___SAJTÓVISSZHANG: Germuska Pál: Vörös arzenál___Back

Honvári János: Vörös arzenál
KÖNYVSZEMLE
Sipos Júlia gondozásában
 

Germuska Pál új könyvében a szocialista országok KGST keretében megvalósított hadiipari együttműködését, a korabeli dokumentumokban némi eufemizmussal „speciálisnak” nevezett katonai termékek szakosítási megállapodásainak alapelveit és gyakorlatát mutatja be.

Germuska kutatói pályájának kezdete óta különös affinitást mutat a magyarországi szocialista hadiipar és fegyveres erőszakszervezetek története iránt. Az utóbbi évtizedben ez a kérdéskör (szűkebben a szocialista országok hadiiparának nemzetközi együttműködése) vált fő kutatási területévé. Annak ellenére, hogy a KGST döntő módon determinálta a szocialista országok fejlődését, erről a nemzetközi gazdasági együttműködési szervezetről a rendszerváltás óta komolyabb feldolgozás nem született. A szerző ezért magával az integrációs szervezettel, annak megalakulásával, működésének történetével is kénytelen volt foglalkozni.

A Szovjetunió és Magyarország között az első hadiipari együttműködési megállapodás megkötésére 1948-ban került sor, amelyet számos további követett. A totális kommunista hatalomátvétel után megkezdődött a magyar hadsereg szovjet haditechnikára és fegyverzetre való átállítása.

Az 1949 elején Moszkvában alapított KGST működése az első néhány évben a tagországok közötti bilaterális, egy évre szóló kereskedelmi megállapodások megkötésére korlátozódott. Az együttműködés korszerűbb formáinak megteremtéséről, a gyártás szakosításáról és a termelési kooperációkról, vagyis a tagországok között tapasztalható párhuzamosságok felszámolásáról, a méretgazdaságosságból adódó előnyök kiaknázásáról 1956 elején születtek meg az első megállapodások. A tervek koordinálása és a sokoldalú együttműködés elősegítése érdekében 1956-ban egy sor ágazati állandó bizottság mellett megalakult a KGST Hadiipari (Együttműködési) Állandó Bizottsága, amelynek legfontosabb feladata a KGST-tagállamok haditermelésének koordinálása, a párhuzamosságok felszámolása, egyes termékek szakosított termelésének biztosítása volt. A Hadiipari Állandó Bizottság üléseiről felvett jegyzőkönyvek az 1980-as évek elejéig kutathatók. Sok más primer forrás mellett ezek a jegyzőkönyvek adják a kutatás számára a legfontosabb információkat.

Bár a KGST-tagországok együttműködése a hadiipar terén is akadozott, a gyártásszakosítási egyezmények ellenére sokszor ezen a területen is párhuzamos termelés folyt, illetve a tagországok időnként megsértették a megállapodásokat, mégis, a szocialista integrációs tömbön belül itt működött a legjobban a kooperáció. A KGST-n belül az 1960-as évek első felében a polgári termékeknek alig 2%-át állították elő szakosítási egyezmények keretében, míg a Magyarországon ebben az időszakban gyártott hadiipari termékeknek mintegy 40, a katonai exportcikkeknek pedig már több mint 70%-a szakosított termék volt.

Az 1960-as évek elején az amerikai kémrepülőgép Szovjetunió fölött történő lelövése, a berlini fal felépítése és a kubai válság jelezte a két nagyhatalom konfliktusainak éleződését. Ebben a helyzetben Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár kezdeményezésére a keleti blokkban újabb nagyszabású fegyverkezési program indult el. Magyarország a II. ötéves tervben eredetileg előirányzott 34,5 milliárd Ft közvetlen honvédelmi kiadását menetközben 4,2 milliárd Ft-tal emelte. A hadsereg ütőképességének a növelése a teljesen elavult honi légvédelem korszerűsítésével kezdődött, majd az évtized közepére megtörtént a szárazföldi csapatok átfegyverzése is. A Magyar Néphadseregben 1959 és 1965 között több mint háromszorosára nőtt a vadászrepülők és lokátorok, közel négyszeresére az elfogó vadászrepülők és közepes harckocsik száma.
 
