Az Oktatási Minisztérium 1956-os középiskolai segédkönyv elkészítésére kiírt pályázatára adta be az intézet az alábbi munkát, amelyben a forradalom és az azt követő megtorlás elemző bemutatása mellett számos forrás és visszaemlékezés található. A szövegben előforduló személyekről rövid életrajz, a fontosabb fogalmakról magyarázó szócikk, ahol szükséges, táblázat áll az olvasó rendelkezésére.

Részlet a segédkönyv 3. fejezetéből

[...]

A magyarországi események híre azonnal szétterjedt a világban. A felkelés világeseménnyé vált, a nyugati lapok címoldalára, a hírek élére került, egy csapásra az ellenkezőjébe fordítva át az országról korábban kialakult kedvezőtlen képet. Az antisztálinista, össznépi szabadságharc a vasfüggönyön túli országok közvéleményének csodálatát váltotta ki. Ez azt az illúziót keltette az erről a nyugati rádióadásokból értesülő magyar társadalomban, hogy a demokratikus országok politikáját lakosságuk érzelmi fogantatású akarata fogja meghatározni. De a forradalom híre a kommunista hatalmak tájékoztatási monopóliuma ellenére eljutott a szomszédos országokba is, ahol nemcsak a magyar kisebbség körében talált kedvező fogadtatásra. Október 23-án a román szervek még meg tudták akadályozni, hogy a szegedi MEFESZ küldöttei találkozzanak a temesvári egyetemistákkal, de a kolozsvári képzőművészeti főiskolásoknak a magyarországi események hírére tömegessé növő diákgyűlését már nem sikerült időben feloszlatni. Az elfogadott pontok radikalizmusa ugyan a magyarországi követelések mögött maradt, ám az igény az orosz és román nyelv oktatásának fakultatívvá tételére és az egyetemi autonómia bevezetésére így is a forradalmi hullám átterjedésének rémétől megrettent hatalom brutális reakcióját váltotta ki.

[...]

Források:

2.2.10. Angyal István saját kezű vallomása

1956. október 23-ról

[...]

Az Andrássy út sarkán, a Bajcsy-Zsilinszky úti torkolatnál Csongovaival felszaladtunk a sarki ház első emeletére, és ledobtuk a Sztálin út táblát. A kőtáblát, ami a ház falába volt beépítve, ugyanakkor lenn feszítővasakkal és vésővel többen, közös erővel fejtették és verték le.

A Rákóczi út Múzeum körút sarkán megtorpantunk, rohanva jöttek a Bródy S[ándor] u[tca] felől, hogy lőnek az ÁVO-sok. Ettől tartózkodva az emberek egy része elmaradt, de kb. kétszáz-háromszáz fő még jött velünk tovább. A Múzeum körútról befordultunk a Bródy S. utcába, ott füst volt, gázos volt a levegő, autók égtek az utcákon. Többek között egy-egy , tűzoltóautó is. A tüzek fényénél láttuk, hogy a Bródy S. u. és Puskin utca sarkán egyenruhás, szuronyos alakok állnak, de tisztán nem lehetett látni a villanyok itt sem égtek, a Múzeum-kert is sötét volt – hányan vannak, milyen egyenruhát viselnek, jót akarnak-e, vagy rosszat. Összekaroltunk vagy tízen-tizenketten, Csongovai volt egyik oldalon, a másikon egy idősebb bácsi, és villamoskalauzok, sofőrök még javarészt, csupa velünk egyívású munkásember. Elkezdtük énekelni a Himnuszt, és elindultunk a Puskin utca felé. A többiek rendezetlen sorokban jöttek utánunk. Amikor 5-6 lépésre értünk a sarokhoz, egy tiszt: „szuronyt szegezz”-t vezényelt. Kinyitottuk az ingünket és azt kiáltottuk: „Ide lőjetek!” Azután tovább énekelve mentünk tovább. A tiszt most „tüzet” vezényelt, sortűz dördült és a mellettem haladó bácsika összeesett. Mi azonban már összeverekedtünk a katonákkal és tovább lőni sem tudtak mert egymást találták volna el. Beszélni kezdtünk hozzájuk, hogy ne lőjenek közénk, mert mi éppen olyan emberek vagyunk, mint ők, és lehet, hogy az édesanyjuk is köztünk van, tehát saját véreiket ölik meg. Hivatkoztunk a szolgálati szabályzatra, amikor ők a parancs kötelező teljesítéséről beszéltek, a szolgálati szabályzat, mely előírja, hogy népellenes parancsot végrehajtani nem szabad. Ekkor a katonák háta mögött – most már láttuk, hogy a határőrség tagjai – [az] egyik tiszt eldobott egy, majd még egy könnyfakasztó gránátot ami közöttünk robbant. Rosszul lettem, és továbbmentem a tömegben a stúdió bejárata felé. A stúdió erkélyén néhány fiatal állt, az erkélyhez volt támasztva egy létra, nyilván azon másztak fel oda. Egy mikrofonba a 16 pontot olvasták be, de sokan azt hitték, hogy nem közülünk valók, és kiabáltak, szidták őket. Alig lehetett hallani valamit. A harmadik emelet ablakából ÁVH-egyenruhás férfiak könyököltek ki, és nevettek, és megjegyzéseket tettek ránk. Hogy mit, azt lehetetlen volt kiszűrni a zajból. Ekkor kb. 23 óra lehetett. Polgári személy kezében fegyver nem volt, pillanatnyi tűzszünetet tartott a Puskin utcában a köztársasági palota előtt állomásozó katonaság, és a Vas utca sarkán is csend volt ilyen értelemben. Néhány perc múlva lánctalpasok zaja hallatszott, és négy tank állt be az utcákba. Egyik a Rádió bejárata elé, mely nyitva volt, és katonák álltak szorosan egymás mellett a nyitott kapuban. Felugráltunk a tankokra, és összeölelkeztünk a katonákkal, akik kiabáltak, hogy nem lőnek ránk. Az első tankban magas, vállas férfi állt, katonatiszt. Bemutatkozott: Solymosi alezredes (a rangját pontosan nem tudom). Leszállt a páncélosról, és gyalogosan beszélgetett velünk, nyugtatott bennünket, hogy nem lesz semmi baj.

