TISCHLER JÁNOS:
A lengyel állambiztonság, 1954-1964

Joggal vetődhet fel a kérdés: miért pont az 1954–1964 közötti évekről lesz szó. A legegyszerűbb válasz az lehetne, hogy az adott időszakot egy belügyminiszter neve fémjelzi. Ez azonban véletlen egybeesés, hiszen az állambiztonságot érintő stratégiai kérdések nem ezen a szinten dőltek el, hanem a kommunista párt Politikai Bizottságában, vagy – gyakrabban – Boleslaw Bierut és később Wladyslaw Gomulka dolgozószobájában. Inkább arról van szó, hogy a klasszikus sztálini modelltől 1954-ben kezdődött meg a fokozatos – nem feltétlen határozott – eltérés, s noha a tárgyalt tíz év több alkorszakra osztható, mégis csak átmenetnek tekinthető ahhoz képest, ami 1964 után következett. Az átmenet szükségességét két jelentős esemény váltotta ki: Józef Swiatlo, a hírhedt X. (tizedik) ügyosztály helyettes vezetőjének Nyugatra szökése 1953-ban és rádiósorozata a Szabad Európa Rádióban, illetve Gomulka visszatérése a hatalomba 1956 októberében. Később – egészen 1989-ig – ilyen mértékű “földrengések” nem rázták meg az állambiztonságot. Miközben az alapfunkciók nem változtak, a módszerek finomodtak és modernizálódtak, a nyílt fizikai erőszak háttérbe szorult (de nem tűnt el!), a súlypontok többször áthelyeződtek. 1956 után sokszor elég volt a társadalmat csak emlékeztetni a sztálini korszak kegyetlen állambiztonsági módszereire, a véres terrorra, ezekhez folyamodni már csak ritkán kellett.

I.

A Lengyelországban 1944–45-ben szovjet mintára létrehozott állambiztonság már kezdettől széles struktúrát épített ki. 1944 decemberében, amikor még csak az ország harmadát “szabadították fel” a szovjet Vörös Hadsereg csapatai, az éppen felállított reszortban 2500 funkcionárius dolgozott, fél évvel később már 11 ezer, egy év múltán 28 ezer. Az 1945-ben életre hívott Közbiztonsági Minisztérium – így hívták a belügyminisztériumot egészen 1954-ig – alá tartozott az állambiztonság, vagyis hivatalos nevén a Biztonsági Hivatal (területi, vajdasági és járási struktúrájával együtt), a rendőrség, a büntetésvégrehajtás és az általa fenntartott táborok, valamint a belbiztonsági csapatok (köztük a Közbiztonsági Hadtest). 1949-ben a minisztériumhoz csatolták még a Határvédelmi Csapatokat, az Ipari őrséget, és már 1946-ban iderendelték a Rendőrség Önkéntes Tartalékegységét (ORMO), a kommunista párt egyik nagylétszámú fegyveres testületét. A Közbiztonsági Minisztérium egy vonatkozásban tért el a szovjet mintától: soha nem rendelkezett a rögtönítélkezés jogával.

A szovjet állambiztonság tisztjei már 1944-ben tömegesen áramlottak Lengyelországba, és kezdettől fogva aktívan segédkeztek a lengyel “testvérreszort” felállításában. Elsősorban a szervezést és az operatív munkát vállalták magukra, mint gyakorlott szakemberek, ők szabták meg a lengyel állambiztonság szervezeti formáját és határozták meg alapvető tevékenységi irányait. Emellett a fő lengyel szervezők túlnyomó hányada, több mint kétszázan, az NKVD kujbisevi 366. számú tiszti iskolájában részesült továbbképzésben, mások korábban szovjet diverzáns csoportok tagjai voltak, vagyis őket is az NKVD képezte ki.

1945 márciusában a Közbiztonsági Minisztériumban hivatalosan is létrehozták a szovjet tanácsadók testületét. Az eufémisztikus “tanácsadó”-kifejezés – és ebben a tekintetben a Visztula mentén sem volt másképp, mint a leendő többi népi demokratikus országban – valójában azt igyekezett elfedni, hogy az odavezényelt szovjet tisztek irányították és felügyelték a reszort munkáját. A “tanácsadók” tevékenységét egy magasrangú NKVD-s tiszt fogta össze, az első Ivan Szerov volt, majd sorrendben követte őt Szelivanovszkij, Davidov, Lalin és végül Jevdokimenko. Mindannyian Stanislaw Radkiewicz közbiztonsági miniszter mellett működtek, egyúttal az ő személyes tanácsadói is voltak. Az NKVD-s tanácsadók minden szinten megjelentek, a miniszterhelyettesektől, az ügyosztály-igazgatóktól és az osztályvezetőktől kezdve a vajdasági állambiztonsági hivatalokon át egészen a járásiig. Számuk összesen 700–800-ra tehető. Ezt egészítették még ki a Vörös Hadsereg vagy az NKVD Moszkvából delegált tisztjei – némelyek lengyel származásúak voltak –, akik a Közbiztonsági Minisztériumban a logisztikai és technikai feladatok (hírközlés, közlekedés, fegyverzet, pénzügy) ellátásában, valamint a káderképzésben dolgoztak.

