___Rainer M. János: Bevezetés___Vissza
RAINER M. JÁNOS:
Bevezetés
1991-ben az 1956-os Intézet Oral History Archívuma nyilvános önéletrajzírói pályázatot hirdetett Minden ember élete egy kész regény címmel. A különböző napi- és hetilapokban megjelent felhívásra közel kétszáz mű érkezett, több száz oldalas, fényképekkel illusztrált gépiratoktól néhány oldalas, ceruzával írott önéletrajzokig, még versek, regények és drámák is. Eredetileg úgy gondoltuk, hogy a legjobb, pénzdíjakkal jutalmazott önéletrajzokat megjelentetjük, a többi pedig későbbi történeti kutatások alapanyagául szolgál majd. Végül egyetlen pályamunka látott csupán napvilágot. A többiről annotált jegyzék készült, s az írások az Archívumba kerültek. Egy-két éve e jegyzéket lapozgatva gondoltam arra, hogy az önéletrajzok, melyek 1991-ből, az eszázadi magyar történelem utolsó nagy fordulatának kellős közepéből tekintenek vissza korábbi fordulatokra és mindennapokra, rendkívül érdekes forrásai lehetnének a mikrotörténeti, társadalomtörténeti vizsgálódásoknak. Meglehet, az eredeti intenciók ellenére, hiszen a pályázatot hirdető intézmény önmagában is arra ösztönzött, a pályázat szövegében is szerepelt, hogy az élettörténetek elsősorban „nagy" történeti eseményekre, főképpen az 1956-os magyar forradalomra összpontosítsanak. Találomra beleolvasva a pályamunkákba azonban kiderült, hogy igen gazdag, rendkívül változatos és nagyon sajátos „személyes történelmeket" rejt a gyűjtemény. Más történeti stúdiumok oktatása közben, fiataloknak tartott előadások utáni beszélgetéseken gyakran támadt olyan érzésem, hogy bár hallgatóim viszonylag jól ismerik a harmincas, negyvenes, ötvenes, hatvanas stb. évek „köztörténetének" eseményeit és szereplőit, keveset vagy éppen semmit sem tudnak a korszak mindennapi életéről. érthető ez, hisz a közoktatásban a legutóbbi időkig kevéssé érvényesül a hazai történettudomány évtizedekkel ezelőtt végbement „társadalomtörténeti fordulata". Úgy gondoltam, hogy az egyes élettörténetek valószerűsége talán többet, de legalábbis mást (is) mond a XX. század magyar történetéről, mint tudós, elvont politika- és gazdaságtörténeti előadássorozatok, monográfiák. Így született meg a műhelyszeminárium gondolata, no meg Örkény István Magyar Panteon című egyperceséből, melyben a groteszk utolérhetetlen mestereként mutatta meg a mindennapi élet és hétköznapi ember jelentéktelenségét és megismételhetetlen egyediségét, ahol a banalitás és a dráma olykor csupán a beállításon és megközelítésen múlik. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tartott műhelyszeminárium célja a közelmúlt „megértő" feltárása volt egy-egy konkrét mindennapi élettörténet elemzése útján. Arra voltunk kíváncsiak, hogy mit jelentettek a hosszútávú társadalmi-politikai változások az egyén életében, hogyan befolyásolták egyes történelmi események a mindennapokat. A munka során rövid módszertani bevezetés után a legtöbb időt az elemzendő élettörténetek kiválasztásával töltöttük. Mivel több ezer oldalnyi önéletrajzi anyag közös áttekintésére nem volt mód egy féléves szeminárium keretében, nem törekedhettünk semmiféle „reprezentativitásra", hiszen a pályázat erre alkalmas mintát nem is szolgáltathatott. Bár a pályázók foglalkozása, anyagi körülményei, lakóhelye, származása a legváltozatosabb képet mutatta, az életutakról nem is szólva, hamar világossá vált, hogy túlnyomórészt a középrétegekhez, az értelmiséghez tartozók pályáztak; szakmunkás, paraszt, vagy Kossuth-díjas művész, megyei párttitkár, tábornok és KB-tag elvétve - annál több pedagógus és mérnök. Nyilvánvaló okokból az élettörténetekben rendre ismétlődtek a század közepének - második felének nagy közös tapasztalatai, a gazdasági válság, a háború, a hadifogság, az 1944-45-ös változások, az 1956-os forradalom. Az is hamarosan kiderült, hogy 1991-ben elsősorban azok ragadtak tollat, akiknek addigi életük során egyszer vagy többször, hosszabb vagy rövidebb időn keresztül sérelmet okozott a második világháború után kiépült rendszer. (Ez, figyelembe véve a rendelkezésre álló statisztikai adatokat az ötvenes évek elítéltjeitől a különféle címeken kárpótlási igényt benyújtókig, éppenséggel reprezentatívnak is elfogadható.) Végül olyan élettörténeteket próbáltunk kiválasztani, amelyek viszonylag „teljesek" (ezért: viszonylag terjedelmesek), nem az életút egy-egy mozzanatát „nagyítják ki" (mint a pályamunkák jó fele), ezért jobban láttatják egyrészt az életút, másrészt a történelem folyamatait. Természetesnek tartottuk, hogy az így konstruált történet elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes évekből visszatekintő szempontjait, értékeit tükrözi, de úgy véltük, nem mindegy, hogy egy-két év, hónap, néha nap „történetébe" sűríti ezeket, vagy évtizedekbe (gyakran a család korábbi történetéhez is csatolva). Az elemzendő élettörténet végső kiválasztása azután merőben önkényesen (hallgatói oldalról ugyanakkor: önkéntesen) történt, a szöveg, a benne „beszélő" személyisége, attitűdje, nyelvezete döntött. Néhány próbaelemzés, valamint ezek megvitatása nyomán született egy „javasolt" elemzési szempontrendszer. Ennek alapvonalait e sorok írója dolgozta ki, s a műhelyszeminárium során született dolgozatok tanulságait a műhely tagjai bizonyos mértékig adaptálták, alapjában azonban saját egyéniségük, érdeklődésük vezette őket írás közben. Bár a pályázók annak idején abban a tudatban küldték el munkáikat, hogy azok megjelenhetnek, nyolc év elteltével, s elemzés tárgyaként idézve az írásokat, helyesebbnek látszott az eredeti nevek megváltoztatása. Az eredmény - három élettörténet, három hétköznapi sors, melyeket idős korban rögzítettek, alkottak meg (vagy alkottak újra), egy másik generáció, csaknem évtizeddel későbbi interpretációjában. Nem Magyar Panteont építettünk, s bár eszázadi magyar „sorsokat" elemeztek a szeminárium résztvevői, távolról sem a Magyar Sors, vagy a magyar XX. század ábrázolásának szándékával. A következő írások legalább annyira szólnak a századvég huszonéveseiről, mint szüleik és nagyszüleik századvégig megtett útjáról. Balázs Bálint Ella élettörténete Egy arisztokrata életút a XX. században Az élettörténet általában nemcsak önmagában véve érdekes olvasmány, hanem történészek, szociológusok, pszichológusok hosszú távú érdeklodésére is számot tarthat. Egy-egy ilyen történet elsosorban tanúságtétel, vagyis olyan elbeszélés, amely az elbeszélt eseményben való tevoleges részvétel alapján nevezheto hitelesnek. Az elbeszélés egyéni módja, a téma relevanciája és a szöveg koherenciája kölcsönöz számára hitelt és teszi valószeruvé a történetet. Az élettörténet ugyanakkor kétségtelenül korrajz is, mégpedig jelen esetben egy olyan kor tükre, amelyrol ki-ki leginkább saját élettörténetébol tud dolgokat, tehát nem a személytelen és objektívnek elgondolt történelmet jeleníti meg. éppen ellenkezoleg ez a történet a szubjektív, megélt történelemrol szól, mely csupán egy a lehetségesek közül, mivel a szerzoi én köré szervezodik és emiatt megismételhetetlen. Ily módon az élettörténet a szerzo személyes szabadságának reprezentációjaként is értelmezheto. Egy-egy ilyen szövegben az emberi valóság sajátos élettapasztalatok formájában, a világ dolgaival kapcsolatos választások eredojeként jelenik meg. Mint minden visszaemlékezés, az élettörténet írás is egy olyan rekonstruktív folyamat, melynek már az észlelési szakasza szelektív, sporadikus és a felidézo szakasz is sematikus és narratív jellegu. Miközben tehát a szerzo megpróbál saját életútjával szembenézni, feldolgozni a megtörtént eseményeket, sajátos szempontok alapján válogat: egyes részek megelevenednek, mások feledésbe merülnek. A cselekményekben kibontakozó történet szándékolt értelme mégis rekonstruálható, a szerzo és a külvilág múltja megértheto. Az életút és az élettörténetben ábrázolt történeti tapasztalat egyszerre értelmezheto a személyiség és társadalom szempontjából. M. Ella a Horthy-korszakban katolikus arisztokrataként nevelkedett, 1948-ban nem tanulhatott tovább. Férjét, B. Imrét 1956-ban rövidebb idore elítélték. A disszidált földbirtokos papa, a Széchenyi-lány mama, és az „ellenforradalmár" férj révén M. Ella a Kádár-rendszer számára osztályellenséggé vált. Nyelvtudása és egy kis szerencse külkeres álláshoz juttatta - sok utazással, gyerekek és unokák körében telt felnottkora, idegenvezetoként dolgozott késobb. Még egy ilyen rendkívül tömör és látszatra tárgyilagos leírás is csak a modern életutakra egyébként is jellemzo sematizmust fokozza, és sztenderdizáltságot sugall. A megélt történelem alapján persze tartalmasabb, teljesebb, sokkal individualizáltabb, és az én köré felépített történet rajzolódik ki. Rendkívül határozott egyéniség és nagy szervezo, aki annak ellenére, hogy magát felületesnek tartja, pontosan figyeli meg és mutatja be az ot körülvevo világot, karaktereket, helyszíneket. Páratlanul nyitott és társas lény, aki sosem érzi magát egyedül; népszeru, kedvelt, szórakoztató személyiségként tunik ki környezetébol. Egy önmagát nyíltan feltáró, értelmezo no, aki olvasóját úgy vezeti, hogy az minél jobban megérthesse a szerzo viselkedésének motívumait, bepillantást nyújtva érzelmi-szexuális fejlodésének rejtelmeibe is. Az élettörténet megírásának motívumairól mindössze annyi tudható, hogy az ötlet Széchenyi Viktor rendkívül izgalmas, 600 oldalas önéletrajzát olvasva merült fel: „… mondhatom, annál érdekesebb olvasmányunk talán még sohasem volt". (108. o.) Tudatosan vállalt szubjektivitása abból a szerzoi szándékból fakad, hogy a múlt élményeit és személyes tapasztalatait az utókor, az unokák nemzedéke számára hitelt érdemloen közvetítse. A távolítások hiánya, az igés szerkezetek túlsúlya és a tömör stílus jellemzi ezt a beszédmódot. Az önértelmezési hajlandóság nagyon eleven és élvezheto szöveget alakít ki. A szerzo szociologikus látásmódjára jellemzo interpretatív megközelítés sok helyen már kész magyarázatokat, racionalizációkat szül. Mintaolvasóját többször megszólítja, az eseménysor megjelenítésekor feltételezi, hogy o maga tudja, mi az érdekes/érdektelen az életútban, orientálni próbál, magyarázatokat, kulcsokat ad eseményekhez, jelenségekhez. A családias, intim hangú történet ezáltal olyan példázattá válik, melyben egy vadidegen számára is megérthetok az ismétlodo motívumok, újra átélhetok a máig ható múltbeli események. Az íráshoz csatolt fényképek - melyek közül néhány a borítón látható - ugyanezt a narratív stratégiát egészítik ki további bizonyítékokkal. A történet szerkezete lineáris: annak ellenére, hogy eloreutalások („ehhez a ponthoz majd visszatérek - addig kérem kedves olvasóm bárki is legyél, gyermekem, unokám, vagy más, tartsd ébren a kíváncsiságodat") és visszautalások („korábban említettem, hogy nem szerettünk nála lenni") szabdalják a szöveget, a kiterjedt rokonság bemutatása miatt egyébként szövevényessé váló cselekményesítést jól átláthatóvá és követhetové teszik. A lendületes és érzelmes hangú írás egy rendkívül eseménydús és páratlanul fordulatos életutat ábrázol. A cselekményesítés során sok apró epizódot, színes történetet iktat be, apró részletekkel teszi árnyaltabbá a maga köré felépített mikrovilág képét. Ez az epizodikus cselekményesítési technika egymásból kiinduló sztorik végtelen sorozatát hozza létre, mely az élobeszéd mintájára egyáltalán nem túlszerkesztett, mégis logikus és olvasóbarát. A 109 gépelt oldal összesen kilenc fejezetbol áll. Az elso három rész (Napfényes Hencse, Felhosödik az ég, Az ostrom) a második világháborúig terjedo idoszakot eleveníti meg 57 oldalon. Láthatólag ezen van a hangsúly, ezt próbálja a szerzo igazán megörökíteni, részletesen bemutatni. A következo három fejezet (Vissza Hencsére, Sacré Coeur, Kirepülünk az iskolából - élesedik az osztályharc) a fiatalkori történet 28 oldalon. Az utolsó hármas (B. I.-né leszek, A forradalom, Újra dolgozni megyek) 24 oldalon az életút felnottkori részét tartalmazza. A fejezetcímek szemmel láthatóan az életút sztenderdizálódott elemeit hangsúlyozzák ki: boldog gyerekkor, a fiatalkori világot szétziláló politikum, majd a munkára épülo identitás a felnottkorban. Ezeken belül azonban a válogatás úgymond teljesen esetleges, szubjektív, elfogult: bizonyos elemeket elhallgat, másokat stilizál, megint másokat újra átélhetové tesz. A háború elotti és alatti személyes és családi történet eros hangsúlyt kap. Néhol nosztalgiával, néhol inkább iróniával idéz fel egy letunt világot, mely az életútban meghatározó, identitásformáló erot képez. A késobbi megaláztatások, szenvedések és válságok sorozata persze legalább annyira feledhetetlen, mint a korábbi idill. A személyes történeti tudat így leginkább egy nosztalgikus-indulatos kevercsként írható körül. M. Ella visszaemlékezését többször végigolvasva, rekonstruálhatóvá válik a szerzo egyes cselekvéseinek szándékolt értelme: kiderülhet, hogy miként formálja a körülötte lévo valóságot jelentéssel bíró renddé („ez a dolgok rendje"), milyen vonatkoztatási keretben épülnek értelmezései („ez nálunk így szokás") és milyen visszajelzéseket kap a valóságból („így is lett, ahogy gondoltuk"). A történet során a szerzo nézeteinek, politikumhoz való viszonyának, szociális tanulásának folyamata csak fokozatosan, az egyre szaporodó emlékképek felelevenítése során bontakozik ki. A világban lévo dolgok jelentésének, szabályainak, értékeinek elsajátítási folyamataként megjelenített élettörténetben számos itt következo fordulópont és ismétlodo motívum található, melyek értelmezése korántsem egyszeru, de nem eleve reménytelen. M. Ella 1930. május 1-jén született Budapesten. Három hónapos korában anyja, egy Széchenyi-lány, vakbélgyulladásban meghalt. Nyolc éves koráig Hencsén, a kiskastélyban nevelkedett, osztrák nevelono látta el. Magántanulóként végezte az iskolát. A gyermekkor a kiterjedt rokonság, „a kompánia" körében múlt el. 1938-tól már a nagykastélyban élt: inasok, házitanítók, kutyák és a kompániával töltött nyaralások jelentették számára elsodlegesen az életet. Az anyai nagymamájánál (ómami) Csokonyán eltöltött nyár gyermekkorának legboldogabb idoszakát jelenti számára. élénken tudja felidézni pár évvel idosebb nagybátyja kertbe is kihallatszó zongorajátékát, amelyet a hozzá kapcsolt bódító virágillat tesz egészleges benyomássá és maradandó élménnyé. Ez az epizód már nemcsak egy valaha megtörtént esemény igazolásaként szolgál, hanem a jelenben is ható, átélheto érzelmi erovel is bír. Bátyja betegsége miatt, a magaslati levego kedvéért töltenek el pár napot az apja jó barátjánál, az ausztriai Finstergrünben. A csokonyai nyaralások ellentéteként ez (a pázmándi Lyka és Podmaniczky rokonoknál eltöltött nyaralásokkal együtt) máig a legborzasztóbb élménye, amelyrol csak az Anschluß miatt horogkereszt alakban kivilágított hegyoldal hátborzongató, nyomasztó emlékképe idézheto. Az önfeledten boldog, „napfényes" gyermekkort az 1939-es lengyel összeomlás utáni menekülthullám zárja le a szerző emlékezetében. |
