Ugrás a Fotográfus életművek feldolgozásához

Tisztem szerint egy olyan honlapot kell bemutatnom, amelynek létrejöttét a Nemzeti Kulturális Alap Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma segítette, pályázat útján autonóm kutatók dolgoztak rajta, módszertanát, informatikáját pedig az 1956-os Intézet gondozta. A szájt témája köztünk élő fotográfusok életművének feltárása, bemutatása, megőrzése. Ez a kutatás gondolkodásmódját tekintve legtöbbet a társadalomtörténetből és a vizuális antropológiából merített, és végeredményben két kérdést tesz föl: hogyan kutatható a fotográfia és mire való a fotográfia kutatása. Bevezetésként egy pár szó a fotográfiáról.

A fotográfiáról nincs már mit mondani. A kémiai technikai eljáráson túllépett az idő, minden lehetséges kép elkészült, a fotóapparátus programja kimerült. Ezentúl csak a digitális állóképekről érdemes értekezni, amelyeket sajátos nyelvi balszerencseként szintén fotográfiának neveznek, ám amelyeknek a filozófiája is, a gyakorlata is minden elemében távol áll a régi negatív-pozitív fotografálási eljárástól. Az analóg technika régiségként bevonult a művészeti egyetemek grafikai tanszékekeire a rézkarc, a litográfia és más történeti leletek mellé. A fotótörténészek éppen ezért felfokozott izgalommal foglalkoznak az immár fogyni kezdő emlékanyag minél szélesebb körű begyűjtésével, archiválásával, konzerválásával, digitalizálásával, közzétételével.  Évtizedeken keresztül úgy tűnt, hogy szinte kár is nekiveselkedni a fotójelenségnek, hiszen az felmérhetetlennek tűnt. Most szembesültünk azzal, hogy ez a mennyiség, bármilyen nagy is, korlátozott és jelentős részben el fog tűnni a szemünk elől.

A fotótörténetet korábban leginkább a művészettörténet analógiájaként gondolták el: nagy alkotókkal, oeuvre-ökkel, főművekkel, esztétikai kánonnal, jeles műgyűjteményekkel. A szakma klasszikusai is ezen felfogás jegyében írták meg első összefoglaló fotótörténeti kézikönyveiket a 20. század közepén. Ámbár témájuk sajátos természete bizonyára már őket is zavarba ejtette: a fotográfia kapcsán reménytelen egyéni stílusról beszélni, az életművek áttekinthetetlenek és egészükben publikálhatatlanok, oeuvre-katalógussal kár is kísérletezni, ugyanakkor akár egy gyerek is csinálhat egy-egy jó, izgalmas, kreatív fényképet. A fotótörténész a szóba jöhető képek kicsiny töredékének ismeretében kényszerült történeti törvényszerűségeket bemutatni.

Baán András bemutatja az internetes tartalomszolgáltatást (Fotó: Lénárt András)	A közönség soraiban: Almásy László fotográfus(Fotó: Lénárt András)

A kutatást mindezen túl ráadásul folyamatosan zavarba ejtette a fotó kettős természete. Hiszen a fotográfia „látása” egyszerre átnézés (a fotón keresztül) valamire: egy helyre, egy cselekményre, egy megtörténtre, átlépés valahová - és ránézés, a kép szemlélése. A fotó az illúzió és az alkímia felől érkezett és a 20. század megrendíthetetlen realitásává vált. Annak idején a dagerrotípia - oldalfordított volt - még lehetett tükör-metafora. De nagyon gyorsan a helyébe lépett az ablak-képzet, az a meggyőződés, hogy a fotó: a világ maga. A fotográfia (írás fénnyel) és a világ leírhatósága összemosódott. A fotóolvasás sajátos jegye: ránézünk a képre, és van egy erős első benyomásunk, rögtön megértjük - hiszen azonos a világunkkal. A fotográfia ezzel azt sugallja, hogy minden témája és érthetősége univerzális. A fotográfia tehát a világ megkonstruálása a modernitás jegyében. Részese annak, ahogyan a 20. század folyamán megváltozott a viszonyunk idővel, a történelemmel.

