___Rainer M. János: állambiztonsági szervezet___Vissza
RAINER M. JÁNOS:
Állambiztonsági szervezet és személyes történelem. Gondolatok dossziénk előtt, T. G. Ash könyve kapcsán
Megismerhető-e a múltról bármiféle igazság olyan forrásokból, amelyeket az intézményesített hazudozás műhelyei, a kommunista állambiztonsági szervek hoztak létre? Miféle történet születik e papírok alapján, amelyek előre megadott szempontok szerint maguk eleve hazug történetet konstruálnak a megfigyeltről, a letartóztatandóról, az elítélendőről, a „játszmában", „legendával" megtévesztendőről, a levélfelbontással, telefon- és objektumlehallgatással kifürkészendőről? „Habár a közéleti hazudozás intézményes rendszerébe vezetjük be az olvasót, forrásaink igazat beszélnek. Egy képmutató rendszer valóságát tolmácsolják az utókornak" - válaszolta a kérdésre Kenedi János, amikor Magyarországon elsőként adott azóta is egyedülálló válogatást az állambiztonság 1956 utáni irataiból. Csakhogy a válogatás a hazai adatvédelmi, „ügynök-" és más törvények miatt nem nevezhette néven (sőt: „valódi" fedőnéven sem) a szereplőket, vagy legalábbis azok többségét. Kivételszámba mentek azok, akik személyes nyilatkozatban járultak hozzá ehhez. így azután Kenedi könyvének értő kritikusa, Rév István joggal mutatott rá bírálatában: „Történelmi mű és fiktív történet - többek között és formai szempontból - azon az alapon különböztethető meg egymástól, hogy az előbbi mások által is hozzáférhető dokumentumokkal igazolható történetet ad elő, míg a fikciónak általában nem kell levéltári iratokkal védenie az igazát.
Egy történeti mű szakmai hiteléért - többek között - valóságos, vagyis valódi nevükön szereplő, forrásokban fellelhető, azonosítható szereplők szavatolnak. Történelmi mű és fikció autenticitása más-más pilléreken nyugszik: egy történeti narratíva hiteléhez nem elegendő a belső konzisztencia." A posztmodern történelemfelfogás ugyan némiképp vitatja ezt az állítást, de ebben a sajátos esetben, a jelenlegi helyzetben Rév István számomra meggyőzően fogalmazta meg az alapkérdést. Lehetséges-e egyáltalán, s ha igen, mi módon lehet hiteles történelmi narratívát alkotni a (magyar) állambiztonsági szervek működéséről? Amikor több mint két évvel ezelőtt az 1956-os Intézet arra vállalkozott, hogy Az állambiztonsági szervezet működése a Kádár-korszakban (1956-1989) címmel hosszabb kutatásba kezd, abból indultunk ki, hogy ez lehetséges, és abban reménykedtünk, hogy lényegében azokkal a hagyományos módszerekkel dolgozhatunk, melyekre a fentebb említett recenzió utalt. Abból indultunk ki, hogy az állambiztonság történetével kapcsolatos kutatások 1989 előtt kizárólag magukon a „szerveken" belül folytak; a Belügyminisztérium megbízásából megkezdődött az államvédelmi Hatóság történetének „megírása", s a Rendőrtiszti Főiskolán is született néhány dolgozat ebben a tárgykörben. Bár e munkákban részt vett néhány külső szakértő is, a feldolgozás nem a nyilvánosság számára készült, apologetikus célzattal és szemlélettel. A nyolcvanas évek második felében néhány kutató magányosan megkezdte az állambiztonság történetének, helyesebben egyik-másik vonatkozásának feldolgozását (Kahler Frigyes, M. Kiss Sándor, Zinner Tibor stb.) Munkáik szükségképpen csak részeredményeket hozhattak, s nemigen lépték át az 1956-os korszakhatárt. 1989-ben egyrészt megszűnt (vagy oldódott) a téma tabu jellege, másrészt - legalábbis úgy tűnik -- megsemmisült az egykorú források jelentős része (az állambiztonság iratai 1956-tól kezdve már amúgy is több megsemmisítési hullámot értek meg). így a kutatás jelentős részben ott folytatódott, ahol a forráslehetőségek megengedték: a negyvenes-ötvenes évek konstruált pereiről, és az 1956-os forradalom utáni megtorlásokról több forráskiadvány és elemzés született, illetve az 1956-ról szóló feldolgozások többségébe „beépült" a megtorló mechanizmus működése során keletkezett forrásanyag. Ha nem is nagy számban, de 1989 után megszólaltak az egykori állambiztonsági szervezet egyes vezetői és beosztottai. Az egykori szovjet éredekkörbe tartozó országok közül Csehországban és Lengyelországban hasonló fejlemények nyomán már szélesebb körű kutató- és feldolgozó munka bontakozott ki, de tudományos kiadványok ott is csak a negyvenes évek második feléről szólnak. Németországban külön, nagylétszámú tudományos műhely dolgozik az egykori Staatssicherheit (Stasi) dokumentumait őrző ún. Gauck-hivatal keretében.
