Szigethy András
És a szekrényben a Nagy Csontváz – avagy adalékok azokhoz a bizonyos hetvenes és nyolcvanas évekhez
Elsősorban azoknak a jobb- és baloldali fiataloknak ajánlom az alábbi mozaikképet, akik, ha rátekintenek a hetvenes-nyolcvanas évekre, azokat csak tárlatvezetőjük optikáján keresztül látják. Nem kevesebbet ajánlok, mint hogy az 1970-es és 1980-as éveket tekintsék a rendszerváltozáshoz legszervesebben tartozó két évtizednek, és ennek a szemléletnek a birtokában folytassák tovább vitájukat ügynökökről, önkényuralomról, múltról és jövőről, de leginkább az emberi gondolkodás változékonyságáról. Azok a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évek. Értjük őket? Pontosan tudjuk, mi történt akkor velünk?
Az eredendő bűn: a kádári hatalom szovjet tankokkal és politikai gyilkosságokkal legitimálta magát az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Magyarország két világrendszer határán. Kelethez tartozik, Nyugattól vasfüggöny választja el. Az ország mindenható kommunista vezetője, Kádár János folytonosan megbonthatatlan, testvéri barátságáról biztosítja a szovjet vezetőket, és a szovjet nép iránti háláját hangsúlyozza, miközben lázasan kutatja, keresi a Nyugathoz való gazdasági kapcsolódás lehetőségeit és esélyeit. Magyarország ebben az időszakban rendkívüli helyi értékkel rendelkezik a világpolitika terepasztalán. A különleges helyi érték annak a második világháborút követő nemzetközi koreográfiának köszönhető, amelyben a két pólus úgy keringőzött egymással, hogy mindkét táncos le akart számolni a másikkal. A szocializmus a kapitalizmus vesztét akarta, a kapitalizmus a szocializmusét, Kelet a Nyugatét, Nyugat a Keletét. Azt azonban a hetvenes-nyolcvanas években már mindketten tudták, hogy gyilkolni nem lehet, mert az egyben öngyilkosság is lenne. Ezenkívül minden más eszköz megengedett, sőt kívánatos.
Ha például a Nyugat gazdaságilag, pénzügyileg magához vonzza Magyarországot, akkor titanicos lék keletkezik a szovjet blokkon, bebizonyosodik, hogy a kommunista típusú gazdaság, és az arra épülő társadalmi berendezkedés történelmi zsákutca, a jövő a kapitalizmusé. Csak idő kérdése ezután, mikor dől a kelet-európai politikai dominósor. Csak idő kérdése, hogy mikor süllyed el a Szovjetunió nevű vezérhajó. A szovjet birodalom vezetői ennek tudatában igyekeznek minden eszközzel gátat vetni a magyar reformoknak, mert azt is tudják, hogy 1956 Budapestje, 1968 prágai tavasza után a táborban aligha lehet többé katonai eszközökkel rendet teremteni. Lengyelország esetében már nincs bevonulás – belső elhatározású szükségállapot van 1981-ben.
Hetvenes-nyolcvanas évek. A legendássá vált, ma már azt mondanám, belső tudathasadást is takaró kádári összekacsintás a néppel. Ami azt (is) igyekszik tudatni, hogy persze tudjuk, itt van a hatalmas Nagy Testvér, nem mehetünk szembe a birodalommal, de mi azért járjuk a magunk útját: élni akarunk. Ha lehet, jobban, és sokkal jobban, mint a többiek körülöttünk. És a kacsintás mögött ott a belső skizofrénia: én voltam az, aki levertem a nemzet lázadását a szovjet típusú berendezkedés és maga a Szovjetunió ellen. Hatalmamat politikai gyilkosságokkal és szovjet tankokkal legitimáltam, de most már menjünk együtt. Oldozzatok fel.
A tudathasadás két beszédben is nyilvánvalóvá válik. Először 1957-ben a Belügyminisztériumban, ahol arról szól, hogy már két alkalommal is járt itt, egyrészt mint Rákosi belügyminisztere, másrészt mint fogoly. Rákosi foglya. Tudathasadás.
