Visszaemlékezések

1989. június 16.

Bocskay T. József, Bosnyák Zsigmond, Bősze Balázs, Erdélyi Tibor, Földesi Katalin, Gereben István, Göncz Árpád, Gyenes Judith, Hegedűs B. András, Horváth Ádám, Kertész Dezső, Kósa Katalin, Laurenszky Ernő, Magyar Mária, Orbán György, Pajcsics József, Székely Dezsőné Sebestyén Mária, Vásárhelyi Miklós, Wittner Mária, Zimányi Tibor

Hegedűs B. András (1992): Nyilvánvaló volt, hogy a temetést valamilyen nyilatkozattal föl kell vezetni. Annál is inkább, mert úgy alakult ki, hogy a TIB mint szervezet a nemzeti egységgel kapcsolatosan nyilvánult meg leginkább, és olyan néhány oldalas, viszonylag tömör politikai nyilatkozatokban lényegítette meg önmagát, amelyek arra törekedtek, hogy a legfontosabb politikai - de nem napi politikai kérdésekről - szóljanak, és a legkevésbé se legyenek pártpolitikai jellegűek. Június 12-én, hétfőn, minden nehézség nélkül megjelent a közlemény minden újságban. Tudom, hogy azon volt csak vita, hogy kik írják alá. Végül nem hosszas vita után az a döntés született, hogy minden ellenzéki szervezet és párt aláírja.

Göncz Árpád (1990): Életem legnehezebb hónapjai közé sorolom a temetés előkészítését, főleg a legvégét, amikor ráadásul két nappal a temetés előtt kellett befejeznem a Bush-könyv fordítását. Akkor már egy hónapja úgy éreztem, hogy repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg. Álmatlan éjszakáim voltak legalább egy hónapon keresztül. A folyamat tökéletesen meghaladta az elképzeléseinket. Mi tehetséges amatőrök voltunk, belekezdtünk valamibe, aminek még a szervezéstechnikai kérdései is meghaladták az erőnket és felkészültségünket. Ráadásul az egésznek az előkészítésébe, lebonyolításába Amerikából és Ausztráliából, Karakószörcsökről és Óbudáról bekiabáltak a palánkon.
Utolsó nap délben, mikor mentünk az utolsó sajtótájékoztatóra, és Vásárhelyi Miklóssal meg Hegedűs B. Andrással bementünk a Fő utca mellett egy cukrászdába, odajött hozzánk lángoló szemmel egy nő, az arcán csurgott a könny. Megállt és azt mondta: nekem megölték az apámat, anyámat, nekem nem élnek a gyerekeim, ha holnap vér fog folyni, az Isten verje meg magukat, az Isten verje meg magukat!
Budapesten az emberek nem kenyeret vásároltak, hanem élesztőt. A Műcsarnok előcsarnokában aztán odajött hozzám valaki, és a forradalom megcsúfolásával vádolt, mert nem állítottuk mögé, vagy mert mögé állítottuk Paskait, meg hogy fogunk-e alkalmazkodni az amerikai rádió adásidejéhez. Itt borultam ki, és kezdtem üvölteni. Úgy éreztem, hogy most kapok infarktust, alig tudtam kilépni a szószékre. Tudtam, hogy mindez éveket vehet el az életemből, de megéri, mert ez életem legnagyobb napja.