Magyarországon ebben a vonatkozásban a fordulatot Kenedi János említett munkája jelentette, amely átlépte az 1956-os korszakhatárt, és több száz belügyi-állambiztonsági dokumentum közreadásával adott érzékletes képet a „szervek" tevékenységéről, szemléletéről, gyakorlatáról és politikai vezérléséről. Dokumentum-szociográfiája bevezetésében Kenedi nagy hangsúllyal utalt arra, hogy a megmaradt és feltárt iratok elemzése még előttünk álló feladat. A kutatás tehát a jelzett előzményekre építve kívánta folytatni az 1956-1989 közötti állambiztonsági szervezet működéséről fennmaradt források feltárását és célul tűzte ki az elemzést is - vagy legalábbis az első lépéseket ezen a téren. Végül utolsó kiindulópontunk az volt, hogy a jogállam normái szerint a korábbi, 1990-ben átalakult szervezet (a BM III. főcsoportfőnöksége) minden részlegének tevékenysége egészében törvénytelen, s kizárólag a pártállami uralmi viszonyok fenntartására szolgált. Kevés kivételtől eltekintve nincsen tehát olyan releváns kontinuus államérdek, amely az állambiztonság történetének feltárását korlátozhatná. úgy véltük, hogy az állambiztonsági szervezet a szovjet típusú rendszer olyan konstans jelensége volt, amely nem csupán e rendszer vélt vagy valódi ellenségeivel szembeni preventív és utólagos elnyomó (represszív) funkcióját látta el, hanem változó intenzitással, de általános érvénnyel ellenőrző szerepet játszott, ezenkívül részt „vállalt" (és igényelt) a társadalmi és gazdasági élet normatív irányításában, koordinációjában is. Az állambiztonsági szervezet egészen a rendszerváltásig a totális állambiztonság 1940-es évek második felében kialakult modellje szerint épült fel, s elvileg képes lett volna ennek megfelelő működésre.
