___Búcsú Hegedűs B. Andrástól___Vissza
LITVÁN GYÖRGY
Búcsú Hegedűs B. Andrástól
Mélyen tisztelt hozzátartozók, tisztelt Elnök Úr, tisztelt gyászoló gyülekezet, barátaim!
Barátai, ötvenhatos bajtársai, rabtársai és az 1956-os Intézet munkatársai nevében búcsúzom Hegedűs B. Andrástól.
Negyvenöt éve, 1956 tavasza óta voltunk közeli barátok, később börtöntársak, majd munkatársak is lettünk. E csaknem negyedszázad alatt – a börtönéveket leszámítva – alig volt olyan nap vagy hét, hogy ne beszéltünk, vitatkoztunk vagy veszekedtünk volna. Bevallom, hogy halálhírének vétele után is, a mélységes szomorúság óráiban önzően arra is gondolnom kellett, kivel tudom ezentúl nyomban megbeszélni, ha valami jó vagy rossz dolog történik, íródik, ami közös múltunkba és ügyünkbe vág. Hiszen barátságunk kiindulópontja, alapja és fő tartalma közös mániánk, az 56-hoz való, részéről különösen szenvedélyes, minden egyebet háttérbe szorító ragaszkodás volt. Ez vitt bennünket a börtönbe is a Mérei–Fekete-per vádlottjaiként.
A nyolcvanas évek óta nemigen emlékszem olyan itteni megemlékezésre, temetésre vagy más alkalomra, amelyen ő jelen ne lett volna. Emlékeim szerint az ő elgondolása volt 1989-ben, az úgynevezett tereprendezés után, hogy ide, a 300-as parcellába kerülhessenek a kivégzettek mellé más, arra méltó ötvenhatosok is. Ezer idegszállal kötődött ehhez a helyhez. Ő búcsúztatta itt Tánczos Gábort, Lipták Tamást, akárcsak Gáll Ernőt Kolozsváron vagy – alig háromnegyed éve – Szabó Miklóst is a Farkasréten. Ki hitte volna akkor, hogy ilyen rövid idő után ő maga következik, éppen ő, az ötvenhatos hagyomány mindvégig legaktívabb és legmegbízhatóbb letéteményese! Hiszen ugyancsak háromnegyed éve ünnepelte sok-sok barátjával, sok szeretetben és elismerésben fürödve, hetvenedik, utolsónak bizonyult születésnapját. Igaz, a hivatalos elismerés akkor is elmaradt. De annál nagyobb a jelentősége annak a főhajtásnak, amelyben Lengyelországban a múlt heti poznańi megemlékezésen részesült Buzek miniszterelnök, Glemp bíboros prímás és a több ezer résztvevő részéről, akik néma felállással tisztelegtek emlékének a halálhír hallatán. Hiszen öt évvel ezelőtt – annyi más hazai és nemzetközi rendezvény mellett – ő volt a kiötlője és kinvitelezője a „Poznań–Budapest” ötvenhatos emlékkiállításnak.
A poznan˘i összefüggés döbbentett rá, hogy HBA sorozatos betegség-csapások után bekövetkezett halála június 27-én éppen a Petőfi Kör csúcspontját jelentő sajtóvita 45. évfordulójára esett. Ha megéri, biztosan megemlékezett volna erről a viharos, drámai és katartikus erejű gyűlésről. Ez a negyvenöt vagy negyvenhat év volt az ő igazi élete, amelynek konzisztenciája, következetessége egészen rendkívüli a mi kusza, ellentmondásos korunkban. A tavalyi születésnapon Göncz Árpád „makacs, következetes és hűséges embernek” nevezte Andrást. Valóban, ő a legnehezebb időkben is makacs következetességgel és rendületlen hűséggel kötődött 1956-hoz, a forradalmat létrehozó és jelképező történésekhez és emberekhez, társakhoz.
