled úgyhogy azért mertem - mondta.
KG: Szóval megérkeztél Ausztriába?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Ausztriába érkeztem meg.
KG: Ketten mentetek a feleségeddel?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Ketten, igen, a feleségemmel. És később a Koppány Karcsi is a feleségével.
KG: Két hónappal később?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: Tehát megérkeztetek Ausztriába. Mi történt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Amikor én megérkeztem Ausztriába, akkor a feleségemmel bementünk a Wiener Haupt Strasse-n - sose felejtem el - egy olcsó szállodába. De ez az olcsó szálloda is mibe került! Nagyon szomorú lettem, nem volt túl biztató kilátás. És akkor sose felejtem el, bementünk a Dominó nevű eszpresszóba, ahol sorban ültek az összes barátaim, akiket Pestről ismertem: Tóbiás Gyu
la, Podmaniczky Félix báró és így tovább.
KG: A filmes Podmaniczky?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A filmes, igen. De akkor ő azért volt hozzám közel, mert a felesége volt, a Csiszár Ella. Az Ella előtte a Csiszár fényképésznek volt Magyarországon a felesége, és ő is fotográfus volt. Félix kérdezte: "na mi van, hol laksz?" Mondom: "hát a Wiener Haupt Strasse-n egy szállodában, de úgy hiszem három nap múlva, fogom magam, és hazamegyek Magyarországra, mert ezt én nem tudom finanszírozni". Félix kérdezte: "hova iratkoztál föl?" Mondom, sehova. Azt mondja: "hova akarsz menni?" Mondom: "itt a levél, vagy a levelezőlap a Halmitól, hát Amerikába szeretnék menni." "Hát akkor regisztráltatni kell magadat egy szervnél, aki téged ellát, vagy ad egy kis pénzt, és fizeti az útiköltségedet, stb". S akkor fölvitt az IRC-nevű jótékony célú szervezethez. Az első emeleten vagy a második emeleten volt egy belvárosi épületben. Ott bemutatott: gróf Almásy László, mert az IRC-hez grófok és bárók és ilyen izék tartoztak. Akinek bemutatott Festetich Luci grófnő volt. Nem tudom a rendes keresztnevét, én csak Lucinak ismertem Pestről, mert övé volt a Kék Duna étterem, amit én fényképeztem. Ennek a Lucinak mutatott be engem, mint gróf Almásy Lászlót a Podmanitzky. "Nem is tudtam, hogy gróf!"- mondta nevetve a Luci, de a Félix azt mondta: "igen, igen gróf úr". "Hát azt szeretném", mondta a Félix, "hogyha hozzánk utalnák be". Volt egy villa, ahol ez az IRC adott a menekülteknek helyet, ahova be is utaltak bennünket. Adtak, úgy hiszem hétszáz schillinget egy hónapra, vagy egy hétre, nem tudom. Sok pénz volt, úgyhogy megint gondtalanul kezdtünk élni. Én elkezdtem kirakatokat fényképezni a Kartner Strasse-n, mert akkor már ugye volt ez a Leicám, a "mindentudó lánykám", egy Sumaron nagy látószögű objektívvel. Beszerveztem egy Éva nevű nőt, aki később a Szumrák Karcsinak lett a felesége Los Angelesben, ő tudott németül, bevitte a képeimet a lefényképezett üzletekbe és eladta. Olcsón adtuk, már nem tudom schillingbe mennyiért, de mindenki megvette, mert olyan kevés volt az összeg. Úgyhogy nagyon jól kezdtem megint keresni. Aztán mikor a Kartner Strasse elfogyott, mentem a másik főutcába, a Mariahilfer Strasse-ra és így tovább. És akkor a Félix elhatározta, hogy menjünk át Németországba.
KG: Várjál, itt álljunk meg egy másodpercre! Milyen papírjaid voltak neked ott Ausztriában?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Jelentkezni kellett az osztrákoknál, ahol fölvették a nevemet, László, azaz Ladislau Almasi, és osztrák menekültnek lettem hogy-hívjákolva és kész, ennyi volt az egész.
KG: Világo. Adtak menekültigazolványt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, s akkor a Félixszel, ez úgy hiszem már '58-ban, '58 körül volt, átmentünk Németországba, ahol kivettünk - miután én kerestem Ausztriában is, és volt pénzem - München mellett egy házat. Ott a Podmaniczky Ella kiváltott egy fotós iparengedélyt, és elindultunk gyerekfényképezést csinálni Németországban is. A Félix perfekt német volt, én meg fotografáltam továbbra is. Megint volt pénzünk, hála Istennek. Én eladtam a forradalmi képeimet a Szabad Európának, és nem tudom pontosan mennyit kaptam érte, de vettem belőle egy Opel Capitan kocsit, és nagyszerűen ment az élet megint. Annyi pénzünk még nem volt, hogy az én befektetett összegemet kivegyük, de a megélhetés már ment. Azután jött egy levél a címűkre, Herr Glass-tól, hogy menjünk be az elöljáróságra. Bementünk, ott ült egy íróasztal mögött, alig látszott ki, kis ember volt és azt mondta: "Almásy úr, maga milyen alapon lett itt tulajdonos?" Mondom, a Podmaniczky Ella a tulajdonos! "Milyen alapon van maga itt?" Akkor már Podmaniczky Félix német állampolgár is lett, azaz őt már elismerték, Németországban. De a Herr Glass-szal, a végén nagyon csúnyán beszéltünk, mert a Félix egy szókimondó ember volt. Szóval a lényeg az volt, hogy karácsony után egy pár napra azt mondta ez a Herr Glass, hogy én csak egy osztrák flüchtling vagyok, semmi keresnivalóm Németországban, huszonnégy órát ad nekem, hogy elhagyjam az országot, máskülönben lecsukat. És akkor beültünk az Opel Capitan-be, és bementünk Münchenbe. A Félix ült mellettem a kocsiban, nagyon kétségbe voltam esve, hogy most mi lesz. Mindegy, vissza kell menni Ausztriába, a Félixnek nincs pénze, hogy kifizessen, mi lesz? Egyszercsak a Félix megfogja a kezemet és mondja: "Állj meg!" A Regina Szálloda előtt voltunk - sose felejtem el - ez egy tér, a Félix kiugrott és odament egy emberhez, aki a nyakába ugrott. Ő volt Wolfgang Becker, egy filmrendező. Nem tudom, hogy mondtam-e idáig, a Félix is filmes volt Magyarországon. Tehát ez a Wolfgang Becker kérdezte a Félixet: "Miben állhatok rendelkezésedre?" A Félix rám mutatott és azt mondta "Ennek az embernek tartozom ötszáz dollárral!" És milyen az élet, a Becker, akkor kezdte forgatni a német "Nyolcvan nap alatt a világ körül" filmet, és a Félix lett a segédrendező, ott azonnal kapott ötszáz dollár előleget, amit mindjárt ide is adott nekem! Hát nem fantasztikus!?