A szovjet tanácsadók önálló szervezeti struktúrát alkottak, saját törvényeik voltak, az irányító központ a varsói szovjet nagykövetség épületében kapott helyet. Lengyelországban meglehetősen széles ügynöki hálózatot is kiépítettek, a munkában kiemelkedő lengyel informátorokat gyakran saját hálózatukba is beszervezték, amit a “lengyel elvtársaknak” tudomásul kellett venniük. Mindez lehetővé tette számukra, hogy hatékonyan és többszörösen ellenőrizzék a lengyel állambiztonságot, valamint a politikai élet és a gazdasági szféra számos területét. A szovjet tanácsadók főnöke az utasításokat közvetlenül Berijától kapta, vagy esetenként magától Sztálintól, ha bizonyos nagyobb szabású akciók lefolytatásáról vagy jelentős személyek letartóztatásáról volt szó. A tanácsadók inspirálták a fontosabb lengyel kirakatpereket, ezek forgatókönyvét a Közbiztonsági Minisztérium vezetésével közösen dolgozták ki. ők határozták meg a lengyel katolikus egyházzal szemben folytatandó harc irányát is.

A lengyelországi szovjet tanácsadók alá rendelték az NKVD belbiztonsági (!) egységeit – ezek létszáma 10 ezertől időnként 50-60 ezerig terjedt –, amelyek 1944 őszétől 1946 közepéig részt vettek a Honi Hadsereg, vagyis a második világháborús lengyel polgári, földalatti fegyveres és politikai ellenállás felszámolásában. Csak a “jaltai” Lengyelország területén az NKVD hozzávetőleg 47 ezer embert tartóztatott le, ennek egytizedét (főként a Honi Hadsereg vezető tisztjeit) Oroszország távoli területeire internálták. “Megbízhatatlanságuk” miatt kényszermunkára vittek 15 ezer sziléziai bányászt is. 1945 közepéig a kialakulóban lévő lengyel állambiztonság inkább mint a szovjet példakép segítőjeként működött. Az NKVD a “terepen” folytatott akciókon kívül – pacifikáció, partizánegységek lefegyverzése, razzia – kifinomult operatív tevékenységet is végzett. Ennek egyik legismertebb esete a “16-ok pere” – a Honi Hadsereg tizenhat vezetőjét 1945 márciusában Ivan Szerov tábornok hivatalos tárgyalásokra hívta, azonnal letartóztatta és Moszkvába szállíttatta őket, ahol koncepciós perben súlyos ítéleteket szabtak ki rájuk – vagy az 1946-os referendum eredményeinek rendkívül durva meghamisítása. Az NKVD csapatai 1948-ban elhagyták Lengyelországot, miután feladatukat teljesítették, azaz a lengyel kommunisták megszilárdították hatalmukat.

A szovjet és a lengyel állambiztonságot sajátságos kapocs is összekötötte: közös hőst és példaképet “találtak” a lengyel származású Feliks Dzierzynski (Dzserzsinszkij), a hírhedt CSEKA egykori vezetőjének személyében. 1951-ben, halálának 25. évfordulóján hatalmas ünnepségsorozatot rendeztek, és ez alkalomból szobrot állítottak neki Varsó belvárosában.

A lengyel állambiztonság “szerkezeti-személyi csúcsát” 1953-ban érte el, ekkor közel 34 ezer funkcionárius állt alkalmazásában, ebből 7400 a minisztériumban tevékenykedett, a többiek a vajdasági és járási hivatalokban. Ebben az időszakban a minisztérium igazi kis birodalommá nőtte ki magát. A rendőrség kötelékében 48 ezren szolgáltak, a Közbiztonsági Hadtest 41 ezer katonát és tisztet számlált, a Határvédelmi Csapatok 32 ezret, a büntetésvégrehajtás 10 ezret, az Ipari őrség 32 300-at. Mindez az állambiztonsággal együtt 200 ezer felfegyverzett és katonai fegyelemmel irányított embert jelentett. Ha ehhez még hozzáadjuk az ORMO teljesen megbízható, bármikor és bárhol bevethető, katonailag kiképzett 125 ezer fegyveres tagját, akkor ez a szám összességében alig kevesebb, mint az európai kontinensen a szovjet hadsereg után a második legnépesebbnek számító lengyel néphadsereg létszáma.

