Visszaemlékezések

Emlék és követelés

Brusznyai Margit, Erdélyi Tibor, Fejtő Ferenc, Gereben István, Gyenes Judith, Hegedűs B. András, Lambrecht Miklós, Mikes (Micsinay) Tamás, Molnár Mihály, Pajcsics József, Pákh Tibor, Tihanyi László, Vásárhelyi Miklós, Zimányi Tibor, Zsámboki Péter

Vásárhelyi Miklós (1994): Tulajdonképpen 1986-tal kezdődik a gondolat - ha nem is ilyen konkrét formában -, az 56-ról szóló kerekasztal-konferenciával. A harmincéves évfordulón külföldi lapokban nyilatkoztam, és nyíltan megmondtam, hogy mi a helyzet 56-tal kapcsolatban. Azt is hangsúlyoztam mindegyiknél, hogy én és a bajtársaim küzdeni fogunk 56 helyes értékeléséért, általános, nagy politikai célkitűzéseiért, és másokért is, a meggyilkolt, mártírhalált halt ötvenhatosok sírjának megtalálásáért és méltó eltemetésükért. Aztán többször fölmerült, hogy valamit kellene csinálnunk. Először az, hogy gyűjtsünk aláírásokat, és küldjük be a Központi Bizottságnak. Aztán jött, hogy egy bizottságot kellene alapítani.
Ekkor megindítottam a rehabilitálásomra irányuló eljárást is. 87-ben szabályszerűen beadtam a Legfelsőbb Bírósághoz egy kérvényt, amelyben az 1958-as ítélet felülvizsgálását kértem. 88-ban is több kísérletet tettem rá - mindig Dornbach Alajossal beszéltük meg, ő öntötte jogi formába -, és még 88 végén is elutasították! Ennek volt egy procedúrája: a Legfelsőbb Bíróság az ügyészségnek - az Alkotmány szerint a törvényesség legfőbb őrének - adta vissza, tehát annak a szervnek, amelyik annak idején a vádló szerepét töltötte be. Mindig azzal utasították el, hogy nem merültek fel olyan új motívumok, amelyek alapján újra kellene tárgyalni, vagy egyáltalán elő kellene venni az ügyet.
Ami magát a TIB-et illeti, először Hegedűs B. Andrásnál tárgyaltunk, általában is ott zajlottak le a beszélgetéseink. Ő a nagy lakásában hajlandó volt "szállást adni" erre, ami akkor nem volt veszély nélküli, hiszen felelősségre is vonhatták volna. Ezeken a beszélgetéseken kezdettől fogva részt vett Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Szabó Miklós és Kozák Gyula, helyenként Göncz Árpád és Dornbach Alajos is. Ilyen beszélgetéseken alakult ki a gondolat, hogy tovább kellene lépnünk, s egy bizottságot kellene létesíteni. A feltétel az volt, hogy a bizottság tagjai csak elítéltek, vagy kivégzettek özvegyei lehetnek. Nem tudom pontosan megmondani, hogy lettem én a TIB elnöke. A közös elhatározásban nyilván közrejátszott, hogy én voltam a Nagy Imre-per egyetlen idehaza élő elítéltje.

Hegedűs B. András (1992): Kozák Gyulával már harmadik éve csináltuk formálisan is az Oral History Archívumot, előzményeivel együtt pedig sok éve, és kimondva, kimondatlanul elsősorban ötvenhatos interjúkat próbáltunk készíteni és készíttetni. Afféle zsörtölődő értelmiségiekként állandóan elégedetlenek voltunk a különböző ellenzéki mozgalmakkal. 87-ben a különböző ellenzéki csoportok már nagyon sokat marakodtak, és mindkettőnknek az volt a véleménye, hogy lehetne az ellenzéki csoportok között valami olyan egységes vagy egységre törekvő szervet - nem szervezetet - létrehozni, amely valamiféle vének tanácsaként működne, és megpróbálna bölcsként koordinálni a különböző, nagyon széthúzó ellenzéki csoportok között.
Valamikor 87 legvégén, 88 legelején megemlítettem ezt a dolgot Litván Györgynek. Ő szólt Vásárhelyinek, akinek nagyon tetszett az ötlet, mert Vásárhelyi is érezte - Donáth Ferenc akkor már nem élt, ez nagyon fontos -, hogy az a nemzetiegység-kísérlet, amelyet Donáthnak Monorra sikerült összekalapálnia, Lakitelekre már végleg szétment.
Nekünk az volt a rögeszménk három évtizeden keresztül, hogy nemcsak hogy rendszerváltozást nem lehet 56 eszmeisége nélkül csinálni, de reformokat sem, mert a nemzet gyomrát úgy megfeküdte 56, hogy azt meg kell emészteni. A kívánt alapos reformok végrehajtásához elengedhetetlennek tűnt 56 újraértékelése. A Kádár-rendszer legitimitásának a forradalom leverése volt az alapja, és ezért nem tudtak, lélekben is képtelenek voltak másként beszélni 56-ról. Tudták, hogy ez a kádárizmus végét jelentené. Mi pedig azt tudtuk, hogy az 56-tal kapcsolatos új-régi igazságok kimondása nélkül más területeken sem lehet továbblépni. Ezt sok pragmatikus reformközgazdász sem értette meg - mert nem volt kellő históriai és szociálpszichológiai érzékük -, és a marxizmushoz sokáig ragaszkodók is csak nagyon lassan fogták fel.
Amikor Vásárhelyi, Litván, Kozák és én a Gerlóczy utcai lakásomban megállapodtunk abban, hogy lehetne valamit csinálni, akkor a fő gondolat eléggé egyértelműen az lehetett - az ilyen szervezeti csírákat borzasztó nehéz visszaidézni, amelyekből azután egész más lett, mint tudjuk -, hogy egy, az akkor nem létező pártok fölötti, csoportok fölötti vének tanácsa kellene, egy tekintélyes testület. Vásárhelyi határozottan javasolta, hogy csak ötvenhatos elítéltek legyenek benne, mert ha ez is olyan aláírásgyűjtésféle lenne, akkor teljesen parttalanná válna. Így maradt ki rögtön a kezdeményezésnél az alapító tagokból két barátunk: Szabó Miklós és Kozák Gyula.
Úgy emlékszem, hogy először én csináltam egy vázlatot a három gondolatra fölépítve: a rehabilitációra komplexen; a történelmi kutatásra, helyretevésre és a kegyeletre. Tulajdonképpen a három alapeszmén nem volt vita. Utána, ahogy lenni szokott az ilyen írásoknál, egyre hosszabb változatok születtek. Litván megfogalmazott egyet nagyon jól, és amikor már nagy veszekedések voltak rajta, akkor két írástudó ember vitte el a szöveget azzal, hogy az alapfogalmazók, ha úgy tetszik, Litván és én, már nem bírják csinálni. Ők ketten, Eörsi István és Fónay Jenő egy nagyon jó, rövidebb és megszerkesztett szöveggel jöttek vissza, amely tulajdonképpen a végleges lett. Ez azért groteszk, mert Eörsi és Fónay voltak az elsők, akik otthagyták a TIB-et.
Emlékezetem szerint politikai, világnézeti vita nem volt. Minthogy történelemben és a történelem rehabilitációjában gondolkoztunk elsősorban, egyéb szempontok háttérbe szorultak. Leginkább a kegyeleti szempontok. Egyrészt történelem-feltáró és szociologikus lelkem számára a kegyeleti aktus nem volt olyan fontos. Én sose hittem volna, hogy engem a közvélemény jelentős része fő funerátorként fog elkönyvelni, mert alapjában véve ehhez nekem kevés érzékem van. Amivel nem azt mondom, hogy nem ismertem föl a jelentőségét, és amikor csinálni kellett, nem csináltam, de azt hiszem, hogy az elején az a szűk csoport, amely ezt elindította, nem tudta, hogy a kegyeleti résznek milyen nagy a politikai fontossága és a nemzeti jelentősége. Benne volt, de az egyenarányú súlya az egészben, azt hiszem, csak később bontakozott ki. Nem volt politikai vita abban, hogy a történelmi igazságtételt 1945-tel kezdjük, és azért kezdődik Demény Pállal, mert akármilyen groteszk, történelmi tény, hogy az első ártatlanul letartóztatott Demény volt. Nem volt vita azon, hogy a háborús bűnösök ügyét nem érintjük - ezt nem kell különösebben megmagyarázni.
Említettem, hogy a TIB 1988 legelején kezdett alakulni, és elég pontos feljegyzéseim szerint május 17-én alakult meg formálisan, amikor kimondtuk, hogy most már tényleg megalakulunk. Május 18-án Egerben volt egy politológusértekezlet, ami jelentősebb valami volt az akkori forrongó világban, mint általában, mert a világ magyar politológusai először jöttek haza. A záróértekezleten tartottam egy hosszabb felszólalást. A pártértekezlet előtti napon volt, tele volt a politológiai világ pletykákkal, hogy mi lesz a pártértekezleten, hogy Nyers és Pozsgay bekerül-e a Politikai Bizottságba, vagy éppen visszavonulnak, hogy a Grósz győz-e vagy bukik, hogy Kádár marad-e vagy megy. Senki nem tudott semmit, ezt nagyon szeretném hangsúlyozni, a dolog teljesen nyitott volt. A felszólalásomban elmondtam a TIB felhívását - de nem mondtam el, hogy a TIB megalakult, mert erre nem volt felhatalmazásom -, azzal a konklúzióval, hogyha az MSZMP országos értekezlete 56 kérdésével nem fog foglalkozni, és az az új politikai korszak, amelyik másnap mindenképpen elkezdődik, nem tűzi napirendre 56, a rehabilitációk és a történelmi igazságtétel kérdését, akkor nem lesz korszakváltás, nem lesz reform. Nem állítom, hogy ez nagy bátorság volt, de abban a politológiai, kicsit elvont légkörben, ahol struktúrákról, szervezetekről és Isten tudja, még miről volt szó, kemény valami volt. Azt is hozzá kell tenni, hogy mindenki egyetértett vele, Nyers Rezsőt is beleértve.

