Visszaemlékezések

Exhumálás

Ember Judit, Erdélyi Tibor, Gyenes Judith, Hegedűs B. András, Pajcsics József, Szűrös Mátyás, Vásárhelyi Miklós, Zimányi Tibor

Vásárhelyi Miklós (1994): A temetés szorgalmazása politikai elhatározás volt, kétségtelen, és nagy lökést adott az eseményeknek. Tulajdonképpen ez a látványos rehabilitáció volt az, amivel megelőztünk minden más országot. A temetés a múlt rendszer önmegszégyenítése, önlejáratása volt, minden erkölcsi és politikai alap kicsúszott a rendszer alól. Meg is értem, hogy a funkcionáriusok és a pártvezetés egy része annyira idegenkedett, kifejezetten ellene volt az egésznek, és annál jelentősebb az érdeme azoknak, akik ebben támogattak bennünket. Pozsgay azzal a bejelentésével, hogy 56 népfelkelés volt, más légkört teremtett, tehát megszületett az, amire mindig vártam, és amire a politikai számításaimat alapoztam. Most már volt a pártvezetésen belül egy komoly és tekintélyes csoport, amelyikkel párbeszédünk volt, akikkel érintkezni tudtunk. Engem ezért elég sok bírálat ért, és kézenfekvő volt a vád, hogy nekem - mint régi komcsinak - visszafelé húz a szívem. Nem volt ilyen érzelmi szempont, én politikailag meg voltam győződve arról, ha eredményt akarunk elérni - figyelembe véve persze a nemzetközi helyzetet, ami a mi javunkra alakult -, akkor létfontosságú, hogy a legfelső vezetésben partnerekre találjunk ebben az ügyben. A gyakorlat be is bizonyította, hogy a politikai koncepcióm helyes volt, mert miután már megvolt a határozat az exhumálásra, elvben arra is megvolt, hogy tisztességes módon el kell temetni őket. A középhatóságok részéről állandóan ellenállásba ütköztünk, ami soha nem öltött nyílt jelleget, de ahol lehetett, betartottak. Kezdetben nem volt névsor sem. Azt mondták, hogy fogalmuk sincs róla, ki hol van eltemetve, ők maguk is teljesen tájékozatlanok, és boldogan segítenének, de… Az volt a mese, hogy télen minden be van fagyva, de tavasz lett, már fölengedett a föld, nem lett volna fizikai akadálya, hogy megkezdjék a munkát, de húzták-halasztották. Aztán nagy vita volt a szakemberek körül is, hogy ki az az antropológus, akiben bízni lehet. Apróbb betartások voltak, ami elválaszthatatlanul összefüggött a nemzetközi helyzettel is. Kezdetben Kádár, aztán amikor lerobbant, akkor az utódai - elsősorban Grósz - arra számítottak, hogy Gorbacsov meg fog bukni, és a Szovjetunióban felülkerekednek azok az elvtársak, akik nem akarják ezt az egész folyamatot. Ezért gondolták, hogy nem kell elsietni.
Mi úgy számítottunk, hogy a folyamat feltartóztathatatlan, Gorbacsovval vagy tőle függetlenül, együttműködéssel vagy együttműködés nélkül tovább fog menni.
Mindenről pontosan értesültem, mindent előre megbeszéltünk, de én nem mentem ki rendszeresen a parcellához. Egyetlen dolog volt, amiben én nagyon határozottan léptem fel, és azt mondtam, hogy abból nem lehet engedni, az Ember Jutkának a jelenléte. Hogy ott legyen és dolgozzon, forgasson, hogy maradjon nyoma. Kezdetben az igazságügyiek nagyon tiltakoztak ellene, hiszen az volt a megbeszélés közöttünk, hogy az egészből nem csinálunk nagy ügyet. Azt hiszem, az igazságügyi államtitkárral beszéltem telefonon, és megnyugtattam: nem holnap akarjuk bemutatni a filmet. Valami olyasmit mondott, hogy ugye megállapodtunk sok mindenben, és a megállapodásunkkal ellentétes, hogy ott filmezés legyen, és hogy ők ehhez nem akarnak hozzájárulni. Erre én nagyon határozottan mondtam, hogy nem ellentétes a megállapodással, mi ragaszkodunk hozzá, és akkor lesz belőle balhé, ha megakadályozzák. Akkor Borics letette a kagylót, nem mondott se igent, se nemet, végül is beletörődött.

