___Eörsi László: A „Baross köztársaság” 1956. A VII. kerületi felkelőcsoportok___Back

Fényképek a bemutatóról
Recenziók

Könyv- és címlapterv: Molnár Iscsu István
1956-os Intézet–Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára–L'Harmattan Kiadó, 2011


BEVEZETÉS

A BAROSS TÉRIEK
Fegyveresek a Baross téren
A parancsnokság
A csoport megszervezése
Az őrszolgálat
A röpcédulázó részleg
Összetűzések a rendőrségi és a katonai erőkkel
Likvidálás a pincében
A Baross tériek a Köztársaság téren
Vadászat az ÁVH-sokra
A „Baross Köztársaság"

A Baross téri Nemzetőrség
Tárgyalások a szovjet intervenció előtt
Előkészületek a fegyveres ellenállásra
Harcok november 4-én
A Péterfy Sándor utcai Kórházban
A Divatcsarnokban
A „Fürj-csoport”

A THÖKÖLY ÚTIAK
A Nemzetőrség kötelékében
Előkészületek az ellenállásra
A „pokoli kereszteződés”
Az ellenállás beszüntetése

A GARAY TÉRIEK

A „WESSELÉNYI CSOPORT”
A csoport megalakulása
A „Farkasok” a Köztársaság téren
Az Almássy téri Nemzetőrség parancsnoksága
A Nemzetőrség megszervezése
A Nemzetőrség vezénylése
Az Almássy tériek külső kapcsolatai
Tárgyalások a szovjet intervenció előtt
A Royal Szállóban
Harc a megszállókkal

A CSENGERY UTCAI CSOPORT
A csoport megalakulása
A Csengery utcaiak a Köztársaság téren
Vadászat az ÁVH-sokra
Röpcédulázás
A parancsnokság és a beosztottak
A nemzetőrök vezénylése
A titkos ÁVH-s dossziék
A Csengery utcaiak külső kapcsolatai
A Nemzeti Bizottság bukása
A szovjet támadás
A Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban
Harcok a megszállókkal
A foglyok
Az ellenállás beszüntetése

A HÁRSFA UTCAI CSOPORT
A VII. kerületi Rendőrkapitányság ostroma
A Hársfa utcai Nemzetőrség megalakulása
A tűzszünet idején
A csoport radikalizálódása, a vezetők távozása
Harcok az intervenciós erőkkel

A LENIN KÖRÚTI CSOPORT
A VII. kerületi pártház ostroma
A „hangos híradó” Nemzetőrsége
Harcok a Lenin körúton

A NEW YORK PALOTA NEMZETŐRSÉGE
ÉLETRAJZOK
FORRÁSJEGYZÉK ÉS BIBLIOGRÁFIA
NÉVMUTATÓ

FÜGGELÉK
A VII. kerületi fegyveres csoportok névjegyzéke
A VII. kerületi felkelők, nemzetőrök peradatai
A harcok áldozatai a VII. kerüleben
Emlékművek, emléktáblák a VII. kerületben

RÖVIDÍTÉSEK
SUMMARY

BEVEZETÉS

Ez a kötet a budapesti felkelőcsoportokról készült monográfiáim (Angyalföld, 1996; Ferencváros, 1997; Corvinisták - VIII. kerület, 2001; Széna tériek, 2004) legújabb darabja. Előmunkálatai a Beszélő tavalyi és idei számaiban jelentek meg.

A Budapest területén tevékenykedő felkelőcsoportok közül a VII. kerületiek - különösen a Corvin köziekhez, a Tűzoltó utcaiakhoz és a Széna tériekhez viszonyítva - viszonylag kevésbé ismertek, noha a főváros belső kerületeiben itt tartott legtovább az ellenállás.

Bár a szovjet megszállók súlyos veszteségeket szenvedtek ebben a körzetben, a rendszerváltás óta megjelent orosz kiadványokban ennek szinte semmi nyoma nincs. Noha a fehér könyv alkotói már az első kötetben felsorolják a kerület csoportjait, főbb tevékenységüket, e tárgykör hazai irodalma meglehetősen szegényes. Mindössze néhány összefoglaló munka foglalkozott vele. A rendszerváltás előtt (a fehér könyvön kívül): Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak?; Geréb Sándor-Hajdú Pál: Az ellenforradalom utóvédharca, Gyurkó László: 1956. Előtanulmány és oknyomozás, szamizdatban: Bill Lomax: Magyarország, 1956. A rendszerváltás után: Eörsi László: Budapest ostroma 1956; Gyurkó László: 1956. Megjelent néhány visszaemlékezés is: Orbán Éva: Üzenet a barikádokról 3., Petrov Ferdinánd: A szabadság parazsa. Ezenkívül megemlíthetünk még néhány dokumentumfilmet: Dékány István: Az én 56-om, Góczán Flórián: Oly távol, messze van a hazám, Pigniczky Réka: Hazatérés: egy szabadságharcos története.

