Bevezetés

A mai napig ismeretlenek és felderítetlenek azok az irányelvek és kritériumok, amelyek alapján az Államvédelmi Hatóság, illetve elődszervezetei kiválasztották a maguk embereit. Bizonyosak lehetünk pedig benne, hogy minden utasítást, irányelvet, szabályt a legapróbb részletekbe menően, parancs formájában, írásban rögzítettek, hiszen az Államvédelmi Hatóság katonai szervezet volt.

Minden diktatórikus rendszer működési mechanizmusa azonos: korlátlan hatalomra törekszik, ezért megalkotja a maga erőszakszervezetét. Fontos, hogy megismerjük, hogyan és kikből alakulhatott meg a hírhedt és rettegett Államvédelmi Hatóság erőszakszervezete 1949-ben. Elgondolkodtató, hogy kik voltak a névtelen beosztottai, és milyen szempontok szerint választhatták ki őket. Kik voltak az ismeretlen végrehajtók: az ÁVH börtönőrei, a kényszermunkatáborok külső és belső őrei, a zárt táborok őrei, a kémelhárítók és hírszerzők, a lehallgatók és felderítők? Kik voltak valójában azok az emberek, akik félelemben és bizonytalanságban tartották az egész magyar társadalmat.

Ebben az elemzésben az Államvédelmi Hatóság egy különös csoportját vizsgáltuk: olyan embereket, akik a Rákosi-korszak valamelyik kényszermunkatáborában teljesítettek szolgálatot. ² A hajdani ávósok megismerésével újabb nézőpontból tanulmányozhatjuk az adott történelmi korszakot. Az egyéni élettörténet és a történelmi pillanat komplex együttmozgását vizsgálva az ávósok mai szemmel szinte értelmezhetetlen cselekedeteinek mozgatórugóit jobban átláthatjuk.

Úgy gondoljuk, a kényszermunkatáborok őrzése elég speciális feladatnak számított az Államvédelmi Hatóság tevékenységi körén belül is. A táborok szigorúan zártak voltak a fogva tartottak – és minden valószínűséggel a fogva tartók – számára is. Más törvények uralkodtak itt, mint a külvilágban. Az alapvető emberi jogok leértékelődtek, netán teljesen megszűntek. Hiányzott mindenféle társadalmi kontroll, a szolgálatot teljesítő ávósok élet és halál urai voltak. Vajon kik ezek az emberek? Viselkedésük mennyiben magyarázható az aktuális politikai ideológiával és mennyiben a személyiségükkel, mitől függ, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben az ember a körülményekhez képest humánusabban, vagy különösen agresszíven, szadisztikusan viselkedik? Hogyan élték át ezt a korszakot? Hogyan kerültek az Államvédelmi Hatósághoz? Milyen családokból érkeztek? Hogyan torzította személyiségüket ávós létük? Mi történt velük a kényszermunkatáborok feloszlatása után?

Valószínűleg a társadalom perifériáján lévő és elégedetlen embereket emeltek ki a kommunista diktatúra működtetői, hogy létrehozzák a totális államot, ahol az élet minden szférájába behatolhat a politikum. A perifériára kerülésnek több oka lehetett: az érintettek rossz anyagi körülmények között éltek, elmaradott térségekben laktak, csonka családból származtak, iskolázatlanok, képzetlenek, az előző rendszer kiszolgálói (pl.: csendőrök) voltak.

Az írásos történelmi dokumentumok – részben a személyiségi jogok védelme miatt – nem hozzáférhetők. A vizsgálódás így tehát a szóbeli források segítségével lehetséges, amelyek az írásos dokumentumokhoz képest másfajta, de mindenképpen nagyon értékes szempontokat adhatnak a megismerés folyamatához: egyszerre láttatják az individuumot és az egyén helyét, szerepét, reakcióit a társadalomban. Így nemcsak tényeket közölnek, hanem megmutatják az embert, a társadalmat és a kettő viszonyát is.

Többféle szóbeli forrással foglalkozhatunk. Vizsgálhatjuk az internáltak visszaemlékezéseit, ³ amelyek alapján valamelyest rekonstruálható az ávósok viselkedése és szerepe a kényszermunkatáborokban, az internáltak szemszögéből. Elemezhetjük továbbá a korszakról készült dokumentumfilmeket. ⁴ Minden dokumentumfilm-rendező más-más aspektusból, különböző előfeltevésekkel közelíti meg a problémát: tárgyilagosan elemezve, kíméletlenül faggatva, etikátlanul szembesítve. Ezek a források megszerkesztettek, vagy bizonyos szempontból áttételesek. A szereplők megszólalásainak sorba rendezése esetleges, a rendező saját látásmódját, művészi, emberi igényességét tükrözi.

Az internáltak visszaemlékezései csak áttételesen, egy bizonyos időszakhoz kötve, az ő nézőpontjukból foglalkoznak egykori őreikkel. Megismerhetjük az egykori ávósok kegyetlenkedéseit, de nem láthatjuk meg a kegyetlen ember mögött rejlő élettörténetet. Nyilvánvaló, hogy mindegyik forrás szubjektív. Terheli szereplőinek szubjektivitása, másfelől pedig annak a látásmódja is, aki a forrást valamilyen szempontból feldolgozta. Ha dokumentumfilmekkel vagy visszaemlékezésekkel foglalkoznánk, elemzésünk magán viselné a rendező vagy író saját látásmódját, illetve a pontosabb megértés érdekében annak az elemzésével is foglalkozni kellene.

Úgy gondoljuk, a szubjektum megismeréséhez, cselekedeteihez, szociokulturális hátteréhez, viselkedéséhez úgy közelíthetünk, ha az érintett, az egykori ávós mondja el élettörténetét, mellőzve mindenféle külső áttételt. Ha az elbeszélő önmaga szerkeszti és válogatja elbeszélését. Célunk eléréséhez a narratív interjú módszerét választottuk, amely az interjúalany teljes megismerésére törekszik. A narratív interjú módszerének célja nem a puszta tényfeltárás, sokkal inkább a megélt és elbeszélt élettörténet viszonyának kibontása az egyén elbeszélésstruktúrájának vizsgálatán, az egyén önmagának tulajdonított szerepeinek megismerésén és az egyén személyiségének megértésén keresztül. ⁵

A megélt életút elemzésének célja, hogy a lehető legteljesebb mértékben rekonstruálja az elbeszélő „tényleges” életrajzi adatait, az eseménysort és annak időrendi menetét. Az így létrejövő biográfiai adatsorból különböző hipotéziseket állíthatunk fel. A hipotézisek arra vonatkozhatnak, hogy vajon mit jelentettek az interjúalany életében a különböző események, és ezek hogyan következnek egymásból. Az elbeszélt élettörténet elemzésekor az előfeltevéseinket aztán megerősíthetjük vagy elvethetjük. A rendelkezésünkre álló biográfiai adatok összekapcsolásából és összerendezéséből képet kapunk az interjúalanyunkról, azokról a lehetőségekről, amelyek élete különböző szakaszaiban előtte álltak.

Az elbeszélt élettörténet elemzése az egykori események jelenlegi értelmezéseit kutatja, az elbeszélő szelekciója és történetképzése mögött meghúzódó mechanizmusokat igyekszik feltárni. A válogatás ugyanis semmiképpen sem önkényes és véletlenszerű. Az elbeszélés a nyitó kérdésre születik meg válaszként, az elbeszélő a nyitó kérdés függvényében válogat.