Hegedűs B. András (1992): Az exhumálás úgy zajlott, hogy volt egy igazságügyi orvos-szakértői bizottság Szabó Árpád vezetésével, aki a Gyorskocsi utcai orvos szakértői intézet vezetője, tagja volt Harsányi László pécsi professzor, Kralovánszky Alán régész a Nemzeti Múzeumból, és a negyedik volt Nemeskéri János antropológus. A TIB részéről dr. Csillag József fiatal orvos barátunkat kértük meg, hogy ellenőrizze az eseményeket. Meg kell mondani, hogy nem volt szükség a beavatkozására, a négytagú állami bizottság korrektül végezte a munkát. Sőt nagyon is korrektül, helyenként már színpadias, precízkedő korrektséggel, amikor már lehetett látni, hogy a film számára végzik a munkájukat. Mindig volt kinn valaki a TIB részéről. A filmből [Ember Judit: Új magyar siralom] látható, hogy ekkor még a TIB a maga sokrétűségében szerepelt. Tehát nemcsak a hozzátartozók voltak ott, hanem Litván György, Dénes János, Földes Péter, Forintos György, Zimányi Tibor, Mécs Imre. Ők tűnnek fel a leggyakrabban a filmben.
A TIB-nek az volt a szerepe, hogy valamiféle politikai jelenléttel demonstrálja, hogy azért ez ellenőrzött akció. A sajtót közös megegyezéssel zártuk ki, ami nagy fölháborodást keltett. A sajtó kizárásának két oka volt. Egyrészt nem akartuk a hozzátartozókat kitenni annak, hogy amint egyenként veszik ki a gödörből apjuk, férjük csontjait - ami nagyon megrázó, de meglepő módon megszokható -, akkor fényképezik őket, és a fotók másnap megjelennek az újságokban. Az akkor már születő bulvársajtó ellepte a 301-es parcell a betonkerítését, és a lyukakon át fényképeztek. Mindennap adtunk ki nyilatkozatot. Én az első nap nyilatkoztam Márványi Péternek a rádióban arról, hogy megkezdődött a feltárás. Tehát nem úgy zártuk ki a sajtót, hogy nem adtunk nyilvánosságot, csak nem akartuk, hogy a helyszínen hemzsegjenek. Különösen a fotósoktól féltünk. Azt hiszem, ez nem volt helytelen. De azért volt ennek politikai oka is. Ez a hatalommal való macska-egér játék - ahol azért akkor még mi voltunk az egér - nem volt kiszámítható, és az akciónak sem a humánus, sem a politikai sikerét nem akartuk veszélyeztetni azzal, hogy ha itt világszenzáció támad, a Grósz-kormány vagy az akkor már Grósz-féle pártvezetés azt mondja, hogy ne tovább.
A Belügyminisztériumot ketten képviselték: Pajcsics József alezredes és egy kollégája, más a belügyből nem nagyon volt ott. Egy kulcsfigura volt még, az Imre bácsi, aki mint fősírásó megtalálta a sírhelyeket, pontosabban a sírok helyét, emlékezetből. Nem volt hajlandó megmondani, hogy hívják. Szegény öregember mindenkitől félt. Az is lehet, hogy nem sírásó volt, hanem ő volt a börtön és a temető összekötője. Mindenesetre mindenre emlékezett. Értelmes, jó arcú ember volt. Akkor úgy fogalmaztam: ennek a történetnek az a vége, hogy Imre bácsi megtalálja Imre bácsit.
Groteszk szerepe volt a dologban a büntetés-végrehajtásnak. A Gyűjtőben voltak a kivégzési adatok, annakidején ők temettek, és mivel ott voltak a szomszédban, az exhumálás infrastruktúráját is a Gyűjtő biztosította sátrakkal, ennivalóval - amiből nekünk nem adtak, de néha innivalóval megkínáltak -, tábori székekkel, egyebekkel. És Beck alezredes, a Gyűjtő parancsnoka végigülte az egészet. Egy osztrák folyóiratban ezt meg is írtam, azt a címet adtam a cikknek vagy inkább esszének, hogy Piknik a 301-es parcellában. Azt próbáltam leírni, nem tudom mennyire sikeresen, hogy a kezdeti feszültség után hogyan alakultunk át együttműködő társasággá, amely végül már kölcsönösen arra vágyott, hogy megoldja a feladatát. Amit persze elősegített, hogy Tari ezredes, aki ma a büntetés-végrehajtás országos parancsnoka tábornoki rangban, megjelent az akkor már kapható 56-os művekkel, és azokat ott a sírok szélén dedikáltatta a szerzőkkel.
Elsőnek, mint tudjuk, Nagy Imrét találták meg. Őt is keresték elsőnek. Természetesen az orvos szakértői csoport nem vállalkozott arra, hogy azt mondja, ez ő, hanem a 301/1. csontvázat emelték ki. Ekkor derült ki az is, hogy a június 16-án kivégzett három embert, Malétert, Gimest és persze Nagy Imrét, a kivégzés után nem merték kivinni a temetőbe, hanem a kivégzés helyén, a Gyűjtőfogház kisfogházának udvarán temették el, és valami teljesen érthetetlen, máig sem tisztázott és valószínűleg örökre tisztázhatatlan okok következtében, 61-ben álnéven temették ki őket arra a helyre, ahol az exhumálás történt. Azt még csak-csak meg lehet magyarázni, hogy nem temették el őket a temetőben, mert attól féltek, hogy zarándokhely lesz, vagy attól féltek, hogy észreveszik, de hogy 61-ben kinek jutott eszébe itt rendet teremteni, az érthetetlen.
Másodjára Gimes Miklós holttestét emelték ki a közös sírból, majd Maléter Pálét, aki úgy volt begyömöszölve a koporsóba. Szilágyi József exhumálása ugyanúgy zajlott, mint a többi, azzal a különbséggel, hogy nála megtalálták azt a bizonyos legendás fémlapocskát a csontváz lábánál, amelyről korábban annyi szó esett. Ez a fémlapocska nem rézből volt, mint a legenda szerint, hanem alumíniumból, és így a rajta lévő jelzés lekopott.
Az utolsó exhumálás Losonczy Gézáé volt. Ez annyiban volt drámaibb a többinél, hogy még kevésbé volt dokumentálva. Losonczy sírját nehezen találták meg. Nem tudom pontosan, a harmadik vagy a negyedik sír kiásása után. Haraszti Máriának, Losonczy Géza özvegyének ekkor mutatták meg először azt a boncolási jegyzőkönyvet, amelyet Géza halála után írtak. Megmutatták, de nem adták át neki az iratot. Ez azért figyelemre méltó jelzés, hogy 89. március végén, április elején még nem adták át. Én azért hangsúlyozom ezt mindig, mert ezek nagyon fontos politikai jelzések. 1989 legelején, amikor köröttünk minden szocialista országban még szilárd volt a rendőri hatalom, és a szovjet hadsereg itt állomásozott, a Szabolcs utcai kórházzal szemben. Akkor még természetes volt, hogy a belügyi tisztek, az állambiztonsági tisztek még nem adták ki ezt a boncolási jegyzőkönyvet. És ez az eset pedig nagyon jellemző és releváns volt. Nem lehetett még föllépni ez ellen keményen, és azok, akik ma a legjobban kiabálnak, azok pedig sehol sem voltak. Tehát a mi lépésről lépésre haladó taktikánk vagy stratégiánk nagyon is indokolt volt. Lényeg az, hogy nem adták át a jegyzőkönyvet, elolvasni lehetett, és azt sem akadályozták meg, hogy felszólításomra Losonczy özvegye beolvassa Ember Judit kamerájába. Akkor úgy gondoltam, így lehet megőrizni a dokumentumot. Azóta már megvan. Bizonyságot nyert, hogy Losonczy valóban sok héten keresztül éhségsztrájkolt, és mesterségesen táplálták. Ebből az okiratból az derült ki, hogy a Gyorskocsi utcából átszállították a börtönkórházba, és ott halt meg. Ennek a jó néhány napnak a sok drámai pillanata közül ez egy volt, amikor több mint harminc év után az özvegy megkaphatta a halálra vonatkozó egyetlen dokumentumot.
Végül is megvolt a feltárás, négy sírból került elő az öt keresett csontváz. Ekkor, április 6-án a TIB tartott egy nemzetközi sajtótájékoztatót. Ez egy fontos esemény és egyben konfliktus is volt. Az volt az előzménye, hogy Mécs Imre és még egy-két barátja igen keményen föllépett annak érdekében, hogy ne csak ezt az öt halottat temessék el a maguk fizikai valóságában is, hanem még másik ötöt. Mécs Imre a rá jellemző impulzivitással lerohanta Borics államtitkárt valamelyik szállodában egy fogadáson, majd a TIB-bel való megbeszélés nélkül, de a TIB nevében küldött egy erélyes táviratot Németh Miklós miniszterelnöknek, amelyben név szerint követelt még öt exhumálást, hogy ne csak a Nagy Imre-peresek legyenek. Az öt név: Nagy József, Bárány János, Szabó Lajos, Békési Béla és Péch Géza. Ezzel mi politikailag és erkölcsileg természetesen teljesen egyetértettünk, már csak azért is, mert az a vád, hogy mi csak az öt elit-kommunista mártírt temettük el vagy akartuk eltemetni, tényleg nem igaz. A dolgoknak volt egy logikája, a lépésről lépésre haladás, az idő is sürgetett, és úgy gondoltuk, hogy először ezt az ötöt kell kiharcolni, aztán a többi jön magától. Azt is felmértük, hogy nem lehet egy temetőt teljesen feltárni, hihetetlen költségbe és munkába kerül. És volt egy olyan álláspontunk is, amely véleményem szerint a keresztényi kegyeletet sem sérti: ha a temetőt egységesen megáldják különböző szertartások szerint, megjelölik a sírokat, akkor attól fogva már nem kegyeletsértés, ha nem tudjuk pontosan, ki hol nyugszik, nem kell a csontokat bolygatni. Másoknak más volt az álláspontja. Tény, hogy ebben a kérdésben mindkét fél megmakacsolta magát. Nem tudom, hogy az igazságügyi és állami apparátus ebből miért csinált presztízskérdést, tény, hogy akkor nem voltak hajlandók további sírokat feltárni. És - valószínűleg emiatt - az addig tulajdonképpen jó együttműködés az exhumálás végén, tehát a Losonczy exhumálása után, megszakadt, illetve felfüggesztődött a temetés szervezése utáni időre.
Az utolsó napon, amikor ráadásul esett az eső, a büntetés-végrehajtás - nyilvánvaló felső parancsra - ezt az egész infrastruktúrát a rendőri biztosítástól a sátrakig percek alatt fölszámolta, és amikor kimentünk a sajtóértekezletre, ott már semmi sem volt. Elég abszurdum. Másrészt az orvos szakértőknek valószínűleg megtiltották, hogy részt vegyenek a sajtóértekezleten. Egyedül Nemeskéri János bácsi, az antropológus jött el. Ennek ellenére természetesen mi megtartottuk a sajtóértekezletet. Én itt azt mondtam el, hogy mi történt, és a Rainer Jancsit mint Fényes Eleket - Rainer M. János Fényes Elek álnéven tette közzé a kivégzésekkel kapcsolatos tanulmányait az illegális sajtóban - mutattam be a történelem számára. Ezzel az exhumálás befejeződött.
A filmből kiderül, hogy a sajtó nagyon szépen megjelent. Gondolom, a Magyar Televízió nem, csak ilyen maszek televíziók, ezek szerint a büntetés-végrehajtási televízió vagy videó, és gondolom, a Fekete Doboz is. Kint volt Győrffy Miklós a rádiótól, Kurcz Béla a Magyar Nemzettől és voltak külföldiek. Gadó képviselte a Szabad Európát.

