|
Vissza a könyvhöz
Borhi László: Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban
A kötet a forradalom évfordulóján újonnan keletkezett legjelentősebbnek ítélt tanulmányokat gyűjti csokorba, többségükben olyanokat, amelyek az empirikus tudás „gyarapítása” mellett új szempontokat is adnak a forradalom (újra)értelmezéséhez. Politikatörténet helyett az empirikus kutatásokra építő, a forradalom társadalom- és eszmetörténetét, reprezentációját, megértésének módozatait firtató szövegek kerültek előtérbe, hiszen ezek feltárhatják a forradalom értelmét, és irányt mutatnak egy új szintézis felé.
Ehhez az első lépés 1956 fogalmi meghatározása. Az utóbbi időkben 1956 értelmezése körül fellángolt viták fényében fontos Gyáni Gábor megállapítása, hogy „1956, mint […] szabadságküzdelem annak a fogalmi eszménynek felel meg, mely szerint a forradalom szót csak olyan változásokra használhatják, melyek célja a szabadság”. Gyáni szerint 1789 után a forradalom olyan értelmezést kapott, hogy előremutatónak kell lennie, de a későbbi tapasztalat alapján a forradalom már nem több, hanem kevesebb szabadságot eredményezett. 1956 ellenforradalom volt tehát, de nem a szó kádári, hanem eredeti értelmében, hiszen egy korábbi, több szabadságot kínáló állapot visszaállítására törekedett. Nézetem szerint tehát Gyáni a forradalom eredeti értelmének helyreállításával feloldja a „forradalom”, illetve a „szabadságharc” között feszülő ellentmondást. Hozzáteszem, hogy Standeiszky Éva pragmatikusabban, „spontán rendszerváltással járó káoszként” értelmezi e fogalmat.
Hová vezetett volna a forradalom külső beavatkozás nélkül? Standeiszky tanulmányai arra utalnak, hogy a szocializmus melletti elkötelezettség hangoztatása ellenére az események túlszaladtak volna ezen a formáción, hiszen a résztvevők többsége polgári demokrácia megvalósításában gondolkodott, illetve elvetette az 1945 utáni fejlődést. Sőt, szerinte a kollektív megnyilvánulások „egyre inkább antikommunista, szovjetellenes jelleget öltöttek”. Messzebbre mentek volna, mint Nagy Imre és a köré csoportosuló reformkommunisták (akik között Révész szerint jelentős nézetkülönbségek mutatkoztak). Megkérdőjelezném Révész megállapítását, miszerint az akkori szocialisták, illetve demokraták között csak a szabadság optimális fokának megítélésében mutatkozott eltérés, és azt is, hogy az akkori reformszocialista felfogáson át elvezetett volna az út a szabadsághoz, hiszen a szabadság liberális (akár a Friedrich Hayek által kínált) meghatározása és a sztálinista diktatúrát finomítani akarók politikai elképzelései között feloldhatatlan ellentmondás feszül.
Kényes kérdés, hogy kié volt a forradalom. Ripp Zoltán szerint a munkástanácsok, forradalmi és nemzeti bizottságok spontán megteremtésének megértése alkalmas a társadalmi viszonyok rekonstruálására, ám Mark Pittaway, Gyáni Gábor és Standeiszky Éva tanulmányai szerint a munkástanácsok nem spontán keletkeztek, hanem a párt erőfeszítéseit tükrözték a forradalom ellenőrzés alatt tartására. Ripp a forradalom baloldaliságát hangsúlyozza, de a kötetben közölt eszme- és társadalomtörténeti írások rámutatnak, hogy a munkásság a forradalom egyik alapvető bázisa volt, de ez nem feltétlenül jelentett „szocialista” (e kifejezést a kötet szerzői egységesen az akkori meghatározás szerint használják), vagy akár „baloldali irányultságot”. Jó lenne tudni, hogy a munkásságban milyen nyomokat hagyott a jobboldali radikalizmus. Ripp kifogásolja a forradalom „utcai harcosok” tetteire történő redukálását, bár nem biztos, hogy ez a forradalom „jobboldali irányultságú képét” formálja, hiszen Eörsi László kimutatta a harcosok politikai sokféleségét. Bár a hős- és áldozatkultusza nyilvánvalóan leegyszerűsíti (de talán nem hamisítja meg) 1956 összetett örökségét, annyi megkockáztatható, hogy a mintegy 15 ezer főnyi (azaz két hadosztálynyi) szervezett fegyveres különbözteti meg a külvilág számára az 1956-os forradalmat a század antitotalitárius megmozdulásaitól, és kérdés, hogy e nélkül eljutottak-e volna az események a többpártrendszer átmeneti helyreállításáig.