A hatvanas évek elejétől e modellből adódó funkciói egy részét azonban korlátozottan gyakorolta, annak megfelelően, ahogy a Kádár-féle vezetés a hatalomgyakorlás „puha" módszereit részesítette előnyben. A kutatás mindenekelőtt az állambiztonsági szervezet 1956 utáni újjászervezését, működésének politikai kontextusát kívánta feltárni; azt, hogy miként változott az állambiztonság hivatalszervezete, létszáma és költségvetése - hány embert foglalkoztatott és mennyibe került a magyar társadalomnak. Tevékenysége hány embert érintett ilyen vagy olyan formában (nyilvántartástól és megfigyeléstől a bírósági ítélettel végződött államellenes bűnügyig); az állambiztonság, mint a politikai vezetés egyik (nem egyetlen) információs forrása, milyen képet közvetített az alávetett társadalomról, az ott zajló folyamatokról, a gazdaság, a kultúra, a mentalitás stb. változásairól. Az általános célkitűzéseken túlmenően néhány speciális kérdést is elemezni kívánunk, amelyek mintegy esettanulmányokként reprezentálják az állambiztonsági szolgálatok periodikusan és „szakterületenként" eltérő működési elveit és gyakorlatát. Ma mindannak fényében, ami időközben történt, alig elkerülhető a célkitűzések egy részének felülvizsgálata. Előfeltevéseink közül vajmi kevés vált valósággá. Egyrészt az állambiztonsági iratok állampolgári hozzáférhetősége és történészi kutathatósága előtt súlyos akadályok tornyosulnak. A rendszerváltás utáni kormányok illetékes miniszterei, akik a polgári titkosszolgálatokat felügyelték, lényegében pártállástól függetlenül a funkcionális, intézményi és részben személyi kontinuitás alapjára helyezkedtek. Ezért a rendszerváltás előestéjén az újjászervezett titkosszolgálatokba menekített, 1989 előtti iratok számáról, jellegéről továbbra sem lehet tudni semmit, átadásuk az 1997-ben megalakult Történeti Hivatalnak csigalassúsággal, vagy éppen sehogysem halad. A Történeti Hivatalon belül megszerveződött egy kutatási részleg, mely a jelek szerint hasonló kutatási programját az „iratközeliségből" adódó helyzeti előnyök kihasználásával folytatja majd. Az alább következő írások valamilyen módon a pillanatnyilag lehetséges két megközelítést reprezentálják. Az egyik a kádári időszak állambiztonsági szerveinek genezisét, az újjászerveződés pillanatát igyekszik megragadni. Azt a rövid periódust, melyet az 1956 előtti önálló, majd a Belügyminisztériumba tagolt államvédelmi Hatósággal való sokrétű folytonosság jellemzett elsősorban, de melyben megjelentek bizonyos új elemek is.
|
Ezek az tanulmányok viszonylag jól feltárt, több helyről megszerezhető forrásanyagra, elegendő előzetes tudásra támaszkodnak. A másik, s talán fontosabb megközelítési utat az a műfaj jelenti, mely Timothy Garton Ash említett könyvének alcíme: a személyes történelem. Garton Ash, kívülálló nyugati elemzőként, ám egyben a kelet-közép-európai térség kivételesen empatikus ismerőjeként a régió morális és politikai alapkérdésének tartja a „múlttal való szembenézést", „az igazság kimondását a diktatúrákról" - s ebben a „feldolgozási folyamatban láthatóan kulcsszerepet szán a volt titkosszolgálati dossziék megismerésének. E nézőpontból a szervezet történetének, átfogó adatainak, vezérlésének, alakulásának elemzése nem haszontalan ugyan, de aligha mond többet, mint bármely más analitikus feldolgozás a totalitárius (klasszikus vagy reformált) rendszerekről. Morális szempontból a személyes történelem példázata természetesen összehasonlíthatatlanul nagyobb erővel hat. Egyszerre ragadja meg a szervezetet, az áldozatot, a kollaborációt, az erkölcsi eróziót - és semmiféle kötelezettsége nincsen arra