___„Nagy jelentőségű szociálpolitikai akció”___Vissza
UNGVÁRY KRISZTIÁN
„Nagy jelentőségű szociálpolitikai akció” – adalékok a zsidó vagyon begyűjtéséhez és elosztásához Magyarországon 1944-ben

„Sehol Európában nem volt annyira szükséges a zsidókérdés gyors és alapos megoldása, mint Magyarországon. [...] A zsidókérdés megoldása nem öncél, hanem feltétlen és reális szükségesség. Ez adja majd meg csak az alapot Magyarország valamennyi többi problémájának megoldásához”.1 (Endre László2)

A magyar kormány a politikai elit és a lakosság jelentős részének akarata ellenére 1944-ig nem volt hajlandó a zsidók vagyonának „szociális alapú” teljes elosztására. A konzervatív világszemlélet és etikai tradíciók tették bizalmatlanná Horthyt és tanácsadóit a „zsidókérdés totális megoldására” tett javaslatok iránt. Bár 1942-ben megszületett a zsidók mezőgazdaságiingatlan-tulajdonlását korlátozó törvény, az ezáltal nyert területek még csak megközelítően sem elégítették ki a termőföld iránti igényeket. Reményi-Schneller Lajos egy évvel későbbi a zsidóság vagyontalanításáról szóló törvényjavaslatát Kállay Miklós miniszterelnök azonban elvetette, bár a parlamentben minden szélsőjobboldali megoldás biztos szavazattöbbséget kapott volna. Kállay mozgásterét jól illusztrálja az a tény, hogy 1943 májusában már csak a parlamenti ülés elnapolásával tudta megakadályozni a számára kínos, kormánya stabilitását is veszélyeztető interpellációk elhangzását.

Magyarország megszállásának kiváltó oka elsősorban stratégiai és gazdasági volt: Németország nem kockáztathatta Magyarország kiugrását, viszont kevesellte az addigi magyar gazdasági és katonai szerepvállalást.3 A német fél 1944 márciusában nem rendelkezett kész tervekkel a magyar zsidóság megsemmisítésére, Adolf Eichmann4 és stábja csak hetek múlva tisztázta a magyar szervekkel a deportálás menetét. A deportáltak fogadásához és megsemmisítéséhez szükséges technikai előkészületek is csupán április–május hónapban kezdődtek meg, azaz a megszállás megtörténte után. Mindez azért rendkívül fontos, mivel ezzel szemben a magyar közigazgatásnak a vagyon elosztásának szempontjából már régóta kidolgozott tervei voltak a zsidókérdés teljes és „gyökeres” megoldására. A zsidóellenes intézkedések egyáltalán nem rontották a német megszállás elfogadottságát: ellenkezőleg, stabilizálták a kialakult állapotokat, akárcsak Európa más németek által megszállt országaiban. Nyílt konfliktusok és veszekedések azonban csak akkor törtek ki németek és a Sztójay-kormány között, ha a rablott vagyon elosztása vált kérdésessé. Az államigazgatás legfelsőbb szintjén ugyan komoly változásokra került sor (41 főispánból 29-et leváltottak, és a polgármesterek kétharmadát kicserélték), de a közigazgatásban hivatalnokok százezrei vállalkoztak arra, hogy részt vegyenek polgártársaik szelektálásában és vagyonuk leltározásában. További százezrek, sőt milliók húztak anyagi hasznot a deportálásból: kedvezményes áron vagy ingyen részesültek a Magyarországon maradt bútorokból, ruházatból, konyhai berendezésekből, megvásároltak vagy kibéreltek lakásokat és termőföldeket. Minden rendőrségi és csendőrségi hangulatjelentés arról számol be, hogy a zsidóság elkülönítése és vagyontalanítása a társadalom helyeslésével találkozik.5 Csak egy kisebbség volt hajlandó arra, hogy életét is kockára tegye az üldözöttekért. A közigazgatásban a legtöbb esetben pontosan, sőt lelkesen hajtották végre az utasításokat, már az is kivételnek számított, ha valaki passzivitást tanúsított, mint például Kamenszky soproni polgármester.6 Jékey Ferenc Szabolcs-Szatmár megyei főispán, Tomcsányi Vilmos kárpátaljai kormánybiztos, Schilling János nagyváradi polgármester és Örményi Antal gyergyószentmiklósi rendőrkapitány viszont tiltakozásképp lemondott posztjáról.

Mások helyettük is önként léptek a tettek mezejére. Az öntevékenység érhető tetten Kultsár István7, az újra kinevezett értelmiségi munkanélküliség kormánybiztosa felhívásában, amely elrendelte a zsidó alkalmazottak 25 százalékának azonnali, 25 százalékuk április 30-ig, végül a maradék 50 százalékuk szeptember 30-ig történő elbocsátását. A rendelet március végén jelent meg (a kiadás pontos napja nem ismert), és április 5-én adták tovább az érintett vállalatoknak. A rendelet korai megjelentetéséből és a szeptemberi határidőből megállapítható, hogy kiadói nem voltak még tisztában a deportálások menetrendjével. Feltételezhető, hogy a március 19-i német bevonulás hozta rendeletalkotási lázba az érintetteket, mivel felső utasítás nélkül is abból indultak ki, hogy a régóta prognosztizált kitelepítés most végre kezdetét veszi.8 Alsógöd községben a helyi közigazgatás felsőbb parancs nélkül már április 20-án elrendelte a felnőtt zsidó férfiak összegyűjtését. A községházára beidézett férfiakat egy szál ruhájukban, azaz az elvileg előírt minimális csomagok és élelmiszer nélkül deportálták a sárvári internálótáborba, majd onnan május 21-én Auschwitzba.9

Azok az értelmiségiek, akik korábban helyeselték a zsidótörvények bevezetését, nem feltétlenül értettek egyet azzal, ahogyan Magyarországon 1944-ben a zsidókérdést „megoldották”. Nyíltan – mint például Erdélyi József10 – csak kevesen váltak nyilassá, az üldözöttekre értelmiségi voltukból eredően nem emeltek kezet. Néhányan 1944-ben maguk is embereket mentettek. A magyar társadalomra azonban bénítóan hatott az a tény, hogy a „zsidókérdés” megoldását korábban éveken keresztül komoly tekintéllyel bíró értelmiségiek szorgalmazták. A közigazgatás a zsidótörvények végrehajtásának évei alatt hozzászokott ahhoz, hogy a zsidók másodrendű állampolgárok. Az antiszemita közbeszéd 25 évig egyoldalúan negatív képet festett a zsidókról. Olyan számottevő politikai csoportosulás,11 amely a kezdettől fogva mereven elutasította volna az antiszemitizmust, Magyarországon nem akadt. A befolyással bíró tekintélyek jó részét vagy letartóztatták, vagy bujkálásra kényszerítették. Schlachta Margit12 vagy gróf Bethlen Istvánné13 akcióit, amelyek a munkaszolgálatosok és a sárga csillagot viselők melletti szolidaritásra hívtak fel, kigúnyolták, nevetségessé tették, vagy általános közönnyel elhallgattatták.14

Az első dokumentum, amelyben hivatalosan megjelenik a zsidóság deportálásának terve, az 1944. április 7-én kelt, Baky László15 által szignált 6163/1944 BM. VII. res. számú rendelet. Ennek öt függeléke definiálta a deportálandók körét, az elkobzandó javakat és az elkobzás módját. Utóbbira vonatkozóan már ekkor „motozás” szerepelt útmutatásként: a rendelet ezzel előírta, hogy minden deportálandót bűnözőként kell kezelni. Amennyiben nem egyértelmű, hogy valaki deportálandó-e vagy sem, a gettóparancsnokból, alispánból és polgármesterből álló hármas bizottságnak kell eldöntenie. A rendeletben német szakmai segítségről nem esett szó.16

A vagyontalanítás több hullámban zajlott le. 1944. április 14-én Reményi-Schneller Lajos17 előterjesztette a minisztertanácson a pénzügy, a kereskedelem és az ipar árjásításának a tervét. Javaslatai alapján született meg április 16-án a miniszterelnök 1600/1944. számú rendelete (külön bejelentő formanyomtatvánnyal), mely szerint a zsidóknak minden tízezer pengő feletti vagyont két héten belül be kellett jelenteniük, illetve letétként be kellett szállítaniuk a legközelebbi pénzintézeti fiókba. A rendelet azt is megszabta, hogy személyenként csak két rend „használati ruha”, egy felöltő és egy télikabát, két kalap és hat váltás egyszerű alsónemű maradhat bejelentés nélkül „a zsidó” tulajdonában. A Pénzintézeti Központhoz tartozó pénzintézetekben kellett letétbe helyezni az értékpapírokat és nemesfém tárgyakat. Az összes 1944. március 22-e után kötött adásvételi és ajándékozási szerződést semmisnek nyilvánították, hogy a vagyon átmentését megakadályozzák. A bankbetéteket zárolták, a zsidó betétesek új, zsidócsillaggal ellátott betétkönyvet kaptak, amelyet azonban tilos volt hazavinni (!), és a számláról csak ezer pengőt lehetett havonta kivenni. Néhány héttel később az összes zsidó számlát egyetlen központi számlává vonták össze: innen teljesítették valamennyi zsidókkal szemben felmerülő követelés (például a gettósítás költségei, a deportáltak közüzemi számlái) kifizetését. Ha viszont keresztény cég vagy magánszemély zsidónak tartozott, erre a számlára kellett a tartozását befizetnie. A vagyon leltározásáról is több rendelet intézkedett. Endre László a vidéki közhivatalokat, a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium, illetve az Iparügyi Minisztérium rendeletei pedig a helyi kereskedelmi és iparkamarákat bízták meg a zsidónak minősülő vállalatok összeírásával.18 A zsidó vagyon elrejtésének megakadályozásáról is gondoskodtak: a belügyminiszter, a pénzügyminiszter és államtitkáraik körrendeletek és végrehajtási utasítások tucatjait adták ki.19 Figyelemre méltó, hogy e rendeletek jelentős része még jóval azelőtt keletkezett, mintsem a zsidó vagyon bejelentési kötelezettsége lejárt volna, sőt az egyik több nappal megelőzte még a bejelentést elrendelő rendeletet is.20

A megvalósítást az érintett szakminisztériumok folyamatos értekezleteken tárgyalták. 1944. április 19-én Baky elnökletével értekezletet tartottak a Belügyminisztériumban, amelyre meghívták a szegedi, a pécsi, a szombathelyi csendőrkerületek parancsnokait és a rendőrség vezetőit. Az értekezlet eredménye egy írásos „Tájékoztató” volt, amely megismételte, illetve szabályozta az április 7-én kiadott 6163/1944. számú, deportálást elrendelő rendelet részleteit. Itt döntötték el, hogy a gettósítás költségeit a zsidók lefoglalt készpénzéből kell fedezni. A „Tájékoztató” részletesen szabályozta a zsidó vagyon átvételének módját. A lakások lezárására és leltározására szakértőkből álló bizottságokat kellett alakítani. Minden értéktárgyról három példányban kellett jegyzőkönyvet felvenni, egy példány a készítőt, egy a törvényhatóságot vagy a községet és egy a Magyar Nemzeti Bankot vagy a Posta-takarékpénztárt illette, ahová az értéktárgyat beszállították. Jellemző, hogy a zsidóktól lefoglalt tárgyakat a csendőrség utasítása szerint mint „bűnjelet” kellett nyilvántartani, még a nemesfémből készült kegyszereket is. Az elkobzott készpénz a 157.875. számú „Ismeretlen személyek készpénze, letéti számla, Budapest” elnevezésű posta-takarékpénztári számlára került. Romlandó élelmiszereket ugyanígy kellett leltározni, azzal a különbséggel, hogy a felhasználás a közellátásügyi felügyelőség feladata volt. A „Tájékoztató” több részletkérdés szabályozása mellett elrendelte mindenütt zsidótanácsok felállítását is.

Reményi-Schneller Lajos május 15-én, a deportáló vonatok elindulásának napján bocsátotta ki 147.310/1944. PM VI. számú körrendeletét.21 Ebben meghatározta, hogy a közigazgatási hatóság értesítése alapján miként kell a pénzügőyri tisztviselőknek átvenniük az addig a hatóság őrizetében lévő zsidó értékeket, és leltározniuk az „elhagyott” zsidó ingóságokat. Az értékeket a pénzügyi hatóság szelektálta. Ha a tulajdonos személye megállapítható volt, akkor a nevére szóló zárolt számlára kellett befizetni a készpénzt, ha nem, akkor az összeg a 157.875. számú „Ismeretlen személyek készpénze, letéti számla, Budapest” elnevezésű posta-takarékpénztári számlára került. Az értékpapírok esetében hasonló volt az eljárás. Az ingóságokat árunemenként (textíliák, bőráruk, egyéb iparcikkek, élelmiszerek stb.) külön kellett raktározni a közigazgatási hatóságtól igényelt, jól őrizhető, a pénzügy-igazgatóság székhelyén lévő helyiségben.

A káoszra jellemző, hogy a pénzügyminiszter különös módon még ugyanezen a napon egy másik körrendeletet is aláírt ugyanebben a tárgykörben 147.379/1944. PM VI. számmal.22 Ez leginkább az előző utasítás valósághoz igazított változatának tűnik. Úgy rendelkezett, hogy
a deportáltak ingóságainak nagy költséggel, munkával és szervezéssel járó összegyűjtésére és a pénzügy-igazgatósági központba szállítására csak akkor kell sort keríteni, amennyiben ez
„a zsidó vagyon megóvása végett elkerülhetetlenül szükséges”. Egyébként az elhagyott zsidó lakások ingóságait a lakás egy szobájában kellett „szoros zár alá venni”, és az ingatlant hatóságilag lepecsételni. A rendelet szerint a leltározást és a zár alá vételt a közigazgatási hatóság embereinek kellett végezniük, és a pénzügy-igazgatóság közegei csak szúrópróbaszerűen ellenőrizhették a leltár helyességét, illetve a zárak és pecsétek épségét. Figyelmet érdemel a rendelet utolsó bekezdése is, amelyben Reményi-Schneller megtiltotta a zár alá vett zsidó ingóságok kiutalását. Csak a kibombázottak és gettósítás során lakásukat elvesztett keresztények részesülhettek a javakból nyugta, leltár és használati díj ellenében.

Május közepére tehát végre úgy tűnt, hogy a rendeletalkotás révén a központi hatóságok utolérték a terepen már április 16-a óta, azaz egy hónapja gyakorlatban gettósító helyi szerveket. Látszatra kialakult a hatékony munkamegosztás: a csendőrség és a rendőrség végzi a rendészeti feladatokat, a pénzügy-igazgatóságok pedig átveszik és kezelik a zsidó vagyont.
A pénzügőyrség túlterheltségének esetén a rendvédelmi szervek segítik ki a pénzügyi tisztviselőket. Ezt egészíthették ki más megoldások: egyes helyeken még tanítókat is be kívántak vonni a leltározásba (például Hódmezővásárhelyen),23 máshol egyszerűen a zsidókkal végeztették el értékeik lajstromba vételét (például Kaposváron).24 A helyi közigazgatási szervek egyébként a gettósítással kapcsolatos más teendőiket is nagy önállósággal intézték a központilag meghatározott kereteken belül. Valójában azonban április és május során a városok és falvak elöljárói, a helyi rendőrök és az odavezényelt csendőrök tulajdonképpen azt csináltak a zsidó vagyonnal, amit akartak. Így a gyakran nemcsak deportálási zónánként, de megyénként, városonként, sőt falvanként más-más helyzetben a későn születő jogszabályok már nemigen tudtak egységes rendet teremteni. A végső cél szempontjából persze az akció jól haladt: a zsidókat megjelölték, összeszedték, koncentrálták, majd deportálták, és mindeközben – nem mellékesen – teljesen kifosztották. Minderre azonban ellentmondásosan, kaotikus körülmények között került sor, és ez komolyan veszélyeztette a zsidó vagyon megfelelő hatásfokú hasznosítását.

Mivel a leltározás sok esetben meghaladta az önkormányzatok kapacitásait, gyakran maguknak a zsidóknak kellett elvégezniük. Sárváron például a kisegítő toloncházba zárt zsidókat osztották be a pénzügőyrök mellé, és ennek csak az vetett véget, hogy többen rossz ruházatukat kicserélték a leltározás során, és ezzel „a nemzetet nyilvánvalóan megkárosították a nemzeti vagyonnak furfangos módon való eltulajdonításával.”25

Az állami szintű hullarablást kísérő körülmények kezdettől fogva szörnyűek voltak. Az eljáró közegek brutalitása miatt a kormányzaton belül sokan aggódni kezdtek: féltek, hogy a lakosság részvétet tanúsíthat a zsidók iránt. Szász Lajos26 ipari miniszter a nyilvánosság előtt a következőket mondta: „A zsidókérdés végleges és gyökeres rendezése a magyar gazdasági életben nem fog zavarokat előidézni, nem is idézhet elő, mert a kormány a termelés szempontjait és a termelés folytonosságának fenntartását még a zsidókérdés megoldásánál is fontosabbnak tartja. [...] De azért is nagy komolyságra, megfontoltságra és nyugalomra van szükség a zsidókérdés megoldásánál, mert senkinek nem lehet célja, hogy népünk részvétét, szánalmát ébressze a zsidóság iránt.”27

1944. június 10-én Sztójay Döme28 miniszterelnök is gondterhelten jelentette ki a minisztertanács előtt, hogy „az atrocitások sajnos filoszemitizmushoz vezethetnek. Ezért ťhumánusanŤ kell lebonyolítani a deportálásokat.”29 Hasonlóan aggodalmaskodott a június 21-i minisztertanácson is, amelyet Horthy kívánságára hívtak össze a deportálások során tapasztalható atrocitások miatt.