Pajcsics József (1991): Amikor 1989 márciusában sor került a kihantolás elrendelésére, nagyjából biztos voltam a dolgomban. Majdnem száz százalékig biztos voltam Nagy Imre, Maléter, Gimes és Szilágyi sírhelyében. Úgy gondoltam, hogy a Losonczyéval lehetnek gondok, de viszonylag hamar meg fogjuk találni azt is.
Amikor összeállt a szakértői csoport, Kralovánszky Alánnal és Szabó Árpáddal, az Orvosszakértő Intézet vezetőjével kimentünk a temetőbe, és a kocsiban elmondtam nekik mindent, amit megtudtam a sírokról. Azt is, hogy olyan sírokat keresünk, ahol másodlagos temetés van. Kralovánszky azt mondta, hogy ez nagyon fontos bizonyíték.
Azt szerettem volna, ha Maléter és Gimes sírjával kezdjük, mert ha azt megtaláljuk, akkor tudjuk, hogy attól jobbra kell lennie a Nagy Imréének. Ennek ellenére Kralovánszky ellentmondást nem tűrő szakmai szempontjai azok voltak, hogy neki tudnia kell, mennyi idő alatt és hogyan tár föl egy sírt - az az etalon -, és ahhoz képest lehet majd meghatározni a további ütemezést. Ő döntött úgy, hogy Nagy Imrével fogja kezdeni.
Mindenki nagyon ideges volt. Én amiatt is, hogy Harangozó megtiltotta, hogy megmondjam, eredetileg hol voltak eltemetve. A másodlagos temetést az bizonyította, hogy a koporsón olyan hajszálgyökerek és idegen földi maradványok voltak, amelyek más földből származtak, és a nyolcvan-százhúsz centiméterig lehatoló hajszálgyökér-maradványok azt mutatták, hogy nem voltak igazán mélyre temetve. Azokban a koporsókban, de másutt voltak eltemetve. Egyébként nagyon érdekes, hogy amikor elértek a koporsóig, Hangodi Imre bácsi annyit mondott: ez exhuma. Ő így nevezte a másodlagos temetést .
Ezek után megtaláltuk Nagy Imre sírját, és Nagy Erzsébetéken látszott, nem egészen fogadják el, hogy Nagy Imre földi maradványait találtuk meg. Meggyőzőbb lett volna, ha a kettős sírt tárjuk fel először, hiszen akkor jobban hitelt adtak volna a szavaimnak Másnap került sor a kettős sír feltárására. Előbb találták meg Gimes földi maradványait, olyan mélyen, hogy a szakemberek sem feltételezték, találunk még valakit alatta. Ez láthatóan rendkívüli módon megingatta az egyébként is bizalmatlan Nagy Erzsébetet abban, hogy jó helyen járunk. Ezért óriási volt az izgalom, amikor Kralovánszky elkezdte keresni az alatta lévő sírhelyet. Borics nagyon feszült volt. A hozzátartozók elsősorban hozzá fordultak az aggályaikkal, tehát rajta csapódtak le a bizonytalanságok is, ezért mondta Kralovánszkynak - bár akkor már sötét volt -, hogy mindenképpen próbálja megállapítani még aznap. Végre fellélegezhettünk valamennyien, mert Kralovánszky eljutott egy sípcsonthoz.
Úgy éreztem, hogy énrám úgy fognak tekinteni, mint egy hősre. Ma is mondom, nagyon lehetséges, hogy más nem találta volna meg a sírokat. Lehet, hogy nagyképűség ezt mondani, de arra gondoltam, úgy fognak rám nézni, hogy ez az ember tényleg mindent megtett. Ugyanakkor rögtön szembetalálkoztam azzal az évtizedes bizalmatlansággal, hogy én vagyok a hatóság képviselője, és engem érint minden, amit a hatóságokra vetítenek ki. Talán könnyebb lett volna megélnem a feszültséget, ha nem tiltották volna meg, hogy megmondjam, hova temették őket eredetileg, mert akkor jobban érezhették volna, hogy teljesen nyitott szívvel állok a kérdéshez. Olyan érzésem volt, feltételezik rólunk, hogy megpróbáljuk látványosan félrevezetni a családtagokat. Ugyanakkor például a Maléter annyira egyértelmű volt, a lapockáján ott volt az a háborús csonthiány, meg egyebek. Igazából nem is tudtam megérteni, hogy miért bizalmatlanok.

