Dokumentumközlés

A gyakran emlegetett „Bibó-felejtés” csak annyiban helytálló, hogy a természeténél fogva szerény és visszahúzódó Bibó István háromszor került az országos közérdeklődés középpontjába, s ami ezek közé esett, az kétségkívül viszonylagos elfeledettségnek, netán hálátlanságnak nevezhető. E három alkalom: 1945 októberi cikke a magyar demokrácia válságáról; 1956. november 4. utáni helytállása és erőfeszítései a forradalom vívmányainak megmentésére; végül pedig 1979 májusában bekövetkezett halála, amely a magyar értelmiség jobbik részét ráébresztette tartozására.

A felszabadulás utáni néhány év legkiválóbb – és joggal közérdeklődést keltett – magyar politikai gondolkodója, majd (sokévi kényszerű hallgatás után) az 1956-os utolsó Nagy Imre-kabinet államminisztere, a szovjet invázió utáni szellemi ellenállás vezéralakja volt, aki e tevékenységéért csaknem az életével fizetett, s végül hat teljes évet töltött börtönben. Utolsó éveit betegséggel küszködve, de közben hősiesen dolgozva, visszavonulva töltötte. Tudva, hogy a politikai rendőrség folyamatos megfigyelés alatt tartja, mint Nagy Imre halála óta az első számú közellenséget, lehetőleg csak néhány régi, közeli barátjával és börtöntársával érintkezett. Halála azonban hirtelen kiemelte az elfeledettségből. Temetése már egyértelműen politikai tüntetés számba ment, legalább ezer ember részvételével, s ez csupán kezdete volt a megkapó és felemelő „Bibó-reneszánsznak”. A következő hónapokban az eszméire éhes fiatal értelmiség mohón kereste a könyvtárakban a Válasz és a Valóság régi számait, bennük a nevezetes Bibó-tanulmányokat.

Az érdeklődés hőfokára jellemző, hogy amikor Ránki György a Történelmi Szemle 1980. évi 2. számában kiadta A német hisztéria egy hosszabb részletét, a folyóiratot – az előzőektől eltérően – nyomban szétkapkodták az egyetemi hallgatók. Ezután, emlékezetem szerint, először történt kezdeményezés a Rajk László Szakkollégium részéről egy nyilvános megemlékezés megrendezésére. Erre előadóként meghívást kaptam, de a belügyi szervek betiltották. A kezdeményezők azonban nem adták fel, s mivel Ránki György akadémikus, a Történettudományi Intézet igazgatója a „felsőbb szervek” (nyilván a pártközpont) előtt felelősséget vállalt a megemlékezés „békés” lebonyolításáért, néhány héttel később, 1980. november 29-én este végül is sor kerülhetett rá.

A kollégium egymásba nyíló, két közepes nagyságú terme zsúfolásig megtelt, túlnyomó részben fiatalokkal, akik állva kényszerültek végighallgatni a két előadást. Hangosítás nem volt, ami a második teremben nehézségeket okozott a hallgatóság számára. A BM kiküldötte(i) azonban jelen volt(ak), s a megemlékezésről részletes és alapjában hiteles jelentés készült, amelynek másolatát most sikerült megszerezni a Történeti Hivataltól. Az alábbiakban teljes egészében ezt a dokumentumot közöljük. A nyilvánvaló elírásokat, félrehallásokat nem javítottuk. A Bibó-írások eredeti címe szögletes zárójelben olvasható. A dokumentum lelőhelye: Történeti Hivatal O–18 110.

Belügyminisztérium Szigorúan titkos!

III/III-2-a. aloszt.

Tárgy: Bibó István estről

JELENTÉS

Budapest, 1980. december 1.

Jelentem, hogy 1980. november 28-án 19 órai kezdettel a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem „Rajk László” kollégiumának klubtermében BIBÓ ISTVÁN est került megrendezésre.

A rendezvény előadói voltak Litván György történész, Petri György költő, meghívott vendég volt Ránki György, a Történettudományi Intézet igazgatója, illetve az Intézet néhány munkatársa.