Az állambiztonság alsó szintjein számottevő volt a rotáció, csak 1945–46-ban 25 ezer funkcionárius távozott, vagyis ekkor csaknem teljes “váltás” történt. Túlnyomó részüket fegyelmi úton bocsájtották el, hatalommal való visszaélés vagy köztörvényes bűncselekmény elkövetése miatt. A “mozgást” befolyásolta a már említett sajátos esemény is: a Honi Hadsereg 1944 és 1947–48 között tartó felszámolására – egyben a lengyel társadalom megtörésére és alávetésére – indított kegyetlen és véres akciókban a hatalom 4-5 ezer embert, köztük sok állambiztonsági funkcionáriust veszített, akiket pótolni kellett. (A másik oldalon a meggyilkoltak száma ennek legalább a kétszerese.)

A “felső szint” összehasonlíthatatlanul zártabb volt. Az 1944 és 1956 között a minisztériumban vezető állást betöltő 450 személy – 21 százalékuk háború előtti kommunista volt, többségük, a minisztert és helyetteseit is beleértve, megjárta ezért a börtönt – kétharmada szolgálta végig a reszortnál ezt a tizenkét évet. Hasonlóképpen festett a helyzet vajdasági és járási szinten is, bár viszonylag gyakran helyeztek át “hivatalvezetőt” egyik régióból a másikba. A stabilitást jelzi az is, hogy Stanislaw Radkiewicz miniszter és két helyettese, Roman Romkowski és Mieczyslaw Mietkowski tíz évig, 1954-es leváltásukig töltötték be posztjukat, valamint egyes osztályok – például a káderosztály, a pénzügyi osztály, a politikai ügyek osztálya – igazgatói is legalább ennyi ideig látták el tisztségüket. A vezető réteg jelentősen különbözött a “plebstől”, nemcsak életkorban, hanem képzettségben és politikai tapasztalatok terén is.

1953-ban 800 állampolgár jutott az állambiztonság egy funkcionáriusára, de ha tekintetbe vesszük a többi, idetartozó szolgálatot is, akkor ez a szám 80-ra csökken. Az állambiztonság által verbuvált ügynökök, besúgók és informátorok száma 1952-ben tetőzött, ekkor 74 ezret tett ki (ehhez jött még a katonai elhárítás 12 ezer informátora). 1954 tavaszán fokozatos leépítés kezdődött, aminek eredményeképpen 1956 november elején számuk 34 ezer körül alakult.

A korábbi terrorhoz képest mindenképp enyhülésnek nevezhető időszak első – még halvány – jelei 1953 közepe táján mutatkoztak. Valamelyest javultak a börtönviszonyok, és mindenekelőtt kifejezetten csökkent az új letartóztatások száma (egészen 9 ezerre, aminek többségét az első félévben hajtották végre). Ez addig éves átlagban 12-15 ezer között mozgott, a “rekordév” 1952 volt, amikor 21 300 ember került politikai okok miatt börtönbe, őket leggyakrabban – minden ötödiket – “ellenséges propagandatevékenység” folytatásával vádolták. Az ennél már érzékelhetőbb változásokra 1954 tavaszán került sor, amikor (egyelőre “házon belül”) mind határozottabban kezdtek beszélni az elkövetett törvénysértésekről, a letartóztatások száma néhány ezerre csökkent, sok elítélt esetében felfüggesztették a kiszabott ítélet végrehajtását (elsősorban egészségi állapotukra való tekintettel), néhány embert elbocsájtottak a Vizsgálati Főosztály vezetéséből, valamint a nem operatív egységeknél hozzáláttak a munkatársak létszámcsökkentéséhez. Nyáron megszüntették a hírhedt X. ügyosztályt, ami a fenti változásokkal együtt politikailag már valóban többé-kevésbé egyértelműen jelezte az általános terrortól való távolodást, noha a társadalom ezt csak közvetve érzékelte (például a X. ügyosztály létezését mindvégig szigorú titoktartás övezte, így megszűnését is), és természetesen ettől még vajmi keveset változott az állambiztonság rendkívül negatív megítélése a közvéleményben.