Ez az a hátteret, a fotográfiáról való gondolkodás hátterét próbáltunk vázolni a kutatás kezdetekor. Az előtérben pedig arra a megkerülhetetlen tényre fókuszáltuk a figyelmünket, hogy a Kádár-kor a fotó közreadása, népszerűsége, mennyisége tekintetében kivételes korszak volt. A képes sajtó időszaka: Új Tükör, Ország-Világ, Nők Lapja. Sok-sok fotográfus dolgozott ezeknek a lapoknak is, hatalmas életműveket hoztak létre, 60-as, 70-es, 80-as években. Nem tudjuk, hogy mi lesz a sorsa ennek a képanyagnak. Az a két-három professzionális fotográfiai intézmény, amely fotók gyűjtésével foglalkozik rendszerezett módon, képtelen lesz befogadni ezt a mennyiségű képtömeget. És még ha a mennyiséget be is fogadná, a képek önmagukban nem fogják elmondani mindazt, amit akkor, átélőkként pontosan értettünk. Önmagukban nem beszélnek arról a korról, azokról a történelmi, politikai, mindennapi kontextusokról.

Ezekre az aktuális problémákra keresett megoldást a kutatási program, amit a Nemzeti Kulturális Alapnál kezdeményeztünk, és amit az 56-os intézet nagylelkűen befogadott. Nem esztétikai megfontolások alapján, hanem létrejöttük, működésük mentén kívántunk begyűjteni életműveket, vagy egy-egy nagyobb szeletet egy életműből. Az NKA feladata szerint nem kutatásszervező intézmény. Így nem volt tiszte, hogy kiválassza, kik azok a fontosnak tartott fotográfusok, akikel foglalkozni kell. Nyilvános pályázatot hirdethettünk meg, amelyre hat pályázat érkezett be, Kresalek Gábor Almásy Lászlóról, Kincses Károly Balla Demeterről, Baki Péter Féner Tamásról, Bogdán Melinda és Munkácsy Gyula Gadányi Györgyről, Danó Orsolya Nádor Ilonáról és Nagy Károly Zsolt Tarczai Béláról kívánt ilyen életműkutatást végigvinni.

Sok kockázata volt ennek a kutatásnak. Az első mindjárt a kiválasztás. Ha lennének hatalmas és államilag finanszírozott szakterületi kutatóintézetek, akkor bizonyára megtehetnék azt, hogy egy jól átgondolt program alapján történjen az életművek feldolgozása. Jelen esetben nyílt pályázatra jelentkezők közül választottuk ki azokat a fölkészültségükben és módszertanukban biztatónak ígérkező pályaműveket, amelyekből ez a kutatás-kezdemény létrejöhetett. Ez talán két, vagy inkább három éve történt, azóta nagyon gondos és időigényes munka folyt. Közösen kidolgozott szempontok szerint minden egyes kiválasztott fotográfussal interjú készült, folyat a képek digitalizálása, adatolása, az elmondott történetekkel való egybefűzése. Mindenkiről született persze egy rövid életrajz - a történészek szerint, ez lehetne sokkal részletesebb, bibliográfiát, megjelenési helyeket és miegyebeket megadó. Persze, lehetne, de ezt a filológiai aprómunkát bármikor utólag is el lehet végezni. Amit nem lehet később elvégezni - és ez ennek a kutatásnak a lényege! - az maguknak a fotográfusoknak a megszólaltatása.

A fotósokkal egy-egy hosszabb interjú készült. Ennek a teljes szöveganyagát közzé tettük a szájton, és némelyek esetében a hanganyagot is. Mivel az életművek beláthatatlanok, a kutatóknak dönteniük kellett: valahol ötszáz és ezer között határozták meg a kollégák az itt és most feldolgozható képek mennyiségét. Beszkennelni persze korlátlanul lehet képeket, csak hogy itt nem volt elegendő az, hogy a képeket digitálisan közzétesszük. Mindegyik mellett keletkezett egy szigorúan zárt és ugyanakkor nyitott adatlap. Zárt, mert egy sor, a képek tartalmi és formai leírásához szükséges, előre meghatározott rovatot ki kellett töltenie a kutatóknak. Ugyanakkor nyitott, mert ahogy ez a neten megjelenik, bárki, aki a képen felismer valakit, valamit, valamilyen emléke van a képpel kapcsolatban, a már meglévő adatokat kiegészítheti.