A MKKE részéről megjelent Poller Imre, a pártbizottság tagja, Ádám László, az egyetem KISZ-titkára, valamint a Tudományos Szocializmus Tanszék több oktatója. Jelen volt a közönség soraiban Bibó István fia is. Az előzetes elképzeléssel ellentétben a hallgatóság száma elérte a 300–350 főt, azonban a kifejezetten nagyfokú zsúfoltság sem okozott hangulati vagy egyéb problémát.

Chikán Attila – a kollégium igazgatója – rövid bevezető után felkérte Litván Györgyöt előadása megtartására.

Litván György „...több okból, s már csak a két előadás összetorlódása miatt is csak nagyon rövid felvázolására...” vállalkozott Bibó István életpályájának.

Egy órás mondanivalójának első részében kronologikus sorrendben ismertette Bibó pályafutásainak állomásait. Ezt követően méltatta annak a ténynek a jelentőségét, hogy Bibó – családi hátterén, indíttatásán túllépve – hová jutott el.

A közönség sorain néhány alkalommal „jól értesült mosoly” futott végig, így például az előadó „...akinek módja és ideje van: nagyon ajánlom, szerezze meg és olvassa, addig amíg megjel... addig is amíg kötetben megjelenhet, Bibó István 45 előtti tanulmányait...” feltehető nyelvbotlására is hasonló reagálás volt tapasztalható.

Több rövid szakaszban összefoglalva ismertette ezt követően Litván a Bibóra hatást gyakorló személyek, szellemi áramlatok szerepét és súlyát.

Feltűnő volt az előadásban az a tény, hogy Litván szinte végig egy mérhetetlen szellemi nagyságot képviselő, ugyanakkor az esetek döntő többségében meg nem értett személyként jellemezte Bibót. Lukács Györggyel való kapcsolatára kitérve megemlített egy 1945. végi – kettőjük között lefolytatott – vitát a magyar demokrácia válságáról. Ebben Bibó „...a magyar értelmiség, a java középosztály nagyon fontos, súlyos, húsbavágó aggodalmát tükrözte; ... azt hiszem, nem kell elmondanom ... hogy mennyi jóindulattal, a kommunistákkal szemben is a partnerség gesztusával és szándékával írta meg Bibó ezt a cikket. Ezt, Lukács személyén keresztül, a KMP akkori vezetése – amelyet ott a vitán Révai József személyesen is képviselt – jobboldali megnyilvánulásnak minősítette. Tehát egyszerűen nem fogta fel hogyha ennek a rétegnek, ennek a fontos rétegnek ... a jogos aggodalmait, a véleményét, a hangulatát igenis figyelembe kell venni. Itt lett volna az alkalom, hogy erre nyílt és világos választ tudjanak adni, ehelyett Bibó a Lukács féle választ kapta meg...”

„...Lukács György szerintem jóhiszemű választ adott Bibónak ebben a vitában; és a tragikus vagy tragikomikus az, hogy négy évvel később éppen ezekért a nézeteiért ... távolították el őt a magyar szellemi életből, mert a népi demokratikus utat, a népfrontpolitikát komolyan vette...”

Bibó írásainak tartalmi vonatkozásait elemezve mondotta Litván az alábbiakat:

„...Azokban az írásaiban, amelyeket a magyar történelem zsákutcáiról és torzulásairól, a nemzetiségi kérdésről, a békeszerződésről, a békeszerződés és a határok problémáiról, a zsidó kérdésről, a demokrácia követelményrendszeréről – tehát csupa, már akkor is nagyon kínos, szinte tabu témákról írt; mellbe vágja az embert Bibó elfogulatlan hangja. Ez az elfogulatlan szókimondás, ez Bibó írás-, és gondolkodásmódjának egyik legfontosabb jellemvonása. Az ember azt érzi, hogy aki így ír, aki így tud írni, annak nincsenek hátsó gondolatai, amelyeket rejtegetnie kellene, és azért tud, mer mindent kimondani...”

A befejező mondatai a következők voltak:

„...Én úgy érzem, hogy Bibó István életében és halálában valamiféle erkölcsi parancs rejlik, amelyet a magyar értelmiség immár őt újra és talán végképp felfedezett minden lelkiismerettel bíró tagjának valahogyan tudomásul kell vennie. Ez csupán annyi, hogy átvizsgálja ki-ki a maga tevékenységét, és hogy soha ne tegyen, ne írjon saját lelkiismerete, saját meggyőződése ellen...”

