|
Harangszó fél egykor 1. részlet - Temetési beszédek a hősök terén
Vásárhelyi Miklós:
A magyar név történelmünk során soha nem csillogott oly fényesen, mint az 1956-os forradalom napjaiban. A brutális külső beavatkozás eltiporta a forradalmat, véget vetett törekvéseinknek, reményeinknek, de nem olthatta ki 1956 és a fordulat jelképévé lett Nagy Imre emlékét.
Rácz Sándor:
Testvéreim! Magyarok! Tisztelt jelenlévők! Az 1956-os magyar forradalom alatt a munkások által megválasztott és a magyar nép által megbízott képviselet nevében jelentem ezeknek a holtaknak és mindazoknak, akik a magyar hazánknak földjébe el vannak temetve, hogy tisztelettel, hűséggel, becsülettel megőriztük 56-os forradalmunk szellemét és továbbra is küzdünk minden apró igazságáért.
Mécs Imre:
Több száz embert temetünk ma. Miniszterelnököt, honvédelmi minisztert, államminisztert, értelmiségieket, sok-sok munkást, parasztokat, katonákat és civileket, keresztényeket, zsidókat, ateistákat, kommunistákat, cigányokat és nagyon egyszerű embereket, együtt.
Fogjuk meg egymás kezét, ugyanúgy, mint 56 október 23-án, és mondjátok utánam:
Megfogadjuk, Nagy Imre és több száz kivégzett, elpusztított társunk emlékére, hogy népünk szabadságát okosan, összefogva, szívós kitartással kivívjuk, azt elvenni többet nem engedjük.
Esküszünk,
hogy rabok többé
nem leszünk.
Esküszünk!
Király Béla:
Ez a nap fordulópontot kell, hogy jelentsen. Most már az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások minden áldozatának - élőnek és halottnak, különösen a névtelen szabadságharcosoknak - meg kell adni azt, amit áldozatukkal kiérdemeltek! (…) Ezt követeli a vértanúk emléke. Félezer szabadságharcos vértanú, Nagy Imre, imes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, GSzilágyi József, bajtársaink, barátaink, nyugodjatok békében!
Orbán Viktor:
Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megteremtéséért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai koporsója előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a magyar társadalom akaratával, akik, hogy ezt megtehessék, lépesek voltak leszámolni a szent kommunista tabuikkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Ők azok az államférfiak számunkra, akik az akasztófa árnyékában sem vállalták, hogy a társadalmat megtizedelő gyilkosokkal egy sorba álljanak, akik életük árán sem tagadták meg azt a nemzetet, amely elfogadta őket és bizalmát beléjük helyezte. Mi az ő sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlen. (…)
Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk - mai fiataloktól - jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.
Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottainkat, nem jár senkinek köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink.
A magyar politikai vezetésnek nem érdeme, hogy a demokráciát és szabad választásokat követelőkkel szemben, bár fegyvereik súlyánál fogva ezt megtehetnék, a Pol Potéhoz, Jaruzelskiéhez, Li Pengéhez vagy éppen Rákosiéhoz hasonló módszerekkel lépjenek fel. Polgártársak! Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az 56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. (…)
Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. (…)
Nekünk azt kell elérnünk, hogy az uralkodó párt, ha akar, se tudjon erőszakot alkalmazni ellenünk. Nincs más mód, hogy elkerüljük az újabb koporsókat, a maihoz hasonló megkésett temetéseket.
|