|
Molnár Miklós: A haláláig volt hű a felismert igazsághoz
Néhány egyszerű szóval szeretném búcsúztatni Gimes Miklóst, a barátot, a társat, s mindenekelőtt az embert, akinek szívében annyi jóság és szeretet élt, mint kevesekében. Útján, közös tévutainkon is, az a kívánság vezette, hogy emberibb, szabadabb és igazságosabb társadalomban élhessenek honfitársai. És amikor felismerte, hogy zsákutcába jutott, minden társánál következetesebben vonta le a tanulságot. A haláláig volt a hű a felismert igazsághoz.
Miklós senkinek sem tartozik számadással. Fiatal élete árán számot vetett s számot adott mindenről. De hűtlen lennék hozzá, ha elhallgatnám, hogy nem a vezeklés óhaja vezette, nem valami öntépő bűnhődés keresése, mint egyesek hitték róla és mondották. Miklós az igazságot kereste az igényes elme és a kritikus lelkiismeret szigorúságával. Sok szempontból nem is a saját századának, nem is az előzőnek gyermeke volt, hanem Voltaire és Diderot századáé. Barátai, újságírótársai gyakran tréfásan azt mondották róla: "Miklós mindent tud, olyan, mint egy élő enciklopédia". És amikor ezt mondom, arra a kisfiúra is emlékezem, aki nagy, meleg, csillogó szemével olyan kiapadhatatlan kíváncsisággal nézett bele a világba és a könyvekbe, mint aki mindent meg akar tudni, tanulni, mérni, hogy azután szétosztogassa. Tudása csakugyan szinte végtelen volt. És ő is, akár orvos édesapja, akit gyengéden öreg Miklósnak nevezett, könyv nélkül tudott minden szép magyar verset. Öreg Miklóst a náci fasiszták ölték meg, Fiatal Miklóst azok, akikben valaha egy szép, új világ ígéretét látta. A felvilágosodásban hitt. A sötétség borította rá az árnyait.
1956-ban az utolsók közt volt, akik még akkor egy gyertyányi fény gyújtottak az éjszakában. Illegális lapot indított. Az volt a címe: "Október huszonharmadika".
Most, béke hamvaidra, Miklós. Kísérje emlékedet híven az, ami az életben vezérelt, a szellem és a szerelem.
|