Zimányi Tibor (1998): Hegedűs B. András hívott telefonon, és bejelentette, hogy a TIB megalakulását tervezik. Valamin összevitatkoztunk, és azt mondta: "Tudod, mit? Gyere el, és ott fejtsd ki!" Így lettem én is alapító tag. Hozzá kell tennem, hogy Hegedűs B. Andrással zárkatársak voltunk a Gyűjtőben, bajtársias barátság alakult ki közöttünk. 1988 júniusában volt az alakuló ülés, harminchat tagból, ha jól emlékszem. Közöttük, örömömre, olyan személyek jelentek meg, akiket ismertem, akikről tudtam, hogy egyértelmű a beállítottságuk, és merik is vállalni a véleményüket. Itt már én is vállaltam a nyílt színre lépést, mert úgy láttam, hogy általában olyan a politikai légkör, hogy erőszakkal fellépni már nem tudnak ellenünk. Mindig is erre vártunk. És az is tetszett, hogy bölcsen választották meg a célt. Igazából a létrehozók - a szűkebb kör, Hegedűs B. András, Vásárhelyi Miklós, Kozák Gyula - voltak a szellemi mozgatók. Bennük én azt a bölcsességet láttam, hogy nem fejjel mennek a falnak, hanem a lehető legkisebb rizikóval és a legkönnyebben elérhető céllal. Hiszen nagyon fontos, hogy el is érjük a célt. Az pedig nem volt vitatható, hogy egy tisztességes temetést meg kell adni, hiszen Haynauék még az aradi vértanúk holttestét is kiadták. Hogy ne legyenek emberileg eltemetve, az egyszerűen nem volt európai norma. Ebbe az irányba indult az első lépés, s láttam fantáziát benne, ha ezt elérjük, nem muszáj majd megállni, de az óvatosságot, azt nagyon jónak találtam.

Gyenes Judith (1998): Elérkeztünk 1988-hoz, amikor Halda Alíz szólt nekem a Történelmi Igazságtétel Bizottságáról. Kérdezte, hogy hajlandó lennék-e részt venni egy bizottságban, amelyikben csak olyanok lesznek, akik börtönbüntetést szenvedtek ötvenhatért. Természetesen vállalkoztam rá. Annál is inkább, mert 1985-ben a lányom férjhez ment egy ausztrálhoz, és elment itthonról. Egyedül voltam, már senkiért nem kellett felelősséget válla lnom.
Elég sok bírálat, bántás érte a TIB-et és az alapító tagokat, nem minket, az özvegyeket, hanem a többieket, akik kitalálták és vezették. Az a vád érte őket, hogy kommunisták voltak. Akkor is meg utólag is azt mondom, hogy nekem ez teljesen mindegy volt. Én a kommunista párttól olyan messze álltam egész életemben, az egész családom, sőt Maléter Pál családja is, hogy nem is tudom, mit mondjak viszonyításként, de azt mondtam magamban, hogy ezek az emberek 56-ban tettek valamit, ezért börtönbe kerültek, és most megint tenni akarnak, tisztelem őket ezért, és természetes, hogy amiben tudok, részt veszek és segítek. Úgy emlékszem, 1988. június 5-én hangzott el az első TIB-felhívás a Szabad Európa Rádióban, délután, az ötórás hírek után. Ismertem már a felhívást, de így is izgalmas és nagyszerű volt hallani a rádióban. Elhangzott a nevem és a telefonszámom. Ketten voltunk Alízzal, akik adtuk a nevünket és a címünket, hogy rajtunk keresztül lehessen felvenni a kapcsolatot a TIB-bel. Még nem ért véget az adás, amikor megszólalt a telefon, és attól kezdve egészen június 13-ig, addig, amíg el nem indultam Párizsba a szimbolikus sír avatására, egyfolytában jöttek a telefonok, jöttek a levelek, és jöttek személyesen az emberek. Amikor a nyugdíjkort elértem, részmunkaidős lettem az Orvostörténeti Könyvtárban, és délután már otthon voltam. Jöttek, jöttek az emberek, és mondták, mondták a történeteket. A szörnyű történeteket. Jöttek őrültek is. Teljesen egyedül voltam, ott ült velem szemben valaki, akiről fogalmam sem volt, hogy ki. Volt olyan, aki meg akarta mutatni az igazolványát, amire azt válaszoltam: Csak nem képzeli, hogy igazolványt fogok kérni, én nem igazoltatok senkit, elhiszem, hogy ön az, akinek mondja magát. Éjszakáig jöttek a telefonok, és hajnalban jöttek a telefonok. Idegroncs lettem, mire elindultam Párizsba, annyi szörnyűséget hallottam és jegyeztem le. Ugyanez zajlott Alíznál is, rajtunk keresztül vették fel az emberek a kapcsolatot a TIB-bel.

Molnár Mihály (1994): Őshallgatója voltam a Szabad Európa Rádiónak. Az ötvenes évektől hallgattam, szinte az egész szerkesztőséget ismertem a hangjáról. 88 júniusában onnan tudtam meg, hogy mi történik Magyarországon, mert itt tabuk voltak, az ötvenhatos dolgokról nem szólt a Kossuth rádió. Naponta hallgattam, nemcsak a híranyagot, hanem a mindenféle kommentárokat, ilyen-olyan műsorokat. Akkor jelent meg a TIB alakulási nyilatkozata. Később megkaptam a müncheni Nemzetőr egy példányát, ahol megjelent a nyilatkozat, abban az aláírók is fel vannak sorolva. Akkor volt egy olyan felhívás a SZER-ben, hogy jelentkezzenek az ötvenhatosok, ki, mikor, mennyire volt büntetve. Mivel ebben az embrionális állapotban se iroda, se helyiség, semmi nem volt, Gyenes Judith - Maléter Pálné - és Halda Alíz, Gimes Miklósnak az élettársa voltak a TIB irodapótlói, náluk lehetett jelentkezni. Én Halda Alízt hívtam fel telefonon, nála jelentkeztem. Ő küldött egy levelet, abban egy stencilezett adatlapot, amit azonnal megválaszoltam.