Közülük is elsősorban élete legfőbb barátjához, Tánczos Gáborhoz és közös művükhöz, a Petőfi Körhöz. A forradalom leverése és a Nagy Imre-csoport elhurcolása után ki másnak, mint neki jutott eszébe, hogy a várható rendőri akciót megelőzve „házkutatást” tartson Tánczosék lakásán, s eltávolítsa a veszélyes papírokat. Ugyanebben az időben, amikor mindenki más szabadulni igyekezett a vészterhes, kompromittáló iratoktól, újságoktól, ő összegyűjtötte, és biztonságba helyezte a Petőfi Kör vitajegyzőkönyveit s egyéb dokumentumait, már akkor arra készülve, hogy majd egyszer kiadhassa ezeket. De az elsők között ismerte fel azt a pillanatot is, amikor az emlékezést már tettekre lehetett váltani. Gerlóczy utcai lakása a nyolcvanas években fogalommá lett, egyik fő színhelye volt a közös emlékezésnek és a jövő előkészítésének.
1981–1982-ben ott zajlottak azok a kerekasztal-beszélgetések, amelyeken a forradalom egykori szereplői – Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Mécs Imre, Mérei Ferenc, Rácz Sándor, Vásárhelyi Miklós és mások – közösen rögzítették emlékeiket az akkor még bizonytalan jövő számára. 1986-ban ott készítettük elő a demokratikus ellenzék vezetőivel szervezett első ötvenhatos konferenciát, 1988 tavaszán pedig ott alakult meg és csaknem egy évig ott működött a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely a Nagy Imre-temetés kikényszerítésével és megszervezésével a rendszerbuktatás és -váltás egyik fő tényezője lett. E bizottság titkáraként, majd alelnökeként András volt ennek a munkának és küzdelemnek legtöbbet dolgozó központi alakja, akinek kezében ezernyi szál futott össze. Mintha egész előéletével erre a szerepre készült volna. Az üggyel való teljes azonosulása, négy évtizedre visszanyúló terep- és emberismerete, politikai érzéke és rutinja, valamint közismerten makacs szívóssága nélkülözhetetlen eleme lett a számunkra is váratlan sikernek.
Logikus és egyenes folytatása volt ennek a tevékenységnek mindaz, amit nyomban a fordulat után, sőt már a temetés napjától kezdve tett régi álma, egy 1956 történetével foglalkozó legális dokumentációs és kutatóintézet megvalósításáért. Amint a tavalyi születésnapon kollégái szájából elhangzott, elsősorban ő volt az, aki „kitaposta” az 1956-os Intézetet, annak helyiségeit és anyagi alapjait, a közalapítványt, s az építmény, amelyet létrehozott, amelynek szellemén, színvonalán és morálján őrködött, minden eddigi támadással szemben szilárdnak, ellenállóképesnek bizonyult. A legutóbbi időkig életeleme volt ez a munka, azután is, hogy megbízatásának lejártakor átengedte az irányítást a fiataloknak, köztük saját tanítványainak, akikben egyetemi kurzusain ő ébresztette fel a téma iránti szenvedélyes érdeklődést. Ezt tartom tevékeny és áldozatos élete talán legnagyobb, mert legmaradandóbb teljesítményének. Hiszen csakis ettől várható, hogy az ügy, amelynek egész felnőtt életét szentelte, folytatókra talál, hogy lesznek, akik felveszik a harcot a mindig újra kezdődő, más-más oldalról jelentkező történelemhamisítással szemben, és hogy hányatott sorsú, egy időben sokat tévelygő és tévedő nemzedékünk s benne az ő helyét és szerepét is igazságosan fogja megítélni az utókor.
Teste azok közelében fog elporladni, akikhez ifjúsága óta az összetartozás és a hűség kötelékei fűzték: Nagy Imre, Losonczy Géza, Gimes Miklós és Tánczos Gábor mellett. Így kívánta ő maga, s mi is így érezzük méltányosnak, a veszteségben is megnyugtatónak. De nem mondhatom, hogy pihenjen itt békében, mert nem hiszek ebben, s ő sem hitt benne. Ellenkezőleg, azt remélem, hogy nyughatatlan, küzdő szellemével, egyénisége és munkája emlékével segít majd betölteni az űrt, valamennyire pótolni a súlyos hiányt és veszteséget, amit idő előtti távozásával ránk hagyott.
Elhangzott Hegedűs B. András temetésén, 2001. július 10-én a Rákoskeresztúri köztemető 300-as parcellájánál.
|
|
|
|
|
|
|
|