|
|
Gadányi György, Gadányi1
|
MGY: Először a korai időszakról szeretnénk téged faggatni egy kicsit. A családtörténetről lesz itt egy kicsit szó, a te családod történetéről. Tulajdonítasz-e jelentőséget a családnak, vagy foglalkoztat-e ez a dolog?
GADÁNYI: Az én életemben? Vagy a későbbi...?
MGY: Igen, igen, kimondottan a te életedben.
GADÁNYI: Én azt hiszem, igen. Hát egy olyan családba születtem, ahol festmények, festett népi bútorok... Mégiscsak vegyem "szájba"? (nevet)... Szóval egy olyan családba születtem, ahol festmények, népi bútorok, hímzések, kerámiák [sorakoztak]. Édesanyám néprajzos volt, apám [Gadányi György, 1896-1973] ugyan tisztviselő, de egész életét végigrajzolta, végigfestette, tehát halála után maradt másfél mázsa fantasztikusan finom megfigyelés a városról, az operaház előtti kandeláber fényeiről és lemenő napba vetett árnyékáról. Keresztapám Szőnyi István [1894-1960, festő] volt. Az apám baráti köre egy bohém társaság, akik... Pátzay [Pál, 1896-1979, szobrász], Aba-Novák [Vilmos 1894-1941, festő, grafikus], Szőnyi és apám együtt voltak jóban, rosszban. Segítették egymást, induló művészek. Együtt nyaraltak Abbázián és síeltek St. Moritzban. Tehát innen, erre értem a festmények között már... no [nőttem fel].
BM: Hol volt ez a családi fészek?
GADÁNYI: Fészek...?! Ez a családi fészek a Nagyszombat utcában volt, ahonnan kibombáztak a háború alatt, és akkor kaptunk a Tudományos Akadémia lakóházában - az Arany János utcai fronton -, ami most az Akadémia könyvtára, ott egy negyedik emeleti, hatalmas lakást, és hát a háború utáni idők... én negyvenkettőben születtem, tehát elég kicsi voltam. Amire már tényleg a lakás miliőjén túl emlékszem, hát az a szüleimnek a megromlott házassága, meg... Nem, soha semmiféle veszekedés nem volt, de mégis egy feszült légkör, azt hiszem, ami... Tehát ilyen emlékeim vagy tudat alatti emlékeim vannak. Aztán 1951-ben innen telepítettek ki minket Szolnok megyébe, Kunszentmártonba. Ott [oda] már ketten, édesanyámmal kerültünk. [Édesanyámnak] A hódmezővásárhelyi, ma ismert vásárhelyi hímzés világának a kialakításában volt része.
BM: Hangozzék el az édesanyja neve.
GADÁNYI: Mi?
BM: Kérem szépen, az édesanyja neve hangozzék el.
GADÁNYI: Juhász Mária [1913-1959] volt, hódmezővásárhelyi. Ő fiatal rajztanárként egy akkor Vásárhelyen alakuló háziipari foglalkoztatónak a vezetője lett, és a régi vásárhelyi párnavégek... hímzésemlékekből rajzolta meg a mai, letisztult formáját a vásárhelyi hímzésnek. És alakított ki a harmincas évek lakáskultúrájához, öltözködéskultúrájához kapcsolódó terítőket, ruhadíszítéseket. És tulajdonképpen ez egy munkalehetőség is volt a vásárhelyi, hímezni tudó asszonyoknak, és azt hiszem, ez egy nagyon szép évtized, amit ott töltött. Kijutottak a párizsi világkiállításra, onnan aranyérmet hozott az egész vásárhelyi garnitúrával, amit létrehozott. Hát, Pestre már a háború alatt került föl, és ment feleségül apámhoz. Tehát az addig tartott.
MGY: Egyedüli gyermek voltál, vagy volt testvéred?
GADÁNYI: Egyedüli, nincs, egyedüli voltam.
MGY: Gyerekkori barátságaid. Ugye most itt akkor két korszakot éreztem ki a dologból, a kitelepítés előtt és a kitelepítéskori időszakról beszéltél. Lettek-e ott új pajtásaid? Hogy volt, iskolát váltottál akkor, ugye?