Így tehát az elbeszélt élettörténet az alany múltjáról és várható életéről alkotott saját átfogó konstrukcióját jelenti, mely az időrendileg és tematikailag releváns tapasztalatokból következetes struktúrává áll össze. Ez a szerkezet nem feltétlenül időrendben szerveződik, sokkal inkább a szubjektív idő szemléletének felel meg. Az emlékező elbeszélő élettörténetét a jelen perspektívájából meghatározó történések köré szervezi, a többi esemény ezek előtt és után történik meg vele. ⁶

Fontos megemlíteni, hogy szemben a hagyományos életútinterjúkkal, ez a módszer nem feltétlenül tartja szükségesnek – sőt, az interjú közben kifejezetten zavarónak ítéli – az úgynevezett „alapkérdésekre” (Hol? Mikor? Kivel? Miért?) való rákérdezést. Kizökkentheti, megzavarhatja az elbeszélés szövését, ami az elbeszélés egészének sokkal többet árthat, mint használ. Megtöri az interjúalany által konstruált történetmesélést, új jelentéstartalmakkal ruházhatja fel az éppen elbeszélt történetet, új irányultságokat adhat, megváltoztathatja a történetek és események elmesélési sorrendjét, esetleg bántó is lehet. A hiányzó alapinformációk pótlására legfeljebb az interjú végén kerülhet sor. ⁷

A megélt és az elbeszélt életút elemzése során is kialakul egy-egy hipotézisrendszer és összkép az elbeszélőről. A következőkben e két elemzési eredményt kell összevetni, és a kettőből együttesen kialakuló megállapításokat a szöveg egyes „jellemző” részeinek finomelemzésével ellenőrizni. ⁸

A kvalitatív kutatások körébe tartozó narratív interjú esetében a szociológus élettörténeti narratívákat értelmez. Az elemzés folyamatában a szöveg mindenféle feldaraboláson, kiemelésen esik át, de sohasem olyan módon, hogy azzal megsértenénk az integritását. Ellentétben a kvalitatív módszertani eljárásokkal, a kvantitatív módszertani kutatások során nem a szöveg szövetét alkotó szálakat követik nyomon, ezáltal látva s láttatva meg struktúráját, hanem csak az eredeti szöveg emléknyomait őrző patchworköt alkotnak. Éppen ezért ezek az elemzések sosem lehetnek valódi értelmezések. ⁹

A narratíva elemzésekor a statisztikai következtetések lehetőségének hiányában a mikrotörténetekben megmutatkozó cselekvési és viselkedési mintázatok alapján általánosíthatunk. Hiszen az érintett szereplők elbeszéléseinek megértésekor nemcsak az elbeszélőkről, hanem az adott társadalomban lehetséges válaszmechanizmusokról is képet kaphatunk.

A narratív interjú az egyedit, a különbözőt, a szubjektumot igyekszik megragadni, ugyanakkor a különböző szituációkban adott egyéni válaszok a társadalom egészéről is tanúskodnak. Társadalmi és történeti meghatározottságú emlékezetstruktúrákat képes feltárni, fontos tehát egyszerre látnunk az egyéni élettörténetek egyéni és társadalmi aspektusát egyaránt.

Mit várhatunk a szubjektum tanulmányozásától? Összefüggéseket és kapcsolatokat állapíthatunk meg az egyéni élettörténetek és a megértés tágabb keretei között. Az élettörténetek sajátosságai és különbségei mellett feltétlenül észre kell vennünk a tipikust is, ami a társadalmi folyamatok megértéséhez szükséges, ilyen értelemben tehát sajátos értelmű reprezentativitásról beszélhetünk.

Az interjúelemző feladata, hogy megmutassa azt az értelmet, amelyhez az elemzései révén jutott el, mely vállaltan és szükségszerűen az elemző saját nézőpontját, attitűdjeit, gondolkodásmódját, értékrendjét is tükrözi. Éppen ezért minden interjúelemzés sajátos értelemadás, de semmiképpen sem ténymegállapítások közlése. Az elemzések valószínűsítenek, gondolkodási irányokat, problémákat vetnek fel, a megértésre törekednek. Ugyanakkor a megértés csak abban az esetben jöhet létre, ha az értelmező előfeltevései nem tetszőlegesek, azok legitimitását, vagyis eredetét és érvényességét megvizsgálja. ¹⁰

Felmerülhet a kérdés, miben különbözik egymástól az oral history¹¹ és a narratív interjú technikája. Mindkettő szóbeli, kvalitatív módszertani forrás. Az interjúalany valódi megismerésére törekszik, nem a történések tényszerű feltárása foglalkoztatja elsődlegesen, fontosabbnak tartja az elbeszélések struktúráját elemezni, megismerni az elbeszélő személyiségét, helyét és magának tulajdonított szerepét az eseménysorban. ¹²

Vannak azonban olyan mozzanatok is, amelyekben különbözik egymástól a két módszer. Az oral history technikája ugyan vállalja a szubjektivitásnak, az egyéni történetszövésnek, strukturálásnak jelentőségét és kivételes voltát, de ezt mégsem akarja teljes mértékben érvényesíteni az interjú során, nem hagyja az élettörténet mesélését egyedül az interjúalanyra. Mintha végig kettős megfelelési vágy szorongatná: a történeti hitelességre törő információszerzés igénye és az események mögé látásnak, a szubjektív én megismerésének az igénye. Úgy gondoljuk, e két megfelelési szféra egy ponton túl összeegyeztethetetlen és egymást kizáró lehet.

Természetesen a szóbeli források alkalmazhatóságát illetően sok a vita. Egyesek szerint a szóbeli források önmagukban elégtelenek a történelem átfogó fogalmának kialakításához. Mások a hagyományos, írott történeti források kiegészítéséül használják őket. ¹³ Kétségtelen, hogy önmagukban a szóbeli történeti források nem alkotnak átfogó történelmi képet (nem is ez a feladatuk), mindazonáltal az adott korszak megismeréséhez, átlátásához, teljességéhez jelentős mértékben hozzájárulnak. Az élettörténet elbeszélése együtt és egymástól elválaszthatatlanul hordozza az elbeszélő individualitását és társadalmiságát, pszichológiai és szociológiai lényét. ¹⁴ Ilyenformán ezek a források figyelemre méltóak, pótolhatatlanok és megismételhetetlenek.

A következőkben két interjúelemzésből¹⁵ emelünk ki néhány meghatározó mozzanatot. Az interjúalanyok¹⁶ az Államvédelmi Hatóságnál teljesítettek katonai szolgálatot 1949 és 1953 között, és az ebben az időben működő kényszermunkatáborok valamelyikében jelen voltak. ¹⁷ Tekintettel az interjúk erősen személyes voltára, az interjúalanyok védelmében az interjúk minden esetben anonimizáltak (nevek, helyszínek, évek megváltoztatása), illetve szövegüket semmi esetre sem tárjuk a szélesebb nyilvánosság elé.

1. interjúelemzés

G. 1924-ben Nyírbogdányban született, kisparaszti család gyermekeként. 1942–43-ban vincellérnek tanult, de az utolsó évet már nem végezte el. 1949-ben elvették tizenkét hold földjüket. G. ebben az időszakban töltötte katonai szolgálatát Nagykanizsán. 1949 decemberében részt vett egy táncmulatságon, ahol barátnőjét sorozatosan lekérte valaki. G. felpofozta a férfit. Amikor a katonai rendészet G.-t elvitte a táncmulatságról, megtudta, hogy egy ávós tisztet ütött meg. Először az Andrássy útra vitték kihallgatásra, ahol „népellenes magatartása” miatt az internálásáról döntöttek. 1949 karácsonyának estéjén G. a kistarcsai internálótáborba került. 1950 augusztusában már a szabadulását várta, de rövidesen kiderült, hogy egy másik táborba viszik. 1950 augusztusától 1953 áprilisáig a recski kényszermunkatáborban volt. Majd nővéréhez költözött Budapestre, ahonnan gyakran meglátogatta vidéken élő szüleit. Eközben munkát keresett, de sehol sem akarták alkalmazni, amikor megtudták, hogy Recsken töltött harminckét hónapot. Végül talált magának munkát, de alig egy év után eljött onnan. Egy szállítóvállalatnál helyezkedett el segédmunkásként. 1956-ban a forradalom ideje alatt találkozott régi internálttársaival, hívták dolgozni a rendőrséghez, de visszautasította. Ebben az időben az ő családjában is felvetődött a diszszidálás gondolata. Felesége is menni akart, de G. lebeszélte róla, itthon maradtak. 1960 körül kitanulta a fémforgácsoló szakmát, és nyugdíjas koráig a Ganz Villamossági Műveknél maradt. A hatvanas években jól keresett, feleségével külföldre (Jalta) is el tudtak menni nyaralni.

A biográfiai adatokon végigtekintve többek között kiderül, hogy G. 1949-ben Nagykanizsán töltötte katonai szolgálatát. Elképzelhető tehát, hogy a BM ÁVH Határőrségében szolgált. Szolgálati ideje alatt egy táncmulatságon összeverekedett egy ávós tiszttel, aminek egyenes következményeként Kistarcsára, majd Recskre internálták. Az internálási időszak után nehezen tudott elhelyezkedni, de végül mégis sikerült, olyannyira, hogy 1956-ban ugyan felmerült a disszidálás gondolata, de nem ment külföldre.