A másik beszéd a kádárizmus végjátékaként hangzik el, amikor utoljára szerepel a párt központi bizottsága előtt 1989. április 12-én. A teljesen összezavarodott, követhetetlen mondatok mögött egyetlen gondolat húzódik: gyilkos vagyok, bűnös, de mindent az országért tettem, nem tehettem másként. Oldozzatok fel.
Kádár úgy hal meg, hogy nem tudhatja: megbocsátotta-e neki a magyar nép 56-ot, Nagy Imrét, az 56-ot követő megtorlást. Megéri a róla elnevezett rendszer szétporladását. Nem tudja, hogy mindaz, amit azért tett, hogy Magyarországon élhető élet legyen, más legyen a szovjet típusú rendszer, hogyan áll majd meg a történelmi ítélőszék előtt.
Hetvenes-nyolcvanas évek. Benne a Nagy Tabuval, Kádárral. Akiről a jobboldal azt hajlandó tudni, hogy gyilkos, a társadalmi félelem határait mesterien és gerincroppantóan kijelölő diktátor. A szélsőbal történelemhamisító választási szlogenné sűrített mondattá silányítja az elemző értékelést azzal, hogy buszok oldalára festeti: Kádár alatt jobb volt.
Mikor?
A rettegés ötvenes évei belügyminiszterének Kádára alatt? 1956 novemberének Kádára alatt.?
Amíg a Nagy Tabuhoz nem mer hozzányúlni az MSZP, mert azt gondolja, ez utódpártiságát erősítené, addig nem tisztázhatja viszonyát a hetvenes-nyolcvanas évekhez, s így a rendszerváltáshoz sem.
A kádárizmus – a legnagyobb csontváz a hazai történelem szekrényében. A rendszerváltozás klasszikussá vált mondása, miszerint Antall József miniszterelnök legnagyobb tévedése, hogy Kossuth népére számított és helyette Kádár Jánosé érkezett, bizonyos értelemben véve igaz. Mert Kádár történelmi tette, hogy 56 megtorlásai után Kossuth rebellis, lázadó népét Széchenyi lassú reformokkal előrehaladó, folytonos kiegyezésekkel előre menő népévé változtatta. Szocialista kalodában, de polgárosodott az ország. Emberszabású házak épülnek vidéken, nem emberszabású lakótelepek a városokban, ám a távfűtéses panelban még mindig jobb lakni, mint sehol.
Hetvenes-nyolcvanas évtized, amely már a hatvanas években elkezdődött. Az 1968-as új gazdasági mechanizmussal, amikor Magyarország a kommunista szentséget megtörve a blokkon belül bevezeti a részleges piacgazdaságot. Tegyük hozzá: igencsak részlegesen Mert a rendszer belső logikájából fakadóan a fogyasztási javak piaca után nem mondhat munkaerő piacot, s főként nem tőkepiacot. Politikai szabadversenyt pedig végképpen nem, hiszen ezzel nyíltan megkérdőjelezné saját hatalmát.
Az új gazdasági mechanizmus ellen úgy is az volt a szocialista tábor és a nagy Szovjetunió kimondatlanul kimondott vádja, hogy a magyarok alattomosan visszacsempészik a kapitalizmust a közös szocialista szentélybe, a szocializmus megújításának leple alatt megkérdőjelezik a tervgazdálkodás mindenhatóságát, a szocialista egyenlőség elvét, mi több, a munkásosztály szerepét. Márpedig egy szovjet rosszallás a hajdani pápai kiátkozással legalább egyenértékű és következményű politikai jelzés.