Lambrecht Miklós (1989): 1988 tavaszán sajnos távol voltam - Kanadában -, amikor a TIB megalakult. Hazajövetelemkor értesültem róla Maléterné Gyenes Judith jóvoltából, aki az Orvostörténeti Könyvtárban munkatársam. Azonnal felhörrentem, hogy ebbe én is belépek, és a következő ülésen már részt is vettem. Azóta mindegyiken ott vagyok, és többé-kevésbé vállalok egy kis aktív szereplést is.

Erdélyi Tibor (1994): Az a megtiszteltetés ért, hogy én mondtam el a Jurta Színházban a TIB első kiáltványát, nagyjából egy időben a pere-lachaise-i szertartással. Borzasztó lámpalázasan és idegesen, de saját magamtól is, meg a szövegtől is meghatódva. Máig beleborzongok, ha belegondolok ebbe a szövegbe: soha egy rendszer sem tett földönfutóvá ennyi embert, mint ez. És ezt abban a rendszerben mondtuk, amelyik földönfutóvá tett. Éreztem a dologhoz szükséges merészséget is, de óriási erő jött a közönségből. Ahogy szokták mondani, még a csilláron is lógtak, dugig volt a Jurta. Mindenki empátiával fogadta a beszédet. Annyira, hogy még egy félreértés is adódott rögtön. Tudniillik az utolsó mondat egy felhívás volt: "Csatlakozzatok hozzánk!" Ott a színpadon megrohantak, mindenki alá akarta írni, hogy csatlakozik a TIB-hez.
Emlékszem, mielőtt sorra kerültem, volt egy szünet, és Konrád Györggyel meg Rácz Sándorral beszélgettem a Jurta kertjében. Két teljesen eltérő habitusú és lelki indíttatású embernél ugyanazt a lelkesedést éreztem: most történik valami, most csinálunk valamit, most lesz valami. Nagy erőt adott a felolvasáshoz. A másik dolog, hogy nem maradunk le a külföld mögött, a mögött a Párizs mögött, amelyik a magyar kormány szégyenére hamarabb rendezett temetést, ha csak jelképest is, mint a magyar kormány.

Vásárhelyi Miklós (1994): A legfőbb célunk az volt, hogy mindenképpen keressük a nyilvánosságot. Külföldi lapokba írtunk cikkeket, nyilatkozatokat adtam - már nemcsak Vásárhelyi Miklósként, hanem a TIB elnökeként. Az volt a szándékunk, hogy a nemzetközi közvélemény nyomásával kierőszakoljuk a változást. Az egész helyzet megváltoztatásához nagyban hozzájárult Grósz Károly amerikai útja. Ő ugyan nagyon-nagyon szemben állt minden ilyesmivel, és amikor Soros György megkérdezte: "Na és mit csinál, ha az emberek az utcára mennek?", azt válaszolta: "Közéjük lövetek!", de amikor Szilágyi Juli azon a bizonyos kanadai sajtóértekezleten felállt, és azt kérdezte, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akik még tisztességesen el sincsenek temetve, Grósz tett egy könnyelmű kijelentést, hogy meg fogják kapni a végső tisztesség lehetőségét. Ez óriási lendületet adott nekünk, mert már volt egy konkrét kapaszkodónk is. Ebben a szellemben haladtunk előre, mind nyíltabban.

Gereben István (2000): 1988 májusában, mielőtt Grósz Károly mint miniszterelnök Amerikába látogatott, Frank Horton képviselő kezdeményezésére - aki a Magyar Forradalom Emlékbizottságának 1960-tól elnöke és forradalmunk legerőteljesebb szószólója a Képviselőházban - több tucat képviselő levélben fordult a magyar miniszterelnökhöz. Emlékeztették arra, hogy elérkezett az idő Nagy Imre és a többi kivégzett szabadságharcos jeltelen sírjának megjelölésére, a méltó végtisztesség biztosítására és így az évtizedek során élénk nemzetközi figyelmet is élvező ügy rendezésére. A levél megemlítette, hogy ez az ügy már 1973 óta foglalkoztatja az Amerikai Kongresszust, és a sírok ügyében kialakult status quo fenntartása nagyon szigorú kritikát kapna, különös tekintettel arra, hogy Magyarországon a politikai helyzet úgy alakult, hogy ennek a kérdésnek a megoldása időszerűvé vált.
A levélre Grósz Károly július 18-án pozitívan válaszolt: a szabadságharcról és a kivégzettekről alkotott véleményét fenntartja, de az emberi jogok értelmében biztosítani fogják a sírok hozzáférhetőségét. Ez a levél az egyetlen nyilvános, a sírok ügyének rendezésére tett ígéretet tartalmazó dokumentum.

Mikes Tamás (1991): 1988 pezsgő politikai életnek nézett ki messziről. A dolgot árnyalja, hogy a BM maga is a változás mellett döntött, és azt kezdte el támogatni. Egyszerűen arról volt szó, hogy át akarták magukat is menteni, és úgy vélték, jobb, ha ők vezénylik felülről az egész történetet, mint ha spontán folyna. Ennek volt a következménye ez a húzd meg, ereszd meg játék: van olyan csoport, amelyiknek szabad, és vannak olyanok, amelyeket még mindig akadályoznak, és közben vannak magánakciók. Az egyik magánakció vagy a Berecznek, vagy a Grósznak a pillanatnyi hisztérikus elmerohama 88-ban, amikor elrendeli a verekedést a június l6-i tüntetés alkalmával, holott egy másik tüntetést megengedtek az erdélyi ügyben. Erdélyért szabad volt tüntetni, Nagy Imréért nem.

Pákh Tibor (1998): Június 16-án a rákoskeresztúri temetőben volt egy megemlékezés Nagy Imréék kivégzésének az évfordulója alkalmából. Névsorolvasás volt. Persze hiányos volt a névsor, mert sokkal többet végeztek ki, mint ahányat felolvastak. Utána megállapodtunk, hogy három órakor pedig koszorúzás lesz az ismeretlen katona sírjánál, a Hősök terén. Én pontosan három órára vittem egy virágcsokrot az ismeretlen katona sírjához. Azt ott el is helyeztem, de már rendőrségi készültség volt, úgyhogy a rendőr mindjárt fel is szólított, hogy vegyem fel a virágot. Mondtam, hogy tiszteletlenség lenne, ha fölvenném a sírról a virágot. Erre ő fölvette, elkérte a személyi igazolványomat, aztán visszaadta, és fölszólított, hogy menjek el. El is mentem onnan, de alig hagytam el a színhelyet, a Műcsarnok előtt három férfi - titkosrendőrök - megrohant, és gólya viszi a fiát módszerrel becipeltek az autójukba. Ott közrefogtak, jól összenyomták a vállamat. Mondtam, hogy a KGB-s gazdáikat fogdossák, ne engem. Akkor elvittek Fótra, ott egy dombtetőn valami eszpresszóban időztek, engem addig bent tartottak a kocsiban. Aztán elvittek Felsőgödre, ott egy libalegelőn kilöktek az autóból. Az ott játszó gyerekek azt gondolhatták, hogy egy űrutas pottyant oda. A felsőgödi vasútállomáson jegyet váltottam, és hazajöttem. Természetesen másnap mindjárt megírtam a panaszomat a legfőbb ügyésznek, mint ahogy minden hasonló alkalommal.