A kozmetikai változásoknál valamivel radikálisabb módosításokra ösztönző “bomba” 1954. szeptember 28-án robbant. A Szabad Európa Rádió ezen a napon kezdte sugározni “Az Állambiztonság és a Párt kulisszái mögött” című sorozatát, amelyet Józef Swiatlo, a X. ügyosztály helyettes igazgatója vezetett, aki 1953 decemberében szökött nyugatra. Fontos személyiség volt, “sokat tudott”, ő tartóztatta le például Wladyslaw Gomulkát és Stefan Wyszynski prímást. A részleg kegyetlen és véres módszereit kendőzés nélkül bemutató sorozat hatására a Lengyel Egyesült Munkáspárt Politikai Bizottságának határozata nyomán – és a Moszkvával való konzultációt követően – megindult az átszervezés. 1954 végén kettéválasztották a Közbiztonsági Minisztériumot, így jött létre a Belügyminisztérium (ide került a rendőrség, az ORMO, a tűzoltóság, a belbiztonsági csapatok, a Határvédelmi Csapatok és a büntetésvégrehajtás), és alakult meg a közvetlenül a LEMP irányítása alatt álló Közbiztonsági Bizottság (ez vette át a Biztonsági Hivatal feletti ellenőrzést). Leváltották az addigi vezetést – Stanislaw Radkiewicz minisztert és három helyettesét –, az új vezetők pedig “kívülről” érkeztek. Letartóztatták a Vizsgálati Főosztály vezetőjét, és megkezdődött a volt X. ügyosztály tevékenységének feltárása. Az egész műveletet az állambiztonsági apparátus és a közélet minduntalan hangoztatott demokratizálásáról szóló kampány övezte. 1954 decemberében kiengedték börtönéből a három évvel korábban elítélt Wladyslaw Gomulkát. Mindezt különféle – központi és vajdasági – pártaktíva-ülések kísérték, amelyek során éles (ön)kritikával illették az állambiztonság működését. Ennek mintegy összegzését jelentette a LEMP Központi Bizottságának 3. plénuma (1955. január 21–24.), ahol elítélték az apparátus “hibáit és torzulásait, a nyomozás során alkalmazott tiltott módszereket, a torzulásokat az ügynöki hálózat irányításában, a felelős munkatársak egy részének züllöttségét, a fennsőbbségre való törekvést az államapparátus más részeivel szemben” stb. A megfogalmazott vádak hangvételükkel és tartalmukkal meglehetősen világosan jelezték, hogy az állambiztonság “áldozati báránnyá” vált, ezt azzal is egyértelműen kinyilvánították, hogy a KB-ülés határozatának nagy nyilvánosságot adtak.

A létszámcsökkentéssel fenyegetett állambiztonsági apparátus hangulata egyre komorabb lett, egynémely beszervezett ügynök megtagadta a további együttműködést, és az is előfordult, hogy a kiszemelt informátor-jelöltek visszautasították az ajánlatot. Ezért az állambiztonság vezetése szükségesnek találta, hogy elítélje a “megengedhetetlen visszavonulást és a passzív hozzáállást” különösen azok között a munkatársak között, akik “immár nem büszkék arra, hogy az állambiztonsági szerveknél dolgoznak, hogy az első harcvonalba küldvén őket a Párt beléjük helyezte bizalmát”. Elítélték a minduntalan felbukkanó elméletet az “osztályharc megszűnéséről” és követelték, hogy “védekező állásból offenzívába mehessenek át”. Következetesen tévúton járóknak titulálták azokat, akik “olyan elméleteket hangoztatnak, miszerint nincs szabotázs”, másokat azért bíráltak, mert “nem megfelelően értékelik részvételünket az osztályharc mechanizmusában”. Szerintük az “osztályharc éppen kiéleződött”, ami abból a tényből következik, hogy “az ellenség a teljes kémkedésre tért át”. A vezetés részéről ilyen típusú megnyilatkozások minden állománygyűlésen elhangzottak.

Összes nehézségei ellenére ebben az időszakban továbbra is a katolikus egyház maradt az állambiztonság érdeklődésének homlokterében: “feladatunk véget vetni az egyház ellenséges tevékenységének, a leginkább idejétmúlt, középkori jellegű szerzetesrendeket pedig fokozatosan fel kell számolni” – áll a Közbiztonsági Bizottság egyik 1955 végi jelentésében. Emellett továbbra is úgy vélték, hogy az ellenség leginkább “magántalálkozókon konspirál”, és elszórtan, de még mindig élt a tézis a “mélyben rejtőző ellenséges irányító központokról”.

Az 1956-os eseménysorozat – Hruscsov titkos beszéde, Boleslaw Bierut, a LEMP KB első titkárának halála, a júniusi poznani munkásfelkelés, a Központi Bizottság október 19-e és 21-e között tartott 8. plénuma – alapjaiban rengette meg az állambiztonságot. Az általános politikai amnesztia hatására a reszort funkcionáriusai úgy érezték, egész addigi munkájukat “kérdőjelezték meg és tették tönkre”. 1956 folyamán ugyanis néhány, egészen egyedi kivételtől eltekintve, az összes politikai foglyot – a nem kommunistákat is! – általános amnesztiában részesítették, ezen kívül októberben elejtették a vádat a poznani munkásfelkelés perbe fogott résztvevőivel szemben. Gomulka hatalomba való visszatérése után a kommunista táborban hosszú ideig, hozzávetőleg 1964–65-ig Lengyelországban volt a legkevesebb politikai fogoly.

A LEMP vezetésében 1956 márciusától egyre élesebbé váló konfliktus következtében az apparátus nem kapott egyértelmű politikai jelzéseket, ami az állományt mindinkább demoralizálta. S hogy mekkora iránta a társadalmi gyűlölet – már csak azért is, mert az állambiztonság teljes vidéki személyi struktúrája érintetlen maradt –, azt a poznani munkásfelkelés során fizikailag is megtapasztalhatta. Mindezzel együtt – más választása igazából nem lévén – a párthoz lojális maradt, a hivatalos kritikus hangok pedig – amelyek különösen a LEMP KB 8. plénuma után erősödtek fel – a “régi gárdát” érintették: Radkiewicz volt minisztert és helyetteseit, mindenekelőtt pedig a legrégebbi magasrangú funkcionáriusokat, akiket az “állambiztonság báróinak” neveztek. Az októberi lengyelországi változások időszakában az apparátus passzív, talaját vesztett, dezorientált és rendkívül nyugtalan volt, sőt a magyarországi ávós-lincselésekről érkező hírek hatására kifejezetten megrémült.