Azt még elmesélem, mert nagyon érdekes,
hogy a Félixsznek hogy honnan volt ez az ismeretség! Elmondta nekem, hogy Monte Carlo-ban a kaszinóban odajött hozzá ez az ember, és azt mondta neki: "Tudom, hogy maga egy magyar gróf, azt hiszik rólam a franciák, hogy német kém vagyok, vigyen át Olaszországba! Akkor a Félix azt mondta: "Lejátszom ezt a partit!", majd beültette a kocsijába és átvitte őt Olaszországba. Megmentette az életét, és azóta sem látták egymást. Ez történt! Azóta egyszer találkoztam a Félixszel, mikor visszajöttem egyszer Amerikából, Bécsben egy bárban. Majd eszembe jut a tulajdonos neve, az is egy pesti vendéglátós volt. Valaha itt is volt egy bárja, az Éva Bár. Szóval Bécsben találkoztam a Podmanitzkyval, de akkor még azt hiszem, nem jöhettem Budapestre.
Tehát visszaérkeztünk Ausztriába.
KG: Megint Bécsbe, gondolom?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen! Akkor ki kellett vennem egy lakást, albérletet, és írtam egy levelet Robert Halminak, vagy inkább az öregnek, a mesternek, hogy mester, elhatároztam, Amerikába fogok kivándorolni. Bent voltam a követségen, ahol közölték velem, hogy miután már időn túl vagyunk az '56-os kivándorlótranszportokkal, kell szereznem egy szponzort, aki kijelenti, hogy ő fog rólam gondoskodni Amerikában. A szükséges papírokat Halmi Béla postafordultával elküldte nekem, a Robert Halmi, a fia nevében. Az IRC, ahova tartoztam, mint szervezet megvette a repülőjegyet, és kimentem New Yorkba. Ott is volt egy kis incidens, mert én kivettem egy lakást a 74. utcában, ami bent volt Mannhattanben, és a Halmi Bobi meg azt mondta nekem, hogy ő elintézi, hogy én is belépjek a Halmi Groupba, amit az öreg Halmi csinált. Halmi Béla, Kálmán Béla, Szkita Győző és Veres Tomi voltak a Halmi Group tagjai, osztottak akkor egy héten harmincöt dollárt. Mondtam is a Bobinak, hogy Bobikám én nem tudok harmincöt dollárból megélni. Azt mondja: "Miért nem tudsz? Ezek mind nagyon jól megélnek!" "Azért, mert én kivettem egy drága lakást a 74. utcában". Meg volt botránkozva: "miért? - kérdezte. Mondom azért, mert én a filmeket akarom látni, stb.. Nagyon jó laboráns vagyok, és el tudok helyezkedni, mint laboráns. Így is történt, elhelyezkedtem, mint laboráns, és úgy emlékszem, mintha ma volna, hetven dolláros fizetést kaptam egy hétre, egy Modern Edge nevű laboratóriumban, ahol egy Axel Grosser nevű ember volt a manager, vagy a tulajdonos, már nem tudom. Szóval nagyon jól kezdett megint menni, megnéztem éjszaka a filmeket New Yorkban, és a Zsuzsi, az akkori feleségem bejött retusálni, mert megtanulta Németországban a Podmaniczky Ellától, és megint megvolt az élet New Yorkban. Ez az Axel Grosser ez két vagy három hét után kezdte visszaküldeni a képeimet a laboratóriumba azzal a megjegyzéssel, hogy kicsit sötétebbre, kicsit világosabbra. Volt egy pár magyar laboráns a Grossernál, - különben énnekem már az első hét után tíz dollárral megemelték a fizetésemet - az egyik azt, mondta, Lacikám, ez egy tipikus dolog az Axel Grosser részéről. Mert ő "bányalovat" akar belőled csinálni, hogy elveszítsed ezt a bizonyos valamit, ami neked van. Nem tudom, hogy mi az, ami nekem van, de amim biztos van az, az önbizalom. És akkor, mikor már ötödik, vagy nyolcadik képet küldte vissza az Axel Grosser egy héten, akkor kimentem és közöltem vele, hogy felmondok. Azért mondtam fel nyugodtan, mert akkor már szombat-vasárnap megcsináltam a 3. utcában a képeimet a kirakatokról, ugyanúgy, mint Bécsben. Beszéltem a Kálmán Bélával a Halmi Groupból és, mondtam neki: "Béluska, te tudsz angolul, gyere el a lakásomra beszélni akarok veled". Odajött a lakásomra, és megkapta az első száz képet. Először meg volt botránkozva, hogy ő nem ügynök. Mondom: "Béla, könyörgöm, ne törődj most vele, nem fogja senki tudni, mondhatod azt, hogy itt van egy éhező magyar menekült, és annak kell segítened, mert kell neki a pénz. Mondasz amit akarsz, egy dollár a kép ára, és én kijelentem neked, hogy az alkalmazott megveszi." Így is történt, visszajött, megkapta a fele pénzt, ami majdnem több volt, mint amit ők osztottak egy héten.
Akkor jött be az Erick Scherr nevű ember az életünkbe, akivel egy eszpresszóban találkoztam. Megkérdezte, hogy tudok-e angolul, mondtam nem. "Hát akkor nem tudom magát használni!" De előtte elmondta, hogy arról van szó, hogy ő fölmegy a Catsfield Mountain-ba, ahol olyan camp-ek vannak, ahol gyerekek nyaralnak. Kis kukucskáló dobozokba teszi a gyerekekről csinált felvételeket, és ezeket eladja egy dollárért a szülőknek. Én ezt elmondtam a Kálmán Bélának, és mondtam: "Béluska, üljünk be a kocsiba, most van a nyár eleje, s menjünk föl a Catsfield Mountain-ba". Fel is mentünk, Looksheldrick-nek hívták a helyet, ahol volt egy Evans nevű hotel, adtak a pincében egy laboratóriumot, és a Bélának pedig megengedték, hogy ott dolgozzon, azaz megrendelték tőle, hogy ő szombat-vasárnap az ott lévő, ott vacsorázó, táncoló emberekről csináljon képeket. Ez egy plusz szolgáltatása lesz Úgyhogy megint csodálatos életünk volt, elkezdtünk dolgozni. Kálmán Béla egyik nap, az elején lejön és azt
mondja, itt van egy nővel, egy Erick Sherr nevű ember. Béluska - mondom - azonnal fényképezd le! Akkor már mi elmentünk egy egész sor camp-be, egymás után, és lekötöttük, hogy mikor megyünk fényképezni. "Fényképezd le, és utána mondd meg, hogy jöjjön le a laboratóriumba, mert kidolgozom a képet rögtön." Az volt ott a szokásunk, hogy egy óra alatt megcsináltuk a képeket, és vizesen kitettük száradni, mutogatni. Le is jött, és azt monda: "jaj, maga itt van?" Igen - mondom - ide jöttünk föl a Kálmán Bélával. Mondom: "Erick, szeretnék valamit mondani, erre ne menjen, mert mi itt már lekötöttük a gyerekeket, menjen másik irányba". Egy pár nap után visszajött, és közölte velem, hogy nem hazudtam. Amerre ment, tényleg minden le volt kötve. Szomorú volt egy kicsit, hogy most ketten fogjuk egymást. Ekkor már megbeszéltem a Bélával, hogy mit fogok mondani neki. "Hallgasson ide Erick, nem leszünk konkurenciái egymásnak, hanem háromfelé osztjuk el a pénzt! Én a Bélával megyek fotografálni. Egymás után megcsináljuk a képeket, levisszük a színes filmet előhívatni New Yorkba, kivágjuk a képeket, beletesszük a kukucskába, maga csak eladni megy és elviszi az adott helyekre a dolgokat, és hárman elosztjuk a pénzt. Így is történt, "egy nyáron át táncoltunk", mint ahogy a film mondja. Nagyon jó volt, mert úgy emlékszem, hogy osztottunk, tisztán, háromezer dollárt fejenként.