Gyenes Judith (1998): 1989. március 29-én kezdték az exhumálást. Rettenetes emlék. Kiderült, hogy Gimes Miklóst és Maléter Pált egy gödörbe dobták. Ha megnézem az exhumálásról készült filmet, akkor megint jön egy érthetetlen dolog. Az elején beszélgetnek a tudósok, az antropológusok és igazságügyi orvos szakértők, akiknek már elmondták, hogy Maléter Pál és Gimes Miklós egy gödörben van a papírforma szerint. Nekem ezt nem mondták meg. Az első nap föltárták Nagy Imrét, de a Nagy család a maradványok alapján nem fogadta el, hogy az Nagy Imre. Akkor a másik oldalon is kiástak egy sírt, ott egy nagyon fiatal ember csontvázát találták. Ezután került sor a Gimes-Maléter-sír feltárására. Két napig tartott. Ástak, ástak, egyszer csak jött a hír, hogy ott két maradvány van, és nem lehetett tudni, hogy ki az első, és ki a második. Amikor a fent lévő holttestet feltárták, én azt úgy éltem végig, hogy nem tudtam, Pali-e, vagy nem. A végén a hozzátartozók egyöntetűen azt mondták, hogy valószínűleg Gimes Miklós. Ezután kezdtek hozzá az alul lévőhöz, és ekkor nekem nem volt már kétségem afelől, hogy ő Maléter Pál. Részben a magassága, ugye 197 centi magas volt, ez látszódott a csontozatban. Azonkívül a háborús sebesülése, a nyaki ütőér mellett ment be egy golyó, és a lapockacsontban akadt meg. Az orosz fogságban vették ki belőle a golyót. Azonkívül fogászatilag is volt olyan tény, amit elmondtam, és egyértelmű volt. Ezt rettenetes volt végigélni. Engem az segített át az exhumáláson, hogy úgy zajlott, ahogy zajlott, mint egy régészeti feltárás. Ahogy ott dolgoztak a tudósok fehér köpenyben, egy kicsit tompította az egésznek a szörnyű voltát. Ez segített át engem azon a két napon. Az ember azt képzeli, ha kinyílik a koporsó teteje, ott talán van valami ruha vagy foszlány, de nem volt, minden elenyészett. Volt elég borzalom, a kátránypapír-maradványok, a drótok. A keze összedrótozva, a lába keresztbe téve, mert nyilván nem fért bele a ládába, a feje félrebillentve, és a lábán a cipő. Ezek a drótok és az a két cipő szörnyű volt.
A józan ész azt mondta, hogy most vége annak, hogy nem tudom, hol van, hogy nem úgy fogom leélni az életemet, hogy soha nem tudom meg, hol van, most valami ki fog derülni. De a lelkem mélyén volt egy olyan érzés, hogy rettenetes lesz megtudni, mert ez az utolsó hajszál, ha itt nem találják meg, akkor valahol lennie kell, akkor talán... És akkor ott volt a bizonyosság. Nincs tovább.

Ember Judit (2006): A Menedékjog 87-ben készült, és 89-ben mutatta be a televízió, azon a héten, amikor Nagy Imrét újratemették. Az ötödik rész volt az Új magyar siralom, amely az exhumálás története. Két és fél hétig dolgoztunk. Én tudtam, ha megtaláljuk Nagy Imrét, vége a Kádár-rendszernek!
Arra nem gondoltam, hogy arcra borulva fekszenek. Ez valami egészen felháborítónak tűnt. Négy tudós volt ott, és nem értették, hogy miért vannak arcra borulva. Aztán később azt hitték, hogy ez valami büntetésféle, aki a szocializmus ellen vagy a nagy birodalom ellen tett, büntetésképpen arcra fektetik. És kiderült, hogy egy frászt. Ennek nincsen semmiféle szakrális vagy elvtársi oka. Megkérdeztem a sírásókat, hogyan vitték ki a koporsókat. Azt mondták, hogy szamaras vagy másfajta kordéval, aztán: "Nézze Juditka, odavisszük a koporsót a sír szájához, és béfordítjuk." Tehát meg van ásva a sír, és nincs négy ember, nincs kötél, nincs palló, a koporsót nem gyászzene kíséretében engedik le, hanem hajnalban odaviszik, odateszik a sír szájához, és béfordítják. Nem gonoszan, nem rosszindulatúan, hanem ahogy a szükség parancsolja. Így: béfordítják. Nincs semmiféle szakrális ok vagy büntetésjelleg. A szegénység meg a nemtörődömség van, és hogy meg ne találják.
Aztán azonosították a maradványokat. A koponyát és a fényképeket egymásra vetítették. Abszolút stimmelt, csak arra nem gondoltam, hogy mi van akkor, ha mosolyognak. Látszott a koponyacsont, a fogak, és a fénykép, hát az nagyon furcsa volt! És én ezt nem akartam használni a filmben.
Rajta volt a cipő. Hát az örökéletű, és ami abszolút örökéletű: a nylon zokni. A nylon zokniba bement a föld, tehát ott valami duzzadt, és olyan volt a cipő, mintha abban egy élő láb lenne. És olyan volt, mint egy modern szobor, a modern szobornak az a fajtája, amikor össze nem tartozó dolgokból lesz valami egység. Tehát az élettől duzzadó cipő és - mintha sámfa lenne - a két lábszárcsont.

Erdélyi Tibor (1994): 89. február 14-én az akkori igazságügyi államtitkár, Borics Gyula irodájában találkoztunk. A TIB részéről Hegedűs B. András, Vásárhelyi Miklós, Göncz Árpád és jómagam, a másik oldalról Borics és egy hölgy. A beszélgetés atmoszféráját az adta meg, hogy előző nap ő már beszélt Nagy Erzsébettel, két nappal korábban pedig két vagy három özveggyel. Mi úgy mentünk a tárgyalásra, hogy tudtuk, a kormány hajlandó valamiféle alkura, de nem tudtuk, hogy mennyire lehet őket komolyan venni, mit ígérnek, és mi meddig mehetünk el a követeléseinkkel. Borics azt mondta, arra van puvoárja - szó szerint ezt a kifejezést használta -, hogy a legnevezetesebb négy vagy öt kivégzettet eltemesse. Mi pedig azt mondtuk, hogy mindenkinek végtisztességet akarunk. Elég békés beszélgetés volt, amelyet gyorsan két másik követett. A másodikon és a harmadikon már Tari Ferenc ezredes, a büntetés-végrehajtás országos parancsnokhelyettese is részt vett. Ha jól szűrtem le, ő volt a kormány technikai megbízottja, az elvi kérdéseké pedig Borics. Később ebből konzultációs gyakorlat lett. Zömmel Tari irodáiban folytattuk a konzultációkat, később már konkrét kérdéseket is megbeszélve.