GADÁNYI: Hát a Szemere utcai általános iskolába jártam egy osztályt és még az év végi bizonyítvány vagy az év végi vizsgák előtt történt meg a kitelepítés. Kunszentmártonról az égadta világon semmi jó emlékem nincs. Olyan - ez most nagyon hülyén hangzik, hogy vizuális emlékeim -, tehát olyan emlékek... a szemem előtt van a téglával kirakott, hatalmas Körös-parti mellvéd, ami a gátat védte, és a túlparton a legelő és a Körösnek a holtága... Tehát egy csomó ilyen élményem van, amit... de hát csak rossz, ami igazán... mit művel a gép [diktafon]?
MGY: Nyugodtan folytasd!
GADÁNYI: Édesanyám, nem tudom, szinte hónapokkal az odaérkezés vagy a kitelepítés után magas vérnyomással onnan került a szentesi kórházba. Nem tudom megmondani, hogy velem akkor közben mi volt. Egész egyszerűen nem tudom, ezt nem tudtam kipréselni magamból, hogy vészeltem át azokat az időszakokat. Tehát kórház, otthon, munkalehetőség, hát a gyapot- meg rizsföld, meg ilyenekre [emlékszem], vagy hát akinek olyan anyagi kitartása volt, az élt, ahogy tudott. Tehát semmiféle jó emlékem és onnan olyan barátság [nincs], van az öreg iskolaigazgató, a Surányi, akire mint tényleg barátságos emberre emlékszem, de inkább csak nagyon rossz emlékek vannak.
MGY: És hány osztályt jártál ott?
GADÁNYI: Már haza... vissza lehetett volna jönni Pestre, tehát két év után föl szaba[d volt jönni], tehát el lehetett hagyni [Kunszentmártont] '54-ben, isten tudja, mikor, már el lehetett volna költözni. De addigra nem volt hova. Hisz a pesti lakás, és minden, ami egy hatalmas lakásban maradt, az mind odaveszett.
MGY: A kitelepítésnek milyen okát adták? Vagy mit tudsz erről?
GADÁNYI: Ez nekem nem egészen tiszta, mert a szüleim nem éltek együtt. Egy olyan végzést kaptunk, hogy bankiga
zgató özvegye és kiskorú gyereke... Nem volt özvegy, egy, csak külön éltek; kettő, nem volt bankigazgató, de hát ez egy tizenkét órával vagy valami nagyon rövid idővel előtte kézbesített határozat, amit végrehajtottak a következő nap reggel. Odaállt a teherautó és fegyveres ÁVÓ-sok a megengedett mennyiségű vagy kilószámú holmit a teherautóra rakták és lepecsételték a maradékot. Tehát azt tudom, hogy fellebbezéseknek és kérelmeknek a sorát írta anyám, de nem... Szóval ez egy meglehetősen sötét dolog. Azt is lehetett tudni, hogy voltak akkor lakások és voltak olyan... Még az is lehetett az oka.
BM: És mi volt az édesapja valós foglalkozása? Mert mondta, hogy nem...
GADÁNYI: Tisztviselő volt. Egész életében gyakorlatilag egy tisztviselő, egy számszaki ember. Kereskedelmi érettségit végzett a Vas utcában, és erősen, gyerekkorától ez a művészkapcsolatok és -barátságok, tehát mondom, Szőnyi-Pátzay-Aba-Novák-apám négyes, ezek gyakorlatilag együtt éltek és együtt tudtak mindent egymásról, és együtt... ezt már mondtam az elején.
MGY: És ezek szerint nem szakadt meg a kapcsolatod édesapáddal a különválás után se?