Habár az életrajzi adataiból egyáltalán nem következik, G.-vel hajdani ávós múltja miatt készült az interjú. Nézzük tehát, hogyan beszéli el G. az élettörténetét, hogyan lehetséges e kettősség G. élettörténetében – vajon ávósként vagy internáltként reprezentálja-e önmagát.

„Akkor kezdjük is a recski táborral!...

Tulajdonképpen én 1949 decemberében buktam le a Sztálin születésnapján, katona voltam én akkor, Nagykanizsán őőőő és kérem szépen hát mulattunk, jó volt a hangulat s leszerelés előtt is álltam és kérem szépen volt egy őőő nagyon jó kis barátnőm, akivel szerettünk táncolni és akkor kérem szépen őőő egy fiatal ember, akit én nem ismertem, folyton lekérte tőlem a hölgyet, és már mikor harmadszor is lekérte, azt mondtam neki, hogy uram, tessék kijönni, meg akarom beszélni ezt a témát, deee elfutotta az agyamat a vér és kérem szépen pofán vertem ezt az illetőt, úgyhogy a mentők vitték el.”

A recski kényszermunkatáborban G. harminckét hónapot töltött, ezt nem lehet teljesen szó nélkül hagyni az elbeszélésben. Tudta, hogy ennek kapcsán készül vele az interjú, hogy a recski időszakot nem hallgathatja el, nem hagyhatja ki az élettörténetéből, ugyanakkor nagyon nehezére eshetett erről beszélni, minél előbb túl akart rajta lenni, ezért rögtön a közepébe vágott, és 1949-től kezdte mesélni az élettörténetét.

Elsőként a már említett táncmulatság estéjén történteket meséli el. Lényeges megfigyelni ezt az interjúkezdést. Rögtön az események közepébe vág, első története így indul: „Tulajdonképpen én 1949 decemberében buktam le...” Vajon miért pont a lebukni igét használja? Ez arra utalhat, hogy valami tiltott vagy titkos tevékenységben vesz részt, ami ekkor lelepleződik. A tiltott tevékenység kapcsolódhat G. magánéletéhez vagy a katonai szolgálatához is. Elképzelhető, hogy valójában nem is az ő barátnője az a lány, hanem az ávós tiszté, és G. udvarlása a tiltott tevékenység, amire ezen a táncmulatságon derül fény. Valószínűbb azonban az, hogy G. korábbi tiltott cselekedeteit és a táncmulatságon történteket szinte tudattalanul összekapcsolja a „lebukni” szóval, és a táncmulatság ürügyén a korábban történt szolgálati lebukására utal.

Ebben az egyetlen szóban („lebukni”) már az interjú legelején összefoglalja az internálási időszakhoz való hozzáállását: a múltban elkövetett valamit, amit nem lett volna szabad, ezért internálták. Ennek az állásfoglalásnak viszont egyenes következménye, hogy „jogos” büntetését töltötte a különböző kényszermunkatáborokban.

A következőkben részletesen elmeséli a táncmulatság estéjét és annak következményeit. Először a kistarcsai táborról beszél:

„És, kérem szépen őőő, karácsony szent estéjén vittek ki Kistarcsára, ott volt egy nagy internálótábor, biztos hallott róla... És hát ott annyian voltunk, hogy, hogy kérem szépen, mint az ujjam körülbelül. Ottan egy háromszintes épület volt, annak minden szintje dugig volt, őőő fogvatartottakkal... Lényeg az, hogy őőő khmmm nem bántott ott engem senki, az ÁVH-n sem bántott senki, úgyhogy... Ott voltam 50. augusztus 18. vagy 20-ig...”

Alig mond erről az időszakról néhány mondatot, pedig nyolc hónapig volt ott. Igyekszik távolítani magától ezt az emléket, kiszól („biztos hallott róla”) az interjúból. Azt mondja, „annyian voltunk... mint az ujjam”. Ez a kifejezés azonban olyan, mintha kettőből lenne öszszerakva: az „annyian voltunk, mint az oroszok” és az „egyedül vagyok, mint az ujjam” kifejezésekből. Az ujjakhoz kötődik a számolás művelete, hiszen az ujjaink segítségével tanulunk meg számolni. Az ujjaink segítségével tudjuk összeszámolni, hányan vagyunk. Azonban úgy tűnik, ebben az esetben hiába voltak sokan Kistarcsán, G. egyedül volt, mint az ujja, vagyis nagyon is magányosnak érezte magát. Mindössze ennyi, amit meg lehet tudni G. érzéseiről a kistarcsai internálás időszakából.

A másik figyelemre méltó mozzanat: „lényegként”, kicsit zavartan (köhögés, őzés) azt jegyzi meg, hogy nem bántották őt az ávósok. Miért olyan fontos ez a számára? Miért mentegeti őket? Szokatlan, hogy egy internált az ávósok „tisztára mosását” tartja fontosnak. Nem beszél a körülményekről, a saját boldogulásáról, a tábori eseményekről, a lelkiállapotáról, a félelmeiről, magáról a táborról semmit, csak azt az egy mozzanatot emeli ki, hogy az ávósok nem bántották.

G. elbeszélésében a kistarcsai tábort a „nyűg” szóval azonosítja. Ilyen értelemben a kistarcsai tábor egy önhibájából következő kellemetlenség, amit nem könnyen, de el lehet viselni. Nyűg, kolonc, de túl lehet rajta jutni.

A következőkben G. hosszasan beszél a recski táborról. Mesél a megérkezésről, a barakkok felépítéséről, a vízellátásról, a vécéhasználatról, az étkezésről, a rabmunkáltatásról (azt különösen hosszan részletezi), a munkabérekről, a normáról, a spejzolásról, a „tedd ide-tedd oda emberekről” (a „vamzerokról”), a tábor lakóinak összetételéről, a sötétzárkáról és a gúzsbakötésről. Végül előkerül a két híres, nagy szökés története is. Csupa tudósítás a tábori életre vonatkozó elbeszélés. Személytelen, technikai részleteket feszegető, néhol feleslegesen aprólékos elbeszélés, hiányoznak belőle a saját érzések, érzelmek, ítéletek, történetek. Látszólag a táborról beszél, hosszú oldalak telnek meg az interjú leírásakor ezzel a témával, mégis érezzük, nem jutunk igazán előbbre. Talán szeretne beszélni a recski táborról, ugyanakkor túl is akarna esni rajta. Látszólag minden tábori életre vonatkozó momentumot megemlít, de végül mégis valami egész más kép rajzolódik ki belőle, mint egy „tipikus” rab-visszaemlékezésből. Ebből a szempontból talán a legfigyelemreméltóbb része a Recskkel kapcsolatos mesélésnek az első szökés története:

„És akkor még mindig nem került elő a szökött rab, semmi hír nem volt felőle, hát körülbelül három napig őőő tartott ez az úgynevezett zárva tartás, munkanélküliség ééés három nap után behozták a rabnak az öreg szüleit büntetésből, mert nem találták aa rabot. Ez a Horthy-rendszerben csendőr volt. Ééés kérem szépen, hát jól ismerte a környéket, meg hát őő gondolom, a szabályokat is ismerte többé-kevésbé, de elég az hozzá, hogy a szüleit behozták ennek a rabnak, két nap múlva őt is előkerítették, megtalálták, nahát ezt mondanom sem kell, hogy ... hogy milyen dühösek voltak a rabtársak, hogy kérem szépen, őőő ezt az embert úgy végigvezették, illetve engedték, hogy menjen a közülünk felállított sorok között, és hagyták, hogy verjék ezt a rabot. Hát a végén annyira összeverték ottan, hogy hát összeesett a pasas, és aztán elvitték, szerintem az orvosi rendelőbe...”