|
Ez az a pillanat, amikor a politikum eloször hatol be a gyermeki életvilágba. Középiskolai éveit (1940-43) az Angolkisasszonyoknál töltötte Pesten, miközben Budán, a Dísz tér 10-ben laktak. Ez az idoszak jelent igazi kitárulkozást a szerzo élettörténetében: Ella az iskolai színdarabok sztárja, a Jézus Szíve Szövetség elnöke, lakkcipos-selyemharisnyás tánciskolai növendék lett. Rendkívül népszeru volt a kortárscsoportban: „kollektív szellemet adott az anyatermészet" - írja, szubjektív okoknak tulajdonítva centrális szerepét. A nagybetus élethez hozzátartozott a vasárnapi mozi és cukrászdalátogatás is. Nevelését pedig kedvenc ómamija látta el, aki kora ellenére fogékony volt az iskolai dolgokra, és az öltözködésben is tudott tanácsokat adni. Erre a gyerek-felnott átmenetre jellemzo epizód az, mely a pénz fogalmának és képzetének kialakulásáról tudósít. Bátyjával a tartalékos tiszt papa után mennek a kelenföldi pályaudvarra, majd búcsúzáskor „egy marék pénzt" kapnak taxira, otthon pedig „Laci fizetett, mint egy nagy, aztán elosztottuk, ami még maradt". (20. o.) A papa pesti látogatásai idején a Vadászkürt szállóban szállt meg, reggelenként a Negresco kávéházban futottak össze iskola elott, a délutáni, esti program uszoda, jégrevü, operett volt. A háború elotti világ, kizárólag az apja köré szervezodik az emlékezetében, hiszen o döntött és intézkedett mindenrol a gyerekek körül. O szerzett az angolkisasszonyoknál még botfülunek számító lány mellé harmonikatanárt, késobb pedig egy festonovel taníttatta. A papát egyébként az „Istenért, királyért, hazáért szellemben nevelték" - írja Ella, aki „az elso háborúhoz még fiatal, a másodikhoz már öreg". (22. o.) Számára az anya nélküli világban mindvégig meghatározó szerepe volt. A bombázásokkal új korszak kezdodött: Ella visszaköltözött Hencsére és a ladi rokonok tanárnojéhez járt át magántanulóként. Ez a „ladi korszak" számára foként szexuális értelemben jelent igazi változást: „…a magántanárno olyan kituno volt, jobban kidomborodtak a helyzet elonyei. - Eközben a melleim is lassan kidomborodtak, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy ez a korszak új volt az életemben". (22. o.) Még mindig a papa a sztár, mert minden rokont vicces beceneveken szólít és „saját hangja, vigye haza" gramofonlemezt is készít nekik, melyen fütyörészve-énekelve sajátos szöveget ad elo: „Ez az mondá a borfeju ezredes, miközben a dolog szöget ütött a fejébe. Az ezredes a szeget a fejébol kivonván, azt a falba veré és ráakasztá élespengéju kardját. A szeg nem tartott, a kard leesett és elvágta beszédének sima fonalát. Erre belépett György herceg és fittyet hányt az ezredesre. Az ezredes megnyomta a villamos csengo gombját, mire belépett a libériás inas és az elhányt fittyeket egy vödörben kivitte. Ekkor belépett az üvegszemu hercegno, ám a küszöbön megbotlott és nehezére esett. Ezzel megtörte a csendet, melynek cserepeit kiskorú gyermekei között osztá szét. Ekkor belépett a szobaleány és a lefolyt eseményeket feltörölte." (24. o.) Serdülokori függetlenségi törekvésként, az átmenet rítusaként értelmezheto az 1943-as karácsonyi novella is. A 13 éves Ella a helyi újsághoz titokban, a család tudta nélkül eljuttatott egy kis irományt - a papán kívül mindenki túl komolyan vette a dolgot, a ladi rokonok egyenesen kijelentették: a történet banális. Szilveszterkor végre elokerült az elso „igazi férfi" is, a papa barátjának személyében: „félig bácsi volt a számomra, de csak Lajosnak szólítottam, táncolt velem, szóval emberszámba vett". (28. o.) A kadarkúti ács elhurcolása kapcsán említi meg Ella a Holocaustot: „Most is elottem van amikor G. Vilmos kadarkúti tetofedomestert és családját pakolták fel egy teherautóra. Véletlenül jártam arra, s nem tudtam, mi az a csodület. Nem értettem, mi történik, hová viszik azt a családot. Néhány szomszédasszony beszaladt a házába és hozott ki valamit nekik, errol jöttem rá, hogy itt valami nagy baj van. Ellenségesen senki sem viseltetett a zsidó család iránt, legtöbben ugyanúgy nem értették, mint én, hogy mi történik. Késobb még többször láttunk ilyet a híradóban gonosz szöveg kíséretében. - Ha jól emlékszem, ez májusban volt, mindenestre meleg, száraz ido volt akkor. Számomra ez volt a kezdete annak a sok szörnyuségnek, amit a zsidókkal muveltek, és ami ellen nagyon keveset tudtunk csak csinálni. Késobb a háború után a kollektív felelosségre vonás és büntetés ezekért a kegyetlen tettekért reám is lesújtott, de ugyanúgy, ahogy mi akkor csak titokban tudtunk a zsidóknak valamit segíteni, a kommunizmusban volt olyan zsidó, aki ezért titokban rajtam segített." (30. o.) Az, hogy o 1962-ben jó álláshoz jutott, kizárólag annak köszönheto, hogy apja érdemben segített, és így megmentette valakinek az életét, akinek fia késobb hálából felkereste az „osztályellenséget" és kihúzta a csávából. Persze tudjuk, „a papa sok emberen segített, anélkül hogy bárkinek is mondott volna valamit". (41. o.) A háború alatti táncmulatságokról két slágert a Teve van egypupú és Mia bella signorina címut idézi fel. A betegek, rokkantak ápolásában és a hadiözvegyek ellátásában tevékenykedo arisztokrata lányokhoz hasonlóan egyébként Ella is hadigondozó lett a Vöröskeresztnél. Késobb a szovjet csapatok elol mentették, ami mentheto: a porcelánt és az értékeket elásták, de úgy, hogy késobb csak a harmadik kísérletre találták meg, teljesen épségben. Az összetekert és gondosan becsomagolva elrejtett szonyegeket viszont mind felfedezték és elvitték az oroszok, akik elol Ella hatalmas kupac ágynemu alá mászva bújt el. A legjobb ruszkis történet persze most is a papáé, akit halkonzerv-vodka vacsorára invitáltak a katonák, így hát bevetette orosztudása maximumát: „Szvinya, riba, dinya, potrebuje dobre vinya!" (disznó, hal, dinnye - jó bort kíván) - mondja nekik, nem sejtve, milyen nehéz lesz a leszvinyázást oroszul kimagyarázni. Az ostromot egy pomázi svéd házban, majd az angolkisasszonyok pincéjében vészelte át, családjától teljesen elvágva: „aki nem volt ilyen körülmények között internátusban, nem is tudja elképzelni azt a csodálatos, bensoséges hangulatot, ami ki tud fejlodni. Soha sem fogom ezeket a napokat elfelejteni, hálával gondolok a késobb sokat szenvedett apácákra..." (44. o.) Az óvóhelyen válik belole szenvedélyes kávéfogyasztó, ahol szép lassan felélték a menekülo nácik hátra maradt cikóriakészletét. A háború végén eloször jobb híján „Elma nénihez" egy pesti lakásba került, Buda ekkor még ostrom alatt állt: „Nem örült nekem, alig volt ennivalója... borzasztó ügyetlenül és kényelmetlenül volt a pincébe leköltözve. Eléggé le voltam lombozódva... Az Elma néninek ágya sem volt, hanem egy vasalódeszka volt a két végén valamire támasztva, azon feküdt egy matrac. Ez tehát egy olyan ágy volt, ami a két oldalon lejtett. Lefeküdtünk este és egymásba kapaszkodva egyensúlyoztunk a tetején. Mihelyt elaludtam, mindjárt rá is estem a házmesterék alacsonyabban álló szomszéd ágyára és ott remekül aludtam velük." (50. o.) A megkönnyebbülést az jelenti, hogy újra találkozhat a papával: „Egyik nap, amikor éppen jól befutöttünk és a vaskályhán valamit megfoztünk, zörögtek az ajtón. Kinyitottam, és ott állt az én drága jó papám. A Papa volt számomra minden: család, jövo, boldogság. és most ott állt velem szemben lesoványodva, mosolyogva. Csak néztünk egymásra, aztán ölelkeztünk. Nem is tudom, volt-e ennél szebb nap az életemben, pedig volt sok szép napom." (52. o.) A háború idején Vörösmarty téri házukba oroszok járkáltak be: „Dédszüleim portréján még most is ott a szívüknél a lyuk, vagy szíven vagy, homlokon szerették loni a burzsujokat. - Ez a lakás lett most a mi lakásunk, a szétbombázott Dísz téri helyett Pesten. Késobb majd itt zajlott a nászéjszakám is és a rá következo izgalmas események." (53. o.) A megszállás mellett a háború utáni idok meghatározó eseménye Ella számára a földreform volt, ennek kapcsán nem kevés iróniával mutatja be a nagybirtokos családot ért kártalanítás nélküli veszteséget: „Újságok jelentek meg, azokból tudtuk meg milyen lesz a földreform: akinek 1000 hold fölött volt birtoka, az olyan gonosz, hogy büntetésbol semmit sem kap. Ilyen a Papa. Akinek 999, vagy kevesebb volt annak marad 100 hold. …Akkor még nem is sejtettük, hogy fog még jönni egy kulákozás is, amikor mi magunk fogjuk a maradékot az államnak ajándékozni!" (55. o.) |
|
A háború borzalmai alóli igazi felszabadulást minden este a Bartókban játszott amerikai filmek jelentették: „Tódult a nép a moziba, és mi hárman is a néppel tódultunk." (56. o.) Hencsére visszatérve várta a takarítás és az elmaradt érettségi, melyet a pesti Sacré Coeur-ben tett le. Új társaságba került, mely újabb szocializációs lépcsot is jelent. A katolikus neveltetésrol így emlékezik: „nagyobb részt elokelo családok lányait nevelték, mondván hogy ezek többnyire fontos emberek feleségei lesznek felnott korukban, s ezen keresztül nagy befolyással bírnak a társadalomra. Katolikus neveltetésük tehát fontos és lényeges". (64. o.) Ezen a ponton vázolja a háború után megmozduló társadalom képét, amiben mintha az „elsokbol lettek az utolsók" jelenségét fedezné fel: „Akkor mikor én odakerültem, ez már egy nagyon megváltozott intézet volt, és a korábban elokelo lányok most inkább üldözöttek vagy legalábbis szegény-sorsúak voltak. Persze ugyanakkor, amikor - a volt földbirtokosokkal együtt - én magam is egy szegény csóró voltam, különbözo iparágakban középnagy gyárakkal rendelkezo szülok lányai hozzám képest óriási jólétben éltek, majdnem úgy, mint azelott. Nem is beszélve a polgári származású iskolatársakról, akiknek az élete nem sokat, vagy semmit sem változott a korábbihoz képest." (65. o.) Egyéni pozícióját tehát a régi arisztokrata kultúrában találta meg, annak ellenére, hogy éppenséggel a „csóróság" lett „osztályrésze" - a papa a Keletitol az Ajtósi Dürer sorig talicskázta tandíj gyanánt a liszteszsákokat. A diákévekrol nagyon vidám és kiegyensúlyozott kép bontakozik ki: a novérek rendkívül közvetlenek, még az egyház által elfogadott fogamzásgátló módszert is megtanítják a lányoknak. Ellát személy szerint a „vigalmi bizottság" vezetésével bízzák meg, a musorszervezésben tevékenykedik. Ismét központi szerepet vállal a közösségben, így egy év után a legmagasabb elismerésnek számító kékszalagot kapja meg. A személyes kapcsolatok, a jókedv csúcsaként jelenik meg az az epizód, mikor az egyik novér a háború után besegíto dán Vöröskereszt konyhásainak búcsúztatásán saját szöveget ír a „János bácsi a csatában" dallamára. A személyes idoben a szép emlékek mindig gyorsabban múlnak el: „Az egész három év alatt idoszukétol szenvedtem, mindig több lett volna a dolgom, mint amennyire idom volt. Ez valahogy elkísért egész életemben." (70. o.) Miután az oroszok elvonultak Hencsérol, a család újra beköltözhetett, a rendrakás így is 1950-ig zajlott. A hidegháborús hangulatot egy vicces epizód eleveníti fel: a papa az amerikai követség könyvtárából kivette Churchillnek a második világháborúról írt könyvét - mikor munkába ment, nem merte a lakásban hagyni a besúgók miatt, ezért a hátsó udvaron a kukoricaszár-gúlák tetejére rakta, a disznók a gúlát feldöntötték, a könyvet megették. - „Ez az eset lett kiindulópontja egy évekig tartó szerelmi kapcsolatnak Papa és Corinne Spencer, a könyvtárosné között." (73. o.) Az „élesedo osztályharc" a felvételi idején érte utol Ellát, nem vették fel geológusnak, így került egy gép- és gyorsíró iskolába. Ez kevésbé rázta meg, utólag megint csak rendkívüli iróniával láttatja az eseményt. Az életútban egyébként is a tánc, házibálok, zsúrok szerelmek és hódító lovagok korszaka következik: „minden este húzogattuk a gramofont, nagy szerepe volt abban, hogy már nem