Bármennyire is módosított az állambiztonság helyzetén az enyhülési időszak, ez a “két lépés előre-egy lépés hátra” elv alapján történt és világosan meghatározható új stratégia nélkül ment végbe. A karcsúsítás ellenére változatlanul megmaradt az összes fő tevékenységi terület: 1955 tavasza és 1956 tavasza között kétezer személyt tartóztattak le, 1800 személlyel szemben folytattak operatív tevékenységet, 25 ezer embert figyeltek meg, több mint nyolcezer külföldi és hétezer belföldi címre szóló levelet “világítottak át”, a naprakészen vezetett nyilvántartási kartotékokon pedig még mindig 1,6 millió név szerepelt. 1955-ben a bíróságok közel kétezer, az állambiztonsági apparátus által kezdeményezett ügyet tárgyaltak, és még mindig születtek halálos ítéletek.

II.

Az állambiztonságot még az 1954-től végbement, bár korlátozott – hiszen a legfontosabb pozíciókat ugyanazok töltötték be és a hálózat korábban kiépített szerkezete is ugyanúgy megmaradt – változások sem voltak képesek megkímélni az 1956. októberi erjedés következményeitől. A LEMP KB első titkári posztjára visszatért Gomulkának minden kétséget kizáróan megvoltak a személyes indítékai arra, hogy mély tisztogatást vigyen véghez, és átalakítsa az állambiztonsági apparátust. Ugyanakkor az általa is vallott lenini tézisnek megfelelően (az állam mint az uralkodó osztály diktatúrája), egyáltalán nem állt szándékában a rendszert megfosztani attól, hogy többek között erőszakszervezetei révén ellenőrzést gyakoroljon saját állampolgárai felett. Viszont az intézményt, amely éveken keresztül ezzel igen eredményesen foglalkozott, mégsem lehetett adott formájában fenntartani. Az 1956-os lengyel október idején az “állambiztonság” vagy az “ávós” szó a legnagyobb gyűlöletet váltotta ki, az apparátus felszámolása és vezető képviselőinek felelősségre vonása pedig az akkoriban naponta tucatszámra zajló gyűlések és tömegrendezvények egyik legnépszerűbb követelése volt.

1956 novemberében megszüntették a Közbiztonsági Bizottságot, a Biztonsági Hivatalt átkeresztelték Biztonsági Szolgálattá (átszervezték a katonai Hírszerzési Főcsoportot is, megalakult helyette a hagyományosabb Katonai Belső Szolgálat), és a büntetésvégrehajtáson kívül az egykori Közbiztonsági Minisztérium összes szervezeti egységét a Belügyminisztérium teljes egészében átvette. Igaz, a Biztonsági Szolgálat a korábbi tizenegyről mindössze háromra redukálódott, de a belügy keretébe az állambiztonság összes operatív-szolgálati egysége is bekerült. Emellett a jelentősen kiépített III. ügyosztály – ennek vidéki, vajdasági és járási hivatalai is a legsokrétűbbek voltak – gyakorlatilag felölelte mindazt, amivel korábban és addig a Közbiztonsági Minisztérium III–XI. ügyosztályai, illetve a Közbiztonsági Bizottság foglalkozott. Az állambiztonság végül is egyetlen előző feladatkörét sem adta fel, csupán annyi történt, hogy ezek nagyobb feladatkörök alkotórészeivé váltak. Ez utóbbiakat a “külső és belső ellenség fokozott tevékenysége miatt” kialakult állítólagos fenyegetettség növekedésével indokolták, pedig Gomulkát valójában a társadalom erőteljes politikai aktivitása aggasztotta. Éppen ezért egy törvényi szabályozásban változatlan formában erősítették meg az állambiztonsági szervek feladatait: “a Lengyel Népköztársaság Alkotmányába foglalt népi demokratikus rendszer valamint az államérdek védelme a kém- és terrorista tevékenységgel szemben”.

A szovjet tanácsadók 1957 elején távoztak a reszorttól, noha egy részük – köztük Jevdokimenko ezredes, legfőbb tanácsadó – továbbra is Lengyelországban maradt, a változások szellemének megfelelően hivatalosan akkredittált KGB-misszió tagjaként. A kapcsolatok a szovjet állambiztonsággal természetesen nem szakadtak meg, csak más, közvetett formát öltöttek. Tapasztalataikat a Varsóban, Moszkvában és a többi szocialista országban megrendezett találkozókon cserélték ki. Az arra érdemes lengyel funkcionáriusok pedig a KGB moszkvai főiskoláján részesültek (tovább)képzésben.