KG: Hát ez komoly összeg volt akkor!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, nagyon sok pénznek számított. Mindig, amikor lementem New Yorkba - ahová én vittem le mindig, a filmeket előhivatni - fölmentem a Halmihoz. Ahol állandóan kérdezték, hogy mi van a Bélával, meg mi van velem. Nem haragudtak, mert örültek, hogy egyel kevesebbnek kell osztani!
KG: Bocsáss meg, egy percre megállítalak! Miért gondoltad fontosnak a Sherr-t belevenni a buliba?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Kit?
KG: A Sherr-t.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Azért volt fontos, mert tudtam, hogy annyi camp van ott a Catsfieldben, hogy úgysem fogjuk tudni az összest bejárni, tudod?
KG: Világos.
ALMÁSI LÁSZLÓ: És a másik az volt, hogy miután a Kálmán Béla, a szállodában fényképezett, ő nem volt alkalmas arra, hogy eladni menjen. Különben is ő fotográfus volt, nem ügynök! A Béla egy nagyon jó fotográfus, ma is az. Ő nem volt egy olyan csöpögős fényképész, mint amihez mi a vidéknél szoktunk hozzá, tudod? Az Anker közben volt neki akkor a műterme, és tényleg egy nagyon-nagyon jó fotográfus volt, aki mindenhez értett, ez az igazság. A laboráláshoz is - amit nem neki kellett csinálnia a közös munkánkban -, és persze a fényképezéshez. Bár a gyerekfényképezéshez például nem annyira értett. Kimondott portréfényképész volt: "a Mr Bela". Szóval ezért kellett az Eric Sherr-t bevenni az üzletbe, és főleg azért is, mert az egész alapötlet tőle származott. Az is hozzájárult. Persze ezt csak most mondom, - nem biztos, hogy így volt - mert én annyira nem vagyok nagylelkű, hanem inkább azt gondoltam, hogy így több pénz fog megfordulni, és így is történt.
KG: Na, tehát vissza New Yorkba!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Szeptemberre befejeztük ezt a bizonyos Catsfield Mountain nevű nyaralóhelyet, ugye a szálloda bezárt. Azaz nem zárt be, de nem jöttek már az emberek nyaralni. Visszamentünk New Yorkba, ahol újra lejártam a magyar section-ba, ahol volt egy eszpresszó, úgy hívták, Zsizsi Eszpresszó. Egy kis vékony ház, a 3. vagy 2. utcában, nem tudnám megmondani ezer százalékig, hogy hol. Egy öreg házaspáré volt a Zsizsi nevű restaurant mondták, hogy eladják a restaurant-ot, és akkor át lehet venni a házat. A háznak ennyi és ennyi a részlete, stb. Ők a lelépésért kértek ötezer dollárt. Az első emeleten volt egy lakás, ami nem volt összkomfortos, de nagyon szép volt. Fürdőszoba azért volt, megnéztem, és fölhívtam a Halmi Bélát, az öreget, hogy csináljunk itt egy műtermet a magyarok részére. És az öregnek nagyon tetszett az ötlet. Mondtam, hogy a fölső részt én fizetem, mint lakbért, a Zsuzsi tud retusálni, nagyon jól fogunk tudni megint együtt dolgozni. Sose felejtem el, az öreg felhívta a fiát, aki akkor már "egy nagy fiú" volt, és megérkezett egy nyitott Triumph-fal. Mondta az öreg: "nézd meg, megcsinálunk itt egy műtermet, fönt fog a Laci lakni". És akkor szó szerint azt mondta a Halmi Bobi az öregnek: "Apuka, én adok neked ötezer dollárt, ha nem veszed meg ezt a házat, ha nem mész bele ebbe az üzletbe!" Nem tudom, hogy mi volt az oka, talán már öregnek tartotta az apját, hogy egy ilyen izébe belemenjen. Nem tudom, hogy mi történt. Egyet tudok, hogyha megvettük volna ezt a házat, akkor két év múlva megvették volna tőlünk súlyos milliókért, mert az egész utcában felépítették a felhőkarcolókat, és minden házat megvettek. Minden házat. Mondom is mindig a Bobinak, hogy "ez volt a legjobb húzásod eddig, hogy csak te legyél milliomos, mi meg nem". De hát ez nem számít, ez már humor. Sose irigyeltem őt, sokkal nagyvonalúbb embernek tartom. Egy perfekt angol és egy egész más ember. CIA-s, úgy hiszem! De nem akarom ezt úgy mondani, mintha ez biztos lenne! Hatalmas összekötte
téssel rendelkező pali! Afrika-körüli autóversenyeket szervezett, a William Golden volt a mellette lévő ember. Szóval itt már akkor kialakulóban volt egy olyan hatalmas vagyon, ami fantasztikus. Akkor, a feleségemmel elhatároztuk, hogy átmegyünk Los Angeles-be.
KG: Várjál kérlek! Közben nem kérdeztem az éveket. Tehát '58-ban mentél ki az Egyesült Államokba?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az már '59.
KG: És New Yorkból Los Angeles-be?
ALMÁSI LÁSZLÓ: '60-'61. És miután pénzünk volt, megérkeztünk Los Angeles-be, és kivettünk egy kis házat, nem felejtem el. Vettünk egy 53-as Chevy-t, fillérekért lehetett kapni, egy monstrum volt, de nagyszerű kis kocsi, amiben odamentünk. A magyarok, akkor ott voltak a Sunset Boulevardon, a Tupis nevű restaurantban gyülekeztek. Ez ilyen kávézó volt, nappal-éjjel nyitva a Via Veneton és ez volt a világ közepe. A világ közepe, ahova megérkeztünk. Láttunk, hogy a jobb oldalon egy üzlethelyiség kiadó, megkerestem a tulajdonost, egy bűbájos asszonyt: Mrs Graham-et. Mondom neki, hogy én ki szeretném venni a helyiséget. Azt mondja jó. Meg szabad nézni? Megmutatta, mindjárt föl is mértem, itt egy iroda, ott hátul egy műterem, még hátrább egy laboratórium. Szenzációs, erre találták ki. Víz van, mit tetszik kérni? Ennyit és ennyit. Hát, mondom, sajnos azt nem tudjuk kifizetni. Akkor a nő megkérdezett: "Milyen nyelven beszél maga jól?" Akkor még nagyon, nagyon rosszul ment az angol. Mondtam, magyarul. Azt mondta a Mrs Graham, hogy akkor beszéljünk magyarul! Hát ezek milliomosok voltak, a fél Sunset Boulevard az ő tulajdonuk volt. Azt kérdezte tőlem: "mennyit tud fiam fizetni?" Mondtam egy összeget, erre azt kérdezte: "mikor akar beköltözni?"