akartam apáca lenni…" (77. o.) Ugyanekkor „Megkezdodött a nagy kulákozás, egyre kellemetlenebbé tették az életünket, többet kellett beszolgáltatni, mint amennyi megtermett. Egyetlen lehetoség volt, földünket az államnak felajánlani, nagy kegy volt, ha elfogadta. Mi részesültünk ebben a kegyben, így csak a konyhakertünk maradt meg, még abból is meg lehetett volna élni normál körülmények között. A mi kitunoen tartott gyümölcsösünk vezetojeként leküldtek Pestrol egy parkkertészt, aki a családjával a Nagykastély egy részében lakott. Ez egy kedves ember volt, egész jóban voltunk, fogalma sem volt, mit kell csinálni, mindig a papától kérdezte." (78. o.) Az egykori arisztokraták számára a teljesen ellehetetlenített életviszonyok miatt vállalt disszidálások idoszaka következett. Ekkor már majdnem minden rokon és ismeros a kijutás esélyeit latolgatta. Ella legjobb barátnojét, Toncsit kirúgták érettségi elott, mert nem volt hajlandó a vörös zászlót vinni. Egy másik barátnot is kirúgtak minden középiskolából, mert nem írta alá a Mindszenty halálos ítéletét támogató listát. Az aktuális udvarló pedig egy kitelepített villanyszerelo-arisztokrata. Ella hat hétig járhatott a Külkereskedelmi Foiskola számviteli szakára: „Hanem aztán bejöttek innen is, onnan is a káderjelentések, és engem egy látványos »ismerkedési délután« keretében lelepleztek, mint antiszemitát, imperialistát, meg klerikális reakciót, és kilencedfokú fegyelmivel úgy kivágtak, mint a huszonegyet. (A kilencedfokú fegyelmi azt jelentette, hogy Magyarországon semmiféle felsofokú intézményben sem tanulhatok.) Azt is megmondták, hogy akit velem valamikor is meglátnak, azt is kivágják." (79. o.) Barátai ekkor sem hagyták cserben, késobb pedig részleges rehabilitációt jelent, hogy elhívták az évfolyam-találkozókra. A papa is kénytelen volt elmenekülni a kikényszerített békekölcsön-jegyzés elol, ezért lefoglalták a hencsei kastélyt, és így végleg a disszidálás terve került elotérbe. Ella számára - az utótörténet ismeretében - kétségkívül erosebb érvek szóltak az itthonmaradás mellett. Az új munkahely, ahová a Mélyépterv dolgozóinak norma szerinti bérezéséhez keresett érettségizett munkaeroként került; az itt dolgozó Imre, akivel az élettörténet újabb fordulatot vett; és a Vörösmarty téri lakás, a késobbi életút központi színtere is. A személyes ido itt egyre gyorsul: „a fiúk nyüzsögtek körülöttem, az események torlódtak" - közben „vígan bringáztam a városban." (82. o.) Az életre szóló kapcsolat is legalább ilyen hirtelen érkezett: „1950. december 31-én délután randevúztam az Imrével a Gerbeaud-nál. Azt mondta, hogy volt egy albérleti szobája, ahonnét az apja halála miatt visszaköltözött az anyjához, most éppen az gazdát cserél és üresen áll. Kérdezte elmegyek-e vele oda most mindjárt. én egy pillanatig sem töprengtem ezen (pedig még semelyik szerelmemmel sem volt szexuális kapcsolatom), mondtam, mehetünk. Fizettünk és mentünk. A Váci utcában az Imre úgy mellesleg megkérdezte, el tudom-e képzelni, hogy nem templomban esküszöm. Mondtam, hogy nem. Erre azt mondta, hogy o sem. »Melyik templomban esküszünk?« - kérdezte. én meg csak néztem rá és csókolóztunk ott az utcán. Akkor mondta, hogy az egész albérlet mesét csak kitalálta, mert tudni akarta, feltétlenül bízom-e benne. Állítólag egész éjszaka ezen gondolkodott és elhatározta, hogy ha hajlandó vagyok vele menni, megkéri a kezemet." (83. o.) Így is történt, de közben bármelyik pillanatban érkezhetett a kitelepítési végzés: hétfon, szerdán és pénteken, a „frásznapokon" várták és másnap, a „gyásznapon" kellett volna végrehajtani. A vidéki kényszerlakhelyre ítéltek keserves sorsával kellett szembenéznie az ismerosök nagy részének. A Vörösmarty téri lakás elvesztését viszont nem merték kockáztatni, ezért Imre beköltözött a lakásba. A véghatározat hamarosan megérkezett, ekkor az utolsó, de minimális esély volt mentességet kérni. A szubjektív történet persze megint teljesen másról szólt: „Engem az egész dolog alig izgatott, olyan boldog voltam a szerelemtol, hogy azt semmi nem tudta elrontani. Holt fáradtan belerogytunk az ágyunkba, megint csak szerelmeskedtünk, aztán mély álomba zuhantunk. Arra ébredtünk, hogy egy borkabátos ember áll az ágyunk mellett… |
|
Az Imre kikászálódott az ágyból s azt mondta: »Bocsánat, kicsit meztelen vagyok« A borkabátos az ágyra mutatott és azt kérdezte: »Az ki?« - »Az a feleségem« - mondta az Imre. »Még ki van a lakásban?« »A feleségem nagyanyja és még egy ismeros«. A pasas megnézte a papírt. Megfogta kettétépte és csak annyit mondott: »Dolgozzanak csak szépen tovább!« Azzal elment." (87. o.) A kitelepítést megúszta a család, de közben musoron volt a létszámcsökkentés is, s ez viszont megszuntette Ella munkaviszonyát, nagyanyjával, nagynénjével és egy ismerossel kellett otthon rostokolnia. Minden rokon és ismeros ki volt telepítve, be volt börtönözve, és a papa sem látott további esélyt a gazdálkodásra és fia után kivándorolt: „A Papa folytatta csigaházas életmódját, és néhány hét múlva teljesen a saját szakállára egy viharos éjszakán Barcsnál átúszott a Dráván Jugoszláviába. Ok akkor az imperialisták láncos kutyái lévén nem szolgáltatták vissza a szökevényeket. Egy hétig volt börtönben Belgrádban, aztán kiengedték. Nem volt rajta más, mint egy szakadt bornadrág meg egy ing, papírjai nem voltak. Elment egy Horváth nevu bárzongoristához, aki korábban gyümölcs-nagykereskedo volt Magyarországon és sok almát vett tolünk, az adott neki ruhát. [...] Horváthék mondták, kellett volna a börtöntol valamilyen papírt kérni. Nosza gyerünk vissza. Egy álló napig keresték, mire megtalálták azt a börtönt, amiben a Papa volt, mert nem mondták neki, hogy hol van, mikor pedig kijött, nem nézte meg honnan jön ki." (88. o.) A disszidálás után „Coolie" aláírással küldött egy levelet, melybol mindenki rögtön tudta, hogy „a kuli" - novérei helyett ugyanis mindig o dolgozott - köszöni, jól van. Az otthonmaradtak számára Ella és családja jelentette a központot. Sorban születtek a gyerekek: '52-ben Klári, '53-ban Józsi, '55-ben Kati, '59-ben Béla. Imre jól keresett, éppen ekkor a sztálinvárosi tervekért kapott sztahanovista kitüntetést, így könnyen elterjedt az a híresztelés, hogy „Ella egy komcsihoz ment feleségül, hogy mentse a borét". A bajt egy méhen kívüli terhesség fokozta: „Szokásos erombol szinte semmi nem volt meg, csak úgy lézengtem, mint egy oszi légy." (94. o.) - számol be a nehézségekrol. Az örökségbol viszont egy hétvégi házat is fel tudnak építeni, házilag tervezett és kivitelezett medencével. Az 1956-os forradalom megjelenítését, melyrol azt írja „nehéz leírni mi volt az, de valami volt a levegoben", részben az otthon, a gyerekek ellátása, részben az utca eufórikus hangulata határozza meg. (97. o.) Mindketten egyszerre szemtanúi és cselekvo részesei a Bem téri, Parlament elotti, Andrássy úti és a Rádió elotti eseményeknek, miközben a gyerekekhez néha haza kell szaladni, az élelmiszert és gyógyszert meg kell nekik szerezni. Imre a Mélyépterv munkástanácsának elnökhelyetteseként segített az egyetemisták élünk címu lapjának kinyomtatásában, ezért 1957 június 13-án elvitték. Ella Klárival épp egy balettvizsga fopróbájáról tért haza: „az egész lakás fel volt dúlva, szekrények tartalma kidöntve, Imrét elvitték, a kis Kati nem kapott gyógyszert délben, 40 fokos láza volt, csak azt hajtogatta, hogy »iszet!«. Megvisel ezt az egészet leírni, nem szoktam végiggondolni. Valahogy el kell a dolgokat viselni. Mindig van valamilyen tennivaló, ahol három kicsi gyerek van, nem lehet túl sokat meditálni." (99. o.) Imrét Angyal István perében - melyben három halálos ítélet is született - 2 évre ítélték elso fokon, amibol 11 hónapot töltött le; késobb mikor ítéletét másodfokon jóváhagyták, halasztást kért, mert Ella újra terhes volt - s ez mentette meg a további börtöntol, az 1960-as részleges amnesztiáig kihúzta a halasztással. Az ismerosök ekkor sem hagyták cserben oket: a munkahelyrol ródlit és egy kis gyujtés eredményeképpen pénzt küldtek, annak ellenére, hogy ezt politikai buncselekménynek ítélték az új vezetok. A jogi osztályról telefonon keresték fel Ellát - nem szabad átvenni a felmondást Imre helyett, így állományban maradhat, és jár az SZTK. A körzeti orvos pedig betegállományban tartotta Imrét, míg a szabadulása után új munkahelyet nem talált. Késobb ugyan már nem lehetett osztályvezeto, de osztályát csoportként szervezték át, s így csoportvezetoként magasabb beosztásban tevékenykedhetett. A mindennapi élet frontján az emberek maguk közt viszonylag könnyen kijátszhatták a hatalmat; az ellenállás ilyen diffúz áradatával - Kalmár Melinda szavaival élve - a kádári „szanálás" nem tudott volna és talán nem is akart mit kezdeni. 1960-ban Ella újra munkába állt. Apja disszidált földbirtokos, anyja Széchenyi-lány, férje „ellenforradalmár", o maga pedig „osztályellenség" volt a Kádár-rendszer számára. Kezdetben egy vasipari szövetkezet ügyvitelét bonyolította. 1962-ben pedig már a Boripari Kutató Intézetnél lehetett dokumentátor. Az elorelépéshez valójában példátlan szerencsére is szükség volt: a Könnyuipari Minisztérium egyik munkatársa, akinek anyját a Holocaust idején fedezte a papa, segítségére sietett ebben a reménytelen helyzetben. Többször átíratta vele az önéletrajzát, míg végül csak a Széchenyi-mama maradt benne, s így sikerült az állást megszerezni. Ella az iparág szaksajtóját figyelo stáb tagja lett, és az új helyzet mindent megváltoztatott: „Gyönyöru májusi idoben utaztam vissza, csillogott a Duna, szép volt a világ." (103. o.) A vállalatnál lehetoség nyílt nyelvvizsgákat tenni, s ez 30%-os fizetésemeléssel járt. Az új munkahelyen új barátságok is születtek még a következo húsz évre. 1964 óta pedig a papa is kétévente hazalátogathatott. Ella 1966 és 1973 között a Külkereskedelmi Bankba került, de ezt nemcsak nyelvtudásának, hanem eddig nagyjából hátrányosnak tekintett származásának is köszönhette: a vezérigazgató példaképe ugyanis Széchenyi István volt. Az új állás révén szolgálati utakra mehetett például Iránba. Késobb a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat könyves üzletkötoje lett, majd felsofokú külkereskedelmi tanfolyamot és idegenvezetoi tanfolyamot végzett el. Az 1962-es váratlan segítség végül is döntonek bizonyult az elomenetelben. 1972-ben jutott el családjával Rhodéziába, a testvéréhez, ahol a sok egykori arisztokrata telepes közt maga Vilmos császár unokája is egy ültetvényen gazdálkodott. Tréfából császármorzsát készített neki. Társadalomtörténeti vonatkozások Az életút horizontális mobilitásait tekintve egyfajta családi stratégia fogalmazható meg. Az országon belüli lakóhelyváltozások az adott kényszerhelyzeteknek megfelelo reakciók: a család növekedésével a nagyobb kastélyba költöznek át; a front elol Budapestre, majd az ostromlott várból Pestre menekülnek; a Vörösmarty téri lakást a rokonság rászoruló részének adják ki, késobb el is cserélik a férj testvérével és végül három generáció él együtt. Az országhatárt átlépo mozgásra csak a báty gyerekkori ausztriai szanatóriumi kezelése, a felnottkori hivatalos utak és az afrikai rokonlátogatás ad alkalmat. |
|
A belföldi mozgások esetében tehát a kényszer, a külföldiekben a megnyíló lehetoségek motívuma fedezheto fel a szerzo esetében. A család más részénél ez nem így muködött: a beteges nagynéni például a tízszobás kiskastélyban is alig fér el, és az éveken át csomagokból vezetett háztartásával állandó készenlétben áll a költözésre. A rokonság nagyobb része nem kerülheti el a kitelepítést sem, eloször nem jöhetnek Budapestre, majd kényszermunkára, „dombelhárításra" kötelezik oket. A fiatalok továbbtanulását is lehetetlenné teszik, így Ellán kívül gyakorlatilag mindenki elhagyja az országot. Olyan társadalmi csoportról van szó, amely csak kivételes esetben kerülhette el az ország területérol való távozást. A vertikális mozgások legalább ennyi hullámzást mutatnak: eloször is a földosztással a több ezer holdas családi gazdaság szunik meg. A gazdaság vezetoje, a papa, fokozatosan veszti el maradék illúzióját: a kétévente vásárolt új autók helyett most gyalog kell járnia, ráadásul minden holmija egy hátizsákban elfér, így végül disszidál, és új életet kezd Afrikában. A kastélyok állami kézbe kerülnek, a család a budai majd a pesti lakásban van összezsúfolva. Az ifjú arisztokrata sarj az iskolában már csórónak érzi magát. A hatvanas évektol majd fokozatos emelkedés indul meg, de már elotte is van annyi felhalmozott vagyon, hogy viszonylag korán, már 1956-ra hétvégi házba fektethetik. A felfelé mobilizálásban alapveto szerepet játszott az élettörténetben is jelentos hangsúlyt kapó motívum, miszerint a papa sokszor segített másoknak, és e jótetteket a család vissza is kapta. A hallatlan szerencsésnek ítélt egyéni sors az emeltyu után új lendülettel veszi az akadályokat, újabb és újabb kihívásokkal néz szembe. A szociális tanulás leginkább a konkrét társadalmi relációkban és szituációkban zajló ütközések és átalakulások vizsgálatával követheto nyomon. A személyes és társadalmi identitás mindvégig az elithez tartozás tudataként érheto tetten a szerzonél. E társadalmi csoport kultúrája a háború elotti idokig sértetlenül maradt fenn és ennek megörökítése, megelevenítése a szerzo vélheto szándéka. Inasok, házitanítók, és a kompánia jelenti az