Brusznyai Margit (1994): Anyám ott volt 88-ban Nagy Imre temetésének az évfordulóján, amikor azt a bizonyos pro patriás kopjafát elkobozták. Jó háromnegyed órás séta volt, míg kiértek a 301-es parcellához. A virágokat betették a kiásott lyukba, ahova a kopjafát akarták állítani. Akkor kaptak először röplapokat, azoknak a nevével, akik ott fekszenek.

Erdélyi Tibor (1994): 88. június 16-án kint voltam a temetőben. A köztemető kapujában gyülekeztünk, onnan mentünk befelé. Visszanéztem a fordulónál, elég sokan voltak, akkor két és fél-háromezer főre becsültem. Később aztán lényegesen több lehetett. Felváltva vittünk elöl egy lyukas zászlót. Amikor kiértünk a 301-es parcellába, akkor el akartunk helyezni egy kopjafát oda, ahol jelenleg is áll. A kopjafa akkor már nem volt ott. Akkor tudtuk meg, hogy Philipp Tibort letartóztatták a kopjafa miatt, és elvitték a kopjafát is. Rögtönözni kell ett valamiféle ünnepséget. Félkörbe álltunk, Mécs Imre és Hegedűs Laci felolvasták a kivégzettek névsorát. Majdnem mindenki kint volt, aki akkor az ellenzékben élt és mozgott.
Délután már nem voltam ott azon a Vörösmarty téri gumibotozáson, amit Mécs meg a többiek kaptak. Két nap múlva hallottuk, hogy a kopjafa megvan, és vissza fogják adni. Később vissza is adták. Most azon a helyen áll, ahova akkor akartuk tenni.

Hegedűs B. András (1992): A tömeg elvonult Nagy Imre nevét skandálva a Batthyány-örökmécsestől a Vörösmarty térig. Azt hiszem, ez a nap volt az új motoros rendőrség premierje, ha nem tévedek. Kemény, izgalmas nap volt. Tudom, hogy Kozák Gyuszit gázsprayvel illették. Az egész baráti, családi és politikai köröm jelen volt délelőtt, délután talán csak a vérmesebbje. Tizenkilenc személyt vettek őrizetbe. Azt tudom még, hogy ezt megelőzően Litvánt behívták a rendőrségre mint a TIB képviselőjét, és fölkérték, hogy kvázi mint a TIB egyik vezetője, akadályozza meg az utcai demonstrációkat. Litván határozottan azt mondta, hogy a tüntetések megszervezéséért ő nem felelős.

Zsámboki Péter (1997): Június 16-án elmentem a Batthyány-örökmécseshez. Egyrészt érdekelt, meg gondoltam, hadd legyen létszám. Az már elég veszélytelen volt. De amikor láttam, hogy lesz valami, mert jönnek a rendőrök, gyorsan elszaladtam. Szóval nem maradtam ott, nem szálltam szembe velük.

Hegedűs B. András (1992): Október 23-án reggel beültem az autómba, fölszedtem Istvánt, a fiamat, és valahol a Gellérthegy oldalában találkoztunk Litvánékkal. Csináltunk egy autós körutat. Elhatároztuk, hogy körbejárjuk a várost, megnézzük a harcálláspontokat, a Bem teret, a Batthyány teret és a Gellért teret. Mindhárom tér valóban harcálláspont volt, valami elképesztő rendőri készültséggel. A mellékutcákban ott álltak a rohamkocsik, a riadóautók és a vízágyuk. Ekkor rendeztek Budapesten valamilyen idegenforgalmi kongresszust, tele volt a város amerikai idegenforgalmi szakértőkkel, és bizony ez nem volt valami jó idegenforgalmi reklám Kelet-Európa legbékésebb országa számára. Elmentünk a Gellért térre, kétszer körbejártuk. Nem igazoltatták az autókat, de leállították, és minden autóba benéztek. A Műegyetem rendőrkordonnal volt elzárva. Pákh Tibort, azt hiszem, azonnal elvitték, de lehet, hogy nem azonnal, csak egy óra múlva. Szabó Mikinek valahogy sikerült őt kiszabadítani ügyes fellépésével, azután a Pákhot újra elvitték. Úgy gondolom, megtették vele a szokásos néhány kilométeres utat, és kirakták egy országúton.
Én a Batthyány téren folytattam a tevékenységemet. Akkor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy se gyülekezni nem lehet, se átvonulni. Gondolom, az emberek nagy része nem is jött már el, hiszen az aznap reggeli közleményekből már kiderült, hogy mi a megemlékezést lemondtuk. Én azért mentem valószínűleg a Batthyány térre, mert úgy gondoltam, ha ott mégis megjelennek TIB-esek, tájékoztatnom kell őket. A téren összeverődött hatvan-nyolcvan ember, akiket a felvonult rendőrök felszólítottak távozásra. Ez a hatvan-nyolcvan ember a térnek a templom felé eső részén volt, a rendőrök pedig a Metró-csarnok felé eső kijáratánál. Délen az emberek, északon a rendőrök, mondjuk, tíz-tizenkét méteres távolságban. A rendőrparancsnok egy őrnagy lehetett, aki parancsot adott, hogy gumibotot elő, tömeget oszlatni. Forró pillanat volt. Azt hiszem, akkor jól reagáltam. Odamentem az őrnagyhoz, bemutatkoztam neki, és azt mondtam, hogy nagyon rosszat tenne, ha feloszlatná a tömeget, mert már biztosan elmennének, ha ők nem lennének ott, az ő jelenlétük izgatja a tömeget. Ha szétverik, világbotrány lesz, meg fogja írni az újság, várjanak még pár percet. Erre azt mondta, hogy ad rá öt percet, ha garantálom, hogy öt perc múlva elmennek. Mondtam, hogy én semmit se tudok garantálni, de meglátjuk. Akkor fölálltam egy padra, és mondtam valami beszédecskét, aminek a lényege az volt, hogy mindenki nagyon bátran viselkedik, de tudomásul kell venni, hogy itt rendőri túlerő van, ezért emberi méltóságukat megőrizve oszoljanak föl, mert különben mindkét részről jóvátehetetlen dolgok történnek, és azzal, hogy itt voltunk, megtettük a kötelességünket. Körülbelül ezt mondtam, röviden és izgatottan. És akkor a tömeg tényleg nagy nehezen, de néhány percen belül szétoszlott. Akkor odamentem az őrnagyhoz, és körülbelül azt mondtam neki: na látja, maguk is jobban jártak, hogy nem lett baj. Morgott valamit, ezzel a dolog véget ért. Továbbautóztam, újra megnéztem a Bem teret, ahol hihetetlen készültség volt, oda senki nem jutott be. Akkor történt, hogy Szilágyi Juli fölszállt egy autóbuszra, és az autóbuszból kidobott egy virágcsokrot a Bem-szobor előtt, ami miatt leszállították, és bevitték egy rendőrautóba.
Arról az utótüntetésről, amelyen aztán Kőszeg és talán Rajk mondott beszédet valahol a Váci utca végén, a Vörösmarty tér táján, már nem is tudtam. Az egy spontán dolog volt.
Délután egy dokumentumműsort rendeztünk a Jurta Színházban. Ez az ünnepség volt a TIB főattrakciója. H alda Alíz, Ember Mária, Mécs Imre, Litván és ördög tudja, még kik, dokumentumműsort állítottak össze az én ötvenhatos könyvtáramból. Vitatható minőségű műsor volt, valljuk meg őszintén, de megvolt. Mécs Imre helyezte el a színpad fölé a négy képet - jó politikai arányérzékkel -, Bárány Jancsi, Nagy Imre, Maléter és talán Mansfeld képét. Ott tényleg egész Budapest jelen volt. A Jurta körbe volt véve valami elképesztő mennyiségű rendőrrel és rendőrautóval, úgyhogy elég félelmetes volt végigmenni azon a hosszú úton, a parkolótól a színházig. Zsúfolásig tele volt. A műsor egy kicsit dilettáns volt, de nagyon felemelő, politikailag elég kiegyensúlyozott. Vásárhelyi Miklós tartott zárszót. Emlékezzünk meg arról, hogy közben egy szerencsétlen gyereket véresre vertek az Üllői úti aluljáróban. Mi a rendőrsorfalból - nem frázis, ha azt mondom - emelkedett érzésekkel mentünk haza. Ez igen-igen jelentős nap volt, mind a délelőtti félkudarc, mind az esti, talán teljes siker után.