Elég sajátos megvilágításból ismerhetjük meg ezt a történetet. Vajon tényleg majdnem agyonverték a rabok felháborodásukban az egyik rabtársukat? Elképzelhető, hogy egy ilyen szélsőséges helyzetben sok rabtárs érezhetett tehetetlen, keserű haragot a szökevény iránt, mert még lehetetlenebb helyzetbe hozta őket is, habár ezért nem verték volna meg ennyire. Mindezek ellenére túlzó a történet mesélése, ha csak ez az aspektus van kiemelve. Valószínűnek tűnik, hogy az ávósok egy újabb szadisztikus ötlete lehetett, hogy a szökött rabot saját társaival veretik agyon, hogy őket is megalázzák és megfélemlítsék. ¹⁸

G. szövegében fontos megfigyelni, hogy váltogatja az alanyokat: „...dühösek voltak a rabtársak, engedték (az ávósok), hogy menjen a közülünk felállított sorok között és hagyták, hogy verjék (a rabok) ezt a rabot.” Úgy mondja el ezt a történetet, mintha nem rab lenne, mintha ott állna ugyan rabtársai között, de csak mint szemtanú, tudósító. Talán ezért beszél így, mert annyira mély nyomot hagyott benne ez az esemény, hogy feldolgozhatatlan a számára. Nem tudja megmagyarázni, beleilleszteni abba a keretbe, amelyet – valószínűleg önvédelemből – kialakított magának. Mindent „elnéz és megért” a tábori hétköznapokban, mindenre talál „logikus magyarázatot”, mindig kimagyarázza a tábor őrzőinek viselkedését, nemcsak a szökés történetének elmondásakor, hanem még számtalan helyen az interjúban.

G. az egész interjú során folyamatosan váltogatja az alanyokat. Háromféle személyt váltogat a ragozásban: egyes szám első személyben, többes szám első és harmadik személyben beszél, ami a teljes összezavarodottságát bizonyítja. Többes szám első személyben mesélve, úgy tűnik, aktív cselekvőként a rabokkal vállal sorsközösséget. Ha egyes szám első személyben beszél, olyan mintha saját személyes történetét mondaná el. Ezek az elbeszélések rendszerint nem tudnak történetté fejlődni, már az elején megszakadnak. Ha többes szám harmadik személyben idézi fel az eseményeket, akkor a lehető legleíróbban, legeltávolítóbban tudósít. Olyan, mintha nem is rabként lett volna ott jelen.

Amikor már az első, általa megszerkesztett történetsoron túl van, részletesen bemutatta a tábort az általa „fontosnak” és „elmondhatónak” vélt szempontok szerint, lassanként előkerülnek G. életének más mozzanatai is:

„Ééés kérem szépen, hát nagyon sok katonatársam megbukott így, mert hát ugye ő elengedte a határsértőket, a másik oldalon föltartották, elkapták őket, és akkor visszaadták és akkor kérem szépen itt kivallatták, persze, hogy megkeresték az illető határőrt, aki hát kérem szépen megbukott, vagy hát elengedte őket. Szóval kriminális helyzet volt ez.”

Ez az egyetlen kis szövegrészlet utal arra az egész interjú során, hogy G. a határőrségnél teljesített katonai szolgálatot. A határőrség pedig ebben az időben már a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságához tartozott. ¹⁹ G. elmondásából egyértelmű, hogy mennyire szorongatott helyzetben érezte magát a katonai szolgálata idején. Vagy ő lövi le a határsértőt, vagy őt vonják felelősségre. Újra előjön a „bukni” szó, ezúttal nem „lebukik”, hanem „megbukik”. Most tehát már szinte biztosak lehetünk abban, hogy G. nem magánéleti értelemben használta az interjú legelején sem a „lebukik” szót, hanem a katonai szolgálata alatt elkövetett mulasztásra. Talán elengedett egy határsértőt, és észrevették, felelősségre vonták, megbüntették.

G. elbeszélésében minduntalan visszatér a recski témához. Lépten-nyomon mentegeti az ávósok cselekedeteit, sokszor úgy tűnik, az ő szemszögükből magyaráz bizonyos eseményeket, rab létére olykor a rabtartókkal vállal sorsközösséget. Szenvtelenül, bagatellizálva beszél a kistarcsai és a recski táborról, a rabtartók kegyetlenkedéseiről:

„... fiatal emberként, hát valamennyien fiatalok voltunk, dee ilyen szervezkedésbe vett részt és, hogy úgy mondjam, dolgozni nem is akart, meg nem is szeretett. És ott nem volt, azt az embert nem becsülték, aki nem akart dolgozni, vagy nem szeretett dolgozni. Éés hát ilyen akaratos viselkedése miatt, kérem szépen, gúzsba kötötték, mert ilyen is volt. Úgy, hogy a két kezét ide kötötték a lábához, a két lábához, és akkor a keze meg a lába közé dugtak egy ásó- vagy egy lapátnyelet. És akkor hát, az nem volt egy kellemes állapot ééés téli időszakban volt, amikor fűtés volt ugye éés, hát ugye az őr, mit törődött vele. Már amikor elzsibbadt mindene, elborult és őő ráborult a kályhára. A kályha melegebbik részére, és hát elégett a, ez a, most nem tudom, jobb vagy bal keze feje. Nagyon megégett ott, úgyhogy kérem szépen a kulcs... a mutatóujja, illetve a hüvelykujja maradt meg. És khmm hát kérem szépen, ilyen kudarcok, hogy úgy mondjam, előfordultak.”

Úgy tűnik, G. a legképtelenebb cselekedetekre is tud „feloldozást” adni. De vajon miért fontos ez ennyire? Talán úgy gondolja, bűnösként van itt, elkövetett valamit, és most vezekelnie kell érte, le kell tölteni a büntetését. Az őrök tehát jogosan büntetnek, és csak a feladatukat végzik, „bevasalják” a bűnösökön a büntetésüket. A kognitív disszonancia érzését G. láthatóan nem tudja elviselni, tiszta helyzetet akar látni, az nem lehet, hogy a rabtartók különleges kegyetlenséggel viselkedjenek egyes helyzetekben, hiszen a rabok és a rabtartók világában a rabok a bűnösök, rabtartóik pedig csak jogos őrzőik.

A Recskkel kapcsolatos történetek egy másik aspektusa az, ahogyan elhatárolódik a többi rabtársától a mai napig is: hívásukra 1956-ban nem megy a rendőrséghez dolgozni, nem nézi meg a kényszermunkatáborról készült dokumentumfilmeket, nem olvassa el a rabtársak visszaemlékező írásainak egyikét sem, nem jár el az évenként megrendezésre kerülő megemlékezésre, melyet a Recski Szövetség szervez.

Az elhatárolódásnak több oka is lehetséges: talán a máig tartó félelem, rossz érzés, talán mert nem akarja újraélni az ott történt eseményeket, vagy talán mert élete olyan fordulatot vett annak idején (esetleg politikai funkciót vállalt valamelyik munkahelyén), amelyben nem kívánatos egy ilyen közösséggel a kapcsolattartás. Elképzelhető az is, hogy egyszerűen nem vállal sorsközösséget ezekkel az emberekkel, mert bűnösnek érzi magát, mint ez már a tábori életről szóló elbeszéléseiből is kitetszik.

Néhány magánéleti mozzanat, mint például hogy 1956-ban nem akar külföldre menni, vagy, hogy a hatvanas évek végén Jaltába megy nyaralni, arra enged következtetni, hogy a recski internálása ellenére viszonylag rövid idő alatt kimagaslóan jó egzisztenciális körülmények közé kerül (habár ez nem elképzelhetetlen az egykori recski rabok számára sem abban az időszakban). Feltételezhető, de nem szükségszerű, hogy ezért cserébe valamit tennie is kellett az akkori hatalom szolgálatában. Talán éppen ekkor, az internálási időszak után vált besúgóvá, beépített emberré.

G. elbeszélése inkább a recski internálási időszak alatti besúgólétre vagy beépített ávóslétre enged következtetni, de a másik két hipotézis sem kizárható.

Netán besúgó volt a recski táborban, vagy a rabok közé beépített ávós? Felmerülhet ez a lehetőség is. Ezt bizonyíthatja a szenvtelen előadásmód, az alanyváltások, a történetek más szemszögű elmesélése, az ávósok mentegetése, a többi rabtól való állandó elhatárolódás is. Egyetlen olyan momentum sincs azonban az interjúban, amely ezt a teóriát egyértelműen bizonyítaná. Mégsem lehetetlen, hogy G. beépített ávósként került a recski kényszermunkatáborba. Ekkor az interjú kezdő története „legenda”, meg sem történt valójában. Talán csak alibitörténet, a tábor többi tagjának jól elmesélhető, G.-t pedig rabként legitimálja.