Hegedűs B. András (1992): Május 25-én én már a Magyar Demokrata Fórum Ó utcai barakkjában vagyok, amely akkor az MDF pártközpontja, ahol Rajk Lászlónak a Hősök terei makettjét vitatjuk. Rajk Laci a barátjával, Bachmann Gáborral hihetetlen gyorsan megcsinálta, azt hiszem, hogy önként, saját vállalkozásban. Az első terv borzasztó volt, mert a ravatalt a Hősök tere közepére, az angyalos oszlop alá tervezték. Feketébe lett volna burkolva az egész oszlop. A pompózus kontra szerényebb megoldás vitája zajlott. Mi nem szerettük a Hősök tere közepét sem, túl sok minden volt már a Hősök tere közepén, eucharisztikus kongresszustól Rákosiig és Kádárig. Tulajdonképpen ez volt a legfőbb bajunk vele. (Közben kiderült, hogy a Lenin-szobrot technikai okok miatt elviszik a felvonulási térről. Nem is tudom, hogyan született a döntés. Nekem Pongor alezredes mondta, hogy: "Hegedűs úr, holnap elkezdik reparálni a Lenin szobrot, és szép csendesen elvisszük." Mondtam, milyen érdekes, hogy pont most kell megjavítani. Rám kacsintott, és azt mondta, hogy ilyen a világ.) Végül azt javasoltuk, hogy ízlésbeli, valamint nagyon fontos szervezési okokból ne a tér közepén legyen a szertartás. Tudtuk, hogy órákig fog tartani, és úgy gondoltuk, hogy a Műcsarnok hallja infrastruktúrát jelent. Nagyon fontos érv volt, hogy az özvegyeknek, ha elfáradnak, vagy ha ki akarnak menni a vécére, nem lehet a tömegen keresztülsétálni. Ez volt a döntő érv a pompózitás ellen. Litván ebben a dologban aktív volt. Azután sikerült, elsősorban Rajk Lacit meggyőznie arról, hogy ebből a túl díszes, túl ornamentizált, a tér közepére tervezett dologból végül az szülessék, ami közismert, aminek a kidolgozásában én művészi kompetencia és idő hiányában egyáltalán nem vettem részt.
Rettenetesen aggódtam, hogy mi lesz belőle. Amikor június 15-én délután kirohantam a térre, és azt mondták, hogy minden rendben van, de még semmi nem volt kész, akkor nagyon aggódtam. És amikor 16-án reggel, fél hétkor kiértem, a tér még majdnem üres volt, még rá tudtam hajtani kocsival, és szembetalálkoztam a Műcsarnokkal, akkor döbbenetesen tetszett. Sok vita után végül sikerült azt a zseniális középpontot és maximumot megtalálni. A vastraverz kitűnő volt. Akkor rögtön mondtam, ma is ezt mondom, zseniálisan oldották meg.
A rendőrség, a belügy végezte a maga dolgát. Előző este a Hősök tere összes ablakát biztosították. Bementek a lakásokba, és mindent ellenőriztek. A Hősök terei házakra a fekete és a lyukas zászlókat csak akkor engedték kitenni, amikor már megvolt a biztosítás. Úgy tudom, hogy a háztetőkön voltak mesterlövészek. Amikor a Szépművészeti Múzeum tetején, a cserépen kibújva megjelent egy-két bámészkodó, és valaki szólt nekem, hogy azért ez nincsen rendjén, odamentem a Pongorhoz, hogy alezredes úr, ez nem jó. Azt mondta, köszönöm, elővette a talkie-walkie-ját, és két perc múlva nem voltak ott. A cél a béke megőrzése volt, de mi a technikai lebonyolításban nem vettünk részt. Ők végrehajtották a dolgot, és mi már a Horváth Istvánnal való tárgyalás után elhittük, hogy jól akarják megcsinálni. Kénytelenek voltunk elhinni, mert nekünk, mint tudjuk, nem volt ellenrendőrségünk.

Erdélyi Tibor (1994): Június 16-án reggel, nem sokkal hat óra után mentem ki a Hősök terére. Küldtek értem kocsit, a kormányőrség kocsijával mentem ki. Előző nap a munkahelyemen kaptam egy telefonfenyegetést. Nemcsak én, a feleségem is, aminek az volt a lényege, hogy le fognak lőni. Egy rekedt hang volt, olyan ötven körüli férfié. A telefonhívás után felhívtam a Pongort, és elmondtam neki. "Legyen nyugodt, Erdélyi úr, mi is ott leszünk a háztetőkön!" - mondta ő. Nem nyugtatott meg teljesen, de ez benne volt akkor a pakliban. Amikor kiszálltam az autóból, ez jutott eszembe, és néztem a háztetőket, hogy nem lőnek-e onnan.
A saját köreimből is volt valamiféle figyelmeztetés. A Demokrata című lapot valaki bedobta hozzám a postaládába, benne az Inconnu csoport egy nyilatkozata, amiben az volt, hogy én egy erőszakos, komisz ember vagyok, aki úgy tartja kézben ezt a dolgot, mint egy kormánybiztos, és nem enged senkit se beleszólni. És majd megnézzük, hogy ki ez az Erdélyi. Ez rosszabbul esett, mint az, hogy le fognak lőni, mert erre nem számítottam.
Már fönt voltak a koporsók, 5.30-kor kellett kihozni a Temetkezési Vállalatnak a koporsókat. Egyébként minden forgatókönyv szerint ment.

Laurenszky Ernő (1991): A temetés díszőrségébe általában régi ötvenhatosok, börtönviseltek, valamint az új pártoknak, például a Fidesznek és hasonlóknak a képviselői kerültek be. Rám meg a bátyámra bízták a protokollkoszorúk sorba rakását és a koszorúzó személyiségek sorba állítását, hogy időben, rendesen menjen a dolog. Az elején a magyar állam vezetői, a kormány, a régi harcostársak meg a külföldi küldöttségek voltak.
A provokációt elkerülendő volt két igen határozott magatartású, MDF karszalagos, civil ruhás ember, akik nagyméretű csavarhúzókkal végigszurkálták a koszorúkat. Lerítt róluk, hogy profi tűzszerészek, a honvédségtől vagy a rendőrségtől. Ez is egyfajta hozzájárulása volt a rendőrségnek a temetés lebonyolításához, mint az útvonalat biztosító motorosok és a többi. A bátyám egyébként Bohó Robi mellett tolmácsként is fogadta az ideérkező jelentősebb személyiségeket. Bohó Róbert fogadta Paskai bíborost, Németh Miklóst és hasonlókat. Amikor a protokoll-koszorúzás folyt, már jó előre odaállítottuk a lista szerint a sorra kerülő négy-öt embert, hogy ha a hangszóró bemondja a nevüket, indulhassanak. Amikor a protokoll lement, megvártuk a spontán koszorúzást, aztán felszálltunk a megfelelő autóbuszra, és mentünk ki a temetőbe.
Az mindenesetre igen impozáns és felemelő élmény volt. Persze az óriási tömeg is a Hősök terén, de azt mindenki látta a tévében. Azt viszont kevesen látták, hogy amikor a Kőbányai úton ment a gyászmenet, a gyárakból meg az üzletekből kijöttek az emberek, és mindannyian V betűt mutattak.