Az 1956. novemberi átszervezés nyomán az állambiztonság vajdasági és járási hivatalait is átalakították, ezek teljes feladatkörükkel együtt a vajdasági és járási rendőrkapitányságokba olvadtak be, így igyekeztek a szolgálatot “elrejteni” a nyilvánosság elől. Vidéken mindenütt eltűntek az állambiztonság “cégtáblái”, önálló szervezeti egységei, mindez a rendőrség épületébe költözött át. Jóllehet a vidéki egykori állambiztonsági hivatalokat elvileg a helyi rendőrkapitányoknak rendelték alá, ezeket valójában a parancsnok állambiztonsági ügyekért felelős helyettese irányította, aki az apparátus tapasztalt és a megbízatásra rászolgált tagja volt. Innentől fogva a rendőrkapitányoknak két helyettesük volt: egyikük az állambiztonsági ügyekért, másikuk a rendőrségi ügyekért felelt. Maga a tény, hogy a sorrendben az első helyen az állambiztonsági ügyek helyettese szerepelt, jelezte, milyen feladatok élveznek prioritást. Az 1960-as években a vajdasági állambiztonsági egységek fejlesztésével párhuzamosan a kapitányságokon két, ezekért az ügyekért felelős helyettes szolgált, és idővel a vajdasági rendőrkapitány felügyeleti jogát ezen a téren a minimumra korlátozták.

További lépéseket tettek az állomány létszámának csökkentése érdekében is. 1957 januárjától a magasabb beosztású funkcionáriusok jelentős részét elbocsájtották (köztük csaknem az összes “bárót”), ami megnyitotta a felemelkedés útját az “ifjú káderek” előtt. Az állambiztonsági apparátus 1956. október vége és 1957. március vége között végrehajtott átszervezése nyomán a szolgálat kötelékéből 9057 funkcionáriust bocsájtottak el, ami az 1956. szeptemberi állapot szerint az állomány 38 százalékát jelentette. Az ügynöki hálózatot ezúttal 60 százalékkal, 14 500-ra redukálták, az “idegen elemek” megfigyelése 18 ezerre csökkent. Az elbocsájtottakat nem hagyták magukra: 1957 áprilisában csupán 700 egykori funkcionárius volt munka nélkül.

1956 októbere után az állambiztonság történetében kétségtelenül új időszak kezdődött, mindazonáltal az ország megújult politikai vezetése az apparátus feladatát az eddigi modellhez nagyon hasonló formában képzelte el, azzal a különbséggel, hogy mindezt szűkebbre szabott mértékben, mind az apparátus nagyságát, mind a hatáskört illetően. Wladyslaw Wicha belügyminiszter az októberi földrengés után először 1957 februárjában tartott országos aktíva-értekezletet, amelyen nem tudott elszakadni a jól ismert és baljóslatú megfogalmazásoktól, ugyanakkor az új idők hatására szerfelett érdekes ellentmondásokat szőtt beszédébe: “Az osztályharc állandó éleződéséről szóló téveszme ellenére ahogy közeledünk a szocializmushoz, úgy kell egyidejűleg tudatosítanunk, hogy a harc folyik, és jelenleg komoly bizonyítékaink vannak arra, hogy még tovább éleződik”. Éppen ez a logika – az “éleződésről” szóló eszme helytelen, ugyanakkor “bizonyítékaink vannak arra”, hogy a harc “éleződik” – határozta meg innentől fogva egészen 1989-ig az állambiztonság működését: az apparátus folyamatosan ambivalenciában élt. Wicha véleménye nem számított egyedinek, hasonlóképpen fogalmaztak a LEMP Politikai Bizottsága 1957. április 1-jei ülésének résztvevői is. Az ülésről készített jegyzőkönyvben – ezt a részt személyesen Gomulka javította át – a Belügyminisztérium szemére hányták többek között, hogy “az ellenség felélénküléséről szóló világos jelzések ellenére nincs anyag, ami alapján politikai pereket lehetne lefolytatni”, emellett “lazult a belső pártfegyelem, az apparátus pedig az éberség hiányának jeleit mutatja”.

A Gomulka-féle pártvezetés mindenképp meg kívánta őrizni az állambiztonság alapfunkcióit, ebből kiindulva feltétlenül ellenőrizhető keretek közé óhajtották terelni az “állambiztonság emberei” elleni ösztönös társadalmi gyűlöletet, és elvetették azt az ötletet, hogy tömegesen számoltassák el őket az általuk elkövetett törvénysértésekről. Az ügyészségekre ez ügyben beérkezett néhány ezer állampolgári beadványnak csak töredékéből született vádirat, peres eljárást pedig alig több, mint egy tucat funkcionárius (köztük voltak a katonai elhárítás tisztjei is) ellen folytattak le, tulajdonképpen csak azokat a magasrangú tiszteket vonták felelősségre, akik az egykori X. ügyosztályon szolgáltak. Kifejezetten arra törekedtek, hogy megkíméljék az állambiztonsági apparátust, mert az továbbra is nélkülözhetetlen volt.