vonatkozólag, hogy mindezt a hűvös objektivitás alapján tegye. Csak éppen elegánsabb, erősebb, átütőbb, ha úgy teszi. Ahogyan Timothy Garton Ash is tette The File című könyvében. „Története" látszatra egyszerű. Kérelme alapján a német „Dossziéügyi Minisztérium", az Egykori Német Demokratikus Köztársaság állambiztonsági Minisztériumának Iratait Felügyelő Szövetségi Biztos Hivatalának, a berlini Gauck-hivatalnak olvasótermében végigolvasta saját 325 oldalas dossziéját, melyet bő egy éven keresztül, 1981 márciusától következő év áprilisáig vezetett róla a Stasi; persze, bizonyos „töredékes anyagok" korábbról, a szerző 1978 utáni nyugat- (majd időnként kelet-) berlini ösztöndíjas éveiből is rendelkezésre állnak. „Romeo" (ez volt TGA, a „célszemély" fedőneve) alaposan gyanúsítható a szocialista országok, nevezetesen az NDK és Lengyelország sérelmére elkövetett titkosszolgálati tevékenységgel, melyet a két világháború közötti Berlinről írandó doktori disszertációjához végzett anyaggyűjtés örvén fejt ki. Timothy Garton Ash saját dossziéját először önmagával szembesíti. A dossziéból kihámozható „Romeo" története, aki tweed zakójában, kordbársony nadrágban, húszas évei elején, egy kis Alfa(Romeo)sud sportkocsival érkezik Nyugat-Berlinbe. Nehezen értelmezhető jelenség a Stasi kémelhárító részlege számára. „Az ügynökök alapvető dolgokat nem értettek, többek között azt, hogy kicsoda is valójában Ash, hogy hívják, honnan jött, minek, és kinek dolgozik." A dosszié története mellé rendre megidézi akkori önmagát - egykori, Schlagwort-szerű napló- vagy noteszbejegyzéseit, leveleit, egyidejű, vagy nem sokkal későbbi megjelent írásait, és 1995-96-os, másfél évtizeddel későbbi tudását, emlékeit. Legszemélyesebb történelme is tartogat meglepetéseket, váratlanul felidézett emlékeket. Berlini estéket és éjszakákat, angliai egyetemista vonzódást a „titkosszolgálati tevékenység" iránt, sőt, utóbb elvetett kísérletet arra, hogy a hírszerzés, az MI6 szolgálatába álljon. De Garton Ash személyes történelme nem egyszereplős történet, ellenkezőleg. A német törvények sem teszik lehetővé a dossziékban szereplő „harmadik személyek" adatainak megismerését. Ugyanolyan oktalanul, mint másutt környékünkön: Garton Ash is könnyűszerrel azonosítja 1980-81-es dossziéja egyéb szereplőit, s akiket elért, azokat beleegyezésükkel saját nevükön szerepelteti. A német törvények azonban lehetővé teszik, hogy a kérvényezők megismerjék az informátorok és „tartóik", a dossziét kezelő, az üggyel foglalkozó állambiztonsági tisztek valódi nevét és alapadatait. Valódi szereplők jelennek meg a könyvben - noha az író az informátorokat csak fedőnevükön említi. „Azonosításuk másoknak sem jelent nehéz feladatot" - írja TGA elöljáróban, s mégis arra kér mindenkit, hogy ne tegye ezt. A törvények ezt a tudást egyedül neki garantálják - személyes tudása, forrásainak (1980-as jelentéseknek és 1995-os személyes beszélgetéseknek) pontos, bár vissza nem kereshető leírása mégis a történeti narratíva hitelességét kölcsönzi a könyvnek. Sokan hajlandók beszélni vele, némelyik nyíltan és őszintén is, vagy tán csak tettetve azt. Az informátorok természetesen értelmiségiek, TGA disszertációjának élő forrásai, általában régi kommunista antifasiszták, akiknél a szervezet szolgálata nem nélkülöz bizonyos ideológiai elkötelezettséget, s olyan belátást, mely az NDK-t a német fasizmus antitézisének tekintette. Ez a felfogás az NSZK nyugati integrációjában egyebek mellett a revansizmussal, a neonácizmussal való veszélyes játékot látott, a Szovjetunióban felszabadítót, a szovjet rendszer elismert (bár általuk nem bírált) hibái ellenére.