KG: Mi volt az arány, az általa kért és az általad megajánlott között, a fele?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Talán a negyede. S akkor lementem a Tupis nevű restaurantba, vagy kávézóba, ott ültek a magyarok egy csomóan.
KG: Ismerted már őket? Azt is szeretném kérdezni, hogy amikor átmentetek Los Angeles-be voltak már ott ismerőseid, mentél valakikhez?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem mentem senkihez.
KG: Vakrepülés volt ez is?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem mentem senkihez, igen, azért mentem, mert tudtam, hogy New York-ban nagyon nehéz lesz teljesen megkapaszkodni. Nagyon nehéz lesz, mert New York-ban csak az a lehetőség lehetett, hogy elmegyek laboránsnak. Mert a fényképezés akkor már, az én meglátásom szerint nem volt üzlet. Kezdettek a színes képek megjelenni, és átmentem Los Angeles-be, ahol a Tupis nevű kávézóba találkoztam a Szipál Marcival.
KG: Na várjál, miért gondoltad, hogy Los Angeles-be jobban meg lehet lenni fotósként?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Már a Halmi Bobi azt mondta nekem, hogy az egy falu, a Los Angeles, ott nincs magas ház, csak egy pár. Ott az emberek széjjel vannak, rengeteg az idegen. Szóval, amit a Halmi Bobitól hallottam abból azt gondoltam, hogy Los Angeles az olyan, mint a magyarországi vidék, ami nekem mindig a nagy pénzt hozta. Átmentem, és nem is gondoltam arra, mint ahogy az előbb említettem, hogy laboránsnak megyek valahova. De akkor volt egy hirdetés, egy Mark Cliff nevű fényképésztől, hogy laboránst keres. Odamentem, és borzasztóan szimpatizáltunk egymással. Ez a Mark Cliff főleg zsidó esküvőket csinált. Nem is azt akarom mondani, hogy csak zsidót, esküvőket, főleg esküvőket. Azt mondta nekem, hogy ezt kell lelaborálni, de kell, hogy legyen egy saját laboratóriumom. Egy nagy házban lakott, ez az ember, de nem volt műterme, csak a fotózásra volt ráállva. Nagy Forbitefive, ami azt jelenti, hogy nagy stepgrafittel fényképezett, azokat a képeket csinálta, amiket retusálni lehetett. Gyönyörű esküvői képeket, egész alak és fej. Ezért merészeltem kivenni a helyiséget, az üzletemet, és akkor már, ugye volt nagyítógépem, meg felszerelésem, amit még New Yorkban szereztem be. Ahogy mondtam, arra gondoltam, hogy hátul csinálok egy laboratóriumot, becsukom az ajtót - a hátsó helyiségnek nem is volt ablaka -, megveszem a mosót és kész. A háromezer dollár, amivel mi New Yorkból eljöttünk akkor nagyon sok pénznek számított.
Ahogy mondtam, a Tupis Restaurantban találkoztunk a Szipállal, aki azt kérdezte tőlem: "mikor jöttél?" Mondom, egy hete.
KG: A Szipál pesti haver volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Szipál Marci ismert engem, ha nem is volt haver, ő a szövetkezetben volt. Ismertem a Szipál Marcit, egy aranyos, nagyon kedves pali, ezt így kell mondanom. Kérdezte tőlem: "most mit csinálsz?" "Még nem tudom mit fogok csinálni, most laborálni fogok. Kivettem egy helységet." "Micsoda? Kivettél egy helységet?" Mondom, igen. Azt mondja: "tudsz angolul" Mondom: "nem, de engedd meg, hogy én kérdezzek tovább! Te mit csinálsz, Marci?" Azt mondta, - érdekes, hogy erre pontosan emlékszem, pedig negyven éve volt körülbelül -, hogy egy Landsdown-né nevű fényképésznél fényképez. "És tudsz angolul?" Azt mondja: "persze". "Akkor megmutatom neked a helyiséget!" Beültettem az 53-as Chevy-mbe, és csináltam egy kört, - miután a Tupis azon az oldalon volt - a másik oldalon csináltam egy kört ott az utcában és meg
álltam a 8525 Sunset Boulevard előtt, szemben a Dinos Restauranttal. "Ezt a helyiséget vetted ki?" Mondom, igen. Azt mondja: "hogyan?" Mondom: "szerencsével, gyere Marci, megmutatom!" Kinyitottam az ajtót és megmutattam. "Nem akarsz, miután tudsz angolul, velem együtt dolgozni úgy, hogy te is csinálod a sajátodat, és én is csinálom a sajátomat? Tehát mondjuk magyarul úgy, hogy társak vagyunk, de mindenki a sajátját csinálja!" Azt mondta: "Én maradok egy kis ideig még a Landsown-nénál!" Mondom: "te azt csinálsz, amit akarsz, csak a fele lakbért ki kell fizetni, és kiírhatod te is, a nevedet, ez azt jelenti, hogy több fényképész üzlete ez. Odaírhatod, hogy Mr. Martin, én meg vagyok a Leslie Almásy. Kész!" Így is történt, és ez volt nyolc és fél évig a dolog. Csodálatos élet volt, csodálatos élet volt addig, amíg tudtam csinálni a laboratóriumi munkát a Mark Cliff nevű fényképésznek. De ő egy szép napon kijelentette, hogy "Lacikám, színesen fogom csinálni a fényképeket, vége a fekete-fehérnek!" Hozzá kell azt is tennem, hogy tudta, hogy én le tudtam laborálni egy nap száz nagy képet, és én ezen a száz nagy képen tisztán kerestem, ha beleszámolom a rezsimet, képenként kilencven fillért, tehát csomagonként majdnem száz dollárt. Ez azt jelentette, hogy én majdnem száz dollárt tudtam keresni naponta úgy, hogy lenagyítottam, betettem a vízbe, az elkezdte mosni, átmentem a Tupishoz inni egy feketét, egy óra múlva visszamentem, és este a műterem padlóján kiraktam a képeket. Reggel meg elmentem egy asztaloshoz, ott ragasztottam órabérben reggel hattól kilencig, minden nap három órát. Kilenckor bementem a laborba, összeszedtem a képeket és kezdődött a nap elölről. És ez tartott legalább egy évig, amíg teljesen rendbe jöttünk anyagilag.