GADÁNYI: De, megszakadt. Tehát nekem semmi gyerekkori emlékem, az égvilágon semmi. Amikor... Visszakerülni - most folytatom előbb -, amikor már el lehetett jönni a kijelölt faluból, akkor nem volt hova. Tehát aki befogadott volna, nem volt. Úgyhogy mi lényegesen később, '56 előtt kerültünk fel Pestre úgy, hogy a MÁV-nál, a MÁV Bevétel-ellenőrzési és Kártérítési Hivatalánál kapott édesanyám egy szintén valami írnoki állást, és egy MÁV szolgálati szobát, majd a Rudas László utcában (mai Podmaniczky utca, azt megelőzően is Podmaniczky utca, bocsánat), nagy MÁV-házaiban egy négyes társbérlet egy részét. Tehát oda költöztünk föl. Én egy pár hónappal előtte fölkerültem Pestre, egy intézet- vagy nevelőotthon[ba]. A nyolcadik általánosnak egy részét a Budakeszi úton jártam - azzal, hogy jön, ahogy tud, édesanyám... Hát a Pestre kerülés és a Podmaniczky utcai négyes társbérlet, ez azt jelentette, hogy körülbelül fél évet kórházban volt [édesanyám], két-három hónapot otthon, fél évet kórházban, két-három hónapot otthon. Én az Eötvös-gimnáziumba kerültem, és második gimnazista voltam, amikor meghalt édesanyám. Akkor már elég intenzíven fotóztam... Na most már hiába vigyázok, már mindjárt a fotóról fogunk beszélni... (nevet)
BM: És a nagyszülők nem éltek akkor már?
GADÁNYI: Nem, nagyszülők nem éltek. Apám vonala és apám családja nem, tehát semmiféle kapcsolat nem volt.
MGY: Teljes egészében egyedül voltál akkor?
GADÁNYI: Igen.
MGY: Ez tizenhat éves korodban körülbelül?
GADÁNYI: Igen
MGY: És hogy alakult akkor az életed, hogy tudtad magad fenntartani? Hogy tudtál élni? Mi lett veled?
GADÁNYI: Én második gimnazista koromban kezdtem el újságokban megjelenni, tehát nem fényképezni, hanem akkor jelent meg először újságban képem. A Pedagógusok Lapja volt az első, aztán a Köznevelés, a Család és Iskola, tehát robbanásszerűen egyszerre három-négy lap. És rendszeresen itt kaptam kisebb-nagyobb megbízásokat.
MGY: Ki keresett kit? Te kerested ezeket a lapokat, ők találtak meg, hogy kerültetek kapcsolatba?
GADÁNYI: Igen, most lesz majd az együttlétünk alatt több olyan, amire azt mondom, hogy az életben nem derült ki, hogy mi volt a sora a dolgoknak. Az első képem a Pedagógusok Lapjában egy festőművész tanárom kiállításán készült repró, meg a kiállítás megnyitóján készült csoportkép. Hamza Tibor [1908-1972, festő, rajztanár. Egyéni kiállítása az Eötvös-gimnáziumban 1961-ben volt], nagyon szerettem az egész figuráját, lényét ennek az embernek, és azzal együtt, hogy az Eötvös-gimnáziumban nem sikerült elindítania a művészettörténet tárgyat, mert nem volt annyi jelentkező, azt hiszem - mert lógtam a szertárában meg a környékén -, hogy ez fölért egy hivatalos művészettörténeti vagy középiskolai kurzussal vagy időszakkal. Na, hogy mi hozta [a kapcsolatokat]. Mindenképpen [fontos] lehet az Eötvös Diák című lap, a gimnáziumnak a lapját telefényképeztem vagy púposra fényképeztem. Hát nyilván ezek úgy kezdődnek, hogy egyszer valamelyik pedagógiai laptól valamilyen újságíró kinn járhatott az iskolában, és mondták, hogy vannak itt bőven képek. Indult egy német szak a gimnáziumban. Én nem oda jártam, ez volt az első német szakos gimnáziumi osztály. Ez érdekes volt a Neue Zeitungnak. A Neue Zeitung a Magyarországon élő Német Dolgozók Demokratikus Szövetségnek [Magyarországi Német Dolgozók Kulturális Szövetsége, 1969-től Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége] a hetilapja, Wild Tibor főszerkesztésében. Hogy miket nem jegyez meg az ember...?! Ez a lapnak is és az egész ügynek hát egy nagyon nagy dolog volt, úgyhogy hosszú időn keresztül nem volt olyan heti szám vagy nagyon ritka volt olyan heti szám, amiben ne lett volna híradás az Eötvös-gimnázium német osztályáról. Tehát attól kezdve, hogy odalátogatott a nem tudom, ki, mert elvitték a díszbemutatnivalót az osztályba, külföldi vendéget, a német osztálynak a külön balatoni tá
bora, ahova mentem velük, és onnan tudósítottam. Egy vidéki fényképész laboratóriumában hívtam elő a filmet, és engedte meg vagy szerveztem meg, hogy lenagyíthassam, és még a tábor tartott, amikor megjött az újság, már a teljes oldalas képes beszámolóval. Hát nyilván ez... egyik munka hozza a másikat.