A Stasi-tiszteknek is van „képlete": háborúban elveszett apák gyermekei, akik indoktrinációja a totális kelet-német átlagnál is totálisabb volt, mert az állam „pótolta" a családot. Ash könyve felkavaró olvasmány, holott nem törekszik hatásvadász fordulatokra, inkább egyszerű és visszafogott. Felkavaróbb, mint például egy statisztikai kimutatás bármely kommunista titkosszolgálat személyzetének és áldozatainak kategóriákba szedett számszerű adatairól. E tradicionális történeti megközelítés elemeit Garton Ash is meg-megvillantja. De minduntalan visszatér önmagához, az 1980-81-es szemtanúhoz és az 1995-96-os önelemzőhöz. Amit a file-ban talál, éppen egyszerűsége, majdnem azt mondhatni, jelentéktelensége miatt felkavaró. Vele végeredményben semmi tragikus nem történt, csak kitiltották néhány évre az NDK-ból. Nem tudták megakadályozni könyvei megjelenését, nem tartóztatták le, nem börtönözték be. „Csak" éppen kifürkészték az életét, aktába írták és mérlegelték egy ideig, miféle rendszabályokat léptessenek életbe ellene. 325 oldalba foglalták a semmit, félreértett és -értelmezett beszélgetéseit, utazásait, kávézásait, autózásait, még talán kilesett szerelmes éjszakáit is. A személyes történelem lényege, hogy ha egyszer bizonyosságot szerzett arról, hogy figyelték, a „célszemély" többé semmiben sem lehet biztos: mi kerülte el a szervek figyelmét, ha egyáltalán elkerülte valami? A figyelés, ha van, totális, mindenre kiterjed(het). Az igazi fordulat pedig csak ezután, a Stasiról szóló személyes történet, szociografikus esszé után következik. Anélkül hogy bármit relativizálna, bármiféle érték-elkötelezettségén jottányit is lazítana, Garton Ash felvillantja, sőt végigviszi a dossziék rendszereken átívelő, hidegháborús univerzumának logikáját. Otthon, Angliában ugyancsak vezettek róla aktát, egyet a néhány százezerből (!). Igaz, úgynevezett „white card file"-t, a „nem-ellenségnek" kijárót (non-adversarial). Bár ki tudja, teszi hozzá az immár többszörösen aktába foglalt Garton Ash, hiszen sok évvel ifjúkori romantikus közeledése után, amikor az ottani szervek keresték és igényelték közreműködését, már egyértelműen és határozottan utasította el azt. Személyes történelme e részét mindenesetre nem tudja forrásokból rekonstruálni - az a dosszié, a Brit Korona tulajdona, s ezért nem megismerhető. „Vizsgálódásom a rólam szóló Stasi-vizsgálatról furcsa, félreeső fasorokon és bozótos ösvényeken át messze vitt, sok-sok múlt mélységébe: más országokéba, más emberekébe és a sajátomba. éveken keresztül csodáltam a közép-európai emlékezet láthatóan végtelen képességét, képességét a felejtésre. újra és újra azon kaptuk magunkat, hogy hitetlenkedve nézzük az olyan embereket, mint például a volt osztrák elnök, Kurt Waldheim, akik egyszerűen »képtelenek emlékezni« múltjuk egész fejezeteire, mindaddig, amíg dokumentumok és tanúvallomások sora lassan és kínosan »eszükbe nem juttatja«. Nyugtalanító érzés most rájönni arra, hogy én magam mennyire elfelejtettem saját múltamat. Ma is csak tapogatózva keresem egykori önmagam képzelt mását, pedig rendelkezésemre áll ez a részletes forrásanyag - a dosszié, a napló, a levelek. Mert minden egyes személyiség, akár Renan nemzetei, emlékezet és felejtés folytonos keveredéséből épül fel. ám ha én magam képtelen vagyok megfejteni, milyen is voltam tizenöt évvel ezelőtt, van-e esélyem arra, hogy megírjam bárki más történetét?" Timothy Garton Ash végkövetkeztetése - egész könyve - kétségei ellenére éppen erről az esélyről szól. Nem véletlenül ajánlotta a diktatúra természetének megismeréséhez vezető legjobb útnak a személyes történetekkel való szembenézést. Amíg Németországban Ash könyve egy a sok hasonló közül, s a Gauck-hivatalhoz forduló kérelmezők száma milliós nagyságrendű, addig Magyarországon a Történeti Hivatalhoz „állampolgári betekintésért", vagyis saját aktáik megismeréséért folyamodók száma két év alatt a háromezret sem érte el. Vagyis a felejtés képessége, a múlttal való nem-törődés jelensége ugyanúgy érvényesül, ahogyan Garton Ash a kilencvenes évek közepéig konstatálta. Ha pedig a szándék mégis megvan, a személyes történelmére kíváncsi, azt netán megírni akaró állampolgár két alapvető nehézségbe ütközik. Az egyik, hogy tíz évvel a rendszerváltás után sem tudhatja pontosan, megmaradtak-e iratai, ha pedig netán igen, hol is vannak. Nem tudhatja, nem él-e valamilyen dossziéja valahol, mely már a Magyar Köztársaság (a Magyar Szent Korona) tulajdona, amelyet soha nem ismerhet meg, s amelyben a letűnt rendszer szerveinek gyűjtése mint „előzmény" kapott helyet. S ha mégis, szerencséjére, pár apró adalékot megismerhet, akkor a törvényi szabályozás megfosztja attól a lehetőségtől, hogy történetének valódi szereplői legyenek. „Betekintettem. Semmi érdekes, nem döntöttem meg semmit, piti följelentgetések irodalmi ügyekben, milyen műsorokat szerkesztek, miről „ellenzéki beállítottságú" beszélek az isaszegi könyvtárban 1986. március 13-án, […] 6-7 kicsi, roppant jelentéktelen, szigorúan titkos ügy. A feljelentők neve szépen kipemzlizve." Marad tehát a véletlen szerencse, amely néha a kutató segítségére siet egy-egy, szinte logikátlanul fennmaradt irategyüttes képében.
Az 1956-os elítéltek egyike-másika így találkozhatott 1997 után saját vagy társai „utókezelésére" vonatkozó dossziéjával, így akadt rá Szilágyi Sándor a saját és sokak személyes történelmét rejtő, a magyar demokratikus ellenzék „repülő egyeteméről" szóló, szinte hiánytalanul fennmaradt vaskos iratcsomóra, így keresnek mindent és mindenkit Krassó György hatalmas, Angliába távozásakor lezárt és a darálót elkerülő dossziéiban. A magyar avantgárd történetének sajátos olvasatát rejtették a Halász Péter színházáról, a boglári kápolnatárlatokról, a Szentjóby Tamásról vagy Baksa Soós Jánosról vezetett dossziék. Akad persze, aki csak forgácsok közül válogathat , és akad, akiről - állítólag - egyetlen oldal napi operatív információs jelentés maradt. Annak az esélye tehát, hogy valaki ma, Magyarországon saját vagy mások személyes történelmét megalkossa az állambiztonsági szervezet dossziéjából, meglehetősen csekély vagy inkább esetleges. Mostani évkönyvünk tematikus blokkja (magunk között „dossziénak" hívjuk) is ezért kelthet vegyes benyomást. Tematikai vagy személyes teljesség igényével fellépni szinte lehetetlen. Minden felvillantott műfajból próbáltunk példát adni, történészi tanulmánytól oral history adalékokig - a szó szoros értelmében vett személyes történelem azonban ezidáig nem valósulhatott meg. Amikor saját célkitűzéseinkkel és Timothy Garton Ash megvalósult példájával szembesítjük eddigi eredményeinket, nem akarunk, nem is tudunk mérleget vonni. Hiányokra és korlátokra kívánjuk felhívni a figyelmet abban a reményben, hogy e felhívásnak bizonyos részeredmények is nyomatékot adnak.
Évkönyv VII. –1999, Budapest, 1956-os Intézet, 11–17.o. |
|
|
|
|
|
|
|