A német illetékesek még a deportálások megkezdése előtt összehasonlították a magyar és a német antiszemita rendelkezéseket, és elégedetten állapították meg, hogy a magyar jogszabályok szigorúbbak. Aggodalmat csak az okozott, hogy a törvények számos mentesítésre adtak elvi lehetőséget.30 Helyi szinten is joga volt az illetékes rendőrfőkapitánynak vagy polgármesternek ahhoz, hogy mentesítsen nélkülözhetetlennek tekintett személyeket a gettóba költözés alól.31 Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter ezért leszögezte, hogy gondosan figyelemmel kell kísérni a törvények gyakorlati alkalmazását,mert különben csupa kivétellel találkozunk”32. A deportálásokat felügyelő SD-tiszteket (SD=Sicherheitsdienst, biztonsági szolgálat) e tekintetben azonban szinte mindenütt csak „kellemes csalódások” érték: az illetékes magyar szervek között a legteljesebb konszenzus uralkodott abban, hogy „ha a szükség úgy kívánja, 100 is mehet egy kocsiban. Rakhatók úgy, mint a heringek, mert a németeknek szívós emberek kellenek. Aki nem bírja, elhullik. Divathölgyekre nincsen semmi szükség ott Németországban” – szögezte le dr. Uray László33 csendőr százados a Munkácson lefolytatott bizalmas értekezleten. A deportálószerelvények ugyanis a létszámtól függetlenül csak 45 vagonból álltak, és elvileg egy vagonban terv szerint 50-55 embernek volt hely (bár a katonaság normája „keresztény” tömegek szállítása esetén is csak 40 fő volt).34 Vagonhiány esetén is legfeljebb csak 70 személyt lett volna szabad szállítani. Nyíregyháza polgármestere, Szehor Pál is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy ez nem lehet akadály: „nem szabad visszahagyni egy zsidót sem, menjenek mind.”35 Tévedések és félreértések elkerülése végett a hatóságok azt is leszögezték, hogy a deportálandó zsidókkal közölni kell, hogy „ide többé vissza nem jönnek, így ha valamit el is rejtettek, úgy vegyék elő, és adják át.”36

A deportálásból egyes magyar tisztviselők protokolleseményt is kreáltak. Otto Winkelmann37 népbírósági vallomása szerint „az első zsidó szállítmányt vivő vonat Németországba való indulása alkalmával a magyar belügyminisztérium meghívókat küldött ki, és [amint] ünnepi alkalmakkor szokásos, én is kaptam egyet”38. Sokan életük álmának beteljesülését látták a telezsúfolt vagonok elindultában. Baky még a bíróság előtt is arra hivatkozott, hogy Magyarország zsidótlanítása a magyarság számára a legnagyobb történelmi tett.

Német részről meglepve tapasztalták, hogy a magyar végrehajtók sokkal gyorsabb tempót diktálnak, mint amire saját maguk számítottak. Bizalmasabb beszélgetések alkalmával Eichmann munkatársai bevallották, hogy sehol másutt nem haladtak ennyire súrlódásmentesen és gyorsan a deportálások, mint Magyarországon, köszönhetően a magyar közegek állandó túlteljesítési kényszerének.39 Adolf von Thadden követségi tanácsos is kiemelte a magyar végrehajtók aktivitását: „A külföldi zsidók különválasztását a központi szerv utasításai kellően biztosítják. A magyar csendőrség helyi parancsnokai azonban olyan szélsőséges buzgalmat tanúsítanak, hogy becsületükbe vágó kérdésnek tekintik: lehetőleg ne kelljen külföldieket jelenteniük.”40
A jelentés megállapította azt is, hogy a német fél szúrópróbaszerű ellenőrzései alkalmával nagyobb számú külföldi zsidót talált a gettókban. Ezeket paradox módon a németek mentették meg, amennyiben elrendelték azonnali szabadonbocsátásukat. Kiderült az is, hogy a magyar hatóságok esetenként olyan nem zsidó személyeket is a vonatokra raktak, akiktől meg kívántak szabadulni. Így például a Délvidéken a helyi hatóságok negyven tartalékos szerb tisztet is deportáltak Auschwitzba. Emiatt, illetve a szerbek tömeges munkaszolgálatos behívása miatt Winkelmann panaszt is tett, mivel számára mindennél fontosabb volt a térség stabilitása.41

A deportálások szigorúságukban a német normát is felülmúlták: a magyar hatóságok öntevékenységét minősíti, hogy Magyarországról esetenként a vegyesházasságban élő zsidókat is deportálták, bár kivételezésekre jóval több jogi lehetőség kínálkozott, mint Németországban. Ilyen esetekben többször előfordult az is, hogy a keresztény felet is megfosztották értéktárgyaitól és jegygyűrűjétől.42 Mivel a gettósítás több szempontból is decentralizáltan zajlott, néhány városban a keresztény házastársat is a gettóba költöztették, azonban őket később felsőbb utasításra ki kellett engedni.43 Amennyiben a keresztény házastárs nem adott be válókeresetet, és beköltözött a gettóba, az is előfordulhatott, hogy őt is Auschwitzba deportálták. Nyílt ellenállás vagy tüntetés – mint például Berlinben a Rosenstrasse házaiba koncentrált, vegyes házasságban élő német zsidók házastársainak eredményes ülősztrájkja – Magyarországon sehol sem fordult elő.

Endre László élete nagy művét látta megvalósulni a deportálóvonatok elindulásával.
A Nagybányán tartott értekezleten ki is emelte, hogy azért is elvárja minden tisztviselőtől a becsületes munkát, mert ennek oly nagy a jelentősége, hogy azt csak „a következő nemzedék” fogja tudni igazán értékelni.44

A vagyontalanítás – „nemzeti vagyongyarapodás”45

A zsidó vagyon magyar és német állam közti elosztásáról csak töredékes adataink vannak. Két esetben bizonyítható, hogy a német fél megpróbált segíteni tervekkel, intézkedési javaslatokkal vagy az addig másutt alkalmazott „vagyontalanítási” módszerek átadásával. Endre László azonban a számára megküldött szlovákiai zsidórendeletek gyűjteményét el sem olvasta, nyilván mert a saját ötleteit jobbnak tartotta.46 Az Igazságügy-minisztériumban még 1944 áprilisában jelentkezett a törvény-előkészítő osztályon egy német hadbíró tiszt, aki mint „specialista” felajánlotta a segítségét a zsidóellenes rendeletek elkészítésében, Antal István igazságügy-miniszter azonban megtiltotta, hogy ezt igénybe vegyék. Minden rendelkezést magyar szakemberek készítettek. A német segítség tézisével szemben számos bizonyíték van arra is, hogy egyes magyar hivatalnokok nemcsak parancsra, hanem öntevékenyen is készítettek terveket a kifosztásra.

A magyar állam jóval nagyobb mértékben részesedett a zsákmányból, mint a német, amelynek a zsarolással megszerzett Weiss Manfréd Műveken kívül „csak” a deportáltak munkaereje és testükön hordott ruházata, valamint az egyes rablási akciókból származó értékek jutottak. 240 ezer háztartás, takarékbetétek, üzletek és ingatlanok, bérletek stb. váltak Magyarországon belül eloszthatóvá. A magyar nemzeti vagyon 16 százaléka kevesebb mint tízezer zsidó család kezében volt. További 5 százalékot birtokolt mintegy harmincezer család, a maradék kétszázezer család viszont nem rendelkezett említésre méltó vagyonnal – de még ők is magasabb életszínvonalon éltek, mint a több mint hárommillió agrárproletár.47 A zsidó vagyon sorsát illetően a kortársakban nem merülhetett fel kétség: Jaross Andor belügyminiszter például a következőket mondta dr. Rajnay Károly nagyváradi főispánt beiktató beszédében május 17-én: „Hangsúlyozom, hogy mindaz, amit vagyonban, kincsekben és értékekben a liberális korszakban a zsidóság kapzsisága össze tudott gyűjteni, az megsűznt az ő vagyona lenni. Az most a magyar nemzet vagyona. Ez a vagyon azonban nem lehet egyszerűen ajándékozás tárgya, azzal nem lehet bizonyos nemzeti érdemeket honorálni. Ezzel a nemzet egyetemének kell gazdagodni, azt bele kell építeni a nemzetgazdálkodás vérkeringésébe úgy, hogy minden becsületes dolgozó magyarnak jusson belőle.”48

A magyar államháztartás szempontjából csakugyan fontos volt, hogy a vagyonújraosztás ne alakuljon át ajándékozássá. Óvni akarták a piacot az inflációs hatásoktól, ezért mindenképp szükséges volt elkerülni az ingyenes vagyonjuttatást. Kunder Antal49 kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter ezért április 27-én kiadott 53.331/1944. számú körrendeletében utasította az összes iparhatóságot, hogy minden olyan határozatot, amelyben ingyen adtak át zsidó vagyont keresztény kereskedőnek, hatálytalanítani kell, „mivel ez a hiteléletben súlyos megrázkódtatásokat hozhat magával”, és kötelezte az érintetteket az áru értékének a zsidó tulajdonos zárolt folyószámlájára történő azonnali befizetésére. Az államkincstár inkább többletbevételi forrásra kívánt szert tenni, hogy ezzel is csökkentse a forgalomban lévő pénz mennyiségét. Matolcsy Mátyás50 már 1942-ben megmondta, hogy „a fölös vásárlóerő elvonását én elsősorban zsidó vagyon és főleg a zsidó jövedelem erős elvonásával tartom lehetségesnek”51. Kunder 1944. április 8-án, azaz már a német megszállás után két héttel teljes racionalizálási tervét ismertette az Esti Újságban.52

A zsidó vagyon bevonásával párhuzamosan a különböző minisztériumok számos szociálpolitikai intézkedést foganatosítottak a keresztények számára. Jaross Andor,53 akinek a kormányzat eddig rendre visszadobta a javaslatait, most belügyminiszterként megvalósíthatta régi álmát: a biztosítási járadékigény jogosultságát 65 évről 60 évre szállította le, bevezettette a háztartási alkalmazottak kötelező biztosítását, és átlag 200-300 százalékkal megemelte a biztosítási járadékok összegét, anélkül, hogy a munkavállalói vagy munkaadói terheket növelte volna. Rendezte a bányanyugbérek ügyeit, rendeletet adott ki a foglalkozási betegségek tárgyában, amelyben például a szilikózist foglalkozási betegségnek nyilvánította.54 A háború utolsó évében csak a zsidó vagyon bevonása tette lehetővé a hadikiadások miatt egyébként túlterhelt államkassza számára az effajta intézkedéseket.

A vagyonrablás nem törvények, hanem miniszteri rendeletek, államtitkári utasítások és a közigazgatás illetékesei által szervezett mini „Wannsee-konferenciák” 55 megbeszélései alapján zajlott le. Ezek is csak a kereteket szabták meg: a megvalósításban a helyi közigazgatásnak rendkívül nagy mozgástere nyílt. A decentralizáltság ellenére hatékonyan sikerült vagyontalanítani és deportálni több százezer embert, ami azt bizonyítja, hogy a köztes és alsó végrehajtó szervek nemcsak azonosultak a megoldandó feladattal, hanem öntevékeny módon képesek voltak túl is teljesíteni az elvárásokat.

A magyar társadalom sem 1944. március 19-e után tapasztalta meg, hogy olcsón vagy akár ingyen is hozzá lehet jutni mások vagyontárgyaihoz és bevételeihez. 1938 után ugyanis a zsidóktól elkezdték megvonni iparengedélyeiket és jogosítványaikat, amelyeket aztán őskereszténynek minősített állampolgárok kaphattak meg. A zsidó ingatlanvagyonokról 1939 óta külön nyilvántartást vezettek a földhivatalok. Ehhez hasonlóan már 1942 óta bejelentési kötelezettség terhelte a nagyobb értékű zsidó pénz- és bankbetéteket is. Az állam tehát igen sok információ birtokában volt már a német megszállás előtt.

1944 áprilisa és júniusa között minden állampolgárnak be kellett szereznie származási bizonyítványait négy nagyszülőig visszamenőleg. Az emberek jelentős részének ez sem volt újdonság, mivel a nem önálló foglalkozású személyeknek már 1939-ben be kellett mutatniuk ezeket az iratokat, és az önálló foglalkozást űzők közül is csak azok mentesültek, akik nem voltak hadkötelesek, és foglalkozásuk gyakorlásához semmilyen kamarai tagságra nem volt szükségük. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a 18 év alatti, illetve az 50 évnél idősebb kondások és pásztorok kivételével szinte mindenki rendelkezett már ezekkel az iratokkal. A hivatalok nagyon komolyan vették ezt a feladatot: még az írástudatlan napszámosoktól is megkövetelték az igazolásokat, és a késlekedőket még hónapok múltán is újra és újra felszólították hiánypótlásra. Analfabéták esetében csak akkor tekintettek el a bizonyítványoktól, ha az érintett tanúk sorával volt képes igazolni őskeresztény mivoltát. Minden zsidó származású állami alkalmazottat előrelátóan azonnali hatállyal kényszernyugdíjaztak, a korábbi jogosultság alapján fizetett nyugdíjak folyósítását pedig beszüntették.

A zsidó vagyon újraosztását hallatlan mértékben megkönnyítette az 1941 után egyre inkább központosított, már-már tervgazdálkodással felérő hadigazdaság, amely a magánszférát egyre inkább az ellenőrzése alá vonta. Kunder Antal már 1944 januárjában, a deportálásokat megelőzően tizenhárom miniszteri biztost nevezett ki a különböző kereskedelmi ágazatok élére, és köztük osztotta fel a bejelentési kötelezettséggel bíró kereskedelmi és ipari vállalkozások 24 fő csoportját. Emellett feloszlatták a korábbi érdekvédelmi szövetségeket, így például a GYOSZ56-t is, és helyette újakat alkottak, amelyek élén azonban nem választott, hanem az állam által kinevezett teljhatalmú biztosok álltak. Feladatuk a különböző ipari és kereskedelmi vállalkozások működésének szabályozása, a bezárandó vállalkozások kijelölése és a nyersanyagellátás, valamint az áruellátás biztosítása volt. Ezzel a magyar gazdaság olyan centralizált vezetése vált lehetővé, amilyet majd csak a Rákosi-korszakban vezettek be ismét. A biztosok ugyanis nemcsak a zsidó, hanem a keresztény üzemek sorsáról is dönthettek, mivel ők határozták el, hogy kik juthatnak nyersanyaghoz. A budapesti textilipar vállalkozóinak száma még a zsidó üzemek bezárása után is kétszerese volt a szükségesnek. A felesleges üzemek bezáratására és a munkaerő átcsoportosítására korábban nem lett volna lehetőség. Budapesten összesen 18 ezer üzletet zártak be április és június között, és csak néhány tucatot adtak át keresztények kezébe.

A meghagyandónak ítélt üzlethelyiségre igényléseket lehetett beadni. Ezek elbírálásáról a helyi főszolgabíró, városokban a kereskedelmi és iparkamara meghallgatása után a polgármester döntött. A megoldások regionális eltéréseket mutatnak: Szegeden például az első fokú iparhatóság vezetése alatt egy különbizottság foglalkozott ezzel a kérdéssel, tagjait a helyi kereskedelmi és iparkamara, a Szegedi Ipartestület, a Baross Szövetség és a Szegedi Keresztény Egyesület delegáltjai alkották.57 A kereskedelmi és iparkamarák mindegyike átvette és körlevelében ismertette az érintett közigazgatási szervekkel a vonatkozó miniszteri rendeleteket. Az átvett üzletek, illetve vállalatok és vezetőik nevét közzé kellett tenni a Budapesti Közlönyben.58

A minisztériumi rendeletek nem bevezették, hanem csak legalizálták a korábbi intézkedéseket. Miniszteri rendelet alapján minden zsidó boltnak április 21-től zárva kellett tartani: ez az intézkedés arra szolgált, hogy lehetetlenné tegye az árukészlet kiárusítását, amely így gyakorlatilag a magyar állam tulajdonába ment át.59 A Somogyi Újság tudósítása szerint azonban Veszprémben, Nagykanizsán, Kaposvárott és még számos városban már április 8-a előtt saját – polgármesteri – hatáskörben intézkedtek erről, mindenféle törvényes alap nélkül!60

Attól is tartani kellett, hogy a zsidók keresztény ismerőseiknél rejtik el vagyontárgyaikat. Kunder 56.912/1944. számú rendelete értelmében az 1944. április 21-e előtt írásban megrendelt, illetve kifizetett árucikkeket elismervény mellett ki kellett adni a megrendelőnek, feltéve, hogy az illető nem minősült zsidónak. Az 1944. június 2-án kiadott 69.722/1944. számú kereskedelem- és közlekedésügyi minisztériumi rendelet pedig a bombakárosult keresztény kereskedők részére kinyitandó üzletekről rendelkezett, mivel „közérdek, hogy a légitámadások után kellő számú üzlet álljon a vásárlóközönség rendelkezésére.”61 Amennyiben a zár alá vett zsidó üzlethelyiség kapott bombatalálatot, akkor a 66.493/1944. számú kereskedelem- és közlekedésügyi minisztériumi rendelet alapján az árukészlet megmenthető részét térítés ellenében azonnal át kellett adni keresztény kereskedőnek vagy a pénzügy-igazgatóságnak.

Kunder eredetileg nem kívánt kivételeket tenni. Csak az üzletbezárásról szóló rendelet kiadása előtt egy nappal tájékoztatta a Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarát, amely azonnal tiltakozott, és Kunder hozzájárult ahhoz, hogy kivételezésekre tegyenek javaslatot. Mivel azonban úgy találta, hogy a kamara által továbbra is meghagyandó üzlet „túl sok”, külön miniszteri biztost nevezett ki az üzlethelyiségek számának racionalizálására.62

A deportálások lebonyolítása érdekében kivették a rendelet hatálya alól azokat a zsidó vállalkozásokat, amelyek a géppel, illetve állati erővel folytatott bérfuvarozás és áruszállítmányozás terén működtek.

A zsidóknak kiadott iparengedélyeket és egyéb jogosítványokat mind bevonták. Amennyiben az üzem nélkülözhetetlennek számított, keresztény zárgondnokot neveztek ki, akinek adott esetben fizetést is folyósítottak. A keresztény alkalmazottaknak minden esetben ki kellett fizetni – a zsidó tulajdonos terhére – a teljes áprilisi bért. A deportálások alkalmat adtak a kereskedelem racionalizálására is: minden helységben a szakmai érdekképviseletek tettek javaslatot arra, melyik „zsidóüzem”, „zsidóbolt” vagy zsidó tulajdonú ügyvédi iroda maradjon meg, mi történjék a megszüntetendők készleteivel és ügyfélkörével. Különösen az orvosi és a mérnöki kamarák, a Baross Szövetség és a különféle ipartestületek tanúsítottak rendkívüli buzgalmat. A romlandó árukészletet azonnal elárverezték, vagy térítés ellenében átengedték a helyi Közjóléti Szövetkezetnek vagy más egészségügyi intézménynek.63 A nem romlandó értékek zárgondnokság alá kerültek, és néhány hónap múlva árveréseken cseréltek gazdát. A rendőrség hangulatjelentései elégedetten szögezték le, hogy „az elmúlt hónap eseményei és az érdeklődés központjában a kormánynak a zsidókérdés megoldása tárgyában hozott rendeletei voltak. E rendeletek a zsidóság körében aggodalmat váltottak ki, a kereszténytársadalom [sic] azonban megnyugvással fogadja, s kíváncsian várja a fejleményeket. Főleg a kisebb kereskedő és iparos osztály nézz [sic] nagy reményekkel a zsidó rendeletek végrehajtása elé, mert úgy érzi, hogy az eddig zsidó kézben lévő kereskedelmi és ipari vállalkozások megsűzntével, illetve átvételével majd saját egzisztenciáját erősítheti meg.”64

Ferenczy László65 csendőr alezredes szintén a deportálások pozitív gazdasági és szociális hatásait emelte ki jelentéseiben: „Úgyszólván teljesen megsűznt a feketepiac. A feketeárak 75%-kal estek. Amíg előbb csak zsidó tudott vásárolni zártárut, addig ma főleg az élelmiszerpiacon árubőség van, s a kínálat maximális árakon [sic], sokszor még ezen alul is keresi a vevőt. Így például az 5 kg hízott liba élősúlyban darabonként 120-140 pengő volt, de csak csempészett módon, ma a nyílt árusítási piacon 60 P. A tojás darabja 1,50–2 P közötti fekete árszínvonalon mozgott, ma a nyílt piacon darabja 60-70 fillér. A tej literenként 2 P volt, és a termelőhöz kellett menni. Ma házhoz szállítva literenként 60 fillér.