MGY: Hogy tartottad fönn magad?
GADÁNYI: Hát ennek némi anyagi vonzatai is voltak. Azt tudom, hogy az Eötvös-gimnáziumnak egy kollégiumában ebédeltem.
MGY: Továbbra is a MÁV-házakban laktál?
GADÁNYI: A MÁV-házakban laktam. És azt hiszem, hogy talán az első év volt, amikor ott a kollégiumban voltam, tavaszig. Szóval... de hát a négyes társbérletben volt a nagyítógép, a hívótankok, egyáltalán az ehhez az életemhez tartozó kellékek. Egy négyes társbérleti szoba, ahol van egy konyha egy falikúttal, vagy egy, azaz egy WC, és volt egy fürdőszoba, amin a negyedik társbérlő járt keresztül, tehát az a fürdőszoba erre a célra nem volt alkalmas, tehát lavór, kiönteni a konyhában, egy rezsón megmelegített lavór víz, és a filmeket meg a képeket is a csap alatt tartva egy lavórban vagy egy tálban mostam ki és vittem vissza a szobába leszárítani.
MGY: Ki és hol tanított meg laborálni?
GADÁNYI: A nyolcadik általánosban, és ez az a bizonyos Budakeszi úti periódus, ott volt egy tanárom, a Tildy család, az államelnök Tildy [Zoltán, 1889-1961, ref. lelkész, 1946-1948 köztársasági elnök] családja. Volt a Tildy Zoltánnak, tehát az államelnök Tildy Zoltánnak egy pedagógus testvére, és annak fiai. Egyik az oxigéngyár főmérnöke volt, a másik az Ofotértnek egy kereskedelmi, talán osztályvezető táji beosztásban lévő embere, és így az egyik testvér, Tildy Béla, aki a tanárom volt. Maga is fotózott, laborált, egy kis laboratóriuma volt.
MGY: Ott a gimnáziumban?
GADÁNYI: Nem, ez általános iskola, nyolcadik osztály.
MGY: Ez még általános iskola, igen
GADÁNYI: Nyolcadik osztály. És volt a Szarvas Gábor úti úttörőház, ahol viszont szintén egy tanárom vezetett egy fotószakkört. Tehát ez a két összecsengő vonal volt így a kezdete, és a...
MGY: Kitől kaptad az első fényképezőgépedet? Vagy hogy [vetted]?
GADÁNYI: Első fényképezőgép, az egy nyári munka és egy régi, családban lévő öreg fényképezőgépnek az eladásából, egy Altix 5-ös fényképezőgép, Tessar objektívvel született.
BM: És ekkor hány éves?
GADÁNYI: Hát ez az első gimnázium előtti, tehát a nyolcadik utáni...
BM: Tizenöt, tizennégy.
MGY: Tizenhárom, tizennégy.
GADÁNYI: És tehát a gimnáziumba én már úgy kerültem, hogy fényképezőgéppel mentem be, és nem volt választása senkinek (nevet), mert hogy...
MGY: Gimnáziumi barátaiddal vannak, tartasz-e kapcsolatot? Csoport-, évfolyamtársak?
GADÁNYI: Van osztálytárs is, van évfolyamtárs is.
MGY: Érettségi találkozón voltál-e?
GADÁNYI: Na, ugye, mindjárt kezdem. A gimnáziumból gyakorlatilag két emberrel maradt hosszabb távú kapcsolat, vagy... Tehát két-három emberrel. Bécsi László ornitológus lett, a gimnázium alatt mászkáltunk szombat-vasárnap együtt, én kimentem, ő Gödről járt be. Kimentem Gödre hozzájuk, ott biciklire ültünk, és mentünk Vácrátótra, át a Szentendrei-szigetre. Bebarangoltuk a környéket, és lestünk gyíkokat, lestünk odúkban madarakat meg sziklafalban a nem tudom, milyen jószágot. Ez egy jó időszak vagy szép időszak volt. Bécsi Lacival minden, tehát a mai napig megmaradt kapcsolat vagy a barátság. Aztán Buza Péter [1942-], aki újságíró lett, tehát vele a kapcsolat a barátságon túl munkakapcsolat is, hát vagy húsz közös helytörténeti [könyv] Budapestről, a Száz magyar falu, Deák szülőfalujáról, rengeteg közös dolgunk volt. Én a Nők Lapja fotóriportereként fényképeztem a Budapest című lapba is, tehát tulajdonképpen egész életünkben összetalálkozunk többször munkában is, és most a Parlament szobraitól kezdve a Túlparti látomásig, tehát egy csomó szép, emlékezetes dolog, de Kispest és Pestújhely helytörténeti könyveitől, a Pesti hidakon keresztül, mondom, lehet húsz közös munkánk. Tehát vele megmaradt a kapcsolat.