Ferge Zsuzsa 1969-es könyvében, a Társadalmunk rétegeződésében tulajdonképpen kimondja, hogy a szocializmus egyenlőségelmélete megbukott. Pedig Kádár szegénypárti. Saját kifejezésével élve: gyalogospárti. Nemcsak elkötelezett és meggyőződéses kommunistaként, hanem személyi sorsából fakadóan is szívügye a tömeges szegénység elleni küzdelem, az alsó rétegek létbiztonsága, az egyenlőség eszményének valóra váltása. Nem felejti gyerekkorát, amikor anyját a nyomor arra kényszeríti, hogy nevelőszülőkhöz adja.
Kádár személyes indítékok alapján is a szocializmusban véli megtalálni e réteg felemelkedésének lehetőségét. De mint éles szemű politikus, kénytelen meglátni a szocialista gazdaság működésének alapvető zavarait. Hallgat a vezető közgazdászokra, főként Nyers Rezsőre, és hosszú vívódás után leteszi a garast mellettük: jöjjön, aminek jönnie kell, a nagy nyitásnak, az új gazdasági mechanizmusnak. Ami megújíthatja a szocializmust, de ami annak a beismerése is lehet, hogy az úgynevezett létező szocializmus létezhetetlen konstrukció. Az elméleti kérdés mellett azonban ott a legégetőbb gyakorlati, politikai kérdés: a részleges piacosítás következtében a nyereségorientált rétegekétől elmarad a munkásosztály életszínvonala. Éled a belső baloldali tábor: veszélyben a szocialista vívmányok, veszélyben a munkásosztály és vele a munkáshatalom.
Az akkori reformerek ellenében úgynevezett munkásellenzéki hangulat alakul ki. És elhangzik, hogy az új gazdasági mechanizmussal kapitalista restauráció kezdődik. Súlyos vád. Nagyon súlyos. Ott lebeg a kérdés: ki tudja, mikor és milyen politikai árat kell majd fizetnünk érte?
1967-ben Nagy Tamás közgazdász megszövegezésében elkészül egy terv, amely tartalmazza a forint konvertibilitását és az importliberalizációt. Akkor már javában készül a magyar reform. A Magyar Nemzeti Bank delegációja Kádár személyes felhatalmazásával ebben az évben tárgyal az IMF-fel és a Világbankkal Magyarország felvételi kérelméről és a feltételekről. A tárgyalásokról a delegáció vezetőinek memoárja szerint csupán két magyar felső vezető tud. A Nemzeti Bank háromtagú delegációja csaknem mindenben megállapodik partnereivel.
„Ekkor váratlan dolog történt. Valószínűleg Kádár bevitte a dokumentumot a Politikai Bizottságba. Elmondta, hogy be akarunk lépni és aláírjuk a belépési nyilatkozatot. Erre, hogy, hogy nem, még aznap este Fock Jenőt, (az akkori magyar miniszterelnököt – a szerk.) kirendelték telefonon Moszkvába, hogy a vezetők azonnal beszélni kívánnak vele. Úgy informáltak, hogy Brezsnyev, Koszigin és Gromiko tárgyalt vele. És kifejezték aggodalmukat a belépéssel kapcsolatban. Az MSZMP Politikai Bizottsága a tények ismeretében megvitatta a belépés kérdését, Fock kitartott a belépés mellett. A Politikai Bizottság nem.” (Fekete János vall életéről, világnézetéről, világlátásáról Benda Lászlónak.)
Sejthető volt, hogy még a magyar párt legszűkebb, legfelsőbb grémiumában, a Politikai Bizottságban is voltak a szovjeteknek beépített embereik. Mint ahogyan Kádár János mellé is rendelt a szovjet titkosszolgálat ügynököt, aki végül is teljesen Kádár hatása alá került, és ennek, valamint – valószínűsíthetően e kettősség miatt bekövetkező meghasonlás hatására fellépő – súlyos betegségének következtében öngyilkos lesz.