Fejtő Ferenc (2003): Többször meghívtak Magyarországra - meghívott a magyar PEN Klub, az írószövetség satöbbi -, de a meghívásokat nem fogadtam el. Megfogadtam, hogy addig nem teszem be a lábam Magyarországra, amíg itt szovjet uralom van, s amíg nem mondhatom és írhatom ugyanazt, amit Franciaországban. Csehszlovákiában jártam, Jugoszláviában jártam, de Magyarországra nem akartam eljönni. Lehetett volna, hiszen 1955-ben francia állampolgár lettem. 1988-ban Méray Tiborban merült föl az a gondolat - mivel Magyarországon még mindig nem került sor arra, hogy 56-ot elismerjék forradalomnak, Nagy Imrét rehabilitálják, és méltó temetésben részesítsék -, hogy rendezzünk Franciaországban egy szimbolikus temetést 1956 mártírjai részére. Elfogadtam a megbízatást, és mint a Nemzetközi Emberi Jogok Ligája magyar tagozatának akkor megválasztott elnöke elvállaltam a megrendezését. Megkérdeztem Chiracot, aki akkor Párizs főpolgármestere volt, hogy a Pere-Lachaise temetőben tudna-e adni helyet egy szimbolikus sírnak és egy emlékműnek 1956 mártírjai tiszteletére.
És 1988. június 16-án megtörtént az avatás. Nagy ünnepélyességgel, mert nemcsak sírhelyet adott és helyet az emlékműnek, hanem még a köztársasági gárda zenekarát is kivezényelték. Meg tudtuk hívni Nagy Imrének a lányát, Nagy Erzsébetet és a többi mártír életben lévő családtagját, Maléternek az özvegyét, Losonczy lányát satöbbi. Eljött egy csomó francia személyiség minden pártból, és megkoszorúzták az emlékművet. Sőt, az Olasz Kommunista Párt - amelyik akkor már kezdett kilábolni a moszkvai csatlósságból - titkársága táviratban kért, hogy fogadjam a kiküldötteiket, akik a nevükben is meg akarják koszorúzni az emlékművet. Persze a francia kommunisták részéről csak elítélő hangokat hallottunk erről az "imperialista ünnepségről".
Akkor egyikünknek se jutott eszébe, hogy egy év múlva, negyven év után először, eljövök Budapestre, és részt veszek Nagy Imre ünnepélyes, nemzeti temetésén.

Vásárhelyi Miklós (1994): 1988. június 16-án ott voltam Párizsban, a beszéd szövegét ott írtam meg franciául, nem egyeztettem senkivel. Valahogy a nemzetközi légkörből megéreztem, hogy itt tovább lehet lépni, mint a TIB-felhívásban. Hallatlanul biztatóan hatott rám, hogy a temetésen az Olasz Kommunista Párt hivatalosan képviseltette magát Piero Fassino személyében, a francia köztársasági elnök nevében is volt valaki, és Gilles Martinet is megszólalt a francia szocialisták képviseletében. Táviratot intézett hozzánk Reagan is, amelyet Szörényi Éva olvasott fel.
Kijött a Fekete Doboz is, fényképeztek, Elbert Márta forgatott, F. Havas Gábor volt a riporter. Utána készítettek egy filmet, amit rosszízűnek éreztem, mert azt mutatták, hogy 16-án, miközben Budapesten verték az ünneplőket, Párizsban díszőrség volt. Úgy éreztem, olyan látszatot teremtett, hogy könnyű volt Párizsban, bezzeg Budapesten.

Gyenes Judith (1998): Valahonnan, biztosan a Szabad Európából hallottam, hogy Párizsban szimbolikus sírt készülnek fölállítani, hogy ország-világra szóló megemlékezés lesz, és hogy kik lesznek ott. Akkor azt gondoltam magamban, milyen érdekes, az én férjemet is kivégezték, tagja volt a Nagy Imre-kormánynak, ezért ölték meg, és senkinek sem jut eszébe, hogy talán én is ott lehetnék. Halda Alíz ment Amerikába, Király Béla meghívta, és visszafelé Párizson keresztül akart jönni, hogy Mérayékkal beszéljen. 1986-ban végre kaptam útlevelet, és szóltam Alíznak, mondja meg Méray Tibornak, már van útlevelem, szabadjegyem a repülőre, el tudok utazni, csak abban segítsen, hogy valami olcsó szálláshelyet kapjak. Ott akartam lenni, hiszen ez óriási dolog volt. Korábban három levelet írtam, a Gyorskocsi utcába, az Igazságügyi Minisztériumnak és a Belügyminisztériumnak, hogy mondják meg, hol van eltemetve Maléter Pál. Mindegyik helyről azt a választ kaptam, hogy nem áll módjukban választ adni. Most végre, ha szimbolikus is a sír, megemlékeznek róla, kimondják a nevét, én azon ott akarok lenni. Alíz avval jött vissza, hogy természetesen meghívn ak. Meghívtak, gondoskodtak szállásról, ami tényleg nagyszerű volt.
Nagyon sokan voltak az avatáson. Csupa-csupa nagyszerű, felemelő és szép emlékem van. Mindennap kimentünk a Pere-Lachaise temetőbe a szimbolikus sírhoz. Fantasztikus volt! Egy sajtótájékoztatón meginterjúvolták Szilágyi Julit, Vásárhelyi Miklóst és engem, a tolmács Fejtő Ferenc volt. Az emlékeimről, Maléter Pálról kérdeztek, csak úgy dőlt belőlem a szó. Sok emberrel megismerkedtünk, sokan meghívtak. Egészen mesebeli volt, hogy annyi elnyomás, tabu és titok után végre nyilvánosan beszélhettünk arról, amiről itthon csak válogatott emberek előtt lehetett beszélni.
Azért van rossz emlékem is. A Lengyel Házban volt egy vacsora, amire mi is meg voltunk hívva. A Magyar Házban akkor elképzelhetetlen volt, hogy evvel kapcsolatos bármilyen rendezvény legyen, de a lengyelek fölajánlották, hogy náluk lehet. A vacsora alatt tósztokat mondtak, és ott egy Svájcban élő ötvenhatos menekülttől elhangzott a következő: akkor fog fölszabadulni Magyarország, akkor lesz demokrácia, ha hazamegy az emigráció, mert akik otthon maradtak, azok kiszolgálták a Kádár-rendszert, azok mind kollaboránsok, azokkal úgyse lehet mit kezdeni. Hegedűs B. András ült mellettem, és azt mondtam neki, hogy akkor én disszidálok.

Hegedűs B. András (1992): A francia emigráció, annak baloldali, exkommunista része és nem baloldali, szabadságharcos része és mások teljes egységben csinálták. Nagyon szép és nagyon sok ígérettel teli esemény volt, mert valóban 56 és Nagy Imre jegyében zajlott le. Itt tényleg tudott találkozni az emigráció Sujánszky Jenő-féle szárnya Fejtővel, Kende Péterrel és a szociáldemokrata Nagy Ernővel. Mozgósítani tudtak Párizsban, egy közönséges hétköznapon, öt-hatszáz embert és némi hivatalosságot. Nekem nagyon megható volt, hogy először életemben - ez ugye harminc év után következett be - három szál rózsát letettem a sírra a Petőfi Kör nevében, miközben a Marseillaise-t játszották, és valamilyen nagyon szép francia díszkürt jele harsant fel. Tényleg megható volt.

