Visszaemlékezések

Echo

Andi József, Brusznyai Margit, Gulyás Anikó, Hegedűs B. András, Kósa Katalin, Rimán Sarolta, Tihanyi László, Vásárhelyi Miklós

Hegedűs B. András (1992): A rehabilitáció kérdésében semmiféle politikai vita nem volt a TIB-ben. Az alapnyilatkozat 1988-ban leszögezte, hogy a TIB politikai és jogi rehabilitációt kíván, és ez fokról fokra haladt. A kormányzat az állandó politikai nyomás hatására 1989. június 16. előtt egy-két nappal közzétett egy bocsánatkérő nyilatkozatot, de releváns rehabilitációs lépés nem történt. A parlament csak a föloszlatásakor hozta meg az első semmisségi törvényt.
Nyíri Sándorék áprilisban kezdték el a Legfőbb Ügyészségen a perújrafelvételt. Én úgy gondolom, Nyíri korrekt munkát végzett, de tény, hogy a temetésre, akármilyen groteszk, a jogi rehabilitáció nem fejeződött be. Nem tudom, hogy Nagy Imre rehabilitációját miért nem sikerült június 16-ára végbevinni. Lehet, hogy nem akarták, lehet, hogy nem tudták. Elegánsabb lett volna, ha június 16. előtt egy héttel zajlik le a rehabilitálási per tárgyalása a Legfelsőbb Bíróság tanácstermében, és nem három héttel utána, július 6-án. Így azonban a Jóisten különös rendelkezése és színpadi érzéke folytán a dolog sokkal jobban sikerült, hiszen Kádár János a rehabilitációs tárgyalás negyvenedik percében adta vissza lelkét az ő teremtőjének.
A tárgyalás előtti reggelen a Néphadsereg térre kéretett a ZDF nevű nagy német televíziós társaság. Megkérdezték, mi a véleményem arról, hogy Kádár haldoklik. Erre valami olyasmit válaszoltam - és ez lett aztán az interjú slusszpoénja -, hogy ez nem racionális szituáció, erre nem lehet racionális választ adni, ez egy görög sorstragédia. Majd kilenc óra előtt néhány perccel bementünk a Legfelső Bíróság dísztermébe. A tárgyalás harmincötödik-negyvenedik percében egy cédula járt körbe, hogy Kádár János meghalt. Halk moraj volt a teremben, mindenki átérezte a pillanat fantasztikumát. A szünetben odarohant a velem korábban riportot készítő német televíziós újságíró, és elkezdett gesztikulálni, hogy: "Mit szól hozzá Hegedűs úr, maga ezt egy órával ezelőtt megmondta, ez fantasztikus, ezt nem lehet elhinni. Mi a véleménye róla?" Mondtam, hogy nem tudok mit hozzátenni, valóban fantasztikus. A pillanat megismételhetetlen történelmi giccs volt.

Brusznyai Margit (1994): Soha nem hittem volna, hogy mennyire fontos tudni, hogy hol van. Nem tudom ezt megmagyarázni. Egyszerűen döbbenetes, hogy mennyire kell, hogy tudd, hogy hol van. Én látni akartam, én nem féltem ettől az exhumálástól. Én csak attól féltem, hogy nem fogjuk megtalálni. Nem volt szörnyű. Az egésznek az alján volt valami olyan mérhetetlen megnyugvás, hogy megvan. Anyám meg akarta fogni a koponyát, és meg is fogta, és nem lett rosszul, csak elnézegette. És azt lehet gondolni, hogy ez szörnyű. Nem volt az, mert ő ott volt, és meg lehetett találni, és ott mintha nevetett volna ránk. Megnyugtató volt. Óriási jelentősége volt, hogy biztos tudjuk, hogy ő ott van.

Gulyás Anikó (1994): Sopronkőhidán el volt kerítve nemzeti színű és fekete szalaggal egy jelképes rész, és terméskőből a soproni ellenzékiek csináltak egy sírt egy kereszttel. Állítólag ott korábban tiszta dzsumbuj volt, akácos, de addigra kiirtottak minden bokrot, meg kivágták a fákat. Az egy régi rabtemető. Mindenre gondolt az ember, csak arra nem, hogy édesapáékat még kilencven kilométerrel arrébb vitték. Győrben kivégzik, Sopronkőhidán meg elkaparják. Az borzasztó volt, amikor ott állt az ember: és most itt van, biztos, hogy itt van?
Újfent írtam egy levelet az Igazságügy-minisztériumba, hogy kérem édesapa exhumálását. És kaptam rá a választ, hogy megvolt a jelképes temetés, nyugodjak bele, hogy tudom, hol van, édesapát ezért nem fogják ott felvenni. El akarták tussolni az egészet. Utána ismét találkozott a kilenc család, és megbeszéltük, hogy együtt kérjük az exhumálást és az újratemetést. Tihanyi Laci írt egy közös levelet, és mind aláírtuk.