Kötetemben csoportról csoportra haladva mutatom be a VII. kerületi felkelőcsoportok történetét. Először a "Csikágónak" nevezett városnegyedről,  azon belül a "pesti srácok" harmadik legerősebb csoportjáról, a Baross tériekről írok, akik különleges stratégiai fontosságú bázishelyet foglaltak el. Az első napokban "Baross Köztársaságként" őrizték a függetlenségüket, majd betagozódtak az egységes Nemzetőrségbe. Ezt követően a Thököly útiakról lesz szó - akik éppen annyira lehetnének XIV. kerületiek is, hiszen a Thököly út és a Dózsa György út kereszteződésénél, a két kerület határán harcoltak -, majd a kis létszámú, szinte csak ipari tanulókból álló Garay tériekről. Ezután következnek a Lenin (ma Erzsébet) körúton vagy annak közvetlen közelében működő csoportok, sorrendben a "Wesselényi-csoport", a Csengery utcai tanács és a Hársfa utcai rendőrkapitányság Nemzetőrsége, végül a Lenin körúti pártház és a New York palota civil védői. Nem írtam olyan felkelőkről, akikről alig vannak adatok, és/vagy csak bizonytalan eredetű és zavaros belügyi összefoglalók értekeznek róluk. Így maradt ki az Alsóerdősor utcai, a Continental szállóbeli, a Klauzál téri, a Munkás utcai csoport és a Rákóczi úti "Petőfi csoport" története.

Az eseménytörténet és az életrajzok feldolgozásához - akárcsak korábbi munkáimban - legfőképp a kádárista büntetőeljárások periratait használtam fel, különösen a kihallgatási, tanúkihallgatási jegyzőkönyveket és az önvallomásokat. A rendőrségi jelentések, összefoglalók, vádiratok, bírósági ítéletek jóval csekélyebb forrásértékkel bírnak, mivel az eredeti közléseket nagymértékben eltorzítják. Természetesen mindenféle perirat információit kellő forráskritikával kell kezelni. A főbb szereplők vallomásaiban bőven találhatunk taktikai elemeket is, és ez több esetben nagyon megnehezíti a tények rekonstrukcióját. A terjedelmes periratok ellenére számos kérdésre nem találunk választ. Különösen a csoportok megalakulásáról, a rangsorok kialakulásáról, a résztvevők motivációjáról hiányoznak az információk.

Az Életrajzokban a résztvevők életútjáról igyekeztem összegyűjteni a fontosabb adatokat. Csak olyanok életrajzai szerepelnek, akikről levéltári forrás áll rendelkezésünkre. A korábbi helyzethez képest kedvező változást hozott a tényfeltárásban, hogy a személyes adatokat védő 1992. évi LXIII. törvény hatályát vesztette, és az ügynökökkel kapcsolatos adatszolgáltatás kevésbé korlátozott. Így - korábbi köteteimmel ellentétben - itt már szerepelnek a hálózatba bevont felkelők is.

Több fontos szereplőről kevés, vagy egymásnak ellentmondó adatokkal rendelkezünk. Sok esetben rejtély maradt, hogy a hatóságok kik ellen miért, vagy épp miért nem indítottak eljárást. Az életrajzok sora további szociológiai feldolgozás nyersanyagaként is felfogható.
A Függelékben szerepelnek a VII. kerületi felkelők legfontosabb életrajzi és peradatai, de csakis azoké, akiknek a neve a levéltári forrásokban megtalálható. Kitartottam korábbi álláspontom mellett: a hibák annál hatékonyabban szűrhetők ki, minél szélesebb körben használjuk fel a levéltári forrásokat. Ebben azért is bíztam, mert - mint ahogy a táblázataim is mutatják - nem kevés résztvevőről szólnak írásos források. Továbbra is azt tartom, amit a Corvinisták 1956 című kötetemben megfogalmaztam: "Kétségkívül paradoxon ez: a kádárista hatóságok azért tárták fel a tények tömegét, hogy előkészítsék a megtorlást, a történész pedig felhasználja ezt annak érdekében, hogy a valósághoz híven emlékezhessünk a forradalom fegyveres hőseire."