A jelentős csökkentés ellenére az állambiztonsági állomány továbbra is nagylétszámú maradt, közel 17 ezer főt számlált. A számszerűleg csökkentett szervezeti egységeket mind a központban mind vidéken káderszempontból jelentősen megerősítették, különösen a III. ügyosztályt. Az állambiztonság viszonylag gyorsan visszaszerezte régi rangját, ami azzal függött össze, hogy a LEMP vezetése mindinkább távolodni kezdett a demokratizálástól és a saját maga által megígért gazdasági, politikai és társadalmi reformoktól, ami óhatatlanul a társadalom tiltakozását és ellenkezését váltotta ki. Sorra alakultak a különféle, katolikus, ifjúsági és értelmiségi szervezetek, több nagyüzem kollektívája a munkakörülmények javítását és fizetésemelést követelt, valamint beleszólási jogot az üzem- és a helyi gazdaságirányítási döntések meghozatalába. A Gomulka-féle pártvezetés mindebben a reakció merényletét látta a szocialista rendszer ellen. Már 1957 márciusában a LEMP Politikai Bizottsága határozatot hozott a “Belügyminisztérium és az igazságszolgáltatás szerveinek aktuális feladatairól az ellenséggel és a bűnözéssel szembeni harcban”. Ez a belügyminisztert és a legfőbb ügyészt a következőkre utasította:

– felkészíteni az apparátust és kidolgozni a szervezeti és vizsgálati munkamódszereket a bűnözés elleni harc nagyobb hatékonysága biztosítása érdekében;

– gyorsítani a régi jogi előírások novellizációját vagy az újak kiadását a törvényességi garanciák növelése valamint az ellenséggel folytatott harc nagyobb hatékonysága biztosítása céljából;

– emelni kell az állomány általános és szakmai képzettségének színvonalát többek között a képzés megfelelő feltételeinek kialakításával;

– erősíteni kell az állambiztonsági szervek és a rendőrség belső egységét az ellenséggel szembeni hatékonyabb fellépés céljából.

A LEMP KB 1957. októberi, 10. plénuma utáni néhány nappal Wicha belügyminiszter aktíva-értekezletet hívott össze, amelyen bejelentette a rendszer ellenfeleivel szembeni harc fokozását. Ezért fejleszteni kívánta az ügynöki hálózatot, és kiegészíteni az apparátus létszámát. Helyettese elégedetten állapította meg, hogy az állomány sokkal biztosabban érzi magát, mint 8–9 hónappal ezelőtt, és egyúttal nagyobb harci szellemre szólította fel a “szárnyaszegett és a sikerben nem bízó” munkatársakat. 1958-tól a Belügyminisztérium központja jellegét tekintve mindinkább a régi Közbiztonsági Minisztériumra kezdett hasonlítani. Egy májusi belügyi utasítás újfent – ki tudja, hányadszor – emlékeztetett arra, hogy az állambiztonságot a “népi demokratikus rendszer és az államérdek ellen irányuló ellenséges tevékenység leleplezésére és elhárítására” hozták létre. Ezzel összefüggésben “az állambiztonsági szerveknek feladataik végrehajtása során kiemelt figyelmet kell fordítaniuk az ellenséges politikai tevékenység felderítésére, felgöngyölítésére és felszámolására a múltban kipróbált és bevált operatív munkamódszerek segítségével”. A régi mentalitás továbbélését elősegítette az is, hogy egy 1959-es felmérés szerint az állambiztonság munkatársainak 25 százaléka 1944-ben lépett a “cég” kötelékébe (ezek ráadásul általában már magasabb pozícióban voltak), valamint több mint 38 százalék dicsekedhetett legalább 10 éves munkaviszonnyal, ami azt jelentette – Wicha belügyminiszter szavaival –, hogy az állomány 63 százaléka “öreg róka, tapasztalt és sokat próbált harcos”. Az “ügy” iránti odaadást garantálta az is, hogy a funkcionáriusok 98 százaléka a LEMP tagja volt, amelyet hűségesen szolgáltak, ráadásul ezek 80 százaléka a világháború előtt vagy a német megszállás alatt csatlakozott a párthoz.

Az 1960-as években a belügyminiszter erőfeszítéseinek eredményeképpen az ún. “zárt általános és középiskolák” százait hozták létre az országban az állambiztonság és a rendőrség funkcionáriusai részére, amelyekben az ott tanulók “hivatalból” gyorsított tanfolyamokon egészítették ki alap- és középfokú képzettségüket. Ezzel egyidejűleg 1957-től kezdve az apparátus újonnan érkezett tagjaitól magasabb iskolai végzettséget vártak el. Kötelezően el kellett végezni az általános iskolát a tiszthelyettesi, valamint a középiskolát a tiszti fokozathoz. A középfokú végzettséggel rendelkező jelöltek “verbuválását” a civil szférában vagy az állambiztonság tiszthelyettesei között végezték. Továbbra is széles “válogatási lehetőséget” jelentettek a Határvédelmi Csapatoktól leszerelt katonák.