Kertész Dezső (2002): Az előkészületek - a föltárás, a ceremónia, az azzal kapcsolatos megbeszélések - során az érzelmi emelkedettségnek és a lelkesültségnek egy ötvenhathoz hasonló állapotát éreztem. Tele voltam várakozással és bizonyos fokú félelemmel is. Mondtam, a feleségemnek, hogy tán egy nappal korábban kellene feljönni Szegedről, mert aznap gépkocsikkal lesz tele az országút, és őszintén azt reméltem, hogy a temetésen jelen lesz két, két és fél millió ember. Kis csalódást jelentett, hogy a reméltnek csak a töredéke jött el.
Ott álltam én is az egyik ravatalnál díszőrségben, és végiggondoltam, hogy milyen stációkon jutottunk el idáig. Tele voltam bizakodással, reménykedéssel.

Vásárhelyi Miklós (1994): A beszédek kapcsán sem voltak nagy viták. Egy informális belső megbeszélésen azt mondtuk, kézenfekvő, hogy én legyek az egyik mint a Nagy Imre-csoport egyetlen itt levő tagja meg mint a TIB elnöke. Az is nagyon kézenfekvő volt, hogy kell egy magas rangú katonai vezető, és az a Nemzetőrség parancsnoka, Király Béla legyen, aki akkor hazajött Amerikából. Az is világos volt, hogy a műegyetemi diákok nevében az beszéljen, aki a legaktívabb volt. Két ember jöhetett számításba: Erdélyi Tibor és Mécs Imre, de hát Mécs sokkal ambiciózusabb volt. Végül az is adva volt, hogy a munkástanácsok nevében Rácz Sanyi legyen. Azt is akartuk, hogy ne csak ezek a mindent megért veteránok beszéljenek, hanem a fiatalság részéről is valaki, aminek jelképes értéke van. Akkor a jó hírű Fideszhez fordultunk, akik közölték, hogy Orbán fog beszélni. Zimányi Tibor szintén teljesen egyértelmű volt: recski internált és kisgazda.

Zimányi Tibor (1998): A TIB-ben nem volt speciális megbízatásom, általában azokon az üléseken vettem részt, ahol megvitattuk a dolgokat. A legfőbb vita a hatodik koporsó körül volt, és voltak, akik nem értettek egyet azzal, hogy a Németh-kormányt be kell vonni. Én viszont okos dolognak tartottam, hiszen még mindig fennforoghatott, hogy fegyveres beavatkozás történik. A beszédemben tekintettel is voltam rá. Ha nem lettem volna, sokkal nagyobb sikerem lett volna. Tudatosan nem fogalmaztam támadóbban.
A szónokok kérdésénél egyetértettünk abban, hogy Vásárhelyinek, Rácz Sándornak, Király Bélának kell beszélni. Én szóltam, hogy Nagy Imrének köszönhető, hogy a recskiek életben maradtak, ő szüntette meg az internálótáborokat és a kitelepítéseket, meg kell neki köszönni. Ezt végül is elfogadták.
A beszédemet nem egyeztettem senkivel. Megmondták az időt, ahhoz tartottam magam. Akkor sem voltam mai gyerek, tudtam, hogy meddig lehet elmenni. Nagy kísértés volt, amiből végül is annyit kimondtam, hogy ha "áldozatok vannak, akkor gyilkosok is vannak". Ki akartam mondani Kádár nevét is, de ettől elálltam, mert féltem, ha név szerint gyilkosnak nevezem Kádárt, a többiek, akik azon az oldalon vannak, meg fognak ijedni, hogy mi lesz velük. Ennyi idő után végre egyszer szabadon beszélni óriási, hihetetlen élvezet volt.