Sajátos és nagyon különös interjúról van szó ebben az esetben. Mindvégig jól érzékelhető és különböző szövegrészletekkel is alátámasztható, hogy egyáltalán nem tipikus internált- narratíva ez, ugyanakkor az interjúalany ávós léte sem bizonyítható egyértelműen. A meggyőző erejű tények hiányában csak az elbeszélés minőségére, módjára, struktúrájára támaszkodhatunk. Olyan ember rajzolódik ki az interjúból, aki a rabok és rabtartók világában az egyik oldalhoz sem tartozik igazán. Recski rabként beszéli el élettörténetét, amelyből kiderül, hogy életének bizonyos periódusában kapcsolatban állt az Államvédelmi Hatósággal. Semmilyen tekintetben sem definiálja ávósnak magát, ugyanakkor valódi rabidentitása sincs. Zavaros, érzelemmentes, olykor kegyetlen elbeszéléseiben nem magyarázkodik, nem akarja felmenteni magát, nem köt negatívumokat az Államvédelmi Hatósághoz. Mintha maga előtt sem vállalná múltbeli cselekedeteit, magatartását. Nem határozza meg igazán a fogva tartók és fogva tartottak kétpólusú világának egyik oldalán sem magát, nem oldja fel az összeegyeztethetetlenségeket.

2. interjúelemzés

M. 1932-ben született Nagyhalászban. 17 éves korában bekapcsolódott a helyi ifjúsági mozgalomba, majd Budapestre ment dolgozni, ahol ugyancsak a különböző mozgalmi szervezetekhez csatlakozott, először a DISZ-hez. 1950-ben kiközvetítették a Posta Átviteltechnikához (valószínűleg a posta telefonlehallgatással foglalkozó részlegéről van szó), majd beléptették a szakszervezetbe. Ugyanebben az évben felvételt nyert a Budapesti Szállító Vállalathoz, ahol segédmunkásként dolgozott. 1951-ben behívatták a Jászai Mari téri ÁVH-központba, majd az ÁVH fegyveres alakulatához osztották be. Szülei aggódni kezdtek, vajon miért hívatta fiukat az ÁVH, betegségre hivatkozva táviratot küldtek neki, hogy jöjjön haza, ő haza is tért. 1951 márciusában az ÁVH tagjai felkeresték és azonnal vonatra ültették, a cél Budapest volt. Megérkezése után esküt tett az ÁVH-központban. Ettől kezdve Budapesten teljesített szolgálatot, pártmunkásnak titulálták, de nem volt párttag, csak az ifjúsági szervezet tagja. Káderképző szemináriumok vezetőjének nevezték ki. Eközben a szolgálat mellett speciális kiképzésben részesült. 1952 januárjában Vácra helyezték. 1952 júniusában Recskre vezényelték, majd 1953-ban Ormosbányára, ahol törzsparancsnok lett. 1955-ben tiszti iskolába küldték, ahonnan öt nap után visszajött, polgári életpályát szeretett volna választani. 1955-ben szolgálatos őrnek állították, eközben beiratkozott a nyíregyházi gimnáziumba, így Nyíregyházára helyezték. 1956 januárjában önkényeskedés vádjával kitiltották a városból. Nem sokkal ezután megnősült, egy jehovista nőt vett feleségül. Az 1956 utáni években gondnok lett, a hajdani zárt táborok egyikét őrizte. Közben megismerkedett a jehovista tanokkal. 1962-ben még egyszer felelősségre vonták, a recski rendőrőrsre vitték, a vád ekkor a népköztársaság megdöntésére irányuló összeesküvés volt.

A biográfiai adatok egy tipikus ávós életpálya képét mutatják. Egy kis, elmaradott faluból származó, a két világháború között született fiú, akinek eszmélő évei az ötvenes évek elejére esnek. Ebben az időszakban a Rákosi-rendszernek olyan emberekre volt szüksége, akik még keveset tudtak, láttak a világból, akik képesek voltak naiv, elszánt, erős hittel szolgálni egy ideológiát, akik nem kérdeztek, hanem végrehajtottak, akiket meg lehetett félemlíteni. Ebben a történelmi pillanatban M. bekapcsolódott a kommunista párt mozgalmi életébe, először helyi DISZ-tagként. M. végigjárta az ávóssá válás lépcsőfokait. Speciális kiképzést kapott, közben részt vett a pártmunkában, káderképző szemináriumokat tartott. Ávósként megjárta Vácot, Recsket és Ormosbányát, az ÁVH különböző büntető intézményeit. Sokat láthatott és tapasztalhatott, és biztosan részt kellett vállalnia a feladatok végrehajtásában is. Az ÁVH intézményi hierarchiájában is lassanként feljebb került, törzsparancsnok lett. 1955-ben azonban mégis megpróbált kilépni az ÁVH fegyveres alakulatából, sikertelenül. A kilépési kísérlet és az önkényeskedés vádja (valószínűleg a tiszti iskola otthagyására vonatkozhatott) mindenképpen kegyvesztetté tette és rosszabb helyzetbe sodorta M.-et az Államvédelmi Hatóságnál. Mellőzötté vált, megbízhatatlannak tekintették, már csak apróbb feladatokat kapott, mint a zárt tábor őrzése is.

M. élettörténetének elbeszélését a következő mondatokkal kezdi:

„Nagyhalász községben születtem 1932-ben... és hát ott nevelkedtem 17 éves koromig. Úgy annak idején... én bekapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba, én minden politikai rendezvényen ott voltam, ahol oktató jellegű előadásokat lehetett ugye meghallgatni és én... rágás nélkül mellre szívtam az egészet és... állítom azt, hogy nálamnál hűségesebb ifjú abban az időben nem volt, mint amilyen én voltam.”

Születési idejének és helyének meghatározásával kezdi az elbeszélést, aztán egy kis szünet után az „és hát ott nevelkedtem 17 éves koromig” félmondattal hirtelen átugorja egész gyermekkorát. Nem is tér többet vissza rá. „Úgy annak idején...” kezdene el M. egy történetet talán gyermek- vagy ifjúkoráról, de a történetmesélés nem születik meg, „legátlódik”, M. szünetet tart, és elkezd ifjú mozgalmár életéről mesélni. Nem tudunk meg semmit családtagjairól (szülők, testvérek, rokonok), egyetlen barátról sem esik szó. Úgy hangzik, mintha M. teljesen egyedül lenne a nagyvilágban.

Tulajdonképpen ifjúkorától indítja a történetmesélést, 17 éves korától. Tanulmányairól egyetlen szó sem esik. Úgy beszél magáról, mint felelős felnőttről, akinek szinte semmilyen más dologból nem áll az élete, csak az ifjúsági mozgalomból, az oktató és a politikai jellegű előadásokból. Abban az időben a mozgalom egy fiatal, rossz körülmények közül jövő falusi fiú számára társaságot, közösségi életet, szórakozást jelenthetett, szinte egyedüli szabadidős tevékenységként a szürke mindennapokban.

„Rágás nélkül mellre szívtam az egészet” – mondja M. Nem gondolkozott rajta, vajon igaz, vagy sem, kritika nélkül elfogadott mindent. Ehhez a szóképhez kapcsolódik valami émelyítő, kellemetlen rossz érzés. Amikor valaki olyasvalami befogadására kényszerül, ami nincs ínyére, akkor a befogadás nem változik elfogadássá. Az „emészthetetlen”, feldolgozhatatlan góc megmarad mindörökké. Ebben az egyetlen mondatban talán M. tudattalanul is összefoglalja, illetve a jelenből értelmezi saját viszonyát az ÁVH-hoz. Megfontolás nélkül elfogad és követ egy ideológiát, ugyanakkor egy idő után elege lesz belőle, megbántódik, mert törekvéseit nem ismerik el, és szakítani próbál az ideológiával.

M. az Államvédelmi Hatósághoz kerüléséről így beszél:

„Hát kérem szépen, behívattak engem a Jászai Mari téren az ÁVO-központba. Hát még először, amikor a levelet megkaptam, ez a valóság, ugyan hol szólhattam el magam. Hát azt közlik velem, hogy itten, én ezt nem mondtam ott, először kérdeztek, kérdeztek, kérdeztek, de körülbelül egy olyan négy óra hosszán keresztül csak kérdeztek, semmi szándékot nem jelentettek be, hogy tulajdonképpen miről van szó...”

Elég zavaros történet. Sok kihagyás, eseményszál-megszakítás figyelhető meg benne. Az első megjegyzés azt sugallja, M. valójában a levél kézhezvételekor nincs tisztában azzal, hogy majdani kihallgatóként vagy kihallgatottként hívják-e őt, annak ellenére, hogy ekkorra már minden bizonnyal túl van több pártfeladat elvégzésén. Ez az érzés feltehetően nem csak M. sajátja volt, sokak érezhették ugyanezt a kétséget. Valószínű, hogy a párt szüntelen felügyelete, saját embereire is kiterjedő megfigyelése elbizonytalanította és rettegésben tartotta a híveit is.