A vállalkozási kedv, dacára a megmutatkozott tőkehiánynak, igen élénk. Az ipar és a kereskedelem fokozott érdeklődéssel várja, hogy a lefoglalt zsidó üzemek, műhelyek és árukészletek mielőbb a magyar gazdasági vérkeringésbe bekapcsolódhassék [sic]. Egészséges és életrevaló ötletek, tervek alakulnak, amelyekben főleg önbizalom és gátlás nélküli bátor kezdeményezés kulminál”66.

A deportálás a viszonylag jelentős zsidó lakosságú északkelet-magyarországi megyékben már nem bizonyult ennyire „pozitív” hatásúnak. Kunder Antalnak írott levelében Jaross úgy informálta a kereskedelem- és közlekedésügyi minisztert, hogy „a zsidók üzleteinek bezárásával Kárpátalján a lakosságnak közszükségleti cikkekkel való ellátásában komoly zavarok állottak be, lévén ezen a területen a kereskedők jó része zsidó.”67 A Pénzintézeti Központ igazgatóságának április 26-i ülésén Jansen Ferenc igazgatósági tag egyenesen úgy fogalmazott, hogy a kassai csendőrkerület területén a zsidók gettósításával „a gazdasági élet megállt”.68

A kormányzat szempontjából jelentős problémát okozott, hogy a több százezer egzisztencia megsűznése miatt az árszínvonal soha nem látott mértékben zuhant. Emiatt a keresztény tőke sokszor még a hatósági, azaz alacsony áron sem volt hajlandó az összvolumenéhez képest csak kis mennyiségben piacra dobott zsidó árukészletek vásárlására sem, mert mindenki arra spekulált (nem alaptalanul), hogy a deportálások folytatásával további árutömeg kerül majd a piacra, és ez még lejjebb nyomja majd az árakat. Per Anger svéd ügyvivő, kereskedelmi és gazdasági referens 1944. július 7-i jelentése szerint március végétől a bútor-, háztartásicikk- és textilpiac, valamint az ingatlanüzlet szinte teljesen összeomlott. Az élelmiszeripart leszámítva a forgalom minden téren a minimálisra csökkent, a részvény- és az arany-ezüst árak 50-60 százalékkal zuhantak.69

A zsidó bérlőknek le kellett mondaniuk bérleti jogukról az állam javára: „Ha például a zsidót internálták, az ingatlan területére tekintet nélkül minden esetben el kell rendelni a zárlati kezelést. […] Előfordulhatnak olyan esetek, hogy az ingatlan közelében fekvő birtokon gazdálkodó […] érdemleges és figyelembe vehető indok nélkül vonakodik attól, hogy a zárgondnoki tisztséget elvállalja […]. Ilyen esetben nyomatékkal fel kell hívni a vonakodó figyelmét arra, hogy ezt a munkakört a Honvédelmi Munkakötelezettség alapján is vállalnia kell, és hogy magatartásáról […] jelentés fog tétetni a Pénzügyminisztériumhoz és a Földművelésügyi Minisztériumhoz. Ilyen magatartásnak az lehet következménye, hogy az illető a zárgondnokságtól szabadul ugyan – mert a zárgondnok kirendelésével a kényszerítő és megtorló intézkedés megtörténtéig várni nem lehet –, de ehelyett a reá nézve sokkal kellemetlenebb és terhesebb Honvédelmi Munkaszolgálatra fog beosztást nyerni. (E rendelkezésemet kezelje bizalmasan.) Az ellenőrzés azért is rendkívül fontos, hogy a zsidóknak a gazdasági életből való kiválása a szóban forgó esetekben zökkenőmentesen történjék, és a termelés folytonossága a kérdéses ingatlanokon minden körülmények között biztosíttassék”70 – állt a Földművelésügyi Minisztérium Jurcsek Béla71 által szignált rendeletében. A minisztériumi rendelet még azt is kilátásba helyezte, hogy a zárgondnokok részére szükséges esetben előleget folyósítsanak a várható termés, illetve termék árának terhére. Hasonlóan járt el a belügyi tárca is, amikor a 38.222/1944. számú rendelettel a gettósítás költségeit megelőlegezte a pénzhiánnyal küszködő törvényhatóságoknak, illetve ígéretet tett a költségek teljes megtérítésére.

A rablás utolsó előtti állomása a gettósítás volt. A gettósítás lebonyolításának megszervezése a helyi államapparátus, a főszolgabírók, al- és főispánok, valamint a polgármesterek feladata volt. Az államigazgatás saját hatáskörben kis „Wannsee-konferenciák” tartásával igyekezett elejét venni a hatásköri súrlódásoknak: ezeken egyeztették a teendőket a helyi katonai parancsnoksággal és a közigazgatással. A végrehajtás vidéken a csendőrség, városokban a rendőrség kezében volt. Leltározási és őrzési feladattal helyenként a nemzetőrség és a leventecsoportok tagjait is mozgósították, hogy segítsenek a „munkacsúcs” okozta torlódások elhárításában. Mivel ez sem bizonyult elégnek, sok esetben az áldozatokat hozatták ki a gettóból, és velük készíttették el a leltárt. Ha meggondoljuk, Magyarországon kevesebb mint két hónap állt rendelkezésre mintegy kétszázezer háztartás leltározásához. Ismerve a magyar bürokrácia teljesítményét, megkockáztatható az a szomorú kijelentés, hogy a hivatalok a zsidó vagyontalanítás esetében minden eddigi szervezési és teljesítménybeli eredményüket felülmúlták. A feladat nagyságával minden bizonnyal az érdekeltek is tisztában lehettek: dr. Balogh Sándor, Debrecen polgármestere határozatában csak „Nemzeti Vagyongyarapodás”-ként aposztrofálta a deportálás eseményeit.72

A gettóba szállítás során gyakran kifosztották az áldozatokat. Az értéktárgyakat és a készpénzt legkésőbb a deportálóvonatokba szállás előtt szedték el. Nagyobb gettókban szisztematikus és megalázó testi motozás alá vetették a deportálandókat, nők esetében elvileg mindig gondoskodni kellett a nemi szervek vizsgálatáról is. A motozás szükségességét már az első deportálást előkészítő 6163/1944. számú belügyminisztériumi rendelet is kiemelte.73
A szülésznők bevetésének ötlete feltehetően Ferenczy László csendőr alezredestől származott, aki 1. számú jelentésében panaszkodott, hogy „hiányos volt a személymotozás megszervezése is, mert azt nőkön városi tisztviselők végezték, minden szakértelem nélkül. Intézkedésemre most már szülésznők és ápolónők végzik a nők személymotozását.”74 Ferenczy később Endrére próbálta fogni a motozás ötletét. Nincs azonban bizonyíték arra, hogy a hüvelyi motozás ötlete tőle származna: inkább az valószínű, hogy egyszerre több rendőr-, illetve csendőrtisztnek is eszébe jutott. Szeged helyettes rendőrfőkapitánya például már április 30-án rendelkezett a nők motozásáról.75 A motozás körülményeit érzékelteti, hogy például Székesfehérváron tíz „motozónőre” két pár gumikesztyű jutott. „A vizsgálatot teljesítő bábák, bábanövendékek tisztátalanul, egyenesen ártalmas és veszélyes módon végezték. Mert előfordult, hogy az egyik nő végbeléből, vagy éppen menstruáló nemi részéből kivett és meg nem mosott kézzel nyúltak bele egy másik nő nemi részébe, végbelébe. Volt eset arra is, hogy leányokat feltéptek. […] Jellemző, hogy a férfiak végbelében nem keresték az aranyat, ékszert”76állapította meg a háború után a pécsi gettó kapcsán lefolytatott népbírósági vizsgálat.

Ferenczy ahhoz is értett, hogy szükségből erényt kovácsoljon: amikor Nagyváradon kevésnek bizonyult a motozók létszáma, a csendőr tanzászlóalj hallgatóit vetette be, akik ennek köszönhetően „az igen kényes és nagy körültekintést igénylő házkutatást és személymotozást” is elsajátíthatták.77 Annak érdekében, hogy a kifosztás gördülékenyen menjen, Ferenczy 1944. június 3-án külön konferenciát szervezett a II. és VII. hadtest részére azzal a céllal, hogy megossza az érintettekkel gazdag tapasztalatait „a zsidók összeszedése alkalmával megejtett házkutatások, lefoglalások stb. technikai lebonyolítása, a táborok élelmezése”78 és más ügyek terén. A deportálást megelőző konferenciákon részletesen szabályozták, hogy mely tárgyak vihetők ki személyes poggyászként az országból. Íróeszköz, rizs, babkávé, tea, gyarmatáru és szeszesital „természetesen” semmilyen esetben sem kerülhetett fel a szerelvényekre. A sífelszerelések begyűjtéséről is gondoskodtak, a sílécek a honvédség javait gyarapították.

Az elvett értékeket jegyzőkönyvezték és borítékoltatták. A testi motozásra kirendelt szülésznők bérét a Magyar Királyi Posta-takarékpénztár 157.880 „Zsidóvagyon letéti számla Budapest” terhére könyvelték el, de ebből vagy a törvényhatóságok kasszájából fizették a csendőrök élelmezését, a vasúthoz szállítás költségeit és a zsidó vagyon zárolásánál felhasznált spárga és pecsétviasz költségét is. Emellett fizikai kényszert is alkalmaztak annak érdekében, hogy az áldozatok bevallják: hová rejtették értékeiket. Sokak bordatöréssel vagy más súlyos sérüléssel kerültek fel a vonatokra. Többen belehaltak a brutális ütlegelésekbe (a gettósítás és a deportálás során Magyarországon meggyilkolt áldozatok pontos száma ismeretlen, de mindenképp százas, esetleg ezres nagyságrendet ért el).

Az említett szülésznők és bábák éjt nappallá téve dolgoztak. Szegeden például húsz bába és dajka két orvos felügyelete alatt tíz napon keresztül reggel öttől késő estig volt bevetésen. Debrecenben a bábák és a csendőrök együttes működése 7,5 kg aranyat, 45,67 kg ezüstöt és 70 ezer pengő készpénzt „mentett meg” az államkincstár számára. Nagyváradon 41 millió aranypengőnyi vagyont „szereztek vissza”, valamint 2004 keresztényt jelentettek fel zsidó vagyon rejtegetéséért.79 A szombathelyi csendőrkerületben 1,7 millió pengő készpénz és több millió értékű ékszer, a pécsi kerületben 1,5 millió pengő és 4 millió pengőnyi ékszer, a szegediben 2,5 millió pengő készpénz és 10 millió pengőnyi ékszer volt a zsákmány a beszállítás során80, és ezek a számok tovább növekedtek, amikor a vagonba rakás előtt még egyszer végigrabolták az áldozatokat. Hódmezővásárhelyen kb. egymillió pengő készpénzt és értéktárgyat vettek el.81 Külön erre a célra kirendelt csendőrségi ügyész foglalkozott a vagyonrejtegetőkkel szembeni hatósági intézkedésekkel.

A gettóba szállítás, illetve vonatra szállás előtt „hivatalosan” elvett értéktárgyakról a csendőrök „Átvételi elismervényt” állítottak ki. A gettóztatás előtt elszedett készpénzt az érintett község „közadó beszedési naplójába” könyvelték el, és az esetleges adóhátralék levonása után a maradékot a zsidó vagyon letéti számlájára utalták.82 Az 1600/1944. számú miniszterelnöki rendelet szerint csak azokat a jegygyűrűket volt szabad elvenni, amelyek drágaköveket is tartalmaztak. A fennmaradt elismervények tanúsága szerint azonban gyakran minden gyűrűt elkoboztak azzal az indoklással, hogy zsidóknak nincs joguk nemesfémhez. Esetenként a túlbuzgó közegek a zsidókkal összeházasodott keresztényeket is gettósították és kifosztották: amennyiben szerencséjük volt, a gettóban működő felülvizsgáló bizottságok kivették őket a transzportokból, de az értéktárgyaikat nem kapták vissza.83 A deportáltak birtokában csak aranyfogaik maradhattak: ezeket nem lehetett „megmenteni” a magyar nemzet számára.

Még Eichmann stábja is elképedt azon az önfeledt brutalitáson, amit a magyar végrehajtók tanúsítottak. „Úgy látszik, a magyarok valóban a hunok leszármazottai: nélkülük így sose boldogultunk volna” – jegyezte meg egyszer állítólag Wisliceny.84 Joggal állíthatjuk, hogy a megsemmisítés terve nem lehetett a végrehajtók előtt teljesen ismeretlen, még akkor is, ha néhány rémtörténet (a hullák felhasználása műtrágya- és szappangyártásra) a legendák birodalmába tartozik. A megsemmisítés tervének ismertsége azonban nem német tájékoztatás eredménye volt (bár informálisan minden bizonnyal ez is előfordult): a deportálás körülményei azonban aligha tettek lehetővé más értelmezést, hiszen semmilyen gyakorlati intézkedés nem történt arra nézve, hogy az érintettek valaha valamit is viszontláthassanak vagyonukból, azt viszont kimondták, hogy a zsidóság egyszer és mindenkorra távozik Magyarország területéről. Csupán tervezet készült egy igazságügy-miniszteri előterjesztésre, amelyben arra tettek javaslatot, hogy a zsidó vagyont hosszú lejáratú állami kötelezettséggé kellene alakítani. Egy 1944. június 2-i rendelettervezet leszögezte, hogy az ideiglenesen külföldön (értsd: Auschwitzban) tartózkodó zsidó elveszti a törlesztőrészletekhez való jogát, a végleg külföldre távozó személy pedig a törzstőke visszaváltására sem lesz jogosult. Mindez nem emelkedett jogerőre – a végrehajtás törvények nélkül is megtörtént.85

A gettósítottak előtt hamar nyilvánvalóvá vált a deportálások igazi célja: a teljes kifosztás. Ezért sokan megpróbálkoztak értéktárgyaik elrejtésével, és amikor ez már nem volt lehetséges, sokan széttépték vagy elégették bankjegyeiket: így fordulhatott elő, hogy Munkácson a kiürített gettó átkutatása során a csendőrség egy kosárnyi széttépett százpengőst gyűjtött össze.86 Mindez újabb alapot adott a csendőrségnek ahhoz, hogy a gettósítás során elrabolt összes értéktárgyat „bűnjelként” foglalja le a zsidók harácsoló tevékenységének bizonyítékául. A deportálást mindenütt tömeges vesztegetési és vagyonrejtegetési kísérletek előzték meg. Hain Péter nyomozó hatósága napi átlagban ötven-hatvan feljelentést kapott zsidó vagyon rejtegetése miatt.87

Az államháztartás szanálása

A hazai zsidóság vagyoni helyzetéről és a szomszédos országok zsidóellenes intézkedéseinek gazdasági tanulságairól több tanulmány is készült. A Magyar Nemzeti Bank feltehetően 1944 márciusa és júniusa között 37 oldalas belső tanulmányban mérte fel a romániai, szlovákiai és bulgáriai zsidóság ellen hozott intézkedések gazdasági következményeit. Forrásként elsősorban a helyi statisztikai közleményeket és német szaklapok cikkeit használták. Ezek alapján a szlovákiai zsidóság létszámát az összlakosság 3,2 százalékára, a nettó zsidó vagyont pedig 3,28 milliárd szlovák koronára becsülték, amelyből kb. 29 százalék volt a házvagyon, 21 százalék a tőkerészesedés, 15 százalék a mezőgazdasági és 35 százalék a vállalati vagyon. A tanulmány szerint Szlovákiában a zsidóság deportálása semmilyen negatív hatást sem keltett a gazdasági életben, mind az adóbevételek, mind a nemzeti jövedelem, mind a beruházási értékek ütemesen növekedtek. A szlovák korona vásárlóértéke nem romlott, a feketepiaci ár nyomása enyhült.

Romániában 1930-ban a lakosság 4,18 százaléka, azaz 756 900 fő minősült zsidónak, de a területelcsatolások és a transznysztriai gettók feltöltése után csak 400 ezer főt tett ki a Romániában maradt zsidók száma. A zsidóság a mezőgazdasági vagyon csupán 3 százalékával rendelkezett, míg a banki szektorban 60-65 százalékot tett ki a részesedésük. Románia 130 milliárd lej összegű nemzeti jövedelméből azonban csak 4 milliárd származott a banktevékenységből, ezzel szemben a mezőgazdaság a nemzeti jövedelemből 57 milliárd lejjel részesedett. Bár az adatok sűzkössége miatt a tanulmány nem kockáztatott meg messzemenő következtetéseket, azt azért bizonyítottnak látta, hogy a zsidó vagyon kivonása Romániában sem okozott megrendülést a gazdasági életben.

Bulgária 0,8 százaléknyi lakossága minősült zsidónak, de a részvénytársaságok tőkéjének 28,7 százalékát ők birtokolták. A zsidókra átlag tízszer akkora jövedelem jutott, mint a nem zsidókra. Komolyabb következményekkel azonban itt sem járt a zsidóság gazdasági kiszorítása.88

A Magyar Nemzeti Bank 1944. február 7-i ülésén közzétett gazdasági jelentés nyugtalanító folyamatokról számolt be: „A polgári lakosságnak főleg iparcikkekkel való ellátása nehezebbé válik, a jövedelmek és a rendelkezésre álló árumennyiség közötti aránytalanság tovább növekszik.

Fokozza ez azt az egyensúlyhiányt, hogy a háború által előidézett rendkívüli viszonyok igen jelentős konjunkturális természetű jövedelmek keletkezésére vezetnek. A gazdasági élet ama részében, ahol a javak és szolgáltatások áralakulása nem áll ellenőrzés alatt, nagy jövedelmek keletkeznek: nagy jövedelmek erednek az árszabályozásra és áruelosztásra vonatkozó szabályok kijátszásából is. Az így előállott jövedelemeloszlási aránytalanság az ellátási nehézségeket még jobban fokozza, mert azt eredményezi, hogy némely társadalmi csoport fogyasztását az árumennyiség csökkenése ellenére változatlanul fenntartani, vagy éppen növelni tudja.