KG: Fotózni nem is fotóztál?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Fotóztam én is, mint ahogy látod, ott vannak nálad ezek a portrék, mert a barátaim eljöttek hozzám. Azért van főleg magyar képem. Ugye kezdtem fotografálni, és akkor elkezdtem használni a színest is. Miután a Marci csak fekete-fehéret csinált, én kezdtem az üzletnek azt az oldalát csinálni, hogy színes felvétel. Meg is mutatom neked, már megtaláltam néhány a képemet. Portré, portré, minden portré. Ez is az én mindentudó Leicám, látod?
KG: Igen.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Biztos, hogy lesz közte egy csomó meztelen, de hát azt megpróbálom nem adni.
KG: Gondolod, hogy bele is pirulnék?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Lehet látni, hogy ez magazinszerű dolog, tudod ilyen szexi-dolog, amit próbáltam csinálni.
KG: Mit fotóztál Amerikában?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Főleg portrét. Láttad most, és a színeseket is, 35 mm-est a Leicámmal, de, hát ez tulajdonképpen már nem nyújtott megélhetést.
KG: A fotóid csak privát megrendelésekre készültek?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, igen.
KG: Cégekkel, magazinokkal, újságokkal, egyebekkel, tévékkel, filmesekkel, bárkivel nem kerültél kapcsolatba?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem.
KG: Nem is forszíroztad?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem.
KG: Így alakult? Mi az oka?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Előfordult néhány megrendelés is. Ez megint az én szerencsém és, ugye megint a Halmi Bobi jött az életembe. Kaptam tőle egy telefont, hogy menjek ki Malibura szerepelni egy filmben. Sakkoznom kellett, nem kellett beszélni, semmit, csak sakkozni.
KG: Annyi volt a szereped egy filmben, hogy sakkozol?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Akkor csodálkoztam, de elmentem. Nagyon nagy segítség volt, mert hetekig küldték a pénzt, én hetekig ott ültem a tengerparton és próbáltam mutatni, hogy sakkozok. Tudok sakkozni, jó volt. Akkor azután, azt kérdezte, hogy nincs-e kedvem stand-fotózni, mert csinál még egy filmet. Mondom, miért ne akarnék? Afrikába utazni, ott, nézni az eget, jó Isten, hát ez csodálatos! Amikor megérkeztem, ő már ott volt, és én akkor olyat láttam ott, amilyen csak a mesében van. Hat hétig voltunk a dzsungelban, ott is ezzel a Leicával fotografáltam. Csodálatos élet volt, hétvégén, amikor nem csinálták a filmet, akkor beültünk egy kis repülőgépbe, és akkor fölmentünk egy Nanjunkin nevű helyre, ahol a Halmi Róbertnak volt a birtoka.
KG: Melyik ország?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Kenya. Úgy képzeld el, a helyet, hogy a Safari Club mellett van az ő háza, csodálatos bungalók, uszoda és mindenféle, ez hétezer feet magasan van, pont az Egyenlítőn és szemben van a Mount-Kenya, hófehéren egész évben. Ott van az ő birtoka. Tulajdonképpen egy paradicsom. Szóval ilyen meglepetések értek az életben, hála annak a jó Istennek. Akkor egy másik alkalommal azt mondta, hogy nincs-e kedvem vele menni Spanyolországba, mert ott vett egy hajót, az új feleségének, ezért a jacht neve: Caroline. Elmentünk, ott nekik fényképeztem, ez is egy csodálatos dolog volt.
De közölnöm kell veled - talán nem is annyira fontos -, hogy még Budapesten elvettem feleségül egy nagyon szép nőt, van tőle egy gyerekem, aki nagyon sikeres Magyarországon is, és nagyon szép lány. A mamája elvált tőlem Amerikában, de hát ez nem baj. Amikor újranősültem, tulajdonképpen, megint a Halmi Robi játszott bele az életembe.
Utaztam egy nagyon szép nővel, akit én
már nagyon régen ismertem. Nagyon régen, még Pestről, ahol egy hajón ismertem meg, és akkor ott nagyon aranyos volt. Hát erről a részről nem akarok beszélni, mert ez egy személyes dolog. Tehát véletlenül együtt mentünk repülővel Pestre úgy karácsony idején. Hát ott is jött az én szokásos formám. A nőnek volt egy business jegye, nekem volt egy ötöd osztályú repülőjegyem valahol hátul. Kimentünk a repülőtérre, ahol mondom a pénztárnál a nőnek, aki adja ki a jegyeket - humorizálva -, hogy én a szárnyon majd kapok egy jegyet, de a hölgyé az fölötte van, úgyhogy izé..., és akkor a nő rám nézett, és azt mondta, hogy "Merry Christmas", és adott két első osztályú helyet, és mi remekül utaztunk New Yorkig. Akkor úgy volt, hogy a Pestre menő repülőgépre, várnunk kellett egy napot New Yorkban. Akkor már a Malév jött Budapestre. Én a Halmi Bobihoz mentem volna aznap, és ott aludtam volna. A hölgy a Meridian szállodában lakott. A Halmi Bobi azt mondta - akkor már megvolt neki Hallmark, a nagy Hallmark Vállalat és TV csatorna -, hogy lesz egy céges karácsonyi party, a gyönyörű Mannhattanben. Mondom neki: "Bobikám, én egy nagyon szép nővel jöttem együtt, akivel szeretnék együtt vacsorázni. Ma csináljunk egy éttermi rezevációt, én oda mennék a party helyett". Foglalt is nekem helyet egy steakhouse-ban, nagyon szép volt. Azt mondta, hogy akkor holnap tizenkettőkor fogunk együtt ebédelni. Mondtam: "köszönöm a meghívást, így lesz, ha nem jönnék vissza este a partyba". Nem mentem vissza. Másnap a hölggyel együtt megérkeztünk a Halmi Bobihoz pontosan tizenkettőkor. Segíti le a kabátot, úgy látszik neki is szimpatikus volt a nő, vagy tetszett neki, mert csinos volt. Kérdezte, mit iszunk, javasolta, hogy vörösbort. Mondta, hogy a Coppola küldött neki egy bort, nyissuk ki milyen. Kinyitottunk, öntöttem a hölgynek, őneki is, a nő megkóstolta, Bobi pedig: "Na milyen?" Azt mondta a nő: "szar". "Szar? Ez az én emberem!" - mondta a Halmi Bobi, és kiöntötte a bort a mosogatóba, és mentünk ebédelni egy restaurantba onnan három percre az ő helyétől, ahol átcsöpögették a bort az ő szokásához híven, amitől én három perc alatt berúgtam, és azt mondtam neki, hogy "Bobikám, nem szeretnék meghalni, amíg még egyszer el nem jutok Kenyáb"a. Azt mondta: "Akkor Pestről ne gyere vissza Los Angeles-be, hanem menjél Kenyába, minden ott van, vár Nairobiban a kocsi, üresen áll a ház, csak a szakácsnő van ott és az őrök, érezd jól magad!" S akkor a Bobi azt mondta a hölgynek: "Miért nem megy maga is?" A nő azt kérdezte: "én is meg vagyok hívva?" "Igen, természetesen"! Ez volt a vesztünk. Elmentünk együtt Kenyába, ő a feleségem ma is, és csodálatos volt. Minden fizetve volt, amit nem is kell kihangsúlyoznom, a szafaritól kezdve a világon minden, csodálatos helyek, a dzsungel közepén sátortábor, antik bútorokkal, és olyan vacsora, amilyen sehol a világon, az ottani vadakból. Szóval csodálatos volt akkor.