Hegedűs B. András (1992): Sikerült megtalálnunk a legjobb időpontot, ami azt hiszem, nem annyira bölcsességünket, mint történelmi érzékünket dicséri. Itt a többes szám nagyon fontos. Ezt a temetést csak 1989. június 16-án lehetett megrendezni, semmikor máskor. A korrektség miatt fontos elmondani, hogy az első menetben a TIB egy része nem június 16-án akart temetni, hanem áprilisban. Ennek volt egy politikai és egy szubjektív oka. Úgy gondoltuk, legyen áprilisban a temetés, a 301-es parcellában, néhány száz vagy néhány ezer ember jelenlétében. Eleinte én is azon az állásponton voltam, hogy most jók a politikai széljárások, nem biztos, hogy június 16-án is olyan jó lesz, és ha addig elhúzzuk, hihetetlen konfliktusok lehetnek. Ha nem sikerül, politikai kudarc, ha letiltják, hihetetlen politikai konfliktus, mert akkor vállalni kell a harcot. Nem kaptunk garancialevelet senkitől, hogy nem lesznek konfliktusok. A retrográd fordulat teljesen benne volt a levegőben. Ma könnyű mondani, hogy megbukott a rendszer.
A szubjektív ok az volt, hogy Losonczy Anna másállapotban volt, és az ő családja nagyon szerette volna, ha még a szülés előtt lezajlik az apja temetése. Ezt kevesen tolerálták, de azért mindvégig kettősség volt a tekintetben, hogy mi is van az előtérben: a történelem, a politikai harc vagy a családi gyász. A tárgyilagosság kedvéért meg kell mondani, hogy ebben a kérdésben Vészi János volt a legkonzekvensebb, aki Nagy Erzsébettel együtt ragaszkodott a június 16-i dátumhoz, és ebben kétségtelenül nekik volt igazuk, mert június 16. így szimbólummá lett, azóta is szimbólum, és erre a szimbólumra 56-nak szüksége volt, szüksége van és szüksége lesz. Hiba lett volna a temetést áprilisban elkapkodni.

Gyenes Judith (1998): Mi négyen - azért mondom önkéntelenül, hogy négyen, mert Nagy Zsóka nem jelent meg ezeken a megbeszéléseken - többször beszéltünk a temetésről. Én is végiggondoltam, hogy a kassai temetőben a gyönyörű, nagy, kápolnaszerű Maléter-kriptában fekszik Palinak az édesapja, akit imádott, tehát az lenne a természetes, hogy oda temessük, de akkor külföldre vinném. Átfutott az agyamon, hogy Pécsett van a másik Maléter-kripta, ahol a nagymamám is fekszik, és Pali nagypapája, tehát ott is van lehetőség. Aztán a harmadik lehetőség volt a Farkasréti temető, ahol az unokatestvére, az édesapám fekszik. Megkérdeztem a testvéreimtől, hogy van-e kifogásuk ellene, ha esetleg a papám-mamám sírjába tesszük Palit. Természetesen nem volt ellenvetés. Mindenki végiggondolta, és a sok beszélgetés végén eljutottunk odáig, hogy nem szabad elhozni őket onnan, a 301-esből, a sorstársak, a bajtársak mellett kell maradniuk. Óriási dolog volt ezt elhatározni. Nekem ezért is fájt olyan nagyon, amikor elhangzott a vád, hogy a négy kommunistát díszsírhelyre temették.
Annak is megvan az oka, hogy ők négyen ott vannak külön, a 300-as parcellában. A hatóság azt se tudta, hogy mit tegyen nagy igyekezetében. Az exhumálás után elplanírozták a 300-as parcellát, kialakítottak öt sírhelyet, és középen egy díszplatót. Sem a Gimes család, sem én nem akartam, hogy újra egy gödörbe, egy sírba kerüljenek, és azt sem, hogy a mellőlük kiásott többszörös kéjgyilkos helyére. A 300-as parcellában azért alakították ki az öt sírhelyet, hogy ők öten, Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Losonczy Géza és Szilágyi József egymás mellett legyenek. Vészi Jánossal volt egy nagy vitám, mert ő azt mondta, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben. Megkérdeztem, hogyan képzeli el, hiszen ott nem férnek el egymás mellett. S akkor azt mondta Vészi, hogy egy kő alatt, egy sírban is lehetnek mind az öten. Én pedig nem akartam, hogy újra tömegsírban legyenek. Ezután a temetőigazgatóval, Szilágyi Julival, Haraszti Marikával és Alízzal kimentünk a temetőbe, a megoldáson töprengtünk. Nagy Imre sírja mellett körben sírhelyek voltak, oda nem lehetett. Én fölvetettem, ha huszonöt méterrel odébb kerülnek, akkor is ott maradnak. Erre a többiek rábólintottak. Nem hittem volna, hogy a Nagyék ennyire ragaszkodnak ahhoz, hogy Nagy Imre a 301-esben maradjon. Olyan szépnek tűnt, hogy együtt lehetnek. Amikor kiderült, hogy Nagy Imre ott marad a 301-esben, és a 300-asban öt hely van kialakítva, javasoltam, hogy egy szimbolikus, üres koporsót temessenek az ötödik sírba. Aztán a temetés előtt nem sokkal hallottam a Pofosznak a nyilatkozatát, hogy "Erőszakkal is elvisszük az üres koporsót Nagy Imre mellé!" Akkor fölrémlett előttem a Khomeini temetése, ahogy rángatták a koporsót, és kiborult. Mondtam: "Úristen, végre elérünk ide, és egy ilyen jelenet! Nem, Isten őrizz!" És akkor jött a másik ötlet, hogy abba az ötödik sírhelybe tegyék bele azokat a fáklyákat, amelyeket minden egyes kivégzettért gyújtanak, amikor elhangzik a neve.
Ahányszor kimegyek a temetőbe, azért megyek el leginkább Nagy Imre sírjához, mert ott van mellette az üres koporsó, és az a hely, ahol Palinak a porai vannak. A 300-asban a csontjai vannak, de szegény Gimes Miklós és Pali teste abban a sírgödörben, a 301-esban porladt el. Oda nemcsak az összes kivégzett emlékére, hanem emiatt is viszek mindig virágot. Ez olyan furcsa, soha életemben nem találkoztam Gimes Miklóssal, 1958-ig nem is hallottam róla, de olyan szívszorító, hogy az egyetlen ember, aki engem megkeresett, az Gimes Miklós hozzátartozója volt, és a végén kiderül, hogy együtt fekszenek.

Erdélyi Tibor (1994): Az első ötletünk az volt, hogy a temetőben ravatalozunk, és elég erős kórus erősítette azt a dallamot, hogy csak az ellenzék vegyen részt a temetésen, meg a hozzátartozók. Egy másik azt, hogy szélesebbre nyissunk, mert nem fogunk elférni. Találtam olyan feljegyzéseket, hogy a rendőrség, személyesen Pongor alezredes a BRFK-ról, aki akkor társunk volt a rendőrség részéről, azt mondta, nem lehet a temetőbe vinni harmincezer embert, le fogják taposni a sírokat, ki kell hozni onnan. Két helyszínben kezdtünk gondolkozni. Az egyik a Kossuth Lajos tér volt, a másik a Hősök tere. A Kossuth Lajos teret aztán elvetettük, mert túl hosszú úton kellett volna kordában tartani a nagy tömeget, meg nagyon messze van a temetőtől. Még nem gondoltunk két-háromszázezer emberre, amennyi lett, de már feleannyi is problémás lett volna. Még olyan javaslat is volt, hogy a volt Kúria épületében, tehát a Néprajzi Múzeum épületében legyen a ravatal.