Göncz Árpád (1990): Fogalmam sem volt, mekkora ereje van a hangágyúnak. Ott láttam magam előtt a több százezer embert arctalanul, azok után, hogy elhangzott a kivégzettek névsora, minden név egy kalapácsütés az ember szívére és a történelemre. Döbbenetes volt. Ilyen lelki teher még soha nem volt rajtam, mint akkor. Ekkora felelősség sem. Az volt az érzésem, hogy minden kicsúszott a kezemből, itt már minden Isten kezében van, ahogy én is. Hogy valami rettenetesen nagy dolog történik, mint ahogy valóban ez volt az utolsó katartikus pillanat a magyar politikai fejlődésben, ez az áttörés a maga néma erejével és hallatlan fegyelmével.
Még a temetés előtt egy ízben közös látogatást tettünk Németh Miklósnál és Szűrös Mátyásnál. Én a megbékélést és a feszültség levezetését teljesen jogos igénynek véltem. Az volt az akkori álláspontom, hogy béküljünk meg, de ez a megbékélés nem lehet egyoldalú, akkor lehetséges, ha a megbékélés alapfeltételeit teljesítik. Én egy feszültségek nélküli Magyarországot képzelek el, abban érezném jól magam. Meg tudtam érteni, hogy azok a fiúk, akik nem csinálták végig ötvenhatot, borzasztóan felháborodtak a véres megtorlásokon. De nem élték át a börtön katartikus hatását, amely, amennyire én látom, senkiben sem a gyűlöletet, hanem a megértés vágyát keltette föl. Még a halálraítéltek legradikálisabbjai is a megbocsátást hirdetik.
Amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adtam, kaptam olyan levelet, hogy saját kezűleg kellett volna felakasztanom a gyilkost, hogy szívükből kívánják, tegyék azt az én gyerekemmel is, amit az áldozattal elkövetett. Nem tudom, hány ilyen levelet suvasztott el a titkárságom, mert állítólag elég nagy felháborodást keltett a kegyelem. Ezzel együtt vállalom, mert eleve megmondtam, hogy amíg én leszek, addig nem lesz kivégzés Magyarországon. A lelki okok mellett politikailag is vállalom a megegyezést a Magyar Szocialista Munkáspárt azon szárnyával, amely a békés átmenetet próbálja valamiképpen elősegíteni. Nem a kiegyezést, hanem a megegyezést! A kettő között alapvető különbség van. Nagyon röviden tudnám jellemezni. Emlékszem, amikor Németh Miklós visszajött Nagy Imre koporsója mellől. Én elébe mentem, és kezet fogtam vele. Nyújtotta a kezét, de láttam, hogy a szeme nincs ott. Összeharapta a fogát, annyira, hogy fehér volt a pofacsontja és csupa veríték volt a homloka. Akkor láttam életemben először, mi az a Canossa-járás, láttam, hogy ez az ember tökéletesen tisztában van azzal, hogy most felrobbantotta maga mögött a hidat, leszámolt mindennel, és hogy most itt élete legfontosabb lépését tette meg: elszakította magát a múltjától. A Németh-kormány, amely alól Pozsgay kilőtte a pártot, mint ahogy saját maga alól és az egész kommunizmus alól is kilőtte, a közbeeső három-négy hónapban jól-rosszul, de a nemzet kormánya tudott lenni. Elmondhatatlan nehéz körülmények között tisztességesen helyt állt.

Vásárhelyi Miklós (1994): Orbán Viktornak a radikalizmusa kellemetlenül érintett mindannyiunkat. Furcsának tűnt, hogy amikor éppen kommunistáknak a koporsói állnak, akkor elhangozzanak olyan dolgok, hogy a kommunizmus és a demokrácia összeegyeztethetetlen dolgok, az oroszok menjenek ki innen. Orbánt a mai napig nagyon sokan dicsérik, hogy milyen bátor volt. Én azóta nagyon kritikus vagyok vele, mert én ezt demagóg és felelőtlen fellépésnek tartom. És illojálisnak is, mert ha ilyet akart mondani, legalább nekem illett volna megmondania, hogy mire készül.

Orbán György (1997): A Hősök terén én az egyik díszőr voltam. Ott álltam, és talán kétszer is sorra kerültem. Ott cigarettázott mellettem a Darvas Iván, bentről hallgattam Orbán Viktort, aki mondta, hogy menjenek haza az oroszok. Baromira örültem. Eszembe se jutott, hogy ez túlzás, meg hogy nem való. Pont akkor álltam kint, amikor Németh Miklós és a csapata odajöttek koszorút rakni. A lábamnál álltak, azt kell mondanom. Ott hajoltak meg, és hihetetlen elégtétel volt. Tökéletesen helyénvaló volt, hogy végigvonultak az emberek között. Akik nem helyeselték, korlátoltak, nincs dramaturgiai érzékük, nem tudják, hogy ez inkább művészi akció, a szónak az eredeti értelmében. A diadalmeneten végigvitték a vesztest. Nem azt mondták, hogy nem való oda, hanem elengedhetetlen kelléke volt. Ha egyszer komolyan gondolta az ország, hogy nem polgárháború és nem leszámolás van, hanem az igazság kimondása, és az igazság kimondásával egyfajta megtisztulás, ahonnan újra lehet kezdeni, akkor teljesen természetes, hogy Németh Miklósnak oda kell jönnie, meg kell hajtania a fejét, és le kell raknia a koszorúját. Csendben kell állnia, és el kell viselnie, hogy százezer ember nézi. És a százezer embernek tisztelettel kell végignéznie azt, hogy egy felnőtt ember meghajtja a fejét, és attól kezdve mást mond, mint addig.

Székely Dezsőné (1991): Az 1989. június 16-i temetésen Nagy Imre koporsójánál álltam díszőrségben. Azt a zászlót, amivel Nagy Imre temetésén az üres koporsó le volt terítve, Amerikából kaptuk vissza. Ennek a zászlónak én vagyok az úgynevezett "zászlóanyja". Az 1989-es temetés óta ez a zászló minden egyes temetésen és minden egyes megmozduláson részt vesz.