életkeretet. A látszatra mégoly homogén kultúra is számos dimenzió mentén törik meg. A lakóhelyváltozásoknál gyanított családi stratégiát bizonyíthatja az is, hogy a lokalitás szempontja még a kompánián belüli gyerekvilágban is meghatározó: végig ladi, hencsei, illetve mikei unokatestvérekrol van szó a szövegben. A származási, rokonsági különbségtétel és távolságtartás késobb is meghatározó marad. A vallásos nevelés és iskoláztatás öntudatosan, büszkén vállalt motívummá válik a szerzo szövegében. A legkorábbi vallással kapcsolatos élménye az év végi vizsgára ellátogató Czapik Gyula püspökhöz kapcsolódik. A legjelentosebb kétségtelenül a Mindszentyvel való találkozás 1948 húsvétján a Bazilikában: Ella úgy érzi, vállalnia kell a hosszú sor miatt elkerülhetetlen késést az iskolából és meg kell gyónnia a bíborosnál. „Mindig eszembe jut ez a szentgyónás, valahányszor elmegyek a gyóntatószék mellett, és úgy érzem, hogy a bíboros az én privát szentem is." (75. o.) A rendbe belépo arisztokrata lányokkal ellentétben Ella nem kap apjától beleegyezo levelet. Mire nagykorú lett, számára már nem volt hová belépni. Késobb ezt szerencsés fordulatként értelmezi át: „Azóta azt gondolom, hogy az én vonzódásom nem volt igazán hivatás. Az Imrét szánta nekem az ég, neki tartogatott." (75. o.) Korábban, az 1939-es lengyel menekültek által készíttetett templomablak-üveg felszentelésekor celebrált szabadtéri hálamise kapcsán említ meg egy mitikus elemet: a rendszerváltás utáni pápalátogatás egy pillanat alatt megeleveníti gyermekkori vallásos tapasztalatait, mikor újra meghallja a lengyel akcentussal magyar nyelven celebrált szabadtéri misét. A vallás a társadalmi identitás és érintkezés olyannyira fontos tengelye, hogy néha a rokonsági dimenziót is átszeli. Kényszerhelyzetekben megkülönböztetésként fennmarad, azonban szerepe minimális: „Az Elma néni protestáns volt, és akkor még messze voltak az egyházak az ökomenikus gondolattól, de mégis elovett egy tiszta abroszt is valahonnan oltárterítonek." (50. o.) A szociális távolságok családtagtól idegenig, alkalmazottól ellenséges vagy éppen jó szándékú ismeretlenig mérhetok. A gyerekkori világban és késobb egyaránt érzékelheto az idegenekkel, cselédekkel, tanítókkal való jó kapcsolat, a távolság hiánya, a közvetlenség: „Volt három állandó alkalmazottunk, akiknek lakást is adtunk, két sváb kocsis, és egy volt csendor. Nagyon jó emberek voltak ezek. Kitunoen dolgoztak. A svábok a házuk hátsó ablakán ugrottak ki, úgy menekültek a sváb-verés elol, amikor rajtuk akarták megtorolni a nácizmust. Menekültekként jöttek hozzánk. A csendor ...egy nagyon intelligens, szimpatikus, és szorgalmas ember, neki meg az volt a baja, hogy csendor volt. Ok közvetlenül mellettünk laktak az L-alakú házban." (73. o.) Ez persze korántsem jelenti a hierarchikus (osztályszempontú) megkülönböztetések teljes eltunését. Az elitbálok, táncmulatságok, különbözo „alkalmak" a csoportidentitás és muveltség megerosítését, egy sajátos, bár alulról egyre inkább nyitottá váló kulturális fogyasztásminta elterjedését jelentik. M. Ella történetének értelmét boncolgatva nem kerülheto meg: mit bizonyít mindezzel a szerzo? A történet minemuségét, esetleges példaértékét firtató kérdésre viszonylag egyértelmu a válasz. A történet tipikus a nemesi sarj életútjának struktúrája szempontjából, amennyiben az aranykor, a válság, a mélypont, a váratlan fordulat és a lassú emelkedés a XX. századi arisztokrácia hányatott sorsának jól ismert ritmusát követi. Ám a kivételesen szerencsés egyéni alkat és a véletlenek szerepe legalább ennyire meghatározó. Ezen kívül Ella története egy jellegzetes, anya nélküli világban megtalált noi szereprol is szól: a gyerekkori rajongás az állatok iránt, késobb az apácaélet fontolgatása, a papával való nagyon eros kapcsolat, továbbá a férfiak iránti fogékonyság esetei fuzhetok fel erre a szálra. Az élettörténet több fontos helyen is vall a papáról, aki a vissza-visszatéro motívum szerint mindig féltve óvta Ellát a külvilág behatásaitól. Visszatekintve, ennek jelentoségét így értékeli a szerzo: „Késobb felnott lányok anyjaként sokszor gondoltam rá, hogy a mama egyengette volna Mihály [az egyik udvarló] útját, mert hiszen rendkívül szimpatikus, értékes ember volt. De a Papa ellenkezoleg befolyásolt engem, mindenkit, de mindenkit el akart hárítani, aki nekem udvarolt." (80. o.) Továbbá: „Az én személyes csóróságom meg még azáltal is fokozódott, hogy nem volt semmi jó holmim, amiben megjelenhettem volna, mert egy férfi ilyesmire nem gondol. A Papa igazán a legszeretobb apa volt, de ha nekem valami ruha kellett volna, akkor mindig azt kérdezte: kell az? én meg nem eroszakoskodtam. Ezért sokat szenvedtem a rosszul öltözöttség megalázó érzésétol." (65. o.) Szintén kivételesen szerencsés, boldog házasságával lezáródik az a korszak, melyben a papa volt a fo vonatkoztatási pont. Mindez immár végleges változást jelentett Ella életében: „A Papa elmenetelével a szó szoros értelmében a korábbi gazdámtól egy újhoz kerültem. Sokszor álmodtam a papával, és aztán egyszerre nem a Papa volt az, hanem az Imre." (89. o.) Rokonai szétszakadva, vagy egymással veszekedve kevésbé szerencsés kapcsolatok között élnek. A szerzo hangvétele ennek ellenére mindig is bizakodó, reménykedo. Története azt tanúsítja, mégis megérte itthon maradni, volt értelme bármi áron kitartani, kiharcolni az elorejutást, az elismerést, mert az emberi, jó élet itt is lehetséges volt, nem csak külföldön. A történet annak is példázata lesz, hogy talán még a legreménytelenebbnek tuno helyzetekbol is ki lehet mászni, ha van kire számítani. A sors esetlegességei késobb, az utótörténet ismeretében, persze mindig könnyen megmagyarázhatók, |
|
racionalizálhatók. Ezt szolgálja a család életének nehéz pillanatait, sorsfordulatait nem kevés öniróniával láttató számos leírás és magyarázat, az eufemizáló kifejezések gyakori használata („kutyaszorítóba, egérfogóba kerültünk", „a kör zárult befelé, a nyulak futkostak ide-oda"), a maga körül érzékelt nyomor, bénultság, degeneráltság következetes elutasítása és e helyett a magánéleti sikerek megjelenítése és hangsúlya. Ella életterve, stratégiája végül is így lehetett az otthoni gyülekezohely megteremtése, az élettörténet bemutatásán keresztül pedig a családi összetartás ápolása és egy történelem által reménytelen helyzetbe hozott társadalmi csoport narratív identitásának megteremtése az utódok számára. Forrás: 1956-os Intézet Oral History Archívum, 1122. sz. önéletrajz, 109 o. Keller Márkus „Úristen, még sötétebb lesz?!…"* Bevezetés Miközben az elmúlt hetekben olvastam Mikófalvi Iván életét, és ot-magát lassan jobban megismertem, mint tulajdon apámat, azon gondolkodtam, mi is a célja annak a fajta mikrotörténetírásnak, amit itt muvelni szeretnék, mennyivel több, mint a hagyományos történetírás. Úgy gondolom, ahhoz, hogy egy kort, egy eseményt igazán megismerjünk, szükség van arra, hogy azt a kortárs szemén keresztül is lássuk. Így válnak a kemény munkával kikutatott statisztikai adatok igazán élové, megérthetové. A személyes élmények feldolgozásán keresztül megtudhatjuk, hogyan s milyen lehetett az összefüggések és a végkifejlet ismerete nélkül megélni egy korszakot. Ebben a dolgozatban Mikófalvi Iván életstratégiáját, viszonyulását, életérzését próbálom bemutatni, annak reményében, hogy ez nem csak az emberi psziché, hanem az elmúlt 45 év megértéséhez is közelebb visz. Az életrajzíró nevét megváltoztattam, mivel kissé groteszknek éreztem, hogy mindig a monogramján hivatkozom rá. életrajzi adatok Mikófalvi Iván 1935-ben született Budapesten, középiskolai magyar-történelem szakos tanár, 1961-ben megnosül, felesége Szegedi Erzsébet orvosi asszisztens, 1962-ben megszületik Ágnes nevu lánya. Család, származás „Bunösökrol nem tud a családi krónika, önsorsrontókról, öngyilkosokról annál inkább. Mégis, oseim rendíthetetlen életbizodalommal küzdöttek azért a földért, amelyen éltek, azért a családért, amelyet alapítottak. Sok gyermeket nemzettek - még a nagyszüleimnek is kilenc-tíz gyereke volt. Hogy aztán jöjjön a sötétség százada, mely elvette, felemésztette az energiákat, az életkedvet. Anyám már egyke volt, két gyermeke született; nekem egy lányom van. Sic transit gloria mundi!" (2. o.) Mikófalvi Iván anyai nagyanyai ágról ősi cipszer családból származik, ősei generációkra visszamenően evangélikus földművesek. Anyai dédapja Bécs környékén géplakatos, majd házassága után, az 1870-es évek elején Wolfner Gyula újpesti bőrgyárába megy dolgozni, 1882-ben megszületik a fia, aki szintén a Wolfner gyár alkalmazottja lesz. Apai nagyapai ágon kisnemesi, paraszti család sarja, nagyanyját apja születése után nagyapja elhagyja, nagyanyja Pestre költözik, majd 1905-ben újra házasodik, férje egy MÁV-főkalauz stabil fizetéssel, így gyermekeit taníttatni tudja, ügyvéd és orvos lesz belőlük. édesanyja egy üzemvezető és egy cipszer cselédlány házasságából születik, a nagyapa tehetsége folytán szinte nagypolgári jómódban élnek, bár nem rendelkeznek nagypolgári presztízzsel. Lányuk együtt nő fel a Wolfner-lányokkal, barátnőit is a zsidó nagypolgárság köreiből szerzi. Szülei Párizsba küldik tanulni, ahol nyelvmesteri diplomát szerez. Visszatérte után szerelmes lesz egy gazdag - a nagypolgári réteghez tartozó - fiatalemberbe, már a házasság gondolata is felmerül, de az ifjú, szülői nyomásra, végül is megszakítja a kapcsolatot. Ez után a szerelmi csalódás után ismerkedik meg későbbi férjével, s Mikófalvi Iván állítása szerint, jórészt dacból, hozzáment a szülei által igazán soha el nem fogadott, bohém életvitelű, többszörösen elvált Mikófalvi Györgyhöz. édesapja egy vidékről Budapestre került parasztasszonyból, egy MÁV-főkalauz mostoha apából, és egy mostohaöcsből álló családban nevelkedett. A szülők, bár nem voltak különösen jómódúak, nagy gondot fordítottak gyermekeik taníttatására. Mindkét fiú a budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, Györgyből ügyvéd, öccséből orvos lett. Mikófalvi György valószínűleg a családban betöltött sajátos helyzetének is köszönhetően (mint mostohafiú, öccse megszületése után még inkább elszigetelődött) meglehetősen mozgalmas és kalandos életet élt. Tizenhat évesen, hamis papírokkal önkéntesnek jelentkezik a Monarchia hadseregébe, ő lesz a Magyar Honvédség legfiatalabb hadnagya, 20 évesen megköti első házasságát, majd 27 évesen a másodikat, közben mindkét házasságból születik egy-egy leánygyermeke. Leteszi a bírói és ügyvédi vizsgát, bekapcsolódik a vidéki politikai életbe, híres szónok és kortes lesz. 1931-ben, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy Szécsényben megbukjon az Egységes Párt jelöltje. 1932-ben megköti harmadik, immár utolsó házasságát Mikófalvi Iván édesanyjával. A 1930-as és 40-es évek életének csúcspontját alkotják: sikeres ügyvéd Budapesten, nagyvilági életet él. „Anyánk végtelen türelemmel tűrte férje kilengéseit, hiszen állandóan csak a gyermekeire gondolt." (23. o.) A második világháború végén amerikai hadifogságba esik, onnan megszökve egy évet bujkál. A háború után folytatni szeretné ügyvédi munkáját, de nem engedik, fizikai munkát vállal, egyre többet italozik. „Nagyapám nyugdíjából tartottuk fenn magunkat egészen a haláláig, hiszen amikor apám hazatért, rövidesen - |
|
érthető okokból - alkoholizálni kezdett, kis keresetét sem adta haza." (14. o.) Az 1956-os forradalomban nem vesz részt. 1957-ben, úgy tűnik, folytathatja ügyvédi munkáját, nagy lelkesedéssel nekilát, de engedélyét visszavonják, ez megtöri, 1960-ban megbetegszik rákban, 1961-ben meghal. „Tölgyfaember volt, viharálló, ezer veszélyt, csapást nevetve viselő, a legnehezebb viszonyok között sem csüggedő. Gyors és ügyes. De a bolsevizmust még ő sem tudta kicselezni." (32. o.) életút „Azzal hitegetem magam, hogy életem nyílegyenes pályán haladt, s ez csak azért nem feltuno, mert kortársaim nagy része ide-oda kanyargott közben, s talán azt hitték, én szlalomozok annyit. Nézopont kérdése az egész. Ez már fizika!" (50. o.) Mikófalvi Iván 1935-ben lát napvilágot, Budapesten. Az elemi iskolában jól tanul, szülei diplomáciai pályára szánják, de a második világháború után ezek az elképzelések elvesztik anyagi alapjukat. A család osztályidegennek számít, így már azért is komoly erőfeszítést kell tenniük, hogy Iván gimnáziumba járhasson, az egyetemi felvételi meg csak a Nagy Imre-i enyhülésnek és a kitűnő tanulmányi eredményének köszönhetően volt sikeres. „Jóval később tudtam meg, hogy felvételimet Nagy Imrének köszönhetem, aki elrendelte, hogy a származásuk miatt elutasítottak legjobbjait vegyék fel az egyetemre." (71. o.) Az egyetemen Mikófalvi (történelem-magyar szakos) végig nagyon jó teljesítményt nyújt, mind magyarból mind történelembol lehetoséget kap a kutatásra, arra készül, hogy bent marad az egyetemen, de ilyen irányú terveit az 1956-os forradalom utáni megtorlás tönkre teszi. Ot ugyan nem vonják felelosségre, de az ot támogató tanárok háttérbe szorulnak, így egyetemi tanári, kutatói pályája lehetetlenné válik. Ilyen helyzetben, bár egyáltalán nem érez rá hivatást, kénytelen tanárnak menni. Eloször egy általános iskolába kerül, majd technikumban tanít. „Elindultam egy pályán, ahol szolid sikereket értem el, de megelégedett csak igen ritkán voltam. Nagyszeru tanítványok kellettek, hogy ideig-óráig boldognak érezzem magam." (86. o.) 1961-ben megnősül, 1962-ben megszületik lánya, Ágnes. 