M. akkori lelkiállapota látszik körvonalazódni a szövegből: bizonytalanság, szorongás, értetlenség, feszültség, félelem.

Feltehetően kellemetlen erről az időszakról beszélnie, M. mindent megtesz annak érdekében, hogy elszemélytelenítse, eltávolítsa az elbeszélését, az arra haladó falubelinek kiköszön az interjúból. Életének ezt a mozzanatát talán még a mai napig sem tisztázta magában, és nem dolgozta fel. Háromszor is megismétli a „kérdeztek” szót, mintha vissza akarna adni valamit abból a feszült várakozásból, amelyben része volt abban a pillanatban.

A következő történet megint az ÁVH-központhoz kapcsolódik, ezúttal már az eskütételhez, illetve a pozíció elfoglalásához. Elég hosszan mesél olyan lényegtelen elemekről, amelyek az élettörténete szempontjából, a megadott téma szempontjából nem visznek előbbre. Inkább időhúzásnak tűnik, és ebben az összefüggésben elképzelhető, hogy tudatos időhúzásról van szó. Van valami, amiről nem akar beszélni M. Az elmesélhetetlen történet helyett más, könnyebben elbeszélhető eseményekről beszél. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy ki akarja beszélni magából, ami elmesélhetetlen, megpróbálja elmondani, sokáig időzik itt, mégis úgy tűnik, a „lényeg” elmarad. Azért e történetből is érezhető némiképp M. akkori tájékozatlansága, sodródása, bizonytalansága, tanácstalansága, tudatlansága, félelme.

A hosszadalmasan előadott bekerülési történethez képest ávós szolgálati helyeiről szinte semmit nem beszél, csak felsorolja őket.

„Kihelyeztek Vácra, úgy néz ki a helyzet, hogy Vácon nemigen... voltam annyira bennfentes gyerek, mint amennyire kellett volna. Hat hónap után innen Vácról kihelyeztek ide Recskre, 1952. február 16-án helyeztek engem ide ki Recskre. És körülbelül másfél hónapig nem szólt ott hozzám senki. Majd másfél hónap után, sokakat helyeztek ide, nemcsak engem, úgyhogy énfelettem elsiklott a figyelem. Kihelyeztek Recskre... és itt voltam Recsken 11 hónapig. Majd 1953-ban, amikor a tábor kezdett feloszlani, visszahelyeztek Kistarcsára. Kistarcsáról elhelyeztek Ormosbányára, hát Ormosbányán tevékenykedtem ottan kettő esztendőt.”

A különböző szolgálati helyeken történteket más-más módon próbálja eltávolítani, elszemélyteleníteni. Váci szolgálatát rögtön bagatellizálja azzal, hogy mivel „nemigen volt bennfentes gyerek” nem került olyan közel a bizalmi ügyekhez, úgy beszél, mintha őt nem is bízták volna meg semmilyen különösebb feladat elvégzésével. Érdekes megfigyelni, hogy önmagát a „gyerek” szóval azonosítja többször is az interjú során.

A recski szolgálatot másként próbálja távolítani magától. Azt mondja, az első időben nem is foglalkoztak vele, aztán meg annyi más ember is ugyanilyen feladatra érkezett oda, hogy ő ebből a sokból csak egy elhanyagolható láncszem. Nem ezt bizonyítja viszont az, hogy a recski szolgálat kezdetét teljesen pontosan, dátum szerint meghatározza. Ha megfigyeljük, még a születési évszámához sem köt hónapot, napot, az egész interjú során ez az egyetlen pontosan megadott időpont.

„Kihelyeztek Recskre” – próbál újfent nekirugaszkodni a történetmesélésnek, de hiába. Olyan dolgok történhettek ott, amelyekről nem tud beszélni. Talán vállalhatatlannak érzi cselekedeteit, társai cselekedeteit, az ott történteket. Egy pillanatra meginog, de rövid szünet után mégis marad a biztos talajon, a kronologikus, felszínes, vázlatos történetfolyamnál. Az „és itt voltam Recsken 11 hónapig” kijelentéssel lezártnak tekinti ezt az időszakot az elbeszélésben.

A recski tábor feloszlatását időrendi ürügyként használja a kistarcsai szolgálatához, majd rögtön ormosbányai szolgálatára csap át, de arról sem mond semmit.

Szóba hozza, hogy 1955-ben tiszti iskolára akarták küldeni, ahonnan öt nap után visszajött:

„Megmondtam, hogy én ezt már mint életpályát, ez 55-ben volt, én ezt mint életpályát nem választottam, és én becsapni nem akarom a magyar államot...”

Kilépési kísérlet ez M. részéről, ott akarja hagyni az ÁVH-t. Ráadásul kijelenti, hogy nem választotta ezt a „hivatást”. Ezzel az álbecsületességgel tulajdonképpen mintha visszamenőlegesen felmentené magát egész ávós szolgálata alól. Ha nem választotta ezt a pályát, akkor belesodródott vagy kényszeríthették erre. Talán úgy gondolja, ez némiképp enyhítő körülményt jelenthet. Mintha megpróbálná felmenteni magát az ávós szolgálati évek miatt ránehezedő lelki teher alól.

A kiugrás azonban nem sikerül, Nyíregyházára helyezik szolgálatos őrnek, ahonnan 1956-ban önkényeskedés vádjával kitiltják.

Elképzelhető az is, hogy ez az egész ÁVH-ból való kilépési kísérlet nem is így merült fel annak idején, csak a mából visszatekintve szeretné M. így láttatni a múltat. Talán fegyelmi eljárást indítanak ellene (erre utal az önkényeskedés vádja), és ennek során kap valami büntetést, melynek következtében mellőzötté válik.

Itt következik el az interjú érzelmi csúcspontja:

„Nyíregyházáról elhelyeztek, de még a városból is kitiltottak... Azt mondták, hogy renitenskedő, összeférhetetlen, tiszteket szurkáló ember vagyok [enyhén meghatódva mondja], pedig soha az életbe nem jelentettem fel senkit se a rabok között..., lehet, hogy egyszer-egyszer keményebben szólítottam, de azt, hogy én valakiről akár papíron, akár szóban valakinek én valamit továbbadjak...”

Itt hirtelen, a kitiltás ürügyén kitör belőle egy megjegyzés. Nem tudja kontrollálni magát, az összes eddig titkolni próbált fájdalma, sérelme, csalódottsága előtör ebben a pillanatban, az elbeszélés hatása alá kerül, és elérzékenyül.

Egyébként az egész interjú érzelemmentes, oktató-tanító jellegű példabeszéd. Az elbeszélés „tanmese” jellegét csak erősítették az „ugye”, „satöbbi”, „biztos tetszik ismerni”, „már nagyon rövid leszek ezzel a dologgal kapcsolatban” kiszólások.

Sok az interjúban a távolítást, személytelenséget, általánosítást célzó rész. Személytelen a helyszín is, amit választott, a pályaudvar. Érezhetően mindent elkövetett annak érdekében, hogy a lehető legkevesebbet kelljen magából megmutatnia. M. nem utasította vissza az interjú elkészítését, csak igyekezett minél személytelenebbül, minél tárgyilagosabban mesélni. Nem akart elutasító lenni, talán beszélni akart a múltról. E két véglet között küzdött végig az interjú során.

Ennél a pontnál azonban nem bírja tovább, szakít addigi elbeszélő módjával, és kikel magából.

Az eddigi szövegekből úgy tűnik, mintha M. egész életében egyes-egyedül próbált volna megfelelni a különböző elvárásoknak, de törekvéseit, hűségét, jó szándékát sosem méltányolták volna igazán. Sosem tudott teljességgel megfelelni. Hiába próbált hűségesnek, megbízhatónak, becsületesnek lenni, mindig számkivetett, korlátozott, őrzött, megfigyelt ember maradt. Ez az érzés az egész interjút átszőtte, de csak az elbeszélés végén tudott szavakban megfogalmazódni.

Miközben M. igyekszik minél távolabb kerülni az ÁVH-tól, magánéletében is változás történik. Megnősül, egy jehovista nőt vesz feleségül, akinek egész családja jehovista. M. a családon keresztül belesodródik egy másik erős ideológiai rendszerbe, Jehova Tanúja lesz.