Ezekből az elemekből áll maga a webszájt, amely módszertani kockázatok tömegét rejti magában. Kollégák, akiknek megmutattuk korábbi alkalmakkor a weboldalt, feltettek egy sor kérdést. Miért tulajdonítunk ilyen fontosságot fotográfiának? Ez egy mesterség. Egy mesterség, amit lehet jól, magas szinten művelni, de hát mesterség, mint a cukrászat és sok más. Tehát miért pont a fotográfiát választjuk ki egy ilyen történeti kutató oldalra. A választ természetesen tudják, tudjuk: azért, mert amit elkészítettek, a képek, amiken keresztül egy korral nézünk szembe, egy kor néz ránk, és ez kivételezett szereplőkké teszi őket a történeti kutatás számára is. A másik ilyen kockázatos eleme ennek a kutatásnak az volt, hogy nyitott vagy zárt formában szerveződjön.  Mit értek ez alatt? Tele van az internet olyan oldalakkal (a Flickrt talán sokan ismerik), ahová bárki föltehet képeket, szinte mellékes a szerzői jog, bárki kommentálhatja őket, mert hogy ez lényegét tekintve egy nagyon szabad szerveződés képekből. És el tudunk képzelni egy olyan fotográfiai webszájtot is, ami  iwiw-típusúan a múlt hálózatát rajzolná meg. Sokszor megtörténik, hogy olvasunk életútinterjúkat egy archívumban, és hirtelen rádöbbenünk, hogy egy iskolatársi kapcsolat, egy rokoni kapcsolat, amiről nem tudtunk, hogyan, milyen mélyen befolyásolt döntéseket. Ugyanez a neten egy szabad szerveződésben megtörténhetne: kiteszünk egy fotót,  azonosítjuk hogy ki kicsoda rajta, valaki felismer egy személyt, hozzáfűz még egy fotót. Egy olyan múltbeli hálózatot láthatnánk, amin keresztül nagyon sok cselekvést, döntést, hangulatot megérthetnénk.

Itt és most pontosan a módszertani fegyelmezettség érdekében egy zárt forma mellett döntöttünk. Azt gondoltuk ki, hogy ez az adatolási folyamat, a képeknek és a szövegeknek a szigorú együtt kezelése most alkalmasabb arra, hogy végiggondoljuk, hogy ebben a társadalomkutatási folyamatban milyen szerepe van a fotográfiának.

És egy sor további kockázat: Milyen méretben tegyük fel a képeket? Ha az nagy és letölthető, akkor hogyan védjük a szerzőt? A szövegeknél kinél van a szerzői jog, a képek közzétételénél kinél van a szerzői jog? Az 56-os Intézet a szövegek kapcsán mindezt már jócskán megszenvedte korábban, most ezt ki kellett bővítenie a képeket végiggondolva. A személyes érzékenységek: hogyan fogadják a fotográfusok, akik alapvetően természetesen esztétikai tettként gondolják el saját cselekvéseiket, hogy itt dominánsan történetit összefüggésbe kerülnek? És egyáltalán fönnmarad-e ez az egész?  Egy könyv kinyomtatódik, és ettől azt hisszük, hogy ha csak le nem ég a könyvtár, akkor minden megmarad valahol. De mi lesz egy webszájttal? Mennyire tartós? Tíz év múlva ebből lesz-e valami? A kockázatok sora hosszú. Ezzel együtt azt gondoljuk, hogy a kollégák munka közben találtak válaszokat, és azok mindegyike amellett szólt, hogy az adott pillanatban ennek e webszájtnak a létrejötte volt a problémára a talán legésszerűbb, tudományosan legelfogadhatóbb válasz. És a legfontosabb: folytatható, bővíthető. Folytatható további életművekkel, ha van egy olyan nagyvonalú kutatási mecénás, az NKA vagy más, aki újabb életműveket fűzne hozzá. Folytatható módszertani értelemben. Akad olyan történész, például Rainer M. János, aki - egy  56-os történettel kapcsolatban - azt feszegette, hogyan használható a fotográfia, nem mint illusztráció, hanem mint valóban egy történeti forrás. Talán ez a legfontosabb kérdés: egy kutatás, egy ilyen szájt hogyan teheti a fotót fontosabb szereplőjévé annak a történeti szembenézésnek, ami viszont megkerülhetetlen.