Zimányi Tibor (1998): Bölcsnek találtam, és egyetértettem vele, hogy engedik európai normák szerint eltemetni a kivégzetteket, ami elsősorban a Nagy Imre-per résztvevőire vonatkozott. Az volt a meggyőződésem, ha ez sikerül, akkor úgysem lehet megállítani a továbbiakat. Volt egy erős vita a TIB-en belül. Nevezetesen az öt koporsó és a hatodik koporsó ügye. Ez azt jelentette, hogy egyesek úgy fogalmaztak, hogy csak kommunistákról van szó, a kommunisták érdekében történik az egész. Én ezzel nem értettem egyet, mert nem helyes lekommunistázni azokat, akik vállalták a mártíromságot, függetlenül attól, hogy előtte kommunisták voltak vagy nem. El kell fogadni, hogy a reformkommunisták nélkül - nevezzük így őket, bár sokan nem szerették ezt a kifejezést -nem tört volna ki 1956. Igenis, el kell ismerni a szerepüket! Hogy lehet ezt megoldani, hogy ne csak a reformkommunisták szerepeljenek a temetésen? Nem akart részt venni például Fónay, ha csak öt koporsó van. Így jött az az ötlet, hogy egy hatodik koporsót is fel kell oda tenni jelképnek, amelyik az összes kivégzettre emlékeztet. Ezt mindenki elfogadta.
Ezután küldöttséget küldtek a Németh-kormányhoz, és nagyon ügyesen sikerült elérni, hogy a kormány is részt vegyen az újratemetésen. Eb ben nem vettem részt, amit sérelmesnek is találtam, de azt elfogadtam, hogy be kell vonni a kormányt, hiszen még mindig fel volt fegyverezve a karhatalom. Tehát még mindig nem volt elképzelhetetlen, hogy a kemény vonal kiüti a kormányt, és esetleg erőszakos beavatkozás történik.

Vásárhelyi Miklós (1994): Végül egyöntetűvé vált a vélemény, hogy a Hősök terére kell kivinni, és teljesen kézenfekvő volt hogy egyeztetni kell a hatóságokkal. Hát ebbe némi ellenkezés után belement a TIB. "Gyilkosokkal nem tárgyalunk, nem állunk szóba!" - voltak ilyen hangok, de Ujhelyi is, Mécs is, Erdélyi is a mi oldalunkon állt. Ujhelyi Szilárd nagyszerűen tudott érvelni, és meggyőzően beszélt. Én a vezetésből egy emberrel tartottam a kapcsolatot, Nyers Rezsővel. Az Új Márciusi Frontban kialakult közöttünk egy párbeszédes kapcsolat, és többször beszéltünk arról, hogyan alakul a helyzet nálunk, és hogyan alakul fent. Kölcsönös bizalom és nagyjából politikai egyetértés alakult ki közöttünk. Nyersnek elmondtam, hogy itt van ez a Hősök tere probléma, mire azt válaszolta, hogy ebben ő nem tud határozni, a pártvezetéssel kell megbeszélni. A TIB-től hárman, Ujhelyi, Erdélyi Tibi és én kaptunk felhatalmazást a tárgyalásra. Grószhoz jelentkeztünk be, de Fejti György fogadott.
Előadtuk, hogy mi a helyzet, mit akarunk. Azzal érveltünk, hogy a temetőben nem tudjuk megoldani, és különben is, ezeknek az embereknek kijár a Hősök tere. Fejti azt mondta, nagyon sajnálja, hogy a dolgok ide fejlődtek, mert ők nem gördítettek akadályt az exhumálás és a temetés elé, de úgy gondolták, hogy egy temetésnek temetőben kell lezajlania. Itt lépett közbe Erdélyi Tibi, aki mint mérnök hihetetlen részletességgel elmondta, hogy miért nem jó a temetőben, hogy ott csak zűr lehet. Erre Fejti csak azt hajtogatta, hogy nem és nem. Végül megmondtuk neki, hogy mi nem tágítunk, az ő elutasító válaszát nem tekintjük véglegesnek, és továbbra is kérdés, hogyan tudunk majd együttműködni. Azt mondta, sehogy. Nem mondta, hogy megtiltják, csak hogy ellene vannak, és bármi történik, a felelősség a miénk. Mire én azt válaszoltam, hogy ez nagyon furcsa, mert nekem se rendőrségem, se semmim nincs, hogy felelősséget vállaljak mindazért, ami ott történik, amikor a hatóságok nemcsak, hogy nem működnek együtt velünk, hanem esetleg gondoskodnak arról, hogy még történjen is valami.
Másnap felhívtam Nyerset. Beszámoltam róla, hogy a tárgyalás eredménytelen volt. Erre azt mondta, hogy huszonnégy órán belül válaszol. Tényleg jelentkezett, és kérte, hogy menjünk be hozzá a Parlamentbe. Ez meg is történt. Megint hárman mentünk: Ujhelyi, Erdélyi és én. Azonnal átvitt Szűröshöz - talán Pozsgay is ott volt -, és együtt átmentünk a Parlament másik szárnyába Németh Miklóshoz. A szokásos miniszterelnöki szobába, ahol valamikor Nagy Imre is volt. Pontosan beszámoltam nekik a Fejtivel folytatott beszélgetésről, és hogy nálunk milyen a hangulat. Érzékeltettem velük, hogy mi ki fogunk menni a Hősök terére, csak az a kérdés, hogy hogyan. Németh egy pillanat alatt átlátta a dolgot, és azt mondta, hogy ezt nem lehet így, itt együttműködésnek kell kialakulnia. A Hősök tere mint színhely lényegében el lett fogadva. Rögtön beszámoltunk róla a TIB-nek, hogy van egy elvi hozzájárulás, ami politikailag nagyon jelentős.
Június 6-án tárgyaltunk Horváth Istvánnal. Ujhelyi Szilárd, Hegedűs B. András, Lezsák Sándor, Olajos Csaba és én. Nagyon tárgyszerű beszélgetés volt: mit kellene, hogyan kellene csinálni, hogy semmiféle balhé ne legyen, ami mindkét fél érdeke. Hogy úgy mondjam, szakmai beszélgetés volt, ahol mindenki felvetette a maga problémáit. A fő téma a románok voltak, akik állítólag valami provokációra készülnek. Én meg érzékeltettem Horváthtal, bár így nem mondtam ki, ha provokációtól lehet tartani, elsősorban az ávósok jutnak eszembe. Jó hangulatú beszélgetés volt, ahol nem azon gondolkoztunk, hogyan tudjuk egymást kijátszani, hanem hogyan tudunk megegyezni. Megállapodtunk, hogy egyenruhások nem lesznek, csak civilek, de hát azért ők nagyon odafigyelnek, és ha bármi van, azt rögtön elszigetelik.
Június 8-án ismét találkoztunk Németh Miklóssal és Szűrös Mátyással. Felvetették, hogy a temetésen ők is részt akarnak venni, díszőrséget akarnak állni. Amire én egyből azt mondtam, hogy elfogadom, rendben van. Ez megint keltett egyfajta tiltakozást a TIB-ben: "Ezek a gyilkosok ide jönnének az áldozataikhoz!" stb. Mécs is és Göncz is egyetértett velem. Az világos volt, hogy kik jönnek el: Németh Miklós, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Medgyessy Péter és Jakab Róbertné, a szlovákok képviselője, a parlament alelnöke. Az egyértelmű volt, és ott derült ki, hogy Nyers nem akar ott lenni.
Egy kérés hangzott el - Maléter tábornok volt, ugye -, hogy kint a temetőben legyen katonai tiszteletadás is. Felmerült, hogy legyen katonai sorfal, ahol vonul a gyászoló tömeg, és a sírnál is legyen képviselője a honvédségnek. Ezt nem merték egyedül elhatározni, azt mondták, hogy meg kell beszélni a hadügyminiszterrel. Vele nem találkoztam személyesen. Egy-két nap múlva megint behívattak, akkor csak egyedül mentem, Némethtel és a főtanácsadójával beszéltem. Azt mondták, nagy nehézségek vannak, mert Kárpáti ugyan azt mondta, rendben van, de neki az a kívánsága, hogy ugyanakkor koszorúzzuk meg Mező Imre sírját is. Én azt mondtam, hogy nem fog menni, ez két különböző dolog, de azért, hogy ne bomoljon fel az egyetértés, a Népszabadságba leadok egy cikket Mező Imre emlékére. Ezt elfogadták. Ezután Kárpáti azt mondta, hogy biztosítja a katonai tiszteletadást. Szóval ez az incidens is kedvezően és kompromisszumszerűen zajlott le. Én nem féltem ettől a Mező Imre cikktől, nem éreztem úgy, hogy politikailag kompromittálhat engem. Mezővel jó viszonyban voltam, úgy éreztem, hogy ez kijár neki.
Nem tudom pontosan, hogy kiktől, de jött a régi nóta, hogy ezeknek ott semmi keresnivalójuk, hogy fogadhattam el. Erre azt válaszoltam, ha öt olyan embert temetünk el, akik a kommunista párt tagjai voltak, akkor képtelenség megtagadni a részvételt azoktól, akik - egyrészt már koruk miatt is - semmiféle felelősséget ezért nem viselnek, és mint kormányképviselők jelennek ott meg. Másrészt úgy érzem, hogy az egésznek a politikai jelentőségét nem csökkenti, nem árnyékolja be, hanem növeli, hogy ezen a miniszterelnök és a Ház elnöke részt vesz.