A következő előadó – Petri György – bevezetőjében leszögezte, hogy „...nagyjából egy kérdésre koncentrálnék: Bibó demokráciafelfogására...”

Előadásának részei címszavakban:

– Tartalmi jellemzés Bibó demokrácia felfogásáról.

– Véleményének kifejtése Bibó teoretikus voltáról.

– „...Mennyiben volt Bibó reálpolitikus, vagy utópista...”

„...Bibó egész politikai életművének a demokrácia a kulcsfogalma...” – kezdte mondanivalóját.

Néhány további részlet előadásából:

„...Ha valaki, akkor éppen Bibó István gondolt el 1947–48. között egy olyan népi demokratikus koncepciót, aminek reális empirikus tartalma van...”

„...úgy tűnik, forradalmi attitűdöt fogalmaz meg – például a kisgazdákhoz képest – hiszen ő az, aki negyvenötöt félforradalomnak nevezi. Nagyon jól látja ugyanis, hogy noha történtek bizonyos lényeges lépések, ő csak a földreformot és a közigazgatás megkezdett reformját tartja forradalmi jelentőségűnek. ... és negyvenhatban már a földreform elakadásáról beszél ... és éppen ő az, aki azt mondja, hogy a helyzet 46-ban abszolút forradalmiatlan.”

„...Ami a demokrácia forradalmi vagy nem forradalmi aspektusainak a kérdését illeti, azt merném mondani, hogy Bibó egy forradalmi álláspontot képviselt; forradalmi romantika nélkül.

Valóban – mint ahogy írásaiból több helyen kiderül – mind a fasiszta, mind a bolsevik forradalmi romantikától okkal idegenkedik...”

„...Van egy nagyon érdekes passzus a ťDemokrácia válságánŤ-ban ... [A magyar demokrácia válsága] a rendőrséggel kapcsolatban ... mikor azt mondja: sokan azt mondják, hogy most történelmi időket élünk, és nem lehet vacakolni azzal, hogy kisebb-nagyobb atrocitások történnek. Bibó erre azt mondja, hogy az eseményekben benne élő embernek nincs joga saját magát, mint történelmi képződményt tekinteni. Azt majd utólag mások fogják eldönteni, hogy töténelmet csináltunk-e, vagy valami mást, hanem akinek módja van, annak kutyakötlessége odarohanni és segíteni...”

Figyelemre méltó, hogy Petri hangsúlyozottan, kiemelve kezelte a Bibó életmű azon vonatkozásait, amelyek a marxizmus és közte folytatott polémiára engednek következtetni.

(„...Bibó és a marxizmus közötti polémiának egy másik lényeges része, amely egyfelől pszichologizálással, másfelől moralizálással vádolja Bibót. Én azt mondanám, hogy ezektől a vádaktól nem kell megvédeni, mert ezek – mint vádak – nem jogosultak... a normális embernek van pszichológiája és van valamilyen morálja...”)

Petri előadását követően a hallgatóság néhány kérdést tett fel az előadónak:

– Bibó a kiegyezést egyértelműen negatív folyamatként ítélte meg, ugyanakkor az tagadhatatlan, hogy a kiegyezés nyomán olyan gazdasági fellendülés indult meg, amely nem elhanyagolható.

Litván György válasza: „...itt kétségtelen szakadék van a ma elfogadott kiegyezés-értékelés, és Bibóé között. A ma elfogadottnak tekintett álláspont azt mondja, hogy a kiegyezés jelentős társadalmi-, gazdasági-, kulturális fejlődést hozott magával, illetve azt, hogy más alternatíva nem volt, ennyi tellett akkor a magyar vezető osztályok és a nép erejéből. Bibó viszont arról beszél, hogy ez a konstrukció elejétől végig hazug volt, hazudott a monarchiának és hazudott Magyarországnak. Nem lehetett fejleszteni, csak fenntartani, vagy elsöpörni. A történelem ezt az utóbbit tette, és nyilvánvaló volt, hogy a kiegyezés a nemzetiségi kérdés feszítő erejénél fogva a dualizmus rendszere halálra volt ítélve ... Nem tudom feloldani ezt az ellentmondást, mert ebben Bibónak kétségtelenül igaza van, de cáfolhatatlannak érzem azokat az érveket is, amelyek a kiegyezés szükségszerű és akkor megkerülhetetlen voltát bizonyítják...”