Hegedűs B. András (1992): Volt egy groteszk jelenet. Egy-másfél órával előbb otthagytam a Hősök terét, és kimentem a temetőbe a saját kocsimmal, egy rendőrmotoros kivezetett. Végigmentem az üres, lezárt városon a kopott Zsigulimmal, Erdélyi Tiborral és Fannyval. Tíz-tizenkét perc alatt, száz kilométeres sebességgel kiértünk. Akkor én ott inspiciáltam, hogy minden rendben van-e, mint egy vezérkari főnök. Körbejártam, és már jöttek is az emberek, csak belépővel. Ott, a 301-es parcella főút-bejárójánál még egyszer ellenőrizték a belépőjegyeket. Egyszer valaki átszól nekem, hogy "Hegedűs úr, nem tudunk bejönni". Odanéztem, és mondtam, hogy miért nem mutatják meg az igazolványukat az urak? Mert Pajcsics alezredes volt, és a kollégája. Azt mondta, hogy "mert nem hivatalos minőségben vagyunk itt, különben sem akarjuk izgatni a rendezőket" - magyarul: a belügyi igazolványukkal -, "de úgy gondoltuk, nekünk is van ehhez közünk, és ezért kijöttünk". Akkor odamentem, és mondtam az SZDSZ-es rendezőknek, hogy engedjék be az urakat, a Belügyminisztériumból vannak, ők vezették az exhumálást. És mondtam nekik, nem hittem volna, hogy erre a jelenetre valaha is sor kerül.

Pajcsics József (1991): Úgy éreztem, nagyon megtisztelő, hogy kaptam meghívót a TIB-től. Föltétlenül ott akartam lenni. Úgy éreztem, egy kicsit engem is megcsapott a történelem szele, hogy ebbe az ügybe ilyen formában belekeveredtem, és talán hozzá tudtam járulni ahhoz, hogy sor kerülhetett az eseményre. Ezért vettem a bátorságot, és elmentem. Úgy gondoltam, valahol a háttérben meghúzódva talán nekem is van ott helyem. Végigéltem azt, hogy amikor elkezdtünk kijárni a temetőbe, akkor még mi voltunk a helyzet urai - de egyáltalán nem voltam én ott úr, meg nem is akartam lenni -, akkor pedig már el se jutottunk a parcelláig, mert oda már nem volt érvényes az a cédula, amit kaptunk. Ott ácsorogtunk, amikor ön [Hegedűs B. András] megpillantott bennünket, és behívott. Elmentem még arra a fogadásra is este, ami a Corvin téren volt. Én komolyan gondoltam, amikor megköszöntem, hogy részt vehettem azon az általam is történelminek tartott eseményen, amelyikhez a magam módján én is hozzájárultam.

Bosnyák Zsigmond (1995): Akkor én csak néztem, és nem akartam hinni a fülemnek. Az a hangvétel és az addig soha nem hallott szókimondás megdöbbentett. Akkor kezdtem hinni, hogy itt már tényleg megváltozik valami. Isten bizony mondom, hogy örültem. Itt elsősorban a Nagy Imrére célzok most, persze áttételesen a többire is, de elsősorban arra, hogy végre az az ember megkapta azt a kegyeletet, ami egy embernek kijár. De nemcsak személyesen ő, hanem mindenki, akiket már nem vádoltak azokkal a bűnökkel, amelyek miatt meg kellett halniuk, hanem nyilvánvalóvá vált, hogy hazugság volt, tulajdonképpen a hatalomnak a bosszúja.

Magyar Mária (1995): Megírtam a rokonoknak - velük minden évben megyünk a temetőbe -, hogy el szeretnék menni én is a temetésre. Előbb azt írták, hogy nagyon félnek kimenni oda, egy ilyen nagy esemény, nehogy lövöldözés vagy valami kitörjön. Mert ettől féltek, na. Akkor írtam egy levelet, hogy jól van, nem megyek ki én se. És írtak megint, hogy ők úgy érzik, mi haragszunk, mert nem akarnak velünk jönni. Végül is beleegyeztek, hogy eljönnek, mert ott lesz a Németh Miklós meg a Pozsgay Imre is, hogy díszőrséget állnak, és biztos, hogy nem lesz semmi se, ha ezek is ott lesznek. Én is nagyon féltem. Nem is mentünk a tömeg közé, egészen a szélén voltunk. Amikor az Orbán Viktor beszélt - taps, minden -, akkor meg főleg megijedtünk, és el is mentünk félre.
Busszal mentünk ki a temetőbe, csak akiknek papírjai voltak, azok mehettek ki a 301-es parcellába. Előtte mi már kaptunk egy levelet - nem is tudom, a Belügyminisztériumból vagy honnan -, megadták, hogy hányadik sor és hányadik hely az övé, hogy hol fekszik. Egy nagy kopjafája volt neki, de se sírforma, se semmi. Tiszta kopár volt minden. Be kellett érni annyival, hogy ott van, és kész, de olyan hihetetlen mindnyájunknak. Hogy most vagy ott van, vagy nincs ott?

Kósa Katalin (1995): Az újratemetés felemelő érzés volt! Akkoriban a Függetlenségi Párt tagja voltam, és ott állhattam az egyik koporsó mellett, tehát része voltam az egész ünnepségnek. Nagyon nagy elégtétel volt, hogy végre nem kell lapítani, és nem kell szégyenkezve hallgatni a múltról, hanem nyíltan beszélhetünk. A hozzátartozók pedig bátran letehetik virágaikat szeretteik sírjára. A nemzet fejet hajtott 56 előtt, és már nem néznek ránk úgy, mint a bűnösökre. És nem felejtették el az édesapámat, nem felejtődött el 56!