Hetvenes-nyolcvanas évek. Önkényuralom, diktatúra, elnyomó rendszer. Ám tekinthetjük-e egységes, monolit önkényuralmi tömbnek az 1948-as fordulat évétől, amikor a magyar kommunisták szovjet jóváhagyással és biztatással magukhoz ragadták a hatalmat, az 1990-ben(biztos, hogy akkor, és biztos, hogy egyetlen időponthoz köthetően?) bekövetkezett rendszerváltozásig húzódó időszakot? Tudunk-e, képesek vagyunk-e úgy visszatekinteni a múltra, ahogyan az, a maga differenciáltságában, rémségesen szörnyű és felemelően szép szakaszaiban a miénk volt. Csak a miénk és senki másé. Hozzászámítjuk-e a máris távolságba vesző, de tegnap még a maguk valóságában élő hetvenes-nyolcvanas éveket a messianisztikus, internacionalista kommunizmus érájához, vagy inkább a rendszerváltozáshoz szervesítjük, annak elengedhetetlen előtörténetét látva benne? Önkényuralmi, diktatórikus, mindenben a világhatalmi pozícióira allergiás Szovjetuniónak alárendelt fiókintézményként működőnek látjuk-e a kádári Magyarországot a hetvenes-nyolcvanas években is, vagy annak a magyar történelemnek a szerves folytatásaként, amelyben a nép és a hatalom hol egymás ellen, hol egymással vállvetve küzdötte ki magát a mélységekből?
Hallgassunk meg néhány véleményt a korról. Talán közelebb visznek az érvényes válaszhoz.
Füzi László, a Forrás című folyóirat főszerkesztője:
– Ebben az időszakban nyílt ki előttem a világ, ekkor ismertem meg elég széles metszetben vagy inkább metszetekben a magyar társadalmat, ekkor ismertem meg leendő feleségemet, ekkor találkoztam – a szegedi egyetemen, már elsőévesként – Ilia Mihály tanár úrral, akivel rendkívül erős és élénk szellemi kapcsolatba kerültem, ennek köszönhetően pedig ekkor találtam rá azokra a szellemi problémákra, amelyek azóta is foglalkoztatnak. Ha ezekre az évekre gondolok, akkor először is a tisztes szegénység, még inkább pedig az anyagi kérdésektől való teljes érintetlenség jut az eszembe. Volt valamennyi ösztöndíjunk, s otthonról is kaptam pénzt, ebből kellett gazdálkodnom, amit persze csak alapszinten lehetett megtenni, de többnek még az igénye sem merült fel sem bennem, sem abban a körben, amelyikben éltem. Életemnek ebben a mindenképpen korainak tekinthető szakaszában szinte folyamatosan kapcsolatba kerültem politikai kérdésekkel, anélkül, hogy ezért bármit is tettem volna, hiszen számomra a tájékozódás lehetősége és az irodalom volt akkor is a fontos. Sopronban Szalai Dénes tanár úr sokszor mondta: „Csukjátok be az ablakot, beszélni akarok.” A katonaság alatt Elek István volt a legjobb barátom, s noha akkor mindkettőnket az irodalom foglalkoztatott, nyilván politikai dolgokról is beszélgettünk. Egyébként, ha semmi mást nem tettek volna, a katonaságnál akkor is kiábrándult volna az ember az egész rendszerből, annyira telített volt az egész katonásdi a politikával. Ilia tanár úr ekkor kényszerült rá, hogy a Tiszatájtól távozzon, ezt követően tudtuk, hogy figyelik, amit mond, de ez különösebben nem foglalkoztatott bennünket, az élet részének tekintettük.
Hetvenes-nyolcvanas évek. Az MSZMP-nek, élén Kádárral bizonyítania kell, hogy teljesen ura a belpolitikai helyzetnek, hogy Magyarországon rendben folynak a dolgok, nincs ellenforradalmi, kapitalista restaurációs veszély sem a gazdaságban, sem a társadalomban, sem a kultúrában. Ennek érdekében mindent keményen kézben kell tartani, megfigyelni és megfigyeltetni az egész társadalmat, mert Kádárt a hatalmon belül balról is fenyegetik. És Kádár Huszár Tibor szavai szerint csak az első titkári pozícióban érzi biztonságban magát.