Ezek a konjunkturális jövedelmek az áralakulásra is erős befolyást gyakorolnak. A minden árat megfizetni hajlandó kereslet nemcsak az ellenőrzés alatt nem álló vagy azt elkerülő forgalomban szökteti fel az árakat, hanem befolyást gyakorol közvetve – főleg a termelési költségekre gyakorolt hatáson keresztül – az ellenőrzött árak alakulására, sőt sokszor a termelés jövedelmezőségére is. Az árszínvonalnak az a jelentős emelkedése, amelynek az elmúlt évben tanúi voltunk, és amelynek fő oka a termelési költségek emelkedésében keresendő, nem volt egészen független a konjunkturális nyereségektől és az ún. feketepiacon lejátszódó eseményektől.”89

Másfél hónap múlva állami beavatkozásnak köszönhetően megsűznt a jövedelmek és a rendelkezésre álló árumennyiség közti aránytalanság. Március és június között 825 ezer ember személyes vagyonának egy része jelent meg a piacon, enyhítve a már-már krónikus ruha-, bőr-, lakáshiányt, továbbá az egyéb ingó és ingatlan hiányát a kínálati oldalon (a vagyon nagy része azonban továbbra is zár alatt maradt: piacra csak az ellopott vagy a gettósított zsidók által illegálisan eladott ingóságok kerülhettek). 1943. december 31-e és 1944. június 30-a közt a bankjegyforgalom 21 százalékkal, de a létfenntartási index 221,9 százalékról csupán 223,9 százalékra emelkedett, és a növekedésért is az év első három hónapja, azaz a zsidók deportálása előtti időszak volt felelős. A feketepiaci árak zuhanása még a dollár magánforgalmi árfolyamára is rányomta bélyegét: megtörtént az a hihetetlen eset, hogy a háború utolsó évében a dollár árfolyama esett! Az 1943 végi 34,5 pengős árfolyammal szemben 1944. június végén egy dollárért csak 31,5 pengőt kellett fizetni.90

Az állam megkísérelt a legapróbb részletig „gondoskodni” a deportáltak vagyonáról: így a május 26-án kibocsátott 1290/1944. számú pénzügyminisztériumi rendelet előírta a pénzintézetek páncélszekrényeinek felnyitását, nehogy elrejtett vagyonok maradhassanak felfedezetlenül. Hasonló intézkedés történt a zsidó tulajdonú zsírószámlák begyűjtéséről. A másutt előtalált értékpapírt, készpénzt és értéktárgyakat a 6163/1944 VII. res. számú belügyminisztériumi rendelet szerint a közigazgatási hatóságok összegyűjteni és három napon belül az illetékes jegybanki fiókhoz beszállítani tartoztak. Az első ilyen beszállítás Nyíregyházán történt 1944. május 10-én.91 Bár a jegybank elnöki osztálya részéről Knirsch Gusztáv főfelügyelő határozott utasítást adott ki arra, hogy a jövőben az átvételt a fiókintézeteknek meg kell tagadniuk, ennek ellenére több esetben továbbra is a Magyar Nemzeti Bank helyi fiókjai gyűjtötték be a zsidó vagyont.92 Az ország szinte valamennyi más pénzintézete is részt vett a zsidó vagyon árjásításában. Egyrészt azért, mert az eredetileg ott elhelyezett zsidó letéteket tovább őrizte, másrészt azért, mert amennyiben nem volt a közelben posta-takarékpénztári vagy MNB-fiók, akkor a legközelebbi pénzintézethez szállították be az értéktárgyakat.93 Hasonlóan kaotikusan történt a nem nemesfém tárgyak, illetve értékpapírok őrzése is: a területileg illetékes adóhivatalok éppúgy részt vettek ebben, mint az egyéb közigazgatási és törvényhatósági szervek.

A zsidó vagyon árjásítása komoly tételként jelentkezett a magyar állam költségvetésében is, bár az árjásítás és a deportálás tömeges vagyonvesztéssel járt. Mindez annak ellenére is így volt, hogy a költségvetés tételei között ez az összeg idő hiányában nem jelenhetett meg: az összegyűjtött vagyontömeg újraosztása, illetve ennek lehetősége azonban egyfajta „államkölcsönként” rövid időre hitelképessé tette az országot. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter rendszeresen tájékoztatta a minisztertanácsot az összegyűjtött vagyon értékéről.94 Az államadósság minimalizálása csak a zsidó tőke árjásításával és állami bekebelezésével lett volna lehetséges. Hogy ez mennyire komoly tétel volt, azt két jelentéssel illusztráljuk: a csornai magyar királyi pénzügőyri biztos jelentése szerint csak kerületében, ahol döntően szegény zsidók éltek, 25 902 pengőt koboztak el a személyi motozások során, az állatok eladásából 3490 pengő folyt be, és a zsidók maguk fizettek be 13 344 pengő készpénzt (a kerületben 1941-ben 717 zsidót tartottak nyilván, fejenként tehát átlagosan 60 pengőt koboztak el tőlük, de ez a szám nem tartalmazza a korábban bejelentett bankbetétek, ékszerek és értékpapírok értékét).95 Hain jelentése szerint a nagyváradi gettóban mintegy 40 millió pengő értékű nemesfémet és készpénzt raboltak el az áldozatoktól.96 Ebben az összegben sincs benne a már korábban zárolt bankbetét- és értékpapír-állomány, valamint az elrabolt, de gettón kívüli ingó és ingatlanvagyon értéke. Feltételezhető, hogy országosan ennek legalább tízszeresét gyűjtötték be. Vajna Ernő szerint a zsidó ingó vagyon nyugatra menekített része 116 kg színarany rúd és 5 mázsa egyéb aranytárgy, 8 mázsa briliáns, 1360 láda ezüstóra és töltőtoll, 22 ezer perzsaszőnyeg és 8 vagon különböző egyéb érték volt.97 Ehhez a tételhez adódik a hanyagságból Budapesten hagyott és a szovjetek által elrabolt bankbetét-, részvény- és műkincsállomány, amelynek értéke felbecsülhetetlen. Még abban az esetben is, ha a zsidó vagyon elrablásánál 90 százalékos vagyonvesztést veszünk figyelembe (el nem adható, a begyűjtés során megsemmisült, a németek által elrabolt vagy zsidók tulajdonában maradt ingóságok és ingatlanok), az árjásított és azonnal értékesíthető vagyon értéke több mint két milliárd pengő volt. Összehasonlításul: 1943-ban a hadikiadások összesen 4,5 milliárd pengőt, az adóbevételek 1,8 milliárd pengőt és az államháztartási hiány 2,5 milliárd pengőt tett ki.

Az elrabolt vagyon könyvelésével 1944. június 10-ig a fővárosban székelő pénzügy-igazgatóság elnöki osztálya foglalkozott. Utána Mingovits István vezetésével külön „ZS” osztály létesült a hivatal kebelén belül (Szent István utca 15.), amelynek feladata a zsidó vagyon Szabadság tér 15. szám alatt székelő kormánybiztossága rendeleteinek végrehajtása, illetve a végrehajtás ellenőrzése volt. Hetente egy alkalommal jelentést is készítettek, ennek alapján bírálták el a kormánybiztossághoz beérkező igényléseket. 1944. december 6-án azonban mindent át kellett adni a kerületi nyilaskeresztes szervezeteknek, hacsak a honvédség, illetve a Vöröskereszt nem jelentkezett a tárolt ingóságok átvételére. Csak a jelentősebb értéktárgyakat szállították ki Brennbergbányára, illetve Sopronkövesdre. Sajátos, hogy a kormánybiztosság csak ekkor kezdte meg a főispánok, a polgármesterek és a nyilaskeresztes pártszervezetek elszámoltatását a begyűjtött vagyonról. Hat hét alatt a Posta-takarékpénztár 157.880. számú számlájára több mint 200 millió pengőnyi átutalás érkezett. Zsidó vagyon gyűlt a Posta-takarékpénztár 157.772. és 157.875. számú számláin is, de ennek értékéről még csak becslések sincsenek.98 Egyes megyei számlákra, például a Zala vármegyei vegyes alapok elnevezésű, 82.124. számú posta-takarékpénztári számlára szintén folytak be kisebb-nagyobb összegek.99 Több esetben előfordult viszont, hogy a Nyilaskeresztes Párt, amely részt vett a zsidó ingatlanvagyon értékesítésében, nem volt hajlandó befizetni a befolyt összeget a pénzügy-igazgatóság részére.100

A zsidó vagyon bevonása azért volt jelentős, mert ideiglenesen ellentételezni tudta az államháztartás számára a háború okozta értékvesztést. A háború folyamatosan termel (és semmisít meg) olyan árukat, amelyek a nemzetgazdaság számára munkaerő- és nyersanyagköltséggel járnak, ellenben további értékteremtésre nem képesek (például a katonai felszerelések). A zsidók deportálásának hatása ezzel szemben gyakorlatilag „értékteremtő” volt, hiszen hatalmas mennyiségű ingó és ingatlanvagyont szabadított fel. Ez az egyszerre beköszöntő árubőségben és a bankjegyforgalom mérséklődésében is megnyilvánult. Bár 1944 első fél éve folyamán a hadikiadások minden addigit meghaladó mértékben nőttek, ezt nem kísérte a bankóprés hasonló mértékű növelése.

 

 

Az 1943. és 1944. év bankjegyforgalmának összehasonlítása
(a forgalomban lévő bankjegyek értéke millió pengőben)
101

1943. március     2975     100,0%          1944. március            4962      100,0%

1943. április        3056      102,7%         1944. április             5190      104,5%

1943. május        3083      103,6%         1944. május             5134      103,4%

1943. június         3200      107,5%         1944. június             5288      106,5%

1943. július         3476        116,8%          1944. július              5597      112,7%

 

Mint látható, 1943 vizsgált időszakában a bankjegyforgalom növekedésének üteme még meg is haladta az 1944. évi hasonló adatokat. A bankjegyforgalom növekedése 1941–1943 között 62 százalékban a németországi export finanszírozásából fakadt, a Magyar Nemzeti Bank tehát többet hitelezett Németországnak, mint Magyarországnak. Ezzel a Harmadik Birodalom tekintélyes mértékben át tudta hárítani belső piaca inflációs nyomását Magyarországra. Hasonlóan alakultak a létfenntartási index változásai is. Míg 1938-hoz képest a létfenntartási index 1942 decemberében 175,3 százalékra és 1943 decemberében már 264,5 százalékra emelkedett, addig 1944. június 30-án az index csak 2,7 százalékkal emelkedett tovább102, holott időarányosan kb. 70 százalékkal kellett volna növekednie.

 

 

Az elosztás: „nagy jelentőségű szociális akció”

(A zsidók anyagi és vagyonjogi kormánybiztosának 3900/1944. számú rendeletéből)

 

Bár a hatóságok mindent megtettek annak érdekében, hogy a zsidóság ingó és ingatlanvagyonának precíz elosztása pontosan megfogalmazott alapelvek szerint történjen, erre már annak hatalmas mennyisége és az elosztás decentralizáltsága miatt sem volt lehetőség. A redisztribúciót mindenütt sikkasztások és rablások kísérték. Az első osztogatási hullám általában a gettósítás helye szerint illetékes helyhatóság tisztviselői között zajlott le, Kassán például zártkörű árverést szerveztek a városházán, amelyen a deportáltak még ki sem hűlt ágyneműi és használati tárgyai cseréltek gazdát. Az osztogatás körüli anomáliákról és a magyar társadalom katasztrofális erkölcsi lezülléséről tudósít a következő, 1944. június 2-án felvett jegyzőkönyv, amely egy „károsult” feljelentése nyomán keletkezett: „f. hó 1-én délután a városházára mentünk férjemmel, és a városháza folyosóján a városházi altiszt elébünk állt azzal, hogy most nem szabad felmenni a városházára, mert tanácskozás van Ruttkai tanácsnok szobájában. Férjem erre erélyesen rászólt az altisztre, hogy saját felelősségemre engedjen fel, és mi mentünk fel a II. emeletre Ruttkai tanácsnok szobájába, illetve a mellette levő szobába. Férjem, megjegyzem, egyenruhában volt. Ruttkai tanácsnok előszobája előtt 30-40-en álltak kint a folyosón, és az előszoba ajtaja nyitva volt. Mi a tömeg szélén megálltunk, és láttuk, hogy valaki a szobában asztalon állt, és felvett egy-egy csomag fehérneműt, majd szőnyeget, és a kikiáltási árat kiabálta, például ť12 személyes abrosz szalvettával, kikiáltási ára 15 PŤ, továbbra kiabálta, hogy ťnem kell felverni az árat, mert mi köztünk van árverezveŤ. Kiabálta továbbá, hogy ťDunnahuzat, kikiáltási ár 7 P! Paplan lepedővel!Ť, felverték 30 P-re. Benéztünk a szobába, és láttuk, hogy a szobában nagyon sok szőnyeg, fehérnemű [van], minden fajta.

Egy tisztviselőnő kérdőre vont a tömegből, hogy én ki vagyok, mert itt csak a tisztviselők állhatnak. Erre én azt mondtam, hogy ťén is egy katonának vagyok a felesége, énnekem is van olyan jogom a zsidó holmihoz, mint maguknak, vagy akkor miért nem viszik a zsidó holmit a szegénytelepre, a dzsungelbeŤ. És még fel is lökött. Erre a tisztviselőnő azt mondta, hogy: ťMaga úgy sem kap, menjen innen, szégyellje magát, hogy ide jött!Ť, és még meg is lökött. Erre fel látta az asztalon álló férfi ezt a jelenetet, és az is rám szólt, hogy ťHordja el magát, mert itt csak a tisztviselők lehetnek jelenŤ.”103

Az effajta elosztás azonban a zsidó vagyonnak csupán a töredékét érintette. A következőkben az állami elosztási gyakorlatot mutatjuk be néhány kelendőbb ingóság és ingatlan példáján.

 

 

 

Lakások

Matolcsy külön tanulmányban részletesen tárgyalta a zsidóság házvagyonának kérdését.104 Budapesten 36 ezer ház 26 százaléka, azaz 9360 volt zsidó kézben, de a házakból befolyó jövedelmek 45,7 százaléka minősült újraosztandó zsidó vagyonnak. Az eltérés azzal magyarázható, hogy az értékesebb és nagyobb ingatlanok tulajdonosai között a zsidóság felülreprezentált volt. Az ezer pengő alatti jövedelmet biztosító bérlakások tulajdonosainak csak 11 százaléka volt zsidó, de a 25 ezer pengőnél nagyobb jövedelmet hozó ingatlanoknál ez az arány már 49 százalékot tett ki (Budapesten a lakosság 22 százaléka minősült zsidónak). Magyarországon a zsidóság házvagyonát a statisztikusok már 1927-ben hárommilliárd pengő nagyságúra becsülték.105 Az elosztás tehát komoly feladatnak ígérkezett.

A Belügyminisztériumon belül a XXI. osztály foglalkozott általános lakásügyekkel, az a) alosztály a lakás, a b) alosztály a menekültügyekkel volt megbízva. Tekintettel a várható nagy feladatra, 1944 nyarán dr. Németh Ödön vezetésével külön miniszteri biztosságot is felállítottak a zsidó lakásokkal kapcsolatos kérdések megoldására. A b) alosztályon belül szintén külön ügyosztály létesült 1944. május 13-án, a „zsidók kitelepítésével és táborokban elhelyezésével kapcsolatban felmerülő és más osztályok ügyköréhez nem tartozó ügyeknek dr. vitéz Endre László államtitkár úr közvetlen utasítása alapján történő intézésére”. Vezetőjévé Molnár Zsigmond miniszteri segédtitkárt nevezték ki.106 Mivel azonban a feladatot így sem tudták ellátni, a budapesti lakáskérdések „megoldására” 1944 júliusában Haynal Alajos vezérőrnagy kapott megbízást mint kormánybiztos.

A hadsereg, a csendőrség, a rendőrség és a közigazgatási hivatalok között azonnal kitört a kompetenciaharc abban a kérdésben, hogy ki jogosult a lakások igénybevételére. Miniszterelnöki rendelet szögezte le ugyan a prioritásokat: a köztisztviselők, a kibombázottak, a hadirokkantak és a frontharcosok soron kívüli elbánást igényelhettek, ennek ellenére sem volt lehetséges a rendelkezésre álló ingatlanok zökkenőmentes elosztása. Az igény messze meghaladta a rendelkezésre álló keretet: „Azt kell jelentenem Alispán Úrnak, hogy ezen felsorolt rendelkezések alapján a zsidó lakás kérdést [sic] megnyugtatóan megoldani egy községben sem lesz módomban, mert többek között a m[agyar] kir[ályi] battonyai honvéd állomásparancsnokság közölte velem, hogy a HM [Honvédelmi Miniszter] Úr ápr[ilis] 21-én kelt 29850 eln. 1/1944. sz. rendelete értelmében a kiürülő zsidó lakásokat a honvédségi egyének lakásszükségleteinek fedezésére kell fordítanom. Ezzel szemben a m[agyar] kir[ályi] BM [Belügyminiszter] Úr 503/673/1944.sz. rendelete értelmében a m[agyar] kir[ályi] csendőrség alakulatait és egyéneit kell elsősorban az igénylők közt kielégíteni. Most szereztem tudomást arról, hogy a járási levente parancsnok elsősorban a levente egyesületek és tisztek lakásszükségleteit kívánják [sic] általam kielégíttetni. Ezen hatósági kihangsúlyozott igénylések mellett a közönség oly tömegben terjesztett elő kérelmeket, hogy megnyugtató megoldás előreláthatóan a fenti rendelkezések végrehajtása mellett nem biztosítható. Ezért tisztelettel kérem Alispán Urat […] arra, hogy a miniszter szabályoztassa rendeletben a kérdést. Erre annál is inkább sürgősen szükség van, mert a kérelmek elbírálásához a fentiek tudatában hozzá sem fogtam. Ennek dacára a m[agyar] kir[ályi] honv[éd] állomásparancsnokság részéről már támadásban, fenyegetésben volt részem a tisztigyűlésekről kiszivárgott értesülések szerint. Ugyanerről panaszkodik három községem főjegyzője.”107

A lakosság a legkülönbözőbb beadványokkal bombázta az állami szerveket. Két példa:

 

A károsult

„Méltóságos Kormánybiztos Úr! Tisztelettel kérem, hogy a lakásomban lévő bútorokat és csillárokat, melyek Faragó nevű zsidó ügyvéd lakásában visszamaradtak, részemre kiutalni szíveskedjen. Kérésem indoklására legyen szabad megemlítenem, hogy az 1944. júl[ius] 2-i terrortámadás miatt 8 tagú családommal együtt hajléktalanná váltunk, és így lettem a fent említett lakás bérlője. Özv. Scheffler Richardné”108

Az üldözött

„Két gyermekem családalapítás előtt áll, és én eddig a sors és a zsidó faj üldözöttje voltam.”109

Vidéken a deportálások befejeztével az összes üresen maradt lakás eloszthatóvá vált, kivéve a német és magyar katonaság által lefoglaltakat. Egyes helyeken, mint például Munkácson, Sátoraljaújhelyen vagy Máramarosszigeten, a lakások 25-30 százaléka is „felszabadult”. Budapesten a nyár folyamán úgynevezett csillagos házakba tömörítették a zsidónak minősítetteket. A 2681 csillagos házban még 12 ezer keresztény lakó is maradt. A további kb. 33 ezer házban csak keresztények laktak, ami számukra az egy főre jutó lakóhelyiségek számának jelentős növekedését jelentette.110 Komoly túlkínálat mégsem alakult ki, mert a korábban uralkodó lakásínség felszívta a kínálat jelentős részét. Ezen felül az április 2-tól meginduló légitámadások hatalmas anyagi károkat okoztak, volt, amikor egyetlen amerikai bombázás kétezer halottat és tízezernyi sebesültet követelt Budapesten – a fedél nélkül maradtak száma pedig még ezt is felülmúlta. A kibombázottakat „természetesen” a zsidóktól elvett lakásokban helyezték el.