1963-ban kissé groteszk fordulatok közepette (egy párttitkár ismerőse panaszkodik, hogy nem tud semmilyen eredményt felmutatni, ezért hagyja, hogy beszervezze) belép a pártba. Ezekben az években szerény anyagi körülmények között (felesége háztartásbeli) csak a családjának él, lánya nevelésével foglalkozik. 1975-ben hosszas rábeszélésre elvállalja az újpesti kerületi tanács művelődési osztályának vezetését („életem legszerencsétlenebb, de legtanulságosabb ballépése"). Rengeteg munkája van, mindenki intrikál ellene, s mikor arra akarják rávenni, hogy írjon hangulatjelentést a húsvéti körmenetről, lemond. 1976-83 tanári pályájának csúcsa, ekkor a legjobb a viszonya a diákjaival, az osztályai sorra kiválóan érettségiznek. Felkérik, hogy történelemből legyen tanfelügyelő, de nem fogadja el a megbízást. „1984-ig tartottak a felkérések, aztán hirtelen elmaradtak, kezdtek leírni, levegőnek nézni. Nyilván senki nem hitte volna el, ha felvilágosítom, hogy rengeteget tanultam vezetői tevékenységem alatt, s a pártállamban nem akarok többé kiemelt szerepet vállalni." (94. o.) 1984-től megromlik a viszonya a tanártársaival, az iskolai párttitkár egyre többször vonja felelősségre, ezért 1988-ban kilép a pártból, munkahelyet változtat, de itt sem érzi jól magát, mivel szakmamailag kritizálják, illetve a kollégáival sem találja meg a közös hangot. Nem tudja megszokni az általános tegeződést és politikai nézetei sem egyeznek meg a tanári kar többségével. „A legjobban az zavar, hogy a tantestületben rengeteg az ún. ejtőernyős, s az ejtőernyős hozzátartozó. …Nem a személyükkel van bajom, hanem azzal a hangulattal, amit teremtenek. Az elégedetlenség, harag, gyűlölet kórokozóit árasztják magukból." (99. o.) Újra és újra próbálkozik más munkahellyel, de sehova sem veszik fel. A munkahelyi problémák mellett fo gondja édesanyjával való kapcsolata, akivel már születése óta megszakítás nélkül egy háztartásban él. Ezt egyre nehezebben viseli, mivel édesanyja, agyér-elmeszesedése miatt, egyre agresszívebb és szenilisebb lesz. Elemzés Azt, hogy alapvetően, hogyan viszonyul Mikófalvi Iván az életéhez, és azt hogyan akarja láttatni, már a címadással elárulja számunkra: „Három nemzedék élete a sötétség századában". Önmagát egy elveszett nemzedék tagjának tartja: „Mi lettünk a »vacuum nemzedék«, amely mindenről lekésett. Előttünk járt a »fényes szelek« dicső hada, s 40 évig birtokolta a köz- és vezető funkciókat. |
|
Megérdemelten, de sokkal gyakrabban érdemtelenül. Amikor rádöbbentünk, hogy mi következnénk, ötven évesek lettünk, s jöttek a harmincasok, negyvenesek." (64. o.) Mikófalvi három nagy történelmi eseményt élt át, és ez a három nagy történelmi esemény mindig egyben életének fordulópontját is jelentette. A második világháború vége, az 1956-os forradalom, és a rendszerváltás. A következményeket tekintve neki mind a három fordulat csak rosszat hozott. Valószínűleg ez is oka annak, hogy ezek közül csak 1956-ot mutatja pozitívan, azt látja hősinek; talán mert a forradalmat még fiatalon és „ártatlanul", de tudatosan élte át. A rendszerváltást sem értékeli maradéktalanul jónak, annak ellenére, hogy politikai gondolkodásában szemben állt a Kádár-rendszerrel. Az első nagy töréspont a második világháború, egészen pontosan az 1944 októberével kezdődő időszak, az ostrom („a rettegés hetei"), és az azt követő események. Ezt az időszakot egész életére nézve „Leitmotivnak" tekinti, és tényleg az is, hiszen ezekben a hónapokban alapvetően megváltozott családjának a státusza, és ezen keresztül az ő további élete is. Eltűnik az a közel nagypolgári életmód, melyben szülei oxfordi tanulmányokat és diplomáciai karriert álmodtak meg számára. Apja munkanélküli, majd fizikai munkás lesz, anyja alacsony beosztású irodai dolgozó, így származási hátrányaik mellett még a szegénységgel is meg kell küzdeniük. Mindezek ellenére jó tanulmányi eredményének és Nagy Imre hatalomra kerülésének köszönhetően bejut az egyetemre, de még ezek után is marad benne egy kis keserűség, dac a fennálló rendszerrel szemben. Úgy érzi, hogy körülményeit és lehetőségeit tekintve sokkal többre is képes lenne. Véleménye szerint méltánytalanul szorították háttérbe, és irigység és kicsinyesség dolgozik ellene. „A gyanús a dologban az, hogy nagyon sokan akartak meggyozni arról, hogy nem is vagyok olyan kiváló. Sokan és makacsul, nagy energiákat ráfordítva akarták elhitetni, hogy leírható tétel vagyok a végelszámolásnál, s a varju (sic!) sem fog károgni utánam. De ha ez így van, hölgyeim és uraim, miért ez a nagy erolködés?! Hiszen a port a szél magától is elhordja!" (50. o.) De 1945 nem csak Mikófalvi Iván személyes sorsát változtatja meg, hanem az egész magyar társadalomét is, s visszatekintve életére ezt Mikófalvi is érzékeli. Persze ezt is, mint mindent a saját sorsán keresztül, megfelelően tragikusan, s színpadiasan látva/láttatva. „1945-tel a sötétség századának új korszaka kezdődött. Az ostrom volt az elő-apokalipszis, utána jött a bizonytalanság, gúzsba-kötöttség, a szellemi, erkölcsi, fizikai rabság időszaka. […] Mindenféle lovasok száguldoztak ebben a »megtöretett« hazában". (61. o.) Az egyetemen nagyon jó teljesítményt nyújt, szinte minden vizsgája ötös mind magyar irodalomból, mind történelemből. Sőtér Istvánnál doktorálni szeretne, Szabad György is kutatással bízza meg. Ezt a felfelé ívelő pályát szakítja meg 1956. Az '56-os forradalom illetve az eseményekben való részvétel nagyon sokat jelentett számára. Ezt az is bizonyítja, hogy életrajzában legrészletesebben erről ír. A közvetlenül róla szóló 65 oldalból hét tárgyalja ezt az időszakot. Aprólékosan leír minden forradalmi történést, pedig kezdetben csak passzív résztvevője az eseményeknek. Később fokozatosan aktivizálódik: a MEFESZ-től megbízólevelet kap a gazdasági ügyek irányítására, a nemzetőrséghez is behívják, de tényleges szolgálatra, az idő rövidsége miatt, sem egyik, sem másik tisztségben nem kerül sor. A forradalom leverése után azokat a tanárokat, akik őt támogatták volna a tudományos pályán, háttérbe szorítják, Sőtér István azt ajánlja, hogy tartsa vissza Vas Gerebenről írt kisdoktoriját. Így az államvizsga után kénytelen tanárnak menni, pedig semmi hivatást nem érez hozzá: újra le kellett mondania egy álmáról. A forradalom nem csak „szakmai" tekintetben hoz fordulatot Mikófalvi életében. A nyugati hatalmakból is ekkor ábrándul ki véglegesen. „A forradalmat a nyugati hatalmak árulták el! Eisenhower elodeinél is nagyobb gazemberséget követett el." (82.o.) Így '56 után egy olyan pályán indul el, amely ideológiailag rendkívül terhelt, s ráadásul hivatást sem érez hozzá. Felmerül a kérdés, miért maradt 35 éven át tanár, ha csak kényszeruségbol kezdett el tanítani. A saját válasza erre az, hogy a bizonytalanságtól való félelem és a családjáért érzett aggódás az, ami a pályán tartotta. Ez a félelem és aggódás valószínuleg édesapja példájából ered, akit önmagánál jóval erosebbnek tartott, és akit mégis felorölt ez a „sötét század", és aki élete második felében inkább teher, mint támasz volt a családja számára. A többre való hivatottság érzése, a rendszerrel való szembenállás és a családja biztonságáért való aggódás ellentétes hatású folyamatai határozták meg mobilitási, kitörési törekvéseit. Ezek motiválták a szükségszeruen keseru passzív rezisztenciáját, de ezek motiválták szükségszeruen suta kitörési kísérleteit is (lásd oktatási osztály vezetése, párttagság). A közéleti és hivatásbeli sikertelenségek ellensúlyozására marad számára a család: Ágnes lánya „élete fo muve", a muvészet (egy kórusban kezd el énekelni), az önmuvelés, s a családi múlt kutatása. Ez utóbbi révén magyarázatot talál saját sorsára is, hiszen családtagjai -szerinte - végzetszeruen elbuknak, akármilyen kitartóak, törekvoek és tehetségesek is. Ezért lett példaképe anyai nagyapja, aki egész életében keményen dolgozott, s minden megpróbáltatást szótlanul turt. „Legnagyobb példaképem o, soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval sem, pedig Isten kegyelme folytán sok nagyszeru emberrel volt szerencsém megismerkedni." (17. o.) 1988-89 az újabb töréspont az életében, javulást vár, de az új pártok „nem keresik a tiszta embereket a mélyben", a keresztény ideológiát csak „mázként" használják, valójában azonban ugyanolyan machiavellisztikus politikusok, mint az eddigiek voltak. A saját egyéni sorsa is rosszabbra fordul. Az új munkahelyén kétségbe vonják szakmai kompetenciáját, azt állítják, hogy már csak rutinból tanít, ráadásul politikai véleményével is kisebbségben van a tantestületben. Egyetlen remény számára az a történelmi tanulság, hogy az ido mindig igazságot szolgáltat, hiszen végül Görgey igazát is elismerték. „A magyarok történelmi ítéloképességével nincs baj, csak idot kell hagyni, hogy megérjen." (99. o.) Szomorú látni, hogy eloször a szakmai karrierrol, majd a közéleti szerepvállalásról is le kell mondania ahhoz, hogy megorizze erkölcsi integritását. Nem marad más számára, csak a család, ami egy értelmiségi számára nem lehet kielégíto. Ezért árnyékolja be elkerülhetetlenül Mikófalvi minden szavát a csalódottság, ezért oly kritikus a „fennálló világgal" szemben. A kommunizmust átgondolt, erkölcsi megfontolások alapján utasítja el. „A legszörnyubb, ami az elmúlt 45 évet jellemezte, hogy amit tudatunk mélyén ideiglenesnek hittünk, az állandónak, végérvényesnek látszott. Ebben a tudathasadásos állapotban a napok elvesztették jelentoségüket, összefolytak. Mindent e diktatúra kedvenc színe a szürke mázolt be, s mindig minden »holnapra« maradt." (61. o.) Látszik, hogy a Kádár-korszakot a szó filozófiai értelmében egzisztenciális válságként éli meg (mint sokan mások), s ezért is várt olyan sokat a rendszerváltozástól. A válságérzetet még szörnyubbé tette az, hogy a másik oldal (a Nyugat) sem volt Mikófalvi Iván számára egyértelmuen jó, követendo példa. „Vajon mikor fogja felmérni valaki, hogy a SZER [Szabad Európa Rádió] micsoda bunöket követett el ez ellen a nemzet ellen?! A manipuláció, az ördögi félrevezetés milyen stratégiáját alkalmazta évtizedeken át? Amerikai sugalmazásra! A keresztény-nemzeti középosztály ekkor ábrándult ki igazán az Amerikai Egyesült Államokból. Nem Trianon, nem Jalta, nem Párizs után. […] A nagyhatalmi politika jóvátehetetlen károkat okozott Magyarországnak. […] Nem tehetek mást, nagy keseruségemben vádolom Amerikát, Franciaországot és a Szovjetuniót!" (15. o.) „… ma már úgy látom, hogy a nagyhatalmak féltek és félnek a közép-európai térség kis országaitól, az itt élo tehetséges népek konkurenciájától."(15-16. o.) S mivel sem a „kelet", sem a „nyugat" nem ad elfogadható mintát számára, egyetlen megoldás visszanyúlni a múltba, oda, ahol a mai európai társadalmi berendezkedés kialakult, a reneszánszhoz. Itt találja meg Mikófalvi azt a gondolkodót, aki megfogalmazza az o kételyeit: Savonarolát. „S azt hiszem, korunk hatalmasai, ha véletlenül ismerik a dominikánus szerzetest, rettegnek az emlékétol, mint a tuztol. Mert Savonarola az égi fényesség, a tisztaság fia, egy meg nem valósult korszak magálmodója. Nem utópista, - mert paradox módon - éppen egy szörnyu utópia lett valósággá Európában. De Husz János él, Luther él, s él az emberek tudattalanjában Savonarola is! A jungi kollektív tudattalanban. Ebben mélyen hiszek!" (102. o.) Mikófalvi szerint Savonarola elore látta, hogy az emberi értékek pusztulnak, a tisztességet, önzetlenséget felváltja az önzés, szerzésvágy, csalás és hazugság. Látta, hogy a reneszánsz megteremti azokat az ideológiákat, amelyek Európa késobbi sorsát veszélyeztetik. Ekkor alakítja politikai filozófiáját Machiavelli, melynek modernebb formája a marxizmus. Úgy tunik, Mikófalvi Iván valamiféle korai protestáns alapról kritizálja a mai világot, számon kérve rajta a bibliai erkölcsi eloírásokat. Így alakította ki - sok más értelmiségihez hasonlóan - a maga sajátos „harmadik útját". Az írás záró szavai mutatják meg, hogy mennyire nehéz ez a vállalkozás. Hiszen hiába talált példaképeket, hiába bízhat az igazságot szolgáltató idoben, hiába támaszkodhat más gondolkodókra, a jövot mégis reménytelennek látja. „Hamvas Béla szerint a Halak világkorszakából a Vízöntoébe lépünk. A Vízönto egyetemes jelképe az éjszaka, az éjjel. Századunkban a legnagyobbak elore jelezték ezt. - Úristen, még sötétebb lesz?!…" (105. o.) Stílus Kicsit tanáros, de élvezetes stílus jellemzi. Mondatai jól szerkesztettek, választékos nyelvet használ, s törekszik arra, hogy pontosan fejezze ki magát. A szöveg tele van kiszólásokkal, melyek talán irodalmivá akarják tenni az írást, de legtöbbször csak patetikusra és modorosra sikerülnek, viszont nagyon sokat mondanak el a szerzorol. |
|