Azután visszamentem Amerikába, akkor egyszer megint küldött egy repülőjegyet nekem, hogy jöjjek Pestre, mert ő itt meg fogja csinálni a Hallmark csatornát, és csinál egy nagy partit a Vajdahunyad várában. Mondtam, hogy nekem dolgom van szombaton, de azt mondta: "Nem baj, addigra visszaérsz! Egy napot repülsz, egy-két napot itt vagy és visszamész." Így is történt, én egy Dávid Ibolya nevű igazságügyi miniszternő mellett ülhettem a Halmi-partin, ami megint egy csodálatos élmény volt. Szóval, az életem csak jó. Azután a gyerek idejött tíz évvel ezelőtt Magyarországra.
KG: Hogy jutott eszébe?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Úgy jutott eszébe, hogy ő a filmhez ment dolgozni, a Bogdanovich nevű rendezőnek volt egy ideig a munkása, és a produkció tartozott neki egy év után háromezer dollárral, ami megint egy ilyen kulcsszám, ennyivel jöttem én Los Angeles-be! A legnagyobb csodálkozásomra, kifizették egy év után, és akkor a gyerekem elhatározta, hogy elmegy Amerikából.
KG: Korábban azt mesélted Izraelbe ment!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, és ott meglátogattam őt. Személyes kapcsolatom lett a televízión keresztül egy robbantással. Egy autóbuszt robbantottak föl, és ezt mutatták a híradóban. Éppen olyat, amilyennel engem a gyerek, a repülőtérről mindjárt Netanjára vitt, ami egy nagyon szép nyaraló terület. Mondtam neki, anyukám, ha véletlenül ez az autóbusz a mienké, akkor mi nem tudunk itt beszélgetni. Mondom, nem maradsz itt egy percig se tovább, itt meg lehet halni és kész. A gyerek...
KG: Bocsáss meg, hogy megszakítalak! Kíváncsi volt, vagy erős volt benne a zsidó identitás?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem, nem, kíváncsi volt, és talán, egy csalódása volt neki egy évig várni a pénzére Amerikában. Én nem tudom pontosan megmondani, talán ugyanolyan kalandvágyó, mint én! Talán igaza is van, mert itt is egy ilyen hirdetési filmben dolgozik Magyarországon. Izraelből elment Görögországba, pincérkedett a gyerek, ott szintén meglátogattam. Egy olyan szigetre ment el, ami a legmesszebb van Athéntól. Oda hajóztam, és mondtam: hogy mi értelme van ennek? Ott egy nyáron keresztül vacakolt, utána eljött Buda
pestre és, azóta itt van, és sikeres. Én meg szép lassan öregszem, és úgy határoztam, hogy talán abból a kis nyugdíjból, ami Amerikában nekem jár, jobban tudok élni Magyarországon, itt 330 Ft volt a dollár akkor, haza jöttem, és azóta itt vagyok. Ez négy éve történt körülbelül, és ez a vége a dolognak.
A forradalmi képeimmel kapcsolatban - még hozzá kell tennem -, hogy mikor megérkeztem, akkor a Szipál Marci, - aki előttem két vagy három évvel előbb jött vissza Magyarországra - mondta, hogy menjek el a Kincses úrhoz, akinek van egy nagyon szép múzeuma Kecskeméten, ha neki megmutatom a képeimet, akkor fog csinálni nekem egy kiállítást. Meg is érkeztem Kecskemétre, beszéltem Kincses úrral, és mondtam, én szeretnék csinálni egy kiállítást. Miután jön az évfordulója a forradalomnak, azt mondta, én csinálok itt magának kiállítást a kecskeméti múzeumban, ami a magyar fotografusok múzeuma, és hogyha kapunk pénzt rá a minisztériumtól, akkor maga is fog kapni belőle. Nem kaptunk pénzt, de csinált egy kiállítást, ami nagyon szép volt.
KG: Bocsáss meg, csak az '56-os fotók voltak kirakva?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Csak az '56-os fotók voltak kirakva.
KG: Katalógusa volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Tessék?
KG: Katalógust csináltak, nem emlékszel?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem csináltak katalógust, de volt egy meghívó, ahol a nevem stb., de hát nem is ez a lényege a dolognak. A másik az, hogy én megyek a 2-es villamoson és ott látom a képemet...
KG: 2003-ban vagyunk?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen.
KG: 2002-ben jöttél vissza. Milyen időszakban, télen, tavasszal, nyáron?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Én akkor nagyon sokszor jöttem ide Magyarországra a gyerekem miatt, hogy itt volt. Akkor már vettem egy lakást, most nem tudom hányban, Budán, egy kis lakást. És így kezdődött a magyarországi életem, mint olyan. És akkor eladtam a házamat Los Angeles-ben, és visszajöttem. Gábor nem tudom megmondani pontosan neked sem a hónapot, mert az a tragédia, hogy kezdem egy picit érezni az éveimet, a koromat. És akkor betettek, a feleségem erőszakosságból a kórházba, mert a szívemmel volt probléma, és akkor egy pacemakert tettek be nekem, és ezzel a pacemakerrel utaztam a 2-es villamoson. Nem emlékszem már, hogy hova, és láttam egy gyönyörű kiállítást az Országház előtt, hatalmas képekkel, és ott láttam a képemet, ami az egyik legjobb képem, szerintem. Nem lehetett összetéveszteni, mert a kép egy lépésben levő embert ábrázol, puskával a hátán. Ez az első kép, amit látsz az albumban, és mögötte egy tank. Nagyon szép kép, és akkor fölhívom a Kincses urat, hogy "Kincses úr drága, maga adta oda nekik a képemet, hogy kiállítsák, az Országház előtt?" Kincses úr azt mondta, hogy "Almásy úr, ha tőlem kérték volna el a képet, akkor kaptunk volna pénzt". Kérdeztem tőle: "akkor kitől függ?" Azt mondta, hogy a Miniszterelnöki Hivatalhoz menjek el, és érdeklődjem. Föl is hívtam a Miniszterelnöki Hivatalt, ahol beszéltem a titkárnővel, akinek meg is mondom a nevét, hogyha megállítod egy percre, Strock Katalinnak hívnak. Azt mondta nekem szó szerint, "Almási úr, úgy örülök, hogy megismerjük az igazi artistát (művészt /KG), tessék följönni a Kossuth tér 2-4-be, a Miniszterelnöki Hivatalba". Elmentem, vittem az albumot, megnézte és rögtön megismerte ezt a képet. Azt mondtam