Wittner Mária (1992): Így-úgy teltek az évek egymás után. Aztán egyszer hoz a szomszédasszonyom egy fénymásolt papírt. A TIB-nek a felhívása volt, és mondja, hogy lehet temettetni. Elolvastam, és elkezdtem töprengeni. Kati jutott eszembe, hogy nincsenek hozzátartozói. Arra gondoltam, eltemettetem én. Megírtam, hogy vádlott-társamat, Havrila Bélánét, miután nincs hozzátartozója, szeretném eltemettetni. A személyes megbeszélésen megkérdeztem, hogy a másik két társam családja jelentkezett-e, mert ha nem, akkor szeretném őket is eltemettetni. Csináltattam egy nagy koszorút, ötvenhat szál piros rózsa volt benne. Aztán eljött a temetés napja, és én addigra teljesen kész voltam. Attól féltem, hogy nem tudok fölállni - amikor a virágot leteszem, ott maradok. Aztán hazamentem, és két hétig nem érdekelt senki és semmi a világon, futhatott a lakás, teljes krízisben voltam.
Ez volt az a termékeny két hét, amikor csak verseket tudtam írni. Azt hiszem, hogy akkor írtam ki úgy magamból mindent, a sok felgyülemlett keserűséget!

Horváth Ádám (2003): A rendszerváltozás első nagy televíziós ügye - akkor Bereczky Gyula volt a tévé elnöke - a Nagy Imre-temetés volt. A TIB, ahol egy csomó ismerősöm volt, úgy látta jónak, ha én csinálom a közvetítést. Nagyon hosszú előkészítéssel járt. Gombár János, igen kiváló szerkesztő volt az egyik partnerem. Akkor már pártok voltak, velük tárgyaltunk, a TIB-bel alkudoztunk. Ki kellett dolgozni, hogy milyen technikai fölszerelés kell a Hősök terére, ahol Rajk Laci és Bachman Gábor együtt csinálta a látványt, és milyen kell a temetőbe. Mi csak abban voltunk bizonytalanok, hogy hány ember jön el. Nem számítottunk háromszázezerre. Látszólag úgy volt megcsinálva, hogy a rendőrség nem vesz részt benne, a téren az MDF nemzetőr csapata adott rendészetet, a temetőben az SZDSZ és a Fidesz. Azt tudtam, hogy a rendőrség fölépített egy televíziós hálózatot a térre, és a Műcsarnok első emeletén működött egy - azt hiszem, huszonkét monitoros - megfigyelőrendszer. Azt is tudom, hogy elég jelentős mennyiségű mesterlövész volt elhelyezve a környező házakban meg máshol a környéken, de láthatóan nem volt rendőr. Bereczky azt a mondatot eresztette el, hogy: "Ezért a napért, úgy ahogy van, te felelsz!"
A közvetítés kellemetlen pillanata az volt, hogy Krassó Gyuri, aki egyébként egy nagyon lelkes bolond volt, odarohant a közvetítőkocsihoz - már ment a ravatalnál a fölvonulás -, és azt mondta, hogy ha nem hozom össze azonnal a tévéelnökkel telefonon, egy hangoskocsival föllázítja a teret. Volt egy olyan telefonom, amin egy gombnyomásra ott volt az elnök, felhívtam, hogy beszéljen vele. Mondta, hogy kér harminc percet, különben bajt csinál. Az elnök azt válaszolta, hogy jó, megkapja.
Mindenféle fenyegetést kaptunk. Például üzentek, hogy kézigránátot gurítanak a kocsi alá, de nem vettem tudomásul, mert a legnagyobb koncentrációval dolgoztunk, hiszen fantasztikusan érdekes volt, hogy kik jönnek egymás után, kik állnak díszőrségben, ki jött el külföldről. Csurka megjelent egy autóval, fanyalgott egyet - merthogy őt a kommunista Nagy Imre temetése nem érdekli -, aztán elment.
A Hősök teréről egy rendőrmotoros kíséretében vittek át minket a temetőbe, és amíg a menet ment, addig részben az általam rendezett Beethoven Harmadik szimfónia, meg a Mozart Rekviem ment a képernyőn, és időnként mutattuk a vonulást, mert elhelyeztem a fölvonulási tér túlsó végén egy kamerát. Adtuk, ahogy a buszok meg a sor elindul, aztán vártuk a temetőben, hogy megérkezzenek. Végigcsináltuk az egész temetést, két közvetítőkocsival, tizenegy kamerával.

Hegedűs B. András (1992): A Krassó-féle fenyegetés elhárításának az egyik feltétele az volt, hogy a Televízió megengedi, hogy Krassó és társai nyilatkozzanak a temetés után, ha elállnak a Hősök terén a botrány megszervezésétől. A temetés reggelén a közvetítőkocsiból föl kellett hívnom Bereczky Gyulát, a Televízió elnökét, hogy Pozsgay valóban megadta-e az engedélyt. Bereczky azt mondta, hogy igen. Krassót ugyan egy kicsit becsapták, mert nem főműsoridőben kapott lehetőséget véleményének elmondására, hanem csak egy Napzártában.
Elég s ok idő telt el attól kezdve, hogy a Televízió egyenes közvetítésének terve már megvolt, amikor kiderült, hogy a Rádiónál ugyanez nincs biztosítva. Elég későn, talán egy héttel a temetés előtt fölhívtam a Rádió elnökét. Mondták, hogy értekezik. Megmondtam, hogy milyen ügyben keresem, ki vagyok, azonnal bekapcsoltak. Bemutatkoztam, és csak annyit kérdeztem tőle, hogy miután a Televízió egyenesben közvetíti a temetést, ugye magától értetődő, hogy ezt a Rádió is megteszi. Hallottam, hogy óriásit nyel, és azt mondta: természetesen. Mondtam, hogy köszönöm szépen, mi is így gondoltuk, nagyon örülök, hogy ez ilyen gyorsan elintéződött, ha valami probléma van, állok rendelkezésre. Nem volt probléma.