A zsidók lefoglalt lakásait csak ideiglenes bérletként bocsátották az igénylő rendelkezésére. A lakbért az állam (pontosabban a helyi törvényhatóság) határozta meg, és ha a tulajdonos a lakást előzőleg „nemzsidónak” bérbe adta, akkor az illetékes pénzügy-igazgatóság ellenőrizte, hogy a bérleti díj megfelel-e a piaci viszonyoknak. Amennyiben túl csekélynek találták, felmondatták a szerződést, mivel a pénzügy-igazgatóság abból a feltevésből indult ki, hogy a zsidó és a „nemzsidó” fél között szerződésbe nem foglalt ellentételezés is fennáll.
A bérleti díjakat a „Zsidó vagyon letéti számla Budapest” javára kellett befizetnie a bérlőnek. Nem tartozott a bérlethez a bútorzat használati joga: a „zsidóbútorokat” további intézkedésig zárolni kellett a lakásban.

A légitámadások áldozatait egy könyvecske111 segítette az igénylésben. Jaross május folyamán minden főszolgabírót és községi elöljáróságot felszólított az ingatlanigények bejelentésére. Prioritásként a hivatalok és viselőik, a termelő üzemek, valamint a tanítók igényeit jelölték meg.

A német hivatalok előszeretettel kvártélyozták be magukat zsidók lakásaiba. Ilyen esetekben a berendezési tárgyakat sokszor eltulajdonították, vagy magukkal vitték a következő állomáshelyükre. A beszállásolások szabályzása végett a „kelet-magyarországi területek hadműveleti kormánybiztosa”, Ricsóy-Ularik Béla rendeletben határozta meg a „leltározandó zsidó vagyonból német katonai alakulatok részére történő igénylésekkel követendő” eljárást.112

Ruházat és bútorok

Az auschwitzi kép: a cipő-, kabát- és kofferhegyek jól ismertek. Azt azonban kevesen tudják, hogy az auschwitzit jóval felülmúló készletek tornyosultak a magyar városok raktáraiban. Az elkobzott ruhadarabok egy töredékét még a deportálás ideje alatt vagy röviddel azután ingyen vagy jelképes összegért szétosztották.113 A hivatalos eljárás rendje szerint a „zsidóruhákat” külön erre a célra létrehozott ruhagyűjtő állomásokon halmozták fel, a ruházat raktározását pedig a pénzügy-igazgatóság szervei végezték. Baky László 1944. május 2-án úgy rendelkezett, hogy a ruházatot a szegényebb munkások és kisiparosok között kell kiosztani, egy rend ruha irányára 35-40 pengő, egy pár cipőé 15-20 pengő lett volna. Ezt a tervet azonban csak részlegesen lehetett végrehajtani.

Magyarország ugyanis 1944 áprilisától angolszász légitámadások célpontjává vált: néhány hónap alatt húszezer polgári lakos pusztult el, több tízezren megsebesültek, vagy minden vagyonukat elvesztették. őket is a „zsidóvagyonból” kárpótolta az állam: erre a célra különleges formanyomtatványok is készültek, amelyeken a kibombázottak ruházati gyorssegélyt igényelhettek maguknak, méret és nem szerint. A kiosztott ruházat értékét az illetékes közjóléti szövetkezet fizette be az államkasszába.

A ruházati cikkek és egyéb textilneműk ötven kategóriába soroltattak, minden kategória árait rendeletben állapították meg, és a teljes mennyiséget kontingensekre osztották a belügy-, a kereskedelem- és közlekedésügyi, az ipari, a földművelésügyi, a pénzügy- és a honvédelmi minisztérium között. Csekély százalékot a szegények és a hadirokkantak javára tartalékoltak. A ruhagyűjtő állomások könyvelését számos formanyomtatvány segítette.114 Október folyamán megváltoztatták ezt az elosztási tervet, és a honvédelem, az ipar és a hadigondozás kivételével az összes tárca a Belügyminisztériumnak adta át kontingensét azzal, hogy a készletből elsősorban a menekültek és kibombázottak igényeit kell kielégíteni. Az elosztás gyakorlati lebonyolítása úgy történt, hogy a pénzügy-igazgatóság térítés ellenében mindent átadott a helyi közjóléti szövetkezetnek. A térítést készpénzben kellett fizetni, erre a közjóléti szövetkezetek külön keretet kaptak „a nagy jelentőségű szociális akció” lebonyolításának érdekében.115
A bútorok igényléséhez is készültek nyomtatványok, a kiutalás azonban csak ideiglenes és térítésköteles használatbavételre jogosított. Ezeken minden félreértés elkerülése végett a „zsidóholmi” kifejezés is szerepelt, az igénylőnek tehát tudnia kellett, hogy milyen tulajdont vesz használatba.116 A Belügyminisztériumon belül Baky államtitkár saját hatáskörben is osztott szét bútorokat a kibombázottak között.

Egyes források szerint 1944 decemberében a ruházat megmaradt részét a helyi közjóléti szövetkezeteknek adták át. Jellemzi a raktározás körülményeit, hogy például Székesfehérváron 1626 darab páratlan (!) cipő és csizma hevert raktáron.117

A bútort igénylők gyakran a kért darab pontos helyét és tulajdonosának nevét is megjelölték. Sokan elérkezettnek látták az időt egy-egy ismerős sezlonjának vagy zongorájának birtokbavételére, amint ezt a következő kérelem is bizonyítja: „Én mint tanítónő eddig is nagy hiányát éreztem e hangszernek dalok és más egyebek betanításánál, de fizetésemből nem állt módomban venni. Ezért kérem, hogy az általuk lefoglalt volt zsidó zongorá[k]ból részemre juttatni szíveskedjenek.

Ha lehetne – úgy a Bocskai u. 11. szám alatt levő F[…] E[…] zongoráját kérném. Szíves jóindulatukban bízva maradok”118…

 

 

 

Rádiók és biciklik

E tárgyak begyűjtése decentralizáltan történt, bár több kísérlet is akadt a központosításra. Baky a 26900/1944. számú rendeletével arra hívta fel az alispánok, főszolgabírók és polgármesterek figyelmét, hogy az írógépek a közhivatalokat, a biciklik a rendőrséget és a csendőrséget illetik. Néhány megyében formanyomtatványok születtek a „zsidóbiciklik” leltárba vételére, amelyeken fel kellett tüntetni a gyár nevét, a gyártási számot, a gumik mennyiségét és minőségét, a rendelkezésre álló pótalkatrészeket és szerszámokat, a pumpát és a lámpákat. Hogy egyesek mennyire áhítoztak kerékpárra, azt jól illusztrálja Ferenczy László I/4. számú jelentése, amelyben arról tudósít, hogy Felsőbudakon (Beszterce-Naszód vármegye) Grünfeld Rudolf „zsidó lakásán” megjelent Hadzsi Muszics Hasszán bég (!?), „és attól 1 db kerékpárt vett el azzal, hogy neki erre már úgysem lesz szüksége, mert a zsidókat összeszedik, s a kerékpár az államé lesz.”119

Az angolszász adókra állított rádiók elkobzása már 1941-től folyamatban volt, de ugyanekkor több rendőrkapitányság saját kezdeményezéséből elkezdte a zsidók rádióinak begyűjtését is, esetenként már 1941-ben.120 Erre már a 8820/1941. számú miniszterelnöki rendelet is jogalapot adott. A miniszterelnök szerint be lehetett vonni a rádiókészüléket, amennyiben feltételezhető, hogy egyes külföldi adók hírközléseit fontos államérdek veszélyeztetésére alkalmas hírek terjesztésére használja fel a tulajdonos. A helyi közigazgatás jellemzően szinte kizárólag zsidók esetén vélelmezte ezt a szándékot.

Nyíltan „faji” alapon az 1944/1300. számú miniszterelnöki rendelet írta elő a készülékek bejelentési kötelezettségét. Egy nap múlva, azaz 1944. április 8-án megszületett a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium elkobzást elrendelő utasítása is, amelyhez mellékletként Irányelvek a Magyarországon gyártott rádióvevő készülékek körülbelüli becsértékéről címmel külön tájékoztatót csatoltak. Fontos leszögezni, hogy a rendelet kiadásának időpontjában Magyarországon még el sem kezdődtek a deportálások.121 A Honvédelmi valamint a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium is kiadott egy-egy rendeletet az elosztás alapelveiről még április 21-én. Ezt követte a Belügyminisztérium 26.900/1944. számú április 22-i rendelete, amelyben a rádiókat, bicikliket és írógépeket természetesen elsősorban saját szervei részére kívánta biztosítani. Mivel végrehajtó közegei révén a Belügyminisztérium helyzeti előnyben volt, feltehető, hogy leginkább az utóbbi rendelet érvényesült.

Április 27-én a 174.746/1944. számú belügyminisztériumi rendelet alapján minden zsidó rádiótulajdonost felhívtak készüléke azonnali leadására az illetékes postahivatalon. Sok helyen azonban a helyi városi és megyei hatóság, illetve a csendőrség és rendőrség saját kezdeményezésből már korábban megkezdte a begyűjtést, ahogyan ezt a Belügyminisztérium egy ilyen tárgyú panasza is bizonyítja.122 Előfordult, hogy a túl nagy ügybuzgalmat tanúsító rendőrkapitányság pórul járt, mint például Sátoraljaújhelyen, ahol az 1944. március folyamán begyűjtött rádiókat német katonák kilopták a már ekkor a zsidó vagyon raktározására berendezett zsinagógából.123 Összesen 68 ezer „zsidó” rádiókészüléket gyűjtött be a magyar állam, amelyekből Veesenmayer nyomban 980 darabra adott be igénylést.124 A beszolgáltatott készülékek kb. 40 százaléka azonban alig volt használható. Magyarországon egyébként ebben az időben összesen 716 ezer rádiókészüléket tartott nyilván a Központi Statisztikai Hivatal.

A Belügyminisztérium május 15-én kiadott 39.089/1944. számú rendelete a főispánok feladatává tette, hogy javaslatokat terjesszenek fel a szétosztásnál figyelembe veendők személyére.125 Ugyanekkor egy belügyminisztériumi körrendelet nehezményezte, hogy egyes szervek a postahivatalok kizárásával szervezték meg a begyűjtést, és ezért május 22-ig részletes kimutatást kért arról, hogy a rádiókészülékek „hatósági őrizetben vannak-e még”. A május–
június folyamán, a korábbi tulajdonosok deportálása után elkezdődött elosztás azonban nem haladhatott zökkenőmentesen, mert augusztus 25-én újabb belügyminisztériumi rendelet jelent meg, amely az előző intézkedések hatástalanságára hivatkozva áttette a rádiók ügyét is a zsidó vagyonok kezelésére létesült kormánybiztossághoz. Kérvényeket egyesületek és magánszemélyek is beadhattak, az elosztás a főispán, illetve a polgármester kezében volt. Az igénylőknek térítést kellett fizetniük. Csak olyan magánszemély kaphatott készüléket, akiről feltételezték, hogy a rádióhallgatásnak köszönhetően kedvezően fogja befolyásolni környezetét és az általános hangulatot.

Hogy mennyire szigorúan kezelték a hivatalok a rádiók elosztásánál előforduló anomáliákat, azt a Kunhegyesen 1944. szeptember 25-én felvett átadás-átvételi jegyzőkönyv is bizonyítja (ekkor az első szovjet páncélosok kb. nyolcvan kilométerre voltak a várostól). A főjegyző – főszolgabírói utasítás alapján – magához hívta mindazokat, akik 1944. március 22-e után keresztény rádiókereskedőtől zsidó eredetű készüléket vásároltak, és követelte a rádiók azonnali beszolgáltatását. A vevők jóhiszeműségükkel védekeztek, és azzal, hogy egyik készülék ára sem éri el a hatszáz pengőt. Egy készüléket a főjegyző hivatali „őrizetbe vett”. Szeptember 30-án a főszolgabíró ismételten követelte a további 14 „zsidó eredetű” rádiókészülék 24 órán belüli beszolgáltatását azzal, hogy a magánjogi követeléseket a vevők és eladók egymás közt rendezzék el. Október 5-én Kunhegyes elöljárósága jelentette, hogy a készülékeket másnap bevonják. Kérdéses, hogy erre sor került-e. Négy nap múlva a szovjet hadsereg begyűjtötte Kunhegyes rádióit – igaz, nem rasszista szempontok alapján.

 

 

Üzletek

Az üzletek újraosztása módot adott a kereskedelem racionalizálására is. Ezért minden nagyobb településen az érintett érdekképviseletek bevonásával döntöttek arról, hogy mely üzleteket kell bezárni, és melyeket tovább üzemeltetni. Mindezt komoly és előrelátó tervezés előzte meg. Kunder Antal 1944. április 8-án az alábbiakat nyilatkozta az Esti Újságnak: „A zsidó kereskedelem leállítását nem úgy tervezem, hogy a zsidó bolt későbbi tulajdonosa halott üzletet, vevőkör nélküli boltot vegyen át. Ezért rendeltem el, hogy a zsidó üzletek telefonja egyelőre még bekapcsolva maradjon. A zsidórendelet foganatosításával nem érheti kár vagy hátrány az új magyar kereskedőt, aki megfelelő raktárral láthat majd munkához.”126 Kunder felkészültsége nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy már 1941-ben azt nyilatkozta, hogy „különös gondoskodásunk tárgya a magyar kereskedelem előkészítése a zsidómentes Európára.”127

Ahogyan már korábban említettük, a létfontosságúnak ítélteken kívül minden zsidó üzletnek be kellett zárnia. A megmaradókat, valamint a fontosabb zsidó ingatlanokat az illetékes önkormányzat által kinevezett zárgondnok, illetve közgyám vezette tovább. Bevételeit a „Zsidóvagyon 157.880 P. M.” számlára kellett befizetnie128, és ugyanerről a számláról utalták számára a havi fizetést is. A „romlásnak indult árukészlet” sorsáról a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium 1944. június 10-én kiadott 62.378/1944. számú rendelete határozott.

Az üzletek kiigénylése sokakban a boldog jövő képét rajzolta fel. Egy példa: „Tekintetes Alezredes úr! Én Soproni István tart[alékos] szakaszvezető vagyok, behívásom esetén a 2. Gk. Lövész Zlj. pct. á. szd.-nál [sic] teljesítek szolgálatot, alázatos kéréssel fordulok az Alezredes úrhoz.

Tekintetes Alezredes úr, mivelhogy minálunk is a zsidóságot elkülönítették, sok üzlet bezárva maradt, és én is erre az alkalomra vártam, hogy ezek közül egyet megnyithassak.
A múltkor is kijött egy rendelet, hogy az oljan [sic] üzletet, amely a közellátás terén fontos, olyan üzletre a polgármester úr adhat ki engedélyt. Tekintetes Alezredes úr, mivelhogy a pékmesteri vizsgám megvan, én adtam be igénylést egy zsidópéküzletre [sic] 3979/1944. szám. [...] most utólagosan megtudtam, azért nem kaptam meg az üzletet, mert az Alispán úr nem ad ki engedélyt, és még mindég azt várja, hogy a zsidóságot visszatelepítsék az előbi [sic] helyekre [...] Tekintetes Alezredes úr, amíg én kint voltam a fronton, és kész voltam, ha kel [sic], meghalni a hazámért is, addig itthon azok, akik még katonák sem voltak, a púposok és sánták, azok gazdagodtak vagy vagyont szereztek, és akkor akinek joga van az üzletre, azt figyelembe sem veszik.

Tekintetes Alezredes úr, alázatosan kérem, hogy szíveskedjék eben [sic] az ügyben az eljárást megindíttatni, hogy én is hozzátudjak [sic] jutni, mert mindenütt elutasítják az embert, mert szegény, és nincs protekciója. Hazafias tisztelettel: Soproni István”.

Túrvölgyi Albert kormánybiztos 1.500/1944. számú rendeletével („a zsidók anyagi és vagyonjogi ügyeinek megoldására”) intézkedett augusztus 18-án a lezárt üzletek árukészletének és berendezésének elárverezéséről. Oldalakon keresztül taglalta az árverezés szabályait, a befolyó összegeket pedig a már említett számlára kellett befizetni. A rendelet – sajátos módon – licitálás helyett az érdekelt felek előzetes egyezségre törekvését szorgalmazta. Az árakat a helyi ipartestületek és a pénzügy-igazgatóság szakembereinek kellett közösen meghatározniuk. A textiláru kivételt képezett ez alól, azt az iparügyi miniszter által kijelölt hadiüzemeknek kellett átadni. A ruházat begyűjtéséről Túrvölgyi hasonló szellemű augusztus 21-én kelt, 3.900/1944. számú rendelete intézkedett.

Természetesen ehhez a rendelethez is számos melléklet, nyomtatvány készült. A tervek szerint 1944. szeptember 30-ig meg kellett történnie a zsidó vagyon elárverezésének: ez a szó szoros értelmében versenyfutást jelentett az idővel és a szovjet csapatokkal is, amelyek már augusztus vége óta Magyarország határainál álltak. Ez a lakosság jelentős részét láthatóan egyáltalán nem zavarta abban, hogy az utolsó pillanatokat is felhasználva részt vegyen a „zsidóvagyon” megszerzésében. Budapesten hatalmas „munkatorlódás” keletkezett, mivel a vagyonok jelentős részét még leltárba sem vették. A csillagos házakba telepítettek vagyonát a pénzügy-igazgatóság járőrei csak szeptember 12-től kezdték összeírni.129 Munkájukat feltehetően be sem fejezték a kiugrásig, amikor aztán a nyilasok által október 15-e után életre hívott „hivatásrendek” kezébe került a zsidó üzletek kiárusítása. November 3-án Szálasi „nemzetvezetői” eskütételén csaknem üres volt a parlamenti karzat, mert a párttagságot teljes mértékben lekötötte az üzletek árucikkeinek „árjásítása”, annál is inkább, mivel az első szovjet harckocsik ekkor már Kispest határában álltak, és félő volt, hogy az árukészlet orosz kézre kerül130. Egyes nyilas vezetők a zsidó üzletek árukészletét alkalmazottaik karácsonyi megajándékozására használták fel vidéken és Budapesten egyaránt.131 Szálasi 3840/1944. számú rendelete végül legalizálta a szabad rablást azzal, hogy kijelentette: „A zsidók minden vagyona az államra száll.”