Pajcsics József (1991): 1988 májusában - már Grósz Károly hatalomra kerülése után - Harangozó Szilveszter vezérőrnagy magához hívatott, és azt mondta, meg kell állapítani, hol vannak eltemetve Nagy Imréék. A nyomozás szigorúan titkos, senki nem tudhatja meg, csak a vezetőmnek jelenthetem. Menjek át a Kozma utcai börtönbe, annak a kertkapuján keresztül közelítsem meg a temetőt. Nem viccelek, szó szerint ezt mondta. Tehát hogy még az se legyen föltűnő, hogy a főbejáraton megyek be. Menjek el abba a parcellába, és nézzem meg, hogy a síroknál hogy vannak kiírva a nevek. Életében nem volt ott, és ő volt a belső elhárítás vezetője. Tudott róla, hogy vannak, akik időnként kimennek oda megemlékezni, tisztában kellett lennie vele, hogy ott milyen állapotok vannak. Azt hitte, hogy találok ott egy fejfát Nagy Imre, Maléter felirattal, és csak le kell írnom, hogy hányadik sorban. Tényleg így adta ki az utasítást, én meg el is hittem, hogy ilyen egyszerű. Azt mondta, kézzel írjam meg a jelentést, és neki küldjem borítékban, sk. felbontásra, tehát ne is gépeltessem le. Később kiderült, a Politikai Bizottság akkor hozott egy olyan döntést, hogy Grósz, aki majd az Egyesült Államokba utazik, ott fogja bejelenteni, lehetővé teszik a hozzátartozók számára, hogy…
1988 májusában kaptam a feladatot ezek szerint. Kimentem a temetőbe, először még egyedül, a temető térképvázlata alapján. Soha életemben nem jártam addig a 301-es parcellában. Amikor megláttam, elképedtem azokon az állapotokon. Ezt ma már nem kell senkinek sem részletezni. Elkezdtem töprengeni, hogyan lehetne továbblépni. Megkerestem Könczöl Istvánt, az akkor már nyugdíjas elődömet, akiről tudtam, hogy korábban - a nyolcvanas évek első felében - nyomozott az ügyben. Elmondta, hogy nem tudta megállapítani a sírok helyét. Sok mindent magyarázott, de láttam, hogy így nem lehet továbbjutni. Elmentem az állambiztonsági nyilvántartóba, a vezetőjét régóta ismertem, jó viszonyban voltam vele. Mondtam neki, hogy iratokra lenne szükségem, visszaemlékezések alapján nem lehet megtalálni a sírokat. Azt válaszolta, hogy ott van a harmincvalahány kötet Nagy Imre-dosszié, ha megkapom az engedélyt a betekintésre, abban esetleg találok valamit. Ő se látta addig ezeket az iratokat. Az állambiztonsági irattáron belül, külön teremben, zárt anyagként voltak elhelyezve, és csak az osztályvezető és a miniszterhelyettes engedélyével lehetett oda belépni. Később néhány napot eltöltöttem ebben a teremben.
Kiderült, hogy 1984 körül, amikor először adták ki a feladatot, hogy próbálják megtalálni Nagy Imréék sírját, a nyilvántartó akkori vezetője, Bálintné - aki személyesen ismert minden aktát, régóta dolgozott ott - kiszedett néhány iratot a Nagy Imre-dossziékból, és elhelyezte egy külön dossziéban, aminek a Darázsfészek fedőnevet adta. Ez a Darázsfészek fedőnevű dosszié akkor elkerült Harangozóhoz, aki nyilván visszaküldte, de 88-ban már nem emlékezett rá. Mik voltak ebben a dosszié ban? Egy kézzel írott jelentés arról, hogy hol temették el 1961. február 24-én Nagy Imrééket, és két térképvázlat. El nem tudom képzelni, hogy Bálintné honnan szedte elő ezt a három dokumentumot. Az egyik térképvázlatra az ő kézírásával volt ráírva, hogy "vázlat Losonczy Géza sírhelyéről, új köztemető". Hogy ő ezt honnan tudta meg, nem sikerült megállapítanom. Magával vitte a titkot a sírba.
A jelentést Potecz Sándor alezredes, alosztályvezető készítette. Rá van írva, hogy készült egy példányban, kapja Rajnai ezredes elvtárs, a dátuma 1961. február 25., és ezt írja: "Jelentem, hogy 1961. február 24-én délután 16,45 órai kezdettel Mérő Károly rendőr alezredes elvtárs vezetésével Nagy Imre, Gimes Miklós és Maléter Pál holttesteit a Gyűjtőfogház területén kihantoltuk, és a rabtemető 301-es parcella 23. sor 8-9. sírhelyére temettük el. A H-8. sírhelybe - a H-nak később sem találtuk a magyarázatát, a 8. sírhely egyébként - Naszladi Péter, Arad, 1901. IV. 12., Móricz Zsuzsanna, fedőnévvel temettük el Maléter Pált és Gimes Miklóst. Maléter holtteste van alul. A H-9. sírhelybe Borbíró Piroska, Párkánynánás, 1908. XII. 25., Nagy Eszter, fedőnévvel temettük el Nagy Imrét. A temetés az előre kidolgozott szempontok szerint, a legnagyobb rendben folyt le. A kihantolás helyéről 19.15-kor teljes sötétedésben indultunk ki a rabtemetőbe. A temetést 20.35-kor fejeztük be. A fedőnevet csak a temető igazgatósága kapta meg, más szervnél nyilvántartásban nem fekszik el." A jelentés tartalmazza még, hogy kik vettek részt a temetés lebonyolításában.
A Darázsfészek fedőnevű dossziéban volt még két térképvázlat. Az egyikre, mint mondtam, utólag írták rá, hogy Losonczy Géza sírhelye, a másikon pedig eredetileg is rajta volt, hogy vázlat Szilágyi József sírhelyéről. Bejelölték rajta a 301-es parcella sarokrészét, és ettől a kerítés által alkotott sarokponttól lépésekben adták meg azt a távolságot, ahol Szilágyi József sírhelye található, és betájolták az északi irány is. Ettől merőben más elképzelés szerint készült az a térképvázlat, amire utólag lett ráírva, hogy Losonczy Gézáé, de ezen is lépésekben határozták meg a távolságot a sírhelyig. Így volt elképzelésem róla, hogy hol lehet eltemetve mind az öt személy. A legpontosabb adat Nagy Imre, Maléter és Gimes sírhelyéről volt, a másik két személy sírjára vonatkozóan pedig eléggé pontatlan adatokkal rendelkeztünk.
Még 88 nyarán megkerestem Potecz Sándort. Idős ember volt már, egy-két infarktus után. Azt mondtam neki: "Sanyi bátyám, tudom, hogy te voltál, aki elhantolta Nagy Imrét. Mondd el, légy szíves, mi volt ez, hogyan történt!" Az öreg a szemembe mondta, hogy ő ebben nem vett részt, fogalma sincs róla, nem tudja. Nem erőszakoskodtam. Mint kiderült, röviddel később meghalt. Akkor temették el, amikor Nagy Imréék kihantolását elkezdték.
A miniszterhelyettes részére készített jelentésben leírtam: "A 301-es és a környező parcellák területe teljesen elhanyagolt. A sírok helye jelöletlen. A sorok és a sírhelyek sorszáma az elvadult növényzet miatt azonosíthatatlan, a parcella határai sem ismerhetők fel. A parcella három kilométerre van a főbejárattól, az odavezető út jelentős része földút, elhanyagolt, elvadult területen vezet át. A sírhelyek azonosítása céljából beszereztük a temető egykori, 1908-ban készült és a Földhivatalban jelenleg nyilvántartott térképeinek másolatát. Ezek segítségével Ladányi főmérnök kiszámította a parcella méreteit, 111×65 m." Kapóra jött, hogy Ladányi Jenő földmérő mérnök, óriási szerencse volt, rendkívül jó szakember, nagyon sokat segített. A helyszínen kitűzte a határvonalakat. "Hangodi Imre és Péter Sándor, akik az említett időben ezen a területen sírásóként dolgoztak, a határvonalak ismeretében megjelölték az általunk megadott sírhelyeket."
Mi halálosan konspiráltunk. Kértük, mutassák meg, hol van a 23. sor 8-9. hely, meg még blöffből mondtunk hozzá hármat-négyet, hogy ne tudják pontosan, melyiket keressük. Imre bácsi azt mondta, hogy ő megmutatja, ha tudja, hol van a 0 pont, hol kezdődik a parcella. Ekkor jött Ladányi, hogy ő megjelöli a kezdőpontot, ha adunk neki egy térképet. Hogyhogy, nincs a temetőnek térképe? - kérdeztük. Kiderült, hogy nincs, csak az a sematikus vázlat, amit bárki megkaphat, ami ki van téve a bejáratnál is. Ezek után a legnagyobb titokban megszereztük a temető egykori térképének a másolatát a Földhivatalból, a Honvédelmi Minisztériumból pedig légi fényképek alapján készült térképeket kaptunk.
Ekkor Ladányi összeszedte a földmérő eszközeit, és a térkép alapján kimérte a parcellát. Kiderült, hogy a parcella sarkán ma is álló nagy akácfánál van a kezdőpont. Ekkor következett Imre bácsi, aki a lábfejét egymás mellé téve elkezdett araszolni a parcellában, és karóval megjelölte, hogy ez az 1. sor, ez a 2. sor, a 3. sor stb. Amikor eljutottunk a 23. sorig, ugyanezzel a módszerrel - meg közben nézte a gödröket is - szépen megjelölte a 8-9. helyet. Mindenki tudta, hogy miről van szó, de nyíltan senki nem mondta.
Nem tudhatták, hogy hol vannak a keresett sírok, hiszen mind az öt személyt a vizsgálati osztály őrszolgálata temette el, Losonczy Gézának még a sírját is ők ásták meg. Szilágyiét és a Nagy Imréékét a temetői dolgozókkal ásatták ki előre. Szilágyit úgy könyvelték le, hogy "ismeretlen férfiholttest, adatai a vizsgálati osztályon" - ez volt beírva -, a másik kettőt pedig fedőnéven, és senki nem tudta, annak ellenére, hogy erről legendák jártak az ő köreikben is. Péter Sándornak is ugyanazt a feladatot adtuk, mutassa meg, hol van a 23. sor. A legnagyobb meglepetésünkre ő is azt jelölte meg, amit az Imre bácsi. Egymástól függetlenül.
Egyéb adatok összevetéséből tudtam, hogy Szilágyi a 16. sor 9. sírhelyén lehet eltemetve, ezért ezt is kimérettem a két sírásóval. Utána megmutattam a térképvázlatokat Ladányinak, hogy mit tud velük kezdeni. Nem hittem benne, hogy azok alapján meg lehet határozni, hol vannak a sírok. És kérem szépen, majdnem ugyanoda lépte ki. Tehát, aki eltemette őket, és lépésben adta meg a távolságot, az is érthetett valamit hozzá, mert ugyanoda, a 16. sor 9. helyére jutott el. Elámultam, földbe gyökerezett a lábam. Majdnem biztos voltam benne, hogy Szilágyi sírhelye az. Kértem, hogy lépje ki a Losonczyét is. Losonczy Géza sírhelyeként a 16. vagy a 14. sor 27. helyét valószínűsítettük.
A jelentésben benne volt az is, hogy megítélésünk szerint Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós sírhelyének megjelölése kb. kilencven százalékos pontosságú, Szilágyié hetvenöt százalékos. A legbizonytalanabb helymegállapítás a Losonczyé volt. Akkor még azt sem tudtuk bizonyosan, hogy a temető által előre kiásott sírba temették-e el, vagy a temetési brigád ásta ki a sírt. "Összegezve a leírtakat: exhumálás elrendelése esetén, az antropológiai adatok beszerzése után, a legnagyobb biztonsággal, csaknem 100%-os valószínűséggel feltárható Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós sírja. Ebben segítségünkre lehet az a körülmény is, hogy az egyik sírban ketten vannak eltemetve. További adatgyűjtés, az elhantolásban résztvevők, hozzátartozók meghallgatásának elrendelése esetén sem állítható bizonyosan, hogy Losonczy Géza és Szilágyi József sírjait megtaláljuk." - Ezt írtam augusztus 3-án a miniszterhelyettesnek, de eljutott a pártközpontba is.
Most idézek a Politikai Bizottság 1988. november 29-i határozatából. A címe: Nagy Imre és társai perében, valamint az 1956-os ellenforradalmi események miatt halálra ítéltekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről. "A Politikai Bizottság tudomásul veszi Nagy Imre és társai perében, valamint az ellenforradalmi cselekményük miatt halálra ítéltek és kivégzettekkel kapcsolatos kegyeleti kérések teljesítésének lehetőségeiről szóló tájékoztatót. Egyetért azzal, hogy a további munka szervezését és koordinálását az igazságügyi miniszter által megbízott munkacsoport végezze a következők szerint. A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága a jövő év elején adja ki Nagy Imre földi maradványait a hozzátartozóknak. Újratemetésének körülményeiről és az ahhoz nyújtandó támogatásról a hozzátartozókkal lefolytatott konzultáció után szülessen döntés. Sírhelyet elsősorban az új köztemetőben, másodsorban a Farkasréti temetőben célszerű felajánlani. Újratemetésük körülményeit a hozzátartozók az általános érvényes rendelkezések keretein belül maguk határozhassák meg. A Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájában elhelyezett más kivégzettek, valamint az ország bármely temetőjében elhantolt kivégzettek hozzátartozói részére indokolt lehetővé tenni, hogy fejfát állíthassanak volt családtagjaik emlékére. Az exhumálás ez utóbbiak esetében megoldható, s ha a hozzátartozók kérik azt, nem célszerű elzárkózni attól. Az igazságügyi miniszter által létrehozandó munkacsoport lássa el a Nagy Imre és társai újratemetésével kapcsolatos feladatok intézését. Vezetője kezdje meg - ez Borics Gyula - a tárgyalást a hozzátartozókkal, készítse elő az exhumálásokat, illetve a maradványok átadását, és lássa el az újratemetéssel összefüggő segítségnyújtást is. Számolni kell azzal, hogy a kihantolást, az azonosítást és az újratemetést különböző alternatív szervezetek, mindenekelőtt a Történelmi Igazságtétel Bizottsága saját politikai céljaikra kívánják felhasználni, demonstrációkat fognak szervezni. Az ezzel kapcsolatos álláspontot, a konkrét információk és a tervezett események körülményeinek ismeretében célszerű kialakítani." Tehát nem hoznak előre döntést, hanem alkalmazkodnak a kialakult helyzethez. Én is bekerültem ebbe a bizottságba, amelynek Borics Gyula, Tari Ferenc és az igazságügyből két előadó volt még a tagja. Nekem az volt a feladatom, hogy mondjam meg, hol vannak a sírok. Mindig meghívtak a tanácskozásra. Úgy határozott a Politikai Bizottság, hogy "állásfoglalásáról decemberi ülésén szóban tájékoztatja a Központi Bizottságot. Ezt követően gondoskodni kell a párttagság megfelelő tájékoztatásáról is. A KB Agitációs és Propaganda Osztálya készítse elő Nagy Imre személyének tárgyilagos bemutatását a pártsajtóban. A korm ány illetékes szervei pedig biztosítsák az ügy mértéktartó kezelését a hazai sajtóban. Az igazságügyi miniszter a Központi Bizottság ülését követően tegyen jelentést a Minisztertanácsnak. A kormány döntéséről jelenjen meg hír. Tekintettel a nemzetközi sajtó és a közvélemény várható érdeklődésére, indokolt a nagykövetségek számára megfelelő információt biztosítani. A Központi Bizottság ülését követően célszerű a szocialista országok pártvezetését a nagykövetek útján azonnal tájékoztatni. A tájékoztatások hangsúlyozzák, hogy a kegyeleti intézkedések célja a társadalmi megbékélés elősegítése, az emberiességi szempontok megfelelő érvényre juttatása, nincs szó sem politikai, sem jogi rehabilitációról. A belföldi tájékoztatás térjen ki arra is, hogy a kivégzések időpontjában érvényes jogi rendelkezések szerint az érintetteket jeltelen sírokba temették el, ezért a hozzátartozók kérésének teljesítése az esetek döntő többségében csak jelképesen lehetséges." Ez volt novemberben, aztán felpörögtek az események.
Utána azt a feladatot kaptam, hogy tárjam föl, milyen jogi szabályok vonatkoztak az eltemetésre. Igazolni kellett a nyilvánosság felé, hogy olyan jogi szabályok voltak, amelyek szerint jeltelen sírokba kellett temetni. Kiderült, hogy csak belső szabályok voltak, jogszabály, törvény, törvényerejű rendelet nem, még az 1896-os perrendtartás határozta meg, hogy kiadható és ki kell adni a hozzátartozóknak a kivégzetteket.
Elolvastam azokat a kiadványokat, amelyek abban az időben megjelentek. Amikor Finszter Géza barátom elkezdte kutatni a kandidátusi értekezését, mondta nekem: "Te, ez az ellenforradalom nem úgy néz ki, mint ahogy nekünk mondják. Itt nincs összeesküvés, nincs szervezettség." 1985-86-tól kezdve szinte naponta mesélte nekem a konkrét ügyeket. Elmondta, hogy mi történt a Jutadombnál, hogy a Mecsériéket ártatlanul végezték ki. Ő szinte betege volt ennek, és engem is beteggé tett. Nem viccelek. Összedőlt bennünk valami. Annyira izgatott engem, hogy hozzáférhetek esetleg még a Nagy Imre-ügy aktáihoz is, saját szememmel láthatom, hogy tényleg mi volt ott. Ha én elolvasok egy jegyzőkönyvet, abból az én szakmai tapasztalatom alapján egyrészt jogilag meg tudom ítélni, másrészt pedig nyomon tudom követni, hogy milyen taktikát, milyen kihallgatási metódust vittek, hogy egyáltalán volt-e ebben koncepció, a szájukba akartak-e adni valamit ezeknek az embereknek. Égetett a vágy, hogy a közelébe kerüljek ennek a dolognak. Ahogy aztán kezdtem belemerülni, és kiderült, hogy milyen körülmények között vannak ott eltemetve, elképzeltem, mi lett volna, ha én kerültem volna ilyen helyzetbe, az én szüleim vagy az én testvéreim. Végül már érzelmileg is olyan álláspont alakult ki bennem, hogy kutya kötelességem megtalálni ezeket az embereket, és ha lehet, még azt is segíteni, hogy másokat is megtaláljanak.