(Megjelent: Angyal István saját kezű vallomása. Válogatta: Eörsi László. Bp., 1991, Pesti Szalon, 29–31. o.)

Milyen magatartást tanúsítottak október 23. éjszakáján a felkelőkkel szemben a különböző fegyveres egységek (ÁVH, határőrség, honvédség)?

Visszaemlékezések:

3.2.3. Karátson Gábor: A Sztálin-szobor ledöntése

Szóval jó volt ezeken a randa utcákon így rohanni és üvölteni. Isten tudja, mit, amiket akkor… Hát ezeket a „Ruszkik haza”, meg ilyesmiket. Nem tudom, biztos énekeltünk is. Fogalmam sincs, szóval ilyen extatikus valami volt. Akkor megérkeztünk a Hősök terére, és ott volt a Sztálin, és annak ott folyt a döntögetése. Ez is elég sokáig tartott. És erről nekem elég jó emlékeim vannak. Amit nem szoktak elmondani, hogy nagyon humoros volt a nép. És nagy hatást tett rám, hogy azt kiabálták: „Tartsd magad, Jóska!” Ez nekem nagyon tetszett. Mert ugye tudjuk, hogy nem akart lejönni, nehéz volt ledönteni, és sokan kiabálták, hogy „Tartsd magad, Jóska!” – ami abszolút nem egy sztálinista kiáltás volt, hanem egy népi sportszerűség, hogy ő ott van most egyedül, akármilyen nagy, egyedül van, és mi meg itt sokan, őt is kell biztatni, hogy tartsa magát. Sok ilyen hülyéskedés volt. És hát végül is ledőlt, elhegesztették a lábát, és ledőlt. Közben a SZOT-székházról a csillagot szintén lökdösték lefele. Aztán később – talán már amikor ledőlt, vagy közben – ott volt egy csoport, ezek nyilván valami katolikusok voltak, akik azt kiabálták, hogy „Templomot a helyébe!” [...]. És akkor ledőlt, és akkor azt énekeltük – nem én találtam ki, de ehhez csatlakoztunk mind –, hogy: „meghalt a cselszövő, elmúlt a rút viszály”. Ezt nagyon gyorsan énekelte a tömeg, eléggé érdekes operai effektus volt. És akkor már beálltak teherautók, amik valahonnan érkeztek nagy sebességgel, hogy menjünk a Rádióhoz, mert a Rádiónál lövik a népet. Azt hiszem, ott fegyvereket is láttam már. De erre nem esküszöm meg. Ez egy fontos dolog volna, ezt tudni, hogy a Sztálin-szobornál akkor voltak-e fegyverek, de énnekem úgy rémlik, hogy én láttam ott fegyvereket. De nem tudom. Aztán amire én fölszálltam teherautóra, nyilván akkor már a Nagy Pistával együtt, ott nekünk nem volt fegyverünk, az biztos, és ott nem is láttam a közelben. És akkor mentünk. Elindultunk, de elkezdték verni a vezetőfülke tetejét, hogy egy ávós ül a sofőr mellett, álljunk meg. S megálltunk, és tényleg egy ávós ült ott. S kidugta a fejét, és azt mondta, hogy „én is ott születtem, ahol maguk”. És akkor mi megéljeneztük az ávóst, és végtelen bizalmat előlegeztünk neki, és ő ezzel valóban nem élt vissza. Szóval ez mondjuk a légkörhöz hozzátartozik, hogy noha azt észrevételezték, hogy ávós, de elég volt neki csak ezt mondania, és akkor… Szóval nem volt ott egy lincshangulat, de még csak ellenségesnek se nevezhető az a légkör, ellenségesség kizárólag a nagy mumus ellen irányult, aki nem volt inkarnálva senkiben szinte. […] Énszerintem az egész forradalom, az nem valami ellen irányult, hanem valamiért volt. Pont fordítva, mint ahogy mondani szokták. És hogy valamit keresett az ország. Nem sikerült megtalálni. Ez ott akkor jelen volt, de azóta sincs ez meg. Nem is éreztem gyűlöletet a levegőben, hanem csak azt, hogy most csináljuk. Egyszerűen szétment az egész, hát tényleg iszonyatos nyomásból tört ki egy igen nagy energia.