MGY: Kanyarodjunk vissza még az érettségi időszakra. Egy kicsit, ha kérhetem.
GADÁNYI: Hát az érettségi előtt még el kell mondani, hogy én igazán azt hiszem, hogy túlzottan sok időt nem töltöttem a gimnázium padjaiban, mert ugye vagy csináltam az Eötvös Diákot, vagy lógtam Zolnay László [1916-1985, régész] ásatásain a Várban, és jártam a híradósokkal: Knoll-lal, tehát gyerekkori a barátság Knoll Istvánnal [1924-1998, operatőr, rendező] és gyakorlatilag az összes többi híradóssal. Nem személyhez, hanem érdekes eseményhez kötve jutottam el rengeteg olyan helyre, és ismertem meg...
MGY: Mondjad, folytasd nyugodtan.
GADÁNYI: Nekem is vigyázni kell, hogy ne vegyem kézbe, játszani [a diktafont].
MGY: Nem, én nem játszom, csak azt nézem, hogy rendben...
GADÁNYI: Te persze fölveheted és játszhatsz vele.
MGY: Nem, hogy rendben működik-e. Folytasd csak.
GADÁNYI: Na ez a két kapcsolat, hogy én a filmgyárba hogy kerültem, és a híradósokkal a régi HDF-be [Híradó és Dokumentum Filmgyár], a Könyves Kálmán körútra h
ogy kerültem, és Zolnayval hogy ismerkedtünk meg, ez olyan rejtély maradt még Zolnay életében is. Nem tudtuk úgy eldönteni. De ez talán mind a két emberrel egy olyan kapcsolat, szóval lehetett volna Zolnay az apám is. Borzasztó sokat tanultam ezektől az emberektől. Lehet, hogy inkább mentalitást, szóval nem is tárgyi dolgot. Azt hiszem, hogy egy ügynek a szeretetét és a teljes emberként való végzését, azt hiszem, hogy ez, ami egy olyan példa volt vagy olyan csoda volt számomra. Sok minden lehetett volna belőlem, mert egész gyerekkoromban, hát leghosszabb ebből az volt, mármint a végleges pályaválasztásig, hogy villamosmérnök. Csináltam rádiót, kis motort, ami a laposelemmel működött, forgott. Gátlástalanul a Bergmann-csőből kihúztam a vezetéket és behúztam helyette újat, és egy kapcsolócsere, ilyesmi nem volt gond. Most hozzá nem nyúlnék, szóval hagyom a szakemberre. Hát ebbe lépett bele a képcsinálás vagy a fényképezés, vagy annak az izgalma. Tehát nagyon is, nagyon lehettem volna régész, az egy csoda volt nekem, és csoda ma is. Tehát sok minden lehettem volna.
BM: Még mi?
GADÁNYI: Még orvosnak is el tudom, el tudtam volna sebésznek képzelni magam. No, lényeg az, hogy ami erős a fotó mellett, hát az operatőrség az, ami borzasztó vonzó dolog lett volna. Fotós lettem. Na most...
BM: Még a gimnáziumi évek alatt valami meghatározó esemény történt? Ami a későbbiekre kihatással volt vagy nagyon megmaradt mint emlék?
