Bevezető

Miközben az 1956-tól 1989-ig tartó Kádár-korszak a történeti és politikai közbeszéd egyik központi fogalma, miközben mint a rendszerváltást megelőző, legközelebbi múlt láthatólag az érdeklődés középpontjában áll, az időszak rendszeres történeti feldolgozása éppen csak hogy megkezdődött. Legfontosabb forrásai, ha nem is hiánytalanul, de rendelkezésre állnak, történeti összegzések, politikatudományi elemzések, politikusi visszaemlékezések próbálkoznak valamiféle mérleg készítésével, a publicisztika evidenciaként használja a korszakra vonatkozó közhelyek sokaságát – ezzel szemben az alapokig leásó történeti feldolgozások száma nem túl jelentős. Egyebek mellett e felismerés nyomán kezdett az 1956-os Intézet kutatóinak egy része 2000-ben egy olyan kutatási programba, amely az 1956-os forradalom utáni évtized(ek) rendszeres feltárását tűzte ki célul.

A program eredetileg a „Hatvanas évek” címet viselte. Nem szándékoztunk az évtized, a Kádár-korszak „rendszerré” (Kádár-rendszerré) szerveződésének időszakáról valamiféle nagy összefoglalót megalkotni. Úgy véltük, hogy az időszak nem érthető meg az 1956-os forradalomból közvetlenül leszűrt politikai és társadalmi tanulságok, tapasztalatok nélkül – ehhez tehát vissza kellett nyúlni, legalábbis a forradalmat követő represszió időszakához. Úgy tűnt továbbá, hogy a nemzetközi feltételrendszer, különösen a posztsztálini Szovjetunió befolyása továbbra meghatározó a magyar fejlődésre. Végül pedig alapvető jelentőségűek azok a tapasztalatok, amelyeket a magyar társadalom és a forradalom leverése után visszarendezkedő politikai vezető réteg a klasszikus sztálinizmus idején, az 1940–50-es években szerzett. E három tényező irányította figyelmünket arra problémára, amely az ötvenhat utáni évtized bármilyen szintű leírásának kulcskérdése: a kontinuitás és diszkontinuitás problémájára. Úgy véltük, hogy a magyar társadalom 1956 után is a szovjet mintájú szocializmus „projektje” meghatározta keretek között kényszerült élni, sőt a társadalom egy jelentős része éppen ekkor kényszerült rá erre véglegesnek tűnő érvénnyel, a mezőgazdaság 1959–61-es kollektivizálása nyomán. Ugyanakkor e keretek között mozgástere tágasabb volt, mint korábban. Hasonlóképpen, a kádári vezető réteg folyamatosan üzemeltette a klasszikus sztálinizmus lényegében teljes intézményrendszerét, ám gyakorlatában mind több olyan jelenség bukkant fel, amely nem illett a klasszikus rendszer üzemeltetési előírásai közé.

Az itt közölt írások javarészt esettanulmányok. Csupán két tanulmány (Békés Csabáé és Valuch Tiboré) lép fel azzal az igénnyel, hogy tárgyát, Magyarország helyét a szovjet függőség rendszerében, illetve a hatvanas évtized legnagyobb társadalmi változásainak színterét, a falut tágasabb perspektívából vegye szemügyre. Talán nem véletlen, hogy éppen ezekben található a legtöbb kérdés, szerzőik operálnak a legóvatosabban a jelenségeket leíró fogalmakkal. Az összes többi a hatvanas évekbeli magyar társadalom különféle, viszonylag jól körülhatárolható szereplőinek tapasztalatairól szól. E történetek „hősei” szociológiai, földrajzi szempontból jobban megfoghatók, esetenként személyükben is meghatározhatók. Reményeink szerint azonban külön-külön is, összességükben is paradigmatikus az, ami velük történt. Úgy véltük, hogy a kutatás mai állása szerint e sokszor túlságosan mikrotörténetinek tűnő vizsgálódások többet árulnak el az időszak jellegéről, mint a nagypolitikai mező színfalak mögött zajló, mégoly érdekes történetei, vagy a „nagy folyamatok” kvantitatív mutatóinak elemzése. Építőkövekként fogjuk fel őket, melyekből majdan a nagyobb történetek fő falai felépülhetnek. Ez a kötet közbülső építési fázis is egyben – a műhely korábbi eredményeit két ízben is a szakmai közönség elé tártuk. Harmadszor is abban a reményben tesszük ezt, hogy történeteink, módszertani útkeresésünk, társadalomtörténeti kiindulópontjaink hozzájárulnak annak megértéséhez és feldolgozásához, mi történt a magyar társadalommal 1956 után.