*

A könyvben csakis a VII. kerületi (erzsébetvárosi) felkelőcsoportokról lesz szó. Ezeknek a spontán kialakult közösségeknek - amellett, hogy a forradalmat szolgálták - természetesen önálló céljaik is voltak, vezetőiket különféle ambíciók vezérelték, a harcosok is különböző indítékokból vállalták a kockázatot. Mindegyik csoportnak megvan a maga önálló története.

Az alábbiakban megkísérlem összefoglalni kutatásaim eredményét.

1. Az októberi harcok (1956. október 24-29.) óriási - és a külvilág számára váratlan - sikert hoztak a "pesti srácoknak", a fegyveres civil felkelőknek. Ők verték vissza a szovjet megszállókat, az ő fellépésük szorította ki a sztálinistákat a hatalomból. A felkelők reménytelennek tűnő, heroikus küzdelme tette lehetővé a többpártrendszer megteremtését és a semlegesség kivívását. Ám mindebből a VII. kerületi felkelők kimaradtak, hiszen jóval később alakítottak csoportokat, mint a VIII. és IX. kerületiek, akikre - túlnyomórészt - az októberi ellenállás terhe hárult. Csak néhány későbbi erzsébetvárosi felkelő harcolt a corvinisták kötelékében.

2. November 4-e után viszont ez a városrész lett a függetlenségi harcok egyik fő központja. A főváros belső területén itt tartott legtovább (november 9-10-ig) az ellenállás, a Baross tér és a Lenin körút körzetében egyaránt. Ekkor a szomszédos kerületekből, elsősorban a corvinisták köréből kaptak erősítést. A szovjetek közül becslésem szerint mintegy száz tiszt, tiszthelyettes, közkatona esett el, tizenöten-húszan eltűntek. A szovjet hadsereg mintegy húsz páncélost vesztett itt. A magyar szabadságharcosok közül körülbelül húszan kaptak halálos sebet.

3. A tűzszüneti időszakban a felkelők (később nemzetőrök) a kerületen belül két körzetbe tömörültek. A legnépesebb csoport a Baross tér 19-ben rendezte be főhadiszállását (a Pest megyei Beszerző Feldolgozó és Értékesítő Szövetkezeti Központ és a Mezőgazdasági Termékeket Értékesítő Szövetkezeti Központ székházában), a többiek pedig a Lenin körúton vagy annak közelében. Ezek a csoportok fontos középületeket foglaltak le: a rendőrkapitányság, a tanácsháza és a kerületi pártbizottság épületét.
A novemberi harcok idején alakult meg a Thököly úti és a Garay téri a csoport, a többiek - a két legkisebb Lenin körúti csoportot kivéve - bázishelyet váltottak. A Baross térieket az óriási túlerő forgácsolta szét kisebb osztagokra, az Almássy tériek, a Csengery utcaiak és a Hársfa utcaiak pedig a Royal Szállóban, valamint a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban helyezkedtek el a harcok végéig.

4. E felkelők életkora - a 170 életrajz alapján - magasabb volt, mint a korábban vizsgált felkelőcsoportokban lévőké. Túlnyomó többségük 20-30 éves volt, a 20 év alattiak száma alig haladta meg a 30 év felettiekét. Tizenegyen 40 évnél is idősebbek voltak.

5. A felkelők itt is jellemzően az alsó társadalmi rétegekhez tartoztak. Többségben voltak azok, akiknek az apja is kétkezi munkát végzett az iparban vagy a mezőgazdaságban. De akadtak olyanok is, akiket a Rákosi-érában "osztályidegennek" minősítettek.

107-en munkás- vagy parasztcsaládból, 23-an földbirtokosi, tulajdonosi, tisztviselő- és kereskedőcsaládból, hárman pedig értelmiségi családból származtak. 25 felkelő nem a szüleinél nevelkedett, közülük 19-en állami gondozásban voltak.

62-en csak általános iskolába jártak, 42-en tanultak szakmát, 30-an érettségiztek, négy polgárit vagy tisztiiskolát végeztek. A fiatalabbak közül 14-en ipari szakmát tanultak, hárman technikumba és gimnáziumba jártak, és két egyetemista is akadt köztük.
126-an végeztek fizikai munkát, a nagy többséget természetesen ők alkották. Volt közöttük tucatnyi tisztviselő, katonatiszt és három értelmiségi.

6. 67-en még a forradalom kirobbanása előtt összeütközésbe kerültek a törvénnyel. Közülük 14-et olyasmiért ítéltek el, ami ma már nem számítana bűncselekménynek. Leginkább még a Thököly útiakra vonatkozhat Geréb Sándor és Hajdú Pál állítása, miszerint "Soraikban domináltak a csikágói lumpen elemek". (Ez volt az egyetlen csoport, amelynek tagjai többségükben korábban is egy társaságot alkottak.) Az arányokat azonban a kádárista szerzők igencsak eltúlozták: adataikat a tudományos felhasználásra teljesen alkalmatlan belügyi összefoglalókból vették, amelyekben tömegesen fordulnak elő olyan többszörösen büntetett előéletű személyek, akiket aztán a hatóságok soha nem is vádoltak "ellenforradalmi" tevékenységgel.