Autók

Tekintettel a honvédség gépesítettségének alacsony fokára, a zsidók elkobzott járműveit a Honvédelmi Minisztérium vette igénybe. Az átvétel azonban itt is decentralizáltan történt. Aggteleki Béla, a budapesti I. hadtest parancsnoka például az MTI útján bocsátotta ki felhívását arról, hogy az 1941. évi XV. tc. értelmében zsidónak tekintendő gépjármű-tulajdonos akkor is tartozik gépkocsiját átadni, ha az üzemképtelen.132

 

 

Bőráruk

Az ipar, illetve a kereskedelem „átállítását” jól illusztrálhatjuk a bőrös és sűzcs szakma árjásításának lefolyásával. Megay-Meixner Károly bőripari kormánybiztos már két-három nappal a német megszállás után intézkedett a személycserékről a nagyobb „zsidó” bőrgyárak kulcspozícióiban, április elején pedig termelési ellenőrt nevezett ki a fontosabb vállalatokhoz. A racionalizálási szempontok alapján bezárt üzemek esetében Megay-Meixner arról is gondoskodott, hogy a berendezések avatott kezekbe kerüljenek. Március 30-án például magához hívatta a Royal Rt. igazgatóját, és felszólította, hogy 24 órán belül egyezzen meg a gyár legfontosabb berendezéseinek átengedéséről, különben bezáratja az egész üzemet, és „testi épsége is kockán forog”133 (azaz behívatja munkaszolgálatra). A kijelölt vevő, a Texa Kft. képviselője ekkor már ott tartózkodott. A Royal Rt. rendelkezett olyan oldószer-visszanyerő gépsorral, amelyet a Texa Kft. megrendelt ugyan a Láng-gépgyárnál, de az csak két év múlva tudta volna neki szállítani. Az „üzlet” célja elsősorban ennek a drága berendezésnek a megszerzése volt, de a Texa Kft. az egyszerűség kedvéért az egész üzemre ajánlatot tett (a Royal Rt. havi 150 ezer pengő nyereséget hozott, a Texa Kft. viszont csak havi nettó 10 ezer pengő bért volt hajlandó fizetni, ami az üzem rezsiszámláinak fedezésére sem volt elegendő).

Ahogyan már korábban említettük, egy miniszteri rendelet alapján az üzletként nem működő műhelyek kivételével minden zsidó tulajdonban levő üzlethelyiséget be kellett zárni. Megay-Meixner azonban azokat is bezáratta, sőt nem tett kivételt a félzsidó tulajdonú műhelyekkel és üzletekkel sem. A külföldi, de zsidónak minősülő iparosok üzlete is zár alá került, és Megay-Meixner azt sem engedélyezte, hogy a zsidó tulajdonos keresztény üzlettársa hozzájuthasson a saját árujához.

A bőripari kormánybiztos április végén kb. ötven sűzcsöt rendelt be leltározásra a hivatalába. Belőlük háromfős szakmai bizottságokat alakított, és felszólította őket arra, hogy a leltározást lehetőleg minél alacsonyabb áron végezzék, mivel a kiárusítás a sűzcs szakmán belül történik majd meg. Amikor egyesek aggályaikat fejezték ki, azzal hallgattatta el őket, hogy ha a szakma nem vállalja a leltározást, akkor egy tételben mindent elad a Centrum Áruháznak vagy egy másik nagykereskedő cégnek, és a keresztény szakmának nem jut semmi. Az átvételt Gévay Béla, a Magyar Bőripari Nyersanyagbeszerző és Elosztó Rt. tisztviselője végezte, aki ha kellett, megzsarolta a feladattól ódzkodó leltározókat, mondván, hogy a tiltakozókat honvédelmi munkaszolgálatra vonultatja be. Az eljárás teret adott vesztegetési lehetőségeknek is, hiszen a szakmai biztos javaslatot tehetett arra, hogy a miniszter mely zsidó üzletet mentesítse a zárlat alól. Így Gévay 15 ezer pengőért elintézte például Müller Györgyné üzletének kinyittatását.

Az akció hasznára, illetve a leltározás körülményeire sajátos fényt vet dr. Kóródy Tibor esete, aki korábban nyilas képviselő volt, de 1944-ben már az üldözötteket és azok vagyonát mentette. Eljárt egy román állampolgár ügyében is, akinek az üzletét nem lett volna szabad zár alá venni, mivel Romániával viszonossági alap állt fenn a kérdésben. Kóródy fáradságot nem ismerve legalább tízszer kereste fel Gévayt, illetve Megay-Meixnert, és egy idő után a félzsidó, illetve kereszténnyel házas („árja párja”) személyek üzemeinek kinyitását is követelte, ami a vonatkozó rendeletek értelmében nem is lett volna megtagadható. Megay-Meixner hajlott volna az üzletek visszaadására, de Gévay felvilágosította, hogy akkor ki fog derülni, hogy a szakszerűtlen átvétel miatt bekövetkezett molykár milliós veszteséget okozott a zárolt készletekben, és ez alkalmat adhat a kincstár elleni perekre. Ennek megfelelően inkább egyetlen üzletet, illetve műhelyt sem adtak vissza.

Szeptember folyamán kezdődött el az üzletek és műhelyek kiárusítása. A még értékesíthető raktárkészleteket Budapesten a Dán testvérek boltjába hordták össze, és a berendezésre csak egyben, az ingatlannal együtt lehetett ajánlatot tenni. 140 budapesti cég közül 115-nek a készleteit nyugatra szállították, a maradék kiárusítását a nyilasok november folyamán fejezték be.134

 

 

„Kárpótlási jegyes privatizáció”

Nyíregyházán a pénzügy-igazgatóság eredeti módon oldotta meg a zsidó vagyon újraosztását. Szociális alapon hat kategóriát állapítottak meg (hősi halált haltak hozzátartozói, hadirokkantak, sokgyermekesek, munkások és családtagjaik havi kétszáz pengő alatti jövedelemmel, terhes anyák, kibombázottak). Az érintettek szeptember 4–9. között „zsidóvagyon vásárlási jegy”-et vehettek át, jogosultságukat „vásárlási könyvecskéjükkel” kellett igazolniuk. A jegyekkel nemsokára különféle cikkeket lehetett volna megvásárolni.135 Kérdéses azonban, hogy az osztogatás valóban megtörtént-e. A szovjet hadsereg október 21-én elfoglalta, 26-án feladta, majd november 1-jén ismét elfoglalta a várost, és gyökeresen „átrendezte” az addigi tulajdonviszonyokat.

 

A konfliktus

A németek nem elégedtek meg a magyarok által megígért szállításokkal. Eichmann csapata és számos egyéb német hivatal további részt szeretett volna a zsidók vagyonából. Ferenczy csendőr alezredes népbírósági vallomásában is említette, hogy a német rendőrségi beosztottak azzal indokolták követeléseiket, hogy a vagyon azt illeti, aki a kérdés „megoldását” vállalja. Mivel a magyar kormány ezt hosszú időn keresztül elmulasztotta, ezzel a zsidók vagyonáról is „lemondott”. A német hatóságok a magyar szervek megkérdezése nélkül foglaltak le lakásokat, berendezési tárgyakat, orvosi eszközöket. A munkácsi zsidók bútorai és ruhaneműi is német kézre kerültek, a szállítóvagonokra a következő szöveget írták: „a magyar nép szeretetadománya a német kibombázottak részére”. Hasonlóan jártak azok is, akik Budán a Majestic panzióból kényszerültek elmenekülni, miután a Gestapo és az SD lefoglalta otthonaikat. Néhány nap múlva bútoraikat a Déli pályaudvaron veszteglő tehervagonokban láthatták viszont mint „önkéntes magyar szeretetadományt” a német kibombázottaknak.136 Horthyt is idegesítette ez az akció, erre utal 1944. június 6-án Hitlerhez írt levelének fogalmazványa, amelyben ez a később módosított megjegyzés szerepel: „mit gondoljanak azok, akiknek üzletét és lakását kiürítik, lakásberendezését elhurcolják.”137 Ezt a célzást megismételte július 17-i levelében is.

A zsidótanácsok állandóan újabb és újabb német követelésekkel és rendelésekkel szembesültek, amelyeket ingyenesen kellett teljesíteniük. Eichmann és munkatársai hosszú listákat készítettek azokról a zsidó tulajdonban lévő üzletekről, amelyek raktárkészletére szemet vetettek. A budapesti zsidótanácsnak német kívánságra komoly bútor- és gépjavító üzemet is be kellett rendeznie, ahol több tucatnyi ember dolgozott német rendelésre, a bérköltség azonban a zsidótanácsot terhelte. Mindemellett – különösen az első hetekben – a magyar államrendőrségen napi huszonöt-negyvenöt fegyveres rablást jelentettek be, amelynek SS-katonák voltak a tettesei, de április végére ez a szám már csak napi kettő-háromra csökkent.138 Önállósította magát a Budapesten székelő német légvédelmi parancsnok is: emberei feltörték a New York kávéházban és a Személynök utca 21–23.-ban berendezett raktárakat, perzsaszőnyegeket és ezüstneműt hurcoltak el. Ebben az esetben azonban a kormánybiztosság vissza tudta szerezni az értékeket.

A német és a magyar hivatalok között már abban a kérdésben is nézeteltérés volt, hogy hogyan kellene bevezetni a zsidócsillag viselését. Német elgondolás szerint a sárga csillagot a zsidók számára a zsidótanács szerezte volna be, és árulta volna hárompengős egységáron. Indok: a csillag ne legyen olyan „slampos”, mint Görögországban és Szerbiában. Valójában ezzel a tanács számára akartak anyagi forrást teremteni, de ezt később elvetették. Bizonyos „textilkereskedelemben érdekelt körök” kormányzati összeköttetéseik segítségével olyan lapközleményeket jelentettek meg, amelyek szerint a csillagot a magyar hatóságok tízpengős áron, monopóliumként fogják árultatni trafikokban. Ez viszont a németeknek nem tetszett, és ejtették a rendeletet. Végül mindenkinek magának kellett megvarrnia a megkülönböztető jelzést, amelynek méretét és anyagát, valamint rögzítésének módját rendelet szabályozta. 139

Bár a németek megtiltották a zsidóknak, hogy a velük szemben támasztott igényekről és követelésekről a magyar hatóságokat tájékoztassák, a zsidótanács tagjai, akik magyar nemzeti szellemben nevelkedtek, ennek ellenére jelentéseket adtak, amelyek riadalmat váltottak ki a magyar hivatali körökben. A zsidóság hazaszeretetéről tanúskodnak azok a megdöbbentő, már-már könyörgő hangú beadványok, amelyekben a zsidótanácsok az őket kifosztó magyar szervek segítségét kérik a német rablások ellen.140

Sztójay áprilistól kezdve külön minisztertanácsokat is összehívott azzal a céllal, hogy minden minisztérium jelentse be a tárcája keretében előforduló német rablást és jogtalan birtokbavételt. Ezekről az esetekről Veesenmayert tételes listával tájékoztatták, és elégtételt kértek, általában eredménytelenül.141 Kecskeméten az is előfordult, hogy a német biztonsági rendőrség nemcsak a gettósítás, hanem az értékek összegyűjtésének feladatát is átvette, mielőtt az illetékes magyar közegek a helyszínre érkeztek volna.142 ők azzal vágtak vissza, hogy lekapcsolták a deportáltak szerelvényéről azt a vagont, amely az érintettek csomagjait szállította.143 Május 17-én a Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium összekötőt bízott meg az összes német követelés ellenőrzésével. Mivel ez az intézkedés nem bizonyult elég hatékonynak, Túrvölgyi Albert személyében hamarosan kormánybiztost neveztek ki „a zsidók anyagi és vagyonjogi kérdéseinek megoldására”144. Kormánybiztos végezte a zsidó műkincsek begyűjtésének feladatát is.145 Mivel a deportálásoknak a központi intenciók ellenére rengeteg orvos és patikus esett áldozatul, ezért egy harmadik kormánybiztos, dr. Incze Antal az „orvosi erők bevetésével” foglalkozott, de nem csak zsidó vonatkozásban!

A legnagyobb zsákmányra Kurt Becher SS-Standartenführer tett szert, aki a „felsőbb SS- és rendőri vezető” gazdasági tanácsadójaként tevékenykedett Magyarországon. Becher a leggazdagabb zsidókra „szakosodott”: portugál, spanyol és svájci vízumok árusításával fosztotta ki őket. Magyarország négy leggazdagabb zsidó családja (Weiss, Kornfeld, Mauthner és Chorin) is csak azért tudott megmenekülni, mert teljes vagyonukat az SS kezelésébe adták.146 Bechertől és társaitól azonban nem állt távol a szociális érzékenység: a kevésbé tehetősek számára a vízum „csak” százezer vagy ötvenezer svájci frankba került.147 Egyes szélhámosok – mint például Bottka Pál – hatalmas előlegeket gyűjtöttek be vízum és repülőjegy ígéretével, majd a becsapottakat a Gestapo kezére játszották.148 Mindez meglehetősen bosszantotta a magyar hatóságokat. Megtörtént az is, hogy a valutával éppen Becherhez igyekvő zsidókat a magyar rendőrség letartóztatta az utcán, pénzüket elkobozta, és valutacsempészet vádjával internálótáborba küldte őket, ahonnan közvetlenül Auschwitzba kerültek.149 A zsidó–német üzletelést megelőzendő, október 15-e után Kovarcz Emil Becher hivatala és lakása elé őrséget állíttatott, de ezt Winkelmann tiltakozására vissza kellett vonnia.150 Az is előfordult, hogy az SD magyarországi vezetője, dr. Hans Geschke panaszt tett Hain Péternél, mert a magyar hatóságok okmányhamisítás és valutarejtegetés miatt olyan személyeket is lefogattak, akik az SD-től mentességi igazolványt kaptak, mivel német részről az „áruért vért” elképzelés jegyében cseretúsznak akarták használni őket.151

Az „áruért vért” akció, más néven „Európa-terv” egy nagyszabású túszcsereajánlat volt a németek részéről. Tízezer teherautóért és más hadicikkekért cserébe Himmler közvetítőkön keresztül április végén felajánlotta, hogy egymillió zsidót semleges területre enged. Himmler nyilván azt gondolta, hogy a „zsidó” Roosevelt és társai szolidárisak európai hitsorsosaikkal. A szövetségesek azonban teljes érdektelenséget mutattak az ötlet iránt: feltételezhető, hogy még „ingyen” sem fogadtak volna be egymillió zsidót.

Nagy tételben az SS nagykereskedelmi áron is hajlandó volt üzletelni a kiutazási vízumokkal. Dieter Wisliceny, Eichmann beosztottja április 5-én felvette a kapcsolatot Kasztner Rezsővel, a Magyar Cionista Szövetség, illetve a Mentőbizottság vezetőjével, és némi huzavona, valamint Himmlerrel történt egyeztetés után megállapodott vele abban, hogy fejenként ezer dollárért lehetővé teszik hatszáz személy kivándorlását Svájcon keresztül (a hatszázból végül is 1685 fő lett). A Mentőbizottság 6,5 millió pengőt fizetett Eichmann-nak. Még nagyobb tételnél (tizenötezer fő) a fejpénz már csak száz dollárt tett ki, ráadásul ebben az esetben a német fél valójában nem nyújtott külön szolgáltatást, mivel Strasshofba nem embermentés, hanem romeltakarítás céljából deportáltak kb. tizenötezer főt a bécsi polgármester kérésére.152 Kasztnert kétszer is letartóztatta a magyar rendőrség: őt azonban német nyomásra szabadon kellett engedni. Hain Bakytól több esetben listákat is kapott gazdagabb személyekről, akikről vagy akiknél „környezettanulmányt” kellett folytatni, ami feltehetően csak az értéktárgyakat érintette.153 A leggazdagabb zsidók kifosztása kormányválságot is okozott: Horthy megtiltotta az üzletkötéseket külföldiek és magyarok között, és Imrédy Béla gazdasági csúcsminiszter élesen tiltakozott az SS-nél a Chorin–Weiss családdal kötött szerződések miatt, majd az SS-lobbi intrikáinak hatására leköszönt a posztjáról, mert nem tudta elérni a szerződések felbontását.

A nyilasok szintén tenni próbáltak a német fosztogatások ellen. Kovarcz Emil meggőyződéses forradalmárnak tekintette magát, és aggódott, hogy a csőcselék beszennyezi elveinek „tisztaságát”. A Hungarista Légiót azért szervezte meg, mert meg akarta menteni a pártot a zülléstől. „Láttam, hogy züllik. Mert lehetetlenség is, hogy szegény, javarészt munkások vagy legalábbis szegény osztályokból származó emberek elhagyott lakásokon vagyonokat leltározzanak. Nagyon jól tudom, tudtam akkor is, hogy abból csak a teljes züllés származhatik, mert aki az arany között turkálhat, amit talán életében nem is látott, annak előbb-utóbb az első gyűrű a zsebében marad, és ő attól kezdve rabló lesz.”154 Ezért bejelentette, hogy a nyilas fosztogatókat agyonlöveti, sőt nyilvános kivégzéseket követelt a Vérmezőn. Hindy Iván azonban lebeszélte erről, arra hivatkozva, hogy nincsen megfelelő karhatalom a tömeg féken tartására.155

Utószó

A deportálásokról és a lakosság reakcióiról általában téves nézetek uralkodnak a történettudományban: „A megszállt területek lakosságának bevonása a ťzsidókérdés végső megoldásábaŤ rendkívüli gyűlöletet és nyugtalanságot provokált ki soraikban. Ez az intézkedés részben általános sztrájkokhoz […] és nyílt felkelésekhez […] vezetett, de állami szintű ellenintézkedéseket is elindított, mint például Dániában vagy Magyarországon”156 írta Wendt.

Magyarországra ilyen állítások nem vonatkoztathatók. Ellenkezőleg, megállapíthatjuk, hogy a végrehajtás itt még radikálisabb volt, mint Németországban (félzsidók és vegyes házasságban élők deportálása). Igaz ugyan, hogy a deportálásokra csak a német megszállást követően kerülhetett sor, és a magyar állam „csak” a halálba küldte a zsidókat, míg a német állam meg is gyilkolta őket. Az előzőleg regnáló magyar kormányok azonban nem a lakosság többségének nyomására akadályozták meg 1944-ig a szigorúbb antiszemita intézkedéseket és a zsidóság deportálását. A helyzet inkább úgy jellemezhető, hogy a mindenkori kormányzat a társadalom rendkívül aktív és népes csoportjával szemben politizált akkor, amikor nem vállalta a „zsidókérdés” radikális „megoldását”. Aktív anti-antiszemita (illetve filoszemita) népesség Magyarországon – a zsidókat leszámítva – alig létezett. Jellemző a társadalom hangulatára, hogy 1945 után több ízben törtek ki pogromok, amelyek ugyan nem jártak olyan súlyos következményekkel, mint Lengyelországban, de mégis tanúskodtak a magyar társadalom fel nem dolgozott antiszemitizmusáról.