Huszár Tibor akadémikus, szociológus:
– Kádárnak két lelke volt. Legalább kettő. Élete tele rejtélyekkel. Viszonya rendkívül ambivalens például a mindenkori titkosrendőrséghez. Ötvennyolc után négyszer fog hozzá és csinálja is meg, hogy a BM felső vezérkarát lecseréli, mert soha nem érzi magát tőlük biztonságban. Valószínűleg az a belső, talán tudatalatti motivációja mindennek, hogy azt vélelmezi: bármikor képesek külső segédlettel Kádár-ügyet kreálni. Később ugye kiderül, hogy a moszkvai magyar nagykövet a szovjeteknek dolgozik. Kádár minden bizonnyal már korábbi keltezéssel, de attól kezdve, hogy Brezsnyevvel összeütközésbe kerül, konspirálja tevékenységét a szovjetek előtt.
Gelei István agrármérnök:
– Még a szarvasmarhát is áthatotta a politika. Hetvenegyben sem az olaszok, sem a nyugatnémetek nem akarták átvenni a magyar marhát. Mindenféle mondvacsinált ürügyet kerestek, azt például, hogy eltitkoljuk a száj- és körömfájás járványt, ilyen és hasonló kifogásokkal álltak elő. Persze a valódi ok az volt, hogy dugig tele volt Nyugat-Európa öszszes húsraktára. Jeleztük a pártszerveknek, hogy itt nagyon nagy gond lesz, és mit tesz a szocialista jóisten, a magyar küldöttség moszkvai tárgyalása után a szovjetek megveszik a szarvasmarhát és dollárral fizetnek. De ez csak egy szegmense a nagy egésznek. Ahogy a politika fellazította, humanizálta és ugyanakkor piacosította a háztájival a szovjet típusú kolhozrendszert, az maga volt a művészet. Arról már nem is beszélve, hogy a legmodernebb nyugati technikát hozta be a John Deere gépektől kezdve a Claas Dominatorig és az iparszerű mezőgazdasági termelési rendszerekig. Emlékszem, ültünk a téeszirodán, szovjet delegáció volt nálunk, és azt kérdezi a szovjet elvtárs, hogy miért nem az ő SZK–4-es kombájnjaival aratunk. Hímeztem-hámoztam, de hát láttam, hogy parasztemberrel ülök szemben, és végül megmondtam: a szovjet gépeket a ti terméshozamaitokra méretezték, nem bírják el a mi hektáronként öttonnás terméshozamunkat. És akkor láttam, hogy megértett mindent. Nagyon jó barátok lettünk. Többször találkoztunk, és egyszer, jóval később nagyon bizalmasan megkérdezte: te, meg lehetne mindezt csinálni nálunk is? De igazából ő is tudta, hogy nem.
Hetvenes-nyolcvanas évek. Wahorn András egy 1977-ben kiállított képen, amely A Miniszter Mercedese elhalad az 1124-es italbolt előtt címet viselte, visszajelzi a szocialista egyenlőségeszmény tragikomikus kudarcát. Aczél elvtárs dühöngött, be akarta záratni a kiállítást. Ezt már csak ma teszem hozzá zárójelben: netán műdühöngött Aczél elvtárs, mert tudta, hogy egy NDK-s küldöttség a Margit-szigeti Nagyszállóban meglátva egy absztrakt képet, azt találta mondani: jó lesz vigyázni, elvtársak, 56 is így kezdődött.
A vörös blokk vezetőinek szemében ugyanis vörös posztó a kádári Magyarország és főként annak vezetője, mert Kádárt elfogadja a Nyugat és személyesen fogadja a pápa. A táboron belül leginkább Ceausescut ingerli Kádár nyugati elismertsége. Ceausescu ezt történelmi igazságtalanságnak tartja, hiszen ő volt az, aki nem vonult be a szovjetekkel Csehszlovákiába. És mégis Kádár... A kondukátor titkos ügynökök seregét küldi Magyarországra, hogy diplomáciai, politikai és pénzügyi-gazdasági kapcsolati titkok után szimatolva ott ártson a kádárizmusnak, ahol tud. Az egykori román kémfőnök, Pacepa szerint: Magyarországon ott voltunk minden kilométerkőnél.