Karátson Gábor-interjú. Készítette Romvári Zsuzsa 1991–1992-ben. 1956-os Intézet OHA, 401. sz. (Részletek)

Karátson Gábor (1935–) festőművész, író. 1956-ban tagja volt a jogi egyetemen szerveződött nemzetőrségnek, kapcsolatot tartott a csepeli ifjúsági szervezettel, november 4-e után részt vett az illegális kiadványok terjesztésében. Egy év nyolc hónap börtönbüntetésre ítélték.

Életrajzok:

Perbíró József (1908–1991)

A polgári iskola után egy nagykereskedelmi vállalatnál dolgozott gyakornokként, később osztályvezetőként. A munka mellett tanult, 1931-ben érettségizett, 1936-ban pedig jogi diplomát szerzett a pécsi tudományegyetemen. 1937-től ugyanitt tanársegéd volt. Tudományos munkája mellett könyvtárosi feladatokat is ellátott, majd a dékáni hivatal vezetője lett. 1937–1941 között katonai szolgálatot teljesített, részt vett a kárpátaljai és a bácskai hadműveletekben. 1946-ban egyetemi magántanári képesítést szerzett. 1946-tól Egerben a szervezés alatt álló Szent István Katolikus Magyar Egyetem kereskedelmi és váltójogi tanszékének vezetője volt, annak 1949-es megszüntetéséig. Ezt követően a szegedi tudományegyetemen volt tanszékvezető. 1956–1957-ben a jogi kar dékán-helyettese, az összegyetemi ifjúsági jóléti intézmények elnöke volt. 1956. október 20-án őt kérték fel a MEFESZ programalkotó nagygyűlésének levezetésére.

Október 27-én a rektori tanács megbízásából többek között ő képviselte az egyetemet az új városi vezetés megválasztására összehívott gyűlésen. Megbízták az ott megválasztott elnökség, a Néptanács vezetésével. A testület október 29-én forradalmi nemzeti bizottsággá alakult át, ennek elnökeként a forradalom bukásáig irányította a városi végrehajtó szervek munkáját. November 6-án a szovjetek rövid időre őrizetbe vették. 1957 februárjában ismét letartóztatták. Első fokon tizenöt évi börtönbüntetésre ítélték, amit a Legfelsőbb Bíróság életfogytiglani szabadságvesztésre súlyosbított. Miután 1963-ban amnesztiával szabadult, revizor volt, majd egy újabb diploma megszerzése után műszaki-gazdasági tanácsadóként dolgozott nyugdíjazásáig.

Kislexikon:

Borsod Megyei Munkástanács: 1956. október 25-én, miközben a miskolci munkás-diák küldöttség Budapesten Nagy Imrével tárgyalt, a miskolci Egyetemvárosban megalakult egész Borsod irányítására a megyei munkástanács. Állást foglalt a sztrájk mellett, a közbiztonság erősítése érdekében munkás-őrség felállítását határozta el, továbbá az üzemeket munkástanácsok alakítására szólította fel. Felhívása nyomán az elkövetkező napokban szerte a megyében munkástanácsok vették át nemcsak az üzemek, hanem a települések irányítását is. A megyei munkástanács október 26-án a rendőrkapitányság elfoglalása után a megyei tanács épületébe költözött át, ezzel is szimbolizálva a forradalom helyi erőinek hatalomátvételét. Azonban hiába láttak hozzá azonnal a karhatalom szervezéséhez, nem tudták megakadályozni a második, október 27-i népítéletet, amelynek következtében az elnökség egy része elmenekült. Október 29-én újjáalakult a munkástanács, amely a DIMÁVAG huszonegy pontját tekintették programjának. November 5-én eredménytelenül tárgyaltak a várost megszálló szovjetekkel, letartóztatták és Kárpátaljára szállították őket. A helyi pártvezetést azonban meghátrálásra kényszerítette az általános sztrájk, így november közepétől szabadon engedték a munkástanács letartóztatott vezetőit, sőt bevonták őket a város és a megye irányításába. A december 9-én megtartott aktívaülésen indította meg a helyi MSZMP a végső leszámolást a munkástanáccsal. (Lényegében forradalmi tanácsként működött, lásd ott is.)

Táblázatok:

6.2.3. Az 1956-os cselekmény miatt magyar bíróság jogerőre emelt halálos ítélete nyomán kivégzett személyek

A kivégzettek megoszlása a vád tárgyává tett legfőbb cselekmény szerint

Szakolczai Attila: A forradalmat követő megtorlás során kivégzettekről. Évkönyv III. 1994. Bp., 1994, 1956-os Intézet.