Vajon mit jelenthet M. számára jehovistának lenni? Igazodási pontot, értékrendet, biztonságot, közösséget, feladatot, életformát, talán éppen segítséget az ÁVH-ból való kilépéshez.

Talán új életet akar kezdeni. Talán újra szüksége van valami erős ideológiára, amely megvéd, irányt mutat, elfogad – és nem kérdez a múltról. A politikai ideológiát M. hitbéli meggyőződésre váltja. Nem tud meglenni ideológia nélkül. Úgy látszik, mindegy, mi az ideológia alapja, a lényeg, hogy kapcsolódni lehessen hozzá, hogy határozottan állást foglaljon bizonyos kérdésekben, hogy egy bizonytalan, összekeveredett embernek új alternatívát nyújtson.

Láthatóan tanulatlan emberről van szó, aki hordoz egyfajta – falun erősebben jelen lévő – értékrendet (hűség, alázat, becsület). Nem tisztázott okokból adódóan (családi hátteréről nem tudunk) egészen fiatalon részint szimpatizál egy erős ideológiával, részint viszont sodródik felé, keres valamit, ami biztonságot, viszonyítási pontot, életstílust, újfajta értékrendet nyújt. Nagyon elgondolkodtató ez az egyáltalán nem szokványos helyzet: egy falusi környezetben élő fiatal fiúnak az átlagosnál jóval nagyobb szüksége van a biztonságra, a viszonyítási pontra, holott elvileg ezt otthonról is megkaphatná. Sorsa alakulásának egyik legalapvetőbb meghatározóját valószínűleg a családi környezetben kutatva lehetne megtalálni (nem véletlenül nem mesél erről egyáltalán, valami van, amiről nem lehet beszélni).

Hamar visszafordíthatatlanul részévé válik egy gépezetnek, olyan dolgokkal találkozik „munkája” során, amelyeket egyre kevésbé tud összeegyeztetni alapszemélyiségének értékrendjével. Talán a legnagyobb tragédiája az lehet, hogy az összeegyeztethetőség vágyát nem tudja feladni sohasem.

Egyre nagyobb lesz lelkében a disszonancia, így persze nem lehet „sikeres ávós”, de boldog, kiegyensúlyozott magánember sem. Állandó számkivetettségben és félelemben élhet, félhet a rendszer fenntartóitól, akiknek sosem tud megfelelni igazán, és a rendszer elszenvedőitől, hiszen szemükben a kommunista diktatúra egy gyűlöletet ébresztő eszköze csupán.

Összegzés

„A szerepet az emberek teremtik, de ha már egyszer megteremtették, akkor kiszolgáltatottjaivá lesznek, s mozgási szabadságuknak határt szab a másik szerep betöltője.”²⁰ Az ÁVH kötelékébe kerülés pillanatában az ávóslét nem több vonzó, sokat ígérő szerepnél, amelyet bizonyos emberekre kiosztanak, akik ezt részint elfogadják és vállalják, részint pedig elviselik és túlélik. A kiosztott szerep további alakulása, „testreszabása”, átélése, értelmezése, megjátszása vagy megélése már az egyének személyiségén, társadalmi helyzetén, szocializációján és környezetén múlik. Alapvetően azonban mindnyájunkban ott lakozik a rab és az őr szerepének lehetősége is.

Habár a kutatás során elkészített interjúk – amelyek közül kettővel az előzőekben foglalkoztunk – távolról sem jelentenek reprezentatív mintát, mégis megállapíthatók az élettörténetekből bizonyos általános tendenciák.

Az interjúalanyok mindegyike falusi, kisparaszti család gyermeke. Rossz életkörülmények között töltötték gyerekkorukat, felnőtté válásuk folyamata többszörösen hátrányos helyzetben kezdődött el. Elmaradott, rossz infrastruktúrájú településeken éltek, szinte napról napra tengődtek, iskolázatlanok voltak, a városi emberhez képest a napi közélet eseményeit alig-alig ismerték. A társadalmi, politikai, ideológiai, gyakorlati változások lassabban jutottak el hozzájuk, összefüggések megismerésére nem volt lehetőségük.

A vidék nem önállóan, organikusan fejlődött, a változások mindig politikai eredetűek voltak. A kisparaszti családok gyermekei a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején nyilvánvalóan keresték a mobilitási csatornákat, a felemelkedés lehetőségeit. Szakmát tanultak, hogy a mezőgazdaságból az ipari szférába kerülhessenek. Abban az időben az egyik előrelépési lehetőséget az Államvédelmi Hatóság szervezete jelentette: hatalommal, presztízzsel, jobb fizetéssel, különböző kiváltságokkal járt együtt, ami vonzó lehetett egy tapasztalatlan fiatal számára.

A jelenből visszatekintve egyik interjúalany sem tudatos mozzanatként, saját választásaként emlékezett vissza az Államvédelmi Hatósághoz kerülésére. Egyikük meg sem említette, hogy valaha ávós lett volna, másikuk sorozott ávós voltát hangsúlyozva elutasított mindenféle felelősséget és sorsközösséget a recski tábor őreivel. Mások – itt be nem mutatott interjúkban – annak ellenére, hogy úgy tűnik, önként lettek a szervezet tagjai, sodródásként, észrevétlen belekeveredésként beszélték el az Államvédelmi Hatósághoz kerülésüket.

Minden interjúban többször előkerült a kényszermunkatáborok időszaka – az interjú nyitó kérdése is ezt célozta –, mégsem születtek erről az időszakról igazán személyes történetek egyik esetben sem. Tisztázatlan nézőpontú sablontörténetek emlegetése, technikai részletek feszegetése, a saját részvétel tisztázatlansága jellemezte az elbeszéléseket. Úgy tűnik, mintha a kényszermunkatáborral kapcsolatban képtelenek lennének érzéseikből, tapasztalásukból fakadó élményt, történetet, benyomást elmesélni. Hiába az interjúk más részeiben érezhető bizalom, ezen a ponton nem jön létre személyes elbeszélés.

Bár eltelt ötven év, mégsem tudnak tábori élményeikről, személyes benyomásaikról, munkájukról beszélni, az egész témakört távolítják és hárítják maguktól. Többféle oka is lehet ennek a jelenségnek. Az interjúalanyok ávósként maguk is részesei voltak az eseményeknek, emiatt bűntudatot, szégyent, lelkifurdalást érezhetnek. Lehetséges, hogy szolgálati titoktartási kötelezettségük a mai napig érvényes, és bizonyos dolgokról nem is beszélhetnek. Elképzelhető, hogy számukra a táborban történtek feldolgozhatatlanok: azóta sem tudták ezzel kapcsolatos félelmeiket, szorongásaikat feloldani, viselkedésüket, tetteiket megfejteni. A jelenből egyszerűen elmesélhetetlennek tűnik a múlt. Az életrajzi adatokból ugyan kiderül, hogy a recski vagy a kistarcsai kényszermunkatáborban jelen voltak, őrként teljesítettek szolgálatot, azonban nem mondanak többet erről a tényről, amely így adatszinten marad. E ponton szemben áll egymással megélt és elbeszélt élettörténetük. Mából értelmezett, koherens élettörténeti elbeszélésükbe beilleszthetetlen a személyes tapasztalás élménye az 1949 és 1953 közötti időszakról.

Mindegyik interjúalany (aki elmondja, hogy ávós volt korábban) megpróbált valamilyen módon kilépni az Államvédelmi Hatóság (vagy utódja) kötelékéből, vagy elbizonytalanodott annak céljait, értékrendjét, eszközeit illetően.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején a sokszor még csak „félig kész”, fiatal emberek egyszerre olyan helyzetbe kerültek, hogy ők, akik a háború előtti társadalmi hierarchia alján tengődtek, váratlanul az ország legfontosabb embereinek hívására teljesíthettek szolgálatot. Hirtelen minden elérhetőnek, megszerezhetőnek és megváltoztathatónak tűnt számukra. Naiv hívők voltak ők, akik ennek a hitnek köszönhették identitásukat, s ezért kezdetben vakon engedelmeskedtek a „hit” előírásainak, teljesítették a rájuk ruházott feladatot. Mára pedig ugyanők végletekig gyanakvó, szorongó, bűntudattal, sérelmekkel és értetlenségekkel teli idős emberekké váltak, akik a cselekedeteik miatt érzett felelősségben senkivel sem osztozhatnak, örökre magányosak maradnak.