Gyenes Judith (1998): A TIB első nyilatkozatában le volt fektetve, hogy el kell érni a hatalomnál az ötvenhatos mártírok eltemetését, és hogy vizsgálják felül az összes igazságtalan, koncepciós pert 1945-től kezdve. Szóval minden törvénytelenséget. A pereket, a kitelepítéseket, a munkatáborokat, az internálásokat satöbbi. Ezek felülvizsgálata és erkölcsi jóvátétele. Ezért özönlöttek annyian, akiket valaha valamilyen törvénytelenség ért. Az ötvenhatosoké volt a legnagyobb tábor.
A TIB égisze alatt a négy özvegy - Losonczy Géza özvegye, Haraszti Marika; Szilágyi Ella, aki akkor már elég gyenge volt, helyette inkább Juli, a lánya; Halda Alíz és én -, akik a TIB alapítói között szerepeltünk, és Nagy Erzsébet, tehát öten kaptunk értesítést, hogy menjünk be Borics Gyula igazságügyi államtitkárhoz. Ez 1988 decemberében lehetett. Nem tudom, hogy a háttérben mi zajlott pontosan, de azt tudom, hogy Vásárhelyi, Göncz, Hegedűs B. András munkájának volt a következménye, hogy tárgyalni kezdtek velünk. Többször voltunk Dornbach Alajosnál, aki a TIB jogásza volt. Ő vette fel a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal. Ekkor kaptunk választ a leveleinkre, hogy ekkor meg ekkor jelenjünk meg a minisztériumban. Az első megbeszélésre külön-külön mentünk. Elmondtam, hogy hányszor próbáltam, és mennyi visszautasító választ kaptam. Leginkább a nagyon udvarias hang képesztett el, Borics rettentő készséges volt. Bármit mondtam, arra csak igenlő választ kaptam. Korábban a TIB-en belül beszéltünk arról, hogy föltárásra van szükség, hogy egyáltalán tudjuk meg, hol vannak, hiszen még 1988 végén is homály volt ebben a dologban. Akkor jött a visszajelzés, hogy belemennek az exhumálásba, megkeresik őket, de ez óriási munka, meg hogy ők se tudják. Szóval nagy ködösítés volt körülötte. Aztán, hogy mindenki eltemettetheti a hozzátartozóját egyénileg.