A nagyszabású – és a polgári célú fejlesztések elől óriási összegeket elvonó – katonai fejlesztési tervek felgyorsították a hadiipari cikkek KGST-n belüli szakosodását. A stratégiai fegyverek gyártását a Szovjetunió természetesen nem adta ki a kezéből, ellenben a repülőgépek, harckocsik, lokátorok, páncélozott szállító járművek, rádiótechnikai berendezések gyártását az egyes tagországokra testálta azzal, hogy azok saját szükségleteiken túl elégítsék ki a többi szocialista ország igényeit is. A nemzetközi hadiipari munkamegosztás keretében Magyarország páncélozott szállító járművek, légvédelmi ágyúk, tüzérségi rádiólokátorok és rádióállomások gyártására vállalkozott. A magyar hadiipari külkereskedelem egyenlege 1950 és 1975 között mindvégig jelentős hiányt mutat (egyedül az 1956–60 közötti időszak egyenlege közelít a nullszaldóhoz). A passzívumban a magyar–szovjet hadiipari csere számunkra abszolút hiánnyal záruló egyenlege a döntő. A Szovjetunióból származó katonai termékek értéke ugyanis messze meghaladta az oda irányuló magyar export értékét. A többi szocialista országgal a szaldó kiegyenlített, sőt NDK-viszonylatban jelentős magyar többletszállításokat tapasztalunk. A magyar szempontból összességében hiánnyal záró hadiipari külkereskedelem tovább növelte a magyar gazdaság amúgy is labilis és többször felbillenő egyensúlyát. A haditechnikai külkereskedelem egyenlegét némileg javította a fejlődő országokba az 1970-es évek elején megindult export, ami a konvertibilis valutabevételek folytán csökkentette a tőkés relációban állandó deficitet mutató magyar fizetési mérleghiányt.

A szovjetek afganisztáni kalandja miatt bekövetkező „kis hidegháború” keleten és nyugaton újabb fegyverkezési hajszát indított el. A magyar hadiipar ebből annyit profitált, hogy termékei iránt a szovjet igények sokszorosára nőttek, a kielégítésüknek a magyar hadiipar kapacitáskorlátja szabott gátat.

Az 1980-as évek elejétől a szocialista országok gyorsuló ütemű eladósodása, az életszínvonal stagnálása, majd visszaesése miatti belső feszültségek növekedése a katonai-hadiipari együttműködésre is kihatott. A rendszerváltást megelőző néhány évben a magyar hadiipari termelés (amelynek több mint kétharmadát exportálták) drasztikusan visszaesett, ami az ágazat válságához, a vállalatok veszteségének növekedéséhez és az itt foglalkoztatott munkaerő egy részének az elbocsátásához vezetett. A gondokon az érintett vállalatoknál profil- és termékszerkezet-váltással próbáltak meg enyhíteni, kevés sikerrel. Az 1980-as évek végén az ún. reformszocialista országok részéről egyre súlyosabb kifogások érték a KGST-együttműködést. Magyar részről az integrációs szervezet működését 1989 tavaszán már úgy értékelték, hogy az négy évtizedes kudarc, amely a tagországok eladósodásához, világgazdasági térvesztéséhez és versenyképességük drasztikus romlásához vezetett. Kormányszinten fogalmazódott meg az igény: nyitni a piaci berendezkedésű országok felé, sürgősen feladni a tagországok együttműködését évtizedekig bénító konszenzusos elvet, és fejleszteni a valós áru- és pénzviszonyokon alapuló, közvetlen vállalatközi együttműködést. Erre azonban már nem került sor, a rendszerváltó szocialista országok a nyugat-európai integrációhoz való kapcsolódást tűzték ki stratégiai célként. A tagországok a KGST 1991. június 28-i budapesti ülésszakán kimondták a szervezet feloszlatását. (Germuska Pál: Vörös arzenál. Magyarország részvétele a nemzetközi hadiipari együttműködésben a KGST keretei között. Budapest: 1956-os Intézet–Argumentum, 2010, 310 p.)

Magyar Tudomány, 2001/2.
http://www.matud.iif.hu/2011/02/21.htm


Please send comments or suggestions.
Copyright © 2000 National Széchényi Library 1956 Institute and Oral History Archive
Last updated:  Friday, 4-March-2011

Search website