Földesi Katalin (1994): Én el sem tudtam gondolni, hogy akkora nagyságrendű lesz. Bementem dolgozni a temetés napján, és fölmentem az emeletre, ahol a tévé van. És csak néztem vagy húsz percig, és akkor rettenetes sírás tört rám, és kértem, hogy engedjenek haza. Otthon néztük végig az anyámmal, mert elmentem hozzá. Ahogy ott sorolták a neveket, és az apám neve köztük volt, az fantasztikus elégtétel volt számomra. Hogy mégse olyan ember az apám.

Bősze Balázs (1997): Ültem a tévé előtt, és végignéztem a Nagy Imre-temetést. Engem nem döbbentett meg különösebben Orbán Viktor beszéde sem, holott akkor igen merész beszéd volt. Egyetértettem vele, annak ellenére, hogy engem jobban megfogott a munkástanács-vezetőnek, Rácz Sándornak a beszéde. Orbán Viktoré nagyon frappáns volt, meg harsány, de a Ráczé mélyebb volt.
Hány koporsó volt ott? Hat, ugye? A hatodik a lényeg, a többi a mellékes. A hatodikban van a nemzet. Az, hogy kiket dobott föl, ki volt az az öt, és kit végeztek ki érte, ez a véletlen műve.

Erdélyi Tibor (1994): Rengetegen jöttek a temetésre. Nagykanizsáról például irányvonat jött, és rengeteg kíváncsi ember is volt. Az erdélyi tüntetés feloldott valamiféle olyant a lelkekben, hogy ki lehet menni az utcára. Jó ügyért el lehet menni. Az idősebbek emlékeztek azokra az emberekre, akiket ott gyászoltunk. Nagyon érdekes emlékem erről a napról, amikor Bettino Craxit, a volt olasz miniszterelnököt, az Olasz Szocialista Párt vezérét kikalauzoltam a teraszra, és ennek a nagydarab, testes embernek csorgott a könny a szeméből, amikor meglátta a tömeget. Teli volt a Hősök tere és a környező utcák.

Hegedűs B. András (1992): A Hősök terén a Magyar Demokrata Fórum adta a rendezőgárdát. Azt hiszem, háromezer rendezőt tudott kiállítani az MDF Lezsák Sándor vezetésével, ha úgy tetszik, főparancsnokságával. Lezsákról nekem ebben a vonatkozásban csak és kizárólag pozitív tapasztalataim vannak, nagyon jól csinálta. Az SZDSZ és a Fidesz a temetőben ki tudott állítani egy kis létszámú rendezőgárdát, amely nagyon jól látta el a feladatát annyiban, hogy a 301-es parcellát kellőképpen lezárta, de nem volt semmi komoly feladata.
Azt is hozzá kell tenni, hogy ez a nap olyan volt a magyar történelemben - és ezt már sokszor elmondták -, hogy egészen fantasztikus, hogy a rendezőgárdára végül is nem volt szükség. Itt tökéletesen fegyelmezett tömeg jelent meg. Ez a történelemnek a ritka pillanata. Mindnyájan átéltük, tudjuk, hogy így történt, legnagyobb meglepetésünkre. Ez a tömeg fegyelmezett volt, ez a tömeg kivárt, ez a tömeg sorban állt a koszorúzásnál. Aki nem koszorúzott, az elhelyezkedett, és nem törekedett előre, aki jött, jött, aki haza akart menni, hazament. És semmiféle konfliktus nem volt, sem a Hősök terén, sem a városban, de még olyan sem, hogy a lezárt útvonalakon bármilyen rossz megjegyzés elhangzott volna. Tudjuk, hogy amikor az autóbuszokon kimentek a 301-es parcellába az erre jogosultak, akkor a Kőbányai úton álltak az emberek, meghatottan integettek, V betűt formáltak.
Talán túlzott, amit többen is állítottak, hogy félmilliós részvétel volt. Nem lehet tudni, hogy mennyien voltak. Sokszor elmondtuk, hogy az esemény időben túl sokáig tartott. Elképzeléseinkhez képest is kétszer annyi ideig. Úgy gondolom, két szám van: az egyik, amely azt jelzi, amikor a téren a legtöbben voltak, mondjuk délben. A másik azoknak a száma, akik elmondhatják, hogy ott voltak, de esetleg csak negyedórát, mert utána úgy gondolták, hogy tömegiszonyuk van, vagy nem várják meg a gépfegyvereket. Kimentek, megnézték, hazamentek. Volt egy morális élményük, aztán azt mondták, hogy a televízióban jobban tudom látni. Mindkét szám releváns. Akik lélekben voltak ott és a televízió előtt, nem vitás, sokmillió ember. Azt tudom például kolozsvári barátaimtól, hogy aznap Kolozsvárt leállt az élet, mindenki fölment a tetőre, ahol lehetett fogni magyar televíziót és a rádiót, és egész nap ezt hallgatták. Ez teljesen nyilvánvaló. És aznap este egy torontói rokonom fölhívta anyámat, hogy látta a torontói televízióban.