Pittaway és Gyáni rámutatnak, hogy a retorika ellenére a széleskörű nyomor, a létbizonytalanság, a hierarchikus viszonyok újratermelődése, a kitörési lehetőségek hiánya miatt a háborút követően gyökeres tartalmi változáson átment munkásság jelentős része nem azonosult a „proletárdiktatúrával”, Pittaway szerint még a kedvezményezett rétegeknek is csak egy része volt rendszerhű, amin alapvetően nem változtatott az új szakasz. Ennek oka az volt, hogy a munkásság más rétegeket tartott az új politika kedvezményezettjeinek. A reformok jelentősége 1956 szempontjából – és ez egybecseng Rainer M. János megállapításával – az ellenállás lehetőségének felcsillantása volt. Gyáni szerint (szemben Pittaway-jel) a faluból már részben kiszakadt ingázó munkások fontos szerepet vállaltak, mert „széthordták a forradalom szelét” (a kötet szakít a fővárosközpontú hagyománnyal, és rámutat a forradalom országos jellegére), akárcsak a legkiemeltebb társadalmi elem, az egyetemi tanulmányokhoz osztályszempontú kiválasztással hozzásegített, korábban a felfelé irányuló mobilitástól elzárt alsó rétegek. Ennek okát abban látja, hogy a hatalom politikai kérdést kreált az ebből a szempontból ártatlannak indult nemzedéki identitáskeresésből. A rendszer alátámasztását szolgáló erőltetett társadalmi mobilitás pedig a bizonytalanság és átmenetiség érzését szülte a munkásság köreiben, és megérlelte a diktatúra elleni fellépés „lelki-szellemi lehetőségét”. Ehhez járultak a rossz anyagi körülmények és ellentmondásos módon, az erőltetett mobilitás dacára a társadalmi felemelkedés hiánya által okozott frusztráció. Tekintve, hogy a rendszerrel a revizionista értelmiség is szembekerült (bár a revizionista kritika szerintem korlátozott volt), 1956 paradoxonja Gyáni szerint, hogy az előnyben részesített rétegek is szembefordultak a rendszerrel, sőt, a szembenállás fő bázisát adták azzal a vállalati középvezetői réteggel karöltve, amely a rendszerváltás eredményeként deklasszálódott. A magyar forradalom sajátossága a támogatottság pluralitása volt.
Eörsi László és Vajda Júlia a fegyveres harcok résztvevőinél az egyéni motívumok fontosságát hangsúlyozza. Kitérnek azonban egy döntő probléma elől, amikor azt írják, hogy 23–24-én „rátermett parancsnokok irányítása alatt kis létszámú felkelő csoportok alakultak”, összesen 15 ezer ember részvételével. 1956 rejtélye, hogyan jöhetett létre jól szervezett fegyveres ellenállás ilyen rövid idő alatt a totális diktatúra körülményei között. Minden tudományos kutatás problémája a kezdet meghatározása, de talán érdemes megpróbálni. Ilyenfajta ellenállás sem a kommunista, sem a náci típusú diktatúra alatt nem alakult ki békeidőben. Rainer M. János arra keresi a választ, hogy a szélsőséges terror váltotta-e ki 1956-ot, mekkora volt az „aktív” ellenállás a forradalom előtt, s a forradalom részvevői az ellenállók közül kerültek-e ki?
Rainer a külső behatás döntő szerepe mellett Péter László nyomán a kelet-európai történelmi sajátosságoknak tulajdonítja a szovjet típusú rendszer kiépítését. Bár e feltevés problematikus – ha másért nem, a térség sokfélesége miatt, és mert 18–19. századi fejlemények aligha okozhatnak 1945 utániakat –, utólag igazolja a Nyugaton 1945 után elterjedt véleményt, miszerint a régiónak megfelel a sztálinista berendezkedés, ezért nem érdemes tenni ellene. Rainer szerint a magyar rendszer kelet-európai viszonylatban „nem volt kiemelkedően represszív”. Ezt megkérdőjelezi, hogy a szovjet nagykövet, majd 1953 nyarán a teljes szovjet vezetés Rákosiék szemére vetette a Magyarországon uralkodó túlméretezett terrort. Továbbá, ha az összehasonlítás alapja a magyar hagyomány, akkor már kiemelkedően terrorisztikusnak minősíthető. A Horthy-korszak sokkal enyhébb viszonyai nem is váltottak ki tömeges ellenállást. Egy főre számítva még az általa megadott számok alapján is elnyomóbb volt a magyar, mint a többi kelet-európai. Rainer négy-ötezer főre teszi a forradalom előtti aktív ellenállók számát, amit nem minősít magasnak. Ez a szám becslésen alapul, emellett jelentékenysége nem szubjektív megítélés kérdése. A náci Németországgal egy főre jutóan összevetve ez a szám inkább magas. Akár ellentétes véleményre is juthatunk, mint Rainer: különleges erőszakra és az emberi és szabadságjogok totális tagadására adott a totális diktatúra körülményeit tekintetbe véve jelentős ellenállás. Figyelembe véve még, hogy a bolsevik diktatúrának nem voltak gyökerei a magyar történelemben, megkérdőjelezhető Rainer érvelése, miszerint annak a rendszernek, amely ellen 1956 fellázadt, nem volt kitüntetett szerepe a forradalom okai között.