Tihanyi László (1992): 1988. október 6-án a Magyar Közlöny 46. számában megjelent a 88. évi 20. törvényerejű rendelet a közkegyelemről, de ebbe nem értették bele a hazaárulással, kémkedéssel és emberöléssel vádoltakat. Nekik, illetve hozzátartozóiknak november 30-ig egyéni beadványt kellett szerkeszt eni, hogy kérik az ügyük kivizsgálását. Mi november 23-án írtuk az első levelet az Igazságügyi Minisztériumnak, amelyben kértük, hogy édesapám ne essen a köztörvényes kategóriába. Ugyanakkor írtunk a BM-be is, ahol már Berecz János azon kijelentésére hivatkoztunk, hogy aki itt született, azt megilleti egy koporsónyi földterület. Kértük, hogy az exhumálással és az újratemetéssel kapcsolatban foglaljanak állást, engedélyezzék. Erre jött 88. december 9-én a BM-től a válasz, hogy az ügyet áttették az igazságügyhöz. Aztán 89 márciusában az igazságügytől, hogy az exhumálásnak nincs jogi akadálya.

Hegedűs B. András (1992): December 27-én volt egy TIB-ülés. Ezen részt vett Gyenes Judith, Haraszti Marika és a lánya, Losonczy Anna, Szilágyi Juli és Halda Alíz. Akkor már csak a temetéssel foglalkoztunk. Vásárhelyi, Göncz, Mécs Imre, Erdélyi Tibor, Ungváry Rudi és Litván voltak még jelen. Nagy Erzsébet egyértelműen nem jelent meg semmin. Lehet, hogy már nem is hívtuk, hiszen kilépett a TIB-ből.
Nem hittünk abban, hogy ez a politikai akció, a temetés, hónapok alatt eszkalálódhat, és így a rendszerváltás központi megnyilvánulása lesz. Azt tudtuk, hogy az a tény, hogy az Igazságügyi Minisztériumban egy ezredes és egy magas rangú tisztviselő fogadja az özvegyeket, és tárgyalásokba kezdenek, önmagában egy nagyszabású valami kezdete lehet, de az eseményeknek ilyen hihetetlenül gyors előremenetét nem mértük föl helyesen, de mások sem.

A visszaemlékezéseket az Oral History Archívum interjúiból válogatta és szerkesztette Molnár Adrienne.
Az emlékező neve után zárójelben feltüntetjük az interjú készítésének évét.