Nem feladatunk, hogy ítélkezzünk interjúalanyaink, illetve az Államvédelmi Hatóság többi beosztottja felett, azonban óhatatlanul felmerül a hétköznapi észjárás rutinkérdése: vajon bűnösök vagy áldozatok ők? Valamilyen módon belesodródtak annak idején az Államvédelmi Hatóság szervezetébe, majd részt vettek a feladatok végrehajtásában, akár parancsra, akár parancs nélkül, akár szóval, akár tettel, akár különös kegyetlenséggel, akár a körülményekhez képest humánusabb módon. Azóta sok idő eltelt, átgondolhatták, átdolgozhatták, átértékelhették szerepüket és tetteiket. Elkövetkezett a fordulat, a rendszerváltás időszaka. A kommunista diktatúra rettegett intézményének és embereinek szerepe, felelőssége, bűnössége a mai napig nem tisztázódott. Interjúalanyaink nem tudnak emlékezni a kényszermunkatáborokban töltött éveikre, talán mert senki nem kéri számon tőlük a múltat, talán mert saját maguk csak így képesek a lelki teherrel együtt élni. Kik ők valójában? A kommunista diktatúra bűnös végrehajtói, vagy áldozatai, vagy egyszerre mindkettő? Nyilvánvaló, hogy egyetlen diktatúra sem létezhet végrehajtók nélkül, de vajon a diktatúra bűntettei milyen mértékben terhelik a névtelen végrehajtókat?

Az Államvédelmi Hatóság embereiben egyszerre kell látnunk a mai napig elmaradt felelősségre vonás szereplőit – akik sokszor kegyetlenkedő, kíméletlen, kritikátlan ávósok voltak – és az esendő, hibákkal teli, magányos, megkeseredett magánembereket, személyes életük szomorú hőseit. E kettősség feloldhatatlan és megmásíthatatlan.

1 Idézet az egyik ávóssal készült interjú szövegéből.

2 Újabb vizsgálódási terület lehetne az Államvédelmi Hatóság hierarchiájának csúcsán lévő, legfelsőbb vezetők helyzetének, szerepének, személyiségének megismerése, amihez nagy segítséget adhatna Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam (Budapest, 1990, Interart Stúdió) című könyve, illetve Kozák Gyula interjúi az 1956-os Intézet Oral History Archívumának zárt anyagában.

3 Például Bíró (1998); Erdey (2002); Fehérváry (1991); Földváry (1991); Michnay (2001); Nyeste (1989); Sztáray (1997).

4 Almási (1991); Böszörményi–Gyarmathy (1984–1988); Gulyás–Gulyás (1982–1988); Sághy (2000–2001).

5 Kovács–Vajda (2002).

6 Ancsel (1995).

7 Rosenthal (1995).

8 Uo.

9 Vajda (2003).

10 Gadamer (1984).

11 Thomson (1989).

12 Kovács (1992).

13 Gyáni (2000).

14 Vajda (2003).

15 Az interjúk 2002-ben készültek.

16 Ahogyan az eddig már nyilvánosságra került interjúkból, visszaemlékezésekből és történelmi dokumentumokból kiderült, a munkatáborokba felügyelőként került ávósok túlnyomó többsége nagyon fiatalon, 18-20 évesen teljesített ott szolgálatot. Ezek az emberek tehát ma 70-80 évesek, vagyis elvileg nem lehetetlen a felkutatásuk. A keresés azonban a gyakorlatban mégis nagyon nehéz feladatnak bizonyult. A legtöbb esetben az illetők teljes nevét sem lehet tudni, az egykori internáltak is csak gúnyneveken ismerik őket. Hosszas nyomozás után végül 10-15 lehetséges név merült fel. A megkérdezettek kétharmada határozottan visszautasította az interjút.

17 Az interjú nyitó kérdése minden esetben ugyanaz volt: „Az 1949 és 1953 közötti korszakról írunk egy dolgozatot. Olyan emberekkel szeretnénk interjút készíteni, akik felnőttként élték meg ezt az időszakot, akik valamilyen módon, felnőttként részt vállaltak ebben a korszakban. Arra kérjük, mesélje el az élettörténetét!”

18 Érdemes összevetni ezt a történetet más rabok által írt visszaemlékezésekkel ugyanerről az esetről: „15-15 ÁVH-s egymással szemben felsorakozott, gumibotokkal és nadrágszíjjakkal a kezükben. Irtózatosan megrémültünk, mi fog most következni. De amit láttunk, az minden elképzelésünket felülmúlta. Négy ÁVH-s kéz- és lábbilincsben vonszolt a földön egy vértől csöpögő embert, akiben Dobó bajtársunkat ismertük fel.

Makaróni egy beszédet tartott arról, hogy az államhatalom milyen erős, úgy próbáljon bárki is megszökni, hogy úgyis visszahozzák. Szavaival igyekezett sorainkat megbontani és mindannyiunkat Dobó bajtársunk ellen hangolni. Uszító szavaival bejelentette, hogy a szökés miatt az ígért kedvezmények, valamint a szabadulási felülvizsgálatok elmaradnak, és mindezt Dobónak lehet köszönni. Ezután felszólított minket, hogy mi is vegyünk elégtételt magunknak a várható következményekért. Egypár hitvány áruló, besúgó, különösen a köztünk lévő volt párttagok közül, beállt a vesszőfutásra felsorakozott ÁVO-sok sorába.” Erdey (2002) 164–165. p. Egészen más nézőpontot sugall a másik visszaemlékezés, mintha a két ember helyzete nem is lenne azonos.

19 Cseh (1999) 75. p.

20 Csepeli (1997) 201. p.

IRODALOM

Almási Tamás: Ítéletlenül. Dokumentumfilm, 1991.

Ancsel Éva: Az élet mint ismeretlen történet. Budapest, 1995, Atlantisz.

Bíró Sándor: A mátrai lovagrend. Budapest, 1998, Püski.

Böszörményi Géza–Gyarmathy Lívia: Recsk I–III. Dokumentumfilm, 1984–1988.

Cseh Gergő Bendegúz: A magyarországi állambiztonsági szervek intézménytörténeti vázlata. In Gyarmati György (szerk.): Trezor 1. a Történeti Hivatal évkönyve. Budapest, 1999, Történeti Hivatal. 73–91. p.

Csepeli György: Szociálpszichológia. Budapest, 1997, Osiris.

Erdey Sándor: A recski tábor rabjai. Budapest, 2002, Püski.

Fehérváry István: Börtönvilág Magyarországon 1945–1956. Budapest, 1991, Magyar Politikai Foglyok Szövetsége.

Földváry Boér Elemér: Kiszolgáltatottak. Budapest, 1991, Keresztény Értelmiségiek Szövetsége.

Hans-Georg Gadamer: Igazság és módszer. Budapest, 1984, Gondolat.

Gulyás Gyula–Gulyás János: Törvénysértés nélkül. Dokumentumfilm, 1982–1988.

Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Budapest, 2000, Napvilág.

Kovács András: Szóról szóra. Az oral history és a történelmi igazság. BUKSZ, 1992/1. 88–94. p.

Kovács Éva–Vajda Júlia: Mutatkozás. Zsidó identitás történetek. Budapest, 2002, Múlt és Jövő.

Michnay Gyula: Mint Mohamed koporsója. Szeged, 2001, Belvedere Meriodionale.

Nyeste Zoltán: Recsk, emberek az embertelenségben, Budapest, 1989, Püski.

Gabriele Rosenthal: Erlebte und erzählte Lebensgeschichte, Gestalt und Struktur biographischer Selbstbeschreibungen. Frankfurt–New York, 1995, Campus. 6. fejezet, fordította Sajó Tamás (kézirat).

Sághy Gyula: Recski rabok a kövek árnyékában I–IV. Dokumentumfilm, 2000–2001.

Sztáray Zoltán: Csákánykő. Budapest, 1997, Püski.

Paul Thomson: Interview. The Voice of the Past. Budapest, 1989, Oxford University Press.

Vajda Júlia: Az élettörténet szövegének szövete. Jel-Kép, 2003/1. 89–96. p.

Vajda Júlia: Élettörténeti szövegek – de mi végre? Társadalmi folyamatok pszichoanalitikusan értelmezett életrajzi narratívák tükrében. Előadás a Pécsi Tudományegyetem Pszichológiai Doktori Iskolája elméleti pszichoanalízis programjának „Pszichoanalízis és narratívum” című műhelykonferenciáján. Pécs, 2003. március 12–13.

Évkönyv XI. –2003, Budapest, 1956-os Intézet, 111–126.o.