Gyenes Judith (1998): Június 16-án én temettem. Nekem ez elsősorban temetés volt, nem ünnep, nem egy politikai történés. Persze eufórikus volt, a rendszerváltozás pillanata, másnap egy új világ kezdődött.

Bocskay T József (1996): A tem etésre jöttem haza először, 89 júniusában. Az útlevél az úgy ment, hogy akkor már az emigrációban a magyarok között beszédtéma volt, hogy újratemetés lesz, lehet hazajönni, mert Szűrös Mátyás kiadta a rendeletet, hogy aki haza akar jönni, jöhet. Telefonon beszéltem Pongrátz Gergellyel, elmondta, őt fölhívták a követségről, hogy nem akar-e hazamenni. Azt válaszolta, ő nem megy, még vár egy kicsit. Mondtam, hogy én haza szeretnék menni, intézze el. Rögtön fölhívta a követséget, és onnan fél óra múlva már telefonáltak nekem. A konzul Washingtonból le is jött hozzám Chicagóba. Arra volt valami dolga, és meglátogatott. Így kerültem én haza először.
Akkor két hétig voltam idehaza. A Politikai Foglyok és a Szabadságharcos Szövetség nevében is koszorúztam. Többen is adtak pénzt a koszorúra. Csináltattam háromszáznyolcvan szegfűből egy akkora koszorút, hogy négy ember vitte.

Gereben István (2000): Amikor a kivégzés harmincadik évfordulóján a párizsi Pere-Lachaise temetőben Nagy Imre - Nyugaton a második - jelképes sírját ünnepélyesen felavatták, államfőként egyedül Ronald Reagan nyilatkozott, rámutatva a kivégzettek példaadó hazafias erkölcsi magatartására, hősiességére, bátorságára, és elismerőleg szólt a sírok hozzáférhetőségének érdekében kifejtett erőfeszítésekről.
Az Amerikai Magyar Szabadságharcos Szövetség - Györik Ilona Mária kezdeményezésére, a kivitelezéshez szükséges feltételek megteremtését és az építkezés lebonyolításával kapcsolatos tennivalókat magára vállalva - 1979-ben emlékkápolnát emelt Nyugat-Virginiában, és a kápolna sírkertjében felállítottunk hat jelképes sírt: Nagy Imre, Maléter Pál, Bang Jensen, a hősi halált halt magyar katonák, a pesti srácok és a kivégzett ötvenhatosok szimbolikus sírjait. A sírokat - 56 hagyományát követve - egyszerű fakereszttel jelöltük meg. Ezeket a sírokat látogatják azok, akik le akarják róni a Magyar Forradalom hősei és áldozatai iránt érzett kegyeletüket. Számuk eddig több ezer. Ezek voltak az első jelképes sírok, amelyekhez elzarándokolnak az amerikai hivatalosok is, akik ott fejezik ki hőseink iránt érzett tiszteletüket. Most már közel hatvan neves és kevésbé ismert magyar sírja van a sírkertben. A kápolna máig teljesíti hivatását. Messze-messze elmaradva az előttünk járó amerikai emigrációs generációktól, akik tucatjait alapították a magyarságot megőrző és hirdető egyházközségeknek, valamint a lelkeket építő templomoknak. Ők csodákat műveltek ezen a téren, mi szívünk-lelkünk, zsebünk erejéből csak ezt a kápolnát tudtuk felépíteni. Ez a kápolna Amerika kies táján ma is hirdeti a magyar feltámadást. Amerika minden részéből és Magyarországról is, minden október 23-án elvándorolnak ide neves és névtelen polgárok, és kegyeletteljes ünnepség keretében emlékeznek meg a magyarokról, 56-os forradalmukról. 1988-ban itt volt Rácz Sándor, forradalmunk elvitathatatlanul nagy alakja is, a sírkert magasan lengő lyukas piros-fehér-zöld zászlaja alatt hallhattuk érces hangját. Sokan jártak a Berkley Spring-i magyar kápolnába. Amikor 1989. június 16-án a Hősök terén a magyar nemzet búcsúzott hőseitől, akkor mi a sírkertben emlékeztünk. Felolvastuk a kivégzettek névsorát, és minden név elhangzása után egy szeget vertünk abba a kopjafába, amelyet ebből az alkalomból emeltünk jelképes sírjuk fakeresztje mellett. A kalapácsütések Nyugat Virginia hegyeinek bérceiről visszaverődő hangja szívbemarkoló volt az erdő csendjében.

A visszaemlékezéseket az Oral History Archívum interjúiból válogatta és szerkesztette Molnár Adrienne.
Az emlékező neve után zárójelben feltüntetjük az interjú készítésének évét.