– Vannak-e Bibó demokráciakoncepciójának olyan elemei, amelyek alkalmazhatók lennének a mai struktúraváltás során – figyelembe véve az eltelt 30 évet, és hogy a koalíciós időszakot, ha akarnánk sem lehetne visszaállítani – melyek az életének azok az elemei, amelyek alkalmazhatók lennének a mai viszonyok között is?

Petri György válasza: „...jóllehet a koalíciós időszakhoz való visszatérésre nincs lehetőség, vagy nem látszik lehetőség; ahhoz, hogy egyáltalán beszélni lehessen arról, hogy mint reális javaslatokkal számoljunk Bibó elgondolásaival, erre csak akkor van lehetőség, hogyha tételezzük fel, hogy esetleg megvalósulható demokratikus kibontakozás megteremti különböző struktúráknak az egymástól való viszonylagos autonómiáját. Kormányfüggetlen intézmények nélkül – legyenek ezek akármik, az üzemi bizottságok, szakszervezetek – anélkül demokráciáról beszélni sok értelme nincs. Feltéve azt, hogy akármilyen intézményi struktúrába beépül egy ilyen folyamat ... én a gazdaságok szaporodásában látok egy eléggé megállíthatatlan és lényegében pozitív folyamatot. Ilyen szervezetekben el tudom képzelni, hogy ezekből újfajta demokratikus szervek képződjenek. Akkor minden területileg vagy lélekszámban korlátozott egységnek az önigazgató tevékenysége az, amely megszívlelendő javaslata Bibónak.

Voltak ilyen városfejlesztési elképzelések a VÁTI-ban a hatvanas-, hetvenes években; Konrádék meg Szelényi dolgoztak ki javaslatokat, hogy hogy lehetne például a tanácsok működését hatékonyabbá tenni. Ez kétszeresen fontos dolog: fontos egyrészt önmagában, mert egy tényleges demokratikus ellenőrzést jelent; azt jelenti, hogy valamilyen empirikusan áttekinthető egység fölött a saját ügyeikben az emberek maguk döntenek, másrészt pedig egy tanulási folyamatot jelent, ami a politikai kultúra elsajátítását teszi lehetővé...”

Egy további kérdés Bibó utolsó éveinek szellemi termése irán érdeklődött. Petri György válasza:

„...angol nyelven jelent meg egy könyve a Nemzetközi kapcsolatok bénultsága címmel. [The Paralysis of International Institutions and the Remedies. A Study of Self-Determinations, Concord among the Major Powers and Political Arbitration.] Ez a könyv egy diplomáciatörténeti bevezetéssel kezdődik, és az a fő témája, hogy a jelenlegi nemzetközi politikai szervezetek nem képesek betölteni a konszenzusteremtő, válságokat levezető funkciójukat...”

– Említette Petri György az előadásában, hogy Bibó a marxizmussal polemizálva, külön kiemelte az abban rejlő hagyomáynok szelektivitását. Ezt részletesebben vagy pár dologgal kiegészítené...”

A válasz: „...Bibónak különösebben nagy horderejű explicit polémiája a marxizmussal nem volt. Van néhány hely, ahol jelzi azt, ami őt elválasztja...”

„...Nem hiszek a történelemben – mondja Bibó – a száz százalékos szükségszerűségekben, hanem hiszek bizonyos nagy vonalakon belüli lehetőségekben, amelyet lehet elpuskázni vagy megvalósítani ... Bibó tehát élesen szemben áll egy olyan modellel, amely a történelmet valamiféle automatának tekinti...”

Az utolsó kérdésre, amely Bibó 1956. november 4-i proklamációjában foglaltak fenntartásáról, vagy esetleges későbbi visszavonásáról érdeklődött; Litván György rövid választ adott: „...nem tudok arról, hogy visszavonta volna...”

Ezt követően – 21.35 órakor a rendezvény befejeződött.

r. fhdgy.

Nyt. sz.: 2/6-1340

Készült: 4 pld-ban

1 pld. 11-OD-3482

1 pld. BM III/III-4-a.

1 pld. BM III/III-4-b.

1 pld. Táj.ti.

G: Bné.

Évkönyv VII. –1999, Budapest, 1956-os Intézet, 123–127.o.