Ha megvizsgáljuk a többségi magyar társadalom reagálását az 1945 utáni években (kuláküldözés, politikai perek, sváb kitelepítés), megállapíthatjuk, hogy a legnagyobb társadalmi konszenzus a zsidóüldözés terén nyilvánult meg. A svábok kitelepítése ellen többen tiltakoztak annak ellenére, hogy a szélsőséges elemeket tömörítő parasztpárt és a kommunisták is mindent megtettek egy fiktív faji ellenségkép (ötödik hadoszlop) kialakításáért. A kommunista diktatúra mindenkit sújtott, ezért sokkal egyértelműbb volt, hogy ki a közös ellenség: bizonyítja ezt a lenyírt hajukról rögtön felismerhető szabadultakkal szembeni szolidaritás.157

Sokak szerint Auschwitz abban különbözött a Gulagtól, hogy az előbbiben az ölés öncéllá vált, míg az utóbbiban a fő szempont nem a fizikai megsemmisítés, hanem a termelőerő kihasználása és az átnevelés volt. „Nem kell hangsúlyoznunk a magyar zsidók deportálásának gazdasági és katonai értelmetlenségét 1944 tavaszán […] a zsidók és cigányok futószalagszerű megsemmisítésének semmilyen instrumentális jellege nem volt, önmagában vált a rezsim céljává, és a háborús viszonyok közepette minden katonai és gazdasági irracionalitása ellenére valósították meg158 – írja például Enzo Traverso marxista történész. – A klasszikus marxizmus […] képtelen volt elismerni, hogy a zsidók megsemmisítésében az ideológia primátusa érvényesült a gazdaság fölött”159 – teszi ehhez hozzá annak indoklására, hogy a holokauszt nem magyarázható materiális okokkal. Hasonlóan érvel Krausz Tamás is, aki szerint az alapvető különbség abban áll Auschwitz és a Gulag között, hogy a náci megsemmisítőtáborokban nem folyt gazdálkodás, csak a halottakkal.160 Krausz azonban nem említi, hogy megsemmisítőtáborba 1944-ben csak olyanok kerültek, akiknek a munkaereje a náci becslés szerint „nem állt arányban” az életben tartásukhoz szükséges eszközök értékével.161 A magyarországi deportálások cáfolják azt a nézetet, mely szerint a deportálásokra kizárólag az irracionális antiszemitizmus miatt került sor. Ellenkezőleg: a halálvonatok mögött minden esetben hideg és racionális gazdasági számítás is állt. Tanulmányunkban megkíséreltük kimutatni, hogy a magyar állam hogyan profitált honfitársai megsemmisítéséből. Német részről hasonló racionalizáló motívumok figyelhetőek meg: Auschwitzban egyetlen transzport sem hagyta el szelekció nélkül a rámpákat. Maguk a deportálások jelentős mértékben növelték a német megszállás népszerűségét, és lehetőséget adtak a magyar gazdaság hatékonyabb háborús kihasználására. A németeknek fizetett havi 200, majd 300 millió pengős hadi-hozzájárulást és az egyéb szolgáltatásokat a magyar fél ugyanis a zsidó vagyon árjásításából viszonylag könnyedén fedezte. A deportáltak száma után Magyarországról kiszállított élelmiszer-fejadagok is szerepet játszottak abban, hogy az első világháborús helyzettel ellentétben Németországban az összeomlásig senki sem éhezett. Himmler még arra is hajlandó volt, hogy pénzért, illetve hadianyagért szabadon eressze a zsidókat: ezt viszont a szövetségesek nem vállalhatták, hiszen így meghosszabbították volna a háborút. Mindez nem enyhíti, hanem súlyosbítja azok felelősségét, akik a népirtást kitervelték: aljasságuk éppen a racionalizálni vélt tömeggyilkosság motívumával ragadható meg.

Ha azt vizsgáljuk, hogy a „zsidókérdés végső megoldásából” a német vagy a magyar fél profitált-e többet, akkor az állapítható meg, hogy 1944-ben a németek által hatalomra juttatott politikusok és a mögöttük álló csoportok nagyobb mértékben tudtak részesedni a zsidó vagyonból, mint a Harmadik Birodalom. A munkamegosztás és a polikratikus hatalmi struktúrák egyáltalán nem csökkentették a megsemmisítés hatékonyságát, csupán az elosztást nehezítették meg. Az önkormányzatok, az ipartestületek, a Vám- és Pénzügőyrség, a pénzügy-igazgatóság, a közigazgatás különféle ágai, a csendőrség, a rendőrség, a honvédség és az illetékes minisztériumok mind együtt tudtak működni a feladat megoldása érdekében. Igaz ugyan, hogy mindenütt voltak mentési kísérletek, de a végeredmény: 430 ezer deportált és kb. 760-780 ezer vagyonától részben vagy teljesen megfosztott ember két hónap alatt.162 Ez azt mutatja, hogy a mentési kísérletek csak szabályt erősítő kivételeknek tekinthetők.

A kifosztást végrehajtó hálózatok katasztrofálisan hatékonynak bizonyultak. A polikratikus végrehajtásnak köszönhetően mindenki arra hivatkozhatott, hogy csak a törvényben lefektetett szabályok végrehajtásáért felelős. A teljes folyamatot nem volt kötelező, de nem is lehetett teljesen átlátni. Aki azonban tudni akarta, hogy a deportáltakra milyen sors vár, az már 1944. március 19-e előtt is sokat tudhatott: a tömeges kivégzések és az Einsatzgruppék működése már 1941 óta ismert volt.163 Egyszerűbb és egyúttal olcsóbb volt a legvégső megoldást a németeknek átengedve kibújni a felelősség alól, hiszen azt nagy nyilvánosság előtt többször is deklarálták, hogy a deportálásból senki nem fog visszatérni. Szálasi 1943-ban arról értekezett, hogy a világ zsidóságát az USA-ba fogják a gőyzelem után deportálni, ahol az ezáltal életre kelő „nemzeti mozgalom” majd kénytelen lesz „végleg” rendezni a zsidóság sorsának kérdését: „Az amerikai nép lelki beállítottságától, elsősorban a zsidóktól nyert erkölcsi, szellemi és anyagi neveltségétől fog függeni, hogy ennek a kérdésnek elintézésénél a katyn'i gyakorlatot fogják-e alkalmazni. Az európai és ázsiai nagyterek népeinek nem lesz idejük, hogy arra figyeljenek, hányszor ugat fel a colt ťTexasban vagy ArizonábanŤ és tesz pontot sok évezredes vándorlásban volt nép élete mögé. Ezeket a gondolatokat Amerikának hagyjuk.”164

 

 

1 Részlet a Berliner Lokal-Anzeiger című lapból (1944). Idézi Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon. Budapest, 1948, Magyar Téka, 163. o.

2 Endre László (1895–1946) 1923-tól a gödöllői járás főszolgabírája, 1938-tól Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja, a Sztójay-kormányban belügyi közigazgatási államtitkár volt. Vezető pozíciókat töltött be különböző fajvédő és antiszemita egyesületekben, államtitkárként Baky Lászlóval együtt főszerepet vállalt a deportálások megszervezésében.

3 Ezt a nézetet képviseli Randolph L. Braham: A népirtás politikája – a holocaust Magyarországon. 1–2. köt. Budapest, 1997, Belvárosi, 374. o.

4 Adolf Eichmann (1906–1962) Obersturmbannführer, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV B 4 osztályának vezetője és a zsidóság deportálásának vezető szakembere volt. 1945 után Argentínába szökött, az izraeli titkosszolgálat elrabolta, 1962-ben Izraelben halálra ítélték, és kivégezték.

15 Kőszeg, április havi helyzetjelentés: „A közönség várja a zsidók teljes elkülönítését, általános óhaj, hogy gettórendszerben élhessenek csak.” Magyar Országos Levéltár Óbuda (MOL-Ó), I–11, 6. sz. irat.

16 Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Gőyr-Sopron megyei levéltárból. Szerk. Ságvári Ágnes. Budapest, 1994, Magyar Auschwitz Alapítvány, II. füzet, 12–14., 20–21. o. (A Dokumentumok... sorozat Ságvári szerkesztésében ugyanabban az évben mindegyik megyére megjelent, ezeket a forrásokat a továbbiakban Dokumentumok... és az érintett megye neve jelzi.)

17 Kultsár István (1896–?) 1936-ig a Közoktatásügyi Minisztériumban Klebelsberg Kuno és Karafiáth Jenő titkára, 1936-tól miniszteri osztálytanácsos és az elnöki B osztály (fegyelmi és egyetemi munkatáborügyek) helyettes vezetője volt. 1937-től miniszteri biztosi, 1938-tól kormánybiztosi rangban foglalkozott az „értelmiségi munkanélküliség felszámolásával”. 1938-ban kormánybiztosi rangban a „gazdasági egyensúly törvény” névvel illetett első zsidótörvény ellenőrzése is a feladata lett. Hivatala kb. hatszáz embert foglalkoztatott. Kultsárt szélsőséges antiszemitizmusa miatt Kállay 1943-ban leváltatta. 1945 után Dél-Amerikába menekült. Személyére lásd Budapest Főváros Levéltára (BFL) 83377 Kultsár István vizsgálati dossziéja.

18 MOL-Ó I–79, 6849/1944 Országos Erdészeti Egyesület.

19 Braham: i. m. 491. o.

10 Erdélyi József (1896–1978) költő, a népi írók radikális antiszemita köreihez tartozó értelmiségi. Solymosi Eszter vére című versét 1937-ben publikálta a Virradatban. Erdélyit később a Rákosi-rendszer integrálta. Lásd Standeisky Éva: Bűnbocsánat. Erdélyi József pere és költői rehabilitálása. 2000, 2001. június, 49–62. o.

11 A szociáldemokrata párt választóinak nagy részét 1939-ben elvesztette, a kommunisták jelentéktelenek voltak, a polgári demokraták pedig éppen hogy bekerültek a parlamentbe.

12 Schlachta Margit, zadjeli és nádasi (1884–1974) politikus, szociális nővér, a Szociális Testvérek Társasága és a Keresztény Női Tábor vezetője, a fajüldözés kérlelhetetlen ellenfele. Antifasiszta helytállásával 1944-ben kb. ezer embert mentett meg az elhurcolástól.

13 Bethlen Istvánné Bethlen Margit, Bethlen István miniszterelnök, politikus felesége.

14 Schlachta 1942-ben minden képviselőnek levelet küldött, amelyben tiltakozott a zsidótörvények ellen, ezért többek közt Endre László és Kodolányi János is felháborodott publicisztikában támadta. 1943-ban körlevelet adott ki, amelyben ez a felhívás szerepelt: „Fogadj szívedbe egy munkaszolgálatost, akit a korszellem kizárt a testvérközösségből.” Gróf Bethlen Istvánné és barátai 1944 őszén szolidaritásuk jeléül sárga falevelet tűztek a ruhájukra, tiltakozva a zsidócsillag viselése ellen.

15 Baky László (1898–1946) csendőrtiszt, 1939-től országgyűlési képviselő, nyilas és nemzetiszocialista politikus, a Sztójay-kormány belügyi politikai államtitkára volt. Háborús bűnösként kivégezték.

16 A rendeletet és eddig ismertté vált mellékleteit részletezi Braham: i. m. 549–552. o.

17 Reményi-Schneller Lajos (1892–1946) pénzügyi szakember, 1938–1944 között az Imrédy-, a Teleki-, a Bárdossy-, a Kállay-, a Sztójay-, majd a Szálasi-kormány pénzügyminisztere volt. A népbíróság halálra ítélte, kivégezték.

18 Endre László 31.100/1944 XXI. res., 50.500/1944 K. K. M., 25.700/1944. sz. IX IP. M. sz. rendeletek.

19 E rendeletek eddigi legteljesebb összefoglalását adja Vértes Róbert: Magyarországi zsidótörvények és rendeletek. Budapest, 1997, Polgár.

20 1600/1944. ME. rendelet a zsidóvagyon bejelentéséről (április 16.), Király Gyula csendőr ezredes 6138/1944. sz. rendelete a vagyonok elrejtésének megakadályozásáról (április 11.) és 6754/1944. sz. rendelete ugyanebben a tárgyban, Reményi-Schneller Lajos 147.310/1944. és 147.379/1944. sz. körrendelete.

21 147.310/1944. PM VI. fő sz. körrendelet „a közigazgatási hatóságok által a zsidóktól őrizetbe vett ingóságok átvétele, illetőleg az elhagyott zsidó lakások, üzlethelyiségek, raktárhelyiségek stb. leltározása tárgyában”. 1944. május 15. United States Holocaust Memorial Museum A. 0294. Reel 143, 4/1944 kb. sz. irat melléklete.

22 147.379/1944. PM VI. fő sz. körrendelet a gyűjtőtáborban elhelyezendő és elkülönítendő zsidók vagyonának biztosítása tárgyában. 1944. május 15. MOL-Ó I-11. tekercs, 95–97. o.

23 Aljegyzői jelentés a polgármesternek. 1944. május 6. Dokumentumok… (Csongrád). 36. o.

24 9373/1944. sz. kaposvári polgármesteri hirdetmény. 1944. május 2. Dokumentumok... (Somogy). 57. o.

25 A magyar királyi rendőrség sárvári kisegítő toloncházának jelentését közli Dokumentumok… (Vas). 54–55. o.

26 Szász Lajos (1888–1946) pénzügyi szakember, egyetemi magántanár, 1942–1944 között minden kormányban ipari miniszter volt. Háborús bűnösként halálra ítélték, és kivégezték.

27 Matolcsy Mátyás vizsgálati dossziéja. Történeti Hivatal (TH) V-117742, oldalszám nélkül.

28 Sztójay Döme (1883–1946) hírszerző, katonatiszt, diplomata, 1935–1944 között berlini magyar követ, 1944. március 22-től miniszterelnök és külügyminiszter volt. A népbíróság halálra ítélte, és kivégezték.

29 Lévai: i. m. 214. o.

30 Mentességet élveztek például az olimpiai bajnokok, a hadirokkantak, a háborús kitüntetések birtokosai, valamint azok, akik a magyarság „nemzeti mozgalmaiban” részt vettek. A kormányzó, a vallás- és közoktatásügyi miniszter egyéni kérelmek alapján szintén jogosult volt mentességet adni.

31 Ez kitűnik Ferenczy László csendőr alezredes jelentéseiből is, aki éberen figyelte és felülvizsgálta az ilyen jellegű – sajnos csak rendkívül ritkán előforduló – mentesítéseket. Jelentéseit idézi Az Endre–Baky–Jaross-per. Szerk. Karsai László, Molnár Judit. Budapest, 1994, Cserépfalvi (A továbbiakban Az Endre–Baky–Jaross-per.), 505. o.

32 A német külügyminisztérium táviratát idézi Zinner Tibor–Róna Péter: Szálasiék bilincsben. 1–2. köt. Budapest, 1986, Zrínyi, 2. köt. 80. o.

33 Bár a megjegyzés teljesen reálisan adja vissza az értekezletek hangulatát, megemlítendő, hogy Uray (vagy Urai) nevű csendőr százados nem létezett. A népbíróság Lullay László Leó csendőr századost (1898–?) gyanúsította ezzel a kijelentéssel, ő azonban egy szavahihető (?) tanúval bizonyította, hogy nem volt jelen a tanácskozáson.
A kijelentés elhangzását mindenesetre egy eredeti dokumentum rögzítette, ezért nincs okunk kétségbe vonni. Lullayt elsősorban ezért életfogytiglanra ítélték, majd 1956-ban büntetését 15 évre mérsékelték, 1961-ben még életben volt. A dokumentumokat lásd Lullay László vizsgálati dossziéja. TH V-83819.

34 Az Endre–Baky–Jaross-per. 52. o. Endre László vallomása a népbíróság előtt.

35 A munkácsi bizalmas értekezlet szövegét idézi Zinner–Róna: i. m. 2. köt. 84. o.

36 A nyíregyházi, illetve mátészalkai gyűjtőtábor felállítását elrendelő iratot közli Dokumentumok... (Szabolcs-Szatmár-Bereg). 35. o.

37 Otto Winkelmann (1894–1977) volt a német megszállás után a magyarországi „magasabb SS- és rendőri vezető” (Höherer SS und Polizeiführer in Ungarn), a zsidó deportálások egyik német felelőse.

38 Winkelmann vallomása. TH V-83989, oldalszám nélkül.

39 Domokos Miksa népbírósági vallomása in Az Endre–Baky–Jaross-per. 320. o.

40 Juhász Gyula–Pamlényi Ervin–Ránki György–Tilkovszky Loránd: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933–1944. Budapest, 1968, Kossuth, 855. o.

41 Winkelmann vallomása. TH V-3989.

42 MOL-Ó, mikrofilm I–72 számos olyan tiltakozó levelet tartalmaz, amelyben keresztény házastársak tesznek panaszt.

43 A hódmezővásárhelyi körjegyző jelentése a polgármesterhez. 1944. május 6. MOL-Ó, mikrofilm I–79.

44 A kárt szenvedett személyek vallomásai, Nagybánya szabad királyi város polgármestere által készített jegyzőkönyv. 1944. április 26. TH 643 IV. köt. 151. o.

45 Dr. Balogh Sándor, Debrecen polgármestere ezekkel a szavakkal hozott határozatot 1944. június 30-án a zsidó vagyon kezeléséről. Idézi Schiller József: A strasshofi mentőakció és előzményei (1944–1945). Budapest, 1996, Cserépfalvi, 16. o.

46 Az Endre–Baky–Jaross-per. 46. o.

47 Lévai: i. m. 59. o.

48 A Kolozsvári Estilap 1944. május 17-i tudósítását Jaross beszédéről idézi Lévai: i. m. 138. o.

49 Kunder Antal (1900–?) hivatásos hadiműszaki törzskari tiszt, Gömbös Gyula pártfogoltja, 1935-től a külkereskedelmi hivatal kormánybiztosa, 1936-tól elnöke, 1938-tól országgyűlési képviselő, kereskedelmi államtitkár, majd miniszter volt, 1939-ben lemondott. A Sztójay-kormányban augusztus 7-ig kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter volt. Személyére lásd Kunder Antal vizsgálati dossziéja. TH V-99185.