Minél közelebb érünk a jelenhez, minél inkább érintik Mikófalvit érzelmileg az események, annál inkább megno ezeknek a kiszólásoknak a száma, és annál inkább no érzelmességük is. A másik karakteres stílusjegyet azok a moralizáló, gyakran sértodöttséget mutató kitérok jelentik, melyek meg-megszakítják az életrajzot gyakran több évtizedet is ugorva elore az idoben. Ezek során fejti ki kritikáját a korunkbeli világról, s dicséri szülei, nagyszülei korát. Nagyon érdekes az életrajzot záró eszmetörténeti fejtegetés Savonaroláról, Machiavellirol és Jungról. Az idáig meglehetosen jól értheto és tiszta fogalmazás homályossá válik. A modern világ kritikáját próbálja valamiképp általuk igazolni, Savonarola jelentoségét világméretuvé nagyítva. Nagyon imponáló az oszinteségre törekvése. Persze o sem mentes a mindenkit jellemzo torzításoktól, de mivel mindig leírja a dolgokkal kapcsolatos érzelmeit is, a torzítások iránya jól felderítheto. Összegzés Mikófalvi Iván családja és saját életét egy heroikus, de végso soron reménytelen küzdelemnek tartja a „sötétség századával" szemben. Többször hangsúlyozza ugyan családja és saját maga jó tulajdonságait, de mindig hozzá is teszi hogy ezek ellenére megtört és vesztes emberekké váltak. Helyenként igyekszik magát olyannak feltüntetni, aki felülemelkedik az ot ért sérelmeken, és sztoikus belenyugvással fogadja el a világot olyannak amilyen, az élete leírását kíséro apró megjegyzésekkel ez volt talán kezdetben a szándéka. A frissebb emlékek felé közeledve azonban, kiesik ebből az alapállásból, nem tudja s aztán már nem is akarja sértettségét, megbántottságát leplezni, és azt sem, hogy maga is elégedetlen azzal a teljesítménnyel, amelyet élete során nyújtott. élete vergődés a családjából magával hozott nagyra törő normák, saját tehetsége, a Rákosi- és Kádár-rendszer nyomasztó légköre és a nyugati jóléti társadalom válsága által teremtett helyzet többszörös hálójában. Egész élete küzdelem a sikerért, illetve küzdelem azért, hogy a sikertelenséget el tudja viselni. ő is, mint a magyar értelmiség nagy része, érzi, hogy mennyire hazug az a rendszer, amely körülveszi, de hiányzik a bátorság és az ötlet ahhoz, hogy valami igazán nagyot tegyen. Így aztán marad az apró dolgokban való ellenállás, ami még inkább kiemeli az egész helyzet szánalmasságát, reménytelenségét. Ez az oka annak, hogy Mikófalvi Iván önmagát, sorsát ennyire sötéten látja és láttatja. Forrás: 1956-os Intézet Oral History Archívum, 1042. sz. önéletrajz, 105 o. Sisák Zita Irén néni kincsesládikája - avagy: mit rejt egy 77 éves falusi özvegyasszony emlékezete ? Jelen dolgozat tárgya egy önéletrajzi vallomás, melyben egy 77 éves nyugdíjas özvegyasszony, Szabács Irén összegzi életét, tekint vissza a küzdelmes, nehéz évekre. A történetet azonban nem ő maga írja le, hanem lányának meséli el, így az írás elejéről elmarad az önéletírásoknál amúgy szokásos bevezető, mely feltárja az indokokat, amiért az író belefogott élete összegzésébe. Ezt a közlési vágyat sok esetben a gyermekekre, unokákra való örökül hagyás motiválja, de előfordul kutatói ösztönzés is. Esetünkben is valami hasonlóról beszélhetünk. Annyiban azonban más ez az írás, hogy nem maga a néni jegyzi le, nem ő szedi össze a saját tempójában a különböző eseményeket, hanem amint egy lábjegyzetből kiderül, az írás tulajdonképpen egy 1988. augusztus 15-én készült interjú írott változata. Az interjú különlegessége az, hogy nincsenek benne kérdések: az elbeszélő egyes szám első személyben meséli el élete történetét. Az írás azonban olyan mértékig rendezett és strukturált, hogy az olvasó e hömpölygő szóáradat mögött valamiféle rendezőelvet feltételez. Az interjú készítője, valószínűleg nagyrészt ismerte azokat a sztorikat, melyeket édesanyja szájából hallani akart, s szinte biztosak is lehetünk afelől, hogy kérdéseivel megjegyzéseivel a szándékainak megfelelő irányba próbálta terelni a beszélő emlékezetét. Az önéletírás tulajdonképpeni főszereplőjének motivációi tehát nem definiálhatók, hiszen kérdéses, hogy önmagától ébredt volna-e benne belső igény arra, hogy írott formában örökül hagyja emlékeit. Valószínű, hogy csupán lánya kérésének tett eleget, amikor fölelevenítette ezeket a régi dolgokat, de kétségkívül örömét is lelte a történetek elmondásában, amit az bizonyít, hogy ilyen hosszan és részletesen számolt be életéről. Lánya, Kosipos Erzsébet motívációi már sokkal világosabbak: ahogy a bevezetőben is írja, egy letűnt paraszti világ, egy elpusztult életforma utolsó emlékeit szeretné begyűjteni, méghozzá egy olyan kútfőből, melyhez érzelmileg szoros szálak fűzik, s amely emlékvilágnak ő is örököse. Magáénak érzi a történeteket, ezért is adja írása címéül: Kincsesládikánk. Megkapóan szépen fogalmazza meg egy rövid bevezetőben, hogy mi is a célja: „Hazamegyek. Meghajtom fejem őseim hantja fölött. Megpróbálom összeszedni a visszahozhatatlant, megismételhetetlen múltunk, nemzeti örökségünk morzsáit. édesanyám mellé, a farönkre ülök. Faggatom. ő pedig kinyitja kincsesládikáját." (2. o.) Szerkesztés Az írás 91 gépelt oldal, gyakori melléütéssel ugyan, de alapjában rendezett, tudatosan formált képet mutat. A mű 5 - címmel is ellátott - fejezetre oszlik és ehhez járul még egy kétoldalas bevezető. Az 5 fejezet a következő: Családunk története (19 oldal) A Pista családja (18 oldal) Az öreg rögök között ( 3 oldal) Lepergett évek (13 oldal) Asszonysorsom (31 oldal) A mű a kétoldalas bevezető után öt, különböző terjedelmű fejezetből áll. A leghosszabb az Asszonysorsom, mint az életút fő része, a legrövidebb egy nyúlfarknyi fejezet, mely Az öreg rögök között címet kapta. Ez ugyanis nemhogy nem Szabács Irénről szól, de még nem is a családjáról, hanem a faluról általában. Az amerikázás falubeli megítéléséről, a hazatelepültek helyzetéről, itthoni életéről tudósít. Talán ezért is került külön fejezetbe, mert nem illet egyik cím alá sem, de Szabács Irén mégis fontosnak érezte elmondani. Itt térek vissza a fejezetcím-adás kérdéskörére: véleményem szerint a címeket Kosipos Erzsébet adta a végleges formába öntés során. Ezek a névválasztások azonban nem voltak önkényesek, az egyes címeket maga a szöveg predesztinálta, esetleg megtalálhatjuk őket Szabács Irén saját szavaiként is a kontextusban. A mű stílusa A stílussal kapcsolatban elsőként felmerülő probléma, hogy az írás mennyiben Szabács Irén sajátja és mennyiben lánya tudatos stilizálásának eredménye. Bizonyos fokú átstilizálás persze elkerülhetetlen egy olyan lejegyzésnél, ahol a dokumentumértékre törekvés, az élőbeszéd egy az egyben lejegyzése fel sem merül. Ilyenfajta stilizálásról beszélhetünk e szövegben is, hiszen nincs szünet, nincs őzés, nincs szóismétlés, sem befejezetlen mondat, melyek a szóbeli közlés sajátjai. Nehéz megállapítani, hogy milyen mértékű stilizálás történt itt. Annyi bizonyos, hogy így, ilyen formában nem hangozhatott el ez a szöveg Irén néni szájából, s afelől sincs kétségünk, hogy az ilyen fajta „szöveggondozás" eredményeképpen az írás veszített tudományos |
|
felhasználhatóságából, hitelességéből. Feltételezhető azonban, hogy Kosipos Erzsébet a legnagyobb jószándék mellett eszközölte ezeket a változtatásokat. Az interjú valahogy így folyhatott le: Kosipos Erzsébet leült anyja mellé és megkérte, hogy mesélje el az életét, a család történetét, az Amerikát, a háborút. Irén néni pedig csak ült és mesélt: a szavak pedig gördülékenyen jöttek, az emlékek megelevenedtek. Erzsébet időnként közbeszólt, hogy mesélje el még ezt vagy azt a sztorit, vagy ha a szóáradat valami miatt megszakadt, kérdést tett fel, hogy továbblendítse a beszélgetést. A kézirat tisztázásakor aztán strukturálta a szöveget, s fejezetekbe osztotta. Az élőbeszédre jellemző grammatikai hiányosságokat bepótolta, a szavakat nem kiejtés szerint, hanem a helyesírási normáknak megfelelően írta le. A helyesírásnak megfelelően való közlés érthető törekvés a lejegyző részéről, de néhány helyen sajnálhatjuk, hogy legalább egy-egy szó erejéig nem alkalmazott fonetikus írásmódot. Az alábbi szöveg egy angol nyelvű mondatának fonetikus leírása híven tükrözhette volna számunkra is azt az atmoszférát, amit az elbeszélő számára jelentett: „De, ha beköszöntött a tél, körbeültük a meleg kemencét. Apa leült közénk. Beszélt nekünk a nagy vízről, meg Amerikáról. Mondta, hogy amikor a hajón mentek, már akkor három nyelven tanították őket: »Shut the door !« - emlékszem még Apa kiejtésére is." (43. o.) Vannak azonban a szövegben más helyek is, ahol a lejegyző szöveggondozásának nyomát fellelhetjük. Ezek azonban egyértelműen árulkodnak szerzőjükről. Azokra a ferde zárójelbe tett részekre gondolok itt, ahol Kosipos Erzsébet a szöveget magyarázó jegyzetekkel látta el. Ezekben többnyire egy-egy tájnyelvi kifejezést definiál, de a teljesség igénye nélkül, mert jó néhány kevésbé ismert szónál ezek a magyarázatok elmaradnak. Néhány példa az értelmezésekre: „2 cuggal /=2 pár igavonó állat/" (20. o.); „grulyaásás /=burgonyabetakarítás/" (19. o.); „kalászkázni /=kalászt gyűjteni/" (19. o.); „Az előadást vízkereszt napján /január 6./ tartottuk meg az iskolában." (47. o.) Nem kapunk magyarázatot a következőkre: „apa napszámosokat fogadott, kepébe arattatott." (20. o.); „a pelyvásban lakott nyáron át." (5. o.) Sajátjai viszont a szövegnek az olyan „felesleges" kitérők, amelyek mindenképp kihagyhatók lettek volna, ha leírójuk a tartalmat illetően is szelektáló szándékkal közelít a nyers szöveghez. Gondolok itt például arra a részre, mikor Irén néni elmeséli, hogy Fodor János pap hogyan kerül a faluba. „Ekkoriban volt folyamatban a pap kinevezése. Pallavicini fia eljárt a püspökségen, hogy Fodor Jánost kapja meg a falu. Így lett ő a mi papunk, mind a mai napig teljesíti a szolgálatot." (10. o.) Ez a három mondat az élettörténet folyamatában csak akkor lenne érdekes, ha megtudnánk e pap további jelentőségét a falu életében. Így azonban nyitott kérdés marad, hogy miért volt érdemes kilincselni érte a püspökségen. Nehéz tehát eldönteni, hogy a kész szövegben anya és lánya milyen mértékig, milyen arányban van jelen, ezért nem is lehet arról beszélni, hogy az írás egyikük vagy másikuk stílusát tükrözi. Rendkívül jellemző az írásban a történetekben való beszéd: lépten-nyomon hosszabb-rövidebb sztorik tarkítják az elbeszélés lineáris menetét. Ezek hol teljességgel beleillenek az írás célkitűzésébe (az íróval, családjával történt eseményeket rögzítik), hol pedig teljesen kilógnak abból, s egy jelentéktelen epizódot részleteznek. Ha bemutat egy szereplőt, szinte épp csak megtudjuk a nevét, máris egy történetbe kezd vele kapcsolatban: „Az uram: néhai Kosipos István. Sosem felejtem el - úgy 10 éves körüli gyerek voltam. Igen, 1921-ben történt: az egyik nap kidobolták a faluban, hogy megérkeztek Kosiposék Amerikából…" (23. o.) A történetek közti átvezetés többnyire szintén személyekhez kötődik: mikor az egyik szereplő találkozik a másikkal, az elbeszélés könnyedén vált át egy másik történet elmesélésébe. Szabács Irén stílusát leginkább a történetekben való beszéd jellemzi, mely egyik leghatásosabb módja a figyelem felkeltésének, egy gondolat elültetésének (akárcsak a Bibliában). Ez a beszédmód egészen az írás elterjedése előtti orális hagyományba nyúlik vissza. Ez a hagyomány pedig hol másutt élhetett volna tovább egészen a XX. századig, mint a kevés tanulási lehetőséget kínáló falun, a két kezével kenyeréért dolgozó parasztság körében. A falu közösségi alkalmai: a vásárok, a keddi piac, a vasárnapi mise, a fonó, a farsang - ez a talaj, ahogy Nagy Olga írja: „ az élő szóbeliség eme termőtalaja így sarjasztja ki a lelkekben a »történetekben« való beszédet". A parasztember számára mindig is nagyon fontos az „epikai hitel", ezért is adja sokszor a szavakat a történet szereplőinek szájába, hogy ezáltal is még inkább életre keljen, jelenvalóvá legyen az elbeszélt esemény. „Jakab bácsi rögtön visszament Amerikába. Többé be nem teszem a lábam ebbe az országba ! - azt mondta. Amikor a családtól búcsúzott, így köszönt el: Mi már csak Jozefát völgyében fogunk találkozni ! - ezzel a mondattal hagyta el az országot." (11. o.) Ez a szó szerinti idézés gyakran megjelenik Irén néni szövegében is. Mivel a történet nagy része nem magáról Szabács Irénről szól, így a más önéletírásokban gyakori elemző részek ritkák a szövegben, de azért akad erre is példa: „Ma már csodálatosak és méregdrágák a játékok. és mennyi van belőlük! Szépek, kényelmesek, finomak az otthonok. Miért nem boldog hát az ember? - vetődik fel bennem a kérdés. Úgy gondolom, azért, mert anyagilag telhetetlenek. Elégedetlenségük miatt pedig hajszolják magukat. Így a szívükben nincs hely, nem jut benne hely a szeretetnek." (15. o.) Az önéletrajz megszerkesztésében rendkívül jelentős forrás még a paraszti szóbeliség hagyománya. Ez az a szóbeliség, melybe Szabács Irén is beleszületett, s melynek nyomait önkéntelenül viseli magán elbeszélési technikája. Ennek a szóbeliségnek az egyik attribútuma a hihetetlenül jó memória. A mai, technikai felszerelésekkel teli világban az emberek már a saját telefonszámukat is alig tudják megjegyezni, s így számunkra valóban meghökkentő az ilyen pontos emlékezet. Szabács Irénnél ez különösen a számok tekintetében meghökkentő. Pontosan emlékszik például arra, hogy apja elleni pert a Miskolci Királyi Ügyészség a 2208/Kü 1909 számú határozatával szüntette meg. Ugyanígy a memória pontosságának bizonyítéka az a mérlegkészítési vonzalom, amely két esetben is megjelenik. Egyszer a faluból való kivándoroltakról készít mérleget, mely szerint 16 férfi és 7 nő kelt útra a század elején, ebből 13 férfi Amerikába, 3 Kanadába, a 7 nő pedig egyöntetűen Amerikába távozott. A háborús idők felidézése szintén rendkívüli memóriáját bizonyítja. „Ebből a kis faluból 37 férfit vittek el a frontra. Odaveszett közülük 7 személy. Nyugati fogságba 6, orosz fogságba 4 |
|