Zorán pedig ekkortájt elénekelte, hogy: „Egy kémény kéne nagyon magas, mely megfordítva áll, hol minden tervünk visszaszáll, mi régen elszállt már.” Cseh Tamás meg azt merte mondani, hogy „micsoda vidék, micsoda ócska vidék...”.
Hát igen. Ez olyan vidék volt, ahol Kádár János vérbírósága megvárta, amíg az ötvenhatos fiatal nagykorú lett, mert csak akkor tudta „törvényesen” felakasztatni, hogy mindenkit elrettentsen a rendszerrel való szembefordulástól. El lehet ezt felejteni? Meg lehet mindezt bocsátani?
Nos, ugyanaz (vagy talán nem ugyanaz?) a Kádár János, aki börtönbe juttatja és akasztófára küldi 56 magyarjait, a nyolcvanas évek legelején Helmut Schmidt nyugatnémet kancellárral folytatott bizalmas megbeszélésen felveti, hogy vajon a nyugatnémetek támogatnák-e Magyarországot, ha az közeledni akarna az Európai Gazdasági Közösséghez, netán be is akarna lépni. Schmidt csaknem rémülten utasítja el magát a gondolatot is: mit szólna mindehhez a Szovjetunió? Mert, hogy még bonyolultabb legyen a politikai terepasztal: a Nyugat le akarta ugyan győzni a Szovjetuniót, de nem akart vele nyílt konfrontációt. Együttműködni akart vele, és úgy diadalmaskodni fölötte. Ostpolitikát akart. Keleti politikát, mert ez volt az egyensúly garanciája.
Az említett történet előjátékaként azokhoz a bizonyos hetvenes-nyolcvanas évekbeli állapotoknak a megértéséhez következzék egy politikai világszínpadi helyzetgyakorlat. Íme 1981-ből Fekete Jánosnak, a Magyar Nemzeti Bank alelnökének története: „Bejutottam Schmidthez, láttam, hogy csakugyan nagyon rosszul van. Csak ennyit kérdezett: ilyen állapotban mit akar maga tőlem? Előadtam neki, hogy holnap 10 órakor megyek Pöhlhöz. És szeretném, ha a kancellár telefonon utasítaná, hívja fel Schleimingert, hogy a BIS adjon nekem 600 millió dollárt. Mert ha ezt nem kapom meg, a jövő héten csődbe megyek. És akkor az egész keleti front, az egész Ostpolitik, keleti politika összedől. Helmut Schmidt azt mondta: ...Azért fogadtam, Fekete, mert nekem szükségem van magára. Mert úgy látom, hogy a keleti politika bajban van. És ennek egyetlen módon lehet elejét venni. Ha Kádár János eljönne egy hivatalos látogatásra Bonnba, és mi barátsággal fogadnánk. Ez adna egy olyan jelzést a világnak, hogy bár itt-ott baj van, de ez a politika változatlanul fönnáll. Ha maga vállalja és Kádárt rábeszéli, hogy engem meglátogasson, akkor ezt a telefont én holnap elintézem.”