neki, hogy szeretném látni az összes képet, ami ki lett állítva itt az Országháznál. Azt mondta "Azt nem tudom, hogy hova lettek a képek, meg fogom kérdezni, úgy gondolom, hogy Horn Gáborhoz tartozik ez a Miniszterelnöki Hivatalban." Úgy hiszem ezt a nevet mondta a Strock Katalin. Azt kérte, adjak egy sanszot, hogy utánanézzen. Utána jó párszor fölhívtam. "Még nem néztük meg, nem tudjuk, hova tették a képet", és aztán végre kinyögte, hogy az államtitkár külföldön van, nem tud rendelkezésemre állni. Szóval egy kicsit furcsa volt ez a beszélgetés. Végül azt mondta nekem: "kérem szépen, én megadom annak a kft-nek a nevét, aki ezt a kiállítást csinálta". Mondott is egy kft nevet, ha megállítod megint, akkor megmondom: Supergroup Kft.. Suba úr, akit fölhívtam, először letette a telefont, amikor mondtam, hogy a képemről van szó. Utána még egyszer fölhívtam, és mondtam neki, hogy "Suba úr, már beszéltem a Miniszterelnöki Hivatallal", erre azt mondta, hogy akkor a rendelkezésemre áll. Először elmentem a kft címére, ez egy romos ház ki van téve egy kis tábla, mindegy, nem az én dolgom. Nagyon kedves volt ez az ember, és kérdezte: "Mit kér Almásy úr?" Mondom: "szeretnék pénzt kapni ezért, gondolom, hogy adjon ötvenezer forintot nekem". Erre azt mondta, hogy huszonötezer forintot fölajánl nekem. De tulajdonképpen, mondtam én, nem csak a pénzről van szó, azt is szeretném tudni hány képemet állították ki, és azt is, hogy honnan vették? Ez a lényeg: honnan vették a képeket! Nem tudott rá választ adni, azt mondta, hívjam föl a Miniszterelnöki Hivatalban, most Papp György urat. Föl is hívtam, és ő azt mondta, beszéljek a Suba úrral, ő nem tud semmiben rendelkezésemre állni. Szóval nagyon rossz kedvű lettem ettől a sok elutasítástól, mert nem le
hetett megtudni, hogy hol vannak ezek a hatalmas képek, amelyek egy komoly értéket képviselnek. Már csak az is, amennyiért megcsináltatták a nagyításokat stb..
Szóval kérem szépen, tovább menve, a sztori ott kezdődik igazából, hogy az Interneten négy képemet láttam meg, mellette a felirat: Erick Sherr felvétele, aki, mint mondtam, az én ügynököm volt New Yorkban. Nem volt soha fényképész, ügynök volt. Elkezdtem gondolkozni, honnan lehetett az Erick Sherr-nek képe innen. Akkor fölhívtam ezt a hölgyet, a Rékát, felhívtam Rékát.
KG: Sárközi Rékát, az 56-os Intézetben?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, Sárközi Rékát, és kérdeztem, hogyan került az én képem az internetre, és mit jelent az, hogy MNM. Azt mondta a Réka, hogy Magyar Nemzeti Múzeum. Akkor elmentem a Magyar Nemzeti Múzeumba, ott dr. Jalsovszky Katalin fogadott engem. Ő volt talán az egyetlen, aki szívesen állt rendelkezésemre, talán érezte, miután elvittem az albumaimat, hogy én egy fotográfus vagyok, és azt mondta: "Uram, mi vettünk egy albumot 1990-ben valakitől.", és rendelkezésemre bocsátotta azt az adattári lapot, ami a múzeumban volt. A gyűjtő neve ez és ez (MNM), eladó: Stremler Gyuláné, aki 1992-ben, májusban volt a Nemzeti Múzeumban, és eladta a képeket. Ez áll lapon: (felolvassa a szöveget/K.G.) "Leslie László Pepper 1956-ban disszidált, jelenleg az Egyesült Államokban él, eredeti foglalkozása nyomdász, az USA-ból hozta haza a negyvennyolc darab fényképet tartalmazó albumot, amelyben Sherr Erick felvételei találhatók. Jórészük 1956 őszén, '57 tavaszán megjelent a nyugati képes újságokban, (amiből az időpont és a megjelenés igaz- tette hozzá Almási). Az albumot kétszáz dollárért vette, úgy érezte itthon van a helye, tízezer forintért eladta a Múzeumnak". Miután az én kis albumomban és a nagy albumomban ugyanazok a képek voltak, énnekem alá kellett írnom egy nyilatkozatot a Jalsovszky Katalinnak, hogy "Alulírott Almási László /sz:1926 Budapest/, büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy az alább felsorolt MNM-fényképtárában található Sherr Erick album fényképeit 1956 októberében készítettem. Egyben fényképész műtermem volt a Király utca (Majakovszkij utca) 78-ban, és 1957. március 19-én hagytam el az országot." Azóta is dolgozom ezen, az ügyön, szeretném tudni hány képem, és főként melyik volt kiállítva az Országház előtt! Most már, ami a Múzeumban van, és az '56-os Intézet internetes lapján is megnézhető, az én tulajdonom.
Végezetül elmesélem azt, hogy újra felhívtam a Suba urat, és mondtam, hogy igazolni tudom, hogy a képek az enyémek. Elmentem a Jogvédő Irodába, a Kölcsey utcába is, és ott bejegyezték, hogy ezek az én felvételeim. "Szíveskedjék megmondani nekem, hogy hol tudom megállapítani, azt, hogy hány képem volt a kiállításon!" Erre ő azt mondta: "Almásy úr, fizetek magának százezer ezer forintot!" Igaz, az is, hogy ez előtt azt mondtam neki, hogyha nem kapok választ a kérdésemre, akkor elmegyek a Jogvédő Irodába, és megkérem őket, hogy írjanak neki egy felszólító levelet. Erre mondta ő, hogy nem kell, a levél, elküldi a titkárnőjét. És akkor eljött a titkárnő, és azt mondta nekem - akinek ugyanúgy szüksége van a pénzre, mint a többi sóher embernek -, hogy a Suba úr nekem százezer forintot akar fizetni, és ne nyomozzak tovább. Hát mondtam, jó, akkor be van fejezve, és miután el voltam maradva egy pár dologgal, amit énnekem is fizetni kell, elfogadtam a pénzt.
Azóta már egy jó párszor kaptam értesítést, hogy ebbe, vagy abba a könyvbe szeretnék betenni valamelyik képem. Egy másik úr, a Sümegi, aki tudod Történeti Levéltárban dolgozik, ő is csinált egy magnós-beszélgetést velem, és utána oda adtam neki egy pár képet, amit valahol le akar közölni. Csináltam teljesen ingyen egy kiállítást a Semmelweis Egyetemen, a Testnevelési és Sporttudományi Karnak, nagyon szépen megköszönték.