A politikai és ideológiai követelmények az 1950-es évek elejétől változatlanok voltak. A jelöltnek kifogástalan munkahelyi véleménnyel kellett rendelkeznie, “demokratikus nézeteket” kellett vallania, fenntartások nélkül el kellett fogadnia a LEMP politikai irányvonalát és sem családi, sem baráti körében nem lehetett kapitalista országban tartózkodó személy. Ugyanakkor nem követelték meg az ateista világnézetet – a jelöltek többsége hívő volt –, az átnevelést a speciális ateista iskolai program segítségével kezdték el, és ezt egészítette ki a további ateista nevelés, amelyet az adott pártalapszervezet végzett. Ha mindezek ellenére kiderült, hogy az illető továbbra is vallásos, elbocsájtották őt az állományból, a következő megjegyzéssel: “megbízhatatlan, a klérus befolyása alá kerülhet”.

A funkcionárius családjától is megkövetelték az ateizmust, ezt szolgálta többek között, hogy a családok külön háztömbökben vagy városrészben laktak, hogy ily módon elszigeteljék őket a társadalom többi részétől és egyúttal jobban szem előtt legyenek. A vallásosság legkisebb megnyilvánulását – például templombajárás, gyermekek megkeresztelése vagy elsőáldozás – nagyon komolyan vették, a “bűnösöket” felelősségre vonták, az állományból való elbocsájtást is beleértve. A továbbra is vallásos családok arra kényszerültek, hogy hitüket gondosan titokban tartsák, és a “lebukást elkerülendő” a keresztelés vagy az elsőáldozás nemegyszer távoli települések templomában történt. Mindazonáltal az ateista indoktrináció megtette a magáét – egy rövid időszakot leszámítva, amikor a “lengyel október” hatására szinte “kitört” a vallásosság a funkcionáriusok körében –, a rejtett istenhit nem jelentett alapvető problémát. 1956 után viszont a jelöltek valláshoz való viszonya, a katolikus hit a kádertoborzás alkalmával számottevő visszatartó erővé vált. Ezért, hogy a fiataloknak kedvet csináljanak az állambiztonsági munkához, új gyakorlatot honosítottak meg: jelentősen növelték a funkcionáriusok fizetését, és bővítették a kiegészítő juttatásokat (egyenruha, speciális kedvezmények, lakáshoz jutás stb). Az apparátus munkatársai átlagosan másfélszer-kétszer annyit kerestek, mintha végzettségüknek megfelelő polgári állást választottak volna. A magas fizetés vonzónak bizonyult, a jelentkezők száma gyarapodott, mégis sok betöltetlen státusz maradt, s ilyenkor mindig a párt sietett a szolgálat segítségére, legtöbbször saját “elvtársait” delegálta az állambiztonsághoz. A belügyi tárca működéséhez mind több pénzt igényelt, az 1960-as években az erre szánt összeg – a nemzetvédelemre fordított kiadások után – idővel a második legnagyobb tétellé vált az éves állami költségvetésben.

1958-tól kezdve az állambiztonság tevékenységének súlypontját kifejezetten az ellenzék, de különösen – és ismét – a katolikus egyház elleni mind keményebb küzdelemre helyezte. Ez utóbbi miatt szükségessé vált az addigi szervezeti struktúra átalakítása: így hívtak életre a már meglévő három mellé – hírszerzés; elhárítás; harc a rendszer ellenfeleivel – egy új ügyosztályt, amelynek kizárólagos feladata a “reakciós klérus” és általában véve az egyház elleni harc lett. A hatékonyság és a munkaszervezés tökéletesítése érdekében a III. és az új, a IV. ügyosztály egyes részlegeiben külön ún. problémacsoportokat és objektumcsoportokat hoztak létre. Hivatalosan 1962. június 15-én – a közvélemény előtt természetesen titokban tartva – öt alosztállyal, vajdasági és járási részlegekkel megkezdte működését a IV. ügyosztály. A változások sorát – néhány évre – a miniszterváltás zárta. 1964-ben, tíz év belügyminiszterség után Wladyslaw Wicha visszatért a pártközpontba, utódja addigi helyettese, Mieczyslaw Moczar lett. Kinevezése az apparátus már említett intenzívebbé vált tevékenységével függött össze az egyház ellen, különös tekintettel az 1966-os közelgő milleniumra, a kereszténység felvételének 1000. évfordulójára. Az új minisztert emellett hatalmas politikai ambíciók is fűtötték, ennélfogva – “szürke” elődjével ellentétben – jelentékenyen befolyásolta az elkövetkezendő néhány év történelmét Lengyelországban.

Évkönyv VII. –1999, Budapest, 1956-os Intézet, 154–164.o.