Kósa Katalin (1995): A rendszerváltozás egy csodálatos dolog volt! Hosszú éveken át eltemettem valamit, és most meg felszínre került. Felkavart az, hogy erről végre lehet beszélni. Felkavartak az események, felkavart édesapám exhumálása. Olyan mély sebeket tépett fel, hogy én teljesen kifordultam magamból. Végül is megnyugodtam, hogy ő fekszik ott. Ugyanoda temették vissza. Kérdezték, hogy akarok-e díszparcellát. Nem kell díszparcella, ő ott nyugodott eddig, maradjon is ott. Vele ne kivételezzenek.

Andi József (1995): Amikor 89-ben jött az újratemetés, akkor a Fő utcában volt egy összejövetel. Ott azt kérdezték az emberektől, hogy ki kér exhumálást. Nem mindenki tudta, hogy hol van a hozzátartozója, azoknak azt mondták, megpróbálják megkeresni, mert lehet, hogy a nyilvántartás nem pontos. A nyilvántartás szerint a mi sírunk, a 301-es parcella 26. sorának nem tudom, hányadik helye volt, tehát korábban jó helyre jártunk. Anyu azt akarta, hogy vegyük föl, de én azt mondtam, jobb volna, ha hagynánk békén, mert ha véletlenül nem ő van ott, akkor anyunak minden baja lesz. Meg mindegyikünknek. Ez megint egy új megrázkódtatás lett volna. Mondtam, ne bolygassuk, hagyjuk. Mi h arminc évig úgy jártunk oda ki, hogy apu ott van, és gondoztuk a sírt. Ott nagyon rossz körülmények voltak, ha esett az eső, térdig érő sár volt. Meg veszélyes is volt, mert kint voltak a rendőrök, és elkergettek.
Ezt nem lehet elfelejteni. Sokszor gondolok rá, mindennap tulajdonképpen. Ezt az érzést egy életen keresztül hurcolja az ember. Csak akkor szűnik meg, ha meghalok. Nem lehet megbékélni, ezt nem lehet megbocsátani. Valami ül az emberen, valami megmagyarázhatatlan.

Tihanyi László (1992): Szükségem volt arra, hogy megfogjam a csontjait, hogy ott legyek a proszektúrán, hogy valamilyen közelségbe kerüljek vele. Egyértelmű, hogy azok az emberek, akik százakat juttattak ide, gazemberek, gyilkosok. Mégsem tudom őket annyira gyűlölni, hogy ennek fizikai megnyilvánulását adjam. Gondolom, az ember bizonyos határokat nem tud átlépni. Nekem még ez a szörnyűség sem volt elég ahhoz, hogy tegyek valamit a gyilkosok ellen.

Rimán Sarolta (1995): Ő tiszta lett már mindenki számára. A nagy nyilvánosság, a televízió meg a történelem végül is igazságot teremtett, és fehérbe öltöztette őket. Apu végre felszabadult. Szabadságérzetet kapott. És most már kinyithatja a száját, beszélhet róla. Ő eddig sem szégyellte, de beszélni nem szívesen beszélt róla, mert azért csak egy sötét folt volt az életében.

Vásárhelyi Miklós (1994): 1989. június 16-át rendkívül fontos eseménynek tartom, nemcsak magyar, hanem nemzetközi szempontból is, és úgy érzem, az értékelése a mai napig erősen bagatellizált. Nagyon fontosnak tartottam, hogy az újratemetésben a pártoknak ne legyen szerepe, amit akkor tudomásul is vettek. Később szerették volna kitörölni, elfeledni a TIB-et, s mivel nem lehetett, csökkentették a jelentőségét. Ebben ugyanúgy benne van az én pártom is, SZDSZ, mint a többi. Az az érzésem, hogy az egész magyar és európai történelemben nagy fordulatot jelentett a temetés. Arra nem volt példa, hogy az a pártvezetés és az a kormány, amelyik addig egészen más politikáért volt felelős, megjelenjen, és a világ színe előtt tulajdonképpen bocsánatot kérjen. Ezzel totálisan szétzúzták a rendszer erkölcsi-politikai alapját. Hát milyen alapja van annak a rendszernek, amelynek vezető képviselői beismerik, hogy a hatalmuk nem legitim eszközökön nyugszik. Nagy Imre rehabilitálása azt jelentette, hogy mindaz, ami 56. november 4. után történt, hazugság. A mai napig lekicsinylik a temetés jelentőségét, a rendszerváltozást a kerekasztal-tárgyalásokkal hozzák összefüggésbe. Én nem akarom csökkenteni a kerekasztal-tárgyalások jelentőségét, de hogy egyáltalán sor került rájuk, abban a temetésnek nagy szerepe volt. Ez nem kisebb értékű - bár más formájú -, mint a prágai bársonyos forradalom vagy a berlini fal ledöntése.

A visszaemlékezéseket az Oral History Archívum interjúiból válogatta és szerkesztette Molnár Adrienne.
Az emlékező neve után zárójelben feltüntetjük az interjú készítésének évét.