katona került. A visszatért 30 katonából 1980-ban már csak 7 személy élt. Időnek előtte, ötvenesen elmentek." (65. o.) De ugyanígy emlékszik arra, hogy a fia 1966-ban 1800 Ft-ért adta el a lovukat, vagy arra, hogy férje rokonai mikor és mennyi pénzt kerestek Amerikában. Mondatok A szövegben jórészt a szóbeli elbeszélést jellemző rendkívül rövid, tömör mondatokat találunk: „A két testvér igen akart osztozkodni a portán. Dédapánk tiltotta, hogy kettévágják a házhelyet. Nem tudta meggyőzni a gyermekeit. Döntésük ellen úgy tiltakozott, hogy elvonult a családjától, kiköltözött a csűrbe. A pelyvásban lakott nyáron át. Akkor jövendölt Gyurinak." (5. o.) Ugyanúgy szóbeliségre jellemzők a szóismétlések, melyeket szintén érintetlenül hagyott a szövegben Kosipos Erzsébet: ezeknek erős stiláris hatásuk is van: „Pesten csak addig időztek, míg átszálltak. Még azon az éjszakán indult a vonat Franciaországba. Még azon az éjszakán Mezőnyéken egy, még a családi tűzhely melegét őrző otthonba zörgettek be, amely üresen tátongott." (56. o.) Vannak még a mondatszerkezetekben olyan kiszólások, szónoki kérdések is, melyek szintén az élőbeszéd sajátjai, s rendkívüli módon emlékeztetnek a faluban szokásos mesemondás hagyományaira, ahol is szükség volt a hallgatóság figyelmének állandó fenntartására, a jelenlévőkkel való folyamatos kapcsolattartásra: „A határozat indoklása szerint, F. Ferenc csak azt látta, hogy a lopás éjjelén három (!) ember a községi bíró házától ment fel a pap udvarára. Hát az igazságszolgáltatás akkor sem volt tökéletes !" (12. o.) Szókincs A legmarkánsabban megjelenő, elsőként szembeötlő az írásmű népies stílusa. A népies jelleget elsősorban a szóhasználatban fedezhetjük fel. Sok tájszó, illetve hagyományosan a paraszti életformához, világképhez kötődő szavak használata, amilyenek a vásár, gazda, kalászkázni stb. Néhány népköltési jellegű szöveg is megtalálható az írásban, de kis számuk és töredékességük miatt dokumentumértékük nem jelentős. A másik, szintén a szókincsben jelentkező markáns jegyet talán „amerikás" stílusnak nevezhetnénk. A szövegben előfordul az angol nyelvből vett oké kifejezés, ami rendkívül idegenül hat egy magyar paraszt néni szájából. Ez persze a mai nyelvhasználatban már általános, de a századvégi magyar parasztságnál még meglepő, s nyilván csak azokon a gócpontokon találkozhatunk vele, ahol gyakori volt az amerikázás. A „kivándorlásról tájékozódtak. A nagykövet azt mondta, hogy O.K., hogy visszavándorol, de jótállót kell szerezni. János bácsiék arra hivatkoztak, hogy Jani születésével szerezte meg az állampolgárságot. A nagykövet megint azt válaszolta, hogy O.K., de szükség van jótállóra…" (49. o.) Az „amerikás" stílus része az Amerikai Egyesült Államokban található városok, tájak, államok neveinek gyakori használata, mert ezek ismerete itt a Kárpát-medencében, az alsóbb iskolázottságúak körében nem szokásos. (Például: Virginiai szénbánya, Pocahonta, New York, Pennsylvania, Cherry Valley, Cleveland, Florida, Westland, Miami stb.) Már említettem az előbb a helyesírás kapcsán, hogy néhol jobb lett volna az írás hasznosíthatósága szempontjából, ha a helyesírási normák helyett fonetikus írásmódot alkalmaz a lejegyző. Itt például rendkívül érdekes lenne tudni, vajon milyen kiejtéssel adta vissza az idős néni e szavakat, helyesen ejtette-e ki vajon a neveket (hiszen ő maga nem járt Amerikában és nem tudott angolul !). Lehetséges persze az is, hogy jól ejtette ki e szavakat, de az is lehet, hogy a - szóbeli hagyományozódásban gyakori - félrehallás következtében másként, esetleg valamely számára ismert szóhoz hasonlóan ejtette ki e neveket. A szerző Szabács Irén 1911. február 17-én született Vajkón, apja Szabács Mihály, anyja Kövér Julianna, az egész család görög katolikus vallású. Irén viszonylag jómódú, dolgos paraszti családba született 12 testvérével együtt, negyedikként a sorban. Már a dédapa is jelentős személy volt a faluban, maga a Szabács-ház is a falu központi helyén, az egyik híd mellett feküdt: „A falu két hídja közül ez, egy kicsit központtá is vált az idők során. Innen dobolt - és dobol mind a mai napig - a kisbíró." (3. o.) Az egyenes jellemű dédapára is állítólag e hídon történt események miatt ragadt a Szabács név: 1848 előtt itt zajlottak a botozások, s egy alkalommal Szabács András nem bírta tovább tétlenül nézni az eseményeket: „A hídon »dolgozó« pandúrokhoz lépett, felszólította őket, hogy hagyják abba ezt az emberhez nem illő módszert. A pandúrok megfenyegették, hogy ő is megkapja a magáét, de a falu a dédapám mellé állt. Ezzel indult el a faluban, úgy mondják a vidéken is, a jobbágyfelszabadítási küzdelem. Ennek során dédapám a nép vezetője maradt. Az eredményes küzdelem után vezető szerepéért Szabácsnak nevezték el." (3. o.) Azért éreztem fontosnak ezt a részt ilyen hosszan idézni, mert jól látszik belőle az emberi tartás, az igazságért való hősi kiállás, melyet az önéletíró, Irén is magában hordozott élete során, s melynek gyökerei egészen mélyre nyúlnak vissza, egy tradicionális családi hagyományba. Nagyapja, Szabács János 7 gyermeket nevelt fel, közülük Irén apja, Szabács Mihály volt a legidősebb. A sok gyerek miatt nehéz volt az életük, a dédapa korában még nagy birtok megoszlott. Szabács Mihály 1886-ban kiment Amerikába, hogy onnan segítse szüleit. Öt évet töltött kint az Újvilágban, ahol a pocahontai szénbányában dolgozott. Mikor hazajött, a kint összegyűjtött pénzből 12 kataszteri hold földet és egy öreg házat vett. Később az itthoni évek alatt tovább növelte birtokait: |
|
megvette a Pallavicini birtok egy részét és ezzel földjeinek nagysága már 140 holdat tett ki, ebből 68 hold volt a szántó. A birtokkal járó kegyúri teher 12 mázsa fa volt, illetve lett volna évente, de a család ezt megváltotta azzal, hogy az elhunyt grófné sírját gondozták helyette. Apja két másik gazdával együtt majort adott a falunak: bármely lakos a legelőiken legeltethetett (persze meghatározott fizetség ellenében). A dédapához hasonlóan az apja is vezető szerepet töltött be a falu életében: 1903-tól ő volt a bíró. E tisztségétől egy lopási ügy miatt kellett megválnia 1908-ban. Az történt ugyanis, hogy csavargók ellopták a falukasszát, amelyet a bíró házában őriztek, és egy tanú Szabács Mihály ellen vallott. Később kiderült az ártatlansága, előkerültek az igazi vétkesek is, de a falu megrostált emlékezetében csak annyi maradt meg, hogy a bíró börtönviselt ember. Ez a történet mélyen érintette az egész családot. Örökké fájó, mély sebként maródott beléjük, sokáig nem tudták feldolgozni ezt a sérelmet, még családon belül sem ejtettek szót róla. Irén Kosipos Istvánnal, későbbi férjével, akkor találkozott először, mikor a még gyermek Pista 1921-ben hazatért szüleivel Amerikából. Az élet persze nem sodorta őket rögtön egymáshoz, a felserdült ifjú hosszabb időt töltött Máriapócson a szerzetesrendben, a lány pedig egy lembergi zárdában élt néhány hónapot. Úgy tűnt tehát, mindkettőjüknek másfelé visz az útja. De aztán fordult a kocka. Kosipos Pistát apja Szabácsékhoz - viszonzásul a család 1929-es segítségnyújtására - házépítésre küldi. A házépítés már rég befejeződött, de Pista még mindig járogatott a házba, s ahogy az lenni szokott a fiatalok szerelembe estek, majd 1933. április 24-én egybekeltek. Szép és boldog házasságuknak 8 gyümölcse született. Hogy mennyire szerelmi és kiteljesedett kapcsolat volt ez, szépen példázza Irén néni e néhány sora: „A vidékünkön él egy régi mondás, amely szerint Kassán - Isten tudj' mióta - 6 oldal szalonna lóg. Az kapja meg, aki nem bánta meg a házasságát. De eddig még senki nem vitte el. Ha lett volna időm, érte mentem volna." (61. o.) Az élet megpróbáltatásait persze ők sem kerülhették el: Pista megjárta a Don-kanyart, betegen, meggyötörten tért vissza. A háború szőrnyűségeit, a hazajutás esetlegességét Irén néni hosszasan részletezi egyrészt Pista, másrészt Irén néni öccse, Andor keserű sorsának bemutatásával. A háború után újabb nehézségek jöttek: mindkét család kuláklistára került, elvették földjeiket, s évekig keservesen nyögték a kötelező beszolgáltatások túlméretezett terheit. A két családfő összeomlott, és 1947-ben egy hét alatt mindketten meghaltak. A közös gyász mélyen lesújtotta, ugyanakkor össze is fogta a családokat. 1950-ben az állam még egy döfést mért a Szabács családra: a központi helyen fekvő - még a dédapa által felépített - családi házat államosították, és tanácsháza lett belőle. Kegyesen megengedték, hogy az özvegy meghúzodjon a hátsó szobában. Az ezt követő nehéz években a puszta létfenntartásért küzdöttek, miközben születtek sorban a gyerekek, akiket etetni, iskoláztatni, ruházni kellett. A sok nehézség ellenére valahogy mégis mindig megvoltak a legszükségesebbek, bár ez azzal járt, hogy a gimnáziumból nyári szünetre hazatérő gyerekek végigdolgozták a szünidőt, és a könnyes szemű kislánynak el kellett magyarázni, hogy egyáltalán nem fontos az a labda, amelyet meg szeretne kapni. A puszta létért való küzdelem felőrölte a családfő reményeit: ezekben az években Pista visszavágyik gyermekkora világába, Amerikába. A háború kitörése előtt kimehetett volna, de ő itthon akart maradni, s ha kell, vérét is ontani magyar hazájáért. Ez a haza pedig úgy hálálta meg e hősi kiállást, hogy mindenét elvette, és még a mindennapi kenyér megszerzését is megnehezítette. E sorscsapások hamar megöregítették: fiatalon, 1959-ben ment el, hátrahagyva hét árvát és egy asszonyt, akinek támasza és példaképe volt. Az ezutáni évek summázata egy megtört asszony emberfeletti küzdelme gyermekei eltartásáért, szenvedve közben a magánytól, a kiszolgáltatottságtól, de egyben növekedve is hitben, állóképességben, türelemben. Maga az elbeszélő is ezt a következtetést vonja le írása végén, mintegy konklúzióként: „Küzdelmes, de értelmes életem volt. A gyermekeimből embereket neveltem, olyan |
|
embereket, amilyeneket Pista szeretett volna faragni belőlük." (91. o.) Ez tehát Szabács Irén eléggé vázlatos életrajza. Az írás azonban nagyrészt mégsem erről szól. Az írott szöveg csupán kb. 50%-a tárgyalja a szorosan vett életút eseményeit. Másik fele sztorikat, történeteket mesél el a család különböző ágairól: a férj felmenőiről unokatestvéreiről. Ezek a történetek főként azért érdekesek, mert a messzi világról, Amerikáról szólnak: a kivándorlásról, az ottani életről és a hazatérésről mesélnek. A továbbiakban megpróbálom összeszedni azokat a főbb jelenségeket, melyek az életút fő tartópillérei lehettek és ezek köré csoportosítom az önéletírás eseményeit. E tartópillérek: a vallás, Amerika és Pista. Vallás A mély vallásosság az egész íráson végighúzódik. Ha bármilyen esemény kapcsán pontos dátumot említ az elbeszélő, hozzáteszi az egyházi ünnepet is. Például férje nagybátyjáról, Janiról és feleségéről, Terézről azt írja, hogy 1913. február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén keltek egybe. Apósának azonban, mint mélyen hívő embernek, nemcsak szigora, hanem leleményessége is megmaradt Irén néni emlékezetében: Pista apja papírok nélkül vágott neki a nagy útnak Amerika felé. Már majdnem úgy nézett ki, hogy nem sikerül a terve, mert a hajón, amelyikkel utazni akart, egyenként ellenőrizték az embereket útlevelükkel együtt. Apósa már egészen elkeseredett, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy a Szent Antal-imakönyv - melyet mindig magával hordott - pont olyan méretű, mint az útlevél. Az imakönyvet felmutatva halad el a sorfal előtt. Így jutott el Pista bácsi Szent Antal segítségével Amerika földjére. Irén apósa is „igen vallásos ember volt. Vele történt meg a következő eset: vasárnap vendég érkezett hozzánk. E napon a misére hívó harangszókor mindenki a templomba indul. Nem így a mi vendégünk. Otthon maradt. A felhívásra is nemmel felelt. Miséből hazatérve a család asztalhoz ült, ebédelni; köztük a vendég is. Akkor megszólalt az apósom: Ki az, aki nem hallgatott ma szentmisét ? Hát én, Estván, válaszolta a vendég. Az én házamban - válaszolta az apósom - nem ül asztalhoz az, aki vasárnap nem hallgat szentmisét. Ez a rend. A vendég felállt. Később az anyósom megebédeltette." (60. o.) érdekes, hogy '56 kapcsán is a vallásosság kerül szóba: amikor eljutott hozzájuk az események híre, hálaimát tartottak a templomban. A vallásosságot tehát mindketten, Szabács Irén és férje, Pista is családi hagyományként hozták magukkal. Nemcsak ők, de testvéreik is vallásos lelkületet tanúsítottak. Irén legidősebb bátyja pap lett, István húga, Ilus pedig 1946-ban elment apácának, de nem sokáig élhetett hivatásának, mert 1951-ben szétzavarták a rendet. A vallásgyakorlat életük szerves része volt: többször említi, hogy olvasták a Szív újságot, férje egy jelentős vallási eseményen is részt vett: az 1938-ban megrendezett Eucharisztikus Kongresszuson, ahonnan lelkiekben megerősödve tért haza. Ahogy már írtam is az életút vázolásánál, mindkettőjükben megfordult az a gondolat, hogy teljesen Istennek szenteljék életüket. Lehet, hogy ez náluk valóban szívből fakadt, de kétségtelenül egyfajta szülői ösztönzéssel is számolhatunk, annyiban legalábbis, hogy az írás tanúsága szerint mindkettőjük szülei rendkívül komolyan vették a vallásosságra nevelést. Azzal persze, hogy egymásra találtak és összeházasodtak, nyilvánvaló, hogy nem volt Istentől vett hivatásuk, különösen, mivel egy szép, harmonikus házasság képe bontakozik ki a sorokból. Közös életükben egyébként méginkább megjelenik a vallásosság, amely behatol a mindennapjaikba, profán tevékenységeik végzésébe. Gyermekeik névadásában is mindig fontos szempont valamely szent iránti tisztelet. Így lesznek gyermekeik: Imre, Teréz, Erzsébet és József - Szent Imre, Lizői Kis Szent Teréz. Árpádházi Szent Erzsébet és Szent József nyomán. Vannak persze más okból adott nevek is, mint például Elek, aki Irén néni elhalt testvérének emlékére kapja a nevét. De érezhetően ebben is van valami misztikum, a túlvilággal való érintkezés utáni vágy. Ezt a hitet, világlátást adták tovább gyermekeiknek is: „A szeretetet és a szigort együtt gyakoroltuk. Tisztességes embereket akarok belőlük nevelni - szokta mondani Pista. én esténként, amikor imádkoztam velük, keresztet vetettem a párnájukra, úgy fektettem le őket. Terézkének érmecskét akasztottam a nyakába. A csúnya beszédet soha nem hallották otthon. De, nagyobbacska korukban, valamelyikük, valami csúnya szót elejtett. Kiküldtem a gyereket, hogy mossa ki a száját ez után a szó után. Többet nem hangzott el ilyesmi." (62. o.) Vallási érzéseik mélységét és erősségét jelzi, hogy a legnehezebb időkben sem lázadtak, nem zúgolódtak Isten akarata ellen. Megható az a bizalom, az a küzdeni akarás, az a könnyek között is jelen lévő derű, ahogyan elviselték a kuláklistára kerülést és a beszolgáltatások nehéz időszakát. Különösen szép az a jelenet, mikor az asszony menteni próbálja utolsó malackájukat, ám a behajtók mégis elviszik: „Aztán a disznóól előtt megálltak. Megkérdeztem, hogy van szívük elvinni a malackát a tíztagú családtól. Az egyikük azt válaszolta: nem szív, hanem egy darab kötél kell ide, amit az állat lábára kötünk. Az nyomban elő is került az egyikük zsebéből. Elvezették előttem a malackát, én pedig úgy álltam ott, mint Lóthné. |