Szűrös Mátyás (1991): Június 16-án a Történelmi Igazságtétel Bizottsága rendezte a temetést, együttműködve a családdal. Arról hallani sem akartak, hogy Grósz Károly és a pártvezetés részt vegyen a szertartáson. Mi a Parlament és a kormány nevében szándékoztunk koszorút elhelyezni. Megfelelő úton továbbítottuk a család és a Történelmi Igazságtétel Bizottsága felé, hogy készek vagyunk e két testület nevében méltóképpen részt venni. Bényi József külügyminiszter-helyettes volt az összekötő a család és köztem. Ő visszajelezte, elfogadták, hogy én mint a parlament elnöke részt vegyek a temetésen, és esetleg a kormány is.
Vásárhelyi Miklós Nyers Rezsőn keresztül volt kapcsolatban a kormánnyal. Ők azt mondták, hogy az Igazságtétel Bizottsága elképzelhetőnek tartja a kormány részvételét, és kérték, hogy biztonsági, szervezési szempontból működjünk közre a temetés lebonyolításában. Ezért találkoztunk a bizottság vezetőivel, Vásárhelyi Miklóssal, Göncz Árpáddal és Hegedűs B. Andrással Németh Miklós szobájában. Ott elmondtuk nekik, hogy készek vagyunk részt venni a temetésen, koszorút elhelyezni és díszőrséget állni. Ezt aztán megszavaztatták a bizottsággal, és állítólag egy ellenszavazattal fogadták el. Így került sor rá, hogy a Parlament küldöttsége - én meg még néhány képviselő - és a kormányküldöttség - Németh Miklós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter - részt vett a temetésen. Díszőrséget álltunk, és elhelyeztük a koszorút. Amikor a szónoklatok elhangzottak, már nem voltunk jelen.
A kormány a rendelkezésére álló eszközökkel biztosította, hogy zavartalanul bonyolódjon le a ceremónia a Hősök terén és a temetés a 301-es parcellában, amit a Történelmi Igazságtétel Bizottsága nagyra értékelt. Vásárhelyi Miklós utólag megírta, hogy milyen együttműködés alakult ki, és milyen nemes szándék alapján történt az egész.

Hegedűs B. András (1992): Amikor Németh Miklósnál jártunk a miniszterelnöki irodájában, akkor az én feladatom volt fölvetni, hogy míg a rendőrséggel való együttműködésünk kitűnő, és lényegében már megvolt a kerete annak a megállapodásnak, hogy a rendőrség mindenben segít, de nem egyenruhában vesz részt a temetésen, addig a honvédséggel semmiféle megállapodásunk nincsen. Kapcsolataink se voltak a honvédséggel, nem is kerestük, nem is tudtuk, hogy kell ezt csinálni. Ám az volt az elképzelésünk, hogy a rákoskeresztúri köztemetőben a több kilométeres utat, amely a főbejárattól a 301-es parcelláig terjed, fegyvertelen sorkatonák valamilyen nemzeti vagy fekete szalaggal biztosítsák, tehát kordonra gondoltunk. Az ellenzéki szervezetek egy ekkora kordont egyértelműen nem tudtak volna kiállítani. Németh Miklós türelmet kért, azt mondta, hogy meg fogja oldani. Én ezt akkor politikailag úgy fordítottam le magamnak, hogy míg a Horváth István vezette Belügyminisztérium a miniszterelnök kezében van, addig a honvédség - a vezérkar, a minisztérium - nincs.
És most jön a számomra groteszk kimenetel. Június 13-án a Gerlóczy utcai lakás nagyszobájában ülésezett a temetést előkészítő grémium: Lezsák, Fónay, Szilágyi Saci és mások. Délután három óra körül szól a telefon, és jelentkezik a budapesti helyőrség parancsnoka, hogy ő most kapott parancsot, vegye föl velünk a kapcsolatot a temetés ügyében. Mondtam, hogy állok a rendelkezésére, holnap kora reggel ráérek, de most ülésem van. Nem lehet, mert neki az a parancsa, hogy azonnal. Én akkor sem tudok elmenni a lakásomról, még akkor se, ha kocsit küldenek értem - mondtam. Nem mondtam, hogy jöjjön oda. Ő viszont azt kérdezte, mi lenne, ha ők kijönnének? Nekem nem volt kedvem hozzá - egyrészt rém komikusnak éreztem, hogy két tábornokot fogadjak a lakásomon, azért ez mégsem egy tá rgyalóterem, másrészt még egyszer mondom, hogy ott volt mindenki, Fónay Jenőtől a szélsőségekig -, de nem lehetett nemet mondani. Kérdeztem, hogy mikor jönnek? Mondták, hogy egy óra múlva. Itt volt a Kozák és az Erdélyi Tibor, az biztos. Mondtam nekik, hogy baj van, jön a helyőrség, két tábornok, vigyük be őket a hálószobába, és valakit megkértem, hogy próbálja biztosítani, hogy a hall semleges terület legyen, a tábornokok ne jöjjenek be a nagyszobába, a szélsőségesek meg ne jöjjenek be a hálószobába. Megjött a két tábornok és még valaki. Mi azt hiszem, hárman voltunk, Kozák, Erdélyi meg én. A hálószobában lévő két széken ült a két tábornok, a többiek vagy álltak, vagy az ágyon ültek. Mondták, hogy nekik parancsuk van arra, hogy a temetésen való közreműködést megbeszéljék. Kiderült, hogy a mi sorkatonaságra vonatkozó javaslatunkat nem fogadták el, ám egy díszszázad, fölsorakozhatott a 301-es parcella szélén. Azt kellett megbeszélni, hogy hol álljanak föl, milyen egyenruhában, és milyen karszalag legyen rajtuk. Aztán jött a leggroteszkebb dolog, hogy minek nevezzük őket, mert kiderült, hogy nem lehet díszszázadnak, mert az előírás szerint a díszszázad nem lehet fegyvertelen. A protokollban járatos katonák közül az egyik azt mondta, hogy mi lenne Hegedűs úr, ha kegyeleti sorfalnak neveznénk? Én mondtam, hogy ugyan ennek semmi értelme nincs, de nagyon jó. Borzasztó boldog volt mindenki, hogy neve lett a gyereknek.
Este nyolckor vagy tízkor, tehát még aznap a rádió bemondta, hogy a magyar honvédség és a TIB vezetői megállapodtak a kegyeleti sorfal kérdésében.