GADÁNYI: Hát nyilván - most itt nem kellemes dolgot mondok-, nyilván édesanyám halála eléggé meghatározó volt, mert hát nem tudom, hogyha ő munkaképes és él, akkor az operatőr vonal mehet, és a továbbtanulás mehetett volna-e. Nem tudom. Ez úgy körülbelül nem került többet szóba, hisz attól a pillanattól kezdve ez egy isteni csoda volt, hogy megjelent az első képem, és leadva a másik. És akkor maradtam egyedül. Szóval ez egyértelmű volt, hogy hát második gimnazista voltam, amikor nekem már, úristen, ha most elmondom egy akkor élt fotósnak, hogy Exakta Varexem volt, Exakta Varexet tudtam venni magamnak. Nem volt, nem lehetett családi segítség benne, mert hát az előbb említett okok miatt. Tehát Exakta Varexem, ahhoz a 35 milliméteres Flektogon, egy Braun hobbivaku, ami ebben az időszakban egy egészen különleges, irigyelt és elérhetetlen dolog volt. Nem egy gyereknek, hanem a szakmában is. Hát ugye a Reáltanoda utcán kimegy az ember a Kecskeméti utcára, jobbra fordul, és ott van a Ferenciek téri (sic!) Ofotért-bolt. Volt Smura üzlet, ugye most már a fotótörténész is "gyün" belőlem. Hát ennek a vezetője, a Kun Miklós, aki már akkor bőven a szakma, inkább azt mondom, hogy öregjei közé tartozott. Inaskodott a háború előtt a Hatsek és Farkasnál, a HaFá-nál, és a háború után, az államosítások után az Ofotért alkalmazta az első pillanatban már boltvezető beosztásban. Tehát Kun Miklós vett szárnyai alá, és meg tudtam azt ügyesen csinálni, hogy ilyen ötször ötös, tehát huszonötös dobozban volt az Agfa film, hogy egy huszonötös dobozból én megvettem egy tekercs filmet, és kipróbáltam, előhívtam. Mert ugye tudod, volt, hogy egyes öntések, nincs meg annyira az érzékenysége, vagy vannak különbségek. Tehát én kipróbáltam azt a filmet, és hogyha azt úgy gondoltam, hogy jó lesz nekem, akkor a huszonötös doboz végéig... Az nekem el volt téve a raktárban egy polcon egy cédulával, hogy "Gadányi Gyuri, ne nyúlj hozzá!" Ha éppen nem ért rá valaki a raktárba bemenni, akkor tudod, hol van, és hozd ki azt a két filmet. És akkor benyúltam az ajtón, ott volt így a polc, fönn két tekercs film, kivittem, és leszámlázták. Hát, Kun Miklósnak borzasztó sokat köszönhetek. Megint csak azt mondom, hogy itt is egy mentalitás. Érdekes, mondom az egyetemen is, amikor szakmáról beszélünk. Lehet, hogy szakmai dolgoknál sokkal többször hangzik el az emberség, mentalitás, egyebek, odafigyelés, kíváncsiság szavak, mint a szakmai dolgok. Most kellett nektek piszkálni ilyeneket? (nevet)
MGY: Még egy picit kanyarodjunk vissza. Tehát akkor most az érettségi környékén akadtunk el az előbb, aztán onnan kanyarodtunk ide. Hogy volt az érettségi után akkor? Tehát tanulásra is gondolok. Hogyan tovább?
GADÁNYI: Továbbtanulás nem volt. Én az érettségi idejétől számítva, érettségi idejétől kezdve újságíró-szövetségi tag lettem. Tehát azt mondom, hogy az érettségi idején már volt egy nem kis szakmai múltam és egy köteg megjelent dolog, tehát az úttörőlapok és a Család és Iskola, ott fiatalként a Vekerdy Tamás [1935-, pszichológus] írt, a Vitray [Tamás, 1933-, újságíró, riporter] írt a Pajtásba, és csináltunk együtt riportokat. Tehát itt nem volt...
MGY: Ebből is éltél?
GADÁNYI: Igen.
MGY: És ebből meg lehetett élni akkor?
GADÁNYI: Tehát egy négyes társbérleti szobának a lakbére meg a fenntartási költsége, ez viszonylag mérsékelt volt, és én megvallom, olyan hihetetlen igénytelenül... Tehát nem hiszem, hogy... De ez megmaradt később is. Jó, hát most ebédeljünk meg, üljünk be egy étterembe... Nem, hát inkább nyomom a pedált, és majd otthon fogok enni
valamit. Szóval ez megmaradt így. Ha végképp már a városképet rontom a nadrágommal, akkor fogok majd egy újat venni.
MGY: Szabadúszóként dolgoztál akkor? Vagy pedig volt munkakönyves állásod?
