| Fotográfus - |
Tarczai Béla |
| Kép címe - |
Fények a Tiszán |
| |
|
| Műfaj - |
tájkép |
| Készítés ideje - |
1974 |
| Készítés helye - |
Magyarország |
| Földrajzi hely - |
Ároktő (Borsod-Abaúj-Zemplén megye) |
| Készítés körülményei - |
magáncélra |
| Eredetiség - |
vintázs kópia |
| Méret - |
30x40 cm |
| Dedikáció - |
hátlap: Az alkotó pecsétje: TARCZAI BÉLA, Miskolc, Kandó Kálmán u. 8., H-3534 Hongrie, Tel.: 36-46-372-104.*kézírás: Fények a Tiszán*67 |
| Színesség - |
ff |
| Hordozó - |
papírkép |
| Állapot - |
hibátlan |
| Fájl neve - |
00014841.tif |
| Jogtulajdonos személy - |
Tarczai Béla |
| Publikáció - |
Több kiállításon szerepelt, legutóbb: Tarczai Béla életmű-kiállítása, Miskolci Galéria, 2002
MAOE-kiállítás, Hódmezővásárhely, 2003
|
| Képleírás - |
Ez Ároktő határában, a Tisza partján készült. Mégpedig, tulajdonképpen a felszabadulásnak a 25. évfordulójára kértek tőlem egy képsorozatot azokról a helyekről, amelyek a szovjet hadsereg bevonulásával kapcsolatosak voltak. Kaptam egy listát. A helybeliek szerint állítólag ezen a helyen jöttek át a szovjet csapatok a Tiszán. Úgyhogy azért kellett lemenni erre a helyre, de hát engem már akkor nemcsak a szovjet hadsereg érdekelt, hanem ezek a fények is. Az a címe, hogy „Fények a Tiszán”. Tetszett tulajdonképpen, ahogy a csónakokban is megállt a víz, meg ott hátrébb is volt az a szép csillogás. Dehát ez kifejezetten a ’30-as éveknek a reminiszcenciája, mert akkor csináltunk ilyen képeket, hogy úgy mondjam, követelmény volt, hogy szép csillogás, szép fények legyenek, tónusok legyenek. Ezt szoktuk meg, én szeretem ezt és ugyanúgy bennem is van, mert annyira belém ívódott az a szellem, amit annak idején a ’30-as évek mestereitől tanultam, ellestem és megszoktam, úgyhogy szívesen csinálom. Ez is olyan, hogy ezt meg kellett csinálni. / – Ezzel később nem volt probléma? Mert ettől egy idő után nagyon elszakadt a magyar fotográfia… /. – Nekem nem volt problémám, mert én így fotografáltam, és meg is tudtam magyarázni, hogy végeredményben én elfogadom azt, hogy ha valaki más felfogás szerint fotografál, de fogadják el, hogy én így fotografálok. Ez is fotográfia. Szerencsére a fotográfia olyan óriási nagy vadászterület, hogy abba belefér sok minden. Én mindig ellene voltam, a zsűriben is, vitatkoztunk is ezen, hogy sok esetben igen komoly művészek, zsűritagok a saját ízlésükhöz akarták igazítani azokat a képeket, amiket a rendezők elébünk tártak. És a vitatéma az volt, hogy most akkor a zsűri ízlése szabja meg, hogy mi a jó kép vagy pedig a szerzőnek a megfontolása, hogy ő ezt látta jónak és ezt produkálja. Kálmán Kata volt nagyon elfogult, mert ő csak azt a képet tudta elfogadni, ami az ő zsánere, ami az ő ízlésének felelt meg, úgyhogy sok vitánk is volt, mert nemcsak az a fotográfia van a világon, amit Kálmán Kata csinál, hanem más is, és tudomásul kell venni, hogy mások másként gondolkodnak. Ez egy érdekes vitatéma volt sokszor. Igaz, hogy többször elmondták, főleg Réti Pali volt a nagy kritikusom, aki mondogatta, hogy én megragadtam, megrekedtem a ’30-as évek normái között. Nem igaz, mert itt két dolog van: ezek formai dolgok, de a tartalmi része a dolognak azért mégiscsak más, mert azok a ’30-as évek elmúltak, azt én már nem tudtam visszafényképezni, visszafelé fényképezni. Csak a mai valóságot tudom ábrázolni. Úgyhogy ötvöződött valahogy. Ennek Vadas Ernő volt egyébként a híve és a mestere, aki írta, vallotta, mondogatta is sokszor, amikor beszélgettünk, meg előadásokat is tartott, hogy igenis a ’30-as éveknek azt a formai igényességét, amit a mesterek produkáltak, azt érdemes volt áthozni, de más tartalommal kell most megtölteni. Hát itt megint a szocialista realizmusnak a problémái voltak nagyjából érintve, de végül is a közönségnek a reagálását is módom volt sokszor megfigyelni. A közönség inkább ezeket a képeket szerette, amit, ha ránézett, egyszeriben megértette, miről van szó, nem kellett a fejét törni, hogy most mit akarhat mondani a szerző. Pláne, amikor absztrakt irányba is eltolódott a fotográfia, az már rafináltabb érzékenységet kívánt. Nekem az volt a felfogásom, hogy az embereknek