7. A Baross téri, Csengery utcai és Hársfa utcai bázisokon összesen mintegy 70 ÁVH-st és pártfunkcionáriust állítottak elő. A Deák téri Nemzetőr-parancsnokság határozata szerint a letartóztatottakat be kellett kísérni, hogy később bíróság dönthessen róluk. Általában elmondható, hogy fegyelmezetten, a körülményekhez és a Rákosi-rendszer elnyomóival szembeni érthető gyűlölethez képest kíméletesen bántak a foglyokkal. A harcok idején fogságba esett szovjet katonáknak sem történt bántódásuk. Legtöbbször sikerült elkerülni az önbíráskodást. Nem így történt a Köztársaság téren, október 30-án. A pártház ostromában és az azt követő kegyetlenkedésekben - amelyeknek összesen 22 áldozata és számos súlyos sebesültje volt - nagy számban vettek részt erzsébetvárosi felkelők, elsősorban a közelben lévő Baross tériek. Ezenkívül Nickelsburgék - nagy valószínűség szerint - két ÁVH-gyanús és két fosztogatással vádolt foglyukkal is végeztek. A "Fürj-csoport" egyik tagja, Pap István az utcán lőtt le egy embert.

8. A második szovjet bevonulás következményeként a kerületben egyetlen "belső" leszámolás történt: november 4-én a "Fürj-csoportban" Bognár Ottó parancsnoki hozzájárulással lelőtte az árulónak tartott Futácsi Endrét.

9. Az erzsébetvárosi felkelők teljes létszámát 1000-1200 főre becsülöm. Kutatásaim szerint közülük 110-et ítéltek el jogerősen. E kerület fegyveres forradalmárai közül ítélték halálra a legtöbb - összesen 37 - embert. Egyiküket sem részesítették kegyelemben. A kivégzettek között találjuk a három nagy létszámú csoport főparancsnokát - Kovács Dezsőt, Nickelsburg Lászlót és Steiner Lajost -, az alparancsnokok közül Balogh Lászlót, Franyó Ferencet, Gyulai Lajost, Gyöngyösi Miklóst, Keller Károlyt, Kovács Imrét, Toracz Sándort, a kis létszámú csoportok parancsnokai közül Palotás Józsefet és Futó Jánost. Rajtuk kívül a legsúlyosabb ítélettel sújtották Babér Istvánt, Bakos Gyuláné Salabert Erzsébetet, Barabás Tibort, Burgermeiszter Józsefet, Csermák Jánost, Csányi Sándort, Dóczi Dénest, Garamszegi Alfrédot, Grosszmann Frigyest, Hámori Istvánt, Huzián Istvánt, Galgóczi Zoltánt, Kondorosi Imrét, Kovács Lajost, Krausz Gyulát, Lachky Albertet, Magori Máriát, Modori Sándort, Nagy Józsefet, Németh Józsefet, Simon Gábort, Szivák Istvánt, Vass Lajost, Zsigmond Lászlót. 28 felkelőt ítéltek tízéves, vagy annál hosszabb időtartamú börtönbüntetésre. Mindemellett az is szembetűnő, hogy számos felkelőt (főleg Baross térit) azonosítottak, kihallgattak, de nem fogtak perbe. Megállapítható, hogy 1960-tól jelentékenyen mérséklődött a megtorlás lendülete.

*
Köszönettel tartozom az 1956-os Intézetnek, amely lehetővé tette a kutatást és e tanulmány elkészítését. Sokat köszönhetek Litkey Józsefnek a Summaryért, Molnár Iscsu Istvánnak, a címlap és a könyv tervezőjének, Nácsa Klára korrektornak, Révész Sándor szerkesztőnek.
Köszönöm a segítségét a levéltárak és más iratőrző helyek munkatársainak, különösen Berta Jánosnak, Fajta Ágnesnek, Laczovics Erikának, Máté Katalinnak, Szabóné Sárgai Hajnalkának és Tasnádi Ákosnak.
Dr. Horváth Miklós katonai kérdésekben igazított el, Giuseppe Lian az olasz újságírók cikkeire hívta fel a figyelmem, amelyeket Kismartoni Katalin fordított le számomra. Szabadi Vera pedig az adatrögzítésben volt segítségemre.

 


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Tuesday, 30-October-2012

Search website