50 Matolcsy Mátyás (1905–1953) apja orvos-gyógyszerész, egyetemi tanár volt, családjának ötszáz holdas birtoka volt Farmoson. 1929-ben műszaki doktori oklevelet szerzett (London földalatti villamos közlekedése. Budapest, 1929). 1932-ben közgazdaság-tudományból is doktorált (Nagybritannia energiagazdálkodása, különös tekintettel szénbánya iparára és az ország villamosítására. Budapest, 1932). Tanulmányutakon vett részt az USA-ban, Németországban, Angliában (London School of Economics) és Franciaországban. A magyar jövedelemeloszlásról írt munkája angolul is megjelent. 1930-tól a Magyar Gazdaságkutató Intézet előadója. 1935-ben a nagykátai választókerületben a kormánypárt nem hivatalos jelöltjeként képviselővé választották. 1937-ben belépett a kisgazdapártba, 1938-ban azonban kilépett, és Nemzeti Szocialista Front néven önálló pártot alapított. 1939-ben csatlakozott Pálffy Fidél Magyar Nemzeti Szocialista Pártjához, amely 1940 októberében egyesült a nyilasokkal. (Bátyja, Matolcsy Tamás, a híres Verebélyi-klinika sebésze, szintén nyilas képviselőséget vállalt.) Két alkalommal is rendezett Parasztfőiskolát a nyilas paraszti vezetőség továbbképzésére. Összesen harminc tanulmányt, illetve könyvet írt. Tudományos dolgozatai 1937-től egyre inkább a zsidókérdéssel foglalkoztak (Új élet a magyar földön. Budapest, 1938; A magyarországi jövedelem és adótehermegoszlás. 1938; Harcom a földért. Budapest, 1939; Föld, Nép, Élet. Budapest, 1941; A zsidók útja Budapest, 1941; Zsidók házvagyona. Budapest, 1942). 1942 márciusában a kormányzóhelyettes-választás miatt összeveszett a nyilasokkal, és kilépett a pártból, majd 1943 augusztusában felvételét kérte a kormánypártba. A nyilasokkal történt szakítása után a korábbi agresszív antiszemita kirohanásokat csökkentve, de továbbra is rasszista szemlélettel írt: Az életszínvonal alakulása Magyarországon. Budapest, 1944; A magyar mezőgazdaság adósságterheinek alakulása az 1924–1944-es években. Budapest, 1944. 1946-ban a népbíróság tízévi börtönre ítélte; 1953-ban szívrohamban meghalt.

51 Matolcsy Mátyás parlamenti interpellációja a fölös vásárlóerőről 1942. november 24-én. TH-117742.

52 Sztójay Döme és társai vizsgálati dossziéja. TH V-101501, 101. o.

53 Jaross Andor (1896–1946) 1938–1940 között a felvidéki ügyek tárca nélküli minisztere, az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártja vezető politikusa, a Sztójay-kormányban belügyminiszter volt. Háborús bűnösként kivégezték.

54 Az Endre–Baky–Jaross-per. 160–161., 431. o.

55 A Wannsee-konferenciát 1942. január 20-án tartották Berlin mellett: a Harmadik Birodalom minisztériumainak államtitkárai, valamint egyéb a „zsidókérdés végleges megoldása” kapcsán illetékessé vált szervezetek képviselői egyeztették itt hatásköreik elhatárolását és feladataik koordinálását. Az európai zsidóság megsemmisítéséről azonban nem itt döntöttek, hanem már hónapokkal korábban, 1941 szeptembere és decembere között (a decemberi dátum a leginkább valószínű – az USA ugyanis ekkor lépett be a háborúba). Hitler pedig több alkalommal megjövendölte, hogy „amennyiben a nemzetközi zsidóság világháborút robbant ki, akkor annak a zsidóság elpusztítása lesz a következménye”.

56 Gyáriparosok Országos Szövetsége.

57 Schiller: i. m. 16. o.

58 K. K. M. 71.735/1944. sz. rendelet alapján. MOL-Ó I–13, 38. o.

59 A kereskedelem- és közlekedésügyi miniszter 50.500/1944. és 58.000/1944. sz. rendelete.

60 Dokumentumok… (Somogy). 50–51. o. idézi a Somogyi Újság vonatkozó számát.

61 MOL-Ó, mikrofilm I–13, 35. o.

62 Bányász Jenő perirata. BFL B 23098/1919.

63 Erről az 50.500/1944. és a 62.738/1944. (június 12.) K. K. M. sz. rendelet intézkedett.

64 A magyar királyi rendőrség szekszárdi kapitányságának jelentése. 1944. május 5. MOL-Ó, mikrofilm I–11.

65 Ferenczy László (1895–1946) Adolf Eichmann összekötő tisztje. Az első világháborúban megkapta a legmagasabb legénységi kitüntetést, az arany vitézségi érmet. A népbíróság halálra ítélte, majd kivégezték.

66 Ferenczy alezredes 1944. június 8-án kelt II/3. sz. jelentését idézi Az Endre–Baky–Jaross-per. 515. o.

67 Jaross levele Kundernek, 1944. június 7. In Benoschofsky Ilona–Karsai Elek: Vádirat a nácizmus ellen. Dokumentumok a magyarországi zsidóság üldöztetéséhez. 1–2. köt. Budapest, 1960, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, 2. köt. 151. o.

68 A Pénzintézeti Központ gazdasági igazgatóságának ülése, 1944. április 26. MOL 24.463. tekercs.

69 Per Anger svéd ügyvivő jelentése Christian Günther külügyminiszternek a gazdasági változásokról Magyarországon. In Emberirtás-embermentés: svéd követjelentések 1944-ből. Az auschwitzi jegyzőkönyv. Válogatta, ford., bevezetővel ellátta és a jegyzeteket írta Bajtay Péter. Budapest, 1994, Katalizátor Iroda (A továbbiakban Emberirtás-embermentés.), 95–97. o.

70 Jurcsek Béla földművelésügyi miniszter végrehajtási utasítása a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá vételéről rendelkező 1600/1944. sz. rendelethez, 1944. május 1., 12. § (2.) bekezdés. MOL-Ó I–40.

71 Jurcsek Béla (1893–1945) 1942-ben a közellátásügyi hivatal államtitkára, majd földművelésügyi és közellátásügyi miniszter volt. 1945-ben öngyilkos lett.

72 Schiller: i. m. 16. o.

73 Az utasítást idézi Braham: i. m. 552. o.

74 Ferenczy László I/1. sz. eseményjelentése 1944. május 3-án kelt. Eredetije a Belügyminisztérium Történeti Irattárában található V-79348 sz. alatt, idézi Az Endre–Baky–Jaross-per. 497–499. o.

75 A magyar királyi rendőrség szegedi kapitánysága, rendkívüli parancs. MOL-Ó, mikrofilm I–30, 22. sz. irat.

76 Dokumentumok… (Baranya). 28–29. o. A Borbola Jenő rendőrfőkapitány-helyettes és Bajos Aladárné szülésznő ellen indított perek iratai.

77 Ferenczy László I/5. sz. eseményjelentését idézi Az Endre–Baky–Jaross-per. 505. o.

78 Ferenczy II/2. sz. eseményjelentését idézi uo. 510. o.

79 Braham: i. m. 613. o.

80 A magyar királyi csendőrség nyomozó osztálya, zsidó mozgalmak. Budapest, 1944. május 30. MOL-Ó I–12.

81 Hódmezővásárhely polgármestere a szegedi pénzügy-igazgatóságnak. 1944. június 21. MOL-Ó I–79.

82 Sajnos csak a VIII. kassai csendőrkerületnek maradtak fenn teljes mértékben az átvételt tanúsító nyugtái.
MOL-Ó Z 936, 8. cs.

83 Wohl Sándorné kérvénye Túrvölgyi Albert kormánybiztoshoz. MOL-Ó I–72. Wohlnénak a gettóban elvették a cipőjét, a jegygyűrűjét és a készpénzét, valamint a lakását is zár alá helyezték. Bár a gettóból kiszabadulhatott, az értékeit nem kapta vissza.

84 Idézi Braham: i. m. 648. o.

85 Törvénytervezet a zsidóknak az ország közéletéből és gazdasági életéből való kiküszöböléséről. 1944. május 19. és Rendelettervezet a zsidóknak az ország gazdasági életéből való kiküszöböléséről. 1944. június 2. Benoschofsky–Karsai: i. m. 2. köt. 69–75. o.

86 A magyar Királyi Államrendőrség, zsidó mozgalmak. Budapest, 1944. május 30. 84–89. o. MOL-Ó, mikrofilm I-12.

87 Hain Péter vallomását lásd Az Endre–Baky–Jaross-per. 278. o.

88 MOL-Ó Z 12-68. cs.

89 A Magyar Nemzeti Bank közgyűlésének XX. rendes évi ülése 1944. február 7-én. A Főtanács jelentése az 1944. évi üzletviteléről, XXII–XXIV. o. Budapest, 1944, Magyar Nemzeti Bank.

90 Dokumentumok a magyar hitelpolitika, pénzforgalom és bankrendszer történetéhez (1945–1949). Szerk. Tallós György. Budapest, 1989, Közgazdasági és Jogi, 196. o.

91 Botos János: A Magyar Nemzeti Bank története. 1–2. köt. Budapest, 1999, Presscon, 269. o.

92 Uo. 270. o.; MOL Z 10, 231. csomó, E 1283/1944; XXIX-L-1-d 10. és 25. d.

93 Gőyr-Sopron megyében például a Sopronmegyei Első Takarékpénztár és a Rábaközi Takarékpénztár fiókjai is őriztek letétbe helyezett tárgyakat, valamint a személyi motozás folyamán elkobzott értékeket. Dokumentumok... (Gőyr-Sopron). II. füzet, 23. o.

94 Braham: i. m. 543. o. Számadatokat az 1944. június 14-i minisztertanácsi jegyzőkönyv, amelyben utalás van Reményi-Schneller beszámolójára, sajnos nem tartalmaz.

95 Dokumentumok... (Gőyr-Sopron). II. füzet, 24. o.

96 Lévai Jenő: Endre László, a háborús bűnösök listavezetője. Budapest, [é. n.], Magyar Téka, 68. o.

97 Karsai Elek–Karsai László: A Szálasi-per. Budapest, 1988, Reform, 413. o.

98 Kivonat a Politikatörténeti Alapítvány kutatócsoportjának zárójelentéséből, 4. o. Fénymásolat a szerző birtokában.

99 Dokumentumok... (Zala). 22. o.

100 Például Dokumentumok... (Zala). 62. o.

101 Magyar Statisztikai Évkönyv 1944. Budapest, 1944, Központi Statisztikai Hivatal, 229. o.

102 Botos: i. m. 295. o.

103 Gréczi Imréné feljelentése. MOL-Ó I–12, 59. o.

104 Matolcsy Mátyás: A zsidók házvagyona Budapesten és a vidéki városokban. Budapest, 1941, Nyilaskeresztes Párt, 13. o.

105 Részletesen lásd uo.

106 Jaross 3410/1944. eln. sz. utasítása. 1944. május 13. Benoschofsky–Karsai: i. m. 1. köt. 312–313. o.

107 A Battonyai járás főszolgabírójának jelentése. 1933. május 23. MOL-Ó, mikrofilm I–40.

108 Schefflerné beadványa. MOL-Ó, mikrofilm I–72.

109 Salánky Emil beadványa. MOL-Ó, mikrofilm I–72.

110 Budapest polgármesterének 523926/1944 XXI. sz. leirata, idézi Vértes: i. m. 328. o.

111 Vadász János–Ravasz Illés: A légiharcok okozta károk. A zsidókra vonatkozó legújabb fontosabb kormányrendeletek magánjogi vonatkozásai.Budapest, 1944, 90. o.

112 MOL-Ó, mikrofilm I–13, 103. o.

113 A helyszíni osztogatásról dokumentumot közöl: Dokumentumok… (Szabolcs-Szatmár-Bereg). 62. o.

114 3. sz. melléklet a 3.900/1944. sz. utasításhoz: Kimutatás a zsidók háztartásában volt ruhaneműeknek az egyes tárcák közötti %-os felosztásáról. MOL-Ó, mikrofilm I–79.

115 A 3900/1944. sz. rendelet végrehajtásának előkészítése. MOL-Ó I–12.

116 MOL-Ó I–30, 64. sz. irat.

117 Uo. 66. sz. irat, 1944. december 7.

118 Dokumentumok... (Szabolcs-Szatmár-Bereg). 66. o.

119 Ferenczy jelentését idézi Az Endre–Baky–Jaross-per. 504. o.

120 A már 1941 folyamán eszközölt rádióbegyűjtéseket említik az ország különböző rendőrkapitányságairól származó jelentések, lásd Kollaboráció vagy kooperáció? A budapesti Zsidó Tanács. Szerk. Schmidt Mária. Budapest, 1990, Minerva, 120., 127. o.

121 Ez a gyorsaság nem véletlen: Endre László, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánja már 1941 folyamán utasítást adott az összes „zsidórádió” begyűjtésére, csakhogy akkor Magyarország belügyminisztere még rendreutasította a nyilas alispánt.

122 A magyar királyi belügyminiszter 192.500/1944. sz. rendelete, 24. o. MOL-Ó, mikrofilm I–13.

123 A sátoraljaújhelyi rendőrkapitányság jelentését idézi Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekerén. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1998, Magvető, 140. o.

124 Endre László levele Veesenmayernek, dátum nélkül. TH V-79802/5.

125 Schiller: i. m. 16. o.

126 Sztójay Döme és társai vizsgálati dossziéja, TH V-101501. 101. o.

127 Kunder sajtónyilatkozata (Esti Újság, 1941. április 8.). Uo. 101. o.

128 A számla létezéséről az első irat 1944. június 26-án tudósít. Kunder 79.290/1944. sz. rendelete utasította az iparhatóságokat, hogy a zsidók zárolt számlája helyett erre a számlára kell minden befizetést teljesíteni.

129 Wallenberg jelentése a svéd külügyminisztériumnak 1944. szeptember 12-én. In Emberirtás-embermentés. 128. o.

130 Zánkay Péterné miniszterelnöki titkárnő vallomása a népbíróság előtt, idézi Sipos Péter: Imrédy Béla a vádlottak padján. Budapest, 1999, Osiris-Századvég, 99. o.

131 Rákosi Gyula periratai. TH V-56031.

132 Aggteleki felhívását közli a Harc 1944. május 15-i száma.

133 Megay-Meixner Károly vizsgálati dossziéja, vallomások. TH V-10368.

134 Uo. Megay-Meixnert három évre és ingó vagyontárgyainak elkobzására, Gévayt egy év hat hónapi börtönre ítélte a népbíróság.

135 Az erről szóló iratot közli: Dokumentumok... (Szabolcs-Szatmár-Bereg). 70–71. o.

136 A károsult személyek vallomásai. TH 643/4.

137 Horthy Miklós titkos iratai. (4. kiad.) Az iratokat sajtó alá rendezte, magyarázó szövegekkel ellátta Szinai Miklós és Szücs László. Budapest, 1972, Kossuth, 456. o.

138 Endre László dossziéja. TH V-79/80213a.

139 Lévai: Zsidósors Magyarországon. 78. o.

140 Példákat lásd: MOL-Ó I–30, 5., 6. sz. irat.

141 Zánkay Péterné miniszterelnöki titkárnő vallomása a népbíróság előtt, idézi Sipos: i. m. 83. o.

142 Ferenczy vallomása a népbíróság előtt. Az Endre–Baky–Jaross-per. 231. o.

143 Braham: i. m. 530. o.

144 A kormánybiztosságot 1944. június 1-jén hozták létre Túrvölgyi Albert vezetésével.

145 A zsidó műtárgyak begyűjtésének kormánybiztosa Csánky Dénes festőművész volt, aki kiállítást is szervezett az összerabolt anyagból. Az államvédelmi központhoz befutó, zsidóvagyon-rejtegetést bejelentő feljelentések ellenőrzésére Csánky több esetben maga ment ki. A kormánybiztosság felállítását az 1830/1944. sz. miniszterelnöki rendelet írta elő.

146 Karsai Elek–Szinai Miklós: A Weiss Manfréd-vagyon német kézre kerülésének története. Századok, 1961. 4–5. sz. 694–712. o.

147 MOL-Ó, mikrofilm I–12, 130–135. o.

148 Kivel mi történt. Riportlexikon a sorsforduló szereplőiről és vértanúiról. Első összefoglaló jelentés: a német megszállástól a felszabadulásig. Szerk. Turcsányi Gyula. Budapest, 1945, Szerző, 23. o.

149 Ilyen esetre található példa a MOL-Ó, mikrofilm I–12 tekercs 130. oldalán.

150 Kovarcz Emil vizsgálati dossziéja. TH V-56031/3 232. o.

151 Hain Péter vallomását idézi Az Endre–Baky–Jaross-per. 275. o.

152 A strasshofi mentőakcióra lásd Schiller: i. m.

153 Hain Péter vallomását idézi Az Endre–Baky–Jaross-per. 278. o.

154 Kovarcz Emil vallomása. TH V-56031/3 234. o.

155 Uo.

156 Berndt Jürgen Wendt: Das nationalsozialistische Deutschland. Berlin, 1999, Landeszentrale für politische Bildung, 183. o.

157 Ezzel a megállapítással ellenkezik Schmidt: i. m. 96. o.

158 Enzo Traverso: A marxizmus Auschwitz után. Eszmélet, 45. sz. 2000. tavasz, 73. o.

159 Uo. 81. o.

160 Krausz Tamás: Gulag és Auschwitz avagy: az összehasonlító elemzés értelme és funkciója. Eszmélet, 45. sz. 2000. tavasz, 111. o.

161 Igaz ugyan, hogy 1941–1942-ben a megsemmisítésnél nem törődtek a munkaerővel, de ez nemcsak a zsidók, hanem a szovjet hadifoglyok esetében is így volt, akiket tömegesen hagytak éhen halni. A háború első szakaszában ugyanis még nem volt munkaerőhiány. Ezzel szemben Németország élelmiszerkészletei minimálisak voltak: már 1939-ben is azzal indokolták az eutanáziaakciót, hogy ezzel élelmiszert takaríthatnak meg. A közellátásból 1941-ben először kizártak nem a zsidók, hanem a szovjet hadifoglyok voltak, őket ugyanis már begyűjtötték, és táborokba zárták. A zsidók teljes megsemmisítésének eldöntése csak 1941. szeptember–december között történhetett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a háború nem fejeződik be hónapokon belül, az élelmiszertartalékok azonban már-már kritikus szintre apadtak. Minderről részletesebben lásd Götz Aly: „Endlösung”. Völkerverschiebung und der Mord an den europäischen Juden. Frankfurt, 1995, S. Fischer.

162 Kovács Alajos 1944-ben publikált és 1941-es adatokat feldolgozó számítása szerint az országban 825 ezren minősültek a harmadik zsidótörvény értelmében zsidó származásúnak vagy zsidó „vonatkozásúnak”. Közülük azonban 1944-re több tízezer ember nem volt életben, vagy nem tartózkodott Magyarországon.

163 A zsidóság azonban nem akart ezekkel a hírekkel foglalkozni. Többségükben asszimiláltnak tartották magukat, és nem éreztek közösséget a galíciai vagy az oroszországi zsidókkal.

164 Szálasi Ferenc: Nagytér, élettér, vezetőnép. Előadás a Hűség Házában 1943. június 15-16-án. Idézi Karsai László: Kirekesztők. Antiszemita írások 1881–1992. Budapest, 1992, Aura, 124. o.


Évkönyv X. –2002, Budapest, 1956-os Intézet, 287–321.o.

Kérjük írja meg véleményét, javaslatait.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Utolsó módosítás:  2006. szeptember 18. hétfő

Keresés a honlapon