fotografáljunk, ne csak saját magunknak. Volt, aki azt mondta, hogy csak saját magának fotografál és azt mondta, hogy ez kielégíti. De hát azért ez kevés. Akkor minek? Ezek érdekes vitatémák voltak, de hát aztán túljutottunk, most már szerencsére elismert, nem egy kimondott tézis, de mindenki a maga egyéni útját járja, és érvényesíti azt a felfogást, amit ő megszokott. Én ezt szoktam meg és vallom, el is tudtam fogadtatni mindig, hogy ez is a fotográfia, belefér a nagy kalapba. Viszont kerültem az üres formai játékokat. / – És az, hogy a ’30-as évek fénykezelését, formai világát társítani mondjuk az ’50-es, ’60-as évek témaválasztási realitásigényével – ez így nem okozott súrlódást? Nem került konfliktusba a kettő? / – Nem. Nem. Meg lehetett oldani, el lehetett fogadtatni. Persze túlzásokba nem ment az ember, de azért voltak a ’30-as években olyan alkotók, olyan kísérletezők, például Dulovits Jenő, akinél túltengtek a formai elemek, Dulovits volt az ellenfényes fotográfiának a nagy mestere, de azt csak ő tudta csinálni úgy, ahogy csinálta. Nagyon szép ellenfényes felvételeket csinált. A nyugati fotográfusok azt mondták kezdetben, hogy ellenfényben nem lehet fotografálni, mert az árnyékos oldalon a részletek elvesznek. Ez így technikailag igaz. De Dulovitsnak egy olyan sajátos technikája alakult ki, hogy ő meg tudta fogni az árnyékos oldal részleteit is, ki tudta hozni, mert neki volt egy egyéni technikája. Ő ezt le is írta, de mondogatta is, hogy ő olyan negatívokat produkál, amit hogyha rátett egy újságnak a lapjára, akkor az alatta lévő szöveget el tudja olvasni a negatívon keresztül. Tehát ez volt az ő mércéje. És ennek az volt az értelme, hogy ő ezzel a technikával ki tudta hozni az árnyékos oldalon is a részleteket, tökéletes pontossággal. Ezt próbálták sokan utánozni, de nem sikerült, csak ő tudta csinálni. Hasonló volt ifj. Tildy Zoltánnak a módszere. Más típusú, de technikailag csak ő tudott tökéletes képeket csinálni azzal a bizonyos sós hívós gyakorlattal. Ő tudott olyan lágyrajzú, finom, részletdús madárfelvételeket készíteni. Ez megint egy másik technika volt. / – És ebből a sorozatból mi lett? / – Az csak egy ilyen alkalmi kiállítás volt: a szakszervezetek megyei művelődési háza szervezte. Évfordulóra készült el, és akkor abban szerepelt a fényképsorozat. Megcsináltam, odaadtam nekik, kiállították. / – És ennek volt valami nyoma valahol? / – Fogalmam sincs róla. Az újságok megemlékeztek róla. / – Arra emlékszik, hogy melyik képek voltak ebben a sorozatban? / – Azokat én mind odaadtam a rendezőknek, nekem abból nem maradt semmi. De nem is volt rá szükségem. Szóval az volt a helyzet, hogy adtak egy autót, meg mellém adtak egy kísérőt, aki tudta, hogy hova kell menni és Szentsimontól kezdve, ott, ahol a partizánok leszálltak, Ároktőig száguldoztunk az autóval. Rohanni kellett, mert ahogy az szokott lenni, „Add meg, uram, de tegnapra!”. Szóval mellékesen nemigen volt alkalmam a magam részére fotografálni. Itt volt viszont ezt meg tudtam csinálni. Ez is úgy volt, hogy két gépet vittem magammal, ez nagyfilmes géppel készült, nagyfilmre próbáltam a magam számára fényképezni, a kisfilmes gépre pedig a megbízás szerinti fotókat csinálni. Ezt azért kellett így csinálni, mert technikailag nem tudtam volna a két témát szétválasztani. A nagyfilmes az később telt be, mint a kisfilmes. Másképp nem tudtam volna megoldani, mert ha közben fotografálok a saját céljaimra, akkor fennakad az egész menet, azért kellett két gépet vinni. / – Akkor ez a Szakszervezetek Országos Szövetsége volt? / – A megyei. A megyei kultúrotthon tulajdonképpen, az szervezte ezt a kiállítást, Kovács Gyurkáék. De hogy egyáltalán hova került, nem tudom. Kovács Gyurka már meghalt vagy két éve. Én nagyon jól ismertem őt is, meg az élettársát is. Nemrégiben megkerestem Katit, hogy vajon mi van a Gyurka hagyatékával, mert közben irogatott is. És mondja a Kati, hogy valahova odaadta a Gyurka a teljes hagyatékát, de ő nem tudja megmondani, hogy hova. Úgyhogy itt megakadt a dolog, mert nekem is kellett volna olyan régi fénykép, amiről tudtam, hogy Gyurkának van. Vagy volt legalábbis. |
|