A forradalomban elkövetett atrocitásokról Standeiszky megállapítja, hogy azoknak „nemegyszer a zsidóellenességgel összekapcsolt antikommunizmus volt az oka”. Tekintve, hogy a második világháborús népirtást a bolsevizmus és a zsidóság összekapcsolása okozta, ez veszedelmes egyveleg volt. De csak néhány településen követtek el antiszemitizmussal összefüggésbe hozható atrocitást, ezek közül a Standeiszky által bemutatott tények alapján az egyikben a zsidóellenesség nem látszik elsődleges motivációnak. A brutális akciókat Standeiszky szerint lumpen elemek követték el, akik vagyontalanként nem lehettek a rekvirálási akciók áldozatai. Úgy gondolom, ennek alapján kizárható, hogy ez a társadalmi elem lett volna a forradalom vezető rétege, s ez cáfolja a Kádár-rendszer által sulykolt forradalomképet. Standeiszky kimutatta, hogy sok helyen inkább szimbolikus igazságszolgáltatás történt, amelyek a néphagyományokat követték. Bár a forradalom nem nélkülözte a brutalitást, inkább az emelkedettség jellemezte: az egyetlen használható viszonyítási alapként szolgáló 1848-as költemények felidézése „szakrális élménnyé magasztosította a spontán népgyűléseket”.
A forradalom követeléseit jelentős eszmei sokféleség, egyben zűrzavar jellemezte. Hogy milyen nehéz utólag kibogozni, mit is akart a magyar társadalom elérni 1956-ban mutatja, hogy ennek megítélésében egyazon szerző két tanulmánya között ellentmondás van. Míg a forradalom eszméit tárgyaló tanulmányában Standeiszky a szocialista eszmék népszerűségét és a kapitalizmus (bár nem a polgári demokrácia) elutasítását mutatja ki, a Követett múlt címűben „félrevezetőnek” tartja azokat az állításokat, miszerint 1956 szereplői elutasították az 1945 előtti rendszert. Révész bemutatja, hogy a kommunista reformerek nézetei is ellentmondásosak voltak. Ez kimutatható Nagy Imre megnyilatkozásaiban is a forradalom szinte minden kulcskérdésében, a többpártrendszertől a semlegességig. ű
Révész antiszemitizmussal vádolja Nagyot, szerinte a zsidó származás Nagy Imre snagovi feljegyzéseiben „determinisztikus nemzetidegenséget jelent”. Akárhányszor olvasom el az idézett szöveget, nem tudom úgy érteni, hogy Nagy Imre kizártnak tartotta, hogy egy zsidó magyar legyen. Ő Rákosiékról írt, akik megtagadták származásukat és időnként antiszemita politikát folytattak. Nagy Imre ellentmondásos személyiség, de nem folytatott antiszemita politikát.
Nem tudni mikor készül el 1956 „nagy összefoglalója”. Gyáni fontos megállapítása, hogy a forradalom társadalmi hátterének forrásául szolgáló peranyagok olyan konstrukciókat közvetítenek, amelyek csak áttételesen vallanak az események mozgatórugóiról. Horváth Sándor a történelmi rekonstrukció korlátjairól ír. Az „objektívnek” ható fotó vagy visszaemlékezés retorikai eszközökkel igazodik társadalmilag elvárt klisékhez. Így „az elővárosok lakosairól és életformájukról élő sztereotípiák különösen jól hasznosulnak a fegyveres bandákról szóló történetek megalkotásakor”. Lehet, hogy a majdani szintézisből nem a fényképekből, családi elbeszélésekből, a kollektív emlékezetből jól ismert 1956 köszön vissza majd ránk, a Kádár-érában kialakított pedig biztosan nem. A Gyáni–Rainer-könyv jelentős teljesítmény, amely megelőlegezi 1956 tudományosan megalapozott szintézisét. (Gyáni Gábor – Rainer M. János szerk.: Ezerkilencszázötvenhat az újabb történeti irodalomban, Budapest: 1956-os Intézet, 2007, 418 p.
Magyar Tudomány, 169. évf. 2008/7. 904-–908. o. http://www.matud.iif.hu/08jul/16.html |