KG: Az mikor volt?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Az kérlek szépen, megmondom 2004-ben volt, októberben, és a levelet, a köszönőlevelet, megkaptam október 31-én. Ebben köszönetet mondanak nekem, hogy megengedtem, hogy a képeimet stb., stb., itt tartunk most.
KG: Itt tartunk most. Végül azt szeretném kérdezni, hogy fotósként van-e még terved?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A véleményem szerint a fotográfia, amit ma csinálnak az emberek már csak a riportban van: sport, vagy politika, az is úgy hiszem, hogy színesben, de nem vagyok benne biztos, mert nem vagyok egy riporter. De nem is csak ez a bajom! Tulajdonképpen azért nem tudom megmondani, hogy van-e tervem, mert az utóbbi években nem voltam teljesen egészséges. Azért is jöttem Magyarországra vissza, mert gondoltam, itt talán nagyobb nyugalmam lesz, nem kell annyit harcolnom, mint Amerikában: a rezsit kifizetni stb., mert ott is elég drága lett minden. Meggyőződésem volt, hogy a kis nyugdíjam talán jobb Magyarországon, mint másutt. Most, hogy a Duna egy kicsit magasan van, még csináltam egy pár képet, hogy ... hátha! Színesben persze, mert meggyőződésem, hogy most már mindenki színeset fotografál. Mindenem itt van, a gyerekem itt van, a
kis megélhetésem itt van. Úgy éreztem, hogy most egy pár ember nemcsak fölkarolt, hanem baráti kapcsolatba kerültem többekkel, mint például veled. És hát erre a rövid időre már megvagyok.
KG: Engedj meg egy utolsó előtti kérdést, kik a te kedvenc fotósaid a nagy nevek közül? Ilyenekre gondolok, mint: Brassai, Kertész stb. Kiket tartasz igazán meghatározónak a világban, a magyarok közül? Van-e olyan a mai fiatalabb között, akit szeretsz?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A régi csapatból, mondjuk vannak olyan emberek, akik szintén elhagyták Magyarországot, mint Munkácsy a Munkácsy Marci, aki ugyanúgy eltűnt Amerikában, mint a Szente Gyuri, aki öngyilkos lett New Yorkban. Szóval ezek a nagy nevek, akiket én nagy fotográfusoknak tartottam, mint például, a Halmi Bélát - nekem muszáj őt említenem elsőnek - mert nagyon nagy fotósnak tartom, abban a szakmában, amit ő csinált: portré, portré-fényképezés. Biztos vagyok benne, hogy a Funk Pál, az Angelo is ugyanolyan híres és nagy fényképész volt. Akkor van még egy pár ember, Kálmán Bélát nagyszerű fotográfusnak tartom. A Veres Tomi, szintén egy nagyon jó fotográfus. Persze, ha nem portréról van szó, hanem arról, amire azt mondják, hogy "életfotográfia", abba a legnagyobb a Halmi Bobi, aki fantasztikus dolgokat csinált az életében, és fantasztikus felvételei jelentek meg a Life-ba és minden nagy magazinba. Hatalmas fotográfus, de ő is egy ilyen 35 mm, Leicás, és mint ahogy tudom, még az unokáját is arra tanítja, aki pedig lány. Fotográfus lesz, igen! Nem akarok több fényképész nevet mondani!
KG: Csak azt még, hogy a világhírű magyarokhoz, mondom még egyszer: Brassai, André Kertész, Moholy-Nagy, Capa, ezekkel milyen a viszonyod?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Egyiket sem ismerem.
KG: Nem a személyesen, hanem a képeiket szereted-e?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Nem ismerem még a képeiket sem. Nem ismerem, mert ezek például nem is portréfényképészek voltak, hanem ezek is valamilyen...
KG: De a Brassainak és az André Kertésznek is vannak komoly portréi!
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen. Most láttam egy komoly kiállítást, itt nálunk a Kogart-házban, egy ismeretlen magyar fotográfus, a nevét nem tudom most megmondani, New Yorkról szólt a kiállítás.
KG: Ez a Révész.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, Révésznek hívják. Úgy látszik, hogy ő is vagy az én korosztályom, vagy sokkal fiatalabb.
KG: Fiatalabb.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Vagy sokkal fiatalabb. Háztetők és New York. Bemutatja New Yorkot, amihez nagy tudomány nem kell, bocsánat a kifejezésért, mert a házaknál, az se kell, hogy mosolyogjanak, az se kell, hogy ne mozduljanak el. Ki lehet várni, hogy a legszebb világítás legyen, van idő, és ilyesmi.
KG: Tetszett a kiállítás?
ALMÁSI LÁSZLÓ: Tetszett a kiállítás, mert hatalmas anyag. Nem akarom azt mondani, hogy egyforma, nem akarom kritizálni, eszem ágában sincs kritizálni. Sőt, azt mondom, nagyon szép, nem lehet azt mondani, hogy az Empire State Building az hasonlít a 45. utcához, vagy ilyesmi, de ugyanaz. Mindenesetre egy hatalmas anyag, amit idehoztak, és kiállítottak, nagyon szép.
KG: Kimaradt még a történetből, a Kennedy-album. Hogyan jutott eszedbe, hogy elküldjed, hogyan állítottad össze, hogyan reagáltak rá?
ALMÁSI LÁSZLÓ: A Kennedy-albumról a következőt tudom elmondani. 1961-ben, amikor már megvolt az üzletem, és ABI ART FOTOBLE FIRST néven ment, és akkor már az üzleti partnerem volt, a Marci, a Szipál Marci. Egy rövid ideig hozzánk került, a Börcsök, aki ugyanolyan ügynök volt, mint valamikor volt az Erick Sherr. És ez a Börcsöknek az ötlete volt.
KG: Természetesen ő is magyar.
ALMÁSI LÁSZLÓ: Igen, természetesen. Nem ez volt az ötlete, hanem az hogy, - mint láttad a fotót - az ötödik éves forradalmi évfordulón Los Angeles-ben volt egy magyar est, ahol a lyukas zászlóval táncolt az operaház két magyar, nagyon híres táncosa, Tatár György és Patócs Kató. Ezek ketten táncoltak és ez adta az ötletet nekem, hogy miután a televízióban látták ezt, hogy megemlékeztek a magyar forradalom ötéves évfordulójáról... .
KG: És azt te le lefotóztad?
ALMÁSI LÁSZLÓ: És én ezt le is fényképeztem. Elhatároztam, hogy fogok küldeni a Kennedy Múzeumnak, a Kennedy elnöknek egy albumot, amit te láttál is, és kaptam egy levelet tőlük, hogy nagyon sok szerencsét kívánnak. Tulajdonképpen ez egy jó dolog volt, és talán lehetett volna több értelme, ha én egy riporter vagyok, vagy jobban értek ehhez a dologhoz. Ez volt. A Kennedy Múzeumnak a köszönő levele azóta is megvan.
KG: OK. Köszönöm szépen!.
|
| |
| Interjúkészítő(k): Kresalek Gábor |
|
 |
|