|
Akkor olyat tettem, amit még soha: megátkoztam őket. Még ennél is maradandóbb bennem az a kép, amikor Pista letérdelt a csűr földjére, úgy imádkozott. Kérte az Istent, ne hagyja, hogy családja elvesszen! Együtt imádkoztunk, hogy óvjon, mentsen meg bennünket az Isten, segítsen át azon a keserves időszakon !" (76. o.) Már az előző két szövegrészletben is megjelentek a vallásosságnak olyan aspektusai, melyek nem tartoznak a hivatalos egyházi gyakorlatba. Ilyenek az ún. néphit-elemek: például a fentebb említett nyakba akasztott érme, mely a primitív népeknél is megtalálható óvó-védő funkciójú amulett-viselés szokásához hasonló, vagy az átok, mely a kimondott szó varázserejébe vetett hiten alapul. Ezek a néphit-elemek is jelen vannak az írásban, de erőteljesen összefonódnak a vallásosság megnyilvánulásaival, és jelenlétükkel a természetfölötti a mindennapi élet világába olvadnak. E szemléletmód egyik jellemző momentuma: az Amerikából hazatérő Kosipos-fivérek azért nem vásároltak meg egy termőföldet, mert kiderült, hogy e földön két testvér nem bírt megegyezni és az egyik megölte a másikat. Ezt hallván bizonyosak lettek abban, hogy átok ül a földön, és elálltak vételi szándékuktól. Látható, hogy a transzcendenciával való kapcsolat végigvonul az egész életúton és megnyilvánul az élet minden aspektusában. Ez az életpálya egyik tartóoszlopa. Amerika Az írás egyik legérdekesebb pontja az Amerikáról szóló elbeszélések sora. Különösen azért érdekes ez, mert Szabács Irén maga sohasem járt Amerika földjén. érdekes módon írásának fele mégis erről a távoli országról szól. Kezdve ott, hogy elmeséli apja kiutazását, ottani életét, majd Pista családjának bemutatásakor is ezzel indít. Először hazatérésüket írja le, csak utána kezdi időrendben az eseményeket: az apósától, Kosipos Istvántól indulva meséli el az Amerikába kerülés kalandjait. Kronologikus sorrendben haladva jut el a két Kosipos (István és János), valamint családjuk hazatéréséhez, majd némi megszakítás után újra elkezdődnek az amerikás történetek: Pista unokatestvéreinek nehézkes kijutása és ottani élete. Az írásból kibontakozó Amerika-kép nem egy „rózsaszín" világot tár elénk. Akik kimennek nagyon nehezen találnak munkát, hónapokig járnak egyik helyről a másikra. A 30-as, 40-es évek Amerikájában rendkívül rossz a gazdasági helyzet: Jani például egy dollárt, kosztot és szállást kap első munkahelyén fizetségül, de munkáltatói még ezen is spórolni akarván alig adnak neki enni. Amikor pedig észreveszik, hogy az éhes fiú szedés közben be-bekap az eperből, kötelezik, hogy énekeljen munka közben. Az akkori viszonyok sok ember feje fölül még a födelet is elveszik: „Olyan rosszak voltak - és tovább romlottak - a gazdasági viszonyok, hogy éjjelente több ezren aludtak a Centrál Parkban, újságpapírral letakarva." (50. o.) Mindezen rosszak ellenére vannak jó dolgok is Amerikában: van például metró, van olyan biztosítási rendszer, amely tényleg segít a rászorulóknak. Pista unokatestvére, Lajos például a háborúban megsebesült, de a kapott pénzen farmot tudott venni. Az ügyintézési rend is jobb: Mariska esetét meséli el, aki kérvényezte Magyarországon maradt férje és kislánya kitelepülését: egyenesen a szenátorhoz fordult, aki amerikás határozottsággal két héten belül dűlőre vitte az ügyet. Az amerikai élet mérlege végül is az, hogy ott is keményen kell dolgozni, s aki ezt nem teszi, éhezésre és koldulásra kényszerül, ám aki hajlandó áldozatot hozni, az tud dolgozni és annyi pénzt keresni, hogy itthon földet vegyen belőle. Az Amerikába vándorlás legfőbb indítéka ugyanis ez volt: hazatérni és a kint összegyűjtött pénzen földet venni. Logikusabb volt ez a törekvés, mint a kintmaradás, hiszen Amerikában ők az alacsonyabb társadalmi réteghez tartoztak, úgy gazdasági, mint presztízsszempontból. Itthon viszont felemelkedtek, nőtt a tekintélyük a közösség előtt is. Szabács Irén más családokról is ír ennek kapcsán: „Kanadás Józsi bácsinak hívták. őt igen gazdagnak tartották. Úgy mondta - pedig szavahihető ember volt -, hogy végeláthatatlan aranybányában dolgozott. Arany fogai voltak, gyémántköves gyűrűt hordott. Ezzel vágta el az ablaküveget, szabta megfelelő méretre." (42. o.) Hogy a rokonok igazából mennyi pénzzel tértek haza, azt mindig titkolták, nemcsak a falu népe, de még saját családtagjaik előtt is. Irén néni sejtése szerint a Kosipos fivérek fejenként olyan 4-5000 dollárt hozhattak haza. A falu pedig csodálattal vegyes tisztelettel adózott a hazatért honfitársaknak: „Az Amerikát, Kanadát megjárt embereknek nagy tekintélyük volt a falu gazdái előtt. A hosszú, téli estéken, ha élményeikről kezdtek beszélni, nem kellett csendre inteni a jelenlévőket. A falu közös ügyeinek intézésében, a szavazás során véleményük nyomatékkal esett latba. A gazdák sok esetben kikérték a véleményüket." (42. o.) Azonban, ahogy a közhely is mondja: Minden csoda három napig tart. Így az Amerikát megjárt emberek is lassan-lassan visszailleszkedtek a falu társadalmába, életük ezen szakaszára a feledés homálya borult, és már nem vágytak az óceánon túlra: „Az így kialakult életünk rendje biztonságot nyújtott számunkra, kerek volt nekünk ez a kis világ. A falu kocsmájában már csak elvétve, múltat idézve, egyre ritkábban hangzott fel a nóta: Húzd rá cigány, szakadjon a húrod, Mert te már nekem úgysem soká húzod. Majd ráhúzzák nékem Amerikába' Abba' a híres New York városába'…" (45. o.) Amerikával kapcsolatban felmerül még egy másik fontos momentum is: a kivándorlók identitásának kérdése, a kitelepülők magyarságának védelme. Valószínű, hogy valamiféle irigység, értetlenség is lehetett az itthon maradottakban, s talán ezért olyan erős itt a megőrzött magyarság hangsúlyozása. Mintha Irén néni meg akarná védeni rokonait: ők igenis magyarok maradtak. „János bácsi és családja [Pista nagybátyjáék] visszatértek a gyerekek szülőhazájába, de nem veszítették el magyarságukat. A II. világháború idején Jani Indiába hajózott, hogy minél messzebb legyen, ne is halljon, ne is tudjon arról, hogy szülőhazája hadban áll Magyarország ellen. Lajos repülőtiszt lett. Utólag elmondta, minden fölszállásnál elfogta a félelem, hogy Magyarország fölé küldik. életének csak egy szakaszát élte itt, mégis érezte, nem tudott volna bombát dobni erre a földre. A háború egész ideje alatt afelett aggódott a család, hogy ne Magyarország kerüljön ki vesztesen." (59. o.) Megvan egyrészt ez a kötődés Magyarországhoz, de megjelenik az „amerikaiság" tudata is. érdekes, hogy Pista unokatestvéreiről - akiknek szülei pedig magyarok - azt írja, hogy angol az anyanyelvük. Janiról pedig azt, hogy hosszú évekig hajózott a tengereken, mert csak akkor nem hiányzott neki Magyarország. Úgy tűnik tehát, hogy akik huzamosabb ideig kint éltek, vagy esetleg ott születtek, majd hazatértek Európába, igazán sem itt, sem ott nem találják a helyüket. A visszailleszkedés is nehéz: a gyerekeket például kinevetik társaik, mert angolul beszélnek. Nehéz megválaszolni azt a kérdést, hogy voltaképpen mi Irén életében Amerika. Nekem úgy tűnik, a válasz nagyon összetett. Amerika olyan kuriózum, amiről sokat hallott már gyermekkorától kezdve, léte és a róla való tudás beépült tudatába, de ő maga sosem érhette el. Amerika az a pontja életének, ahol őt is megkísérti a lázadás, hiszen az őt körülvevő világ, már a gyermeki mesevilágtól kezdve erről szól. Amerika Irén számára a szabadság szimbóluma is. A bátor szegénylegényé, aki elindul szerencsét próbálni, átélve sok izgalmas, de nehéz kalandot. Szabács Irén nem indult el. Engedelmeskedett a körülményeknek, a belénevelt hazaszeretetnek, férje döntéseinek - és maradt. Maradt szívében a vággyal, a mélyen beléivódott történetekkel, melyek szinte a saját emlékeivé váltak. Így lett a soha nem látott Amerika az életút szerves részévé. Pista Irén néni életében a legjelentősebb személy a férje. Talán azért is, mert igen korán (51 évesen) elhunyt, és az elvesztésén érzett fájdalom méginkább felmagasztosította alakját. Pista úgy jelenik meg az írásban, mint az erény és a bölcsesség megtestesítője. Irén néni végig egyfajta rajongó szeretettel beszél róla. Irénnek az tetszik meg benne, hogy más, mint a többi falubeli legény: komolyabb, okosabb. Pista annyira fontos, annyira felesége életének részévé válik, hogy halála után nem is tud mit kezdeni életével Szabács Irén, nem lát kiutat: reggelre megőszül, s többé nem veti le a gyászruhát: „Amikor megjöttünk a mezőről, a falu népét az udvaron találtuk. Nem tudtuk, mi történt. Amikor megmondták, nem fogtuk fel ésszel. Szememre vetették, hogy amikor megláttam Pistát holtan feküdni, elkezdtem szaladni, szaladtam ki a kertből, ki a világból. Utánam szaladtak, visszahoztak. Nem tudom megmondani, hová mentem volna. Önmagam elől menekültem. Nemcsak mi nem tudtuk elfogadni a történteket, hanem a falu népe is ott állt megdöbbenten, mozdulatlanul - jó ideig. 1921-ben, mikor Kosiposék megérkeztek Amerikából, összeszaladt a falu. Amikor elment Pista, akkor megint eljött a falu." (81. o.) Paradox módon, mégis Pista és az iránta érzett szeretet az, ami segít túllendülni még az elvesztésén is: „Itthon a Pista halála után lassan indult be az életünk. Keserves volt minden napja. Még mindig nem tudtam elfogadni, hogy Pista nincs többé. Elképzelésem sem volt, hogy mit fogok tenni nélküle. Könnyebb lett volna meghalnom, mint élnem. De mi lett volna akkor a hét gyermekkel, a közös családi életünkkel?" (83. o.) A család volt az a megtartó erő, ami soha nem lankadó küzdésre késztette a következő nehéz években. Az a család, amelynek eszméje szintén Pistától származott, s amely akaratba, mint fölötte állóéba, Szabács Irén tulajdonképpen belenyugodott. „A mi családunk is a természet szerint fogyott és szaporodott. Minden gyermekünket örömmel, Isten áldásaként fogadtuk. Pista a nagy család eszméjét hordozta magában. Úgy álmodta meg az öregkort, hogy majd népes család vesz bennünket körül. Erőt, biztonságot érzett ebben. én pedig elfogadtam az uram akaratát." (69. o.) Nem kell itt feltétlenül arra gondolnunk, hogy Kosipos István egy kemény, zsarnok típusú ember lett volna. Sokkal inkább van itt szó arról, hogy a feleség szeretettel, engedelmesen elfogadta férje döntéseit, mert hitt abban, hogy Pista minden tettét a felesége iránti szeretet vezérli. Összegzés Szabács Irén személyiségének van egy kulcsszava: az engedelmesség. Engedelmesség a családi hagyományoknak, a szeretett férfinek, a vallási előírásoknak, a falubéli szokásjognak. Olyanfajta alázattal, ami kérdések és ellenvetések nélkül elfogadja a rá kimért sorsot, és olyan mélységgel, ami által összemosódnak az én és a külvilág határai. Szabács Irén gondolataiba, érzelemvilágába szervesen beleépül az ősök által ráhagyott Istenfélelem, a távoli Amerika - ahol ő sosem járt, s egyfajta engedelmességből soha nem is jut el -, a férj egész személyisége: múltja, vágyai, világlátása. Olyannyira beleépül, hogy mikor az asszony elmeséli életét, magától értetődően beszéli el mások életét, mint olyan élményeket, melyek benne is gyökeret vertek. Egy ember életútját nemcsak azok az események alakítják, melyeket maga is átélt, nemcsak azok a tapasztalatok hatnak rá, melyeket önmaga szerzett. Az ember társas lény, kapcsolatokban alakul, formálódik. Előfordul, hogy ez a kapcsolat olyan erős, vagy az egyik személy annyira nyitott a másik felé, hogy az életek egybemosódnak, az egyik élet részévé válik a másik életnek. Ezt példázza Szabács Irén élete. Forrás: 1956-os Intézet Oral History Archívum, 1032. sz. önéletrajz, 91 o. |
|
|
|
|
|
|
|