Budapest, 2003. áprilisában

A szerkesztőMúlt századi hétköznapok
Tanulmányok a Kádár-rendszer kialakulásának időszakáról
Szerk. Rainer M. János

Bevezető

Miközben az 1956-tól 1989-ig tartó Kádár-korszak a történeti és politikai közbeszéd egyik központi fogalma, miközben mint a rendszerváltást megelőző, legközelebbi múlt láthatólag az érdeklődés középpontjában áll, az időszak rendszeres történeti feldolgozása éppen csak hogy megkezdődött. Legfontosabb forrásai, ha nem is hiánytalanul, de rendelkezésre állnak, történeti összegzések, politikatudományi elemzések, politikusi visszaemlékezések próbálkoznak valamiféle mérleg készítésével, a publicisztika evidenciaként használja a korszakra vonatkozó közhelyek sokaságát – ezzel szemben az alapokig leásó történeti feldolgozások száma nem túl jelentős. Egyebek mellett e felismerés nyomán kezdett az 1956-os Intézet kutatóinak egy része 2000-ben egy olyan kutatási programba, amely az 1956-os forradalom utáni évtized(ek) rendszeres feltárását tűzte ki célul.

A program eredetileg a „Hatvanas évek” címet viselte. Nem szándékoztunk az évtized, a Kádár-korszak „rendszerré” (Kádár-rendszerré) szerveződésének időszakáról valamiféle nagy összefoglalót megalkotni. Úgy véltük, hogy az időszak nem érthető meg az 1956-os forradalomból közvetlenül leszűrt politikai és társadalmi tanulságok, tapasztalatok nélkül – ehhez tehát vissza kellett nyúlni, legalábbis a forradalmat követő represszió időszakához. Úgy tűnt továbbá, hogy a nemzetközi feltételrendszer, különösen a posztsztálini Szovjetunió befolyása továbbra meghatározó a magyar fejlődésre. Végül pedig alapvető jelentőségűek azok a tapasztalatok, amelyeket a magyar társadalom és a forradalom leverése után visszarendezkedő politikai vezető réteg a klasszikus sztálinizmus idején, az 1940–50-es években szerzett. E három tényező irányította figyelmünket arra problémára, amely az ötvenhat utáni évtized bármilyen szintű leírásának kulcskérdése: a kontinuitás és diszkontinuitás problémájára. Úgy véltük, hogy a magyar társadalom 1956 után is a szovjet mintájú szocializmus „projektje” meghatározta keretek között kényszerült élni, sőt a társadalom egy jelentős része éppen ekkor kényszerült rá erre véglegesnek tűnő érvénnyel, a mezőgazdaság 1959–61-es kollektivizálása nyomán. Ugyanakkor e keretek között mozgástere tágasabb volt, mint korábban. Hasonlóképpen, a kádári vezető réteg folyamatosan üzemeltette a klasszikus sztálinizmus lényegében teljes intézményrendszerét, ám gyakorlatában mind több olyan jelenség bukkant fel, amely nem illett a klasszikus rendszer üzemeltetési előírásai közé.

Az itt közölt írások javarészt esettanulmányok. Csupán két tanulmány (Békés Csabáé és Valuch Tiboré) lép fel azzal az igénnyel, hogy tárgyát, Magyarország helyét a szovjet függőség rendszerében, illetve a hatvanas évtized legnagyobb társadalmi változásainak színterét, a falut tágasabb perspektívából vegye szemügyre. Talán nem véletlen, hogy éppen ezekben található a legtöbb kérdés, szerzőik operálnak a legóvatosabban a jelenségeket leíró fogalmakkal. Az összes többi a hatvanas évekbeli magyar társadalom különféle, viszonylag jól körülhatárolható szereplőinek tapasztalatairól szól. E történetek „hősei” szociológiai, földrajzi szempontból jobban megfoghatók, esetenként személyükben is meghatározhatók. Reményeink szerint azonban külön-külön is, összességükben is paradigmatikus az, ami velük történt. Úgy véltük, hogy a kutatás mai állása szerint e sokszor túlságosan mikrotörténetinek tűnő vizsgálódások többet árulnak el az időszak jellegéről, mint a nagypolitikai mező színfalak mögött zajló, mégoly érdekes történetei, vagy a „nagy folyamatok” kvantitatív mutatóinak elemzése. Építőkövekként fogjuk fel őket, melyekből majdan a nagyobb történetek fő falai felépülhetnek. Ez a kötet közbülső építési fázis is egyben – a műhely korábbi eredményeit két ízben is a szakmai közönség elé tártuk. Harmadszor is abban a reményben tesszük ezt, hogy történeteink, módszertani útkeresésünk, társadalomtörténeti kiindulópontjaink hozzájárulnak annak megértéséhez és feldolgozásához, mi történt a magyar társadalommal 1956 után.

Budapest, 2003. áprilisában

A szerkesztő