___A hatvanas évek világa___Vissza
Molnár Iscsu István–Sárközy Réka–Rainer M. János
A hatvanas évek világa
„A semmi elleni harc sok-sok módja között a fényképezés az egyik legjobb, ez az a tevékenység, amit korán meg kéne tanítani a gyerekeknek, mert fegyelmet, esztétikai képzettséget, jó szemet és biztos ujjakat igényel. Nem arról van szó, hogy hazugságra lessünk, mint általában a riporterek, és sietve elcsípjük valamelyik közéleti személyiség ostoba profilját, amint éppen kilép a Downing Street 10-ből, de mindenesetre, amikor kamerával járkál az ember, az olyan, mintha kötelessége lenne figyelni, nehogy elszalassza a napsugár hirtelen és pompás visszaverődését egy szikkadt kövön, vagy egy lebegő copfokkal szaladó kislány képét, aki a kenyérrel vagy az üveg tejjel igyekszik hazafelé.” „... senki sem tudja, hogy ki is az, aki most valójában mesél, én vagyok-e, vagy az, ami történt, vagy az, amit látok éppen (felhőket és olykor egy galambot), vagy egyszerűen csak az igazságot mesélem el, ami csupán az én igazságom, és akkor már nem igazság...”
(Julio Cortázar: Nagyítás, 1959, Nagy Mátyás fordítása)
Az itt közölt fotókat hivatásos, félhivatásos és amatőr fényképészek készítették az ötvenes évek végén és a hatvanas években. Jelentős részük a Népszabadság archívumából való, amelyet a Magyar Nemzeti Múzeum őriz; néhány darab Kádár János ajándékba kapott fotóalbumaiból származik; egyesek bányák, üzemek, építkezések dokumentációját szolgálták; s akad köztük pár magángyűjteményből való családi kép. A „hivatásosak” a nyilvánosság számára készítették a képeket, illusztrációként leírt, kinyomtatott, esetleg közönség előtt elmondott szövegekhez, állításokhoz, „tézisekhez”, hogy jól érthető jelekkel egészítsék ki őket, bizonyságot, meggyőző bizonyítékot szolgáltassanak. Azt akarták elmondani, azt akarták bizonyítani, hogy az emberek megértették: az 1956-os forradalomnak vége, a szovjet mintájú szocializmus visszavonhatatlan és örökre szóló realitás Magyarországon. Ha ezt elfogadják, ez a „szocializmus” kész emberibb ábrázatot ölteni – ez az „üzenet”. A képek tehát nem a „valóságot” kívánták ábrázolni, bármi volt is az a „hatvanas években”. Az amatőr képek viszont nem kiegészítésül vagy bizonyítékul készültek különleges közlésekhez, csupán meg akartak örökíteni egy-egy pillanatot: egy gyerek növekedését, egy új ruhát, vagy csak egy nyári délutánt. A „hatvanas évek” világa nem volt nyitott világ. A börtönökben, a téesz-szervezés hétköznapjairól, a politikacsinálás kulisszái mögött nem készültek képek. Az elkészültekből válogattunk – csak azokból válogathatunk –, aztán összekevertük őket. Mert nem képi enciklopédiát akartuk készíteni, még csak nem is képi tanulmányt a korról. A hatalmas és lehetséges tablóból „nagyítottuk ki” ezt a néhány tucatnyi képet. Julio Cortázar 1959-ben megjelent novellája (majd Michelangelo Antonioni filmje 1968-ból) a jelről és jelentéséről szól. A jelet/képet elkészítette valahol valaki, jelentése pedig (amit „mond”) más és más lehet attól függően, ki, hogyan, mikor fogja a jelet, nézi a képet. A nagyítás mozzanata: a jelentés keresése, töprengés: mit jelent a jel? Cortázar esetében ez egy gondolatsor rögzítése nyelvi eszközökkel, amelyből szöveg keletkezik. Antonioni egy fotó valódi nagyítását végezteti el főhősével, s a műveletről mozgóképsort készít, majd szerkeszt. Ez a „nagyítás” azzal, hogy a képeket kiválasztja, s egymás mellé, valamiféle sorba rendezi, egy kis részletet nagyít ki az akkori, a „hatvanas években” keletkezett jelsorozatból. Ez a „nagyítás”: keresés. Keressük az akkori embereket, az akkori Magyarországot, a hatvanas évek világát. Azt szerettük volna, ha a képekben nem a közélet neves szereplői jelennek meg (bár néhány utalás elkerülhetetlen a korszak névadójára, néhány emblematikus személyiségére, legyenek azok űrhajósok vagy énekesek, sportolók vagy színészek), hanem az akkori élet keretei, utcák, járművek, új és régi épületek, használati tárgyak, bútorok és világítótestek, ezek között pedig az akkori hétköznapok emberei. Maguk a képek: kompozíciók, kivétel nélkül, az elkapottnak tűnő pillanatok is, legyen a képen egy játék a Duna partján, Kádár János önfeledt(nek tűnő) mosolya, egy jól megérdemelt üveg sör meghúzása, vagy az ajkát Gagarinnak csókra nyújtó pártvezető feje billenése. A képek – kinek-kinek választása, elgondolása szerint – tovább „nagyíthatók”. Személyes és elgondolható, látható és láthatatlan részletek keretezhetők be, tehetők a nagyító alá minden egyes képen. Kádár szemének összehúzódása jelezheti az 1968. januári napsütést, de a sok mindenen átment ember állandó készenlétét is – 1968 januárjára már mi (és ki) mindenen ment keresztül, s mennyi oka volt a készenlétre! Száll a léggömb a Duna partján – a másik oldalon épp ott lenne a palota kupolája, ahol a lufi, de nincsen ott. Az emlékek a sörösüveg tartalmáról (Kőbányai világos anno, nem pasztőrözve, minőségét megőrzi 8 napig), s kivált hőfokáról (bár ez a kép nem a meleg évszakban készült) még az érzékeinkben vannak. A képeket a tanulmányok szerves részeinek tartjuk, mégis a könyv önálló egységeként adjuk közre. Bár akadnak köztük olyanok, amelyekre a szövegekben közvetlen tartalmi utalások olvashatók, a képekkel, valamennyivel együtt kívántuk megidézni a magyarországi „hatvanas évek” világát. Leírt történeteink így, a képekkel talán átélhetőbbek, szereplőikre és akkori környezetükre világosabban lehet emlékezni. Akár újabb, saját történetek is felépíthetők, kinagyíthatók belőlük. |
|
|
|
|
|
|
|