GADÁNYI: Ezek munkakönyvben benn vannak, Ifjúsági Lapkiadó.
MGY: Benn van?
GADÁNYI: Igen. Tehát én... 1961 nyarától gyakorlatilag a munkakönyvemben szerepel a... tehát az érettségi évének, az utána következő hónapoktól a munkakönyvemben szerepel a sajtó. Na most utána kisvártatva MÚOSZ-nak a kétéves újságíró-iskolája "járt belém" [1961-1962].
MGY: Tehát akkor csináltad azt a kétéves iskolát.
GADÁNYI: Igen.
MGY: Kik tanítottak ott? Kikre emlékszel? Gondolom, ez egy általános újságírói, tehát nem fotóriporteri volt.
GADÁNYI: Ennek volt egy fotóriporteri szaka, tehát nekünk nem kellett gyorsírást tanulni, de helyette a fotót. Bár, hogy is hívják, amit ott fotóban tanultam, az nem igazán hiszem, hogy előbbre vitt sokkal. De ha rákényszerítettek volna, hogy gyorsírni tanuljak, az nagyon jó lett volna. Úgyhogy el volt ez alapvetően szúrva. De hát azt is túléltem, és az iskola is túlélt engem.
MGY: Szóval nem volt nagyon meghatározó tanárod ott, akire így emlékeznél.
GADÁNYI: Nem igazán. Én azt hiszem, nem. Mester Ákossal voltam egy évfolyamban. Tehát azok az arcok egész életünk során vagy az évtizedek során, ha valahol találkoztunk, akkor szerbusz-szerbusz, hát egy ilyen... Na de nem [volt].
BM: Most javasolnék egy megállást.
MGY: Igen, én is ezt szerettem volna.
------
MGY: Mehet.
GADÁNYI: Tehát édesanyám, aki hódmezővásárhelyi, a nagyapám, ő asztalosmester volt. A város egész belső [részén], tehát a belvárosban volt a nehéz polgári, szép polgári háza. Azt később, Vásárhelyre visszamenve, már édesanyám halála után, tehát nyilvánvalóan már nem lakott senki a családból, csak tudtam, hogy ez a Juhász-féle ház. Tehát ennyit tudok... Édesanyámnak öccse, két húga volt, akiket - nagyapám a háborúból nem jött vissza, a második világháborúból -, édesanyám rajztanárként nevelte és adott a testvéreinek kenyeret és iskoláztatta őket.
MGY: Engedjük... Tartsunk szünetet, mert így nem lesz szünet.
BM: Most még ne, tehát...
MGY: Szünet után most újból folytatjuk. Voltál-e katona?
GADÁNYI: Hála istennek, nem. Ezt megúsztam. Szakszolgálatra voltam alkalmas, és arra nem hívtak be. Az oka az úgynevezett lusta szem, tehát az egyik szememmel nem látok élesen. Meg hát olyan csont-bőr sovány voltam mindig, hogy nem volt kérdéses, hogy...
MGY: Tehát kimaradt az életedből, hála istennek.
GADÁNYI: Kimaradt az életemből, ami borzasztóan nem hiányzott, mert semmiféle, tehát nem igazán viselek el... Értelmetlen kötöttségeket nem bírok és nem viselek el.
MGY: Bármilyen társadalmi szervezethez... Ugye akkor mind az úttörő, mind a KISZ, vagy MADISZ [Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség], mi volt akkor? Nem is tudom, mi volt akkor.
GADÁNYI: KISZ volt.
MGY: KISZ volt már. Kellett-e, voltál-e tagja ezeknek?
GADÁNYI: Nem kellett. Most csak nevetve mondom, hogy később javítani kellett a Nők Lapjánál a párttagok számát, mert botrányosan kevés volt a Nők Lapja szerkesztőségében a párttag. És bőven győzködött a főszerkesztő mindenkit, de nálam soha az életben ez szóba nem került, tudniillik... Azt hiszem, kevés értekezlet volt, amit nem robbantottam szét valami hülyéskedéssel vagy viccel. A vonatkozó viccel. Tehát egész egyszerűen azt hiszem, nem tette ki senki magát annak, hogy... (nevet)
MGY: Nem vettek komolyan.
GADÁNYI: Igen. Úttörő voltam, biztos. Biztos voltam.
|
|
 |
|