Erdélyi Tibor (1994): A június 16-át megelőző napokban tartottunk főpróbákat a Hősök terén is, a temetőnél is. Én napokon keresztül jóformán csak ezzel foglalkoztam. A Televízióval, a Rádióval, a leendő konferansziékkal egyeztettem. Volt részem kiadós veszekedésekben is. Olyan polarizáció nem látszott, amitől később aztán szétváltak ezek a pártok, de már akkor is voltak olyan fókuszok, mint az MDF-faház az Ó-utcában, vagy a Hági söröző a Hálózatnak.
Pongor Sándor, akkor rendőr alezredes rendkívül jó partner volt. Akármit kérdeztek, azt mondta: "Ugyanúgy, ahogy a múltkor Erdélyi úrral megbeszéltük, senki ne mondjon semmit, majd mi ketten megbeszéljük!" Állítólag ő vezényelte vagy rendelte el a Lánchídnál a Duna körösök megbotozását. Mécs évődött is vele ezen, mert ő is kapott egyet-kettőt a nyaka közé. De kétségtelen, nekem nagyon jó partner volt.
Meglepően kellemes partner volt a Tari ezredes, a büntetés-végrehajtás parancsnoka. Az az igazság - ezt később egyszer rossz szájízzel fogalmaztam meg -, hogy mindenki, akiről azt hittem, hogy a másik oldalon áll, segített, és mindenki, akiről azt hittük, hogy mellettünk áll, az csak bosszantott, betartott meg keresztbe tett. Tari például egy királyi mozdulattal ideadta a mostani 300-as parcellát, amiben az emlékmű is áll. Megkérdezte, hol legyen a határ, mondtam, hogy a fasornál. Jó - mondta -, akkor ezt jegyzőkönyvezzük.
Tulajdonképpen a Történelmi Igazságtétel Bizottsága a megalakulásakor az első kiáltványában fő munkájának, fő feladatának tekintette a temetést. Amikor vállaltuk, nem lehetett rögtön fölmérni, hogy mekkora feladatot jelent. Március végére, április elejére kiderült, hogy ezt nem lehet csak úgy megcsinálni, hogy a TIB-ből ketten-hárman nekiállunk, hiszen annyi technikai egyeztetés és protokoll volt. Nekem mindig az jut az eszembe, amikor erről beszélek, hogy azt sem tudtuk, hogy egy díszégőben, amit a temetésen szoktak felállítani, csak negyvenöt percig ég az olaj, és forrón nem lehet kicserélni. Vagy az, hogyha tizenöt-húszezer embert kiviszek, akkor már WC-ről kell gondoskodni, meg olyan belső útbeosztásról, hogy a mentőorvos bárhová oda tudjon érni. Én nagyon élveztem mint szervezési feladatot, mert korábban már részt vettem egy-két dolog szervezésében, például a mohácsi árvíz helyreállítási munkáiban, ami méreteiben lehet, hogy volt ekkora, de nem ennyire koncentrált. Mint feladat is nagyon szép volt, és nagyon tetszett nekem. Március végére elértünk odáig, hogy másokat is be kell vonni a szervezésbe. Annál is inkább, mert kívülről nagy volt a nyomás, hogy nem lehet kisajátítani, nagyon szép, hogy a TIB magára vállalja, de az egész ellenzék szeretne részt venni benne.
A sok ígérgető közül az MDF segített is. Lezsák Sándor és Olajos Csaba személyesen vett részt a szervezésben. Lakást béreltek a közelben, ahonnan irányítani lehetett, a rendezőgárdának karszalagot csináltattak, szóval egy csomó dologban segítettek. A Fidesz viszont megígérte például, hogy megszervezi a hangosítást, de nem tette meg és így tovább. Egyre többen akartak kívülről beleszólni, rengeteg olyan partizán dolog jelent meg a peremen, amit nem lehetett már koordinálni, egyre inkább úgy kellett felfogni az egészet, hogy a végcélt biztosan elérjük, szép lesz, meg jó lesz, de nem szabad felidegesíteni magunkat azzal, hogy nem minden lesz pontosan úgy, ahogy mi azt tizenvalahányan megbeszéltük. Rengeteg önjelölt szerv ező is akadt, aki - mivel nagyon sokat tett korábban, sokszor megverték, meg többször el is ítélték szamizdatokért- úgy érezte, hogy neki joga van, sőt bele kell szólnia, és állandóan keresztbe tett valamiféle ötlettel.
Egyrészt úgy éreztem, ha az ember felelősen gondolkodik, akkor valósággal bele lehet bolondulni ebbe, másrészt arra az álláspontra helyezkedtem, mint az árvíznél meg korábban, egy-két nagyobb szervezésnél, hogy olyan lesz, amilyen lesz. A főcsapás biztos, hogy jó lesz, a peremen meg rengeteg hiba lesz, amibe az okosok utólag bele fognak majd kötni. De akkor már biztos voltam benne, hogy szép lesz, jó lesz.

Hegedűs B. András (1992): Május 23-án Dornbachhal és Erdélyivel jártunk a Televízióban - azt hiszem, akkor voltam először ott -, és Horváth Ádámmal tárgyaltunk, hogy hogyan lehet megszervezni az egyenes közvetítést. Példátlan reverenciával fogadtak bennünket, bár a portán nem akartak beengedni. Abszurd helyzet volt ez is: meghívják az embert mint az ellenfront egyik vezetőjét, ugyanakkor egy tizedes nem akarja beengedni.

A visszaemlékezéseket az Oral History Archívum interjúiból válogatta és szerkesztette Molnár Adrienne.
Az emlékező neve után zárójelben feltüntetjük az interjú készítésének évét.