A hetvenes évek nemcsak Magyarországon, hanem a nemzetközi politikában is a hatvanas, sőt már az ötvenes években elkezdődtek. Az 1975-ben Helsinkiben aláírt európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának eredete 1954-re nyúlik vissza. Békés Csaba történész: a szovjeteket nyugtalanította, hogy érdekszférájuk határai nincsenek jogilag kodifikálva. Tulajdonképpen ezért kezdeményezték Sztálin halála után egy olyan európai biztonsági értekezlet megtartását, ahol kölcsönös engedmények megtétele után magas szinten megkapják a jogi garanciát a második világháború után kialakult status quóra. Tulajdonképpen a Varsói Szerződés 1969-es budapesti tanácskozása fordult hivatalosan Nyugat-Európához a konferencia megrendezése érdekében. A helsinki folyamat 70-ben indult, de a szovjetek többször visszatáncoltak, mert a nyugatiak ragaszkodtak az úgynevezett harmadik kosárhoz, amely az eszmék szabad áramlását garantáló záradék volt. A magyar vezetés felismerte, tegyük hozzá, a románokkal együtt, hogy a Szovjetuniónak és a kis közép-európai országoknak más-más érdeke fűződik a konferencia létéhez. Magyarország számára a helsinki folyamat volt a biztosítéka a nyugattal tartandó gazdasági kapcsolatoknak. A magyar vezetés szabályosan lobbizott a bolgároknál, a cseheknél, az NDK-nál, hogy létrejöjjön Helsinki, az előbbieket ugyanis nem nagyon érdekelte a folyamat, mindent ráhagytak a Szovjetunióra, nem ösztönözték az oroszokat, hogy mégiscsak legyen Helsinki.
Végül is a kádári vezetésnek nagyon jelentős szerepe volt abban, hogy létrejött a konferencia. A magyarok rendkívül ügyes, de azt is mondhatni, cinikusan pragmatikus érvekkel hosszasan győzködték és meggyőzték az oroszokat a konferencia szükségességéről, azzal érvelve, nyugodtan írjuk alá a harmadik kosarat is, úgy is annyit tartunk be belőle, amennyit akarunk. Magyarország belső társadalmi viszonyai és bonyolult helyzete miatt sokkal többet akart betartani a harmadik kosárból, mint bárki a szocialista táborból.
Mennyire is volt egységesen szürke kommunista gránitszobor a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa? Micsoda játszmák voltak itt a háttérben?
Z. X. egykori ipari kém:
– Itt volt ez a COCOM-lista. Ez azoknak a termékeknek a listája volt, amelyeket tilos volt Kelet-Európa számára eladni, mert olyan fejlett elektronikát és egyéb technikát és technológiát tartalmazott, amit a hadiipar is jól fel tudott volna használni. Hát mi így vagy úgy, de megszereztünk egyes ilyen dolgokat. Volt, amit féllegálisan, de volt, amit nem. Volt, amit itthon fejlesztettünk ki, miután megszereztük a műleírást. És hát, ez már nem az én szintemen történt, átadtuk a szovjetnek is, vagy úgy, hogy beépítettük, vagy egy az egyben. Mert ez volt a politikai alkuban az egyik cseretárgy. Kaptunk érte valamit cserébe. Néha semmi konkrétumot, csak politikai engedményeket. Hát így ment.
És egy igazán nagy játszma a hetvenes évekből.
Leonyid Brezsnyev 1971-ben Jugoszláviából hazarepülve megáll Budapesten. Hivatalosan azért, hogy megnézze a vadászati világkiállítást. Nem hivatalosan azért, hogy meghívja Kádár Jánost Moszkvába.
Huszár Tibor:
– Kádárnak 1968 szeptemberében van egy beszélgetése a szovjet politika egyik legkeményebb emberével, Andropovval, ahol Kádár elmondja, hogy a csehszlovákiai beavatkozás és megszállás értelmetlen volt, politikailag elhibázott, több kárt okozott, mint amennyi hasznot hajtott. Ettől kezdve a Szovjetunióban napirendre kerül Kádár leváltása. (Méry Zsuzsa: Kádár János nyugdíjba megy. Dokumentumfilm)
1971. február 11. és 14. között Brezsnyev három napon át a Moszkva melletti Davidovóban négyszemközt tárgyal Kádárral. Brezsnyev kezében Valerij Muszatov történész szerint, aki tolmácsa volt a 72 órás találkozónak, hatalmas dokumentumköteg volt, amely mind Kádár bűnösségét volt hivatott bizonyítani a magyar reform és a nyugati orientáció tekintetében. |